eltűnt tanár
25 évvel ezelőtt, Budapest egyik elitgimnáziumában váratlanul
felmondott egy fiatal magyartanár. A tanítványait nagyon megrázta az
eset.
S. jóval több volt, mint egy szorgalmas pedagógus: a tanítványok többsége azt mondta róla, hogy „
egy kreatív zseni volt”.
Pótapa, báty, haver és közben megingathatatlan tekintély, akinek
figyelméért úgy versengtek a gyerekek, hogy ez lett életük legfontosabb
ügye. Május közepén mondott fel, anélkül hogy elbúcsúzott volna, és
távozása annyira hirtelen volt, hogy nem is kaptak új magyartanárt a
másodikosok a tanév hátra lévő néhány hetére. Váratlan eltűnése
negyedszázad elteltével is foglalkoztatja egykori tanítványait.
Katalint is nagyon foglalkoztatta, hogy mi történhetett, ezért
faggatózott azoknál, akik igazán közel álltak S.-hez. A következő
tanévben sikerült kiszednie egy osztálytársából, hogy miért tűnt el
kedvenc tanára olyan hirtelen. Végre kapott egy választ, de azt nem
akarta elhinni.
Félrehívta az osztályfőnökét, egy kedves tanárnőt, akiről tudta, hogy
szintén rajongott S.-ért. Mindig mondta róla például, hogy
fantasztikus, mennyire ért ehhez a korosztályhoz. Katalin összeszedte
minden bátorságát, és rákérdezett. Az osztályfőnök bólintott, tényleg
úgy volt minden, ahogy azt az osztálytárs mondta. De rögtön szigorúan
figyelmeztette a lányt: erről soha nem beszélhet senkinek. Nagyon rossz
vége lenne. Nagyon sokat ártana az iskolának, a gyerekeknek,
mindenkinek. A téma köztük soha többé nem került elő.
Zoltán negyvenéves, szakmájában sikeres, családos férfi, 25 éve volt
S. gimnáziumi tanítványa. Az életében látszatra minden rendben volt, de
valami mégsem stimmelt. Nem érezte jól magát, időnként szorongott,
rémálmok gyötörték, és még azt se tudta, hogy tulajdonképpen mi a baja.
Elment pszichológushoz, és ott megértette, hogy miért álmodta például
azt, hogy megöli S. tanár urat, nagyon sok a vér, és rettenetesen fél,
mert nem tud mit kezdeni a holttesttel.
Aztán megértette, hogy egyáltalán nem tette túl magát azon, hogy S.
volt az első szexuális partnere, és egyáltalán nem ő akarta, hogy ez így
legyen.
S. szexuális játékokba vonta be a rábízott fiatalokat. Leginkább a
14-18 éves korosztály érdekelte, főleg a fiúk, de azért a lányok is.
Mindez pedig nem egy világvégi sufniban történt állami gondozott
gyerekekkel, hanem egy kifinomult belvárosi közegben, művészek, orvosok,
politikusok és egyéb kiválóságok gyerekeivel. Sem a felnőttek, sem
pedig a gyerekek nem tudtak mit kezdeni a helyzettel.
A tábor
„
Ha valami bajom volt, tudod, tipikus kamaszos problémák, az apám is azt mondta, hogy menj S.-hez, beszéld meg vele”
– mondta Eszter, és ezt sok családban gondolták így. S. szívesen látott
vendége, szórakoztató és okos barátja volt sok szülőnek, a gyerekek
többsége pedig egyenesen rajongott érte.
S. nem csupán tanár volt, hanem dolgozott a televízióban, és
táborokat is szervezett, amelyekbe leginkább a budapesti értelmiség
küldte lelkesen a gyerekeit.
Egy évtizedig ő szervezte a legendás „nyaraltatásokat”. Az egykori
résztvevők a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy így hívják, és nem
tábornak vagy nyaralásnak, hanem szigorúan nyaraltatásnak. Ez a nyelvi
játék is jelzi, hogy a résztvevő gyerekek beavatottak is, mert a táborok
egy külön világot jelentettek. Zoltán egészen kicsi kora óta járt a
táborokba, és ahogy sok más gyereknek is, ez volt számára az év
csúcspontja, ahol nem a felnőttek szokásos törvényei voltak érvényesek,
hanem a minden percet kitöltő közös játék szabályai.
