2013-05-08 18:19:01
Az elismerések, címek, kitüntetések fontos
visszaigazolásai lehetnek egy életpályának – nem mindegy azonban, kik
adják, és hányan kapják. A Táncsics-díjjal kapcsolatos botrány
rávilágított egy régóta húzódó problémára: a kulturális rendszerváltás
nem történhet meg a rákos sejtként burjánzó középdíjak és egyáltalán,
az egész kitüntetési struktúra teljes felülvizsgálata nélkül.
A kulturális díjak odaítélése általában
megosztja a közvéleményt, hiszen a képzőművészek, írók, színészek,
sajtómunkások teljesítményei tudományos alapon kevésbé mérhetők. Nem
meglepő tehát, hogy minden kormányzat az értékrendjéhez közel állókat
jutalmazza az évi elismerésekkel, kivéve egy-egy, a közvélemény által is
egységesen nagyra tartott életmű esetében. A kérdés az, hogy mennyire
szűk pályát jelöl ki ehhez az adott politikai oldal demokráciafelfogása,
vagyis beleférnek-e a körbe a másfajta ideológia mentén alkotók.
A kultúra területén osztogatott kitüntetések közül az újságíróknak adományozott díjak esetében számít talán leginkább az a fajta szakmai szolgálat, amit a díjazott az általa is képviselt értékvilágnak tesz – felesleges magyarázni miért.
A mi kutyánk kölyke
A díjazási rendszer esetében azonban világosan el kell különítenünk a kategóriákat: a nagy állami elismerések mellett természetesen a kisebb szervezetek, illetve magánalapítványok is oszthatnak címeket, kitüntetéseket. És osztanak is. Kis túlzással állítható, hogy aki türelmesen várakozik, előbb-utóbb valahol sorra kerül. Az adományozások során viszont már többször robbant a társadalmi egyet nem értés bombája: legutóbb például a főként emberi magatartásában kifogásolt Szaniszló Ferenc Táncsics Mihály-díja kapcsán. Bár az ügy azóta – Balog Zoltán miniszternek kellemetlen perceket szerezve – megoldódott, a vehemensen ágálók és a politikai hovatartozás jutalmazását emlegetők elfelejtették, hogy bizony a liberális oldal sem mindig feltétlenül a szakmaiságot tartotta szem előtt.
2004-ben például állami kitüntetésre terjesztették fel a Napkelte stábját, de Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök visszadobta a jelölést. Hiszen az egyértelműen egy balliberális produkció politikai díjazása lett volna: az állam, mint a kormánypártok statisztája, valójában egy közmegbecsülésnek örvendő kitüntetéssel akarta honorálni azt a munkát, amit a rendszerváltás óta a magyar balliberális oldal számára végzett a Napkelte – szakmailag Szaniszló korábbi munkásságához képest jóval kérdésesebben és ráadásul igen drágán.
És ha már az újságíróknál tartunk, érdemes összeszámolni, hányféle kitüntetés, cím birtokosai lehetnek a tollforgatók, ahogyan érdemes elgondolkodni azok értékéről is. Itt van ugye a legnagyobbként emlegetett Táncsics Mihály-díj, ami 1990-ben váltotta fel az 1959-ben létrehozott, „a szocializmus ügye iránti elkötelezettséggel, magas színvonalon dolgozó” Rózsa Ferenc-díjat.
Az elmúlt húsz évben, a szakmát leszámítva, egyébként a kutyát sem érdekelte, kik kapták meg a Szabad sajtó napján, március 15-én kiosztott, bármely újságírói szervezet által delegált tagnak adható kitüntetést, pedig a lista impozáns: Megyesi Gusztáv, Hardy Mihály, Szegő András Havas Henrik vagy Mélykuti Ilona mellett Ráday Mihály, a nemrégiben elhunyt Hemző Károly, Lukács Csaba, Osztovits Ágnes, a jezsuita szerzetes Szabó Ferenc, sőt néhány vidéki sajtóorgánum szerkesztőjének, műsorvezetőjének nevét is megtalálhatjuk rajta.
