A második Orbán-kormány három éve 2013. május 25., szombat

A szabadságharcos üzemmód Orbán Viktornak eddig bejött, a miniszterelnök politikáját a romló életkörülmények ellenére többen támogatják, mint az első fideszes kormányt, amely még két kézzel szórta a pénzt például a millenniumi ünnepségeken.
Nem annyira az „elrugaszkodás”, sokkal inkább a szüntelen hadakozás évének tűnt a kormány szempontjából a ciklus utolsó előtti parlamenti évada. Orbán Viktor, aki már első miniszterelnöksége idején is előszeretettel használt éles cezúrákat kormányzása egy-egy szakaszának megkülönböztetésére, az „összefogás”, majd a „megújulás” esztendeje után a harmadik etapot az „elrugaszkodás” évének nevezte ki, a választás előtti utolsó 12 hónapot pedig már jó előre az „emelkedés” periódusaként harangozta be. Aligha kétséges: a miniszterelnök ezentúl is mindent meg fog tenni azért, hogy az eseményeket valóban ebben a koordináta-rendszerben értelmezze. Más kérdés, hogy a történések nem okvetlenül sietnek illeszkedni a roppant elszántsággal meghatározott kormányfői forgatókönyvhöz.
A közjogi, valamint a gazdaság- és szociálpolitikai rendszer 2012 elejére lezárult viharos átalakítása után, kormányzása harmadik évében Orbán Viktor minden korábbinál súlyosabb hazai és nemzetközi konfliktusokkal találta szembe magát. A rendszerváltás korrekcióját meghirdető miniszterelnök, aki hónapok alatt felszámolta a fékek és ellensúlyok korábbi kifinomult rendszerét, szétszedve az 1990 után megteremtett alkotmányos mintademokráciát, voltaképpen többségi elvre épülő vezérdemokráciát alakított ki Magyarországon. Politikájának, amit az Európát fél évtizede szorongató gazdasági válság közepette is minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbál érvényesíteni, az általa elképzelt „közérdek” és az „igazságosság” a két vezérlő csillaga a korábban mindenek felett állónak tekintett (s végső soron az Alkotmánybíróság által garantált) „jogszerűség” helyett. Az új politikai doktrína voltaképpen a hatékony állam megteremtésére irányul: a kormányfő szerint ez váltja fel az „akadékoskodó, akadályokat állító bizonytalan államunkat”, ami „semmire sem jó a XXI. században”.

Orbán Viktor és családja 2010-ben XVI. Benedek pápánál Fotó: MTI / EPA / Alberto Pizzoli

Az alkotmányos architektúra módosítását nem mindenki találta okvetlenül ördögtől való ötletnek, még a politikai térfél túloldalán sem. A Gyurcsány-kabinet közigazgatási kormánybiztosa, Sárközy Tamás például egyenesen azt tapasztalhatta, hogy Orbán több tekintetben éppen azt teszi, amit a jogászprofesszor egykor a korábbi kormányfőnek javasolt. A koalíció vezére többek közt megfelezte a parlament létszámát, egyszerűsítette az igazságszolgáltatás rendszerét, a resztliminisztériumokat felszámolva nagy, integrált tárcákat alakított ki, egységes ombudsmani rendszert hívott életre. Más kérdés, hogy időnként ugyanazokat az intézkedéseket, amelyeket korábban például a szociálliberálisok forszíroztak (ilyen volt az SZDSZ által az előző ciklusban folyamatosan bevezetni javasolt egykulcsos személyi jövedelemadó), Orbán kivitelezésében sokan egyenesen gazdaságpolitikai ősbűnnek minősítik.
A kétharmados forradalom miniszterelnöke mindeközben nehezen tolerálható túlzásokra is ragadtatta magát. Például amikor meg akarta teremteni a lehetőségét annak, hogy akár évtizedeken át két, általa kiszemelt Fidesz-közeli személy irányítsa a hazai bíróságokat és az ügyészséget – függetlenül attól, hogy éppen a jobb- vagy a baloldal van hatalmon. E húzás, az Alkotmánybíróság (AB) hatalmának fokozatos farigcsálása, valamint az európai jogi sztenderdek többszöri kihívó semmibevétele egy idő után ellenlépésekre késztette a különböző jogvédő szervezeteket, sőt magát az Európai Bizottságot is.
Orbán nyílt sisakos, nemegyszer agresszív fellépései pedig csak tovább élezték a konfliktusokat. A miniszterelnöknek az elmúlt évben több ponton az eredetinél is radikálisabbá kellett tennie az általa iniciált alaptörvényt ahhoz, hogy jogállamokban nehezen tolerálható rendelkezések alkotmányos védelmet kapjanak Magyarországon. Tavasz óta a nemzeti charta például már különbséget tesz a családok között is, csupán a házastársaknak adva teljes körű intézményes védelmet, míg egy élettársat akár tíz-húsz évi együttlakást követően is az utcára lehet tenni a másik fél ingatlanából. Orbán az ilyen típusú intézkedésekről azt állítja: keresztény válaszokat adunk az előttünk álló problémákra. Időnként egyenesen az a komikus látszat alakul ki, hogy a negyedszázada még élesen egyházellenes miniszterelnök – aki ráadásul egy meglehetősen szekularizált ország élén áll – óhajt időről időre útmutatást adni a keresztény értékek érvényesítéséhez olyan európai politikusoknak, akiket hazájukban több tízmillió katolikus vagy protestáns választópolgár állított a kormányrúd mellé.
Az Országgyűlés és az AB között sok éven át folyt közjogi háború végére a miniszterelnök erőnek erejével tett pontot: az egymást balanszírozó helyzetet felszámolva egyszerűen magához ragadta a közjogi főhatalmat. A kormánytöbbség a nyomaték kedvéért pár hónappal ezelőtt hatályon kívül helyezte az AB összes precedensítéletét, mondván: az új konstitúciót nem lehet a régi alkotmányos verdiktek alapján értelmezni. E tétel önmagában logikus, azonban az új alkotmány 70-80 százaléka szövegszerűen megegyezik az 1989-es régi konstitúcióval. A törvények törvényének márciusi negyedik kiegészítését Sólyom László volt államfő már úgy értékelte, hogy az „egy más identitású új alkotmány lopakodó bevezetésével ér fel”. A kétharmados forradalom folyamatosan változó jogi alapdokumentuma kétségkívül az egyetlen hatalmi központból irányított államok közé próbálja beterelni Magyarországot.