A nyaraltatásnak nagyon komoly hagyományai voltak már, mire S. lett
az örökség továbbvivője. A táborok 1939-ben indultak egy Nógrád megyei
faluból, és utána még vagy negyven évig generációk sora töltötte itt a
nyarait. 1978-ban volt az utolsó nógrádi tábor, és addig csak
egyetlenegyszer, 1944-ben maradt el.
Sok száz budapesti családban a mai napig tanítják az ottani dalokra a
szülők a gyerekeiket, könyv is készült a táborok emlékére, és a mai
napig több gyerektábor működik szellemiségében.
S. a 80-as években vette át a szervezést. A keretjáték nem változott:
3 hétre elvonul mintegy 40 gyerek, 6-14 év között, háromötödük fiú,
kétötödük lány. Az eredeti táborok vezetője úgy vélte, hogy ez az
ideális arány ahhoz, hogy a közösség jól működjön, a róla készült
könyvben azt mondta, hogy kitapasztalta ezt. A táborban nincs helye
zsebpénznek, divatnak, vagy bármilyen otthonról hozott dolognak. Az
idősebb, 14-20 év közötti régi táborozók segítik a vezető felnőttet, ők a
szobafőnökök, ők dolgoznak a konyhán és szervezik a folyamatos
szerepjátékot. Egy mostani utótábor ismertetőjében ez a leírás szerepel:
“
A nyaraltatás kulcsfogalma a több szinten megjelenő játék.
Mitológiai keretnek nevezhetjük ezt az éveken átnyúló játékot. Minden
évben létrehozunk egy nagy fantáziajátékot (voltaképpen dramatizált
mesét), amelynek szereplőit mi magunk személyesítjük meg.”
A tábor egy külön ország, amit ellenség támad meg, ahol számháborúk
döntik el a fontos dolgokat, éjszakai kirándulások, sok foci és úszás
követi egymást. A közösségnek saját szavai, istenei, ünnepei és titkai
vannak. Szó szerint mítosz épül minden nyaralás körül. “
Amikor én voltam S. táborában, akkor a vizimanók segítettek az ellenség elleni harcban” – emlékezett Bence, aki jobban várta a tábort mint a karácsonyt. “
Az
ellenségek az egyik évben moldovákok voltak, kitalált lények, de volt
olyan év, amikor a terroristáktól kellett félni. Előfordult, hogy reggel
úgy ébredtünk, hogy tintafoltok voltak a bőrünkön, vagy bekenték
fogkrémmel a cipőinket. A kisebbek szó szerint elhitték, hogy ezt
tényleg az ellenség csinálta” – idézte fel táboros emlékeit Eszter.
És ebben a mítoszban a nyolcvanas években S. volt a világ ura, aki
megteremtette és működtette az egész álomországot. A táborba bekerülés
is kegy volt, várólisták voltak, egy füzetbe kerültek a jelentkezők
nevei, akár már évekkel azelőtt, hogy a gyerek először kimehetett volna a
pályaudvarra, hogy három hétre búcsút vegyen a szüleitől. S. egyenként
meglátogatta a pályázó családokat, mielőtt befogadott volna valakit.
Válogatott társaság volt, válogatott családokból.
A 80-as évek merev állami táboraihoz képest ez maga volt a szabadság
földje. Nem az számított jónak, aki jól tanult, vagy aki sosem követett
el csínyeket, hanem aki belevaló volt, és teljesen átadta magát a
játéknak. A közösség belső világáról nem is nagyon illett kifele
beszélni, a kívülállók amúgy se nagyon érthették meg. A gyerekeket nem
lehetett látogatni.
Aki kikacsintott a játékból, például a kicsik előtt leleplezte, hogy a
festett arcú szörnyeteg valójában egy idősebb gyerek, az volt a rossz.
Aki kényeskedett, az volt a hülye. Aki viszont jól játszott, és
erősítette ennek a mesevilágnak az identitását, az díjakat érdemelt,
szobafőnök lehetett, és különleges figyelmet kapott. S. két turnust vitt
minden évben, a felkészülésekkel együtt az egész nyarát erre
fordította.
A legtöbb gyereknek fogalma sem volt arról, hogy a táborban éjszaka,
amikor a többség már aludt, akkor a játékok termében, ahol a
pingpongasztal is volt, S. együtt maszturbált a nagyobb fiúkkal. Ezt a
mai napig sokan nem akarják elhinni. “
Hallottam róla később dolgokat, de szerintem a táborban ilyesmi nem lehetett”
– mondta Bence. A nála 5 évvel idősebb Zoltán viszont elmondta, hogy
néhány nagyfiúval S. kezdeményezésére és részvételével egymáshoz értek,
kézzel és szájjal is.
Abban már mindenki egyetértett, hogy S.-nek mindig voltak kedvencei,
akik beavatottabbak voltak a beavatottaknál. Akik részt vehettek a
játékok kitalálásában, akik átvehették a tábor végén a kitüntetéseket,
például a medvesapkát (egy kis kötött fejfedőt) vagy a „lep” nevű
elismerést, amit a legkiválóbbak vehettek át a nyaraltatás alatt
szerzett érdemeikért. Akik 14 éves koruk után szobafőnökök lehettek,
akik az év közbeni megbeszélésekre is eljárhattak. Versengtek hát a
gyerekek S. figyelméért, és örültek, ha bizalmába fogadta őket a
táborvezető.
„
A tábornak ez volt a lényege, hogy benne kell lenned a játékban,
és ez a mi titkunk. Így tudta azt megcsinálni, hogy amikor közeledett,
elhitted, ez is csak játék, annak a része, és rosszfej vagy, ha nem
veszel részt” – különböző szavakkal, de ezt többen is megfogalmazták azok közül, akiket szexuális zaklatás ért.
„
Lehet, hogy kényelmetlenül éreztem magam, vagy valahol éreztem,
hogy ez rossz, de annyira nem gondoltam bele. Nálunk tabu volt otthon a
szex, semmilyen más tapasztalatom addig nem volt, és itt olyan valaki
mondta, hogy ez természetes, akiben jobban bíztunk, mint a saját
szüleinkben. Ő jófej volt, ma úgy mondanád, hogy cool, és annyi jó
dolgot csinált velünk.”
„
Imádtuk. És az volt körülötte a hangulat, hogy nem ér nem benne lenni a buliban, mert akkor te rontod el a játékot.”
A tábor egész hangulata erre az összekacsintásra épült, és ezzel
tudott S. visszaélni. Éva a táborban ismerte meg S.-t, de hozzá csak a
nyaraltatások befejeztével közeledett szexuálisan. Éva szerint is a
tábor hangulata arra késztette a gyerekeket, hogy mindent hagyjanak,
amit csak a táborvezető elvár tőlük:
„
Akkor is jópofát kellett vágni hozzá, ha fájt, ami történt, ez
volt a tábor lényege. Nem volt szabad nyafogni, az volt a legrosszabb.
Egyszer például valaki nem akart megenni egy ételt, és akkor a többi
gyerekkel együtt felhúzta a pólóját, és jól bedörzsölte a hasába a
kaját. Vagy egy lány, amikor rózsaszínt vett fel, akkor leöntötték a
ruháját teával, de együtt kellett röhögnie a többiekkel utána. Vagy ha
bedobtak a vízbe, akkor is nevetni kellett. A fő büntetés a seggberúgás
volt a táborban. De ha repültél nyolc métert, akkor is együtt kellett
nevetni a többiekkel, különben nagyon rosszfej voltál.”
A kicsik sokszor szorongtak az első években, és ahogy belenőttek a játékba, úgy oldódtak csak fel:
“
Emlékszem, hogy egyszer egy esti kiránduláson megtaláltunk két
nagyobb gyereket egy fához kötözve. Azt mondták, hogy az ellenség
rabolta el őket, és ki akarták vágni a szemüket. Össze volt festve a
testük. Én még kicsi voltam, és nagyon féltem, napokig szorongtam, hogy a
szememet ki fogják vágni. Ezt akkor senki sem oldotta fel, senki sem
mondta, hogy ez csak vicc, játék. Nagyobb korban persze ezek jó poénok
voltak.”
Az iskola
„
Tudtunk a táborról, az osztályból is volt, aki járt. A
nagyfiúkat medvéknek hívták, a kisebbeket bocsoknak, a lányokat
nagybosziknak, az alsósokat a kisbosziknak, irigykedtünk rájuk, úgy
éreztük, hogy csodálatos lehetett” – mondta Gábor, aki S. gimnáziumi tanítványa volt, de kimaradt a táborok mesevilágából.
A kiválasztottak és a kevesebb figyelmet kapók versenyeztetése a
gimnáziumban is fontos része volt S. pedagógiai módszerének. A szigorú
elitiskolában ő volt a jófej tanár, aki elképesztő érdekesen magyarázta a
kötelező tananyagot, aki rengeteg kirándulást szervezett, és aki
színdarabokat tanított be. A színjátszó próbák fontosabbak voltak a
tanóráknál, nagy közös játék lett belőle, ami kitöltötte sok diák
életét.