Ha ez kevésnek tűnne, nem kell megijedni: az újságírók, szerkesztők, riporterek számára rengeteg más kitüntetést is alapítottak az őket, különböző értékrendek mentén tömörítő szakmai szervezetek.
Például a hagyományosan a mai napig a legnagyobb sajtótársulásnak tartott Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) hívta életre a szintén a forradalom évfordulóján kiadott, 1978-ban, nyugdíjas kollégák részére alapított Aranytoll-díjat, de az egyes területeken tevékenykedőket is igyekeznek külön elismerni: Virág F. Éva-díjban részesülhetnek például a kulturális területen dolgozók, Dr. Szegő Tamás-ösztöndíjban az elesetteket ügyéért kiállók, Németh Gyula-díjban a fiatal sportújságírók, Hevesi Endre-díjban a tudomány és technika népszerűsítői, illetve tavaly óta Soó Rezső-díjban a környezetvédelem és vízügy területén kimagasló tevékenységet végzők. Ezen elismerésekre elvileg bárhonnan érkezhetnek jelölések, a végső döntést pedig a MÚOSZ releváns szakosztályai hozzák meg.
Ezen kívül, ahogy számtalan egyéb szervezet, úgy számtalan egyéb kitüntetés is felrajzolható a honi újságírás politikai térképére, többek közt a Magyar Polgári Média Egyesület, a Magyar Katolikus Újságírók és a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által alapított Mikszáth-díj, a MÚOSZ egyfajta versus-szervezeteként létrejött Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) Petőfi Sándor-, illetve Lant és Toll díja. És ami a szakmai díjak esetén támadható, az a magándíjaknál viszont magától értetődő: a magánemberek, alapítványok által létrehozott elismerések egyértelműen az alapító által meghatározott értékekhez való – jó esetben a szakmaisággal együtt járó – lojalitást hálálják meg. Ilyen például az egyértelműen a liberális oldalhoz köthető magyar Pulitzer-emlékdíj, amelyet az idén Blahó Miklós (Népszabadság), Kálmán Olga (ATV), illetve az RTL-es Házon kívül szerkesztősége kapott meg, vagy a magát függetlennek aposztrofáló Minőségi Újságírásért Alapítvány azonos nevű, negyedévente odaítélt díja, amelynek zsűrijét Mészáros Antónia, Weyer Balázs, az Origó főszerkesztője, Martin József Péter újságíró, Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője, Vizy Dorottya (MR) alkotja.
E körbe tartoznak az egyházi díjak is, például a Magyar Katolikus Újságírók Nívó-, illetve Sinkó Ferenc-díja, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) Rát Mátyás-díja, illetve az olyan kisebb elismerések, mint a Képmás magazin által létrehozott Családbarát Alapítvány Családbarát Médiáért díja, vagy a sajnos egyre komolyabban veendő Sánta Kutya-díj. Az országot félrevezető személyek vagy tömörülések számára, többek közt Czakó Gábor, Szalay Károly és Alexa Károly által minden évben odaítélt „kitüntetés” azonban nem csak újságíróknak, például a tv2 szerkesztőségének jár, megkapta már Heller Ágnes, Horn Gyula, Konrád, Bolgár, Moldova, az LMP, sőt, bármilyen meglepő, az első Orbán-kormány kulturális kormányzata is.
Persze hogy e teljesség igénye nélkül felsorolt számtalan kisebb kitüntetés szakmailag valóban mennyit ér, nehéz megmondani: a számosságukat tekintve tulajdonképpen már mi, a Demokrata szerkesztőségében is fontolóra vehetnénk egy szervezet megalapítását, és ha kihagynának bennünket a nagykalapból, legfeljebb örömmel körbedíjaznánk egymást. Aki közülünk nem tartozik semmilyen újságíró szakszervezethez – sok van ilyen –, talán végre bejuthatna ezen új tagsággal a Szépművészetibe, ahol, érthetetlen módon, még mindig csak a MÚOSZ-igazolványt fogadják el érvényes sajtóbelépőként.
