KONCZ ÉVA írása: MOZAIK
2015. április 22. szerda
Piketty konferncia
Ma nem akármilyen konferencia volt a Kossuth kiadó szervezésében a francia becsületrendet is visszautasító fenegyerek Thomas Piketty:" A tőke a 21. században" című könyvéről, mely a holnap nyíló könyvfesztiválon már kapható is lesz, igaz nem olcsó, de egyrészt korszakos mű, amely nem hiányozhat senkinek a polcáról aki "valamit is ad magára", értelmiséginek valja magát, a snobok polcairól sem, tudnillik világszenzáció a könyv. Akkor is világszenzáció, ha Bokros Lajos első mondata az volt -így bele pacekba- "Nekem nem tetszik ez a könyv." Gondolom ez a megjegyzés meg a kiadó jelen lévő képviselőit nem káprásztatta el annyira. Bokros nagyjából azt az érvrendszert sorolta fel, mint valami észnélkül bebliflázott valamit, persze ez csak szerény véleményem, amit blogjában a világ leggazdagabbja is elsorolt. S ebből is kitűnik, hogy a Microsoft alapítója sincs elragadtatva Piketty könyvétől, főleg nem annak hatalmas sikerétől.Ja,na! Pesze, hisz ő is a kritika alá vont leggazdagabb 1%-ba tartozik, akiknek vagyona egyre messzebb elhúz a 99% egyre inkább leszakadótól. Most nem sorolnám az érveit Gatesnek, vagy Bokrosnak, hogy szerintük nem kéne Pikettynek a tőke meg a vagyon fogalmait keverni, meg egyébként is miért tőke a cím is mikor végig a 700 oldalon a vagyonról és járadékairól ír. Gates szerint nincs baj sem a vagyonnal sem a járadékkal, meg különben is szerinte a Forbes Magazin párszázas listáján már nem is nagyon van ilyen az USA-ban. Szerinte a luxuspazarlásra költök vagyonát kéne megadóztatni.
A nobel-díjas Paul Krugman az év legjobb szakmabeli könyvének tartotta 2013-ban, mikor először franciául megjelent Piketty könyvét, ez is hozzájárult sikeréhez, meg hogy a Harward is támogatta. Mert valjuk meg Piketty semmi újat,semmi egetrendítőt nem fedezett fel, talált ki. Egyszerűen csak annyi történt, hogy neki sikerült áttörnie a hallgatás falát. Mert az egyenlőtlenség elvének ezen leírását először még Gates is nemes egyszerűséggel hülyeségnek titulálta. Hogy mégis mivel sikerült áttörnie a hallgatás, vagy értetlenség falát Pikettyinek? Jó időben, jó helyen van aki ezt mondja. Ja persze, de nemcsak ez azért a jó időben, jó helyen mellett valami érdemlegest le is kellett teni az asztalra. Persze az irodalmi stilus, és példázat a Gorió apóból is szemet, szívet gyönyörködtető, de amit Piketty tett, az a sziszi-fuszi aprólékos statisztika kigyűjtése több száz év vonatkozásában, amivel alátámasztja mondandója hiteleségét4 Na ez az ami áttörte a falat, mert tényekre, statisztikai számokra már nem lehet ráfogni hogy "összeesküvés elmélet" a leggazdagabb 1 % -l szemben, akik húznak egyre inkább el, s nyomják minnél lejebb a 99 %-t.
Na ná hogy Bokros egyből ezt kezdte támadni, hogy ez csak statisztika, semmi más. Mire Csaba László ezt ki is kérte Bokrostól, hogy az efajta hosszadalmas tudományos levéltári, statisztikai és kutató munkát bárki lebecsülje, mert ebben mérhetetlen sok munkája van Pikettynek.
Andor László is felszólalt, de maga is kifejti véleményét a vs.hu-n, amit lentebb idézek, akárcsak Bill Gates által a blogján erről leírtakat Piketty könyvével kapcsolatban. Csaba László aztán Ferge Zsuzsa is vitába szállt az előttük előadó Bokrossal. Én leginkább Fergére voltam kiváncsi az összes előadás közül, bevallom. Rögtön vissza is riposztozott Bokrosnak, hogy ő bizony meg szereti Piketty könyvét, és nagyon érdekes dolgok vannak benne. Azonban a továbbiakban elég visszafogottnak éreztem Fergét, aki arról is beszélt hogy a Corvinus Egyetem kollégistái meghivták, de egyetlen könyvet sem olvastak a kolégiumi névadójuktól. S hogy az egyenlőtlenségekről magyar művet egyet sem tud. Az utolsó előadót sajnos már nem tudtam meghallgatni mert rohanom kellett egy sajtótájékoztatóra.Mindenesetre akár tetszik, akár nem mégis viharokat kavar, és millió számra fogy Piketty könyve. A New York Times bestseller listáját 2014-ben -ottani megjelenése évében - vezette, vagyis rögön az első helyen állt. Nemcsak dobogos tehát, hanem fényesen csillog mint az arany Piketty, a Kossuth kiadó jóvoltából nálunk is feljövőben van csillaga, s ahogy a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését szemlélem, egyenlőre nem is fog leáldozni neki, úgy hogy érdemes gyorsan megvenni, mert hamarosan hiánycikk lehet.
Koncz Éva

A konferencia előadói:Andor László, Bokros Lajos, Csaba László, Ferge Zsuzsa, Tóth István György

A kerekasztal beszélgetés moderátora:Felcsuti Péter,a könyv magyar nyelvű kiadásának szaklektora

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői:Surányi György, Szelényi Iván, Vértes András

A konferencia résztvevőit Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója és Monok István, az MTA Könyvtár és Információs Központ igazgatója köszönti.

A Kossuth Kiadó április 22-én jelenteti meg a világban már vitákat kavaró, ellentétes érzelmeket kiváltó, a kapitalizmus közgazdaságtanának téziseit forradalmian új nézőpontból vizsgáló, elemző könyvet. A tőfelhalmozás, a vagyonosodás, az elszegényedés, az egyenlőtlenségek törvényszerűségeinek történelmi tablója új dimenziókat nyit meg a gondolkodásban. Az utóbbi évtizedek legnagyobb visszhangot kiváltó könyve kikerülhetetlen mindazok számára, akik érteni vagy újraértelmezni kívánják, miként jutottunk el a 21. századig.

A konferencián való részvétel regisztrációhoz és részvételi díjhoz kötött.Kérjük, hogy 2015. április 15-ig az alábbi címre jelezze vissza részvételi szándékát:pikettykonferencia@kossuth.hu

A konferencián való részvétel díja 14 000 Ft + áfa,
melyet az alábbi bankszámlaszámra kérünk átutalni:

Kereskedelmi és Hitelbank Rt.10403181-31807360-00000000

Kérjük, a tárgymezőbe írja be: PIKETTY KONFERENCIAA részvételi díj tartalmazza a magyar nyelvű könyv 1 példányát (fogyasztói ára: 8500 Ft), valamint a konferenciát záró büféebédet.

PROGRAM

8.30 – 9.00 REGISZTRÁCIÓ

9.00 – 10.30 ELŐADÁSOK

Andor László közgazdász, volt EU-biztos Piketty, az euróválság és az egyenlőtlenségek

Bokros Lajos közgazdász, egyetemi tanár Mi a fontos a világkapitalizmus fejlődésében?

Csaba László közgazdász, akadémikus Az európai közgazdaságtan esélyei

Ferge Zsuzsa szociológus, egyetemi tanár Van-e dolga a közgazdásznak az egyenlőség – egyenlőtlenség ügyével?

Tóth István György közgazdász-szociológus, a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet Zrt. vezérigazgatója Kapitalizmusok, vastörvények, bestsellerek és adatok

10.30 –11.00 Kávészünet

11.00 – 12.30 KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS

Moderátor: Felcsuti Péter közgazdász, bankszakember, a könyv magyar nyelvű kiadásának szaklektora

Résztvevők: Surányi György közgazdász, egyetemi tanár, Szelényi Iván szociológus, egyetemi tanár és Vértes András közgazdász, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke

12.45 – 14.00 BÜFÉEBÉD

Kérjük, hogy a regisztrációs lapot töltse ki és küldje vissza
a pikettykonferencia@kossuth.hu címre.

