„Évtizedekkel késõbb újságírók, történészek és jogászok írtak könyveket a háborús fõbûnösök pereirõl. Ezeknek a munkáknak ténybeli és politikai adatai kivonatosan a konkrét ügyek nyomozati és tárgyalási anyagából adódnak, azonban szakmai, jogászi vonalon csak a sajátosan jólfésült másodfokú ítéletekbõl. Az elsõ fokú ítéleteket a szerzõk (szándékosan?) félretették vagy átlapozták – holott a másodfokú határozatnak csak annyiban van jelentõsége, amennyiben az elsõ fokú ítéletet megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi. Utóbbi esetben azonban az elsõ fokú tárgyalást kell tartani, és új ítéletet kell hozni. Az eredeti elsõ fokú ítéletek a késõi olvasók részére fésületleneknek bizonyultak.”

Dr. Major Ákosnak, az 1945 februárjában meghozott, legelsõ népbírósági – akkori elnevezésén néptörvényszéki – ítéletet kihirdetõ bírói tanács elnökének gondolatai voltak ezek, amelyek már a halála után, 1988-ban megjelenõ „Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései.” címû kötetében láttak napvilágot.

„Forradalmi”, mondta akkoriban és még évtizedek múltán is Major. Kétségtelen, hogy forradalmi. Forradalmi, azaz inkább forradalmian új – nevezhetnénk formabontónak is – volt az intézmény, a szervezetét irányító jogi normák, de forradalmi volt maga a korszak is, amelyben megfogant. A népbíráskodás intézménye egy nagyon is tiszta, a magyar nép érdekeit mindenekelõtt figyelembe vevõ, a második világháború bûnöseit pedig elszámoltatni igyekvõ fórumként született meg, 1945 elején. Aztán a kezdeti sikerek után – mint ahogy hazánk sorsába már annyiszor – egyre jobban beleszólt, vagy talán helyesebb megfogalmazás az, hogy rátelepedett a politika. Persze Rákosi és sleppje az, aki ezért elsõsorban felelõs, õk azok, akik nem tisztelték a népbíráskodást sem. De hát nem tiszteltek õk semmit, ha a politikai hatalom megszerzésérõl volt szó, ha a jólétükrõl volt szó.

Hova vezetett mindez? Egyrészt 1956-hoz, másrészt pedig ahhoz, hogy a népbíráskodást is beszennyezték. Megjelentek ugyanis a népbírósági különtanácsok, amelyek sajnos csak politikai ügyekben eljárva, általában a kommunisták érdekei mentén ítélkeztek, sokszor váltak úgy a leszámolás eszközeivé, hogy nem is akartak, hogy nem is tudtak róla.
Rövid életû volt a népbíráskodás, csupán öt évig mûködtek ezek a „forradalmi” ítészek, de aztán jött 1956, amikor a magyar nép ítéletet mondott a Rákosi-rezsim és a kommunisták felett. Aztán jöttek az oroszok, újra, és jött Kádár, és megalakították újra a forradalmárainkat elítélõ népbíróságokat. E fórumok köszönõviszonyban sem voltak már a „hõskor” népbíróságaival, hiszen csak és kizárólag a szabadságharc hõseivel leszámoló bíróságokként állították fel õket.
Persze ez éppen elég volt ahhoz, hogy az elnevezés – népbíráskodás – abszolút negatívumként ragadjon meg a késõbbi korok emberének emlékezetében. Ha ehhez hozzávesszük Rákosi erõszakos ténykedését abban, hogy a népbírósági különtanácsok elé juttassa politikai riválisait, úgy már teljesen érthetõ lesz, hogy miért is feledte el az utókor az 1945 után egynehány évig valóban nagy tiszteletnek örvendõ népbíráskodás intézményét.

Jöjjön velem most a Tisztelt Olvasó, ismerjük meg a hõskort, a népbíráskodás hõskorát, pillantsunk bele együtt a majd hét évtizeddel ezelõtti történésekbe!

 

Elõszó gyanánt…

„(…) a népbíróságok összetétele szerencsés. Szerencsés tudniillik azért, mert az összes pártokból tevõdik össze. Szerencsés azért, mert az összes pártok jelen lévén, nem érheti az a vád, hogy egy pártbíróság bosszúeljárásának vannak kitéve azok, akik a népbíróság elõtt állnak. Minthogy minden párt szerepel a népbíróság tagjai között, joggal mondhatjuk, hogy a nép ítél, bizonyos megkötött formák és jogszabályok keretein belül. Ezért hálásak lehetnek a háborús bûnösök, mert végtelen szerencse részükre, hogy nem közvetlenül a nép ítél, hanem csak a népbíróság.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Dulin Jenõ kisgazdapárti képviselõ beszédébõl.

Az általam vizsgált és idézett (felhasznált) nemzetgyûlési iratok – az Ideiglenes Nemzetgyûlés Naplója valamint a Nemzetgyûlés Naplója – feltalálási helyei az Országgyûlés Könyvtára, illetve a Magyar Országos Levéltár. Ezen kívül bõségesen idéz ilyen jegyzõkönyveket dr. Lukács Tibor is: „A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979.” címû mûvében, melyek közül nem egyet magam is felhasználtam, illetve gondolataim igazolására segítségül hívtam. De engedje meg a Tisztelt Olvasó, hogy a témában még egy nagyszerû irodalmat, egy részletes és pontos tanulmánykötetet ismét a figyelmébe ajánljak, melynek címe: A magyar parlament 1944 – 1949. Gulliver Lap- és Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., Budapest 1991. Balogh Sándor egyetemi tanár szakmai irányításával készítették két évtizeddel ezelõtt olyan fiatal történészek, akik mára már szintén egyetemi tanárokká lettek. Õk tehát: Feitl István, Föglein Gizella, Palasik Mária, Szerencsés Károly, Földesi Margit, Tombor László, Baráth Magdolna és Hubai László.