Őskövület a szocializmusból
– Az állami díjak, kitüntetések odaítélését, a kitüntetettek személyét teljes joggal övezi a társadalom megkülönböztetett figyelme. Mindannyiunk példaképei ők. Ezért is a díjazásra jelölés során legalább két szempontot célszerű figyelembe venni: a szakma magas színvonalú teljesítését és a demokrácia iránti elkötelezettséget. Mindez nem azt jelenti, hogy egy újságírónak nem lehet egyéni véleménye vagy valamilyen ideológiához kötődő személyes szimpátiája. De az joggal elvárható, hogy tevékenységét a moralitás és a magas színvonalú szakmai felkészültség jellemezze – magyarázza Antal Zsolt médiakutató, aki úgy véli, Szaniszló Ferenc kitüntetése új megvilágításba helyezte a kitüntetések körüli rendezetlen viszonyokat. Ez a terület pedig láthatóan rászorul a változtatásra.
– Az adott kuratóriumok, így a Táncsics Mihály-díjat az idén odaítélő grémium tagjait is az illetékes miniszter nevezi ki. Ebben az esetben Balog Zoltán miniszter úrtól jött a felkérés – mondja Alexa Károly kurátor, akit egyébként a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz) delegált, míg a többiek egyéb társszervezetektől érkeztek. Az Alexa Károly által csak „túllegitimált, pártállami társaságként” jellemzett MÚOSZ-tól viszont senki nem vett részt a döntésben. A jelöltek névsorát egyébként szintén az újságírói szervezetek alakítják ki: Szaniszló Ferencet példának okáért a szakmailag sokak által ma már megkérdőjelezhetőnek tartott Magyar Újságírók Közössége (MÚK) terjesztette fel az elismerésre.
– A minisztériumba előzetesen benyújtott publikációs listák és javasolt nevek átmennek valamiféle szűrőn, hozzánk onnan már csak kilenc név jutott el, abból kellett három elsődlegest és három tartalékot választani. Már eleve furcsa volt, hogy sem a nagy napi- és hetilapoktól, sem a rádióktól nem jelöltek senkit. Ennek ellenében volt két ATV-s műsorvezető, Kálmán Olga és Bombera Krisztina, a Karcagi Hírmondó egy munkatársa és a szakmai körökben is alig ismert, végül az egyik Táncsics Mihály-díjat mégis megkapó Vertse Márta Ágnes a Vatikáni Rádiótól. Ebből a listából nem lehetett felelősen választani, a kuratórium tagjai között egyedül az egyébként Prúsz-elnök Novotny Zoltán szakmai munkásságát illetően volt teljes konszenzus, az ő díjára tettünk csak javaslatot, így is írta alá Osztovits Ágnes kuratóriumi elnök a jegyzőkönyvet. Ezt követően javasoltam a miniszternek a lista bővítését, de végül ők ezt nem tették meg, inkább kiosztották a két másik díjat is – számol be Alexa Károly, aki szerint azonban bárkit javasoltak volna, valószínűleg baj lett volna belőle, hiszen Szaniszló kitüntetése után a másik oldal szinte azonnal összekapcsolta ezt az ügyet a Kárpátia zenekaros Petrás János Magyar Arany Érdemkeresztjével, és elindulhatott a szokásos rasszistázás, antiszemitázás.
A Halász János vezette kulturális tárca tehát törököt fogott: a történet azonban nemcsak a jelöltek ügyetlen kiválasztásáról szól, hanem a szocializmusból ránk maradt őskövület, az állami kitüntetések, díjak adományozásának problémáira is rávilágít.
Reformkor
Nem véletlen, hogy művészeti középdíjakkal kapcsolatban 2012 őszén már számos változást vezetett be a kulturális tárca. Az akkori államtitkár, L. Simon László szorgalmazta, hogy vissza kell állítani az állam által adományozott díjak presztízsét, ezért számos művészeti szervezettel egyeztetett a változtatásokról. Úgy vélte, az elavult kitüntetési rendelet átalakítását két dolog is motiválja: egyrészt szükséges lenne egységesíteni a rendszert, másrészt az érvényben lévő rendelet által szabályozott kitüntetések száma és az ezekkel járó díjazás mára devalválta az állami elismerések értékét.
