LATIN IRODALOM: MÁRK KRÓNIKÁJA.
NAGY LAJOS király uralkodása idején, 1358-ban, írta meg MÁRK kanonok azt a históriai munkát, melyet Bécsi Képes Krónika néven
ismer a történettudomány. Anonymus és Kézai kéziratai után ez a mű a
harmadik emléke a magyar históriának. Művészi feldolgozású krónika. A
legrégibb időktől Károly Róbert király 1330. évi oláhföldi hadjáratáig
ismerteti a nemzet történetét.
Első része a húnok történetét, második része a magyarok történetét
foglalja magában. Az első rész elbeszélése nagyjában megegyezik Kézai
Simon históriájánák előadásával, második része is sokban hasonló, de
vannak azután a Bécsi Képes Krónikának egyes fejezetei, amelyek bő
kidolgozásukkal és költői stílusukkal új anyagot és új feldolgozást
nyujtanak.
A Szent István halála után következő félszázad története s különösen a
Szent László személyéhez fűződő események leírása, nagyon szép ebben a
krónikában. László herceg benső szeretetben él bátyjával, Géza
herceggel; eleinte mindketten támogatják unokatestvérüket, Salamon
királyt. Együtt indulnak a pogány kúnok rablóserege ellen. Salamon
vakmerőségétől elragadtatva, a legnehezebb hágón nyomul fel csapatával a
hegy tetején álló pogányokhoz, akik sűrű nyílzáport ontanak rá. Géza a
járhatóbb hágón ront a kúnokra. László megöli a legerősebb négy pogányt,
az ötödik nyilától nehéz sebet kap. A magyarok úgy aprítják kardjaikkal
a kúnok fejeit, mint a nyers tököt. «Láta azután Szent László herceg
egy pogányt, ki lóháton visz vala egy szép magyar leányt. Szent László
herceg tehát azt gondolja vala, hogy a váradi püspök leánya s jóllehet
súlyosan meg vala sebesülve, még is sebes nyargalvást űzé lovával,
melyet Szögnek hí vala. S midőn sehogy annyira be nem érhette, hogy
leszúrhassa, minthogy sem az ő lova sebesebben nem fut, sem amazé kissé
el nem marad vala, hanem mintegy könyöknyi távolság vala a lándzsa hegye
és a kún háta közt, Szent László herceg kiálta a leánynak és monda Szép
húgom! Fogd övén a kúnt s vesd magad a földre; mit az meg is tőn. S
amint Szent László herceg távolról a földön heverőre szegezte lándzsáját
s meg akarta ölni, a leány igen kéré, hogy ne ölje meg. Miért is ebből
látható, hogy nincs hűség az asszonyokban; mivel alighanem buja
szerelemből akarta azt megszabadítani. A szent herceg azonban sokáig
küzdvén vele s inát elmetszvén, megölé. De ez a leány nem a püspök
leánya volt. A király tehát és a dicsőséges hercegek, miután a
pogányokat csaknem mind leölték s a keresztényeket a fogságból mind
megszabadították, egész Magyarország szerencsés hadseregével együtt
győzedelmes diadallal örvendezve megtérének. És lőn nagy öröm egész
Magyarországban és énekekben és imákban áldák vala az Urat, ki nekik
győzedelmet adott.»