„Iskolákban fogják tanítani a magyar háborús fõbûnösök perét” – hirdette a vezércikk fõcíme 1946. január 5. napján. Lásd: Népbírósági Közlöny. Az Igazságügyminisztérium hivatalos lapja. II. évfolyam 1. szám (1946. január 5.) 1. o. Alatta, „A Horthy-gyilkosságok kulisszatitkai – Fõvezéri felbujtás a ’hazafias’ rémtettekre” címmel cikkeztek Kovarcz Emil elfogásáról: „Hónapokig tartó bujkálás után a szövetséges katonai nyomozók elfogták Kovarcz Emilt, a politikai gyilkosságok és emberrablások hírhedt gonosztevõjét, ezt a züllött desperádót, a huszas évek fehérterrorjának különítményes fenegyerekét, a hazaáruló nyilas gengszterkormány miniszterét. Kovarcz Siófokról, a fehérterroristák egykori fellegvárából indult el mint fiatal fõhadnagy és ha igaz, hogy Imrédy tette szalonképessé a nyilasokat, akkor kétszeresen igaz, hogy Horthy Kovarczban tette ’udvarképessé’ az emberrablókat, politikai tényezõkké a gyilkosokat. Vajjon (sic!) merre siklott, hova sodródott volna a magyarság könnyû lélekvesztõje a világpolitika viharos tengerén, ha ez a bérgyilkos mindjárt elnyeri méltó büntetését az elsõ gyilkosság elkövetése után. Ha a bûnt nyomon követte volna a példás büntetés, ha a jóakaratú vállveregetõ és további ’felbuzdulásra’ csábító amnesztia helyett a törvény teljes szigorával sújtanak le a Kovarcz-féle bérgyilkosokra. Merre vitt volna útunk (sic!), ha az emberi kultúra, a tiszta erkölcs és a nemzeti becsület védelmében már negyedszázaddal ezelõtt méltó helyükre kerültek volna ezek a szörnyetegek. A központilag igazgatott egyéni vállalkozások, a ’hazafias’ felbuzdulásban elkövetett atrocitások korában azonban errõl szó sem lehetett. A központi gyilkos-igazgatóság a Gellértben, mint fõvezérség székelt és innen indultak el egyéni vállalkozásaikra az igazgatóság elnökének: a fõvezérnek buzdító szavaira a gyáva és alattomos gascogne-i legények. Vissza kell tekintenünk a múltba, ha meg akarjuk érteni a jelent, ha pontos kórképet akarunk kapni arról, hogyan juthattunk el 1944. október 15-ig. Nem lehet véletlen és nem is véletlen az, hogy a hazaárulóknak, gonosztevõknek, féleszûeknek és a mindenre elszánt banditáknak olyan tömege jelentkezzék egyszerre a közélet porondján, mint az itt 1944 októberében történt. A történelem nem produkál egyszerre ilyen tömegben Kovarczokat, Endréket és Bakyakat! Mesterségesen és szándékosan kitenyésztett politikai desperádók léptek itt a megvilágított színpadra a ’szegedi gondolat’ jegyében, a ’siófoki kinyilatkoztatás’ hû és hamisítatlan szellemében abban a szellemben, amiben nevelték és amire buzdították õket, abban a szemléletben, melyben a ’hazafiasság’ patentírozott lovagjaivá, a ’keresztény nemzeti kurzus’ kegyeltjeivé, haszonélvezõjévé és mintaképeivé avatták õket. Ez a szellem Siófokról indult el. A siófoki fõvezéri hadiszállásról, mely 1919 szeptember elején nagyfontosságú tanácskozások színhelye volt. Ebben az idõben már egy eddig nálunk ismeretlen rendszer ütötte fel a fejét, mely általában ’felelõtlen elemek egyéni vállalkozásai’ néven volt ismeretes, valójában azonban nem volt más, mint a tiszti századoknak és az akkoriban annyira divatos gyászos emlékû tiszti különítményeknek a polgári szabadságot, élet- és vagyonbiztonságot és általában a jogrendet veszélyeztetõ önkényeskedése és garázdálkodása. Beniczky Ödön, a Friedrich-kormány belügyminisztere felismerve azt a mérhetetlen kárt, amit ezzel fõként külpolitikai vonalon az országnak okoznak – ami késõbb a trianoni szerzõdésben kifejezésre is jutott – hivatalbalépése után pár nappal Andrássy Gyula, Bethlen István, Károlyi József és... (...)” a folytatást lásd a 2. oldalon. Csak érdekességként közlöm, hogy a lap 1000 pengõs ára már jelzi a felgyorsuló inflációs viszonyokat, folyamatokat.

Tehát „iskolákban fogják tanítani...” Dr. Ries István igazságügyminiszter ígérte ezt ezelõtt több mint fél évszázada. Nem így történt. Mára már a jogászok többsége sem ismeri se a II. világháború magyar bûnösei felett ítélkezõ népbírósági rendszerünket, se a vádképviseletet ellátó népügyészséget, sem pedig azok mûködését, mint ahogy a népbírósági jogunkat sem. Laikus körökben még rosszabb a helyzet, és a történészeken kívül az embereknek tulajdonképpen fogalmuk sincs ezekrõl az intézményekrõl.

A témakörrel már az egypártrendszerben sem foglalkoztak kellõen. Gárdos Miklós így figyelmeztetett kötetében – 1971-ben – „Mennyit tudunk róluk?” címszó alatt: „Több, mint két évtizeddel ezelõtt Ries István dr., a demokratikus Magyarország igazságügyminisztere egy újságíróval beszélgetett. Azt mondta: a magyar háborús bûnösök pereit, a népbíróságok munkáját be kell illeszteni a történelemtanítás tananyagába; a következõ nemzedékeknek meg kell ismerniök apáik sorsát, azt a sorsot, amelyet nácicselédek, fasiszta gonosztevõk kártékony tevékenysége okozott. Ismerniök kell apáik harcát a jobb magyar világért, a demokratikus, a szocialista rendért – de tudniuk kell a nemzetvesztõk, a hazaárulók, a legkülönfélébb rendû és rangú fasiszta politikusok és katonák bûntetteirõl, s arról is, miként ítélt felettük a felszabadult magyar nép. Az általános iskolák nyolcadik osztálya számára – 185 000 példányban – 1966 õszén megjelent történelemkönyvben nincs szó a háborús bûnösökrõl és pereikrõl. Az új könyv beszámol ugyan a fasizmus rémtetteirõl, a magyarországi fasiszták bûntetteirõl, de a bûnhõdésrõl nem esik szó. Az 1964-ben megjelent kétkötetes „Magyarország története” címû munkában az 1945-ös évnél ez olvasható: ’A baloldal kényszerítõ nyomására … a kormány … februárban rendeletet hozott a népbíróságok felállításáról, amelyek feladata a háborús és népellenes bûnösök felelõsségrevonása volt.’ De ez a mû sem beszél részletesebben a háborús bûnösök pereirõl. Aki pedig az Új Magyar Lexikonból akarna tájékozódni, tájékozatlan marad. A „háborús bûnösök” címszó alatt (38 sorban) megtalálja a fogalom pontos – nemzetközi érvényû – meghatározását; a magyar múltra egyetlen mondat utal. ’A magyar háborús fõbûnösök felett a magyar népbíróság ítélkezett: Bárdossy Lászlót, Szálasi Ferencet, Imrédy Bélát több más háborús bûnös vezetõ politikussal együtt halálra ítélte.’ A „népbíróság” címszó sem mond (öt és fél sorban) sokat: ’… a második világháború után szervezett különbíróság, amely fõleg a háborús és népellenes bûncselekményeket tárgyalta. Hivatásos bíró tanácsvezetõbõl és a politikai pártokat képviselõ laikus bírókból alakult tanácsban ítélkezett.’” Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 248 – 249. o.

Gárdos így folytatja: „Nem kell különleges kísérletezgetés, akármelyik gimnázium negyedik osztályában megkérdezhetjük a tizennyolc évest, akármelyik üzemben, hivatalban a húszesztendõs munkást vagy tisztviselõt, mit tud a magyar háborús bûnösökrõl, a népbíróságról – a felelet az idézett könyvek anyagánál is soványabb lesz.” Gárdos Miklós: i. m. 249. o.

Néhány gondolatot szeretnék még elöljáróban a Tisztelt Olvasó figyelmébe ajánlani az általam rendre „tanúbizonyságul hívott”, a késõbbiek során is sokat idézett Népbírósági Közlönyrõl. Az Igazságügyminisztérium hivatalos lapja 1945. november 8. napján jelent meg elõször. A hetenként megjelenõ szaklap ismertette az ítélkezési gyakorlatot, foglalkozott a különbözõ népbíróságok és a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) ítéleteivel, valamint a Népügyészség vádirataival is, illetve a NOT elvi jelentõségû állásfoglalásainak közzétételével igyekezett az egységes népbírósági ítélkezési gyakorlat kialakítását elõsegíteni. Aktuális híreket és információkat, riportokat, beszélgetéseket is leközöltek a Népbíróság hivatalos lapjában, de közzétették például a kitûzött tárgyalások jegyzékét is, azzal a céllal, hogy aki az ügyben információval tud szolgálni, vagy pedig egyébként kíváncsi az adott büntetõperre, akkor az megjelenhessen a népbírósági tárgyaláson, ami tehát fõszabály szerint nyilvános volt. A Népbírósági Közlöny a Magyar Igazságügyminisztérium sajtó osztálya gondozásában, illetve Hajdu Endre felelõs szerkesztésében és kiadásában jelent meg. Már az elsõ számban pontosan megjelölték a lap célkitûzéseit is: „A napilapok szûkreszabott terjedelme miatt nem tudják megfelelõ mértékben figyelemmel kísérni és ismertetni a népbíróságok, népügyészségek munkáját. Pedig a súlyos gazdasági és politikai kérdések mellett a legfontosabb probléma, hogy a reakció bûnösei: a lélekmérgezõk, a népbolondítók és gyilkosok egyaránt elnyerik-e méltó büntetésüket és kiközösítik-e õket a társadalomból. Mert az új demokratikus berendezkedés enélkül sohasem valósulhat meg. A népbíróság tehát a demokratikus államberendezkedés alapja, amelynek mûködése már ezért is különös figyelmet érdemel. De a bûncselekmények megtorlásán túl a népbíróságokon a történelmet írják… A népbíróságoknak ezt a kettõs munkásságát közérdek mindenki elé tárni. Ezt a feladatot akarja elvégezni a Népbírósági Közlöny.” Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 1. szám (1945. november 8.).

Nézzük meg azokat a cikkeket és közleményeket, amelyek ebben az indító, legelsõ számban helyet kaptak. Dr. Ries István igazságügyminiszter vezércikke „A népbíróságok védelmében” címet viselte. Zsolt Béla tanulmányt tett közzé „A Bárdossy-ítélet után” címmel. Majd részletesen beszámolt a lap a népügyészségi vádiratról Imrédy Béla ellen. Cikk íródott azokról a fõbb háborús bûncselekményekkel vádolt személyekrõl is, akik ellen vagy még nyomozás volt folyamatban, vagy pedig ügyükben már a nyomozást befejezték és a vádiratot elkészítették. A lap ezen felül egy elvi tanulmányt is közölt a népbíróságok illetékességérõl a háborús bûncselekményekkel vádolt miniszterek ügyében, valamint beszámolt néhány fontosabb, elvi jelentõségû NOT döntésrõl és más ítéletekrõl is. Végül pedig közölte a NOT és a Budapesti Népbíróság tárgyalási rendjét, valamint az igazolási fellebbezési tárgyalások heti programját is.