A változásokat ősztől kormányrendelet szabályozza: Jászai Mari-díjat évente az eddigi tizenhárom helyett hét színművész, a Harangozó Gyula-díjat hét helyett két táncművész kapja, a Nádasdy Kálmán-díjat kettő helyett egy alkotó veheti át zenés színházi rendezői, színháztudományi, dramaturgi és műfordítói tevékenységéért, a Blattner Géza- és a Hortobágyi Károly-díjat pedig kétévente egy-egy báb- és artistaművésznek ítélik majd oda. A kitüntetettek számának csökkenése ugyanakkor a díjjal járó pénz növekedésével jár: a Jászai- és a Harangozó-díjasok 1,395 millió forintot, a Nádasdy-díjasok 930 ezret, a Blattner- és Hortobágyi-díjasok 697,5 ezret kapnak, a korábban bruttó 200 ezer forint helyett.
Ezt az elődje által megkezdett reformokat vinné tovább Halász János kultúráért felelős államtitkár is, aki lapunknak adott interjújában jelezte (Magyar Demokrata, 2013. 04. 02.), tervezik például, hogy a Táncsics Mihály-díjat ezentúl ne egy minisztérium, hanem az arra hivatottabb független médiahatóság gondozza, és ezzel párhuzamosan áttekintik a művészeti középdíjak eljárásrendjével kapcsolatos szabályokat is. A változások mikéntjéről azonban még nincs konkrét hír: a kulturális államtitkárságról egyelőre azt a választ kaptuk, hogy az államtitkár a különböző szakmai szervezetekkel még csak egyeztet, ezért arról sem tudnak nyilatkozni, a Táncsics-díj valóban elkerül-e a tárcától.
Bár a részletek egyelőre homályban vannak, abban a szakemberek is egyetértenek, hogy valamilyen változásra szükség van.
– Olyan ez, mint az olimpiai érem: kevesen kapják, s mindegyik mögött komoly teljesítmény van. A díjak számának csökkenése az értéküket növeli, hiszen így még nagyobb a presztízs, még figyelemre méltóbb a teljesítmény. Ha az elmúlt évtizedek átpolitizált díjazásait nézzük, lehet, hogy ez a jó megoldás, mert a díjak értékét helyre kell állítani. Ezek a viták, amik a Napkelte vagy Szaniszló Ferenc esetében felszínre kerültek, szintén azt jelzik, hogy ezen a területen is felülvizsgálatra és további intézkedésekre van szükség – véli Antal Zsolt, aki szerint az elismerések odaítélésére illetékes kuratóriumoknak kell a szakmát és értékrendet képviselni.
– Míg 2010-et megelőzően elképesztő egyoldalúság uralkodott még a Kossuth-díjak tekintetében is – az Írószövetség által már sokszor felterjesztett Tornai József például csak idén kaphatta meg, amikor már át sem tudta venni –, az elmúlt két évben viszont a fejetlenség volt jellemző e területen – summázza véleményét Alexa Károly, aki szerint riasztó volt látni, hogy a Táncsics Mihály-díjjal kapcsolatos ügyintézésért, két másik nagy kitüntetéssel, például a József Attila-díjjal együtt, mindössze egyetlen hölgy felel az egész minisztériumban. A középdíjakra szerinte a rákos burjánzás a jellemző, egyre kevesebb pénzzel és presztízzsel járnak, azt pedig szintén nem vizsgálta meg senki, mit keres még egyáltalán a kitüntetések közt a Gyurcsányék alatt a semmiből létrehozott, esszé- tanulmányírói munkáért adható Balassa Péter-díj. Éppen ezért az Írószövetség levelet küldött Balog miniszter úrnak, hogy amíg ezt a kitüntetést nem vizsgálják felül, a szervezet nem jelöl rá senkit.
Alexa Károly szerint azonban ezek a problémák túlmutatnak a hosszú évtizedek berögzöttségein: a kormányzat kultúra iránti alacsonyabb fogékonyságát jelzik, amit a tárca körüli folyamatos politikai bizonytalanság és a cserélődő államtitkárok személye is jelez.
