Major Tamás semmit sem tanult és semmit sem felejtett 2. rész

Ablonczy László

Tűnődve meredünk az idő mélyébe. Major Tamás bolsevik-elvtársi hűségében 1957. április 12-én Kállai Gyulához írt levelében áll: „Határozott állásfoglalással le kell zárni a szövetségben működött vezetőségi tagok politikai tevékenységének elbírálását. Gondolok itt Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Szakáts Miklós és még mások személyére. Az említett négy színész közül pl. az első háromnál szükségesnek tartanám, hogy megfelelő magasabb helyen fejükre olvassák káros tevékenységüket és ezért bírálatban részesüljenek. A negyediknél [Szakáts Miklós] megvizsgálandónak tartom, hogy nem kell-e súlyosabb rendszabályhoz nyúlni.” Kállai Gyula a címzett, de néhány napja a kérdés hivatalos területi felelőse már Aczél György volt, aki március végén Párizsban a magyar követtől tudta meg: távollétében miniszterhelyettessé nevezték ki. Huszár Tibor (Aczél és korunk) idézi az érintettet, aki a döntés ellen tiltakozni hazasietett a francia fővárosból. Kádár gyorsan elintézte Aczélt: „…kerültél te már rosszabb helyre is a megkérdezésed nélkül…”. Kádár döntésének előzménye, hogy az MSZMP ideiglenes vezető testületének ülésén, február 26-án Aczél saját korábbi, Nagy Imrével és a forradalommal kapcsolatos megengedő véleményét kritizálta. „Akik februárban ellenezték Nagy Imre bíróság elé állítását, azokat júniusban kirúgták a központi bizottságból” – írja Huszár. Aczél fordulata már pártszerűnek minősült, noha a pártvezér dohogva nyugtázta fordulatát. Kádár március 20. és 28. között Moszkvában járt, s a Hruscsovval folytatott tárgyalásokon Rákosi hazatérését sikerült megakadályozni.

Áprilisban tehát, amikor Aczél hivatalba lépett, a megtorlások újabb fejezete kezdődött; letartóztatták Déry Tibort, s a színházi világ is sorra került. Az idősebb Magyar Bálint Biszku Bélához írott, április 25-i levelében emlékeztetett: korábbi találkozásukon Szakáts Miklós ügye szóba került, akit a Néphadsereg Színház igazgatója védett, mondván, színésze nem támadta, hanem helyzetét „taktikailag még erősítette is”. (Bukásra ítélt siker) Méltatlan viszont, hogy Magyar Bálint színháza dicséreteként azt állítja: az október 30-i társulati ülésen „… egyszerre züllött szét a Nemzeti és a Madách Színház együttese.” Egyenesen fogalmazva: a forradalom tisztító voltát, vagyis a társulati, művészi és politikai szuverenitási küzdelmet ellenforradalmi, önpusztító folyamatnak ítéli azért, mert mentora, Major Tamás hatalmát megrendítette. Magyar Bálint vélekedését tekintsük „taktikai” érvnek arra, hogy mentse színészét, ám nem járt sikerrel. A színházi szövetség forradalmi bizottságában működő Szakátsot Török Tamás Esperanza című darabjának hatodik előadása előtt, május 21-én letartóztatták, direktora hiába várta. S hiába kérte Szénási Géza legfőbb ügyész segítségét is, semmi válasz. Major Tamás „súlyosabb rendszabálya” működött. Szakátsot Harangozó Szilveszter, később miniszterhelyettes, „Cyrano” néven beszervezte Kistarcsán, megalapozván ezáltal szakmai karrierjét. Szakáts az elkövetkezendő években színi és művészeti életünk spicli-élmunkásaként dolgozott. Sinkovits Imrét is módszeresen vallatásra hurcolták egy budai villába és rendőrségi szobákba: faggatták az emberekről, eseményekről. Félelem és rosszullét szorította napjait; nem bírta tovább, s rettegését legyőzve, egyszer megkérdezte a vallatót: csak nem besúgónak akarják beszervezni?... Többet nem vitték, el, de sorsát megnyomorították.

Győr kultikus helye volt a forradalomnak, a kádári leszámolás ennek megfelelően tette célponttá. Földes Gábort, a győri színház kommunista főrendezőjét, aki a mosonmagyaróvári sortűz apokalipszisében még ávósokat is mentett, s a további napokban a békés társadalmi átalakulásért dolgozott, letartóztatták, s május 3-án kihallgatták. Május 17-én és 18-án a színház tagja, Kéri Edit levélben kért segítséget Majortól (OSZMI -2014. 117. 2. jelzet). Nincs nyoma, hogy Major lépett volna ekkor, Földes további sorsát ismerve bizonyosan nem. Mert az események sodrában ügyét nemhogy elkülönítették, de szervezkedési csoport részeseként meneteltették a bitó alá. A megyében elterjedt a szóbeszéd, hogy felgyorsítják a rendőrségi és bírósági eljárásokat. Szigethi Attila országgyűlési képviselő (!), a Hazafias Népfront országos vezetőségének tagja, a győri forradalmi bizottság elnöke öngyilkosságot kísérelt meg május 17-én. Földesről is faggatták, de Szigethi nem segítette a pribékeket. Szigethi önpusztító gesztusa Földest is megrendítette, s talán már ekkor fölsejlett előtte: az élete a tét. Szigethi második kísérletre aztán végzett magával.

