2013. április 20., szombat, 18:03
Demján Sándor: Tanuljanak meg küzdeni!
Volt egyszer egy kisfiú, akinek a
felnőttek azt a nem túl fantáziadús kérdést tették fel: „Sanyika, mi
lesz belőled?” A gyerek már akkor érezte, több kreativitás is elférne
egy mondatban, ezért tömören csak ennyit válaszolt: „Hős!” Aztán úgy is
lett. Mert lehet őt elfogadni vagy bírálni, egyetérteni vele vagy
cáfolni, elvitatni azonban, hogy hőse lett egy XX. századi magyar
népmesének, azt nem lehet. Most, a hetvenedik születésnapján Demján
Sándor üzletember, Magyarország egyik leggazdagabb embere állítja, ha
könnyű gyerekkor jut neki, ma nem tartana ott, ahol tart.
– Esetemben ez nem önként választott sors volt, hiszen az édesapámat nem ismertem, voltam intézetis, sőt éheztem is gyerekként. Az egyetlen szenvedélyem az olvasás volt és a romantikus hősökkel való azonosulás. Az álmodozás mellett persze éltem a való világban is, és ez egyben válasz a kérdésére: nem csupán az álmaimat kergettem, hanem közben tudomásul vettem, már tízévesen, hogy pénzhez jutni csak munkával lehet. Ezért aztán nyulakat tenyésztettem, a profitból légpuskákat vettem, amivel mások lőhettek – persze pénzért. Aki sokat lőtt, annak olcsóbb volt minden lövés. Aztán mentem vissza fantáziálni a könyveimhez. Nem tudom kihagyni, hogy megemlítsem: és a Kincses Kalendáriumhoz meg a Szabad Földhöz! Ki gondolta volna akkor, hogy egyszer én leszek a tulajdonosa, ahogy ez megtörtént 1990 és ’94 között. Örülök, hogy még mindig ilyen sok ember olvassa. Na és persze mentem sakkozni meg kártyázni, mert már akkor is kártyáztam. Ezek kreatívvá teszik az embert, és gyerekként tekintélyt is adtak. Volt is tekintélyem, saját hadsereget szerveztem, gyerekekből, én voltam a vezérük. Ahogy a könyvekben olvastam.
– Ebből miért következik az, hogy a nehéz gyerekkor megkönnyíti az érvényesülést?
– Azért, mert Magyarországon ma az a legnagyobb probléma, hogy az embereknek a vágyait akarja teljesíteni a társadalom, nem a reá¬lis lehetőségeit, és ez már gyerekkorban elkezdődik. Nem hagyják őket megtanulni küzdeni, és nem veszik figyelembe a képességeiket. A sánta maratonfutó akar lenni, a hallássérült zeneművész, hogy szélsőségekkel érzékeltessem a mondanivalóm lényegét. De a középszerűt is hagyja érvényesülni, aki aztán hosszú távon társadalmilag haszontalanná válik, mert ha túl¬termelés van, elszívja a levegőt az igazi tehetségtől. Én se vállalkozónak készültem, költő szerettem volna lenni vagy színész. De amikor a színjátszó körben Jordán Tamást meghallottam József Attilát szavalni, beláttam, hogy jó esetben is csak középszerű színész lehetnék.
– De azért jelentkezett a főiskolára?
– Nem, dehogy! És szerencsére senki nem volt, aki beteljesítse a vágyamat, így lettem végül mégis üzletember. Manapság mindenki művész akar lenni meg tudós, és ez lesz a fehér civilizáció halála. Minden tiszteletem a kultúráé, de ha a városban egy hétig nem viszik el a szemetet, akkor baj lesz, fertőzések és betegség. Ha egy hétig nincs hangverseny, attól Budapest még megvan – mondom ezt én, aki színházakat és hangversenytermeket építek. Mert ahhoz, hogy egy társadalom fennmaradjon, javakat kell termelni. És itt senki nem akar termelni. Húsz-harminc év múlva Európa szegényebb lesz, mint bármelyik dél-amerikai vagy afrikai ország. Nem lesz, aki eltartson ennyi inproduktív embert. Gondoljanak bele, hogy Európában, ilyen krízis idején, okos emberek nyolcezer-négyszáz mondatban szabályozzák a tyúktartást! Az amerikai alkotmány százhuszonhét mondat. Ennek eredményeként Európában nem lehet versenyképesen tyúkot tartani, tehát a tojást is importálni kell majd valahonnan. A dédunokáink már azt sem fogják tudni, milyen a tyúk. Mit lehet erre mondani?
– Ön mit mond erre? Mit tegyen az, aki azt szeretné, hogy a gyereke vagy a dédunokája ne éhezzen, és tudja, milyen állat a tyúk?