Regisztrációs lapot az alábbi linkről töltheti le:http://www.kossuth.hu/piketty/regisztracios_lap.docA regisztrációt követően küldeni fogjuk az előadásokról a részletes és pontos információt.

*
Thomas Piketty sztárközgazdász lett nagyon hamar. Túl fiatal ugyan ahhoz, hogy Nobel-díjra terjesszék fel, de sok helyen már most korunk legfontosabb gondolkodói között tartják számon. Nagy jelentőségű könyve (A tőke a 21. Században magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg) óriási adatbázisra támaszkodik, amely mintegy kétszáz évre visszamenőleg nyújt képet arról, hogyan alakultak a jövedelmi viszonyok és felhalmozási folyamatok a világban. Az alig 44 éves francia közgazdász kimutatja: e két évszázad során rövid időszakokat leszámítva (mint például a II. világháború utáni negyedszázad) a vagyoni egyenlőtlenségek folyamatosan nőttek, mégpedig azért, mert a tőke hozadéka rendre nagyobb volt a gazdasági növekedésnél.
Piketty tőkefogalmát, és ezzel kapcsolatos statisztikáját többen is vitatják, az egyenlőtlenségeket azonban mindenki másnál meggyőzőbben támasztja alá adatokkal. A tőkefogalom használatával kapcsolatban barátainak is lehetnek fenntartásai, de az egyenlőtlenségek dinamikájának bemutatását még ellenségei is meggyőzőnek találják.
Van azonban a könyvnek, és még inkább a könyvet övező vitáknak egy sajátos fejezete, amely az európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) válságával foglalkozik. Piketty – nem meglepő módon – az európai pénzügyi válságkezelés, az úgynevezett „megszorító politika” kritikusai közé sorolható.
Szerinte az európai válságkezelés kudarcát az Egyesült Államokkal való összehasonlítás mutatja legjobban. Öt évvel ezelőtt az EU és az USA adósságszintje és munkanélküliségi rátája nagyjából hasonló szinten állt. Az eltelt időszak teljesítménye Európa számára szégyenkezésre ad okot. A rossz bizonyítvány elsődleges oka nem más, mint a túl gyors ütemű deficitcsökkentés.
Franciaországban például a gyors deficitcsökkentés érdekében ( Nicolas Sarkozy és François Hollande kormányzása alatt is) adóemeléshez folyamodtak, az eredmény pedig zéró növekedés és zéró infláció. Növekedés nélkül és deflációs környezetben pedig szinte lehetetlen elérni, hogy a relatív adósságszint csökkenésnek induljon.
Piketty szerint Németország és Franciaország együtt felelős azért, hogy 2011-12-ben tető alá hozták a költségvetési szigorról szóló új szerződést (Fiscal Compact), amellyel az európai gazdaságpolitika a rossz irányba fordult. Ezzel az EU egésze egy technokratikus föderalizmus felé mozdult el, amely gazdasági és politikai értelemben is távol van az elfogadhatótól és elvárhatótól.
A válság nem egyszerűen a kelleténél hosszabb recessziót jelent, hanem az unió egész intézményrendszere átalakul – az uniós koordináció megerősödik. Ebben Piketty a változás irányával egyetért, de messzebb menne és gyorsabban hajtaná végre. Szerinte meg kell ugyan őrizni a nemzetállamokat Európában, de létre kell hozni egy fölöttük álló demokratikus közösséget is.
A politikai unió nélküli valutaunió illúzió: létre kell hozni egy olyan parlamenti testületet, amelyben az eurót használó országok nemzeti parlamentjeinek képviselői foglalnak helyet, és országaikat a népességükkel arányban képviselik.
A politikai unió és a költségvetési kompetenciák uniós szintre emelkedésének fontosságát mutatják az adórendszerben kialakult anomáliák. Például az, hogy a multinacionális vállalatok kisebb adókulccsal adózhatnak, mint a kisebb cégek. Ez ellen egyes nemzetállamok külön-külön nem tudnak fellépni; szükség van a nemzetek fölötti, nemzetek közötti együttműködésre. Az eurózóna újonnan felállítandó parlamentje döntéseket hozhatna a közszféra deficitjéről, adósságairól és beruházásairól, valamint adópolitikájáról is. A közös intézmények nélkül irreális beszélni az adósság közös finanszírozásáról (eurózóna kötvényekről) is.
Világos, legitim intézmények és mechanizmusok nélkül a központi bankok kezébe kerül a válságkezelés felelőssége – ahogy ez az Európai Központi Bankkal is történt. Hosszú távon azonban ez nem lehetséges, mert az EKB működése kevéssé átlátható, és válságok idején sokkal gyorsabban kell cselekednie, mint amilyen ütemben a demokratikus ellenőrzés egyáltalán lehetséges. Az EU (egészen pontosan az eurózóna) demokratikus reformja elkerülhetetlen – nem önmagáért, hanem a megfelelő gazdasági és szociális fejlődés érdekében.
Az eurózóna-parlament melletti érvelés azt is mutatja: Piketty a jelenlegi Európai Parlamentet nem tekinti megfelelőnek a valutaunió gazdasági kormányzásához szükséges demokratikus kontrollra. Erről a 2014-es EP-választások előtt vitát folytatott Martin Schulz -cal, aki szerint a jelenlegi architektúra megfelelő keretet ad a válságból kivezető új gazdaságpolitika kidolgozásának és kivitelezésének.
Mindez azt is jelenti, hogy Piketty leteszi a garast a kétsebességes Európa koncepciója mellett. Az eurózónán kívüli országokat „békén hagyják”, cserébe ők elfogadják, hogy az eurózóna mélyítése felgyorsul. Későbbi csatlakozásuk természetesen lehetséges, a szorosabban együttműködő belső kör tágítható, mint ahogy az unió egésze is bővíthető marad.
Piketty hangsúlyozza a görög adósság könnyítésének szükségességét is. A kollektív amnézia jelének tekinti, hogy Németország és Franciaország az utolsó centig vissza akarja fizettetni Görögország és más válságországok adósságait, miközben ők korábban másfajta megoldások (például adósságleírás vagy elinflálás) kedvezményezettjei voltak.
Van abban valami szép, amilyen könnyedén amerikai, brit, és nemritkán francia közgazdászok adósságelengedésről, gazdaságösztönzésről, és eurózóna kötvényekről tudnak értekezni. Nem kell feltétlenül tekintettel lenniük azokra jogi és politikai tényezőkre, amelyek Európában az elvárhatónál szűkebbre szabták a válságkezelés eszközrendszerét. Ugyanakkor tény, hogy amit mi válságkezelésnek nevezünk az eurózónában, az sok külső szemlélő számára nem más, mint a gazdasági hadviselés újszerű, olykor szürreális formája. Ennek okait viszont a döntéshozó politikai erőközpontoknak kellene átlátniuk, és jobban odafigyelni a konstruktív kritikára.

Szerző: Andor László, az Európai Bizottság korábbi tagja/ vg.hu

Nem kell a Becsületrend a sztárközgazdásznak

A Tőke a XXI. században szerzője visszautasította a legmagasabb francia állami kitüntetést

Nem a kormányoknak kellene megmondaniuk, ki méltó a kitüntetésekre és ki nem. A kormánynak inkább a gazdasági növekedéssel kellene foglalkoznia

– tette hozzá.
Pikettyt friss Nobel-díjasokkal, így a közgazdasági Nobel-díjat tavaly elnyerő Jean Tirole-lal és az irodalmi kategóriában kitüntetett Patrick Modianóval együtt jelölték a Becsületrendre.

A közgazdászt – akinek Tőke a XXI. században című műve tavaly nemzetközi sikerkönyvnek bizonyult – korábban Francois Hollande szocialista pártjához közelállónak tartották. Időközben azonban többször bírálta a jelenlegi államfőt.