1957 elején éledezni kezdett a színházi, művészi élet. Február 8-tól hetente megjelent a Pesti Műsor, a főiskolások is újrakezdték a munkát, első nyilvános vizsgaelőadásuk az Uránia színpadán Kleist Amphitryonja volt; s a Jókai Színház évtizedes némaság után az emigrációban élő Zilahy Lajostól hirdetett bemutatót (A szűz és a gödölye). Páger Antal pedig tizenhárom év múltán a hatvanéves jubileumát ünneplő Vígszínházban március 16-án Molnár Ferenc A hattyú című játékában Albert herceg szerepében léphetett újra színpadra, majd következett egykori parádés sikerének felújítása: Kántor János szerepe Kodolányi Földindulásában. S már a kádári rendszer internacionális hitelesítése is elkezdődött azzal, hogy március második hetében négy estén Yves Montand koncertezett az Erkel Színházban. Mint Montand Tardos Tibornak elmondta (Irodalmi Újság, 1967/1), hatalmas vita előzte meg, hogy a keleti koncertkörútját lemondja-e.

A Film Színház Muzsika címmel május 17-én indult lap Fejér István vezetésével váltotta a forradalom előtt megjelent Színház és Mozit s a havonta szerkesztett Színház és Filmművészetet. Palló Imre, Szabolcsi Bence, Ruttkai Éva, Tolnai Klári, Fábri Zoltán, Heltai Jenő mellett Major Tamás üdvözlő sorai is olvashatók az első számban: „… végre itt az új színházi lap, mert ha jól szerkesztik és jól írják, akkor a színészek és a közönség kapcsolatát nagyon elmélyítik… Azt hiszem, ha a közönség bepillanthat ennek a harcnak valóban művészi kulisszatitkaiba, akkor bensőségesebben együtt érez a színésszel.” Keserves mosollyal olvassuk a harc módozata és a nagyérdemű beavatásának érdemes voltát, mert a lap tudatta: befejezték a Gerolsteini kaland forgatását, de arról szót se ejthetett, ami a főszereplővel, Darvas Ivánnal történt: alig egy hét múlva, május 25-én éjszaka letartóztatták. Mint Gábor Miklós feljegyezte, Tolnai Klári segítséget kérve felkereste Majort. Megkésve is ámulunk a helyzeten: Darvast Major pártolja? Major persze virtuóz komédiás a politikában is: „Nagyon kedves volt. Szerinte Ivánt Horvai Pista küldte a Nemzetibe. – Szóval Majornak még mindig fontos, hogy Horvai Pistán üssön egyet.” (Sánta szabadság – 1957. május 26.) Tolnai Klári és Gábor Miklós alighanem téved, mert Major sokkal inkább az október 30-i társulati gyűlést nem tudta elfeledni, amikor a Nemzeti társulata föllépett ellene, és lemondásra szólította fel. A petícióval Darvas hevítette cselekvésre a Nemzeti társulatát. Ennek nyomán másnap Major közóhajra lemondott. S majd a december 1-jei társulati szavazáson 94 voksból egyet kapott mint rendező, s mindössze tizenheten jelölték arra, hogy az intézőbizottság tagja legyen. Ilyenképpen Darvas Ivánnak a Nemzetiben felolvasott mozgósító röpirata a Nemzeti igazgatóját halálosan megsértette. Major utolsó élet-vallomásában (Koltai Tamás: Major Tamás – A Mester monológja) is rágalmazta a színészt: „Odajött Darvas Iván golyószóróval az oldalán”, pedig ez hazugság, mert Darvas a Madách társulatának nyilatkozatát vitte és olvasta fel a Nemzeti együttesének.

A Film Színház Muzsika első száma Németh László Széchenyije alakítójához, Timár Józsefhez írott levelét is közölte. Alig egy hét – és Darvas Iván elhurcolásának napján betiltották a Széchenyit. Ádám Ottó rendezésében a mű tizenkét előadást élt meg a közönség tüntetéserejű ünneplésének kíséretében; a színen: házkutatás, titkos iratok, besúgó, öngyilkosság… a legnagyobb magyar sorsát megjelenítve. Ebben a dúlt magyari jelen időben lélekperzselő időszerűség. Ám az is igazolódott: a diktatúra és a cenzúra képzelete mindig korlátolt, hiszen arra mégse gondolhatott, hogy a feldúlt döblingi szoba látványa is tapszuhatagra indítja a közönséget. Miért engedélyezték az előadást? Már az 1956/57-es évad tervében szerepelt a Széchenyi, s épp 1956. október 20-án, a Galilei bemutatója előtti délutánon járt Tímár József Németh Lászlónál, hogy a dráma és a szerep kérdéseit megbeszéljék. A Fővárosi Tanács osztályvezetője, Szőnyi József a budapesti színházak műsorpolitikáját összegző 1957. március 19-i levelében is jelezte egyet nem értését (MOL XXXV. 1.a.1. 1957. 12. őrzési egység – az MSZMP Budapesti Ideiglenes Intéző Bizottságának ülései). Ám csapdahelyzetben volt a Kállai Gyula felügyelte aczéli vezetés, mert a Kádár-kormány március 15-én Kossuth-díjat adományozott Németh Lászlónak. Ilyenképpen a kitüntetett író darabjának próbáit mégse tilthatták be. Engedték, vélhető: a hatásra, a nézőtér érzékenységére a cenzor, a hivatalnok és a belügy is teszt-igénnyel tekintett, ám gyorsan megelégelték a forró hangulatot, így a Széchenyi eltűnt a műsorból. Amelyet 1948-as zeneakadémiai beszédében Major Tamás (olvasatlanul) egyszer már kiűzött a magyar színpadról. Találgatni is fölösleges Kállai Gyula és Aczél esze járását: a Galilei maradhatott a Kossuth-díj fényében, s gyorsan eltüntettették a Széchenyit. Két Németh-dráma soknak mutatkozott, hiszen a Galilei előadásain színpad, Bessenyei alakítása és a közönség lélekben összeforrt, ahogyan Gábor Miklós naplójában írta: „Mikor azt mondta, hogy félt, ha éjszaka kocsikat hallott közeledni, sírva fakadt, és a közönség vele sírt – meséli Saskia” – azaz Ruttkai Éva (Sánta szabadság – 1957. május 27.)

Kállai Gyulának írott idézett levelében (április 12-én) Major pontokba sorolta a feladatokat: „Kulturális területünk egészén erősen érezhető ma az irányítás hiánya. … eljött az ideje annak, hogy erős kézzel nyúljunk az elvi kérdésekben igen bizonytalan talajon mozgó értelmiségünk hóna alá, és az eddiginél sokkal határozottabban mutassuk meg számára az ellenforradalom okozta káoszból kivezető egyedüli helyes utat.” (Szigorúan bizalmas) Gazdasági, fizetési javaslatok mellett már újra személyek kiiktatását javasolta. „Egyidejűleg felül kell vizsgálni a színházak jelenlegi vezetőinek névsorát, és az ideiglenes megbízásokat meg kell szüntetni. Szükségesnek tartok bizonyos személyi változásokat, így pl. helyesnek tartanám Egri István leváltását.” Őt nem is az osztályharc jegyében, mint egykori szociáldemokratát óhajtotta elcsapatni direktorságából: két nyomósabb ok lappangott javaslata mélyén. Egyik: 1945 után Egri a Nemzeti sikeres rendezőjeként Major szemébe mondta galádságait, és otthagyta a színházat, mert Major hitegette, de rendezéssel nem bízta meg. Major nem felejtett, mert Major sose felejtett, legfönnebb elföldelte emlékeit, s kivárt. De tán súlyosabb ok is mozgatta: Egri a Petőfi Színház társulatának közakaratából, művészi megbecsültsége folytán vezette a színházat. Azaz ötvenhat szelleme élt a Nagymező utcában. Vagyis a művészi és intézményes szuverenitás jegyében működtek. Major vélhetően nem egyeztetett a fővárossal, de Szőnyi elvtárs március 19-i feljegyzése is szorgalmazta Egri eltávolítását, s Marton Endrét, a Nemzeti új Kossuth-díjas főrendezőjét javasolta igazgatónak. Marton maradt, Egri egy év menedéket kapott, amint Palló Imre, az Opera igazgatója is.

Példaszerű pártosan dolgozott Major: április 3-án, a főiskolán, a felszabadulás ünnepén, ahogy „Képesi Endre” ügynök jelenti, a Hazám és A város peremén című verset szavalta, és „nagysikerű beszédében” az illegalitás és a felszabadulás időszakát idézte, majd szólt a „jelenlegi állapotról”. Olty Magda, a Nemzeti tagja, Major kreatúrájaként, új rektorként is szólt: „… teremtsük meg itt is a nyugodt életet, a harmóniát”, majd Majorra hivatkozott. Az ügynök kritizálta az ünnepi műsort: egy dal se hangzott el, se a magyar, se a szovjet himnusz, sem az Internacionálé. (ÁBTL 3.1.2. M-19593) A Pesti Műsor tudatta: „megalakult a Nemzeti Színházban az MSZMP ideiglenes intéző bizottsága. Vezetői: Major Tamás igazgató, Berczeller Antal gazdasági vezető, Halász Kálmán főtitkár. Az ülésen Major Tamás beszédéhez Somogyi Erzsi, Baló Elemér, Kemény László és Darvas Ernő szólt hozzá.” (április 19.) Szűkre szabott elvtársi társaság. A Forradalom előtt a Nemzetiben 120 MDP-tag volt, s az utódpártba, az MSZMP-be 33-an jelentkeztek, ebből csak hat volt művészi állományban. (ÁBTL 3.1.9. V-150394) Bessenyeivel az élen a Nemzeti vezető színészei, de sok munkás, dolgozó is visszaadta a tagkönyvét, s nem óhajtottak még egyszer ugyanabba a szennyezett folyóba lépni.

Feladatok a pártépítésben és a színpadon: április 7-én délután ½ 5-ös kezdéssel Major–Marton–Gellért korábbi rendezésében újraindult a Tragédia előadása, melyben Ungvári Lászlóval váltva Major alakította Lucifert. Április 19-én a Nemzetiben Illyés Gyula fordításában García Lorca Vérnász című darabjának bemutatója következett. Fehér arccal, kék ragyogásban, hegedűszó kíséretében, a színpad előterében Major alakította a Hold szerepét, jelenésként mondta a poétikus sorsmonológot. Az előadás más pillanataiban Titkos Ilonával (A Halál, mint koldusasszony) némán tűntek fel. A dráma ügyelőpéldányának belső lapján még Illyés Gyula fordításának eredeti címe szerepel: Véres menyegző. Az átböngészett ceruzabejegyzések arról is tudatnak a megsárgult gépiratmásolatról, hogy voltaképp az egy monológnyi szerepet Marton Endre kettőzte, mert Major mellett vagylagosan Sinkovits nevét is a szereplistán olvashatjuk. Lorcához híven a „fiatal favágó” (mint Hold) alakja inkább illett Sinkovitsra, mint Majorra, de a súgópéldányban egy talányos jelzés tűnik elő. A monológ nyolc sora ceruzával bekeretezve látható, és mellette áll: „Sinkovits nem!” Idézzük a szöveget: „… A legálmosabb / fémeken nőtt hamu mezőn / a tűz taraját keresi / háztetőn és hegytetőn. / Engem hord mégis a hó / széles jáspis vállain / keményen és hidegen a tó / engem rejt el vize mélyein.” Mire gondolhatunk? A színlapokat tanulmányozva Majort Sinkovits csak ősszel váltotta. Netán a kihallgatásokra beidézett, elhurcolt színészre váró sors miatt mentesítették a szöveg elmondásától? Immár nincs kitől kérdezni, miért a talányos tiltás.

Tavasszal súgó beosztásba a Nemzetibe szerződött Czapkó Endre. Jelentéktelen tény, de úgy már érdekesebb, hogy hamarost titkári beosztásba került Czapkó elvtárs. Súgóból „Fekete Gyula” néven besúgó lett, hogy aztán a színház idegközpontjából, a művészeti titkárságról továbbítsa a híreket. Egyébiránt Major Kállai Gyulának címzett óhaja teljesült, mert 0019/10/1957-es ügyviteli számon „Szigorúan titkos” jelzettel, még Kossuth-címeres papíron, dr. Kenyeres Ágnes, a Művelődésügyi Minisztérium színházi osztályának vezetője levelet írt a Nemzeti Színház igazgatójának: „… határozatomat tudomásulvétel végett megküldöm azzal, hogy Mészáros Ági művésznő, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Somogyvári Pál színművészeket határozatom keltétől számított hat hónapi időtartamra foglalkoztatni nem szabad.” Az említett színészekkel névre szólóan is tudatta Kenyeres Ágnes: „Az ellenforradalmi események során és az azt követő időben tanúsított magatartása miatt hivatásos előadó-művészi működési engedélyét a jelen határozatom keltétől számított hathavi időtartalomra megvonom, és erre az időre mind a Nemzeti Színháznál való fellépéstől, mint pedig a színházon kívüli bárminő szerepléstől eltiltom.” Azt is közli, hogy fél év múltán a Nemzetiben szerepelhetnek, de mindennemű külső szereplés tilalma további fél évre változatlan. Bárminő kihágás pedig „… egy évig terjedhető börtönnel büntetendő”. A színház munkáját tekintve képtelen határozat, hiszen Mészáros Ági a színház csillaga, Bessenyei két Illyés-darab főszerepétől fosztottan is a Nemzeti vezető színésze, de Sinkovits Imrének is már rangja van, így együtt eltiltva a színpadtól a repertoár összeroppanását is jelentheti az őszre. S főként: ínséges, fölbomlott társadalmi életben a színházi estéket a népszerű színészek segíthetik. A kommunista politikust a színigazgató felülbírálta. „Major védi a színészeket körömszakadtáig és azt mondja, nem ezek a bűnösök, ezek csak eszközök voltak. Őszerinte Egri István és Horvai István a főbűnös.” („Meszlényi” jelentéséből, 1957. június 3. ÁBTL 3.1.2. M-18667/29) Major a színházi ember és Major a párt hű katonája – a kettő dialektikus szimbiózisban üzemelt benne. Bizonyos, hogy Kenyeres Ágnes csak postázta Aczél diktátumát. Major aztán elérte: a nevezett színészek büntetését úgy mérsékelték, hogy a tiltás csak a külső munkára (rádió, film, szinkron) vonatkozzon, így a színházban tovább játszhattak. Bessenyei Ferenc emlékezete 1989-re így szépítette: „Eltiltottak minden közszerepléstől… A Nemzeti Színházon kívül nem léphettem föl. Játszottam tovább a nemzet nagy hőseit, Kossuthot, Dózsát. Dózsa beszéde Szegeden. Hétezer ember tapsol…” (12 nap, amely…) Valójában akkor már egyik szerepét sem játszhatta Bessenyei; a Kossuth–Görgey dráma, a Fáklyaláng majd csak 1968. január 12-én kerülhetett újra a Katona színpadára, a Dózsa György pedig 1971. augusztus 15-én, és még két estén szerepelt ama hétezres nézőszámú szegedi szabadtéri műsorban.

Viselődtek a művészek a tavaszon; „Meszlényi” a színészek kihallgatásainak visszhangját is fölsorolta jelentésében. Például: „Mindenki most Bessenyei miatt izgul – ezt szeretnék megmenteni attól, hogy ne legyen semmi következménye a kihallgatásának. S ebben bíznak is, mert Major is hajlandó támogatni minden erejével.” (ÁBTL-3.1.2.-M 18667/2/367) Egy másik jelentése (június 4.) Bessenyei véleményét tudatta: „Hazánk először a mienk és csak ezután a ruszkiké, márpedig vannak, akik szeretnék, hogy fordítva legyen, és ebből adódik a legtöbb baj.” (ÁBTL M-18667/2) Június 20-án a Tolnai Lajos utcában Bessenyeit tanúként hallgatták meg Darvas Iván ügyében. Tárgyszerűen beszélt, úgy, ahogy történt az október 30-án a Nemzeti társulati ülésén, majd a forradalmi tanács alakulásáról a Kertész utcai szövetségi székházban, este pedig a petíció felvételéről a Parlamentben. A rémhírek, a találgatások nyomasztó estéi, éjszakái a Nagymező utcai színészklubban. De sorra következett a kihallgatáson Raksányi, Sinkovits, Somogyvári Pál, Ruttkai Éva, Gábor Miklós. A félelem oldása konyakkal, fröccsel, vagy kedéllyel, s mint: „Sinkovits barátai előtt gúnyosan sorolta fel bűneit, és cirkuszt űzött mind a kihallgatásából, mind pedig a várható eseményekből.” (ÁBTL 3.1.2. M-18667/2) Várható következmények? Jókedvbe csomagolt szorongás. Sinkovits sem tudta megélhetésének holnapját, Major a színház menetét és színészeit mentette ugyan, de megfosztva külső jövedelemtől. Sinkovits az Aranycsapat Lóránt Gyulájának játékgyártó műhelyében dolgozott szabadidejében, barkácsolta a Miki-doktorokat. S a további hónapok története: Major szervezésében hívatták a színészt a minisztériumba. Aczél nyilatkozatot akart: a Népszabadságban ítélje el a forradalmat! Sinkovits nem engedett; s még kétszer visszatért, vitázott, majd végül Aczél egy tajtékos váddal provokálta s egyben lezárta a beszélgetést: „Maga kövezte ki az utat a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig.” „Hát hol volt ön az elmúlt hónapokban? Kizárólag a Szent István park környékén tartózkodott” – válaszolta Sinkovits.