Hármasban küzdenek – Salamon, Géza, László – Nándorfehérvár alatt a
görögök, bolgárok és besenyők ellen. Két hónapig vívják a hatalmas
várat, megszalasztják a felmentő seregeket s hősiesen viaskodnak a
városból ki-kitörő szerecsenekkel. Három vakmerő szerecsen kitör a
várból, egy meghal közülük, de két bajtársa keményen harcolva védelmezi,
úgyhogy a magyarok nem tudják elragadni tőlük a holttestet. S a király
és hercegek így szólnak a körülöttük álló vitézekhez: «Vajha a
Makkabeusok vére forrna föl a vitézek szívében, hogy megszabadítanák a
magyarokat ezen szerecsenektől, kik a város védelméért vakmerően
harcolnak, hogy a magyarok a szerecsen holttestét elragadhassák. Ezt
hallván Apos, György és Bors hős vitézek, sebes rohammal villám gyanánt
rajtuk ütének. Kiket is Apos fölötte vakmerően űzve, a város kapujáig
kergete; a katonák ugyan kövekkel és nyilakkal lövöldöznek vala a város
bástyáiról, Apos mindazonáltal sértetlenül tére vissza. Eközben György
és Bors buzdították a magyarokat, kik a szerecsen testét elragadák és a
szemétre veték. Az ostrom harmadik havában pedig csütörtökön egy magyar
leány, kit rég vittek volt oda fogságba, a várost felgyujtotta. Igen
erős keleti szél fú vala s minden épület lángba borult. A magyar sereg
tehát beronta a városba azon részen, ahol a falak a faltörők által már
le voltak rombolva s a görögöket, szerecseneket és bolgárokat
kegyetlenül öldöklé. Akik életben maradtak, vezérükkel, Nikétásszal a
várba menekülének. A magyarok tehát a város megvétele után másnap,
miután a tűz lecsendesedett, a görögök pincéit fölkutatva, onnan sok
aranyat és ezüstöt, drágaköveket, tündöklő gyöngyöket és csaknem
megbecsülhetetlen kincseket szedének, melyeknek megosztásában
viszálkodás támada a király és a hercegek közt; s nem volt egy magyar
sem, aki ott meg nem gazdagodott volna». A fellegvárba menekült görögök
megnyerik a magyarok irgalmát, feladják a várat s elvonulnak hazájukba.
Salamon irigyli Géza dicsőségét, Géza pedig neheztel, mert a király
megfosztja a zsákmány egy részétől. Ettől kezdve a királyi udvar gonosz
tanácsadói, elsősorban Vid ispán, lázasan keresik az alkalmat, hogy
eltegyék láb alól a két herceget. Hiába eseng Ernei ispán a békéért,
Salamon hívei behálózzák a királyt.
A testvérharc elkerülhetetlen. László Csehországba megy Ottóhoz, a
csehek fejedelméhez, hogy segítsen rajtuk szorultságukban. Géza itthon
marad s egyetlen csapatával küzd Salamon harminc csapata ellen. A
vesztett csata után Vác felé menekül, itt találkozik öccsével, Lászlóval
és sógorával, Ottóval, akik erős haddal jönnek segítségére. «S amint
Géza öccsét, Lászlót meglátta, a nagy fájdalom miatt sírva fakad vala,
minthogy jámbor híveit elvesztette és árulóira panaszkodik vala; az
erőslelkű László pedig bátyját bátorítja vala, hogy ne sírjon, sőt
inkább a mindenható Isten kegyelméért könyörögjön.» Milyen vitézek
harcolnak ezekben a csatákban, hogyan öli egymást a magyar! Salamon
király hívei közt ott van a dicső vitéz Apos. Ez annyira öldökli a
hercegek embereit sűrű kardcsapásaival, hogy a sok vagdalkozásban karja
megdermed és keze a kard markolatára tapad. Volt Géza hercegnek egy
Péter nevű vakmerő vitéze, ki sárga lován a többiek előtt járt csillogó
vértjével s a vitézeket párbajban legyőzte. Apos ezt a félelmes vitézt
is mennykő módjára lesujtotta, lándzsájával vértjét áttörte, őt magát
szíven szúrta. A döntő ütközet előtt László herceg, hogy embereit
