Mindenki a maga szerencséjének kovácsa

Legyen csak nála a beszélgetés végéig! Mit lehet tudni, hátha igaz a szóbeszéd. És tulajdonképpen, miért ne lehetne egyszer nekem is szerencsém?!


– Szerintem mindenkinek megvan a maga szerencséje – mondja karosszékébe leülve –, van, akinek csak egy pillanatra, másnak tíz percre, egy hétre, egy évre, de a lehetőség többé-kevésbé mindenki számára adott. Az igazi nagy kérdés, hogy ki, miként tudja ezt kiaknázni. Az egyetlen pillanatot is megragadhatja valaki, és létrehozhat valamit, ami igazán fontos, ugyanakkor hosszú sorozatot is el lehet tékozolni mindenféle hasztalanságokra.

– Mitől függ, hogy valaki képes elkapni, vagy gyanútlanul elmegy mellette?

– Nem tudok erre egyértelműen válaszolni. Abban biztos vagyok, hogy nekem rengeteget segített a gyermekkorom, az indíttatásom. Mindazok az élmények, amelyeket átéltem, amelyek alakítottak. A családom Erdélyből települt ide, Magyarországra. A papámat besorozták, a háborúban halt meg, nem is ismertem.

– Azért van róla képed? Olyan, amit magának összerak az ember a nem ismert apáról?

– Van, igen, de erről nem beszélek. Ez túlzottan személyes. Édesanyámnak egyedül kellett a családot eltartania, ebből adódóan igencsak kemény, küzdelmes gyerekkorom volt. Amikor a kényszer úgy hozta, volt, hogy ki kellett adnia más faluba, más családhoz, hogy meg tudjunk élni. Ők is szegénységben éltek, mindenkinek megvolt a maga dolga. Én hajnalban keltem, és mentem el a három kilométerre levő kúthoz, hogy vödörrel vizet hozzak a jószágoknak. Olyan apró voltam még, hogy minden lépésnél verte a lábamat a vödör, így a víz fele kilöttyent, ezért kétszer is kellett fordulnom. Iskolába sem tudtam járni, de élt egy tanító a faluban, aki vasárnap délelőttönként leült velem, és elmondta a heti tananyagot, és amikor adódott időm, azt tanultam egész héten.

– Miért? Tehetséget látott benned?

– Talán csak makacsságot, akaratot, fogékonyságot… Mindenesetre egészen csodálatos ember volt… Beszéltünk a szerencséről… az is az, hogy találkoztam ilyen, és még sok más kitűnő emberrel… Akár ez a derék tanító, akár később az atyai barátommá lett Andrew Sarlós. A világ egyik vezető üzletemberének számított, és amikor megtudta, hogy új szívet akarnak adni neki, nem fogadta el, mert csak kilencedik volt a kórházban a donorra várók listáján. Ott élt egy oxigénsátorban, abban a kórházban, amelynek tízmillió dollárt ajándékozott, aztán, amikor elege lett, még felhívott elköszönni. „Tudod, Sándor, most jöttem rá, hogy mi a legnagyobb érték az életben” – mondta. – Az oxigén!” Még aznap este befejezte. Ilyen nagy ember volt. Csodálatos adomány a sorstól, hogy ismerhettem őt.

Ahogy csodálatos adománynak tekintem az édesanyámat. Egészen különleges lelki kapcsolat alakult ki közöttünk: amikor lett annyi pénze, és jött vonaton meglátogatni, előtte mindig megéreztem. Benne egyszerre van valami hihetetlen szilárdság, keménység, és valami egészen egyedi kreativitás. Néhány szegényes bútor jutott csak odahaza, de félévente mindig úgy átrendezte a lakást, hogy az egészen újnak hatott, és ezzel az otthonunkat folyamatosan feldobottá tette… Nem volt tehát könnyű gyermekkorom, de visszagondolva az összes küzdelmekre és nehézségekre, azt kell mondanom, hogy hálás vagyok a sorsnak érte. Így tanultam meg, így ivódott zsigereimbe a tudat, hogy az életben a fennmaradásért meg kell harcolni. Hogy a kiszolgáltatottság emberhez nem méltó, gyűlöletes, elfogadhatatlan dolog. Hogy az igazamért magamnak kell kiállnom, akár a szó szoros értelmében is megverekedni, hogy csak úgy maradhatok állva, ha minden körülmények között megőrzöm függetlenségemet, emberi tartásomat. Engem a harcra, a helytállásra, a folyamatos készenlétre ez a kemény élet nevelt rá.

Ahogy ül karosszékében, ahogy beszél, ahogy figyel, minduntalan az érett korú Marlon Brando, az ő zseniálisan megformált nagymogul alakításai jutnak eszembe. Ereje, méltósága, bölcsessége, ugyanakkor lobbanékonysága, szenvedélyessége, szilajsága. Mintha ő elevenedne meg most előttem, csakhogy Demján Sándornál ez nem szerep, nem alakítás, hanem maga az élet. Valóban hatalmas ívű pálya áll mögötte. Hajdan, a hetvenes években a magyar gazdaság rakoncátlan fenegyerekének számított, aki a Skála létrehozásával szinte forradalmi tettet vitt végbe a magyar gazdaságban, és nem lehetett tudni, mi is lesz ebből. Meddig engedik, nem vetnek-e véget hatalmi szóval e furcsa rebelliónak? Nos, az áruházból azóta áruházlánc, majd plázahálózat lett, a kísérletből gazdasági reform, ő maga pedig az ország egyik legmérvadóbb, legelismertebb gazdasági tekintélye, a térség egyik meghatározó gazdasági birodalmának első embere. Ül, figyel, és közben a karfán, ujjai között a százforintost forgatja.

– Szerettél volna gazdag lenni?

– A gazdagság nem foglalkoztatott soha… Szerettem volna jó verseket írni, szerettem volna filozófus lenni…

– … ahhoz képest, hogy most írogathatnál mindenféle okosságokat egy albérleti szobában, pár ezer forintért, nem csináltál a pályamódosítással rossz boltot…

– Mondok egy fura dolgot: nem biztos, hogy a pénz teszi gazdaggá az embert. Ismerek olyanokat, akik hatalmas vagyonnal is szegények, és én, amikor csak nagyon kevés pénzem volt, akkor is gazdag voltam. A legjobb éttermekbe ültem be, nem néztem az árlapot, azt ettem, amit megkívántam. Más kérdés, hogy utána esetleg két napot koplaltam, de soha nem kuporgattam.

A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.