Segített Major Sturcz Edit ügyében, aki a miskolci színház tagja volt, s a helyi rádióban néhány verset mondott, és ezért letartóztatták. S mint a Mestersége: színész című tévéműsorban elmondta (1996): a miskolci fogdából kénytelenek voltak vonathoz kísérni, mert a budapesti rendőrség idézte. Mint a belügyi iratokból kitűnik: nevesítették is az Obersovszky Gyula, Tóth Ilona ügyben. (ÁBTL 3.1.2. M 18667/1. február 22-i jelentés) Sturcz Major jóindulatát kérte, aki segítséget ígért: „… fejesekkel beszél.”. Mi történt? „Meszlényi” ügynöknek Sturcz így beszélte el: „Szeretett volna külföldi rádiót hallgatni és megnézni, hogyan készül az illegális munka, röpcédula stb., és ezért Gáli József író rábeszélésére velük ment ki a Domokos utcai kórházba. Ott rádiót hallgattak, és megnézte a röpcsiket. Majd fáradt lett, és lefeküdt. Arról nem is tudott, hogy akkor éjjel ott egy embert meggyilkoltak”– ez az az éjszaka volt, amikor Tóth Ilona az ellene felhozott hamis vádak szerint meggyilkolt ott egy embert. (ÁBTL-3.1.2. –M-18667/2/ 323) Sturcz Editet Major több dramaturgiai húzással kimentette a szovjet katona és a magyar belügyes gyilkosságának rágalomvádjából.

Komor, tragikus művek után derű következett a Nemzeti színpadán: Nagy Ignác Tisztújítás című darabjára készült a Nemzeti, s felléptidíjasként szerződtette Sturcz Editet – a Pesti Műsor előzetesében neve még így szerepelt. Egyik próbán – így mondta a tv-interjúban – a rendező, Várkonyi Zoltán megkérte: változtassa a nevét Soós Editre. A Tisztújításban a továbbiakban a színlapon, az újságokban, a filmeken Soós Editként szerepelt, és ezzel személyét kivonták a Tóth Ilona-perből. Soós Edit ügye a filmgyárban is politikai hírré vált, így egy készülő alkotásban (Nehéz kesztyűk) elvették tőle a szerepét. Majd váratlanul visszaadták, s újabbat is kapott Máriássy Félixtől (Külvárosi legenda). Mi történhetett? Más aligha, csak a Kádár Jánosnál is hiteles Major intézhette el, hogy Soós Edit találkozzon a legfőbb ügyészszel, Szénási Gézával. Erről tévévallomásában Soós Edit hallgatott, de a Hungária kávéházban „Meszlényi”-nek 1957. május 17-én említette: „… közel két óráig beszélgetett. Az megnyugtatta, hogy semmi bántódása nem lesz. Így a Nemzetiben is megtarthatja szerepét és idővel odaszerződhet.” (ÁBTL-3.1.2.-M18667/26 323) Jelzett belügyi jelentésben olvasható Soós Edit védekezése, miszerint. „… azon a bizonyos kórházi estén, mikor Tóth Ilonáék a gyilkosságot elkövették, ott volt ugyan a kórházban, de aludt. S nem vett semmiben részt, még a rádióhallgatásban sem.” A jelentések Kálmán György partnereként említik a színésznőt, de vélhetjük: ezen a tavaszon Major Soóst több céllal is a maga körébe vonhatta; egyet említve, amit a már beszervezett Szakáts majd 1958. február 27-én „leadott” Nagy Antal nyomozónak: „Soós Edittel vasárnap beszéltem, és elmondta, hogy míg én le voltam csukva [1957. május–június – Kistarcsa], Major elvitte Karinthyval [Ferenccel] a Mátyás pincébe, ahol a svéd kultuszminisztert látták vendégül, s Major Soóssal és Karinthyvel bizonyította, hogy »íme forradalmár írók és színészek is dolgoznak«. S mikor többek között rólam is érdeklődött a miniszter, Karinthy és Major kijelentették, hogy »disznóság, ami velem történt.«” (ÁBTL -3.1.2. –M-17376/195) A jelentés annyiban téves, hogy svéd miniszter nem járt Pesten – nyilván titkosszolgálati megbízatással is, a svéd követség embere „tájékozódott”.

A korábbi évek színházi felügyelője, Kende István, a minisztérium főosztályvezetője 1957. április 26-án Kádár Jánosnak címzett levelében háborgott: engedékenység és opportunizmus jellemzi a színházi területet. Kezdte az Operaházzal és Palló Imre igazgató piszkolásával, folytatta Greguss Zoltánnal, a Madách direktorával, majd több személy elleni vádzuhatag következett: Darvas Iván, Szakáts Miklós, Somogyvári Rudolf… képtelenségig fokozott rágalmak, például: utóbbi „októberben fel akarta akasztani kommunista kollégáit”. A vad-balra hangolt Kende szerint „… elnyomták a kommunista művészeket, s szakadatlanul előre vitték a jobboldaliakat. Ebben igen gyakran a Nemzeti Színház járt élen – igaz, nagy művész! – azt a Mészáros Ágit, akinek szovjetellenes nyilvános szereplése közismert.” Kende javallata: „Mi nemzeti hőst csinálhatnánk pl. Baló Elemérből, meg Kőmivesből [Sándor], akik már 1919-ben is bátran, keményen mellettünk álltak.” (Kedves, jó Kádár elvtárs!) A politikai vezetés nem bírt az írókkal, így csak Kende-színvonalú Irodalmi Tanácsot tudott testületté szervezni. A teátrista névsor azért rangosabbra sikerült április végén, mert Aczél érzékelte: a színháziak más-más okkal engedékenyebbek. Így alakult a Színházművészeti Tanács: Gellért Endre, Hont Ferenc, Magyar Bálint, Major Tamás, Marton Endre, Mészöly Tibor, Nádasdy Kálmán, Simon Zsuzsa, Somló István, Szinetár Miklós, Téry Árpád, Timár József, Upor Tibor. Elegyes társaság; művészi tekintélyek, baloldali árnyalatok, ÁVH-s, moszkovita és rákosista színeződéssel, és a forradalomban polgári tartózkodást mutató személyek, akik a politikát és Aczél György hitelesítését, erősítését voltak hivatva igazolni. Az említett elvtársi vonal jól érzékelhető, s ebből következően Aczél pontosan tudta, hogy neki nem Timár József, hanem a Központi Bizottság tagja, Major Tamás a fontos. S aligha volt szava bármiben is a színészszakszervezet mellett életre hívott tanácsadó testületnek, melynek névsora: Lukács Margit, Sennyey Vera, Tolnay Klári, Apáthi Imre, Kovács Károly, Kőmives Sándor – és dr. Németh Antal, egykor a Nemzeti Színház igazgatója, aki tizenegy éves anatéma után Kaposváron újra rendezhetett.