– Nem vagyok politikus, megtehetem, hogy olyat is mondok, ami nem tetszik mindenkinek. A lányom szokta is kérdezni: miért nem mondasz te is jó dolgokat, akkor szeretnének! Én meg erre mindig azt válaszolom, hogy nekem azt nem kötelező, mondhatom az igazat is. Úgyhogy szólok előre, ahogy megmondtam sok évvel ezelőtt azt is, hogy Magyarországon csődhelyzet lesz: baj van a foglalkoztatással és az oktatással! Reálszakemberek kellenek, és minőségi oktatás, különben belátható időn belül nagy baj lesz. Annak örülök, hogy a kormány államosította az iskolákat, mert a gyerekek így egyenlő színvonalú oktatásban részesülhetnek. Nem lesz hátrányban a szegény önkormányzat iskolája. De a képzés irányát is át kell alakítani.
– Ön is minőségi oktatásban részesült?
– Ötvenhatban, a sok igazságtalanságnak volt egy pozitív hozadéka is. Kirúgtak egy csomó egyetemi tanárt, akik így eljöttek az általános iskolákba tanítani. Hogy én milyen változáson mentem át ezeknek az oktatóknak a hatására! Fantasztikus tanáraim voltak. A pedagógus egyébként mindig a társadalom tükörképe. Abban a rettenetes Horthy-korszakban, amelyet egyébként én mélyen elítélek, a tanárnak volt tekintélye! A falusi tanító szimbólum, a középiskolai tanár pedig a középosztály része volt, tudott cselédet tartani. Az egyetemi oktató a felső tízezerhez tartozott.
– Mindig visszatérünk a gyerekekhez. De mit csináljon a szülő, aki adott társadalmi körülmények között szeretne valamit tenni a gyereke jövőjéért? Nem akarja, hogy éhezzen, de azt sem, hogy külföldre kelljen költöznie, akkor is, ha nem akar, mert itthon már most sem tud megélni. Ön pedig azt mondja, ennél rosszabbra is fel kell készülnünk…
– Térjen vissza a földre, ha elrugaszkodott, és ne mindenáron azzal traktálja a gyerekét, hogy te világhírű tudós vagy művész leszel, hanem mondja neki azt, hogy figyelj, gyerekem, a jövő úgy néz ki, hogy itt az élelmiszer-gazdaság, az fontos, a reálszféra is fontos, nézzük, mihez lenne ezen belül kedved! A művészet pedig legyen a gyönyörűséged, a pihenésed, a szórakozásod, ne az legyen az életcélod, hogy egy kórusban hátul állsz. Az igazi tehetség úgyis utat tör magának. Ott van az a sok fiatal, akik ilyen-olyan kommunikáció szakos vagy művészeti egyetemi diplomával ott ülnek egy recepcióspult mögött, mert nem kell a diplomájuk sehol. Nem jártak volna jobban, ha tanulnak valami hasznos dolgot, amiből normálisan megélnek, és nem lesznek egész életükben szakmailag frusztráltak?
– Az ön nevéről a legtöbb embernek két dolog jut azonnal eszébe. Az egyik: de jó lenne a közelébe kerülni és kapni valamit, lehetőséget, támogatást vagy pénzt. Gondolom, ez ismerős. A másik: megtudni öntől, hogy mibe érdemes fektetni a megtakarított pénzt. Mit gondol, a pillanatnyi európai gazdasági és politikai helyzetben hol van esély arra, hogy gyarapszik vagy legalább az értékét megőrzi a megtakarítás? Egyszerűbben fogalmazva, mit kezdjen az ember most a pénzével, ha van?
– Vegyen földet! Azon hosszú távon élelmiszert lehet majd termelni, saját fogyasztásra, amikor már nem lesz miből megvenni.
– Ennyire nagynak látja a bajt?
– Szükség lesz rá, biztos vagyok benne.
– A születésnapon kívül egy állami kitüntetés is okot adott az ünneplésre: március 15-én a Magyar Érdemrend Nagykeresztjét kapta meg. Pedig azt mondta magáról egyszer: „Engem egy rohadt kapitalistának tartanak, ki van zárva, hogy az emberek szemében hazafi legyek.” Mit gondol, hogy áll most ez a megítélés?
– Ez a kitüntetés nem feltétlenül a szeretet jele, inkább az elismerésé. Gondolom, az életművemet ismerték el ezzel, ami pedig nem egyedül az én teljesítményem, hanem azé a csapaté, amellyel dolgozom. Azt szoktam mondani, én tréner vagyok, nem góllövő.
– De az ön neve fémjelzi a sikereket, ami biztosan teher is, és mindenképpen felelősség.
– Én nem tehetek mást, mint hogy mondom a magamét. És nem győzöm elégszer elmondani, hogy mindenhonnan vissza lehet fordulni, onnan is, ahol most tartunk. Nem állítom, hogy egyik napról a másikra, de meg lehet fordítani a gazdaság szekerét. Márpedig a demokráciát is csak a jólét hozza el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése