Ezüsttálak véres titkai - a Seuso-kincsek

2013-12-14hétvégerégészet

Titkos műveletek sorát hajtotta végre Magyarország a Seuso-kincsek néven ismert késő római kori leletegyüttes magyar eredetének bizonyítására azóta, hogy a felbecsülhetetlen értékű színezüst tárgyakat 1990-ben kiállították New Yorkban a Sotheby’s aukciósház árverés előtti sajtóbemutatóján.

Öt éve titokban majdnem megvásároltuk őket, de a válság közbeszólt. Azóta minden, ami történt, államtitok. Az is, hogy nemrég a Seuso-ügyben vádat emeltek Laborc Sándor, az NBH egykori főigazgatója ellen. Laborc Sándor az egyetlen, akinek eddig bíróság előtt kellett felelnie a Seuso-kincsek magyar eredetének igazolására a 23 éve tartó nyílt és titkos nyomozások során feleslegesen, olykor szabálytalanul, néha törvénysértő módon elköltött sok-sok millió forintért. Első fokon bűncselekmény hiányában felmentette őt a bíróság, a fellebbviteli tárgyalás valamikor májusban lesz a Fővárosi Ítélőtáblán.
Erről az ügyről hivatalosan csak annyi tudható, hogy „bizonyos állami feladatok végrehajtása érdekében az e célra létesített pénzalapból egy konkrét kifizetés történt”, az ügyészség azzal összefüggésben emelt vádat Laborc Sándor ellen hűtlen kezelésért, amit az elsőfokú bíróság szerint azonban nem követett el. Csak vélelmezni tudjuk, hogy még a Gyurcsány-kormány idején valaki információt, vagy egy feltehetően a Seuso-kincsek részét képező magánkézben lévő tárgyat ajánlott fel Magyarországnak. A polgári titkosszolgálat kifizette a kért összeget, az információt vagy a tárgyat azonban nem kaptuk meg, vagy nem volt hasznosítható, a kifizetés tehát kidobott pénz volt. Mondjuk nem ez volt az első ebben az ügyben.
Sem a rendőrség, sem a Belügyminisztérium nem tudta, vagy nem akarta megmondani lapunk érdeklődésére, hogy a kincsek 1990-es felbukkanása óta összesen mennyit költött az ország a visszaszerzésükre. Egy kevéssel a 2002-es kormányváltás előtt készült előterjesztés 150 millió forintos pénzalap létrehozására tett javaslatot a Seuso-kincsekkel összefüggő kifizetésekre, de annak már nem találni nyomát, hogy végül is külön erre a célra létrehozták-e a pénzalapot. Csak a Laborc Sándor ellen emelt vádból sejthető, hogy igen. Azt azonban már végképp nem tudni, mennyi pénzről volt szó és abból mennyit költöttek el.
December 17-én lesz 33 éve, hogy a Fejér megyei Polgárdi község közelében lévő kőszárhegyi kőbánya tőszomszédságában álló romos Borbély-pincében a robbantásra készülődő bányamunkások rátaláltak a 24 éves Sümegh József holttestére. Mivel Sümegh sorkatonai szolgálata alatt vesztette életét, halála ügyében a katonai ügyészség járt el, ők helyszíneltek a Borbély-pincében is. Sümegh hozzátartozóinak elmondása szerint ránézésre állapították meg, hogy a közvetlenül leszerelés előtt álló sorkatona (négy napja volt még hátra) önakasztás következtében halt meg, és ezzel a maguk részéről az ügyet lezárták. A család hiába tiltakozott.

Hiába hajtogatták, hogy „a Jóskának tervei voltak”, a leszerelés után építkezni akart, már megvette a telket, a téglát, a sódert és a vasbeton gerendákat is. Nem számított. Tíz év és egy rendszerváltozás kellett ahhoz, hogy a hozzátartozók kétségeinek helyt adva a Legfőbb Ügyészség újravizsgáltassa Sümegh József halálának körülményeit. Gyermekeiket a sorkatonai szolgálat alatt gyanús körülmények között elvesztett szülők sora fordult a rendszerváltozást követő években az ügyészséghez, kérve a történtek ismételt kivizsgálását. Sokan csak tudni akarták, hogy pontosan mi történt, mik voltak a körülményei a valós vagy állítólagos balesetnek, amelynek következtében „a szocialista haza védelme közben gyermekük életét vesztette”.