Várkonyi Zoltán élet-vallomásaiban, s a róla szóló emlékkönyvben (Várkonyi Zoltán) is feltűnően kerüli a Major-idők Nemzetijének történéseit. Várkonyi 1945 után a Művész Színházat igazgatta, ám boldog-küzdelmes direktorságát a Major vezette testület szüntette meg az államosítással. S mint később Várkonyi szólása volt: javára szólt Majornak, hogy hátából nem húzta ki a kést, mert szerződtette a Nemzetibe. S hogy nyugati-polgári kómájából ébressze Várkonyit, 1949 és 1951 között Szimonov, Lavrenyov, Mihajlov, Vlagyimir-Szamoljov Lev és Háy Gyula darabjaival rendelte ideológiai gyógykúrára. Röpke vígszínházi távollét után 1952-ben Várkonyi visszatért, s az átképzési idők csöndesülő mániájában már Moliére-t és Vészi Endre-darabot is érdemelt, s játszhatta például Higginst a Pygmalionban. Gábor Miklós naplója (Sánta szabadság) 1957 első hónapjaiból számos érdekes és fontos tényt feljegyez Várkonyiról. Mert a Nemzeti színész-rendezője szabadulni akart Major köréből. „Nekem el kell jönnöm a Nemzetiből… én nem bírom se az ottani nagyságokat, se Tomit” – idézi Várkonyit a január 22-i Gábor-jegyzet. Némely beszélgetést átlengi Várkonyi távozási dilemmája: vállaljon-e színházvezetést? Csábul, mert nem feledi Művész Színházát. De a hatalom biztatását is érezheti, amit Gábor Miklós a pártközpontban Lakatos Évával való találkozásról idéz: „… maguk rosszabbtól félnek, mint ami volt! – mondja, amikor meghallgatott –, mert ne féljenek, nem megyünk vissza, és nem engedünk nívócsökkenést! – Mi nem kívánunk kapitalista színházat, tudjuk, hogy ott mennyi a szemét. De nem kérünk a halálosan megmerevedett szovjet művészetből se! A legjobb mégiscsak Nyugaton van. Olivier, Brecht… Brecht kommunista…” – így Lakatos (április 9.). Gábor feljegyezte Várkonyi monológját: „Mást nem kaptam a párttól sem, csak pofonokat, bírálatot, rúgást, voltam kozmopolita, angol kém, amit akarsz… most szeretném, ha ők hívnának engem, ha nem mindig én kínálkoznék. Bár hiszen azt is megtettem…” (április 11.). A föntebb említett, Lakatos-féle elvi futamban Várkonyira utaló vélekedés is előtűnik, hiszen Művész Színházára a hitvány nyugati import vádja is ömlött egykor, épp Major diktátuma nyomán. Horvai 1956os őszi távozása után Greguss Zoltán ideiglenes igazgatóként irányította a Madách ügyeit, így alighanem Majornak ismét volt elvi ürügye, hogy Várkonyi direktorságát vétózza magas elvtársi körökben. Várkonyi ajánlkozott, de Major ezt nem mutatja, hanem újabb játékáról értesülhetünk. Május 24-én Várkonyi rendezésében hatalmas siker, a játékkedv diadalos zuhataga a Tisztújítás bemutatója a Nemzetiben. Másnap Várkonyi így vélekedett Majorról: „Derék ember lett belőle… már tud örülni mások sikereinek, és ha segítséget ígér valakinek, megtartja szavát. – Aztán felteszi a kérdést, elküldje-e majd a színháztól ezt meg azt a gyenge színészt? Nem mondják-e majd, hogy politikai okokból küldte el?” A „mások sikere”: itt a Tisztújítás, mert Major is parádézik. Czímer Józsefet idézve: „Az előadásban a szocialista realizmusként becézett naturalizmus félrevetése, a színészi játéktól a díszletekig és a kellékekig a színház játék voltának hangsúlyozása szakmailag egyenesen forradalmi váltásnak mutatkozott.” (Átszállás ugyanarra a vonatra) Major alakítását pedig így dicsérte Illés Jenő: „Csodáljuk Major groteszk humorát, sokat derülünk hát Langyos doktor szerelmes nekibuzdulásainak, ügyetlen és kényszerűségszülte férfias helytállásán, remegő inakkal elmondott hamis tirádáin. Mulattatóan csetlett-botlott előttünk egy gyáva ember, akit sorsa a kellemetlen közéleti szereplés porondjára taszított.” (Film Színház Muzsika, 1957. május 31.)