buzdítsa, lova hátán körbenyargal serege előtt. S amint egy bokrot
lándzsájával megüt, egy hófehér menyét csodamódra lándzsájára ugrik s
azon végigfutva, kebelébe szalad. A harcból Salamon csak kevesedmagával
tudott megmenekülni. «S Géza és László hercegek azután, Isten
segítségével, a győzedelem diadalára fölmagasztaltatva, az elesettek
holttestei fölött háromszor hirdeték Isten dícséretét. S László herceg,
aminthogy mindig különösen kegyes vala, annyi ezer halottat látva,
jóllehet ellenségei voltak is, akik elestek, mégis érettük egész
belsejében megindula és keservesen siratá őket, nagy jajgatással tépvén
arcát és haját, mint anya a fiai temetésén… S amint sóhajtozva járkált a
holttestek között, meglátván Ernei ispán testét, azonnal leugrék
lováról és őt megölelé és sírva mondja vala neki: Ernei ispán, békesség
barátja, úgy sajnállak, mint atyámfiát, mert szíved és tanácsod teljes
vala békével. Kit is tulajdon kezével fölemelvén, megcsókola s
megparancsolá vitézeinek, hogy Bácson tisztességesen eltemessék. S
ugyancsak László, amint másfelé járkált, meglátá Vid tetemét és monda:
Sajnálkozom halálodon, bár nekünk mindig ellenségünk voltál; bár éltél,
megtértél és köztünk a békét megerősítetted volna. De csudálom, miért
akarod vala a hercegséget, holott nem hercegi nemből való voltál s miért
áhítod vala a koronát, holott nem királyi vérből származtál? Most
látom, hogy szíved, mely hercegségre áhítozik vala, lándzsával átdöfve
hever a porban és fejed, mely koronára vágyik vala, karddal szét van
hasítva. De megparancsolá, hogy őt is temessék el. Géza és László
vitézei azonban, kik Vid tanácsa miatt a háborúban testvéreik vagy fiaik
halálán el voltak keseredve, lovaikról rögtön leszállának és Vid mellét
késsel fölhasítván, szemeinek esének és földet hintvén szemeibe,
mondák: Sohasem laktak jól szemeid vagyonnal és fénnyel; most lakjék jól
szemed és szíved földdel. A cseh herceg, Ottó, pedig, ki életét kitette
érettük, gazdagon megjutalmazva tére haza. S mikor Salamon Mosonyba
érkezett, amint anyja meglátta, megsiratá, mint egyetlenegy fiát kelle
siratni, kit Isten annyi jótól megfosztott volt és dorgálja vala
mondván: Kedves fiam! Sohasem hallgattál az én tanácsomra, sem Ernei,
sem más híveid tanácsára, hanem mindig Vid tanácsán jársz vala; ime
tönkre tetted magadat és a tieidet; nem intettelek-e, nem mondtam-e
mindig, hogy elég neked Magyarország koronája s add a hercegséget
békével atyádfiainak? Most már Vid nem lehetett herceg s téged sem
koronáznak meg többé. Minek hallatára a király megharagudván, anyját
arcul akarta ütni, de neje megfogta kezét.»
Salamon futása után Géza herceg a magyarok sürgetésére elfogadja az
ország koronáját. A koronázás után a Duna mellett beszélget Lászlóval a
Szűz Mária tiszteletére építendő templom helyéről. S amint ott állnak
Vác mellett, «egy szarvas jelenék meg előttük, melynek szarvai rakva
valának égő gyertyákkal és kezde futni előttük az erdő felé s azon
helyt, ahol most a monostor van, megálla. S amint a katonák rányilaztak,
a Dunába szökék s többé nem látták. Mit látva, monda Szent László:
Bizony nem szarvas, hanem Isten angyala vala. S monda Géza király: Mondd
meg nekem, édes öcsém, mi lehetett az a sok égő gyertya, melyet a
szarvas szarvain láttunk? S válaszolá Szent László: Nem szarvak azok,
hanem szárnyak, nem égő gyertyák, hanem tündöklő tollak; azért állott
pedig meg, hogy ott a helyet megmutassa, hogy a Szűz Mária egyházát ne
máshova, hanem csak oda építtessük».