A Népbírósági Közlöny 1946. október 3. napjától kezdve Ítélet címmel jelent meg. Az új néven megjelenõ szaklapnak sem a kiadója, sem pedig a felelõs szerkesztõje nem változott, és az elsõ számban közzétett nyilatkozat szerint a lap „programja”, a célkitûzése is változatlan maradt: „Ezután is a demokrácia, az egyenlõ jog és igazság védõpajzsa kíván maradni, csupán témakörét szélesíti még jobban minden olyan jelenségre, amely jogi, társadalmi vagy szociális téren az új, változott idõk kapcsán a közéletben jelentkezik. Nemcsak ítéleteket közöl, ha kell ítéletet is mond.” Lásd az Ítélet 1946. október 3. napi számát, ami, mint „II. évfolyam 38. számú” lajstrommal jelent meg. A lap már az elsõ számában tanúbizonyságot tett szélesebb „érdeklõdési körérõl”, hiszen nemcsak a háborús és népellenes bûnösök ügyeivel foglalkozott most már, hanem lakásbírósági, polgári peres bírósági, valamint kúriai döntéseket is ismertetett és kommentált. Azt, hogy az Ítélet a Népbírósági Közlönyt elõdjének, önmagát pedig annak utódjának tekintette, jól példázza az is, hogy ez az 1946. október 3. napi elsõ szám folyamatos lajstromozással, mint a Népbírósági Közlöny II. évfolyam 38. száma jelent meg, tehát nem kapott új sorszámozást (értsd: I. évfolyam 1. szám).

Különleges kor különleges „gyermekei”: egyéb különbíróságok és külön ügyészségek a népi demokrácia hajnaláról
A népbíróságokon kívül különbíróságként funkcionált még a korszakban, mint olyan, a Választási Bíróság is, mindkét bírói fórum, mint különbíróság, 1945 és 1950 között létezett. De különbíróságok voltak az uzsorabíróságok, a hadbíróságok és a rögtönítélkezõ bíróságok is. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya megalkotásának évéig mûködött, mint különbírói fórum a Hatásköri-, valamint a Közigazgatási Bíróság (az 1949. évi II. törvény szüntette meg õket). Halálos ítéletek meghozatalára kizárólag a had-, az uzsora-, a nép-, és a rögtönítélõ bíróságok (mint különbíróságok) voltak jogosultak, hiszen ezek eljárása kapcsolódott az akkortájt deliktumként megállapított, különbözõ típusú bûncselekmények szankcionálásához.
Új különbírói intézményként állította fel az 1954-es bírósági szervezeti törvény a közlekedési különbíróságokat. Hat ilyen bíróság alakult, és hatáskörükbe tartoztak a közlekedés, szállítás és hírközlés sérelmére elkövetett bûncselekmények. Ítéletük ellen a Legfelsõbb Bírósághoz volt helye fellebbezésnek. Mûködésüket az 1957. évi XXXIV. törvény szüntette meg, és e bûncselekmények elbírálását Budapesten a Központi Kerületi Bíróság, vidéken pedig a megyei bíróság székhelyén mûködõ járásbíróság hatáskörébe utalta (fontos ide még az 1957. évi 8. tvr. az egyes büntetõ eljárási rendelkezések módosításáról).
Külön ügyészségek is mûködtek az említett különbíróságok mellett. A népbíróság mellett népügyészség, a közlekedési bíróság mellett 1953 és 1957 között pedig közlekedési ügyészség funkcionált, továbbá mûködtek katonai ügyészségek a katonai bíróságok mellett, valamint létezett a határõrségnek is külön katonai ügyészsége. Azonban ezek is az országos ügyészi szervezetbe tartozva mûködtek a legfõbb ügyésznek alárendelve. (Lásd ezt bõvebben: Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Második, bõvített kiadás. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. Zalaegerszeg, 1996. 264. o. Az uzsorabíróságok – amelyek kizárólag árdrágítással kapcsolatos és valutáris bûncselekményekben jártak el – mellett pedig valutaügyészségek mûködtek. Ezek viszont az államügyészség szervezetén belül mûködõ külön ügyészségi osztályok voltak. Például a Budapesti Rendõrfõkapitányság Gazdasági Rendészeti Osztályáról a bûntettek vagy vétségek nyomozati anyagait a Budapesti Államügyészség Fizetési Eszközökkel Elkövetett Bûncselekmények Osztályára küldték meg. Lásd: Molnár János: A gazdasági rendõrség megalakulásának körülményei. Sic Iturad Astra, 2003. 2 - 3. szám. 293 – 312. o.
Végül az uzsorabírósági különtanácsokról, azaz a munkásbíróságokról kell még szót ejteni: „További lépést jelentett a nép részvételével történõ szocialista bíráskodás megvalósításában az 1947. XXIII. tc.-kel felállított uzsorabírósági különtanács, amit a közbeszédben munkásbíróságnak neveztek. Hamarosan minden törvényszéken megalakították. Egy szakbíróból és négy ülnökbõl álló tanácsban ítélt. Az ülnököket a nagyüzemek üzemi bizottságának javaslatára a szakszervezeti tanács által összeállított névjegyzékbõl sorshúzás alapján hívták be 6-6 havi szolgálatra. A munkásbíróság hatáskörébe tartozott a népi demokrácia gazdasági rendje elleni bûncselekmények, a forintrontás, az újjáépítés szabotálása, az árdrágítás, és egyéb gazdasági természetû bûncselekmények ügyében való ítélkezés. Példás szigorral sújtotta a nagy gazdasági bûnözõket.” Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: i. m. 260. o.
Itt tehát egy hasonlóképpen mûködõ és eljáró bíróságot kell elképzelni, mint a népbírósági ötös különtanácsok esetében, vagyis a külön bíróságon belül mûködõ külön bíróságot (tanácsot) tulajdonképpen. Az uzsorabírósági különtanács eljárásának tárgya rendszerint csak az 1947. évi XXIII. törvény 1. §-ban megjelölt bûncselekmény lehetett, az ilyen bûncselekménnyel összefüggésben elkövetett más bûncselekményt azonban a különtanács az államügyészség indítványára szintén ítélkezése körébe vonhatta. A különtanács akkor is eljárhatott, ha a cselekményt a vádtól eltérõen – a tettazonosság körében – az 1. § alá nem esõ bûncselekménynek minõsítette (1947. évi XXIII. törvény 7. §).
Más, késõbbi jogszabályok is rendelkeztek meghatározott deliktumok miatti büntetõ eljárásoknak az uzsorabírósági különtanácsok hatáskörébe való utalásáról. Így például a 680/1948., a 3350/1948. és a 4940/1948. Korm. rendeletek, de a legfontosabb az ilyen egyéb jogszabályok közül a 2140/1948. Korm. rendelet volt, amely a hároméves gazdasági terv megvalósítását veszélyeztetõ (a 14200/1947. Korm. rendelet által szabályozott) egyes bûncselekményeket utalta az uzsorabírósági különtanácsok elé.
A munkásbíróságok mellett szintén a valutaügyészség járt el, mint vádlói fórum. A témakörrõl lásd bõvebben – Papp Attila: Uzsorabíróságok Magyarországon. JURA. A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja. 2012. (18. évfolyam) 2. szám. 148 – 160. o.

