PUCCSISTÁK ÉS TÁBORNOKOK

Eddig csak a nadrágjuk volt csíkos, lehet, most az egész ruhájuk az lesz?

Rendőrtábornokok pere kezdődik ma Budapesten, olyan igazán magyar módi szerint.

A 2006-os puccskísérlet leveréséért kerülnek bíróság elé azok, akik eleget tettek alkotmányos kötelezettségüknek, és megakadályozták, hogy a fővárost lángbaborító csőcselék hatalomra juttassa az igencsak türelmetlen Orbán Viktort.

Hogy miért éppen most vált aktuálissá a dolog, azt nemigen lehet tudni, mindenesetre egyrészt idáig ráért az ügy, másrészt meg jó stílusérzékre vall, hogy a televízió-székház ostromának évfordulóján kezdik meg tárgyalni azt a tizenöt vádpontot, mely a Központi Nyomozó Főügyészség Debreceni Regionális Osztálya által, a 2006. évi zavargások kapcsán emelt vád alapját képezi.

Kis magyar abszurdnak is lehet ezt nézni, de lehet esetleg a történelem ismétlődésének is – nem ez az első eset, amikor a bűnöző ítéli el a rendőrt.

A 2006-os események kulcskifejezése a meglepetés volt.

Egyrészt az események eldurvulása meglepte a rendőrséget, másrészt meglepte az ország népét is.

Ennek volt köszönhető a rendőrség felkészületlensége, másrészt meg ezért vált manipulálhatóvá a nép, akik a mai napig tévedésben vannak sok tekintetben, és keverik a fogalmakat – elsősorban a demokráciát az anarchiával.
Nemzedékekre kiható súlyos következményei vannak ennek, akik elindították ezt a folyamatot, azok – ha tisztában voltak vele, mit tesznek, akkor cinikus, hazaáruló bűnözők.

A sötét kádári diktatúra éveiben az ötvenes évek végétől kezdve, de még a rendszerváltás zászlólobogtató, illúziókkal dúsan ékesített napjaiban sem volt olyan helyzet, melyben egy bármilyen tömeg ellen rendőr-karhatalmi alakulatot kellett volna bevetni, ez egy nyugodt ország volt.

Még a rendszerváltás után is büszkék voltunk arra, hogy fizikai konfliktusok nélkül tudjuk kezelni a problémáinkat, ezért aztán a rendőrség sem gyakorolta a tömegoszlatást.

Miután legfeljebb az egymással szemben álló futballhuligánok garázdálkodásaira számított, nem volt felkészülve arra, hogy komolyabb, magas szinten szervezett társaság ellen kell fellépnie, nem voltak meg a szükséges felszerelések, nem volt a dolognak egységes módszertana, nem voltak tisztázottak a csapaterő alkalmazása során felhasználható eszközök sem.
Jellemző, hogy 1967-ben jómagam ugyanazon a vízágyú mögött baktattam a kiképzésen, mint amelyik a televízió-székház előtt felgyújtva elkapart a sárban.

Azóta semmiféle fejlesztés nem volt, mert ebben az országban soha, semmire sem volt pénz, sohasem, de ha véletlen akadt volna, akkor azonnal akadt annak értelmes helye értelmes emberek zsebében.

Így aztán, mikor az egyesült futballhuligánok utcai harcosait nekiküldték a hatalomnak, a rendőrség nem akart hinni a szemének, ilyet Magyarországon fél évszázada nem látott, most meg arra kényszerült,hogy tehetetlenül nézze, hogy a felszerelés nélküli, felkészületlen irodistáit az adrenalintól felturbózott támadók boldogan ütlegeljék.

Akik most a vádlottak padjára kerültek, az adott helyzetben tehetetlenek voltak, hiszen ötven év mulasztásait nem egy éles helyzet megoldása során lehet bepótolni, ott csak arra van mód, hogy próbálják a károkat minimalizálni.

Így aztán Gergényiék nem védték meg a tévémacit, a puccsisták meg ott álltak hülyén a televízió-székház közepén, pótcselekvésként aztán kifosztották a büfét.

Idióta puccsista főnökük meg ott tanácstalankodott - túlnyerte magát - mert ugyan azon az estén el tudta volna foglalni a Parlamentet, de utána ugyan, mit is kezdhetett volna vele?

A helyzet másnap reggelre konszolidálódott, a székházat a rendőrök visszafoglalták, Morvai Krisztina férjének kocsiját eloltották, a nép meg csak nézett, hogy akkor ez most mi is volt?