Hosszú harcok következtek ezután, míg végül Salamon király
szerencsecsillaga végképen letűnt. Akkor már messze járt hazájától a
trónvesztett király, a pogány kúnok közé szorult s a görög császár
serege Görögország határszélén rettenetesen összetörte őket. Salamon
menekült. «Téli idő volt s igen sűrűn havazik vala és szemeik tele
lettek hóval s a sűrűn hulló hó miatt nem láthaták társaikat, kik
előhaladtak és így tévelyegve bolyongnak vala idestova. De az ellenség
is nyomon üldözi vala őket. S amint egy elhagyott puszta várhoz értek,
bele szállának és egész nap és egész éjjel ott maradának; az ellenség
pedig mindenfelől körülkeríté a várat s a megszállottak látván, hogy
éhhalállal vesznének el, inkább akarának harcolva meghalni, mint éhen
veszni. Azért is hajnalhasadtával kirontának az ellenségre és
öldöklőikkel együtt veszének el s igen sokan elesnek vala azok közül is,
kik őket öldöklik vala. Salamon király azonban kevesedmagával futva,
nagynehezen meneküle s könnyedén át nyargala a Dunán, minthogy be volt
fagyva. S amint egy nagy berekhez ért, embereinek azt mondá, nyugodjanak
egy kissé, hogy lovaikat pihentessék. Maga pedig, pajzsát letéve,
tetteté magát, hogy rögtön visszatér s elmene a rengeteg erdő homályába s
ott hagyá embereit, kik semmi effélét nem gyanítanak. És nem is jelent
meg soha többé.»
Sok megragadó rész van a krónikában. Az uralkodócsalád tagjainak egymás
között megújuló élet-halál harca és az ellenséggel folytatott küzdelmek
különösen színes és jellemző részek. Hullámzik a csaták véres sodra. S
miért folynak ezek az örökös harcok? Nem egyszer semmiségekért. Kálmán
király fia és utóda, II. István – aki «azt hiszi vala magáról, hogy
bölcseségben Salamonnal, vitézségben Sámsonnal, bátorságban Dáviddal
egyenlő, pedig nem mérkőzhetik vala velük» – barátságos összejövetelt
tervez a csehek hercegével. «Tetszett pedig az országnak, hogy István
király értekezést tartson a cseh hadsereggel; s midőn Magyarország
szélére érkeztek, a cseh herceg is elébe jött, csak a folyó fekszik vala
közöttük. Vala pedig egy Zsolt nevű ember, aki mindig gazságon törte a
fejét s kit gazságáért Magyarországból kikergettek volt s ez akkor a
csehekkel jelen vala. S mielőtt a király a herceggel beszélgetést
tartott, Zsolt alattomban híradót külde a királyhoz, ezt mondván: Hív
vagyok uramhoz, és amit a csehektől tudok, megjelentem.» Az álnok Zsolt
titkos üzenete szerint a cseh hercegnek az a szándéka, hogy elfogatja a
magyar királyt, mivel hallotta, hogy a magyarok fegyvertelenül érkeztek a
találkozóra; viszont a cseh herceggel ugyancsak Zsolt elhiteti, hogy a
király rabul akarja ejteni, mert hírét vette, hogy a csehek nincsenek
felfegyverezve. Zsolt most újból bizalmasan üzen a királynak, hogy
küldjön kémlelő íjászokat a herceg táborához. Mikor az íjászok
megjelentek, a csehek kétségtelenül igaznak tartották, amit megelőzőleg
hallottak, rárohantak tehát az íjászokra «s a hitvány besenyők és
székelyek egy seb nélkül futának a király táboráig. S a király ezt
hallván, kevesedmagával Magyarország felé nyargala». A csehek ekkor
erősen dúlják a király táborát. János nádor azonban, aki a királytól
távolabb szállott meg, összegyüjti embereit, egy szívvel-lélekkel
felfegyverkeznek, a csehekre rontanak s az Úr segítségével összetörik
őket. János hírmondót küld a király után, tudtára adja győzelmét, a
király visszatér, nagy örömmel örvend, csak azt sajnálja, hogy Zsolt,
aki hazugságával annyi bajt okozott, nem veszett el az ütközetben.