A Sümegh József halála körülményeinek tisztázására elrendelt vizsgálatot a kezdetektől sejtések, rejtélyek és talányok kísérték. A helyiek már akkoriban is mondogatták, hogy Sümegh amolyan amatőr régész, kincskereső volt, és talált is néhány igazán értékes dolgot. Egy kétkilósra becsült ezüsttárgyért, amelyről később többen úgy tartották, az is a Seuso-kincsek egy darabja lehetett, 150 ezer forintot (mai áron mintegy 6,4 milliót) kapott 1976-ban. A rendőrök feljegyezték a hallottakat, elkönyvelték, hogy ha Sümegh gyilkosság áldozata lett, a bűntény egyik lehetséges indítéka kincseinek megszerzése lehetett, aztán ennyiben maradtak. Senki nem beszélt akkoriban még a majd kétmázsányi ezüstleletről, amit Sümegh és egyik ismerőse lovas kocsin fuvarozott el a bánya közeléből egy rejtekhelyre. A rendőrségnek volt akkoriban épp elég dolga; rendszerváltozás, bűnözési hullám, sok felülvizsgálandó régi akta, s ha a helyieknek nem fontos tisztázni a történteket, hát ők sem fognak megszakadni. Főleg, hogy a bűnügyi szakértők továbbra sem tudták kizárni az öngyilkosságot. Az ügy szép lassan ismét „ad acta” került. Számtalan kérdés maradt megválaszolatlan.
Sümegh családja szerint a leszerelés előtt pár héttel Jóska szinte egyik napról a másikra megváltozott. Magába fordult, arra kérte őket, hogy ne látogassák meg őt a laktanyában, majd december 11-én, pár nappal a leszerelés előtt rendkívüli szabadságot kért és kapott, de nem haza ment Polgárdiba, hanem egy Székesfehérvárhoz közeli faluban élő rokonaihoz, akiknél két éve nem járt. Ott zavaros magyarázatot adott arra, miért nem megy haza. A rokonok elkönyvelték, hogy a Jóskával valami nincs rendben, de nem faggatták tovább. Három napig várt, majd gyalog és lovas szekéren végül mégiscsak Polgárdiba ment, de még mindig nem haza. December 14-én délután többen látják egyenruhában Polgárdi-ipartelepen. Kétszáz forintért csokoládét vásárolt a rokon gyerekeknek (ez akkoriban igen jelentős összegnek számított), majd betért a telepi kocsmába, ahol két idegennel suttogva beszélgetett. Ittak egy felest és egy sört, majd gyalog elindultak a kőszárhegyi bánya felé. A három férfi lábnyomait még napokig megőrizte a sáros talajra frissen leesett hó. Három pár lábnyom egészen a Borbélypincéig vezetett, de vissza már csak kettő.
A rendőrség szerint azonban ez még nem bizonyítja, hogy az a két ismeretlen megölte Sümegh Józsefet. Meglehet, hogy összevesztek, nem jött létre a remélt üzlet, vagy más okból, és azok ketten otthagyták a férfit, aki később felakasztotta magát. Az 1990-es nyomozás első szakasza nagyjából ezzel a konklúzióval zárult. Aztán felbukkantak New Yorkban a Seuso- kincsek. A 98 százalékos tisztaságú ezüstleleteket Lord Northampton megbízásából hirdette meg árverésre a Sotheby’s aukciósház. Tizennégy ezüsttárgyat és a feltehetően azok elrejtésekor tárolóedényükként szolgáló rézüstöt. A leletegyüttes kikiáltási árát 40 millió fontban határozták meg. A kincsek magyar eredetére egyfelől az egyik méretes tálon olvasható „PELSO” felirat árulkodott, ami a Balaton ókori neve. Másfelől az a nyilvánvaló hasonlóság, ami a kincsek és egy, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött négylábú edénytartó (quadripus) között látható. Utóbbit még 1878-ban találták fakitermelés közben. Az ilyen négy-, illetve háromlábú (tripus) edénytartókon olyan tálakat helyeztek el, mint amilyenek a Seuso-kincsek között is megtalálhatók.