A hibát ott követték el a puccsisták, hogy egy taktikai győzelmet stratégiai nyereségnek könyveltek el, és nem számoltak azzal, hogy a megalázott rendőrség feláll a padlóról.

Hiba volt, mert egy ilyen helyzetet egy fegyveres testület minden egyes tagja személyes megaláztatásként él meg, és mindent megtesz azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg.

Így aztán, amikor a Vezér utasítást adott arra, hogy 1956 ötvenedik évfordulójának ünnepségeit tapossa szarba a csőcselék, akkor nagy volt az önbizalom, készen volt a terv, a koreográfia, a harcosok már reggel rendőrt késeltek az Akadémia utca torkolatánál, a rendőrséget meg a frász kerülgette, mert a város utcáin biztosítania kellett vagy ötven magas szintű – kormányfői, államfői – delegáció mozgását.

Az elképzelés valószínűleg az volt, hogy meg kell mutatni kedves vendégeinknek, kié is az ország.

Mindenki tette a dolgát, Orbántól a beszari államelnökig, de tette a dolgát a rendőrség is, amelyik roppant szakszerűen szarrá verte a derék puccsistákat, akik persze ment közben leamortizálták Budapestet.

Majd amikor elpáholták őket, akkor szipogva-zokogva panaszkodtak, hogy megverte őket a csúnyabácsi, meg hogy lovasrohamozott a Madách téren, meg kilőtte azt a ragyogó kék szemüket – a rendőrök ellen fordított tankokról, molotov-koktélokról, kockakövekről és a rendőrség utasításaival való szembeszegülésről nem esett szó.

Amikor Orbán beült a nagygyűlése után a páncélozott BMW-be, magára hagyva a hulladékot, akkor már tudta, hogy a puccs gyakorlatilag elbukott.

Ekkor kellett volna őt is, meg az összes szervezőt, hangadót őrizetbe venni és bíróság elé állítani a hatalom erőszakos megdöntésének kísérlete miatt, - az sem lett volna kevésbé jogszerű, mint most a bankok ablakainak bezúzásával fenyegetőző koma becsukdázása, sőt.

De hát erre nem kerülhetett sor, részben a kormányfő parttalan demokratizmusa, mazochista hajlama, részben liberális szövetségeseinek intenzív jammerolása miatt, merthogy micsoda dolog, hogy a csúnya rendőrök verték a szegény magyart!

Szép példája ennek a jónevű publicista hölgy, aki felháborodott azon, hogy mit műveltek a rendőrök a Madách téren, mikor éppen arra járt sétálni a gyermekével.

Hát hol sétáljon tömegoszlatás idején, nem igaz?

Az ember nem is tudta, sírjon, vagy röhögjön, de aztán hamar kiderült, hogy a sírás indokoltabb, mert mozgásba lendült a jobboldal és az összes bűnözőt szép sorjában kimosdatta.

A végén a kép olybá vált, minta Gergényi dobálta volna féltéglákkal a katolikus templom áhítatos imádkozásba merült híveit.

Az idióta ellenzék pedig - mint aki libát lopott - bűntudatos pofával sunnyog, ahelyett, hogy kiállna az ország érdekei és az igazság mellett.

Szerintem a baloldal még mindig az Úr által Rákosiért rámért büntetését tölti, attól ilyenek, mint amilyenek, azért kaptuk tőle ezeket a politikusainkat…

A rendőrséget Orbán nem szerette soha, annál jobban szereti saját pretoriánusait, saját titkosszolgálatát, azt el sem tudja képzelni, hogy az erőszakszervezetek ne őt, hanem az államot szolgálják.

Aki az államot ellene védte, annak pedig bűnhődnie kell, és csak azért nem lehet pusztulnia, mert például Gergényi rengeteget tud róla és bűntársairól, még a szép olajos időkből.

Végzetes lehetne, ha kinyitná a száját.

Így aztán már a vádemelés sem megy tovább a felfüggesztett szabadságvesztésnél, de szerintem abból sem lesz semmi, legfeljebb valamelyik alacsonyabb sarzsi kap egy évet, felfüggesztve – majd valahogyan kompenzálják neki.

Nagyon reménykedem abban, hogy 2006 őszével kapcsolatban nem ez az utolsó büntetőeljárás, abban, hogy kerülnek még törvény elé a puccsisták is

Hiú ábránd lenne?

Bejegyezte: PuPu dátum: 10:35