Ezután egy trónjáról elűzőtt orosz herceg jön a királyhoz és segítségét
kéri testvére ellen, aki hercegségéből kivetette. István király mindjárt
készen áll a segítségre, összegyüjti nemeseit, Oroszországba megy. Egy
ostrom alkalmával meghal az orosz herceg, a király nagyon bosszankodik s
megparancsolja a magyaroknak, hogy vagy vegyék be a várat, vagy
haljanak meg. «A magyar főurak azonban tanácsot tartának és mondák Miért
s mi haszna haljunk meg? Ha a hercegséget elfoglaljuk, kit tesz majd a
király közölünk hercegnek? Legyen tehát megállapodás közöttünk, hogy
senkise vívja a várat s mondjuk meg a királynak, hogy mindezt
országnagyjai tanácsa nélkül teszi. Amint a főurak a király tanácsába
gyűltek, mindnyájan kétoldalt helyet foglalának; de Kozma, a
Pázmán-nemzetségből, felemelkedék s monda a királynak: Uram! Mit
cselekszel? Ha seregeddel, vitézeid halálával, a várat beveszed, kit
teszel herceggé? Ha nagyjaid közül választasz, senki itt nem marad.
Avagy az országot odahagyva, szeretnétek-é ezt a hercegséget bírni? Mi
zászlós urak a várat nem fogjuk vívni, ha vívni akarod, harcolj magad;
mi pedig Magyarországba visszamegyünk és magunknak királyt választunk. S
azután a főurak parancsára a kiáltók a táborban kikiáltják vala, hogy a
magyarok minél hamarabb térjenek vissza Magyarországba. A király tehát,
miután látta, hogy emberei segítségétől igazán elesett, visszatére
Magyarországba.» De újból háború támad a bizánci birodalommal. Szent
László király leánya, Piroska, a görög császárhoz ment feleségül: Bizánc
császárnője lett, de egyben lelkes magyar asszony maradt. Egyszer
Piroska felháborodva üzeni István királynak, aki unokaöccse volt, hogy
az ő férje, a görög császár «az ő szégyenére szidalmazza a királyt, azt
mondván, hogy Magyarország királya kegyetlen ember; és hogy őt, amint
ellene mondott, a császár megverte. S amint ezt a király meghallotta,
nagyon nagy sérelemnek vette és seregét összeszedvén, lelke
felháborodásában megrohaná a görög részeket és Görögország némely
városait tűzzel-vassal pusztítá és félelem lepé meg azon tartomány
valamennyi városát és úgy fél vala valamennyi király István királytól,
mint a mennykő csapásától, úgyhogy a síró gyermeket István király
nevével fenyegetve csitítják vala. És visz vala a király magával hétszáz
frank katonát, kikkel Bolgárországot dúlja vala és azok gépeivel
romboltatja vala Görögország várainak falait. S azért, hogy a császár
nem jő vala ki hozzá viadalra, követet külde a görög császárhoz és
meggyalázá, mondván, hogy nem méltó arra, hogy császárnak, arra sem,
hogy királynak hívják, hanem vén asszonynak és banyának, mert, mint a
vén asszony, mindig henyél». Ez az István király egyébiránt jobban
szerette a kúnokat, mint a maga magyarjait. Különösen kegyelte Tatár
nevű fejedelmüket, aki kúnjaival sok gazságot követett el a magyarok
ellen. «A magyarok pedig hallván, hogy a király halálán van, leöldöklék a
kúnokat, kik javaikat ragadozzák vala. S a kúnok fejedelme, Tatár,
panaszt tőn a királynak emberei leöletése felől. A király azt véli vala
elméjében, hogy betegsége valamennyire könnyebbedett; amint Tatárt
könnyezve s a többi kúnokat körülötte jajgatva látta, minthogy
szerfölött szereti vala őket, elmordula s mondá: Ha felgyógyulok,
mindegyikért, akit közöletek megöltek, tizet ölök meg; most már életem
felől ne essetek kétségbe, mert meggyógyultam. S ezt mondván,
kinyujtotta kezeit a kúnokra, kik is nyakra-főre rohanának kezei
csókolására és a nagy tolongásban ránehezkedének a királyra; miért is a
nyavalyába visszaesvén kimúlék a világból. De midőn halálra vált, az
országról lemondván, barátruhába öltözött uralkodásának tizennyolcadik
esztendejében és eltemettetett Váradon.»