Bírósági vezetők eskütétele 2011-ben Fotó: Túry Gergely

A cizellált parlamentáris rendszer karcsúsítása, a túlburjánzó államszervezet visszametszése akár kívánatos is lehet egy, a szétesés jeleit mutató társadalomban. A részvételi demokrácia érvényesülésének, illetve az állam hatékony működésének optimumát megtalálni kifejezetten kívánatos egy többpárti szisztémában. Orbán Viktor ennek kapcsán az utóbbi időben, egyfajta idolként, előszeretettel emlegeti az ötödik francia köztársaságot megalapító De Gaulle tábornokot, aki le tudta zárni a kormányválságoktól sújtott, 1945–1958 közötti negyedik köztársaság „zavaros” időszakát. A párhuzam annyiban talán valóban nem teljesen megalapozatlan, hogy Magyarország 2002–2010 közötti történetét lehet úgy interpretálni, mint amikor a viharos sebességgel eladósodó harmadik köztársaság súlyos válságjeleket kezdett mutatni – történt ez persze nem teljesen függetlenül az Orbán vezette ellenzék működésétől. A francia állam 1958-ban végrehajtott átszervezéséhez képest az alkotmányos rendszer hazai modernizálása azonban csak óvatos ráncfelvarrásnak nevezhető; De Gaulle példája már csak ezért is jó hivatkozási alap a magyar miniszterelnök számára, akit egyesek féldiktatúra, sőt egyenesen önkényuralom bevezetésével vádoltak meg.
Az 1998 és 2002 között még a „történelem főutcáján” masírozó Orbán a második kormányfői megbízatása óta már kétségkívül nem a mások által kitaposott úton halad. „Mi nem vagyunk a mainstream, a fősodor kedves fickói (...) A Fideszt a választók mindig csak akkor hívták, ha valami újat kellett csinálni, mert a régi csődbe ment, ezért a mi közösségünkben erős a küldetéstudat” – állította nemrég a Die Weltnek nyilatkozva a kormányfő. A bankadó, a rezsicsökkentés vagy éppen a három csapás törvénye valóban markánsan különbözik az Európában még szalonképesnek tartott állami intézkedésektől. Ugyanez vonatkozik a rajtaütésszerű jogalkotásra, az éjszakai törvénygyártásra vagy a nyíltan felvállalt protekcionizmusra. Orbán azonban makacsul hisz gazdasági és társadalompolitikai elképzeléseiben, amelyekről még mindig nem könnyű megállapítani, hogy hosszabb távon valóban eredményesek lesznek-e, vagy csupán öncélú kísérletezgetések voltak.
A közvélemény többsége azonban a romló életkörülmények ellenére mindmáig akceptálja a miniszterelnök unortodoxiáját. A nemzeti érdekekre hivatkozó és Brüsszellel szemben fölöttébb kritikus irányvonalat ez idő szerint valamivel még többen is támogatják, mint 12 évvel ezelőtt az első Orbán-kormányt, amely 2000–2001-ben éppen két kézzel szórta a pénzt a millenniumi ünnepségekre. „Szinte túl jól állunk” – jelentette ki a közvélemény-kutatások kapcsán nemrég a Heti Válaszban a vezető kormánypárt egyik alelnöke, Pokorni Zoltán, aki szerint bőven elég lenne, ha a választások előtt három hónappal volna annyira széles a Fidesz bázisa, mint jelenleg. A biztos választók csaknem fele azonban, Orbán végtelenített „bűnlajtsroma” – lásd autokratizmus, egypárti alkotmány, szociális érzéketlenség, trafikmutyi, azerbajdzsáni lélekkufárkodás, visszamenőleges jogalkotás, termőföld-manipulációk, választójogi ügyeskedés – ellenére, még ma is a kormányfő és politikája mögött áll.
BABUS ENDRE