A Tőke a XXI. században, Piketty szokatlan gazdaságtörténeti bestsellere, amely helyteleníti, hogy túl gazdagok lettek a XXI. századi szupergazdagok, eddig másfél millió példányban kelt el – írja az MTI.
*

http://medals.extra.hu/uploads/photos/8445.jpg

*

Koncz Zsu is megkapta a francia becsületrendet

2013-12-15 05:00:00

Budapest - Bódi László, Cipő hagyatékából, két sosem hallott dalból indult, de pár hónap alatt albummá érett Koncz Zsuzsa Tündérországa.

Hirdetés

A gyors munkát megkönnyítette az is, hogy régi kedves barátokkal dolgozott, többek közt Bródy János, Tolcsvay László, Závodi Gábor, Lerch István írtak dalokat a lemezhez, amelyhez márciusban újabb nagykoncert, - immár a tizedik - társul a Budapest Sportarénában. Zsuzsa már meg is kezdte a fizikai és mentális felkészülést, kihagyja a síelést, viszont jógázik, és sokat énekel. Azt mondja, a sikeres koncert egyik titka: időben össze kell állítani a műsort, aztán lehetőleg békén hagyni azt...

Mindig imádott sportolni, főleg síelni, ami idén télen a márciusi koncert miatt elmarad

Vasárnapi Blikk: Rekord idő, alig pár hónap alatt állt össze az album. Mindig ilyen gyorsan dolgozik?

Koncz Zsuzsa: Az a felfoghatatlan és döbbenetes tény, hogy Cipő elhagyott bennünket a tavasszal kényszerítette ki, hogy stúdióba menjünk és a két dalt ami nálam maradt tőle felvegyük. Az egyiket, Tóth Krisztina versére írta még évekkel ezelőtt, a másik a közelmúltban készült a Baltazár Dalműhelyben. Még mielőtt bármi történt volna a dalokkal, itt maradtunk nélküle, én pedig úgy éreztem, ez arra kötelez, hogy megcsináljuk őket. Nyáron kezdtünk dolgozni, eleinte nem tudtuk biztosan, hány dal jön össze, milyen terjedelmű lesz a lemez. De kiderült, hogy a szerzőkkel nagyon is egy hullámhosszon vagyunk, ráadásul az utolsó albumom óta eltelt három év. Ennyi idő alatt rengeteg dolog történik a világban, és bennünk is, ezekből az érzésekből előbb-utóbb dal lesz. Így aztán hamar összejött egy albumnyi anyag. Bródy János írt egy nagyon szép dalt Cipő előtt tisztelegve, aztán jöttek sorban a fiúk, akiket nagyon szeretek, és akik kibírják a rigolyáimat. Nyár közepén a stúdióban az elképesztő meleg ellenére, remekül ment a munka, és bár sopánkodtunk, hogy jobb volna a tengerparton lógatni a lábunkat a vízbe, de a végeredmény kárpótolt.

Bornai Tiborral - A KFT-s zenész is írt neki dalokat

VB: Azt mondja, olyanokkal dolgozik inkább, akik kibírják a rigolyáit. Azt tudjuk, hogy maximalista, de milyen rigolyákról van szó?

Koncz: Szeretek harmonikus, derűs légkörben dolgozni, ahol megértjük egymást, ahol nincsenek feszültségek a résztvevők között. Ahol tudják, hogy én állok ki, én viszem el a hátamon a dolgot, és engem osztanak, ha osztanak utána. Ezért elviselik, és megértik, hogy belepiszkálok tényleg mindenbe, a hangszereléstől a lemezborítóig, és mindenről végül én döntök.

VB: Mi az, amit végképp nem tűr el a közös munka során?

Koncz: Rosszul tűröm a pontatlanságot, a kiszámíthatatlanságot, a tapintatlanságot. De ez egy remek társaság, és elviselik, hogy itt egy nő a főnök, aki beleszól mindenbe.

Demjén Ferenccel - A mindig volt, mindig lesz című dal szövegét Demjén írta neki, és a nótát együtt is elénekelték

VB: Alapvetően kritikus alkat?

Koncz: Feltétlenül, hiszen nagyjából tudnom kell mi az, amit kiadok a kezemből. Így aztán elégedetlen vagyok sok mindennel. Jó hogy Závodi Gabi akivel a lemezeimet készítjük nemcsak kiváló muzsikus, de egy angyali türelmű, végtelenül empatikus munkatárs. Én soha nem éreztem egy pillanatig sem, hogy nekem bármi is járna, akár az élettől, akár a közönségtől, csak azért mert az van mögöttem ami van. Mindig keményen megdolgoztam mindenért a zenész társaktól is ezt várom. Amikor kimegyek a színpadra, tudom, hogy akik eljöttek, akik pénzt adtak a jegyért, azok nyilván nem ellendrukkerek, de ez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy ne kéne 110 százalékot nyújtanom. Soha nem spóroltam magammal, pedig lehet, hogy most nem ártana, ha lenne egy kis tartalék a spájzban. (nevet)

VB: A kritikát hogy tűri? Éri egyáltalán ilyesmi?

Koncz: Természetesen értek már kritikák. Nem könnyű megszokni, nem is esik jól, de be kell látni, hogy nem tetszhetek mindenkinek, nem hihet mindenki abban, amiben én hiszek. Ma már nem zavar a kritika. Ha olyan ember mondaná, akit nagyra becsülök, azon persze elgondolkodnék.

VB: Politizál?

Koncz: Magánéletben politikus alkat vagyok, hiszen kell, hogy legyen az embernek egy elgondolása az életről, meggyőződése, álláspontja a dolgokról amik történnek körülötte, egy vezérfonal mely mentén haladhat. Főleg az emberek közötti viszony érdekel, hogy hogyan is élünk egymás mellett, becsüljük-e egymást eléggé. Zavar a tetten érhető, nyilvánvaló hazugság. Nem szeretem, ha hülyének néznek, és ez az alapvető bajom a politikával is, így aztán valójában nem politizálok. Inkább véleményem van. Az átkosban egyértelmű volt, hogy mindenki mindig hazudik, úgy voltunk vele, hogy akkor ezzel minek foglalkozzunk? Fiatalon természetes volt számunkra, a lázadás, ez a „majd mi felforgatjuk a világot, majd mi megmutatjuk, hogy kell csinálni" érzés. Ez volt, ami engem megfogott. Mikor Bródy János megírta az első szövegeit tudtam, hogy ha lehet, ezt akarom csinálni. Izgalmas volt, ahogy megfogalmazta az én gondolataimat is. Többrétegűen és nem a cenzúra miatt úgy, hanem mert már akkor is igazi művész volt. Ez bejött nekem, szabad lelkű ember voltam, már akkor is.

VB: Hogy érzi, ma szabad a gondolat?

Koncz: A gondolat mindig szabad, a kérdés csak az eljuthat-e az emberekhez is, és erre ma nem lehet egyértelműen igennel válaszolni. Ha megnézzük, hogy az előző rendszerben ránk nehezedő nyomás alatt micsoda művek, alkotások születtek, zenében, akár irodalomban, filmekben azt mondom, a szabadság hiánya nagy baj, de nem tragédia. A mai információs dömpingben viszont egyre nehezebb az igazi művészet eljutása a közönségéhez.

VB: A lemezfelvétel után már a márciusi Arénabeli koncertre készül. Mennyi ideje jut kikapcsolódásra, baráti beszélgetésekre?

Koncz: Szeretném, ha egy kicsit több jutna. Jó közönség vagyok, szeretem a jó könyveket, koncerteket, színházat. Ezek fontosak, és beépülnek az emberbe. Szeretem a jó mozit, az igazi kedvenceim az európai filmek, a spanyol, a német, a francia alkotások. Persze nincs elég időm, meg néha nyomaszt, hogy felismerhetően én vagyok én, mert ha kikapcsolódni vágyom, észrevétlen szeretek maradni.

Bródy Jánost a barátai között tartja számon

VB: Legendás a sporthoz való vonzódása, ma is űzi még?

Koncz: Gyerekkoromban korcsolyáztam, a téli sportokat szerettem. Ebből a síelés maradt, de úsztam és, hetedikes, nyolcadikos koromban sportegyesületben kézilabdáztam. Nagy mozgásigényű gyerek voltam, aztán jól ellustultam. Viszont focit nézni ma is imádok. Semmi pénzért le nem maradnék egy VB döntőről.

