"Ezt nem lehet leírni"

Ezt nem lehet leírni" - Könyv született Kern Andrásról

Bárdos András portrét írt

November végén könyv jelenik meg Kern Andrásról. A szerzője Bárdos András, újságíró, a Színház- és Filmművészeti Egyetem docense, aki az "Ezt nem lehet leírni" című kötetről mesélt a Színház.hu-nak, melyből részletet is olvashatnak.

Kern András a legnépszerűbb magyar színészek, rendezők, kabarészerzők egyike. Dalszövegíró, énekes, filmes, mulattató. Bárdos András végig élte, végig beszélgette vele az elmúlt fél évet, betegségétől gyógyulásán át magára találásáig. Kern zavarba ejtő őszinteséggel mesél életéről, kollégáiról, a magyar színházi életről, filmezésről, tévézésről, sikerekről és bukásokról, karakteres politikai álláspontjáról, a Heti hetesről, általában erről a mi huszadik-huszonegyedik századi életünkről.

Bárdos András a könyvről:

Kern Andrással többször készítettem televíziós interjút, portrét, az elmúlt évtizedekben, mindig éktelen botrány lett belőle.

Ezzel együtt nagyon jó emlékeket őriztünk egymásról, így, amikor megekerestem a könyv ötletével, rövid gondolkodás után ráállt.

Szerintem az első pillanattól őszinte volt, ami nem tetszett neki, megmondta. Ha egy kérdés hülyeség, azt mondja: ez hülyeség. Nagyon szeretem ezt a nyíltságot, soha nem kell azon gondolkodni, vajon mit akart ezzel mondani!

Kern életén ott a lenyomata az elmúlt ötven évnek. A hatvanas évek konszolidációjának, a nyolcvanas évek elbizonytalanodásának, a rendszerváltás kínjainak. A színház, a színjátszás átalakulásának, a színészélet változásainak.

Így a könyv nem csak Kernről, életéről, személyes konfliktusairól, barátságairól, hatalmas sikereiről szól, hanem a mi életünkről, a magyarok életéről, rólunk magunkról is.

Remélem.

És mindehhez, a politikához, színházi világhoz, nagy barátságokhoz és nagy csalódásokhoz, mélyen közöm van!