Két tragikus eseménnyel fejeződik be a krónika Zách Felicián
merényletével és Károly királynak az oláh vajda ellen indított
hadjáratával. Urunk 1330. esztendejében
a békeháborító és konkolyhintő ördög egy Zách-nemzetségbeli Felicián
nevű őszbevegyült vitéz szívébe azt sugallá, hogy Károly királyt,
Erzsébet királynét és két fiukat, Lajost és Endrét, ölje meg. Zách
Felicián Visegrádon, mikor a királyi család ebédnél ült, a király
asztala elé állt s éles kardját kirántva, irgalmatlanul meg akarta ölni a
királyt, királynét és fiaikat, de a könyörülő Isten nem engedte, hogy
végrehajtsa tervét. «Mindamellett is a király jobbkezét könnyedén
megsebzé; de, fájdalom, a szentséges királyné jobbkezének négy ujját,
melyekkel a szegényeknek, nyomorultaknak és szerencsétlen személyeknek
alamizsnát osztogat vala, egyben lecsapá; mely ujjaival számtalan
egyházaknak különféle kézimunkákat varr és az oltároknak és papoknak
drága bársony ékességeket és kelyheket fáradhatatlanul küldöz vala»
Mikor az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, a gyermekek nevelői
közbevetették magukat, fejükön halálos sebeket kaptak, de mind a két
gyermek megmenekült. Ekkor egy bátor ifjú Feliciánra rohant, csákányával
a földre terítette és az ajtókon benyomuló királyi bajvívó vitézek
kardélre hányták a merénylőt. Összevagdalt testének darabjait különböző
városokba küldték szét, fiát és szolgáját lófarkra kötve szaggatták
ízekre; nemzetségének számos tagját kegyetlenül lemészárolták. «Klára
nevű gyönyörű szűz leányát is a királyi udvarból kivonszolják s orrát és
ajkait oly csúful levagdalván, hogy csak a fogai látszottak s két
kezéről nyolc ujját levágván, hogy csak a két hüvelyke maradt, lóháton
félholtan több város utcáin meghurcolják és a szerencsétlent ilyen
szavakat kiáltani kényszerítik: Ilyen büntetéssel lakoljon, aki a
királyhoz hűtelen!… Igy tehát a boldogtalan Felicián felségsértés bűnébe
esett, megháborította az országot, kiirtotta tulajdon magvát,
meggyalázta és elvesztette nemzetségét, ebek étkévé lett s e világból
kiszabadulván, megkötöztetett az alvilágban s eltemettetett a pokolban:»
Hogy miért történt a merénylet, elhallgatja a krónika, azt azonban
feljegyzi, hogy addig, míg ez az eset történt, Károly király kedvező
szelekkel hajózott, de most elfordult tőle a szerencse s legközelebbi
háborújában megveretett vala.
Mert ugyanazon esztendőben, amikor Felicián családját kipusztították,
Károly király meg akarta semmisíteni Bazarád oláh vajdát, jóllehet az
oláh vajda követei útján alázatosan könyörgött a király kegyelméért. De
Károly fenhéjázó elmével ekképen szólt az oláh vajda követeihez: «Igy
mondj átok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora, rejtekéből majd
kihúzom szakállánál fogva». Akkor egy Dancs nevezetű hű zászlós úr,
zólyomi és liptói ispán, a király elé járult: «Uram, nagy alázatossággal
s tisztességedre beszél Bazarád; azért királyi jóindulatod kedvezésével
és kegyelmed teljes hajlandóságával szíveskedjél neki leveledben
válaszolni». De a király kevély szavait ismétlé és a józanabb tanácsot
félretéve, azonnal berontott az oláhok országába. Ismeretlen vidékre
kerülve, eltévedtek a magyar csapatok s visszavonulásukban az oláhoktól
megszállt bércek szakadékaiba jutottak. S hullottak a magyarok, ifjak és
öregek, papok és nemesek, főurak és közemberek nap-nap után. A király
is csak úgy menekült meg, hogy megcserélte ruháját egyik nemesének
egyszerű öltözetével s helyette az önfeláldozó magyar urat verték agyon
az oláhok. Károly megmenekült. «Körülötte ugyanis kőfal gyanánt állnak
vala Dancs, fiával, Lászlóval és a királyi udvar más vitézeivel és
Márton mester, Berend fia, kik mindnyájan magukra veszik vala a záporeső
gyanánt omló nyilak és kardok csapásait, hogy a király életét a
fenyegető haláltól megmentsék. S köröskörül a sereg mellett mindenütt
úgy hull vala a sok eb oláh is, mint a legyek, melyeket az édes ír
elbódított, amint a keresztény népet és Krisztus fölkent papjait
irgalmatlanul öldökölték. Mely oláhokat, kiket ott a magyarok leöltek,
csak a pokolbeli furfangos számvevő szedett számba. A király azután
ilyen kimenetellel mene Temesvárra és azután haladéktalanul Visegrádra.