„
El se tudod képzelni, hogy ez milyen hatással volt, főleg
akkoriban, amikor a rideg úttörőmozgalom volt csak a gyerekeknek. Volt
egy tanár, aki haver volt, aki azon a nyelven beszélt mint a gyerekek,
aki nevetett amikor biciklivel összeütköztetek a kiránduláson, aki
ugratta még az igazgatót is, és aki úgy magyarázta a verseket, hogy
eldöntötted, hogy magyar szakra akarsz menni.”
A gimnáziumban hasonló világot alakított S. mint a táborban: a
beavatottság és a kiválasztottság kegyét osztogatta előbb az egész
közösségnek, aztán pedig az osztályon belül a számára legkiválóbbaknak.
És akiket S. igazán a bizalmába fogadott, és például a főszerepeket
kapták a színdarabokban, azok egy idő után különleges kegyben is
részesültek: felmehettek S. lakására.
iúk, könnyítsetek magatokon
Gábort azzal kereste meg a szünetben, hogy meg akar mutatni egy
érdekes verset, érdemes volna beszélgetni róla, menjen fel suli után S.
lakására. A vers erotikus költeménynek bizonyult, és Gábor egyszerre
volt zavarban, és lett izgatott. S. a csajozásra terelte a szót.
„
Ki tetszik, meddig jutottatok el?” Tanácsokat adott. „
Nem
kell szégyellni. Maszturbálsz, ugye? Teljesen természetes! Akármennyit
is csinálod, nem lehet bajod belőle. Sőt olyan mint az edzés, csak jobb
leszel tőle, amikor odakerülsz. Izgatott lettél? Itt egy zsepi, most is
csinálhatod.”
Az egyik délután három fiút hívott fel magához az osztályból, és a
pornóról kezdett el beszélni, aztán berakott egy pornófilmet a videóba. „
Izgalomba jöttetek? Verjétek ki nyugodtan. Segíthetek? Segítek.”
A fiúkat később még többször is meghívta magához pornófilmet nézni, és
minden alkalommal közös önkielégítés lett a vége, amit S.
kezdeményezett, és amiben részt is vett. A fiúk nem beszéltek erről
egymással.
A lakásra hívásokból hétvégi kirándulások is lettek. Biciklizések, a
tábor házának kifestése, karbantartási munkák, kirándulások. S.-nek
bogárhátú Volkswagenje volt, már ez is nagyon vonzotta a kamaszokat. A
hétvégi kiruccanások is sokszor végződtek közös maszturbálással, orális
szexszel.
„
Soha nem akart seggbe dugni, ennyire durva azért nem volt.”
Eszter a táborba is járt, és gimnáziumi tanítványa is volt S-nek. Másodikos gimnazista volt, amikor őt is felhívta a lakására. „
Szájon
csókolt és a mellemet simogatta. Más nem történt. Megalázottnak éreztem
magam, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy izgatott is. Valamit
eltört bennem. Bíztam benne, és nem értettem, hogy mi történik velem.
Nem vagy egyenrangú, belekerülsz a kultuszába. Nagyon sokat ártott az
önértékelésemnek, sok év és pszichoanalízis kellett hozzá, hogy rendbe
tudjam tenni ezt a dolgot. Nagyon sok évig senkinek sem beszéltem róla.
Aztán úgy éreztem, hogy megbolondulok, ha tovább hallgatok.”
Évának segített összejönni kortárs fiúkkal, és utána hármasban csinálták. „
Ez
tökéletes alibi volt neki: elmegy két fiatallal ide vagy oda, senki sem
gondolhatott semmi rosszra. Azt mondta, hogy ő tudja ki való hozzám,
vagy segít összejönni azzal, aki tetszik.”
Lászlót korrepetálni hívta fel magához. „
Hat perc töri vagy
magyar után áttért szexuális témákra. Persze izgatott is. És amikor
elélveztem, meg volt hogy ő is, akkor azt mondta, hogy ne érezzem
rosszul magam, csak mert most furcsán érzem magam. Azt mondta, hogy
“post coitus omnis animalis triste”, ami azt jelenti, hogy közösülés
után minden állat szomorú. Közben is tanított, igazi mesterednek
érezhetted.”