Színpad és élet: Major valóban „többször változtat hangot” – akár egy jeleneten belül is. Féltékeny volt Horvaira, mert jó társulatot szervezett és sikeres színházat kreált, s tudta, Várkonyi is vetélytársa lenne a Madách élén, ilyenképpen kétszeresen hasznosnak ígérkezett, ha elpályázó emberét továbbra is a Nemzetihez köti. S persze, dicsérte, különösen hogy a vígjáték neki is nagy tapsos estéket szerzett. Ami pedig a mentéseket illeti: Major válogatott, a legmagasabb helyről ismerte a politika gyűlölet-dagály áramait.

„Nagy a feszültség” Gellért és Major között, jegyezte fel Várkonyi szavait Gábor Miklós (április 10.): „Gellért teljesen kiürült, a Szecsuáni nagyon rossz előadás.” Bertolt Brecht Jó embert keresünk című darabját Gellért Endre rendezésében 1957. április 6-án a Katona József Színházban mutatták be, Sen Te–Sui Ta kettős szerepét Mészáros Ági alakította. Várkonyi sietősen, felületesen ítélkezett. Valójában a szocialista naturalizmus és a sztanyiszlavszkiji módszer oldása, színházi gondolkodásának új, kísérleti fejezete kezdődött a Brecht-előadással. A Kínai Klasszikus Színház budapesti vendégjátékán (1955. december), majd kínai tanulmányútján (1956 telén), főként a Majomkirály előadásán új színházi gondolkodás tárult fel Gellért Endre előtt. A színész énekel, táncol, szaval, virtuóz intonációval s pantomimjátékkal együtt fejezi ki emberi érzelmeit. Jelmez, díszlet, maszk is új dimenzióba helyezte a játékot, melynek együttes és hatalmas élménye Gellértet bátorította arra, hogy Brechtnek a hazai színházi életben ismeretlen kínai tárgyú darabjával lódítsa magát és a köz gondolkodását egy új színi világ felé. A pszichológiai realista, zárt életű előadásokhoz szokott színész, közönség, kritikus hökkenten fogadta a darabot és nézte az előadást, mely kemény váltások, nyers jelenetezések helyett lágynak és túl kínainak mutatkozott. Major Tamás élet-vallomásában (Major Tamás – A Mester…) zavaros érvekkel és pongyolán fogalmazva okolja Gellért Endre előadásának bukását, amely abban tetőzött – Major szerint –, hogy „Brecht ezt nem tűrte és tiltakozott ellene”. Bődületes tévedés, hiszen Brechtet már 1956 augusztusában eltemették, Gellért pedig 1957 áprilisában vitte színre darabját. S hogy nem Szecsuáni jólélek címmel játszották, mint Major emlegeti, s mint majd ezen a címen rendezte meg később a Nemzetiben (1972. január 7.) és Kolozsvárott is (1973. december 12.)? Mert 1957-ben Budapesten nem bizonyosság a jólélek, hanem annak keresése társadalmi, politikai szempontból gyötrelmes és tragikus dilemma. Erre Major még 1986-ban sem asszociált, hiszen harminc év múltán is ellenforradalomként látta 1956 őszét.

Változatos hírek a pesti színházi-művészeti életben: április 13-án feloldották az éjszakai kijárási tilalmat, s visszaállt az előadások este 7 órai kezdése; megnyílt a Tavaszi Tárlat, melyen kiállították Somló István portréját, Majorné Beck Judit alkotását. A Bartók Teremben a nyilasés börtönviselt Kiss Ferenc győri színészként egy olasz darabban (Játék és valóság) újra színpadra léphetett a fővárosban is, miközben az előadás rendezője, Földes Gábor már börtönben várta végzetét. Hírelték, hogy Szinetár Miklós Szverdlovszkban a Valahol délen című operettet rendezi, s több szovjet városban a Csárdáskirálynőt állítja színpadra; az avignoni színházi fesztiválra Csernus Mariann, Berek Kati, Máthé Erzsi, Gosztonyi János és Kálmán György utazik; s a párizsi Sarah Bernhard Színházban a Népek Színháza 1958-as nyarának találkozójára meghívják a Nemzetit és az Operettszínházat. A forradalom óta az első szovjet együttes, a Pjatnyickij Magyarországon vendégszerepel. Már tatarozták a Nemzeti siófoki üdülőjét, ahol öt bolgár művész is nyaral, s viszonzásként öt magyar színészt delegáltak a Fekete-tenger partjára. S az új évadra készülve Major Tamás vezetésével Karinthy Ferenc Szellemidézés című darabjának olvasópróbájára is sor került, és az évad végén a szokott társulati hajókirándulást is szervezték a Dunakanyarba. Tárgyaltak egy túlországi vendégjátékról; Pozsonyba készültek, ahol terv szerint a Galileit és a Vérnászt játsszák szeptemberben. Május 21-én a kísérleti tévé a Bánk bánt közvetítette a Nemzetiből; másnap telefon-hír a tengerentúlról: Montrealban öngyilkos lett Rajczy Lajos, aki a forradalmas őszön távozott az országból. Egykor vezető színész a Nemzetiben; Bessenyeivel kettőzve játszotta Bánkot és az Úri muri Szakmáry Zoltánját. A vele egysorsú Juhász József tizenhét évvel később hasonlóan végezte az életét Torontóban. Magyar színész nem élhet száműzetésben; csak Ferrari Violettának sikerült; Ofélia, Lujza budapesti alakítóját idővel Irma, te édes!-ként ünnepelték a (nyugat)németek.