VB: Melyik magyar csapatnak szurkol?

Koncz: Én szurkolnék a jó magyar focinak, ha lenne, de egyelőre csak a stadionépítési lázat csodálhatom. A célratörő német futballt szeretem, a Real Madrid, Bayern München meccs a Bajnokok Ligájában felejthetetlen volt. Ha lehet, nézem a Barcelonát és a német bajnokságot is, ahol a Borussia Dortmundnak szurkolok. Odavagyok Messiért, Ryberiért, de Ibrahimovich, is fantasztikus figura, engem emlékeztet Zidanera. Szóval komoly focidrukker vagyok, végig ordibálom a meccseket, a társaságban előre figyelmeztetek mindenkit, hogy én aztán szívből szurkolok.

Zoránnal - Felejthetetlen duettjük volt az Osztály- kirándulás című szám

VB: Idén lesz idő a sítúrára?

Koncz: Ezúttal kimarad, mert az Arénás szerződésemben van egy záradék, mely tiltja az „extrém" sportokat a koncertig, aztán meg vége a szezonnak. De tornázom, nordic walkingolok, és tán kipróbálom a jógát is. Hátha megnyugszom tőle, mert még mindig lámpalázas vagyok.

VB: Hogyan készül?

Koncz: A fizikai felkészülés fontos, a mentális ráhangolódás, a koncentráció szükséges, és énekelni, énekelni, énekelni. Legkevésbé szeretem, azt a bizonyos „mit vegyünk fel" kérdést. Nagyon pipifakszos vagyok a színpadi ruháimra, az énekléshez nekem hozzátartozik a mozgás szabadsága, és ami ebben akadályoz, az szóba sem jöhet. Mióta divatosak a szűk, testhezálló felsők, azóta bajban vagyok, de ha mondjuk Lagerfeld, vagy Armani ragaszkodna hozzá, hogy felvegyem valamelyik kosztümjét, azt azért megtenném.

Kényes a színpadi öltözködésére

VB: A színpadon kívül mennyire fontos Önnek a divat? Eljár vásárolgatni?

Koncz: Csak ha nagyon muszáj. Külföldön sokkal szívesebben járom a boltokat, ott nem ismernek, én pedig szeretek ismeretlen nézelődő lenni. Sajnálom a világsztárokat, akik bárhová mennek, sehol nem rejtőzhetnek el, Angelina Jolie Budapesten sem léphet ki az utcára. Ha elhagyom Hegyeshalmot, én azért elbújhatok és ezt bírom nagyon.

Tőkét kovácsolhatna belőle a baloldal

Népszava|2015. ápr 21. 05:21

[A+ A-]

[Nyomtatás]

[Küldés e-mailben]

Felcsuti Péter: a modern kapitalizmus megértését segíti Piketty munkája FOTÓ: NÉPSZAVA

Bestsellereket megszégyenítő majd' két milliós példányszámban kapkodták el az elmúlt időszakban Thomas Piketty francia közgazdász a "A tőke a 21. században" című munkáját. A most magyarul is megjelenő mű új gondolatokat hozhat a társadalmi egyenlőtlenség téma kutatóinak, de a gazdaságpolitika formálói is tanulhatnak belőle.

Még a szakembereket is meglepte, hogy egy közgazdasági-gazdaságtörténeti kötet, mint amilyen Thomas Piketty a "A tőke a 21.században", ilyen nagy érdeklődést váltott ki világszerte. Ez is azt bizonyítja, szükség volt már az új gondolatokra. A cím egyértelmű utalás Marx "A tőke" című alapmunkájára, ám Piketty kapitalizmus bírálata és következtetései jelentősen eltérnek a XIX. század egyik meghatározó filozófusáétól. A francia szerző könyvéről már tudott a hazai közgazdász társadalom és franciául, illetve angolul hozzáférhető volt, de magyarul a mű - 2013-as kiadását követően - most jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában és a napokban már kapható lesz. Piketty gondolatairól holnap ismert és elismert közgazdászok, szociológusok cserélnek véleményt.
Azért is nagyon fontos ennek és a hasonló műveknek a megjelentetése magyarul is, mert az ország intellektuális értelemben vett provinciális státuszát kicsit javítja, ha ilyen fontos művek viszonylag gyorsan eljutnak hozzánk - mondta Felcsuti Péter bankszakember, a magyar nyelvű kötet szaklektora lapunknak. A szélesebb közvélemény érdeklődésére is számíthat Piketty könyve, mert a 2008-as válság óta talán a legizgalmasabb kérdést - az egyenlőtlenségek hatását a gazdaságban, a társadalomban - boncolgatja, ami a modern kapitalizmussal is összefügg.
A válság előtt nagyjából elfogadott volt az a nézet, hogy a gazdasági növekedés csökkenti a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenségeket, vagy ha vannak is, azok elfogadhatóak, hiszen a növekedés eredményei "leszivárognak" a legalacsonyabb jövedelmű rétegekhez is. Erre egyébként az Orbán kormány is előszeretettel hivatkozott 2010. után. A 2008-as válságot követően azonban jó néhány közgazdász, közöttük Piketty, a leghosszabb időtávban és a legnagyobb adatbázissal bizonyította, hogy ez elmélet a gyakorlatban nem vált be.
A francia közgazdász egyebek mellett azt bizonyítja könyvében, hogy a gazdaságban nem működnek olyan erők, amelyek automatikusan az egyenlőtlenségek ellen hatnának. Beavatkozás nélkül ezek az egyenlőtlenségek inkább növekedni fognak.
Piketty elsősorban a gazdag, fejlett országokat vizsgálta, ezért megállapításai alapvetően azokra érvényesek. A perifériális országok, ahová Magyarország is tartozik, a gazdasági fejlődés alacsonyabb fokán állnak. A gyorsabb gazdasági növekedés révén, talán az várható, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem növekednek tovább, de ez Magyarország esetében még kérdéses - jegyezte meg Felcsuti Péter. A bankszakember szerint a legfőbb baj az, hogy hazánkban nincsenek egzakt adatok az egyenlőtlenség mértékéről. A szakmai és a közbeszéd valójában a munkajövedelmekről, vagyis a jövedelmi egyenlőtlenségekről szólnak. A vagyoni egyenlőtlenségek méréséhez adatok kellenének, például a vagyonadó révén, de ilyen Magyarországon nincs. A vagyonokat senki nem tartja nyilván és nem is adóztatja. ugyanúgy szinte semmit nem lehet tudni például a tőkejövedelmekről. Márpedig Piketty a munka- és tőkejövedelmek, illetve a vagyon hármasából, a rendkívül alapos adatgyűjtést segítségével vonta le következtetéseit. A háromféle egyenlőtlenségből adódik össze, amit a francia közgazdász társadalmi egyenlőtlenségnek nevez. Ha "A tőke a 21. században" csak annyi hatással járna, hogy a magyar közgazdászok, szociológusok, társadalomtudósok igyekeznének ezekre a kérdőjelekre választ találni, és valós képet festhessenek a magyarországi társadalmi egyenlőtlenségekről, már az is jelentős eredmény lenne.
Az egyenlőtlenségek hatásairól Magyarországon nem volt társadalmi vita.
Nagy szükség lenne egy értelmes vitára arról, hogy milyen mértékű egyenlőtlenség lenne elfogadható. Milyen mértékig segíti a gazdasági fejlődést és mi az ami már haszontalan, esetleg már gátolja is az előrelépést.
Piketty munkája bőséges érvanyagot szolgáltat arra, hogy az egyenlőtlenségnek van olyan szintje, ahol már semmilyen pozitív hatása nincs a gazdasági növekedésre az egyenlőtlenségnek. Különösen izgalmas és időszerű ez a kérdés annak tükrében, hogy Piketty szerint az elkövetkező években a világgazdaság lassulni fog, ezzel együtt a GDP növekedés is, vagyis lassul a társadalomban a jövedelem termelődés, akkor a tőke szerepe fölértékelődik. Magyarán a munkajövedelemhez képest felértékelődik a tőkejövedelem. Piketty arra figyelmeztet, ez kiélezi a feszültséget a különböző társadalmi csoportok között, akik munkajövedelemből, illetve tőkejövedelemből élnek. Ez a fajta ellentmondás nem ismeretlen a kapitalizmus történetében, már Marx is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Piketty a politika beavatkozását sürgeti, mégpedig Felcsuti Péter megfogalmazásában egy szociáldemokrata alapállásból közelíti a kérdést. A francia közgazdász egyebek mellett magasabb adókat, szociális államot tartana kívánatosnak, természetesen mindezt a jelenkorhoz igazítva.
A Népszava kérdésére a bankszakember hangsúlyozta, pontos adatok híján is érzékelhető, hogy Magyarországon a társadalom szétszakad, amit a kormány politikája erősít is. Az a tragikus a hazai helyzetben, hogy amúgy is van egyfajta nyomás a kapitalizmus lényegéből fakadóan a társadalmi egyenlőtlenség növekedésére és ezt gerjeszti tovább a magyar kormány a gazdaság- és szociálpolitikájával. Miközben csökkentette a jövedelemadókat, növelte a fogyasztási adót, ami egyértelműen az alacsonyabb jövedelműeket sújtja. Piketty bebizonyította, hogy az olyan adórendszerekben, amelyekben a fogyasztási adók súlya nagyobb, relatíve több adót fizetnek az alacsonyabb jövedelműek, mint a tehetősebbek. Ez Magyarországra különösen igaz.
Felcsuti és a bal-liberális közgazdászok szerint tűrhetetlen az egykulcsos adó fenntartása, főleg annak további csökkentése. Nem csak igazságtalan, de a gazdasági növekedést sem serkenti. Vissza kell állítani a progresszív adózást - erősítette meg a bankszakember.
Piketty erős érvanyagot ad az európai baloldal, illetve szociáldemokrácia számára - s ebbe a körbe Felcsuti reményei szerint a magyar baloldal is bele tartozik -, hogy milyen irányba kell(ene) haladni az európai kapitalizmusnak, a szociális államnak.

