„Egyre több a felesleges ember a világon” - Szalai Erzsébet

Magyarország még kelet-európai versenytársainál is kiszolgáltatottabb a nemzetközi tőkének, miközben gazdasági fejlődés helyett olyan káros társadalmi folyamatoknak vagyunk tanúi, amelyek eredményeképpen az elmagányosodás még a késő-kádári mértéket is meghaladja – mondta Szalai Erzsébet. A szociológus, egyetemi tanár szerint ezen csak regionális összefogással lehetne bármit is változtatni.
HVG: Ideológiai alapállás szerint három lényegesen különböző magyarázatot hallani arról, miért jutott Magyarország bő két évtized alatt a mai mély válságba. A liberálisok főleg az állami túlköltekezést és a reformok felemás végrehajtását okolják, a jobboldal inkább azt, hogy a kommunista elit átmentette hatalmát, kritikátlan lojalitásának tárgyát pedig Moszkváról Brüsszelre cserélte. Az ön írásaiból egy harmadik válasz rajzolódik ki: a rendszerváltás vadkapitalizmust hozott, amelyben a tőke uralmával szemben atomizálódott társadalom áll. Jól látom?
Szalai Erzsébet: Nagyjából igen, bár a képet hosszabb történelmi trendbe kell helyezni. Magyarország évszázadok óta Európa félperifériája. A szocializmus egy diktatórikus eszközökkel végrehajtott modernizációs, felzárkózási kísérlet volt, amely azonban – a demokratizálódási folyamatok elnyomása, a gyenge gazdasági teljesítmény és a világkapitalizmus szorítása miatt – nem tudta betölteni feladatát. De az örökölt félfeudális társadalmi-gazdasági adottságok miatt szabadpiaci viszonyok esetén sem ment volna végbe a hőn áhított felzárkózás. A szocializmus méhében az újkapitalizmus kialakulásához vezető folyamatok zajlottak: létrejött a képzett nagyipari munkásság és a világkapitalizmus rendszerébe való újraintegrálódás levezénylésére alkalmas késő kádári technokrácia, továbbá az a depolitizált társadalom, amely azután szó nélkül tűrte, hogy az államinak nevezett tulajdont az ő közreműködése nélkül és az ő érdekei ellenében privatizálják.
HVG: De a kommunizmus magyarországi kiépülése, majd felbomlása nem szerves folyamat eredménye, hanem a szovjet megszállásnak, illetve a kétpólusú világrend megszűnésének a következménye.
SZ. E.: Azért hangsúlyozom a szervességre utaló mozzanatokat, mert ezekről általában megfeledkeznek a korszakot leírók. A gazdaságtörténet tanúsága szerint az utolérésben érdekelt perifériás, félperifériás elitek mindig hajlamosak erős államot létrehozni, és ennek van is racionális magva: másképp a lemaradás nem hozható be. Másrészt a második világháború után az egész világon a szocialista rendszerekhez sokban hasonló jóléti államok jöttek létre. Ha nincs a szovjet megszállás, akkor jó esetben Magyarországon is erős szociáldemokrata vezetés juthatott volna hatalomra, amelyik a nyugatihoz hasonló jóléti modellt épít ki. Vagy ha nem, akkor ugyanaz a folyamat ment volna végbe, ami most, a rendszerváltás után. Utóbbi korszakot én lepusztulásként, kudarcként értékelem. Igaz, létrejött a többpártrendszerű parlamenti demokrácia intézményi kerete, de közben kiépült a multinacionális cégek, illetve a hazai burzsoázia által jellemezhető kettős gazdaságszerkezet, a munkanélküliség pedig még azon ritka alkalmakkor is emelkedett, amikor a növekedés 4 százalék körül mozgott. A magyar gazdaság rendkívül kiszolgáltatottá vált, a világgazdaság legkisebb rezdülése is mélyen érinti. Európa keleti felén máshol is hasonló folyamatok mentek végbe, de a csehek, lengyelek, szlovének vigyáztak arra, hogy megfontoltabban privatizáljanak, és az exportjuk is diverzifikáltabb legyen.