Nagyüzem a Nemzetiben: a tévé a Warrenné mesterségét is közvetítette, és próbálták Madách Tragédiájának margitszigeti, majd Csajkovszkij színpadi előadását. A három közül csak egyben volt kettős szereposztás: bizonyára Major politikai elfoglaltságai okán is, Ungvári László alakította Lucifert Básti és Lukács Margit partnereként. A Nemzeti dramaturgjának, Hubay Miklósnak új darabját A másik Európa címmel a Jókai Színház adta elő. Szünetben Kenyeres Ágnes osztályvezető ajánlotta Hubaynak: bemutatja a páholyban ülő Aczél Györgynek. Hubay elhárította a hivatalnok gesztusát. Kis idővel később Major hívatta Hubayt, s közölte: a Nemzeti a továbbiakban nem igényli munkáját. Barátságosan mondta, s vigasztalta is: főiskolai tanársága változatlan, így megélhetési gondja nem lesz. Délután Hubay bement a Főiskolára, ahol Olty Magda kérette, és közölte vele: az új tanévben nem számítanak rá! Évtizedek múltán kérdeztem Hubayt: vajon Major nem tudhatta, hogy a Főiskoláról is távoznia kell dramaturgjának? „Tudta, persze hogy tudhatta” – mondta Hubay. De önkritikai éllel folytatta: Kenyeres Ágnes még inkább tudta, hogy régi ismerősének sors-léce rezeg. Mert a Rádió parlamenti adásában az irodalmi anyagokat szerkesztette a forradalom napjaiban. Tűnődve tovább, vélhetjük: Major is háborgott a Nemzeti vendégjátékának soproni összeállításáért, így a direktor is szabadulni akart dramaturgjától, ezért védharcba nem kezdett Aczéllal. Akivel megismerkedve Hubay helyzete talán menthető lett volna, ha nem hárította volna el Kenyeres jóindulatát. Nincs ismerkedés, így hiúságában is sértve, a miniszterhelyettes a két igazgatót felszólította Hubay elparancsolására.

Május 25-e után betiltották a Madách Kamarában Németh László Széchenyijét, de június 7-én a Galilei ötvenedik előadására sor kerülhetett. Az író ugyan távolmaradt az ünnepi estéről, de ötezer forintot küldött az együttesnek. Jelezve: komolyan gondolta azt, amit Gellért Endrének javasolt az őszön: sikerszéria esetén illő volna a szerzői jutalékból részesíteni a rendezőt és az együttest. A Nemzeti tavaszi repertoárja az Illyés-művek kivételével lassan visszaállt. Bessenyei játszotta Othellót, Jago: Major, aki a Tartuffe-ben is újra mulattatta a nagyérdeműt. Szereptárlatában új szovjet darab híján, áprilistól ismét színre került a Viharos alkonyat, amelyben 1945-től Major Tamás legendásított alakítása: Polezsájev professzor, aki Lenin elvtárs jegyében hirdette a bolseviki világ boldogító voltát. És színpadra lépett III. Richárdként, de az elhurcolások, kivégzések rettegett jelenje nem időszerűsödött Major alakításában. Az 1947-es Hitler-asszociáció után az 1955-ös előadásban a sztálini idők légkörét idézte a közönségben. Shakespeare mondatai persze tragikus komorsággal visszhangoztak a nézőtéren 1957 tavaszán is. Nem tiltották be, mint a Széchenyit vagy Illyés drámáit. Bizonyos, hogy Major régi módszerével érvelt feletteseinél: III. Richárd neki Rákosi Mátyás! Márpedig a Rákosi-évek értékelése és visszatérése Kádár Jánosnak ideológiai és gyakorlati politikai, égetően mindennapi sorskérdést jelentett. A június végi pártértekezleten Kádár indulatos vitája Révai Józseffel éppen ebben a kérdésben sűrűsödött. Ennek előtte az MSZMP június 8-i budapesti értekezletén Major Tamás gyatra szövegezésű, logikai-gondolati értelemben is selejtes monológgal szerepelt. A „Losonczy-féle csoport”-tal kapcsolatban például ezt mondta: „Gőgjükben odáig mentek el, hogy azt mondották, hogy a munkásosztály államát az értelmiség vezetheti. Megmagyaráztuk nekik, hogy a haladó értelmiségi annyit jelent, hogy az életét annak szenteli, hogy a munkás felé halad és annak vezető ereje, a munkásosztály pártja felé. Így érkezhettek el ezek az emberek a népi demokrácia és a szocializmus tagadásához.” Aztán Marosán György értelmiségellenes felszólalását helyeselve értelmezte azt, hogy „az ellenforradalom szellemi téren hogyan működött. A »virágozzék minden virág« az lett, hogy nőjön minden gyom. Szeretném bejelenteni, hogy ezt mi fel fogjuk számolni. Szeretném bejelenteni még azt is, hogy a kis és nagy emberekre való tekintet nélkül rendszabályokat hoztunk azok ellen a művészek ellen, akik az ellenforradalomban részt vettek.” (Budapest Főváros Levéltára – Az MSZMP budapesti pártértekezletei, XXXV 1.a.2. 1957)

Immár Bibó István is börtönben várta sorsát, Gáli József és Obersovszky Gyula halállistán; Tóth Ilonkát június 26-án hajnalban kivégezték, s majd két társát is. Másnap, 27-én ült össze az MSZMP kétnapos országos értekezlete, melynek elnökségében Major Tamás is helyet foglalt. A főtitkári posztra újjáválasztották Kádár Jánost, aki közölte: „… a megbüntetendő ellenség közé tartoznak azok az árulók is, akik átmentek az ellenség táborába (taps).” Így világosan értjük azt, amiből az elmúlt negyed században némely iratmagyarázók hovatartozandósági viszályt szítanak. Örök bolsevik szokás, hogy az elvtársak egymással leszámolnak. Háy, Déry és mások párttagok voltak, de elhagyták az eszmei karámot, tehát: „árulók”. Illyést, Tamásit ezzel nem vádolhatták, hiszen nem tartoztak a kommunista akolba.

« vissza