Thomas Piketty, a sikerszerző

Thomas Piketty 44 éves francia közgazdász a "A tőke a 21. században" című művéből világszerte mára megközelítően kétmillió példány fogyott. A New York Times bestseller listáján 2014. májusában első helyezést ért el. Az angol Prospect magazin olvasói pedig 2015 legbefolyásosabb gondolkodói közé választották a francia közgazdászt.

Érdekesség, hogy Thomas Piketty nem fogadta el a francia állam egyik legmagasabb rangú kitüntetését a Legion d'honneur, mert nem értett egyet a szocialista elnök szerinte nem elég szocialista politikájával.

*

https://youtu.be/7TLtXfZth5w

Read an excerpt from the Introduction »

What are the grand dynamics that drive the accumulation and distribution of capital? Questions about the long-term evolution of inequality, the concentration of wealth, and the prospects for economic growth lie at the heart of political economy. But satisfactory answers have been hard to find for lack of adequate data and clear guiding theories. In Capital in the Twenty-First Century, Thomas Piketty analyzes a unique collection of data from twenty countries, ranging as far back as the eighteenth century, to uncover key economic and social patterns. His findings will transform debate and set the agenda for the next generation of thought about wealth and inequality.
Piketty shows that modern economic growth and the diffusion of knowledge have allowed us to avoid inequalities on the apocalyptic scale predicted by Karl Marx. But we have not modified the deep structures of capital and inequality as much as we thought in the optimistic decades following World War II. The main driver of inequality—the tendency of returns on capital to exceed the rate of economic growth—today threatens to generate extreme inequalities that stir discontent and undermine democratic values. But economic trends are not acts of God. Political action has curbed dangerous inequalities in the past, Piketty says, and may do so again.
A work of extraordinary ambition, originality, and rigor, Capital in the Twenty-First Century reorients our understanding of economic history and confronts us with sobering lessons for today.

Travaux récents/Recent work

Le capital au 21^e siècle (Seuil, 2013) Capital in the 21^st century (Harvard University Press, 2014) Other translations
Inequality in the long run (T. Piketty, E. Saez, Science 2014)
Capital is Back: Wealth-Income Ratios in Rich Countries 1700-2010 (T. Piketty, G. Zucman, QJE 2014, slides, appendix)
World Top Incomes Database (F. Alvaredo, A. Atkinson, T. Piketty, E. Saez, 2011-2015)
Autres travaux récents/Other recent work

*

Why Inequality Matters

By Bill Gates

| October 13, 2014

A 700-page treatise on economics translated from French is not exactly a light summer read—even for someone with an admittedly high geek quotient. But this past July, I felt compelled to read Thomas Piketty’s Capital in the Twenty-First Century after reading several reviews and hearing about it from friends.
I’m glad I did. I encourage you to read it too, or at least a good summary, like this one from The Economist. Piketty was nice enough to talk with me about his work on a Skype call last month. As I told him, I agree with his most important conclusions, and I hope his work will draw more smart people into the study of wealth and income inequality—because the more we understand about the causes and cures, the better. I also said I have concerns about some elements of his analysis, which I’ll share below.
I very much agree with Piketty that:

High levels of inequality are a problem—messing up economic incentives, tilting democracies in favor of powerful interests, and undercutting the ideal that all people are created equal.
Capitalism does not self-correct toward greater equality—that is, excess wealth concentration can have a snowball effect if left unchecked.
Governments can play a constructive role in offsetting the snowballing tendencies if and when they choose to do so.