– Míg 2010-ben a retorika szintjén úgy tűnt, fontosabb lesz a kultúra, mint az előző Fidesz-kormányban, ennek egyelőre kevés a látszata. A kultúrára máig nincs egy mindenki számára megfelelő, igazi vezető ember a kormányban, egyszemélyi döntések helyett pedig több szakmai és nemzeti konzultáció kellene, hogy elkezdődhessen végre a valódi kulturális rendszerváltás.
Farkas Anita, Szentei Anna
A kultúra területén osztogatott kitüntetések közül az újságíróknak adományozott díjak esetében számít talán leginkább az a fajta szakmai szolgálat, amit a díjazott az általa is képviselt értékvilágnak tesz – felesleges magyarázni miért.
A mi kutyánk kölyke
A díjazási rendszer esetében azonban világosan el kell különítenünk a kategóriákat: a nagy állami elismerések mellett természetesen a kisebb szervezetek, illetve magánalapítványok is oszthatnak címeket, kitüntetéseket. És osztanak is. Kis túlzással állítható, hogy aki türelmesen várakozik, előbb-utóbb valahol sorra kerül. Az adományozások során viszont már többször robbant a társadalmi egyet nem értés bombája: legutóbb például a főként emberi magatartásában kifogásolt Szaniszló Ferenc Táncsics Mihály-díja kapcsán. Bár az ügy azóta – Balog Zoltán miniszternek kellemetlen perceket szerezve – megoldódott, a vehemensen ágálók és a politikai hovatartozás jutalmazását emlegetők elfelejtették, hogy bizony a liberális oldal sem mindig feltétlenül a szakmaiságot tartotta szem előtt.
2004-ben például állami kitüntetésre terjesztették fel a Napkelte stábját, de Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök visszadobta a jelölést. Hiszen az egyértelműen egy balliberális produkció politikai díjazása lett volna: az állam, mint a kormánypártok statisztája, valójában egy közmegbecsülésnek örvendő kitüntetéssel akarta honorálni azt a munkát, amit a rendszerváltás óta a magyar balliberális oldal számára végzett a Napkelte – szakmailag Szaniszló korábbi munkásságához képest jóval kérdésesebben és ráadásul igen drágán.
És ha már az újságíróknál tartunk, érdemes összeszámolni, hányféle kitüntetés, cím birtokosai lehetnek a tollforgatók, ahogyan érdemes elgondolkodni azok értékéről is. Itt van ugye a legnagyobbként emlegetett Táncsics Mihály-díj, ami 1990-ben váltotta fel az 1959-ben létrehozott, „a szocializmus ügye iránti elkötelezettséggel, magas színvonalon dolgozó” Rózsa Ferenc-díjat.
Az elmúlt húsz évben, a szakmát leszámítva, egyébként a kutyát sem érdekelte, kik kapták meg a Szabad sajtó napján, március 15-én kiosztott, bármely újságírói szervezet által delegált tagnak adható kitüntetést, pedig a lista impozáns: Megyesi Gusztáv, Hardy Mihály, Szegő András Havas Henrik vagy Mélykuti Ilona mellett Ráday Mihály, a nemrégiben elhunyt Hemző Károly, Lukács Csaba, Osztovits Ágnes, a jezsuita szerzetes Szabó Ferenc, sőt néhány vidéki sajtóorgánum szerkesztőjének, műsorvezetőjének nevét is megtalálhatjuk rajta.
Ha ez kevésnek tűnne, nem kell megijedni: az újságírók, szerkesztők, riporterek számára rengeteg más kitüntetést is alapítottak az őket, különböző értékrendek mentén tömörítő szakmai szervezetek.