Szólt az apjának
S. végül félig-meddig lebukott. Zoltán többször is részt vett az S.
lakásán rendezett közös maszturbálásokon. Nagyon lelkes híve volt sokáig
S-nek, táborozott is, és gimnáziumi tanítvány is volt. Igazi kis
kedvenc, mások irigyelték, hogy mennyire futtatott fiú.
Ezektől a szexuális szeánszoktól viszont zavarban volt. Kifogásokat
kezdett el keresni, hogy ne kelljen mennie S-sel, hazudozott mindenféle
elfoglaltságokról. Ekkor hamar megérezte, hogy már nem kedvenc többé.
Már nem kérdezi meg S. a véleményét a versről. Már nem figyel rá, már
nem olyan fontos. Ettől is szenvedett a fiú, és attól is, hogy újra
részt vegyen a közös szexben.
Végül nem bírta tovább, és elmondta az apjának. A házuk előtt, az
utcán szánta rá magát, hogy elmondja, S. miért hívja fel magához a
fiúkat iskola után. Az apa úgy döntött, hogy megkíméli a gyereket egy
rendőrségi eljárástól. Viszont azonnal tenni akart valamit, hogy S.
eltűnjön a fia és a többi gyerek közeléből. Megkereste az osztályból egy
másik fiú szüleit is, ahol a gyerek szintén tudott arról, hogy S.
hogyan közelít a tanítványaihoz.
A szülők összefogtak, és bementek a gimnáziumba, és ultimátumot adtak
S.-nek: ha azonnal eltűnik az iskolából, és lemondja a tábort, akkor
nem jelentik fel. A nyomaték kedvéért beavatták a gyerekek
osztályfőnökét is.
S. azonnal felmondott. Hivatalosan azt mondta, hogy fontos tudományos
munkát kapott, ami mellett nincs ideje a gyerekekkel foglalkozni. Az
iskola azt kérte a szülőktől, hogy ne derüljön ki az igazság, ez is a
megállapodás része lett. Akkor ezt a gyerekek se bánták, és a szülők se
akarták, hogy mindenki erről beszéljen, úgy tűnt, hogy jobb a békesség
mindenkinek. Soha nem derült ki, hogy miért rohant el S. ennyire
hirtelen az iskolából. Közeledett a bizonyítványosztás, de már az év
végi jegyeket se zárta le. Csak eltűnt, szó szerint az egyik napról a
másikra.
Túl szép volt
S. bukását az is hozhatta, hogy az apjával beszélő fiú
kiválasztásakor óvatlan volt. A legtöbb, szexuális játékba bevont gyerek
társadalmi státusában hiába számított a felső középosztályhoz,
valamilyen gondjuk volt otthon. Válófélben lévő szülők, meghalt szülő,
túl sok munka, kevés figyelem. “
Az apám elhagyott minket egy másik
nő miatt akkoriban, otthon sokszor volt balhé, ezért is nekem a
táborozók lettek szinte a családom” – mondta Éva. “
Jánosék
anyja özvegy volt, egyedül próbálta nevelni a fiúkat, akik apjukként
tekintettek S-re. És úgy tudom, hogy Jánossal évekig volt viszonya
S-nek, talán még azután is, hogy már S. már nem tanított abban a
gimnáziumban” – emlékezett Bence. “
Utólag úgy látom, hogy kedvencek között mindig ezek a kicsit sérült, bizonytalan környezetből jövő gyerekek voltak.”
Zoltán ebből a szempontból kivétel volt, úgy tartották róla, hogy
náluk rendben van minden otthon. Talán azért próbálkozott vele ennek
ellenére S., mert szép volt. „
A széplábú, egyszer hallottam, hogy így beszélt róla” – mondta Éva, akit a táborból ismerte őket.
Az iskolában nyíltan sosem beszéltek arról, hogy miért tűnt el S. valójában. Pedig nagy ügy volt, felbolydult az iskola. „
Utáltuk
azt a banyát, aki utána jött, egy szigorú némber volt, a legszárazabban
adta elő a tananyagot. Dühösek voltunk S-re, úgy éreztük, hogy cserben
hagyott minket” – emlékezett Katalin.
A tábort abban az évben nem tartották meg, de a nagyok közül néhányan
hamarosan egy másik helyszínen megszervezték, a régi, a “nyaraltatásra”
visszanyúló hagyományok szerint. Egy idő után néhány napra S. is lement
látogatóba. Aztán újabb és újabb táborok nőttek ki belőle, olyanok,
ahová S. már sosem tette be a lábát.