To be clear, when I say that high levels of inequality are a problem, I don’t want to imply that the world is getting worse. In fact, thanks to the rise of the middle class in countries like China, Mexico, Colombia, Brazil, and Thailand, the world as a whole is actually becoming more egalitarian, and that positive global trend is likely to continue.
But extreme inequality should not be ignored—or worse, celebrated as a sign that we have a high-performing economy and healthy society. Yes, some level of inequality is built in to capitalism. As Piketty argues, it is inherent to the system. The question is, what level of inequality is acceptable? And when does inequality start doing more harm than good? That’s something we should have a public discussion about, and it’s great that Piketty helped advance that discussion in such a serious way.
However, Piketty’s book has some important flaws that I hope he and other economists will address in the coming years.
For all of Piketty’s data on historical trends, he does not give a full picture of how wealth is created and how it decays. At the core of his book is a simple equation: r > g, where r stands for the average rate of return on capital and g stands for the rate of growth of the economy. The idea is that when the returns on capital outpace the returns on labor, over time the wealth gap will widen between people who have a lot of capital and those who rely on their labor. The equation is so central to Piketty’s arguments that he says it represents “the fundamental force for divergence” and “sums up the overall logic of my conclusions.”
Other economists have assembled large historical datasets and cast doubt on the value of r > g for understanding whether inequality will widen or narrow. I’m not an expert on that question. What I do know is that Piketty’s r > g doesn’t adequately differentiate among different kinds of capital with different social utility.
Imagine three types of wealthy people. One guy is putting his capital into building his business. Then there’s a woman who’s giving most of her wealth to charity. A third person is mostly consuming, spending a lot of money on things like a yacht and plane. While it’s true that the wealth of all three people is contributing to inequality, I would argue that the first two are delivering more value to society than the third. I wish Piketty had made this distinction, because it has important policy implications, which I’ll get to below.
More important, I believe Piketty’s r > g analysis doesn’t account for powerful forces that counteract the accumulation of wealth from one generation to the next. I fully agree that we don’t want to live in an aristocratic society in which already-wealthy families get richer simply by sitting on their laurels and collecting what Piketty calls “rentier income”—that is, the returns people earn when they let others use their money, land, or other property. But I don’t think America is anything close to that.
Take a look at the Forbes 400 list of the wealthiest Americans. About half the people on the list are entrepreneurs whose companies did very well (thanks to hard work as well as a lot of luck). Contrary to Piketty’s rentier hypothesis, I don’t see anyone on the list whose ancestors bought a great parcel of land in 1780 and have been accumulating family wealth by collecting rents ever since. In America, that old money is long gone—through instability, inflation, taxes, philanthropy, and spending.
You can see one wealth-decaying dynamic in the history of successful industries. In the early part of the 20th century, Henry Ford and a small number of other entrepreneurs did very well in the automobile industry. They owned a huge amount of the stock of car companies that achieved a scale advantage and massive profitability. These successful entrepreneurs were the outliers. Far more people—including many rentiers who invested their family wealth in the auto industry—saw their investments go bust in the period from 1910 to 1940, when the American auto industry shrank from 224 manufacturers down to 21. So instead of a transfer of wealth toward rentiers and other passive investors, you often get the opposite. I have seen the same phenomenon at work in technology and other fields.
Piketty is right that there are forces that can lead to snowballing wealth (including the fact that the children of wealthy people often get access to networks that can help them land internships, jobs, etc.). However, there are also forces that contribute to the decay of wealth, and Capital doesn’t give enough weight to them.
I am also disappointed that Piketty focused heavily on data on wealth and income while neglecting consumption altogether. Consumption data represent the goods and services that people buy—including food, clothing, housing, education, and health—and can add a lot of depth to our understanding of how people actually live. Particularly in rich societies, the income lens really doesn’t give you the sense of what needs to be fixed.
There are many reasons why income data, in particular, can be misleading. For example, a medical student with no income and lots of student loans would look in the official statistics like she’s in a dire situation but may well have a very high income in the future. Or a more extreme example: Some very wealthy people who are not actively working show up below the poverty line in years when they don’t sell any stock or receive other forms of income.
It’s not that we should ignore the wealth and income data. But consumption data may be even more important for understanding human welfare. At a minimum, it shows a different—and generally rosier—picture from the one that Piketty paints. Ideally, I’d like to see studies that draw from wealth, income, and consumption data together.
Even if we don’t have a perfect picture today, we certainly know enough about the challenges that we can take action.
Piketty’s favorite solution is a progressive annual tax on capital, rather than income. He argues that this kind of tax “will make it possible to avoid an endless inegalitarian spiral while preserving competition and incentives for new instances of primitive accumulation.”
I agree that taxation should shift away from taxing labor. It doesn’t make any sense that labor in the United States is taxed so heavily relative to capital. It will make even less sense in the coming years, as robots and other forms of automation come to perform more and more of the skills that human laborers do today.
But rather than move to a progressive tax on capital, as Piketty would like, I think we’d be best off with a progressive tax on consumption. Think about the three wealthy people I described earlier: One investing in companies, one in philanthropy, and one in a lavish lifestyle. There’s nothing wrong with the last guy, but I think he should pay more taxes than the others. As Piketty pointed out when we spoke, it's hard to measure consumption (for example, should political donations count?). But then, almost every tax system—including a wealth tax—has similar challenges.
Like Piketty, I’m also a big believer in the estate tax. Letting inheritors consume or allocate capital disproportionately simply based on the lottery of birth is not a smart or fair way to allocate resources. As Warren Buffett likes to say, that’s like “choosing the 2020 Olympic team by picking the eldest sons of the gold-medal winners in the 2000 Olympics.” I believe we should maintain the estate tax and invest the proceeds in education and research—the best way to strengthen our country for the future.
Philanthropy also can be an important part of the solution set. It’s too bad that Piketty devotes so little space to it. A century and a quarter ago, Andrew Carnegie was a lonely voice encouraging his wealthy peers to give back substantial portions of their wealth. Today, a growing number of very wealthy people are pledging to do just that. Philanthropy done well not only produces direct benefits for society, it also reduces dynastic wealth. Melinda and I are strong believers that dynastic wealth is bad for both society and the children involved. We want our children to make their own way in the world. They’ll have all sorts of advantages, but it will be up to them to create their lives and careers.
The debate over wealth and inequality has generated a lot of partisan heat. I don’t have a magic solution for that. But I do know that, even with its flaws, Piketty’s work contributes at least as much light as heat. And now I’m eager to see research that brings more light to this important topic.

Why We’re in a New Gilded Age

Paul Krugman

May 8, 2014 Issue

Capital in the Twenty-First Century

by Thomas Piketty, translated from the French by Arthur Goldhammer

Belknap Press/Harvard University Press, 685 pp., $39.95

*

Thomas Piketty, professor at the Paris School of Economics, isn’t a household name, although that may change with the English-language publication of his magnificent, sweeping meditation on inequality, Capital in the Twenty-First Century. Yet his influence runs deep. It has become a commonplace to say that we are living in a second Gilded Age—or, as Piketty likes to put it, a second Belle Époque—defined by the incredible rise of the “one percent.” But it has only become a commonplace thanks to Piketty’s work. In particular, he and a few colleagues (notably Anthony Atkinson at Oxford and Emmanuel Saez at Berkeley) have pioneered statistical techniques that make it possible to track the concentration of income and wealth deep into the past—back to the early twentieth century for America and Britain, and all the way to the late eighteenth century for France.
The result has been a revolution in our understanding of long-term trends in inequality. Before this revolution, most discussions of economic disparity more or less ignored the very rich. Some economists (not to mention politicians) tried to shout down any mention of inequality at all: “Of the tendencies that are harmful to sound economics, the most seductive, and in my opinion the most poisonous, is to focus on questions of distribution,” declared Robert Lucas Jr. of the University of Chicago, the most influential macroeconomist of his generation, in 2004. But even those willing to discuss inequality generally focused on the gap between the poor or the working class and the merely well-off, not the truly rich—on college graduates whose wage gains outpaced those of less-educated workers, or on the comparative good fortune of the top fifth of the population compared with the bottom four fifths, not on the rapidly rising incomes of executives and bankers.
It therefore came as a revelation when Piketty and his colleagues showed that incomes of the now famous “one percent,” and of even narrower groups, are actually the big story in rising inequality. And this discovery came with a second revelation: talk of a second Gilded Age, which might have seemed like hyperbole, was nothing of the kind. In America in particular the share of national income going to the top one percent has followed a great U-shaped arc. Before World War I the one percent received around a fifth of total income in both Britain and the United States. By 1950 that share had been cut by more than half. But since 1980 the one percent has seen its income share surge again—and in the United States it’s back to what it was a century ago.
Still, today’s economic elite is very different from that of the nineteenth century, isn’t it? Back then, great wealth tended to be inherited; aren’t today’s economic elite people who earned their position? Well, Piketty tells us that this isn’t as true as you think, and that in any case this state of affairs may prove no more durable than the middle-class society that flourished for a generation after World War II. The big idea of Capital in the Twenty-First Century is that we haven’t just gone back to nineteenth-century levels of income inequality, we’re also on a path back to “patrimonial capitalism,” in which the commanding heights of the economy are controlled not by talented individuals but by family dynasties.
It’s a remarkable claim—and precisely because it’s so remarkable, it needs to be examined carefully and critically. Before I get into that, however, let me say right away that Piketty has written a truly superb book. It’s a work that melds grand historical sweep—when was the last time you heard an economist invoke Jane Austen and Balzac?—with painstaking data analysis. And even though Piketty mocks the economics profession for its “childish passion for mathematics,” underlying his discussion is a tour de force of economic modeling, an approach that integrates the analysis of economic growth with that of the distribution of income and wealth. This is a book that will change both the way we think about society and the way we do economics.

1.