Például a hagyományosan a mai napig a legnagyobb sajtótársulásnak tartott Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) hívta életre a szintén a forradalom évfordulóján kiadott, 1978-ban, nyugdíjas kollégák részére alapított Aranytoll-díjat, de az egyes területeken tevékenykedőket is igyekeznek külön elismerni: Virág F. Éva-díjban részesülhetnek például a kulturális területen dolgozók, Dr. Szegő Tamás-ösztöndíjban az elesetteket ügyéért kiállók, Németh Gyula-díjban a fiatal sportújságírók, Hevesi Endre-díjban a tudomány és technika népszerűsítői, illetve tavaly óta Soó Rezső-díjban a környezetvédelem és vízügy területén kimagasló tevékenységet végzők. Ezen elismerésekre elvileg bárhonnan érkezhetnek jelölések, a végső döntést pedig a MÚOSZ releváns szakosztályai hozzák meg.
Ezen kívül, ahogy számtalan egyéb szervezet, úgy számtalan egyéb kitüntetés is felrajzolható a honi újságírás politikai térképére, többek közt a Magyar Polgári Média Egyesület, a Magyar Katolikus Újságírók és a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által alapított Mikszáth-díj, a MÚOSZ egyfajta versus-szervezeteként létrejött Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) Petőfi Sándor-, illetve Lant és Toll díja. És ami a szakmai díjak esetén támadható, az a magándíjaknál viszont magától értetődő: a magánemberek, alapítványok által létrehozott elismerések egyértelműen az alapító által meghatározott értékekhez való – jó esetben a szakmaisággal együtt járó – lojalitást hálálják meg. Ilyen például az egyértelműen a liberális oldalhoz köthető magyar Pulitzer-emlékdíj, amelyet az idén Blahó Miklós (Népszabadság), Kálmán Olga (ATV), illetve az RTL-es Házon kívül szerkesztősége kapott meg, vagy a magát függetlennek aposztrofáló Minőségi Újságírásért Alapítvány azonos nevű, negyedévente odaítélt díja, amelynek zsűrijét Mészáros Antónia, Weyer Balázs, az Origó főszerkesztője, Martin József Péter újságíró, Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője, Vizy Dorottya (MR) alkotja.
E körbe tartoznak az egyházi díjak is, például a Magyar Katolikus Újságírók Nívó-, illetve Sinkó Ferenc-díja, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) Rát Mátyás-díja, illetve az olyan kisebb elismerések, mint a Képmás magazin által létrehozott Családbarát Alapítvány Családbarát Médiáért díja, vagy a sajnos egyre komolyabban veendő Sánta Kutya-díj. Az országot félrevezető személyek vagy tömörülések számára, többek közt Czakó Gábor, Szalay Károly és Alexa Károly által minden évben odaítélt „kitüntetés” azonban nem csak újságíróknak, például a tv2 szerkesztőségének jár, megkapta már Heller Ágnes, Horn Gyula, Konrád, Bolgár, Moldova, az LMP, sőt, bármilyen meglepő, az első Orbán-kormány kulturális kormányzata is.
Persze hogy e teljesség igénye nélkül felsorolt számtalan kisebb kitüntetés szakmailag valóban mennyit ér, nehéz megmondani: a számosságukat tekintve tulajdonképpen már mi, a Demokrata szerkesztőségében is fontolóra vehetnénk egy szervezet megalapítását, és ha kihagynának bennünket a nagykalapból, legfeljebb örömmel körbedíjaznánk egymást. Aki közülünk nem tartozik semmilyen újságíró szakszervezethez – sok van ilyen –, talán végre bejuthatna ezen új tagsággal a Szépművészetibe, ahol, érthetetlen módon, még mindig csak a MÚOSZ-igazolványt fogadják el érvényes sajtóbelépőként.
Őskövület a szocializmusból
– Az állami díjak, kitüntetések odaítélését, a kitüntetettek személyét teljes joggal övezi a társadalom megkülönböztetett figyelme. Mindannyiunk példaképei ők. Ezért is a díjazásra jelölés során legalább két szempontot célszerű figyelembe venni: a szakma magas színvonalú teljesítését és a demokrácia iránti elkötelezettséget. Mindez nem azt jelenti, hogy egy újságírónak nem lehet egyéni véleménye vagy valamilyen ideológiához kötődő személyes szimpátiája. De az joggal elvárható, hogy tevékenységét a moralitás és a magas színvonalú szakmai felkészültség jellemezze – magyarázza Antal Zsolt médiakutató, aki úgy véli, Szaniszló Ferenc kitüntetése új megvilágításba helyezte a kitüntetések körüli rendezetlen viszonyokat. Ez a terület pedig láthatóan rászorul a változtatásra.