Szalai Erzsébet szociológus, egyetemi tanár, az MTA doktora Fotó: Dudás Szabolcs

HVG: Csehország talán nem kapcsolódik egyoldalúan Németországhoz? A szlovák vezetést pedig sokáig az autóipartól való egyoldalú függés aggasztotta.
SZ. E.: Az úgynevezett transznacionalizálódási index azt mutatja, hogy a világpiaci folyamatoknak való kitettség régiónk országai közül Magyarországon a legnagyobb. A problémák szomszédainknál is hasonlóak, de mi élen jártunk a saját kiszolgáltatottságunk megteremtésében. A magyar politikai elit különösen rosszul sáfárkodott a lehetőségeivel, köszönhetően elsősorban annak a rettenetes törzsi háborúnak, amely modernizálók és nemzetiek, urbánusok és népiek közt hagyományosan folyik. Mostanában sokan hivatkoznak Széchenyi Istvánra. Széchenyi egész munkássága arra irányult, hogy meghaladja ezt az ő korában a kuruc-labanc szembenállásként jelentkező ellentétet. A szocializmus a vitát a szőnyeg alá söpörte, ami arra legalább jó volt, hogy felnőtt egy nemzedék, amelyik nem ebbe a küzdelembe ölte a szellemi energiáit. Az illegális Beszélő – amibe én Kovács Eszter álnéven írtam – szellemisége mutatja, hogy elsősorban a demokratikus ellenzék volt az az eszmei csoportosulás, mely figyelemreméltó kísérletet tett a népi-urbánus ellentét meghaladására. A rendszerváltással aztán kezdődött az egész elölről, és aki nem hajlandó egyik oldalra sem lecsatlakozni, azt megsemmisítik vagy elüldözik az országból.
HVG: A beszélős kört – talán a belőle kinőtt SZDSZ okán, illetve a népi írók szemszögéből – egyértelműen az urbánushoz sorolják.
SZ. E.: Pedig a Beszélő a határon túli magyarság problémáival éppúgy foglalkozott, mint sztrájkjoggal vagy a modern piacgazdaság kiépítésével. Az elmúlt 70 év legmagasabb színvonalú intellektuális tevékenysége folyt abban a szellemi műhelyben. Majd a nyolcvanas évek közepétől a népi írók – már akkor is nacionalizmusra hajló – táborának mozgalmai és identitáskeresése az egyik tényezőjévé vált annak, hogy az SZDSZ inkább urbánus párt lett, amelynek gyenge a kontinuitása a demokratikus ellenzék hagyományaival.
HVG: Legújabb könyvének címe: Globális válság – magyar válság – alternatívák. A válságokat jól látjuk, az alternatívákat kevésbé. Nem lehet, hogy Winston Churchill demokráciára vonatkozó bon mot-ját parafrazálva a kapitalizmusra is elmondható, hogy a legrosszabb társadalmi rendszer, kivéve azok, amikkel időről időre megpróbálkozunk? Nagyon mást legfeljebb Észak-Koreában látni.
SZ. E.: Svédországban is láttunk más rendszert.
HVG: Én Svédországot is kapitalistának mondanám, ráadásul mára az 1950–1960-as évek jóléti modellje versenyképtelenné vált, nem lehetett finanszírozni.
SZ. E.: Azért nem lehetett finanszírozni, mert a tőke nem szeret adót fizetni. És az emberek sem fizetnek elég adót, mert ahogyan a gép kiváltja az embert, növekszik a munkanélküliség, így egyre több kiadása és kevesebb bevétele van az államnak. A tőke korábban azért finanszírozta a jóléti rendszert, mert a világháború után félt a fasizmustól, és tartott a szovjet birodalom kihívásától is. Felvilágosult képviselői ráébredtek arra, hogy a tőke biztonsága érdekében egy bizonyos életszínvonalat, biztonságot garantálni kell. Az 1970-es évekre ez a félelem elmúlt. Ma azonban a kapitalizmusnak már olyan működési zavarai mutatkoznak, melyek valószínűleg megoldhatatlanok a rendszer keretein belül. Marx azt mondja, hogy túltermelési válságok idején a piac megsemmisíti a korszerűtlenné vált kapacitásokat – ez történik most az autóiparral. És nem látjuk, mi lesz az az új technológiai innováció, ami kihúzza a kapitalizmust a válságból – ha lesz ilyen egyáltalán. Egyre több a felesleges ember a világon.
HVG: Gondolatait olvasva-hallgatva – megbocsásson érte – időnként egy régi kommunista dal cseng a fülembe, amelyben elűzendő burzsoá zsarnokok szerepelnek. Mennyiben használhatók ezek a régmúltat idéző elméletek?
SZ. E.: Én sem mindig használtam ezeket. Az 1970-es, 1980-as években hittem a piacban, a szabad versenyben, de már a rendszerváltás kezdetén rossz előérzeteim voltak. 1989-ben Új elit címen írtam egy cikket, amelyben azt prognosztizáltam, hogy egyre inkább a késő kádári technokrácia válik a hatalom legfőbb birtokosává, mely azonban nem a modernizáció, hanem egy latin-amerikai típusú átalakulás irányába fogja lavírozni az országot. Ahogy a sejtéseim egyre inkább valósággá váltak – láttam a rohamos elszegényedést, saját családomon belül is –, kezdtek felelevenedni bennem Marx gondolatai, és döbbenten tapasztaltam, hogy elméletei kiválóan alkalmasak a kor viszonyainak leírására. A legkézenfekvőbb: a mostani világgazdasági válság a reáloldalát tekintve klasszikus túltermelési válság. Az az oka, hogy a profitráta tendenciaszerű csökkenésére a tőkések a munkaerő még fokozottabb kizsákmányolásával és kiváltásával reagálnak, de így a fizetőképes kereslet is folyamatosan csökken. Az olcsó hitelek, a pénzügyi lufi a kieső fogyasztást finanszírozta, míg ki nem pukkadt.