Régészek és történészek egybehangzó véleménye szerint a kincseket egy Pannónia területén élő magas (szenátori) rangú római előkelőség kaphatta ajándékba a IV. században. Ő lehetett Seuso, akiről pontos származási hely híján a kincseket elnevezték. Seuso tíz-egynéhányezer négyzetméteres palotája a mai Kőszárhegy térségében az akkor bővizű és széles Sárvíz nevű folyó partján állhatott, a palota egyik sarkában kikötő is volt. Innen néhány kilométerre találták meg 1878-ban a négylábú táltartót, és valószínűleg ugyanott, vagy annak a helynek a közelében áshatta ki Sümegh József a Seuso-kincseket valamikor 1976-ban. Szakértők nem zárják ki, hogy a quadripus is a Seuso-lelet része lehetett. Ami viszont tény, hogy egykori munkatársa szerint Sümegh ezüstlelete 40 vagy 41 darabból állt. Arról, hogy ténylegesen mekkora is lehetett a készlet (amit Seuso ajándékba kapott), megoszlanak a vélemények. Ha kanalakat, késeket és villákat is kapott a tálakkal és kancsókkal az ő római pártfogójától, a készlet akár a 250 darabot is elérheti. Az illegális műkincspiacon a nyolcvanas években házaltak külföldön olyan ezüstkanalakkal, amelyek a leírások alapján a leletegyüttes részét alkothatták, s akik megvételre kínálták állítólag többek között Lord Northamptonnak is, köthetők azokhoz a körökhöz, amelyektől a ma ismert 14 Seuso-tárgy később darabonként az angol főnemeshez került.

Magyarország egy évvel a kincsek New York-i kiállítása után perbe szállt azok tulajdonjogáért, miután kiderült, hogy a lord hamis libanoni származási iratokkal próbálta értékesíteni azokat, de vesztettünk. Frank Koszorús, a hazánkat képviselő magyar származású amerikai ügyvéd szerint, mire Magyarország perbe szállt, egy sor kérdés már eldőlt, s ezek jelentősen korlátozták a mozgásterünket. „A lehetőségek és a költségvetési keretek között mindent megtettünk”, fogalmazott Koszorús Dézsy Zoltán 1997-ben bemutatott, a Seuso-kincsekről forgatott dokumentumfilmjében. Akkoriban kormányszinten foglalkoztak a Seuso-kincsek sorsával – már csak a várható magas perköltségek miatt is. A kabinet a végső döntés előtt Boross Péter belügyminisztert bízta meg, hogy tisztázza, érdemes-e pereskedni a kincsekért. Boross akkori nyilatkozatai szerint minden szakterület igennel felelt a kérdésére, így ő a tárcák és hatóságok véleménye alapján Magyarország perbe szállására tett javaslatot a kormánynak.
Ma már úgy tűnik, 1990-ben mindenki azt mondta, amiről azt gondolta, hogy a kormány hallani szeretett volna, s amit ő maga is remélt, tudniillik, hogy be tudjuk bizonyítani: a kincsek Magyarországot illetik. Valójában esélytelenek voltunk a lord fél tucat harcedzett amerikai ügyvédjével szemben. Felkészületlenek voltunk. Elvileg ugyan a rendőrségtől a régészekig mindenki betette a közösbe, amit a Seuso-ügyben tudott, csakhogy ez a „minden” alig volt több a semminél. Bár ma már abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban mindenki mindent betett-e a közösbe. Voltak szemtanúink, néhányan a hetvenes évek közepén a kezükben tartották a kincs egyes darabjait. Mások csak láttak hasonló, földből kiásott, koszos ezüsttárgyakat Sümegh Józsefnél. Némelyek vásároltak is tőle, és akadt, aki ráfizetett, mert egynémely tárgyat később még a feketepiacon sem lehetett eladni. Néhány méregdrága, súlyos antik ezüsttárgy végül gyerekek játékszereként szolgált a homokozóban, mielőtt szemétbe dobták volna.

Egyetlen tanú sem tudta azonban, hogy Sümegh pontosan hol találta a kincseit. Az ezüstöket szinte megfeketítő, grafitszerű por miatt sokan tényként közölték, hogy a kőbányából kerülhettek elő. Mások szerint valamelyik régi pince mélyítése közben, de az is lehet, hogy az egykori római palota valamelyik oldalági csatornájából, amely az épülethez tartozó kikötőhöz vezethetett. Az amerikai bíróságot azonban mindez nem érdekelte. Mint ahogy az sem, hogy a tárgyakon talált anyagmaradványokban a Balaton-felvidékre jellemző kovamoszatokat találtak a szakértők. Sümegh József nevét, és azt, hogy a kincsekhez vér tapadhat, pedig ki sem volt szabad mondani a bíróság előtt. A bírót egyetlen kérdés foglalkoztatta: van-e bárki is, aki tanúsítani tudja, hogy hol kerültek elő a földből a leletek. Ilyen tanúja pedig nem volt Magyarországnak.
Pedig tudjuk, hogy volt ilyen tanú, kettő bizonyosan. Annak a két pár lábnyomnak a gazdái, akik élete utolsó napján Sümegh Józsefet a romos Borbély-pincéhez kísérték, bizonyosan tisztában voltak a kincsek eredetével. És nyilván azok is a tanúink lehettek volna, akik máig ismeretlen úton-módon kicsempészték a méretes darabokat az országból. Őket azonban mindmáig nem sikerült megtalálni, és talán nem véletlenül, de erről majd később. A New York-i per résztvevői közül többen úgy vélték, hogy Frank Koszorús és csapata nem állt a helyzet magaslatán, és nem csak azért vallott kudarcot, mert Magyarország késve szállt perbe a kincsekért, vagy mert a képviselői anyagilag messze nem voltak úgy eleresztve, mint a 2011-es adatok szerint 120 millió fontos (mintegy 50 milliárd forintos) vagyonnal rendelkező Spencer „Spenny” Douglas David Compton, Northampton 7. márkijának ügyvédcsapata. (Az angol Marquess cím a hercegi és a grófi rang között van.)
Koszorúsnak valójában nem volt stratégiája arra, miképpen bizonyítsa a kincsek magyar eredetét akkor is, ha nem tud megjelölni egy pontot a térképen, hogy „innen emelték ki a kincseket”. Meglehet nem is lehetett erre stratégiát kidolgozni. Számos jel utal arra, hogy történhetett volna mindez másképp is. A hibás döntések, vétkes elhallgatások sora 1984-ben kezdődött, amikor Szilágyi János György professzor tudományos ösztöndíjjal a kaliforniai J. Paul Getty Múzeumban járt, s az ottani antikosztály cseh származású vezetője tucatnyi ezüsttárgyat mutatott neki, amelyeket épp akkor ajánlottak fel megvételre a múzeumnak. Éppen csak kicsomagolták őket. Szilágyi az egyik tálon meglátta a „PELSO” feliratot. Elcsodálkozott, amikor cseh barátja azt mondta, hogy a kincseket Libanonból kapták, és rámutatott az egyértelmű földrajzi utalást tartalmazó feliratra. Akkoriban a Getty múzeumnak volt néhány melléfogása, amikor is nem kellő körültekintéssel vásároltak bizonytalan eredetű tárgyakat. Ez esetben azonban nem hibáztak: a múzeum egyik kurátora ugyanis – arab lévén – első olvasásra megállapította, hogy a kincsekhez csatolt libanoni származási papírok hamisak.