What do we know about economic inequality, and about when do we know it? Until the Piketty revolution swept through the field, most of what we knew about income and wealth inequality came from surveys, in which randomly chosen households are asked to fill in a questionnaire, and their answers are tallied up to produce a statistical portrait of the whole. The international gold standard for such surveys is the annual survey conducted once a year by the Census Bureau. The Federal Reserve also conducts a triennial survey of the distribution of wealth.
These two surveys are an essential guide to the changing shape of American society. Among other things, they have long pointed to a dramatic shift in the process of US economic growth, one that started around 1980. Before then, families at all levels saw their incomes grow more or less in tandem with the growth of the economy as a whole. After 1980, however, the lion’s share of gains went to the top end of the income distribution, with families in the bottom half lagging far behind.
Historically, other countries haven’t been equally good at keeping track of who gets what; but this situation has improved over time, in large part thanks to the efforts of the Luxembourg Income Study (with which I will soon be affiliated). And the growing availability of survey data that can be compared across nations has led to further important insights. In particular, we now know both that the United States has a much more unequal distribution of income than other advanced countries and that much of this difference in outcomes can be attributed directly to government action. European nations in general have highly unequal incomes from market activity, just like the United States, although possibly not to the same extent. But they do far more redistribution through taxes and transfers than America does, leading to much less inequality in disposable incomes.
Yet for all their usefulness, survey data have important limitations. They tend to undercount or miss entirely the income that accrues to the handful of individuals at the very top of the income scale. They also have limited historical depth. Even US survey data only take us to 1947.
Enter Piketty and his colleagues, who have turned to an entirely different source of information: tax records. This isn’t a new idea. Indeed, early analyses of income distribution relied on tax data because they had little else to go on. Piketty et al. have, however, found ways to merge tax data with other sources to produce information that crucially complements survey evidence. In particular, tax data tell us a great deal about the elite. And tax-based estimates can reach much further into the past: the United States has had an income tax since 1913, Britain since 1909. France, thanks to elaborate estate tax collection and record-keeping, has wealth data reaching back to the late eighteenth century.
Exploiting these data isn’t simple. But by using all the tricks of the trade, plus some educated guesswork, Piketty is able to produce a summary of the fall and rise of extreme inequality over the course of the past century. It looks like Table 1 on this page.
As I said, describing our current era as a new Gilded Age or Belle Époque isn’t hyperbole; it’s the simple truth. But how did this happen?

2.

Piketty throws down the intellectual gauntlet right away, with his book’s very title: Capital in the Twenty-First Century. Are economists still allowed to talk like that?
It’s not just the obvious allusion to Marx that makes this title so startling. By invoking capital right from the beginning, Piketty breaks ranks with most modern discussions of inequality, and hearkens back to an older tradition.
The general presumption of most inequality researchers has been that earned income, usually salaries, is where all the action is, and that income from capital is neither important nor interesting. Piketty shows, however, that even today income from capital, not earnings, predominates at the top of the income distribution. He also shows that in the past—during Europe’s Belle Époque and, to a lesser extent, America’s Gilded Age—unequal ownership of assets, not unequal pay, was the prime driver of income disparities. And he argues that we’re on our way back to that kind of society. Nor is this casual speculation on his part. For all that Capital in the Twenty-First Century is a work of principled empiricism, it is very much driven by a theoretical frame that attempts to unify discussion of economic growth and the distribution of both income and wealth. Basically, Piketty sees economic history as the story of a race between capital accumulation and other factors driving growth, mainly population growth and technological progress.
To be sure, this is a race that can have no permanent victor: over the very long run, the stock of capital and total income must grow at roughly the same rate. But one side or the other can pull ahead for decades at a time. On the eve of World War I, Europe had accumulated capital worth six or seven times national income. Over the next four decades, however, a combination of physical destruction and the diversion of savings into war efforts cut that ratio in half. Capital accumulation resumed after World War II, but this was a period of spectacular economic growth—the Trente Glorieuses, or “Glorious Thirty” years; so the ratio of capital to income remained low. Since the 1970s, however, slowing growth has meant a rising capital ratio, so capital and wealth have been trending steadily back toward Belle Époque levels. And this accumulation of capital, says Piketty, will eventually recreate Belle Époque–style inequality unless opposed by progressive taxation.
Why? It’s all about r versus g—the rate of return on capital versus the rate of economic growth.
Just about all economic models tell us that if g falls—which it has since 1970, a decline that is likely to continue due to slower growth in the working-age population and slower technological progress—r will fall too. But Piketty asserts that r will fall less than g. This doesn’t have to be true. However, if it’s sufficiently easy to replace workers with machines—if, to use the technical jargon, the elasticity of substitution between capital and labor is greater than one—slow growth, and the resulting rise in the ratio of capital to income, will indeed widen the gap between r and g. And Piketty argues that this is what the historical record shows will happen.
If he’s right, one immediate consequence will be a redistribution of income away from labor and toward holders of capital. The conventional wisdom has long been that we needn’t worry about that happening, that the shares of capital and labor respectively in total income are highly stable over time. Over the very long run, however, this hasn’t been true. In Britain, for example, capital’s share of income—whether in the form of corporate profits, dividends, rents, or sales of property, for example—fell from around 40 percent before World War I to barely 20 percent circa 1970, and has since bounced roughly halfway back. The historical arc is less clear-cut in the United States, but here, too, there is a redistribution in favor of capital underway. Notably, corporate profits have soared since the financial crisis began, while wages—including the wages of the highly educated—have stagnated.
A rising share of capital, in turn, directly increases inequality, because ownership of capital is always much more unequally distributed than labor income. But the effects don’t stop there, because when the rate of return on capital greatly exceeds the rate of economic growth, “the past tends to devour the future”: society inexorably tends toward dominance by inherited wealth.

Consider how this worked in Belle Époque Europe. At the time, owners of capital could expect to earn 4–5 percent on their investments, with minimal taxation; meanwhile economic growth was only around one percent. So wealthy individuals could easily reinvest enough of their income to ensure that their wealth and hence their incomes were growing faster than the economy, reinforcing their economic dominance, even while skimming enough off to live lives of great luxury.

And what happened when these wealthy individuals died? They passed their wealth on—again, with minimal taxation—to their heirs. Money passed on to the next generation accounted for 20 to 25 percent of annual income; the great bulk of wealth, around 90 percent, was inherited rather than saved out of earned income. And this inherited wealth was concentrated in the hands of a very small minority: in 1910 the richest one percent controlled 60 percent of the wealth in France; in Britain, 70 percent.
No wonder, then, that nineteenth-century novelists were obsessed with inheritance. Piketty discusses at length the lecture that the scoundrel Vautrin gives to Rastignac in Balzac’s Père Goriot, whose gist is that a most successful career could not possibly deliver more than a fraction of the wealth Rastignac could acquire at a stroke by marrying a rich man’s daughter. And it turns out that Vautrin was right: being in the top one percent of nineteenth-century heirs and simply living off your inherited wealth gave you around two and a half times the standard of living you could achieve by clawing your way into the top one percent of paid workers.
You might be tempted to say that modern society is nothing like that. In fact, however, both capital income and inherited wealth, though less important than they were in the Belle Époque, are still powerful drivers of inequality—and their importance is growing. In France, Piketty shows, the inherited share of total wealth dropped sharply during the era of wars and postwar fast growth; circa 1970 it was less than 50 percent. But it’s now back up to 70 percent, and rising. Correspondingly, there has been a fall and then a rise in the importance of inheritance in conferring elite status: the living standard of the top one percent of heirs fell below that of the top one percent of earners between 1910 and 1950, but began rising again after 1970. It’s not all the way back to Rasti-gnac levels, but once again it’s generally more valuable to have the right parents (or to marry into having the right in-laws) than to have the right job.
And this may only be the beginning. Figure 1 on this page shows Piketty’s estimates of global r and g over the long haul, suggesting that the era of equalization now lies behind us, and that the conditions are now ripe for the reestablishment of patrimonial capitalism.

Given this picture, why does inherited wealth play as small a part in today’s public discourse as it does? Piketty suggests that the very size of inherited fortunes in a way makes them invisible: “Wealth is so concentrated that a large segment of society is virtually unaware of its existence, so that some people imagine that it belongs to surreal or mysterious entities.” This is a very good point. But it’s surely not the whole explanation. For the fact is that the most conspicuous example of soaring inequality in today’s world—the rise of the very rich one percent in the Anglo-Saxon world, especially the United States—doesn’t have all that much to do with capital accumulation, at least so far. It has more to do with remarkably high compensation and incomes.

3.