1. A népbírósági rendszer mûködése
„A fasizmust fel kellett számolni már a fegyverszüneti egyezmény alapján, de kialakuló demokráciánk legelemibb életigénye alapján is. A fasizmus felszámolása igazságszolgáltatási úton történt. A felszámolást egy e célból alakult népi szerv, a népbíróság végezte el…” Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 486. o. Idézet Sztodolnik Lászlónak az 1948. évi, hévízi jogász vándorgyûlésen elmondott beszédébõl.

A mûködés bemutatásánál – sajátosan – a Népbíróságok Országos Tanácsa mûködésének ismertetésével fogom kezdeni ezt a fejezetet. Ezután a jogorvoslati lehetõségekrõl, majd az ügyvédekrõl és a népügyészségrõl lesz szó. Utolsóként fogom részletezni az elsõfokon eljáró népbírósági tanácsok, vagyis a klasszikus értelemben vett népbíróságok mûködését.

Ide jegyzem meg, hogy a tanulmányban bemutatott egynémely büntetõügyek vádlottjai és elítéltjei közül teljes névvel jórészt csak azokat a személyeket említtem (annak ellenére, hogy a levéltárakban általában használt 60 év védelmi idõ már eltelt, így például e levéltári anyagok kutatásához már támogató állásfoglalás sem volt szükséges ~ Káli Csabának, a Zala Megyei Levéltár igazgatóhelyettesének a közlése), akiket a népbíróság halállal, vagy életfogytiglani fegyházbüntetéssel büntetett. A tanulmányban bemutatott népbírósági büntetõügyek, valamint az igazságügyminisztériumi iktatószámmal is rendelkezõ dokumentumok forrása – a saját kutatásaim mellett (ezeket mindig pontos levéltári „fond” megjelöléssel láttam el) – elsõsorban dr. Lukács Tibor idézett mûve volt. A Budapesti Népbíróság iratainak feltalálási helye a Budapest Fõváros Levéltára (a továbbiakban BFL), míg a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban NOT) iratoké pedig a Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL). A vidéken mûködõ népbíróságok iratainak a feltalálási helye pedig mindig a megye szerint illetékes megyei levéltár. Így például a nagykanizsai és a zalaegerszegi népbíróságok iratai a Zala Megyei Levéltárban vannak elhelyezve. Ezen kívül néhány ügyirat fellelhetõ még az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, valamint a Történeti Hivatalban is.

1. 1. A Népbíróságok Országos Tanácsa
„Nem segíti a közönség a háborús bûnösök üldözését.” Népszava. 1945. június 13. A napilap a népbírósági tárgyalások és a kivégzések egyre elmérgesedõ néphangulatát jellemezte így. Például Szálasi és bûntársai akasztásánál a rendõrségnek figyelmeztetõ lövéseket kellett leadnia a Markó utcai börtön vesztõhelyérõl kiszorult tömeg megfékezésére.

Az illetékes népbíróság ítélete ellen (ami tulajdonképpen az elsõfokú ítéletként fogható fel) a népírósági rendelet (a Debrecenben kiadott 81/1945. /II. 5./ ME sz. rendelet, a továbbiakban Nbr.) 53.§-a szerint jogorvoslatra, tudniillik fellebbezésre (ami itt perorvoslatot jelent) volt lehetõség, ami jogosultság, mint alább látni fogjuk, nem volt automatikus és teljes körû.