Televízió
A rendszerváltás után S. külföldre ment. Aztán visszatért
Magyarországra, ahol még egyszer kiépítette ugyanazt, mint a táborban és
az iskolában korábban. A helyszín ezúttal a televízió volt, ahol
ifjúsági műsorokkal foglalkozott. Rendszeresen jelentkező adást
készített, aminek szereplői gimnazisták voltak.
A kiválasztottság és a mitikus világ itt is ugyanúgy érvényes volt,
mint a táborokban vagy az iskolai színjátszás próbáin. Sőt talán itt
volt a legélesebben átélhető, hogy amit S. tud nyújtani a kamaszoknak,
az egészen különleges lehetőség számukra. A tévés szereplés híressé
tette őket, pénzt is kereshettek, sokkal többek lettek a gyerekek
általa, mint az összes többi magyar gimnazista.
S. ebben a közegben is szexuálisan közeledett több fiatal
beosztottjához, akikkel éreztette, hogy a közös munka és a titokban
együtt töltött percek ugyanannak az izgalmas kalandnak a részei. Egy 18
évnél már idősebb fiú úgy érezte, hogy ha nemet mondott volna S.
közeledésére, akkor kimaradt volna a műsorból, vagy legalábbis rosszabb
feladatokat kapott volna. Mások az akkori szereplők közül ezt egyáltalán
nem érezték, és szerintük inkább csak általános szívességeket várt el
S. a diákoktól: szereljenek neki otthon bútort, cipekedjenek a ház
körül. A hivatalos munka és S. személyes világa mindenképpen összefolyt,
és aki szexelt is S-el, annak ez már nem is lett olyan éles
határátlépés.
Leginkább a vágógoszobában, esténként közeledett azokhoz a
tévésekhez, akiket be tudott hálózni. Azt mondta, hogy napközben foglalt
a vágószoba, ezért kell este bemenni, amikor az épületben már kevesen
voltak, nem nagyon zavarhatták meg az együttléteket.
Akkoriban állandóan ment a pletykálás, hogy S. nem csak szakmai
szempontból érdeklődik a fiatalok iránt. “Persze, mondták róla, hogy hát
gyanúsan érdeklik őt a srácok, de bizonyíték sose volt, komolyan ezzel
nem foglalkozott senki” – mondta a tévé egy akkor vezető munkatársa, aki
szerint pletyka alapján senkit sem lehet meghurcolni.
Szenvedély
„
Amikor elkezdődött a szex, eszelős lett a tekintete. Szerintem szenvedélybeteg, mint egy drogos.” Többen utólag úgy rakták össze, hogy S. az egész életét szexuális vonzalmai alapján rendezte be.
„
Végső soron minden arról szólt, hogy mindig legyenek körülötte
fiatalok, és megkaphasson közülük néhányat. Szerintem minden erre ment
ki, a tábor, a tanítás, a tévéműsor”.
„
Nagyon óvatos volt, elképesztő alapossággal készítette elő a
terepet. Mire arra került a sor, már szinte természetes volt, valahogy
észre se vetted, és benne voltál.”
Utólag összerakva a történteket látszik, hogy S. minden közegben
ugyanazt a kamaszokkal teli világot építette maga köré. Ebben a világban
ő volt játékmester, aki beavatta a fiatalokat egy különleges, addig
ismeretlen világba, ami kifele nagyon zárt volt, a belső szabályai
viszont meghatározták a kamaszok hétköznapjait. Ez a keret pedig
kiválóan alkalmas volt, hogy kihasználja őket. Előbb teremtette meg a
titokzatosság hálóját, és a rajongáson, jutalmakon, versenyzésen alapuló
szövetséget a gyerekekkel, és csak utána válogatott a sebezhetőbbek
közül.
Tudhatták, de nem akarták tudni
Ahogy a tévében is inkább másfele néztek S. kollégái, a környezetében
mások sem igyekeztek lebuktatni őt. Márk egész kisgyerekként járt S.
táboraiba, aztán a tévében is dolgozott S. mellett. Hozzá S. sohasem
nyúlt, de évekkel később néhány barátja elmondta neki, hogy ők többször
is átélték S. közeledését. Márk megpróbált utánamenni a dolgoknak, de
mindig falakba ütközött:
„
Megkérdeztem az anyámat, aki jóban volt vele régen, és azt
mondta, hogy kizárt, hogy ilyet tett volna, szerinte teljesen aszexuális
az az ember.”