Szalai Erzsébet

A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen 1970-ben megszerzett diplomájával a Pénzügykutatási Intézetben kezdett dolgozni, onnan 1989-ben az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébe, majd 1995-ben az MTA Politikai Tudományok Intézetébe került. 1998-ban védte meg Civil társadalom és elitek a magyarországi rendszerváltásban című akadémiai doktori értekezését. 2002 decemberében az ELTE Bölcsészkarán habilitált doktor címet szerzett, később a Debreceni Egyetemen, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, majd a Nyugat-magyarországi Egyetemen is tanított. 2010-ben politikatudományi intézeti, idén év elején pedig oktatói állását is elvesztette. A globális és a hazai újkapitalizmus társadalmi, gazdasági és társadalom-lélektani viszonyainak elemzésével foglalkozó, 64 éves szociológusnak 23 könyve jelent meg.

HVG: Csak azt nem árulta el Marx, hogyan működik majd a kommunizmus, aminek eljövetelét hirdette.
SZ. E.: 2006-ban írtam egy könyvet Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet címmel, abban leírtam, hogyan képzelem az újszocialista alternatívát. A lényeg, hogy mára kudarcot vallott minden olyan kísérlet – akár a bolsevizmus, akár a szociáldemokrácia –, amely valamiféle cezúraszerű változásban látta a megoldást, ennek megfelelően az volt a kiindulópontja, hogy elegendő megragadni a hatalmat és felülről levezényelni az átalakítást. Ehelyett azokat a tényezőket kell számba venni és erősíteni, amelyek a kapitalizmus méhéből szervesen kifejlődve egy új társadalmi rend felé vezethetnek. Vigyázó szemünket Amerikára, az Occupy mozgalomra vessük! Az új társadalmi rend felé vezető tényező lehet például a testreszabott tömegtermelés terjedése: az orvostudomány ma már képes egyénre szabott gyógyszereket készíteni, és ehhez sok és szakképzett élőmunka kell. Vagy a csúcsiparágakban a tudásáru általános felértékelődése, aminek következtében megváltozhat a piac működésének módja. A tudás ugyanis speciális áru, használat közben nem kopik, hanem gyarapodik: a tanár is jobban megérti a gondolatait, miközben magyaráz. Ilyen folyamat az is, hogy a tőke oda vándorol, ahol olcsó a munkaerő, de ezzel fel is veri annak árát. Már meg is indult a nemzetállamok közötti bérszínvonalak kiegyenlítődése. Ha pedig ez a folyamat elér egy szintet, akkor megjelenik a nemzetközi proletariátus, és megindul a nemzetközi osztályharc.