Egyébiránt, minthogy a magyarok mindenütt igen erős és kemény csatákat
vívtak, ez azért esett rajtok, hogy gyakori győzedelmeik miatt el ne
kevélyedjenek, vagy legalább, ha már elkevélyedtek, megfenyíttessenek,
hogy alázatosságot tanuljanak és bizonyítsák meg, hogy a mennyei
szeretet kegyelmét az atyai fenyíték ostora által annál bővebben
megérdemlik. Mert megfenyíti az Atya-Isten, akiket szeret.»
Márk kanonok bizonyára Nagy Lajos király megbízásából állította össze a
magyarok történetét. A rendelkezésére álló régebbi krónikákat és
legendákat egységes egésszé kerekítette ki s munkájához hozzácsatolta
Vencel, Ottó és I. Károly történetét. Krónikája befejezetlenül maradt.
Fennmaradt kézirata valószínűleg nem Márk kanonok írása, hanem az
eredeti fogalmazás díszesen kiállított példánya. A finommunkájú, fényes
kódexet kétségtelenül a magyar királyi udvar számára másolta és festette
valamelyik akkori művész. A legszebben megírt magyar krónika egyben a
legékesebb köntösű magyarországi latin kódex is.
Márk kanonok kéziratoskönyve olyan költői módon mondja el az árpádkori
magyar eseményeket, mint egyetlen más hazai krónika sem. Az olvasó előtt
hatalmas jelenetekben vonul el a magyar középkor. Epikus részletességű
csataleírások, megkapó párbeszédek, szép hasonlatok és képek váltogatják
egymást az árpádházi királyoknak ebben a nemzeti mondákkal átszőtt
remek históriájában.
A krónika szerzője, MÁRK
kanonok, előkelő nemes családból származott, maga is dunántúli
földbirtokos volt, Károly Róbert uralkodása végén a király nejének
udvari papja, Nagy Lajos uralkodása elején Buda egyik plébánosa,
emellett a királyi kápolna gondozója, a kápolnában őrzött királyi
levéltár őre, veszprémi kanonok, utóbb szerémi prépost, 1358-ban
székesfehérvári őrkanonok. Pályája azt mutatja, hogy a királyi családnak
nemcsak udvari történetírója, hanem nagyon kegyelt embere is volt. Nagy
Lajos egy alkalommal külön is írt érdekében a pápának, hogy meglevő
egyházi javadalmai mellé új javadalmat kaphasson. Utoljára 1358-ban
találkozunk nevével. Ekkor Székesfehérvárt saját házában lakott,
dúsjavadalmú állása volt s az ottani koronázó bazilikában ő őrizte a
királyok sírjait s az egyház kiváltságleveleit.
Márk személyét a legújabb időkig homály fedte, azért kéziratát jobbára
Bécsi Képes Krónika néven emlegették. A krónikával kapcsolatosan a XVI.