A múzeum egy másodpercig sem foglalkozott tovább a kincsekkel. Persze a hatóságoknak sem szóltak, hogy „van itt pár millió dollár értékű ókori ezüst, és hozzá néhány hamis származási okirat”, egyszerűen hagyták, hogy a tárgyak „jogos tulajdonosa”, Lord Northampton elvigye a kincseit, mintha mi sem történt volna. Szilágyi professzor egy sajtónyilatkozata szerint, hazajövetele után „nem akart foglalkozni a dologgal, mivel a pannóniai kutatásokban nem volt érintett; ő itáliai és görögországi régészettel foglalkozik”. Amit látott elmesélte egy professzortársának, aki meg is említette a különös Los Angeles-i kincsszemlét egy későbbi német nyelvű tanulmányában. Semmi nyoma azonban annak, hogy bármely akkori hivatalosságot tájékoztatták volna a Getty múzeumban történtekről. Így aztán ez az információ, mármint, hogy a New Yorkban kiállított kincseket 1984-ben már megkísérelték eladni az Egyesült Államokban, sem a New York-i perben, sem a magyarországi nyomozásokban nem kapott hangsúlyt. Közben a régésztársadalom csendben sopánkodott, hogy „már megint kivittek az országból egy értékes leletet”.
Számos kérdés vetődik fel az akkori titkosszolgálatok és utódaik szerepét illetően is. Sümegh József Pápán volt katona, a gyengélkedőn szolgált, ahol egy idő után állandóan megfigyelték. Hozzátartozói elmondták, Jóska egyebek között azért is kérte, hogy ne látogassák, mert „úgysem tudnak nyugodtan beszélgetni”. Amikor ennek ellenére meglátogatták, egy fiatalember folyamatosan ott sertepertélt körülöttük. A sertepertélő katona egy homoszexuális tiszthelyettes volt, akit zsarolással szervezett be annak idején a katonai elhárítás. Sümegh mellett szemmel kellett tartania azokat a tiszteket is, akik régiségeket vásároltak tőle. Ezt maga az egykor beszervezett tiszthelyettes kotyogta ki szűk baráti körben, nem sejtve, hogy ott és akkor valaki őt figyelte meg. Azonban a katonai titkosszolgálatok a kezdetektől tagadták és ma is tagadják, hogy információik lettek volna a Seuso-kincsekről, Sümeghről, vagy bármiről, ami a kincsek magyar eredetét igazolhatná.
Csakhogy a polgárdiak szerint „Sümegh Jóskát nemegyszer katonatisztek hozták-vitték autóval”, a parancsnokainak is adott el kincseket, olykor olyan érzésük is volt, mintha tőlük félne a leginkább. Se az illegális régészeti leletekkel seftelő tisztekről, sem Sümeghről ne volna ezek után információja a katonai elhárításnak? Nehezen hihető. De a mai, a történtek óta sokadszor átszervezett katonai titkosszolgálat vezetői is azt állítják, ilyesminek semmi nyoma az irattárban. És, ha az irattárban már semmi nyoma, akkor egy titkosszolgálat hátradőlhet, mint aki jól végezte a dolgát? Az elmúlt 23 évben, amióta a Seuso-kincsek létezéséről már nem csak pár titkolózó régész, polgárdi amatőr kincskeresői és az utóbbiak orgazdái tudtak, egyszer sem tartotta szükségesnek a katonai titkosszolgálat, hogy „nyomozzon egy kicsit”, hogy a még életben lévő egykori operatív tisztjeit, ügynökeit és besúgóit nyíltan vagy titokban kikérdezze az ügyben? A kincsek után hol nagyobb, hol kisebb intenzitással folyó nyomozás irányítóihoz legalábbis még nem jutott el semmiféle használható információ tőlük...