– Az adott kuratóriumok, így a Táncsics Mihály-díjat az idén odaítélő grémium tagjait is az illetékes miniszter nevezi ki. Ebben az esetben Balog Zoltán miniszter úrtól jött a felkérés – mondja Alexa Károly kurátor, akit egyébként a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz) delegált, míg a többiek egyéb társszervezetektől érkeztek. Az Alexa Károly által csak „túllegitimált, pártállami társaságként” jellemzett MÚOSZ-tól viszont senki nem vett részt a döntésben. A jelöltek névsorát egyébként szintén az újságírói szervezetek alakítják ki: Szaniszló Ferencet példának okáért a szakmailag sokak által ma már megkérdőjelezhetőnek tartott Magyar Újságírók Közössége (MÚK) terjesztette fel az elismerésre.
– A minisztériumba előzetesen benyújtott publikációs listák és javasolt nevek átmennek valamiféle szűrőn, hozzánk onnan már csak kilenc név jutott el, abból kellett három elsődlegest és három tartalékot választani. Már eleve furcsa volt, hogy sem a nagy napi- és hetilapoktól, sem a rádióktól nem jelöltek senkit. Ennek ellenében volt két ATV-s műsorvezető, Kálmán Olga és Bombera Krisztina, a Karcagi Hírmondó egy munkatársa és a szakmai körökben is alig ismert, végül az egyik Táncsics Mihály-díjat mégis megkapó Vertse Márta Ágnes a Vatikáni Rádiótól. Ebből a listából nem lehetett felelősen választani, a kuratórium tagjai között egyedül az egyébként Prúsz-elnök Novotny Zoltán szakmai munkásságát illetően volt teljes konszenzus, az ő díjára tettünk csak javaslatot, így is írta alá Osztovits Ágnes kuratóriumi elnök a jegyzőkönyvet. Ezt követően javasoltam a miniszternek a lista bővítését, de végül ők ezt nem tették meg, inkább kiosztották a két másik díjat is – számol be Alexa Károly, aki szerint azonban bárkit javasoltak volna, valószínűleg baj lett volna belőle, hiszen Szaniszló kitüntetése után a másik oldal szinte azonnal összekapcsolta ezt az ügyet a Kárpátia zenekaros Petrás János Magyar Arany Érdemkeresztjével, és elindulhatott a szokásos rasszistázás, antiszemitázás.
A Halász János vezette kulturális tárca tehát törököt fogott: a történet azonban nemcsak a jelöltek ügyetlen kiválasztásáról szól, hanem a szocializmusból ránk maradt őskövület, az állami kitüntetések, díjak adományozásának problémáira is rávilágít.
Reformkor
Nem véletlen, hogy művészeti középdíjakkal kapcsolatban 2012 őszén már számos változást vezetett be a kulturális tárca. Az akkori államtitkár, L. Simon László szorgalmazta, hogy vissza kell állítani az állam által adományozott díjak presztízsét, ezért számos művészeti szervezettel egyeztetett a változtatásokról. Úgy vélte, az elavult kitüntetési rendelet átalakítását két dolog is motiválja: egyrészt szükséges lenne egységesíteni a rendszert, másrészt az érvényben lévő rendelet által szabályozott kitüntetések száma és az ezekkel járó díjazás mára devalválta az állami elismerések értékét.
A változásokat ősztől kormányrendelet szabályozza: Jászai Mari-díjat évente az eddigi tizenhárom helyett hét színművész, a Harangozó Gyula-díjat hét helyett két táncművész kapja, a Nádasdy Kálmán-díjat kettő helyett egy alkotó veheti át zenés színházi rendezői, színháztudományi, dramaturgi és műfordítói tevékenységéért, a Blattner Géza- és a Hortobágyi Károly-díjat pedig kétévente egy-egy báb- és artistaművésznek ítélik majd oda. A kitüntetettek számának csökkenése ugyanakkor a díjjal járó pénz növekedésével jár: a Jászai- és a Harangozó-díjasok 1,395 millió forintot, a Nádasdy-díjasok 930 ezret, a Blattner- és Hortobágyi-díjasok 697,5 ezret kapnak, a korábban bruttó 200 ezer forint helyett.
