Ferge Zsuzsa: Újra és újra felháborodom; ez éltet

Diákkörös egyetemisták faggatják a 80 éves tudóst a jövőről

Az akadémikus Ferge Zsuzsa a nincstelenek fő szószólója, de lehetne a megkülönböztetés elleni harc Jeanne d’Arcja is, ha nem hinné, többre megy, ha nem provokálja a hatalmat.

A szegények iránti felelőssége miatt azt vallja: ha a legkisebb esélye is van, hogy rábírja az illetékeseket az egyenlőtlenség tragikus növekedésének fékezésére, akkor nem szabad kihívónak lennie. A hajléktalanokról így fogalmaz: nálunk ők csak repülhetnek, hiszen saját területük nincs, a közterületet nem használhatják, csupán a levegőben létezhetnek. Ő kezdeményezte a hatvanas években a KSH-ban a társadalmi rétegződés vizsgálatát. Mikor túlságosan beleártotta magát a szociológiába és szegénykutatásba, eltanácsolták a hivatalból. Így került a szociológiába, onnan a szociálpolitikába. A születépsnapos azzal fogadott: mindenről szívesen beszél, de magáról nem. Végül azért sok mindent mesélt.

- Édesapja, Kecskeméti György, a német nyelvű, liberális Pester Lloyd főszerkesztője nem tért vissza Auschwitzból. Az édesanyjával, két testvérével hogyan maradtak életben?

- Az egyik csillagos ház egy szobájában kaptunk helyet mi négyen, meg négy rokon. Ha kimenni nem is lehetett, mi gyerekek rohangászhattunk a lépcsőházban. De egyre rosszabb lett, és amikor októberben gettóba kellett volna menni, anyám azt mondta, nem. Egy barát munkatársa, Hajdú János Sibrik-telepi nyomdász készített nekünk hamis igazolványokat, sőt, a szoba-konyhás lakásába befogadott minket. Nagyszerű ember volt. A besúgásról anynyit: ezen a munkástelepen mindenki tudta, hogy nem erdélyi menekültek vagyunk.

- 1946-ban a testvéreivel együtt hogyan került Franciaországba, és miért jöttek haza?

- Itthon se lakásunk, se pénzünk nem volt. A nővérem betegsége miatt egy vöröskeresztes transzporttal hármunkat kivittek Franciaországba, ahol a nővéremmel egy zsidó gyerekotthonba kerültünk. Ők írattak be a versailles-i gimnáziumba, ahol aztán megtanultunk franciául. Meglátogatott bennünket apám ikertestvére, aki a háború alatt Amerikába menekült, hogy örökbe fogadjon minket. Ezt nem akartuk. Másfél éven át egyre nőtt a honvágyunk, és 1948 elején anyánk úgy látta, nyugodtan hazajöhetünk, Magyarországon demokrácia van. Ironikus.