Perorvoslatoknak a bírósági szakban érvényesülõ jogorvoslatokat nevezzük. A bíróság valódi vagy vélt, jogi vagy ténybeli hibáinak kiküszöbölésére szolgálnak. A perorvoslat tehát szûkebb fogalom a jogorvoslathoz képest, ugyanis minden perorvoslat jogorvoslat, de nem minden jogorvoslat perorvoslat. Példának okáért, napjainkban a nyomozások során általában panasszal lehet élni, például egy valamilyen okból sérelmezett nyomozati cselekmény ellen. A panasz ilyenkor jogorvoslat, de mivel nem a bírósági, hanem a nyomozási szakban érvényesül, ezért nem perorvoslat. Egyébként az elsõfokú bíróság eljárása során elõfordulhatnak: 1. error in iure (anyagi törvénysértések), 2. error in procedendo (alaki, azaz eljárási szabálysértések) illetve 3. error in facto (ténybeli hibák). Errõl bõvebben lásd Herke Csongor: Büntetõ eljárásjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2010. 283 – 332. o. „A perorvoslatok” címû fejezetet.

A fellebbezéseket, és a kegyelmi kérelmeket a Népbíróságok Országos Tanácsához (Nbr. 56 – 62. §), mint az egyfokú fellebbezési lehetõség elbírálására jogosult szervhez kellett benyújtani. A NOT tulajdonképpen a népbíróságok másodfokú, fellebbviteli szerve volt, és öttagú tanácsokban (amely tanácsok az öt koalíciós párt országos vezetõsége által delegált, bírói és ügyvédi képesítéssel is rendelkezõ, állandó tagságú hivatásos szakbírákból álltak), legtöbbször a Parlamentben ülésezett, székhelyeként is a Kossuth teret lehet megjelölni. A Budapesti Népbíróság központja pedig kezdetben a Conti utcában, a volt Legfelsõbb Honvédtörvényszék épületében volt, majd pedig átköltözött a Markó utcába, csakúgy, mint a Budapesti Népügyészség.

Miféle pártok, pártjaink voltak 70 évvel ezelõtt? Kik közül lehetett választani? Kiket választottak akkor az ország vezetõivé a magyarok?
Az 1945. november 4. napi választások idején kb. 8,5 millió ember élt Magyarországon. 5 millió 167 ezer 180 fõt vettek fel a választói névjegyzékbe. Ebbõl 4 millió 774 ezer 623 (92,4 %) fõ szavazott, 4 millió 730 ezer 409 érvényes voksot számoltak össze. A Független Kisgazdapárt (FKGP) 2 millió 697 ezer 508 (57,08 %) szavazatot, a Szociáldemokrata Párt (SZDP) 823 ezer 314 (17,41 %) szavazatot, a Magyar Kommunista Párt (MKP) 802 ezer 122 (16,95 %) szavazatot, a Nemzeti Parasztpárt (NPP) 325 ezer 184 (6,87 %) szavazatot, a Polgári Demokrata Párt (PDP) 76 ezer 424 (1,62 %) szavazatot, míg a Magyar Radikális Párt (MRP) 5 ezer 762 (0,12 %) szavazatot szerzett. A képviselõi mandátumok megoszlása a következõ volt: FKGP – 245 (58,19 %); SZDP – 69 (16,39 %); MKP – 70 (16,63 %); NPP – 23 (5,46 %); PDP – 2 (0,48 %); az MRP pedig nem szerzett képviselõi mandátumot. Így 409 fõ képviselõ lett megválasztva (97,18 %), valamint a Nemzetgyûlés további 12 fõ pártonkívülit választott meg (2,85%). Tehát összesen 421 nemzetgyûlési képviselõ kezdhette meg a munkát a Parlamentben. Tegyünk még egy gyors összehasonlítást a Nemzetgyûlés képviselõinek pártok szerinti megoszlásában az 1945. év és az 1947. év között. Az 1945 novemberi, induló állapot szerint: FKGP – 245 képviselõ (58,19 %); MKP – 70 képviselõ (16,63 %); SZDP – 69 képviselõ (16,39 %); NPP – 23 képviselõ (5,46 %); PDP – 2 képviselõ (0,48 %); míg a 12 párton kívüli képviselõ 2,85 %-ot jelentett. Nem egészen két év múlva, 1947. június 25. napján a nemzetgyûlési „politikai helyzet” a következõféleképpen nézett ki: FKGP – 187 képviselõ (44,52 %); MKP – 70 képviselõ (16,66 %); SZDP – 69 képviselõ (16,43 %); NPP – 21 képviselõ (5,00 %); PDP – 1 képviselõ (0,24 %). Ehhez jön még a korábban képviselõi mandátummal nem rendelkezõ Magyar Szabadság Párt 21 képviselõje (5,00 %); valamint a hasonlóan „újonc” Demokrata Néppárt 2 képviselõje (0,48 %). Jelentõsen növekedett a párton kívüliek száma is, méghozzá 49 képviselõre (11,66 %). Így tehát a Nemzetgyûlés tagjainak a száma 1947 nyarán 420 fõ volt, ugyanis Juhász Nagy Sándor, a Nemzetgyûlés által megválasztott pártonkívüli képviselõ halála után, a helyére behívás nem történt. Forrás volt ide: A magyar parlament 1944 – 1949. i. m. 253. o. További hasznos adatok érhetõk el Balogh Sándor: Választások Magyarországon, 1945. (Kossuth, Budapest 1984.) címû mûvében.

Mind a NOT, mind pedig általában véve a népbírósági tagság társadalmi elõnyökkel is járt, mind a lakhatást, mind a fizetést, az élelmezést vagy például a közmunka alóli kötelezettséget tekintve (ez utóbbi a 4000/1945. ME. számú rendelet 3. § 4. b. pontja alapján).