Capital in the Twenty-First Century is, as I hope I’ve made clear, an awesome work. At a time when the concentration of wealth and income in the hands of a few has resurfaced as a central political issue, Piketty doesn’t just offer invaluable documentation of what is happening, with unmatched historical depth. He also offers what amounts to a unified field theory of inequality, one that integrates economic growth, the distribution of income between capital and labor, and the distribution of wealth and income among individuals into a single frame.
And yet there is one thing that slightly detracts from the achievement—a sort of intellectual sleight of hand, albeit one that doesn’t actually involve any deception or malfeasance on Piketty’s part. Still, here it is: the main reason there has been a hankering for a book like this is the rise, not just of the one percent, but specifically of the American one percent. Yet that rise, it turns out, has happened for reasons that lie beyond the scope of Piketty’s grand thesis.
Piketty is, of course, too good and too honest an economist to try to gloss over inconvenient facts. “US inequality in 2010,” he declares, “is quantitatively as extreme as in old Europe in the first decade of the twentieth century, but the structure of that inequality is rather clearly different.” Indeed, what we have seen in America and are starting to see elsewhere is something “radically new”—the rise of “supersalaries.”
Capital still matters; at the very highest reaches of society, income from capital still exceeds income from wages, salaries, and bonuses. Piketty estimates that the increased inequality of capital income accounts for about a third of the overall rise in US inequality. But wage income at the top has also surged. Real wages for most US workers have increased little if at all since the early 1970s, but wages for the top one percent of earners have risen 165 percent, and wages for the top 0.1 percent have risen 362 percent. If Rastignac were alive today, Vautrin might concede that he could in fact do as well by becoming a hedge fund manager as he could by marrying wealth.
What explains this dramatic rise in earnings inequality, with the lion’s share of the gains going to people at the very top? Some US economists suggest that it’s driven by changes in technology. In a famous 1981 paper titled “The Economics of Superstars,” the Chicago economist Sherwin Rosen argued that modern communications technology, by extending the reach of talented individuals, was creating winner-take-all markets in which a handful of exceptional individuals reap huge rewards, even if they’re only modestly better at what they do than far less well paid rivals.
Piketty is unconvinced. As he notes, conservative economists love to talk about the high pay of performers of one kind or another, such as movie and sports stars, as a way of suggesting that high incomes really are deserved. But such people actually make up only a tiny fraction of the earnings elite. What one finds instead is mainly executives of one sort or another—people whose performance is, in fact, quite hard to assess or give a monetary value to.
Who determines what a corporate CEO is worth? Well, there’s normally a compensation committee, appointed by the CEO himself. In effect, Piketty argues, high-level executives set their own pay, constrained by social norms rather than any sort of market discipline. And he attributes skyrocketing pay at the top to an erosion of these norms. In effect, he attributes soaring wage incomes at the top to social and political rather than strictly economic forces.
Now, to be fair, he then advances a possible economic analysis of changing norms, arguing that falling tax rates for the rich have in effect emboldened the earnings elite. When a top manager could expect to keep only a small fraction of the income he might get by flouting social norms and extracting a very large salary, he might have decided that the opprobrium wasn’t worth it. Cut his marginal tax rate drastically, and he may behave differently. And as more and more of the supersalaried flout the norms, the norms themselves will change.
There’s a lot to be said for this diagnosis, but it clearly lacks the rigor and universality of Piketty’s analysis of the distribution of and returns to wealth. Also, I don’t think Capital in the Twenty-First Century adequately answers the most telling criticism of the executive power hypothesis: the concentration of very high incomes in finance, where performance actually can, after a fashion, be evaluated. I didn’t mention hedge fund managers idly: such people are paid based on their ability to attract clients and achieve investment returns. You can question the social value of modern finance, but the Gordon Gekkos out there are clearly good at something, and their rise can’t be attributed solely to power relations, although I guess you could argue that willingness to engage in morally dubious wheeling and dealing, like willingness to flout pay norms, is encouraged by low marginal tax rates.
Overall, I’m more or less persuaded by Piketty’s explanation of the surge in wage inequality, though his failure to include deregulation is a significant disappointment. But as I said, his analysis here lacks the rigor of his capital analysis, not to mention its sheer, exhilarating intellectual elegance.
Yet we shouldn’t overreact to this. Even if the surge in US inequality to date has been driven mainly by wage income, capital has nonetheless been significant too. And in any case, the story looking forward is likely to be quite different. The current generation of the very rich in America may consist largely of executives rather than rentiers, people who live off accumulated capital, but these executives have heirs. And America two decades from now could be a rentier-dominated society even more unequal than Belle Époque Europe.
But this doesn’t have to happen.

4.

At times, Piketty almost seems to offer a deterministic view of history, in which everything flows from the rates of population growth and technological progress. In reality, however, Capital in the Twenty-First Century makes it clear that public policy can make an enormous difference, that even if the underlying economic conditions point toward extreme inequality, what Piketty calls “a drift toward oligarchy” can be halted and even reversed if the body politic so chooses.
The key point is that when we make the crucial comparison between the rate of return on wealth and the rate of economic growth, what matters is the after-tax return on wealth. So progressive taxation—in particular taxation of wealth and inheritance—can be a powerful force limiting inequality. Indeed, Piketty concludes his masterwork with a plea for just such a form of taxation. Unfortunately, the history covered in his own book does not encourage optimism.
It’s true that during much of the twentieth century strongly progressive taxation did indeed help reduce the concentration of income and wealth, and you might imagine that high taxation at the top is the natural political outcome when democracy confronts high inequality. Piketty, however, rejects this conclusion; the triumph of progressive taxation during the twentieth century, he contends, was “an ephemeral product of chaos.” Absent the wars and upheavals of Europe’s modern Thirty Years’ War, he suggests, nothing of the kind would have happened.
As evidence, he offers the example of France’s Third Republic. The Republic’s official ideology was highly egalitarian. Yet wealth and income were nearly as concentrated, economic privilege almost as dominated by inheritance, as they were in the aristocratic constitutional monarchy across the English Channel. And public policy did almost nothing to oppose the economic domination by rentiers: estate taxes, in particular, were almost laughably low.
Why didn’t the universally enfranchised citizens of France vote in politicians who would take on the rentier class? Well, then as now great wealth purchased great influence—not just over policies, but over public discourse. Upton Sinclair famously declared that “it is difficult to get a man to understand something when his salary depends on his not understanding it.” Piketty, looking at his own nation’s history, arrives at a similar observation: “The experience of France in the Belle Époque proves, if proof were needed, that no hypocrisy is too great when economic and financial elites are obliged to defend their interest.”
The same phenomenon is visible today. In fact, a curious aspect of the American scene is that the politics of inequality seem if anything to be running ahead of the reality. As we’ve seen, at this point the US economic elite owes its status mainly to wages rather than capital income. Nonetheless, conservative economic rhetoric already emphasizes and celebrates capital rather than labor—“job creators,” not workers.
In 2012 Eric Cantor, the House majority leader, chose to mark Labor Day—Labor Day!—with a tweet honoring business owners:

Today, we celebrate those who have taken a risk, worked hard, built a business and earned their own success.

Perhaps chastened by the reaction, he reportedly felt the need to remind his colleagues at a subsequent GOP retreat that most people don’t own their own businesses—but this in itself shows how thoroughly the party identifies itself with capital to the virtual exclusion of labor.
Nor is this orientation toward capital just rhetorical. Tax burdens on high-income Americans have fallen across the board since the 1970s, but the biggest reductions have come on capital income—including a sharp fall in corporate taxes, which indirectly benefits stockholders—and inheritance. Sometimes it seems as if a substantial part of our political class is actively working to restore Piketty’s patrimonial capitalism. And if you look at the sources of political donations, many of which come from wealthy families, this possibility is a lot less outlandish than it might seem.
Piketty ends Capital in the Twenty-First Century with a call to arms—a call, in particular, for wealth taxes, global if possible, to restrain the growing power of inherited wealth. It’s easy to be cynical about the prospects for anything of the kind. But surely Piketty’s masterly diagnosis of where we are and where we’re heading makes such a thing considerably more likely. So Capital in the Twenty-First Century is an extremely important book on all fronts. Piketty has transformed our economic discourse; we’ll never talk about wealth and inequality the same way we used to.http://www.nybooks.com/media/photo/2014/04/09/krugman_1-050814.jpg

mozaik lap

2015. április 22., szerda

Piketty konferencia - Kossuth konferencia : 2015. április 22. MOZAIK- Koncz Éva/ Nem kell a Becsületrend a sztárközgazdásznak Index