Ezt az elődje által megkezdett reformokat vinné tovább Halász János kultúráért felelős államtitkár is, aki lapunknak adott interjújában jelezte (Magyar Demokrata, 2013. 04. 02.), tervezik például, hogy a Táncsics Mihály-díjat ezentúl ne egy minisztérium, hanem az arra hivatottabb független médiahatóság gondozza, és ezzel párhuzamosan áttekintik a művészeti középdíjak eljárásrendjével kapcsolatos szabályokat is. A változások mikéntjéről azonban még nincs konkrét hír: a kulturális államtitkárságról egyelőre azt a választ kaptuk, hogy az államtitkár a különböző szakmai szervezetekkel még csak egyeztet, ezért arról sem tudnak nyilatkozni, a Táncsics-díj valóban elkerül-e a tárcától.
Bár a részletek egyelőre homályban vannak, abban a szakemberek is egyetértenek, hogy valamilyen változásra szükség van.
– Olyan ez, mint az olimpiai érem: kevesen kapják, s mindegyik mögött komoly teljesítmény van. A díjak számának csökkenése az értéküket növeli, hiszen így még nagyobb a presztízs, még figyelemre méltóbb a teljesítmény. Ha az elmúlt évtizedek átpolitizált díjazásait nézzük, lehet, hogy ez a jó megoldás, mert a díjak értékét helyre kell állítani. Ezek a viták, amik a Napkelte vagy Szaniszló Ferenc esetében felszínre kerültek, szintén azt jelzik, hogy ezen a területen is felülvizsgálatra és további intézkedésekre van szükség – véli Antal Zsolt, aki szerint az elismerések odaítélésére illetékes kuratóriumoknak kell a szakmát és értékrendet képviselni.
– Míg 2010-et megelőzően elképesztő egyoldalúság uralkodott még a Kossuth-díjak tekintetében is – az Írószövetség által már sokszor felterjesztett Tornai József például csak idén kaphatta meg, amikor már át sem tudta venni –, az elmúlt két évben viszont a fejetlenség volt jellemző e területen – summázza véleményét Alexa Károly, aki szerint riasztó volt látni, hogy a Táncsics Mihály-díjjal kapcsolatos ügyintézésért, két másik nagy kitüntetéssel, például a József Attila-díjjal együtt, mindössze egyetlen hölgy felel az egész minisztériumban. A középdíjakra szerinte a rákos burjánzás a jellemző, egyre kevesebb pénzzel és presztízzsel járnak, azt pedig szintén nem vizsgálta meg senki, mit keres még egyáltalán a kitüntetések közt a Gyurcsányék alatt a semmiből létrehozott, esszé- tanulmányírói munkáért adható Balassa Péter-díj. Éppen ezért az Írószövetség levelet küldött Balog miniszter úrnak, hogy amíg ezt a kitüntetést nem vizsgálják felül, a szervezet nem jelöl rá senkit.
Alexa Károly szerint azonban ezek a problémák túlmutatnak a hosszú évtizedek berögzöttségein: a kormányzat kultúra iránti alacsonyabb fogékonyságát jelzik, amit a tárca körüli folyamatos politikai bizonytalanság és a cserélődő államtitkárok személye is jelez.
– Míg 2010-ben a retorika szintjén úgy tűnt, fontosabb lesz a kultúra, mint az előző Fidesz-kormányban, ennek egyelőre kevés a látszata. A kultúrára máig nincs egy mindenki számára megfelelő, igazi vezető ember a kormányban, egyszemélyi döntések helyett pedig több szakmai és nemzeti konzultáció kellene, hogy elkezdődhessen végre a valódi kulturális rendszerváltás.
Farkas Anita, Szentei Anna