Részletet olvashatnak:
A legnagyobb sikerek egyike: harc Ljubimovval
„Ez volna Ljubimov, akit én annyira imádtam? Elkezdtem rosszul próbálni, aztán szemtelenkedtem is vele, ő meg dühöngött. Ruttkai Éva is kiborult, azt mondta, ő ezt nem tudja megcsinálni.”
Ljubimov, akit abban az időszakban a világ egyik legjobb rendezőjének tartottak, Budapestre érkezett, éppen a Vígszínházba. De nem egészen úgy sikerültek a dolgok, ahogy tervezték…
– Ez még akkor volt – kezd bele a történetbe, miközben Jutka is figyelni kezd (vajon hányadszor hallja?) –, amikor sokat jártam színházba. Most már nem járok olyan sokat. De akkor még igen.
Egyszer jártunk Verebessel Moszkvában, valami KGST-hakniban (A fiatalok vajon mit értenek ebből? Moszkva. KGST. Hakni…), kabarét játszottunk egy nagy kongresszusi épületben, aztán megnéztük a Taganka Színházban Vasziljevtől a Csendesek a hajnalok című darabot. Az egy szovjet háborús történet, de valami szédületes volt. Viszockij volt az egyik főszereplője. Hanyatt vágtam magam, annyira tetszett nekem. Azt gondoltam, hogy Jurij Petrovics Ljubimov valószínűleg a Föld legnagyobb színházi rendezője.
Egy évre rá elkezdett terjedni, hogy Ljubimov Pestre jön. Ez óriási izgalom volt, főleg amikor kiderült, hogy a Bűn és bűnhődést rendezi. Nagyon szurkoltam, hogy kapjak benne valami kisebb szerepet, a főszerepről nem is álmodtam, mert Raszkolnyikov a regény szerint igen jóképű fiú, „szép arcú”, úgy nevezi Dosztojevszkij. Gondoltam, vagy Balázsovits, vagy Lukács Sanyi. Ők olyan szép arcúak.
Na, megjött Ljubimov, megnézett néhány előadást, hogy mi történt, nem tudom, de hallom, hogy én játszom a gyilkos fiút. Azt mondta később, olyan színészt keresett, akinek látszik az arcán, ahogy gondolkodik. Tordy Géza meg Porfirij, a vizsgálóbíró. Na, amikor megtudtuk Tordyval, emlékszem, sikongatva mentünk az óbudai főtéren, egész éjszaka ittunk, kocsmáról kocsmára jártunk, meg énekeltünk. Azzal vége is lett az örömnek meg a sikongatásnak meg az éneklésnek.
Bementünk az első próbára, és… hogy is meséljem neked. Tudod, mi olyan Ádám Ottó-féle módszerhez voltunk szokva. Elmesélem neked, hogy az milyen. Ő a Madách Színház főrendezője volt, de a Főiskolán ő volt a színész főtanszak vezetője. Ő azt mondta: egy hónapig ne is játsszatok a próbán! Csak nézzétek a szöveget. Ismerkedés. Értelmezés. Lélektani elemzés.
Itt úgy gondolkodik a pasas, folytatta Ádám Ottó, hogy amikor megkérdezi a feleségét, hogy Gálja, te miért jöttél haza éjjel olyan későn, akkor nem rögtön szembeszáll vele, hanem olyan fondorlatos, érted? Értem, felelte Pécsi Sándor vagy Gábor Miklós, majd gondolkodom rajta, de biztos, hogy én itt hosszúnadrágban vagyok, nem köpenyben? Nem tudom, feleli Ádám, most még csak ismerkedünk a szöveggel. Majd később. Később…
Hát ehhez voltunk mi szokva. (Általában két hónapig próbálnak egy darabot.)
Na, most bementem az első rendelkező próbára Ljubimovhoz, aki állt lent, és magára irányíttatott egy erős lámpát. Ehhez mi egyáltalán nem voltunk hozzászokva, nálunk a rendező olyan szerény, pszichológus. Ő meg áll ott, és úgy néz ki, mint egy diktátor. Áll ott fehér hajjal, és azt mondja: zene indul!
Zene? Nálunk a zenét a végén teszi rá vagy alá, amikor már minden kész van. Ő meg azt mondja, zene indul! Aztán azt mondja: fényeket!
Aztán üvölt egyet: Andrej!
Hát jó, bemegyek, motyogok, megállít, azt kérdi, mit csinálok. Mondom, ismerkedem a szereppel. Nyet, nyet, mondja, ne ismerkedjél, gyere be, és ordíts! Mint egy fasiszta. Egy Hitler.
Valóban, a darab úgy kezdődik, hogy Raszkolnyikov mond egy agresszív monológot, mert Ljubimov azt találta ki, hogy Raszkolnyikov egy náci. Én azt hittem, hogy sötét utcán szegény diák jön, settenkedik, ő meg: Üvöltsél!
Üvöltöttem. Nyet, nyet! Nem jó! Jobban üvöltsél! Mondom, előbb szeretném megérteni a szerepemet, majd a próbák huszonhatodik napján átélem, és üvöltök. Azt mondja, ne éljél át te semmit, üvöltsél most. Akkor üvöltöttem. Persze nem tudtam jól üvölteni, berekedtem, akkor elmentem egy beszédtechnika-tanárhoz, hogy tanítson meg.
Így kezdődött a veszekedés Ljubimovval. Ő orosz előadást akart, nagyon oroszt, rettentően szovjetelleneset, Sztálinról, Brezsnyevről, avantgárd plakátszínházat, mi meg egy szót sem értettünk az egészből. Vagy nem értettünk egyet.
Akkor döntöttem úgy, hogy ez nyilván megőrült. Ez volna Ljubimov, akit én annyira imádtam? Elkezdtem rosszul próbálni, aztán szemtelenkedtem is vele, ő meg dühöngött. Ruttkai Éva is kiborult, azt mondta, ő ezt nem tudja megcsinálni.
Darvas Iván, aki tökéletesen beszélt oroszul, pár nap múltán csak magyarul volt hajlandó megszólalni! Legyen kedves megmondani a rendező úrnak, fordult a tolmácshoz, hogy nem értem, mit akar, és nem tudom eljátszani… (!)
Ljubimov nagyon szeretett volna reggel kilenctől este hétig próbálni. De hát azt nem lehet, szóltak neki, este itt előadás van, kettőkor be kell fejezni, mert még az esti díszleteket fel kell építeni. Ezt egyáltalán nem értette. Miért van itt este előadás, amikor ő próbál? És nem hagyta abba. Egyszer Darvas éppen egy monológot mond: „És ön, Rogyion Romanovics Raszkolnyikov, nem gondolt arra (Mindezt persze Darvas hangján meséli Kern. Tökéletes paródia, színpadról hallva fel sem tűnne, mennyire tökéletes, de így, hogy fél méterre ül tőlem…), hogy én, Szvidrigajlov… bocsánat, két óra van…!” – és kiment a színpadról. Ljubimov meg nézett utána. Borzasztó volt a helyzet.
Egy másik alkalommal, már nagyon dühös voltam valamiért, mond nekem valamit Ljubimov (itt megint utánozza az orosz beszédet, hogy írjam ezt le, nem tudom sehogy se!), kérdem a tolmácsot, mit mondott.
Azt mondta, fordít a tolmács, hogy ne lassan csináld azt, amikor bejössz, felveszed az asztalt, és belerakod a lavórba, hanem gyorsan, és ne a másik oldalról, hanem középről, és menj át azon a vasdurungon!
Bólintottam a tolmácsnak, igen, rendben, és most mondd meg neki, menjen el az édesanyjába, és mellesleg azt is elmondtam, hogy az anyja mivel foglalkozott.
Akkor a tolmács, akivel nagyon jóban voltam, fordított, és azt mondta Ljubimovnak, hogy András nem akar hátul a vasrúdon keresztül jönni.
Akkor még odaszóltam, hogy azt is fordítsa le neki, hogy nyalja ki!
Akkor megint Ljubimov (itt Kern újra oroszul halandzsázik), hogy de, de, menjek csak át a vasrúdon.
Akkor te meg húzzál a retkesbe, mondom én, a tolmács meg fordít: „András azt mondta, rendben, megy át rúdon.”
Hát így beszélgettem én Ljubimovval, akit pár nappal korábban még a földkerekség legnagyobb rendezőjének tartottam.
Nem is lett volna nagyobb baj, ha mögötte két sorral nem ült volna a barátnője (Azóta már a felesége. ‒Azóta is! – szól közbe Jutka, aki eddig némán hallgatta a történetet, amit nem csodálok, még a kutya is csöndben maradt pár percre), azóta felesége, folytatja Kern, és az mindent elmondott neki este.
Így már nagyobb baj volt. Ljubimov persze megsértődött, de aztán engedett ő is, engedtünk mi is. Így jött létre a legendás Ljubimov-féle Bűn és bűnhődés.

Színház.hu