Az Nbr.–t módosította és kiegészítette az 1945. április 27-én elfogadott, és május 1-jétõl hatályos 1140/1945. ME rendelet (a továbbiakban Nbr.nov). A rendeleteket két másikkal együtt az 1945. szeptember 16-án kihirdetett 1945. évi VII. törvénycikk emelte törvényerõre. Lényeges, hogy míg az Nbr.nov 19. §-a a Szakszervezeti Tanács küldöttjével bõvítette ki a népbírósági tanácsokat, addig viszont a NOT tanácsokban õk nem kaptak helyet. A NOT tanácselnökeit az öt kiküldött közül az igazságügyminiszter bízta meg. A NOT elnöke egyben a Választási Bíróság elnöke is volt. Alapvetõ jelentõséget ez 1947-ben kapott, az országgyûlési választások idején, a „kékcédulák idõszakában”. Lásd ide még: Földesi Margit – Szerencsés Károly: Halványkék választás. Kairosz, 2001. illetve Szerencsés Károly: Kékcédulás hadmûvelet. IKVA, 1992.

Másodfokon tehát a NOT hat tanácsa mûködött. 1947-ben az I. számú tanács élén dr. Bojta Béla /SZDP/ (1945-ben és 1946-ban államtitkári rangban), a II. élén dr. Sarlós Márton /MKP/, a III. élén dr. Téglás István /parasztpárt/, a IV. élén dr. Boglutz László /FKGP/, az V. élén dr. Szabó Zoltán, míg a VI. tanács élén pedig dr. Várady Sándor állt. A népbíróságokba beosztott bírák és ügyészek névsorának egy részét közli Szerencsés Károly: „Az ítélet: halál.” Magyar miniszterelnökök a bíróság elõtt. Batthyány Lajos, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Sztójay Döme, Nagy Imre. Kairosz Kiadó, Budapest 2002. 46 – 47. oldalán, valamint egy nem teljes lista a MOL XX-4-a-I.a-1946. (1.d.) szám alatt is található.

A NOT elsõ elnöke dr. Simándi Tamás kúriai bíró volt, utóda pedig dr. Major Ákos lett. Major így emlékezett vissza kinevezésére: „A kinevezés teljesen váratlanul ért 1946. november 13-án. (…) Így lettem a NOT elnöke, s e megbízással együtt Tildy a Budapesti Ítélõtáblán tanácselnökké is kinevezett, késõbbi kúriai tanácselnöki besorolással. Szolgálaton kívüli vezérõrnagy lettem, hamarosan megkaptam a Szabadságrend ezüst fokozatát és a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét. Az MTI fényképfelvételeket készített az eskütételemrõl. Továbbra is pártonkívüli maradtam, így a NOT szervezésére vonatkozó jogszabályi rendelkezés szerint nem kaphattam tanácsvezetõi megbízást. Ezt csak az újabb novella után, 1947 végén lehetett pótolni. A NOT másodelnöke mellettem dr. Sarlós Márton, míg az új kinevezésemmel egyidõben dr. Piri Gábor is budapesti ítélõtáblai bíró és szolgálaton kívüli ezredes lett.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az elõszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 293 – 295. o.
Tehát, az igazságügyminiszter a 74.721/1946. IM X. rendeletével 1946. november 23. napján mentette fel a Budapesti Népbíróság elnöki tiszte alól dr. Majort, majd ez után lett kinevezve a NOT élére. Dr. Bajor László, az Igazságügyminisztérium (X. számú) népbírósági osztályának a vezetõje Major búcsúztatásakor kifejtette: „a Budapesti Népbíróság közel kétéves fennállása alatt a hozzáfûzött reményeket beváltotta (…) Nemzetközileg is példaadó…” Lásd: BFL. A Budapesti Népbíróság iratai. Elnöki iratok. 1946. VIII. B/7/3. Idézi még: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 294. o. Major a leváltására pedig emígy emlékezett: „Arra kértem dr. Szõnyit, hogy várjunk a kinevezéssel 1949 januárjáig… Kérésem láthatóan meglepte, de beleegyezett, s úgy távoztam tõle, mint a Budapesti Ítélõtábla deszignált alelnöke, így is vonultam be oda 1948. szeptember 10-én, amikor hivatalosan – az IM augusztus 6-i 85.943/1948. X. rendelete alapján – átadtam helyem utódomnak, dr. Bojta Bélának (Új Magyar Központi Levéltár. A NOT iratai 1948. Eln. IX. M. 5/2. Az 1948. szeptember 10-i teljes ülés jegyzõkönyve.). 1948 nyarán dr. Jankó Péter is átkerült a NOT-hoz. Május végén dr. Nagy Károly lett a Budapesti (polgári) Törvényszék elnöke, utóda a Budapesti Népbíróságnál pedig dr. Olti Vilmos. A Budapesti Büntetõtörvényszék élére helyettesemet, dr. Sarlós Mártont nevezték ki. Dr. Gálfalvy és dr. Piri egyelõre a Budapesti Népbíróságon maradtak.” Lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 389. o.