- Miképp került a KSH-ba egyetemi hallgatóként? Éjszaka dolgozott, és az órákon aludt?
- 1945 elején gyalog elindultunk Szegedre, mert vidéken volt mit enni. Ott lett a barátnőm Pikler Anna, a KSH későbbi vezetőjének, Péter Györgynek a lánya. Amikor 1950-ben a Közgazdasági Egyetemen fegyelmi indult ellenem a szokásos koholt indokokkal, Péter György felajánlotta, hagyjam abba a tanulást, menjek a KSH-ba dolgozni. Maradhattam az egyetemen, délelőtt órákra jártam, de utána gyakran későig dolgoztam; azokban az években divat volt éjszakáig benn maradni a munkahelyen. Ezt az órákon aludtam ki.
- Tudtommal, azzal vádolták, hogy osztályidegen, és a „nagy tehetségű, emberszabású DISZ-titkár”, a későbbi férje, Ferge Sándor kiállt ön mellett.
- Ötszázas évfolyamunkon Sanyival ismertük ugyan egymást, de a fegyelmi után beszéltünk először, amikor a kultúrfelelősi funkcióimat átadtam neki. Ő egy szót sem hitt el a fantasztikus vádakból.
- A „kálvinista parasztgyereket” és az „értelmiségi zsidó lányt” ez a koncepciós eljárás hozta össze? Meglátni, megszeretni?
- Valahogy így. Sándoréknak nem volt földjük, az apja kubikos volt, de amikor katona meg hadifogoly volt, édesanyja egyedül nevelte őket, nagy szegénységben.Mégis polgáriba íratta a fiát, majd gimnáziumba a lányát. Sanyi ’45-től Debrecenben lett Nékosz-kollégista. Tartását a családból is, a kollégiumból is hozhatta – de leginkább a sajátja volt.
- Meddig jegyezte Ferge Sándornéként a tanulmányait?
- Annak idején nem lehetett a férj nevét az asszony keresztnevével használni. Lánykori nevemet (Kecskeméti) pedig „lefoglalta” az amerikai szociológus nagybátyám. Amikor lehetőségem nyílt külföldre járni, ott a Sándornéval nem tudtak mit kezdeni, váltani kellett.
- „Megszállott, munkamániás”, egyetlen szobájukban állítólag füldugóval dolgozott, a férjére maradt a háztartás, maga pedig körmölte a számokat.
- Sokáig nem a munka dominálta az életünket. Albérletben kezdtük. Szerencsénkre a főbérlőnk, aki eredetileg nem vállalt volna minket gyerekkel, beleszeretett az 1953-ban született fiunkba. Kis Sanyi hiányt pótolt: Szidi néni két felnőtt fiát megölték. Két év múlva született Anna, lakást kaptunk a KSH-tól. Háziasszonyunk akkortól a gyermekek harmadik nagymamája lett. Ezekben az években nem a munka volt a központ. Ott voltak a gyerekek, sokat kirándultunk, sokat jártunk össze barátokkal, ’56 után még bridzselni is megtanultunk.
- Aztán belevetette magát abba, ami érdekelte!
- Igen, a hatvanas évektől. 1970 után már elég sokatmentem külföldre is, és akkor valóban Sanyira maradtak a gyerekek.
- Tényleg hegedült?
- Nagyon szerettem, de nem dolgoztam meg érte, sose lettem jó zenész. Legföljebb megtűrt másodhegedűs voltam egy-egy kvartettben, de ez is jó volt. Aztán abbahagytam ezt is.
- A férje korán elhunyt.
- Tizennyolc éve. Ma a gyerekeim, unokáim, a dédunokák jelentik a családomat.
- Sikereiben mennyi része lehetett a szerencsének vagy például a francia tudásának?
- Nem a francia, hanem az angol volt a döntő, amit azért kezdtünk el tanulni a háború alatt, hogy az angol rádiót hallgathassuk.
- Ugorjunk: Békesi László a lapunkban közölt tanulmányában, Ferge Zsuzsát citálva, perverz jövedelemelosztásról ír...
- Évtizedek óta vitában állok a neoliberális gazdaságpolitikusokkal. Tardos Marci mondta hajdan, hogy azelőtt akarom az autó ba megtervezni a féket, mielőtt a motor kész lenne. Igaza volt, féltem, hogy elszalad az autó – ami később meg is történt. Marci már jóval a rendszerváltás után mondta, hogy sok igazság volt az álláspontomban. Békesivel is sok vitám volt. Ha tetszik, az idézés elégtétel, de nem örülök, hogy igazam lett.
- És a perverzitás?