Aki átélte, hogy kiskamaszként használta S., az is hiába próbálta később megérteni, hogy a felnőttek miért nem tettek semmit:
„
Egyszer egy közeli barátjának elmondtam, hogy mit csinált velem. Nem hitte el. Másra terelte a szót, végig se akart hallgatni.”
A szégyen azokat is megbénította, akik felnőttként voltak S. közelében. „
Az nem lehet, hogy én ilyet nem vettem észre”, „
az nem lehet, hogy én egy ilyen embert fogadtam barátommá”
– és innen a menekülés a legtöbb esetben az volt, hogy inkább el sem
hitték a szóbeszédeket. S. köztiszteletben állt, még a felnőttek is
hozzá fordultak tanácsért, vagy hallgatták nagy figyelemmel, hogy mit
mond politikáról, művészetről, lekvárfőzésről. Mindenről volt véleménye,
és mindig érdekesen adta elő.
S. áldozatai annak idején úgy érezték, hogy semmiképpen sem beszélhetnek:
„
Ha árulkodsz, az a te jellemgyengeséged, ezt tanította a tábor, ez volt a hangulat.”
„
Tudod, felnőtt példával, ez olyasmi volt, hogy olyan lett volna
beszélni róla, mintha most lemennél a házmesterhez azzal, hogy a
szomszédban a fiatalok túl hangosan hallgatták éjjel a zenét.
Rosszfejségnek éreztem volna.”
Az S. ténykedéseit körülvevő hallgatásnak fontos oka az is, hogy a
résztvevők nem akarták, hogy gyerekkoruk egyik nagy csodája, a „
nyaraltatás” befeketüljön, vagy pedig a mostani, a nógrádi nyaraltatás örökségét továbbvivő táborokra árny vetüljön.
S. nimbusza nem sokat kopott azóta. Többen kezdték úgy az interjút,
hogy nem akarják, hogy meg legyen hurcolva. És hogy nagyon fontos, hogy
mennyi jót is adott a gyerekeknek. A táborok, a színházi próbák vagy a
tévés műsorok sokaknak a mai napig a legszebb gyerekkori emlékük.
Szégyen
A fiatalok senkivel sem beszélték meg, hogy mi történt. Akkor sem, és
jellemzően később sem. Sem a szülőkkel, sem a tanárokkal nem dolgozták
fel, mind magukra maradtak kétségeikkel és szégyenükkel. Egymás között
sem nagyon beszéltek róla. Volt, aki bő tíz évvel később tudta meg egy
nagyon közeli barátjáról, hogy S. hozzá is nyúlt. Ez többüknek óriási
terhet jelentett, mert bizalmatlanokká váltak, bűntudat és szorongás
keserítette meg az életüket.
Mások viszont úgy próbálták beállítani a történteket, hogy „
végülis a tinédzserek szinte kis felnőttek”, és senkit sem kényszerített S. semmire sem erőszakkal, vagyis inkább csak hülye játék volt az egész.
„
Az edzőtáborban is kivertük egymás előtt, nem olyan nagy ügy 14-15 évesen.”
„
Sose lettem tőle meleg, nem is érdekelt ez annyira, hamarosan elkezdtem csajozni, nem is gondoltam rá.”
A férfiak esetében többeknél nagyon nehézzé tette a feldolgozást,
hogy azt is bizonygatniuk kellett, hogy nem lettek homoszexuálisok, és
nem is voltak azok. A fiúk inkább felejteni akartak, eltávolítani az
egészet, mintha nem is velük történt volna meg. Ez annyira jól sikerült,
hogy többen már arra sem emlékeztek, hogy melyik évben és hányszor
csinálta velük S.
A lányok zavara másmilyen. Ők sokkal pontosabban emlékeznek, és
sokkal erősebb bennük a düh is. Kihasználtnak, kiraboltnak érzik
magukat, és sokkal pontosabban meg tudják fogalmazni, hogy miért volt
nagyon rossz, ami történt.
„
Néha még most is eszembe jut, hogy hozzávágnék a fejéhez egy kockakövet.”
„
Nem lehetne, hogy egy gyerek ekkora terhet cipeljen magával. Nagyon rosszat tesz, nagyon rosszat.”
„
Egyszerre volt az apám, de a szeretőjének is kellett lennem. És
innen az lett, hogy azt éreztette, hogy nem lesz többé az apám, ha nem
leszek a szeretője. Nem lehetett elszakítani ezt a hálót, nem lehetett
hova menni. Most felnőtt fejjel undorodom attól, ahogy manipulált.”