század végén merült fel a Márk név, amikor Baranyai Decsi János azt írta
egyik munkájában, hogy Turóczi János a maga krónikájának régebbi
történeti anyagát egészében Marcus kéziratából vette át. (Syntagma
institutionum juris imperialis ac Ungarici. Kolozsvár, 1593.) – Ezen a
nyomon indulva, Horvát István is, Toldy Ferenc is Márknak
tulajdonították a krónika szerzőségét. (Marci chronica de gestis
Hungarorum. Pest, 1867.) – Békesi Emil meg is jelölte a szerzőt annak a
Márk nevű ferencrendi szerzetesnek személyében, aki az első Anjouk
idején a Szent Jánosról nevezett budai kolostorban élt. (Magyar írók az
Anjouk és utódaik korában Katolikus Szemle. 1899. évf.) – A kérdést
Jakubovich Emil kutatásai oldották meg; a Márk személyéhez fűződő
bizonytalanságot és homályt ő oszlatta el. Megállapította, hogy a
nevezetes krónikaíró Kálti Szomajon fiának, Mihálynak fia volt, neve
Kálti Márkus, családjának ősi birtoka a veszprémmegyei Bánk község
mellett fekvő Kált-puszta. Életének fontosabb adatait is ő állította
egybe. (Adalékok legrégibb nyelvemlékeink, okleveleink és krónikáink
íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1925. évf.)
Hogy Márk krónikájának régi szövegei milyen krónikások nevéhez fűződnek,
azaz az egyes évszázadok során kik írták meg a magyar királyok
történetét, erre nézve számos feltevés van. Történetírásunk nem fukar
hipotézisek alkotásában. A Márk krónikájának alapjául szolgáló Gesta
Hungarorum írásának helyére és szerzőire nézve Hóman Bálint minden
feltehető vonatkozást egybeállított. (A Szent László-kori Gesta
Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.) Mások ismét
más eredményekre jutottak. Karácsonyi János például úgy vélekedett,
hogy a Bécsi Képes Krónikának a XII. század első harmadára vonatkozó
részeit Botfia János, a II. Béla király korában élő dömösi prépost és
királyi jegyző, írta (A megvakított Álmos herceg krónikása. Századok.
1928. évf.); ugyanolyan vitatható feltevés ez, aminőhöz hasonló bőven
akad a magyarországi középkori kútfőkkel foglalkozó történetírók
munkáiban. Hasonló ez az Anonymus-kérdéshez. Nemzedékről-nemzedékre új
és új hipotézisek váltogatják egymást.
Kiadások. – A krónikának színes
képekkel és színezett betűkkel gazdagon díszített kéziratát a bécsi
Nemzeti Könyvtár őrzi. Innen ered leginkább használatos neve: a Bécsi
Képes Krónika. – Hasonmásokkal ellátott gyönyörű kiadása Toldy Ferenc
bevezetésével és Szabó Károly mesteri fordításával jelent meg: Marci
chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867. (A kötetet Emich Gusztáv
nyomdatulajdonos adta ki az 1867-es kiegyezés örömünnepére s I. Ferenc
József császárnak és királynak, a «magyar szabadság visszaállítójának»
tiszteletére. Szabó Károlynak itt megjelent fordításából valók a föntebb
közbeszőtt idézetek.) – Újabb szövegkiadása Mátyás Flóriántól Historiae
Hungaricae fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883.
Irodalom. – Toldy Ferenc előszava
a Bécsi Képes Krónika első kiadásához: Marci chronica de gestis
Hungarorum. Pest, 1867. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az
Árpádok korában. Budapest, 1880. – Negovetich Artur: De Marci chronicae
de rebus gestis Hungarorum latinitate. Egyetemes Philologiai Közlöny.
II. pótkötet. 1890. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az
árpádházi királyok alatt. II. köt. Budapest, 1893. – Békesi Emil: Magyar
írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. –
Vértesy Jenő: A Képes Krónika irodalmi jelentősége. Századok. 1905. évf.
– Domanovszky Sándor: A Pozsonyi Krónika és a kisebb latinnyelvű prózai
szerkesztések. U. o. 1905. évf. – Dékáni Kálmán: A Bécsi Képes Krónika.
Erdélyi Múzeum. 1915. évf. – Zsinka Ferenc: A Bécsi Képes Krónika török
bejegyzései. Magyar Könyv szemle. 1923. évf. – Hóman Bálint: A Szent
László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest,
1925. – Jakubovich Emil: Adalékok legrégibb nyelvemlékeink, okleveleink
és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1925. évf. – Karácsonyi
János: A megvakított Álmos herceg krónikása. Századok. 1928. évf. –
Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről. Budapest, 1928.(forrás: Latin Irodalom)