- Meggyőződésem, hogy az állam dolga igazságos elvonással begyűjteni annyi pénzt, amennyit a társadalom is elfogadhatónak tart, hogy ebből ki lehessen elégíteni azokat a szükségleteket, amelyeket a piac nem, vagy csak nagyon egyenlőtlenül elégít ki. De a dolog értelmetlen, ha az erősebb többet tud kivenni a közösből, mint a gyöngébb. A hatvanas évek közepén kimutattam, hogy például az életesély-javító, az örömszerző javakból – mint a nyaralás vagy az egyetem – a jobb helyzetben lévőknek több „jut”. Az életesélyeket kevésbé javító közjavaknál, mint például a szakmunkásképző, ellenkező volt a helyzet. Némi perverzitás minden újraelosztásban kell hogy legyen, e nélkül semmi se lenne. Baj akkor van, ha a perverzitás túl nagy, vagy épp céllá válik. Legkirívóbb példa a Fidesz-kormányok idején az úgynevezett családi adókedvezmény, és most az egykulcsos adó. Sok rendelkezés miatt a szegények és a gyerekeik is még kevesebbet fognak kapni, mint eddig, ami a legnagyobb károkozás. Hiszen aki kétéves korában rosszul táplálkozik, az 22 évesen gyengébb munkaerő lesz, ha egyáltalán munkához jut. A gyerekek éhezése tűrhetetlen. Mindezeken újra és újra felháborodom; ez éltet.
- Mennyi borsót hányt a falra?
- Ó! Úgy gondolom, a társadalomtudomány dolga nemcsak azt megmondani, mi van, hanem azt is, mi kellene. Mikor Szalai Sándornak megemlítettem, hogy falra hányt borsó, amit csinálok, azt felelte: ha az ember nagyon sok borsót hány a falra, akkor az a fal előbb-utóbb megérez ebből valamit.Maradtam hát a borsóhányás mellett, bár nem biztos, hogy igaza volt.
- Ezek a megátalkodott falak! Minél jobban élünk, annál nagyobb az egyenlőtlenség.
- Ebben nem vagyunk kivételek. Ahol a kormányok nem tesznek kemény erőfeszítéseket az egyenlőtlenségek kordában tartásáért, ott ezek az égbe szöknek, és fenyeget a társadalom kettészakadása, a tömeges kirekesztés. Az ok a globalizáció fékevesztettsége és az emberek önzése. Korlátozhat például a protestáns etika, az igazságtalanságok következményeinek történelmi tapasztalata, a fejlett szolidaritás. Magyarországon egyiknek sem volt történelmi mintája. Így aztán megyünk a magunk önös útján.
- Mióta rálát,milyen kapcsolatban volt a tulajdon, a tudás és a hatalom?
- Az „átkosban” a hatalomnak volt legnagyobb szerepe a társadalom formálásában, a tulajdonnak alig. A tudás – a hatalom árnyékában – a csoportok összetartozását és differenciálását befolyásolta. Mára kisajátították mindazokat a javakat, amelyek nemcsak vagyont jelentenek, hanem hozzáférést adnak másoknak ahhoz, hogy létfenntartó foglalkozásuk legyen. Már ha adnak. És a tulajdon a hatalomra is befolyást gyakorolhat. A tudás most is differenciál, de sok formája leértékelődik, mert, mondjuk, robotokkal helyettesíthető. A globális verseny arról is szól, hogy lehetőleg ne emberek, hanem gépek csináljanak mindent, amelyek nem kérnek jogokat, enni.
- Ez lesz a szép új világ?
- Diákkörös egyetemisták várják a válaszom, hogy kellenek-e egyáltalán humán tárgyak, mert a piacnak végképp nincsen rájuk szüksége. Én amellett érvelek, hogy humaniórák nélkül nem érdemes folytatni. A legtöbb országban, Amerikában is, fogynak a bölcsészhallgatók és a rájuk fordított állami pénz is. Pedig ők segítenek felfejteni a vers, a zene, a szimbólumok értelmét és rétegeit, megértetni, miért lehet olyan sok módon elmondani-ábrázolni, hogy Krisztus hogyan viszi a hátán a keresztet. Segítenek megtartani a világban a varázslatot. Max Weber szerint a racionalizálódással –és főként a piac térhódításával – elkezdődött a világ varázstalanítása. Ezt lassítják azok, akik a szépség vagy a különös iránti szeretetből segítik az értelmezést. Amíg ez az elköteleződés él, addig még lesz varázs a világban. Ez fontos. Varázstalan világban végképp nem érdemes élni.(NOL:hu)