Nehéz volt ennyi év után is erről a témáról beszélgetni az egykor
befűzöttekkel, pedig többségüknek már saját gyerekeik vannak. Sokszor
harmadik személyben kezdtek el beszélni magukról, amikor a konkrét
szexuális helyzetekre tereltem a szót. Több hónapon keresztül sok volt
tanítvánnyal és táborozóval és tévés diákszereplővel beszélgettem, hogy
ez a cikk elkészüljön. A legtöbben ezt kérdezték először: „
minek ezt ennyi év után feszegetni?”
Abban végül mind egyetértettek, hogy példatörténetként fontos lehet,
hogy sokan megtudják, hogyan történhetett meg, hogy egy köztiszteletben
álló ember 15 éves fiúkkal elégíttesse ki magát az ország egyik legjobb
gimnáziumában. Hátha valaki így kap bátorságot ahhoz, hogy szólni
merjen, ha hasonlót tapasztal. Mert abban is egyetértettek, hogy ami
történt, az nagyon rossz volt.
Mindenki külön kitért rá, hogy sokszor aggódnak, hogy a saját
gyerekükkel is megtörténik. És többen egyáltalán nem biztosak benne,
hogy a saját gyerekük beavatná őket.
„
Ez nagy tabu a gyerek és a szülők között.”
S. bukása
S. több évvel azután, hogy menekülni kényszerült az iskolából, ismét
lebukott. Nyitva hagyott maga után egy e-mailt, amiben egy tinédzser
fiúval beszélte meg, hogy miket csinálnak majd egymással a hétvégén.
S.-től ekkor elfordultak a hozzá leginkább közel álló emberek, a tágabb
baráti körben is megindultak a pletykák, elmaradoztak sokan a barátok
közül.
S. most vidéken él, egy eredetileg nyaralónak vásárolt házban,
állandó munkája nincs. Egykori tanítványait néha nyomasztja azzal, hogy
nyomorog. Nincs még 60 éves. Akik mostanában látták, azt mondják, még
mindig karizmatikus figura. Ha elkezd beszélni, muszáj rá odafigyelni. A
többségük inkább sajnálja.
S. nagyon sajnálja
Amikor már megírtam a fenti cikket, felhívtam S.-t. Egy kávézó
teraszán találkoztunk, nyugodtan, halkan és szomorúan beszélt. Azt
mondta, hogy 25 éve tudja, hogy egyszer ez ki fog derülni, és maga is
azt tanította az irodalmi művek elemzésekor, hogy a drámai történetekben
a bűnt nem lehet megúszni.
Elmondta, hogy 12 és 14 éves kora között ő is átélt hasonlót, egy
házukban lakó idősebb fiúval, ezt azonban sokáig eltemette magában. Csak
kilenc évvel ezelőtt, a régi házban járva eszmélt rá, hogy vele is
megtörtént.
Ragaszkodott ahhoz, hogy a tévés karrierje idején már nem történt
meg, hogy gimnazistákhoz közeledjen. Határozottan azt mondta, hogy a 25
évvel ezelőtti iskolai lebukása megváltoztatta az életét.
A korábbi időkről ezt mondta:
„
Nem volt felnőtt a gondolkodásom, infantilis voltam. Nagy hiba
volt, hogy nem fogtam fel és nem értettem meg, hogy a sok közös játék, a
teljesen partneri viszony ellenére mégiscsak tanár voltam. A gimnáziumi
lebukásig nem nőtt be a fejem lágya. Utána benőtt. Agyban nem voltam
ott, később esett csak le, hogy ez mi volt.
25 éve nyomaszt, ami történt. Nem lehet meg nem történtté tenni
semmit sem, de azóta kicserélődött minden idegsejtem. Vidéken élek, egy
hegyoldalban van a házam, nem kell a társadalommal érintkeznem. Ez
büntetés, de felszabadulás és megtisztulás is.
Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép.”
(A cikkben nyilatkozók neveit saját kérésükre megváltoztattam. A címlapképet TBG készítette.)(forrás:444)
A
2006 őszi tévéostromot követő éjszakákat követi nyomon az Embervadászat
utasításra címmel most megjelent könyv. A kötetben a már bizonyítottan
ártatlan áldozatok mesélnek a rendőrök által elkövetett brutális
erőszakokról - mondta a XXI. Század Intézet gondozásában megjelent
könyvről Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.