Fotó: Dudás Szabolcs

HVG: Használhatók még ezek a terminusok? Ma az emberek egyszerre lehetnek munkások és tőkések is. A legtöbb globális cég tulajdonosa nem egy szivarozó burzsoá, hanem sok kisrészvényes. Az pedig némiképp érthető, hogy a befektetők – mint minden ember – oda teszik a pénzüket, ahol abból profitot remélnek.
SZ. E.: Ez tényleg ártalmatlan logikának tűnik, de a mai globális válság okait elemezve azt látjuk, hogy hosszabb távon ez viszi csődbe a világot. A profitszenvedély a legkielégíthetetlenebb vágy, hiszen a tőkés akármekkora összeg mögé oda tud még egy nullát képzelni. És a tőkelogika az a logika, melynek révén a tőke mára áttörte a gazdaságin túli életvilágok határait, és ezzel öngyilkos módon felzabálja a saját erőforrásait.  Amúgy pedig ma is különbség, hogy valaki elsősorban profitból vagy munkaerejének áruba bocsátásából él. Más kérdés, hogy a munkásság rendkívül megosztott – egy beosztott informatikai mérnök is ide tartozik, és az a parasztember is, aki nyulat tenyészt egy farmon –, ezért közös nyelv és kultúra hiányában egyelőre nem képes artikulálni közös érdekeit. Így ma a munkásság inkább tudományos, mint politikai fogalom. A munkás szóhoz ma a vesztes, a balek érzete társul, és az emberek nem szeretik, ha vesztesként szólítják meg őket.
HVG: Miért van az, hogy Magyarországon a fiatalság szinte kizárólag a jobboldali eszmékre fogékony?
SZ. E.: Ez nem így van, a személyes tapasztalatom az, hogy egyre nő a baloldali kritikai értelmiség vonzereje is, bár ez a baloldal még viszonylag gyenge. Ez gyökerezik a történelmi hagyományokban, másrészt annak is betudható, hogy ma döntően a jobboldal az, mely erős identitáspótlékot tud nyújtani az én-azonosságukban a rendszerváltás viharában megrendült embereknek. És amely enyhíteni képes azt a magányosságot, amelytől emberek milliói szenvednek – ma még annál is jobban, mint a Kádár rendszerben. Ráadásul a kritikai baloldali eszmerendszer nem tud gyors sikereket ígérni. Magam például úgy vélem, hogy Magyarországnak nincs egyéni szocialista útja, mert a nemzetközi tőke 2-3 hónap alatt felszámolna egy alternatív rendszert, mely már mint puszta fenyegetés is belső diktatúrához vezetne, ebből azonban a mai kritikai baloldal nem kér. Legfeljebb a régió összefogásától lehetne pozitív változást remélni, persze rövidtávon azt is csak a kapitalizmuson belül maradva.
HVG: Nem gondolja, hogy annak alapján, amit késő kádári technokráciáról, hazai burzsoáziáról, nemzetközi tőkésekről mond, egyesek hasonlatosnak látják nézeteit a szélsőjobboldaléval?
SZ. E.: A helyzetleírásban van hasonlóság, kiindulópontunk és következtetéseink azonban 180 fokban eltérnek egymástól. A szélsőjobb szerint a nemzetietlen, idegen erők taszították és taszítják végveszélybe az országot, és persze a kommunisták, ezért elegendő az ország vezetését nemzeti érzelmű, igaz magyarokra cserélni, és minden jóra fordul.  Ezzel szemben a kritikai baloldalnak az az álláspontja, hogy a válság oka a kapitalizmus mint rendszer. És hisz abban, hogy ezt a rendszert az emberiség hosszabb távon meghaladhatja.
forrás: HVG