Persze forrásaink szerint a rendőrségnek is volna még mit söprögetni a saját háza táján. Sümegh 1976-os és 1978-as bevonulása között, de párszor még azt követően is, járt Budapesten az Ecseri piacon. Fekete műbőr válltáskájában újságpapírba csomagolva vitte a kincseit oda, ahol a BRFK gazdaságvédelmi szolgálatának értékesítési csoportja a feketepiacon felbukkanó lopott holmik lefülelésére önálló egységet állomásoztatott. Nekik sem tűnt fel a sokat látott orgazdákat is elkápráztató ókori tárgyakkal üzletelő fiatalember? Az Ecserin már a hetvenes években jelen volt a hazai és a nemzetközi alvilág színe-java, a rendszerváltozás előtt azon kevés helyek egyike volt, ahol bármit el lehetett adni, és bármit meg lehetett vásárolni. Tucatnyi ember figyelte a kínálatot annak a szerb származású, ma állítólag Svájcban élő Anton Tkalecsnek is, aki szoros üzleti kapcsolatban állt Halin Korban libanoni műkereskedővel. Dézsy egyik riportalanya a filmben „Bécsben élő jugoszláv cigányokként” említi azt a csoportot, amelynek tagjai forrásaink szerint Tkalecsnek hajtották fel az értékes régiségeket az Ecserin.
A polgárdiak közül többen is adtak el nekik ilyeneket, volt, aki Sümeghtől vásárolt tárgyakat is. Nem tudni, hogy végül Tkalecs emberein keresztül értesült-e Korban, és a kétes dolgoktól sem idegenkedő műkereskedővilág a polgárdi leletekről. Annyi bizonyos, hogy a kincsek először 1978 és 1980 között Korban bécsi üzletében bukkantak fel. Nem tűntek fel a magyar rendőrségnek és a titkosszolgálatoknak – sem a rendszerváltozás előtt, sem azt követően – Európa legvitatottabb műkereskedőjének (Tkalecs) Budapesti ténykedése, hálózatépítése, esetleges beszerzései? Vagy a katonai elhárítás közbeszólt, és nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva félretetette az ügyet és a vele kapcsolatos információkat? A legutóbbi időkig minden hivatalosság azt mondta volna a fenti felvetésre: gyenge összeesküvés-elmélet (a ma divatos szófordulattal: a konspirációs teória – konteó), ami minden alapot nélkülöz. Az interneten a Seuso-üggyel kapcsolatban számos konspirációs teória olvasható, amelyet még csak nem is vizsgált a hatóság.
Pedig többségük magyar vonatkozású, magyar elkövetői, segítői, közreműködői kört sejtet a gyilkosság és a kincsek külföldre csempészésének hátterében. S ha arra gondolunk, mik derültek ki a titkosszolgálatokról a romagyilkosságok kapcsán, hogy milyen információkat hallgattak el, miket hazudtak a rendőrségnek, saját feletteseiknek, az egymást váltó minisztereknek, majd a parlamenti vizsgálóbizottságnak, már korántsem tűnik olyan hihetetlennek, hogy „benne voltak”. Tevőlegesen, vagy csak az orruk előtt történt minden, tudták, látták, hogy a katonák mit csinálnak, de ki tudja miért (netán némi részesedésért?) hallgattak, sőt még a bizonyítékokat is eltüntették. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma még 1997-ben miniszteri biztost nevezett ki a kincsek visszaszerzésének koordinálására a témával addig legtöbbet és legmélyrehatóbban foglalkozó újságíró, Hajdú Éva, a Magyar Nemzet munkatársa személyében.

Az általa felajánlott tízmillió forintos jutalom ugyan semmiféle hatással nem volt a piacra, egyetlen tárgyat sem adtak elő birtokosai a jutalom reményében, a külföldi tömeg- és szaksajtó segítségével azt azonban elérte, hogy a nemzetközi műkereskedelemben a Seuso-kincs hallatán „kigyullad egy piros lámpa fejekben”, és sem az ismert, sem a még trezorokban őrzött, lappangó tárgyak között sincs egy sem, amelyiknek adásvételéről bárki komolyan tárgyalni merne. A magyar kormány azonban nem sok munícióval szolgált a Lord Northampton jogi pozíciójának gyengítését célzó sajtóhadjárathoz.  Sőt, miután sem a rendőrség, sem a titkosszolgálat, sem a régészek nem tudtak új, az angolszász jogrend szerint működő bíróság előtt felhasználható perdöntő bizonyítékkal szolgálni a kincsek eredetét illetően, a kulturális kormányzat Hajdú Éva háta mögött stratégiát váltott. Hiller István minisztériuma megpróbálta megvásárolni a kincseket. Hogy mennyiért, azt Hiller még ma sem árulja el, mint ahogy a konstrukció részleteit sem.
Az általa favorizált módszer ugyanis szerinte még ma is működhet, akkor pedig nem lenne szerencsés kiteregetni minden kártyát a lord ügyvédei elé. A stratégiaváltás mindenesetre arra épített, hogy Lord Northampton számára is kínos már az ügy. Állítólag kétes eredetű kincsei miatt néhány esetben „elfelejtették” meghívni olyan társasági eseményekre, amelyeken nem ott lenni az ő társadalmi státuszában a létező legnagyobb megaláztatás. Lehet, hogy mégsem teljesen kidobott pénz az a több mint kétmillió dollár, amibe az elbukott New York-i per került Magyarországnak? Mégsem hiába teázott Hajdú Éva évekig az angol kulturális tárca illetékeseivel, hallgatta a Scotland Yard aktív és nyugállományú, magándetektívvé avanzsált tagjainak sztorijait, miközben újra és újra felvetette a témát az angol kulturális sajtó munkatársainak? A Seuso-kincsek eladhatatlanok.
Ráadásul ma már az is köztudott, hogy a leletegyüttes jóval több darabból állt, mint amennyi jelenleg Lord Northampton birtokában van. Ráadásul – bár ezt a magyar rendőrség 33 éve nem tudja kétséget kizáróan bizonyítani –, műkereskedők körében azt is tényként kezelik, hogy a kincsekhez emberélet tapad. Magyarországon kívül komoly legális érdeklődő jó ideje nincs a kincsekre. 2006-ban a lord munkatársai egy privát aukción bemutatták a kincseket, de nem volt irántuk vásárlói érdeklődés. Úgy fest a helyzet, Lord Northampton mozgástere kezd beszűkülni, és Magyarországon kívül sehol, senkivel nem tud már komolyan tárgyalni a véres ezüstjeiről. Titok, hogy a Lord Northampton mekkora összeget kért azért, hogy átadja a nála lévő kincseket. Hiller beszélgetésünkkor úgy fogalmazott, hogy minisztersége idején a durván évi 100 milliárdos kulturális költségvetés jelentős hányadát elvitte volna az üzlet. „Kevesebb, mint a felét, de két számjegyű százalékát”. A 2008-as gazdasági válság kirobbanása után a kérdés lekerült a napirendről.

Hogy napjainkban mi történik, nem tudni. A rendőrség honlapján a kereső a „Seuso” szóra azt válaszolja: „Nincs találat”. Se egy felhívás, se egy-egy olyan tárgy leírása, rajza, amit a korábban meghallgatott tanúk láttak Sümeghnél, vagy megvásároltak tőle, majd továbbadtak. Semmi. Kérdésekre nem válaszolnak, de „higgyük el, még mindig nyomoznak”. Legkevesebb 27 darab Seuso-tárgy van ismeretlen helyen Sümegh József leletéből. Meglehet egy is elegendő volna az összes kincs magyar eredetének igazolására. Nemrég egy dunántúli városból valaki e-mailt küldött egy, a témával foglalkozó portálnak. Csak remélni lehet, hogy a levélben leírt információkról illetékesek is tudomást szereztek, és leellenőrizték. A levél ugyanis meglehetősen pontosan körülhatárolta, hogy hol találhatják meg a Seuso-leletegyüttes egyik hiányzó darabját... egy zongorán.

megosztom twitter