Dr. Bojta Béla, NOT tanácselnök, majd 1948 és 1950 között NOT elnök, utána pedig a Legfelsõbb Bíróság tanácselnöke arra az újságírói kérdésre, hogy kik is tulajdonképpen a háborús bûnösök felett ítélkezõ legfelsõbb bírák, ekképp válaszolt: „A NOT tagjai hivatásos bírák, kúriai bírói rangban. Jogászok mind, erre a tisztre alkalmasnak látszó ügyvédek és kiválónak bizonyult régi bírók. A hatalom, ami a kezünkben van, nem fejezhetõ ki életmódban és pénzértékben: azt hiszem, hogy ma egyikünk fizetése sem éri el egy vállalat fõkönyvelõjének a javadalmazását. Ez a tény azonban nem érdekes: aki ennek a bíróságnak tagja lett, az tudta, hogy rövid vagy akár hosszú idõre nem a karierrel (sic!) jegyezte el magát, hanem az Igazsággal, amely legtöbbször nem jár autón és nem visel bíbort.” (Haladás. A Magyar Radikális Párt hetilapja. 1946. február 14. Lásd „Az ember, aki a bûnösöket halálra ítéli” címû cikket.) A NOT tanácstagok megbízatása, ellentétben a népbírák megbízatásával, nem volt visszavonható, vagyis a NOT tanácsok delegáltjait nem lehetett visszahívni.
Dr. Major Ákos azonban ezt (is) írja visszaemlékezésében: „Az a tény, hogy a népbíráskodásban számszerûen túlsúlyban voltak a zsidó származásúak – még a szakbírák között is, elsõsorban a NOT-nál, mert a hivatásos bírák nemcsak az induláskor, hanem késõbb is igyekeztek távol tartani magukat az újfajta ítélkezéstõl –, tápot adott a lappangó antiszemitizmus újjáéledésének. Nem alaptalanul. Az 1947 õszén meghozott 1947:XXXIV. tc. 12. § harmadik bekezdése a bírói ’passzív rezisztenciával’ szemben már a következõket tartalmazta: ’Az elsõ fokú bíróságnál mûködõ azt az ítélõbírót, aki a hivatali székhelyén alakított népbírósághoz a népbírósági tanács elnökévé, vagy helyettes elnökévé való kijelölésének elfogadható indok nélkül nem tesz eleget – közhivatali állásáról lemondottnak kell tekinteni. Az indok elfogadhatósága tekintetében az igazságügyminiszter a jogorvoslat kizárásával dönt.’ Elõfordult, hogy egy-egy keretlegény ügyének tárgyalásakor a tanács tagjainak zöme és esetleg a tanácsvezetõ, valamint a népügyész is zsidó származású volt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 187. o.)

Az Országos Tanácsot az eljáró népbíróság (itt értsd mindig elsõbíróságként) ítéletében foglalt tényállások elvileg kötötték, tehát nem módosíthatta a népbíróság ítéletében megállapított tényállást, további bizonyítást sem folytathatott le, és a bizonyítékokat sem mérlegelhette az eljáró népbíróságtól eltérõen.
Ez ma is hasonlóan mûködik a bírósági rendszerünkben. A másodfokú bíróság határozatát az elsõfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, vagyis a tényálláshoz kötöttség elve érvényesül. Fõszabályként a másodfok tehát csak jogkérdésekkel foglalkozik, nem módosíthatja az elsõfokú bíróság ítéletében megállapított tényállást, bizonyítást sem folytathat le és a bizonyítékokat sem mérlegelheti az elsõfokú bíróságtól eltérõen. Két esetben van lehetõség az elsõfokú bíróság által megállapított tényállás módosítására. Akkor, ha az elsõfokú bíróság ítélete megalapozatlan, vagy ha a fellebbezésben új bizonyítékra hivatkoztak. Lásd Herke Csongor: i. m.

Maga a másodfokú népbírósági – azaz a NOT elõtt zajló – eljárás elvi lépései, egy ügy felülvizsgálata pedig megegyezett a korábbi, hasonló fellebbezési eljárásoknál tapasztaltakkal, azaz egy korábbi másodfokú ítélõtáblai vagy kúriai eljárással (Az Nbr. is ekként rendelkezett, sõt, nem eléggé egyértelmûen, ami, mint az mindjárt látható lesz, egy eldöntendõ helyzetet teremtett, tudniillik, hogy az ítélõtáblai, vagy pedig a kúriai eljárási szabályok alkalmazandók e megfelelõen?). Ha azonban a népbíróság ténymegállapításai olyanok voltak, hogy azok alapján a felülvizsgálat nem volt eszközölhetõ, mert a népbíróság tévedésbõl vagy jogi állásfoglalása következtében mellõzte olyan körülmények megállapítását, melytõl anyagi jogi büntetõtörvények megfelelõ alkalmazása függött, akkor a II. Bn. 35. § (1928. évi X. törvénycikk, az ún. II. Büntetõnovella) a NOT részére is biztosította a megsemmisítés jogát anélkül, hogy ehhez anyagi semmiségi ok elõzetes megállapítása vált volna szükségessé. A Népbíróságok Országos Tanácsára vonatkozó eljárási szabályokról jól tájékozódhatunk két NOT végzés kapcsán is:

Sz. W. J. ellen a népügyészség háborús és népellenes bûncselekmények miatt emelt vádat. A népbíróság felmentõ ítéletet hozott, mert úgy látta, hogy a vádlott által alapított egyesület nem folytatott fasiszta jellegû tevékenységet. A népügyész által bejelentett fellebbezés folytán az ítéletet a NOT bírálta felül. Vagyis a NOT mint fellebbviteli (fellebbezési) bíróság járt el. Mivel azonban a hatályos eljárásjog mind az ítélõtáblát, mind pedig a Kúriát egyaránt fellebbezési bíróságnak ismerte, eldöntendõ kérdés volt, hogy a NOT –ra az ítélõtáblai, vagy a kúriai eljárási szabályok vonatkoznak-e? Az említett ügyben a NOT végzése az Nbr. 62. §-ára utalt, amely az ítélõtáblai eljárási szabályokat ismerteti, következésképp a NOT is a táblai szabályok szerint volt köteles eljárni. A végzés szerint ezzel szemben az Nbr. 56. § szerint a Népbíróságok Országos Tanácsa 5 tagú tanácsokban jár el, felülvizsgálati körébe tartozik az ország összes népbíróságainak ítéletei, a tanács tagjai a kúriai bírák részére megállapított állami fizetési osztályba soroztattak, következésképp „nyilvánvalóan külön utalás nélkül is jogosult a kúriai szabályok szerint eljárni.” Azonban az Nbr. 60. § kifejezetten hivatkozik az 1928. évi X. törvénycikk (II. Büntetõnovella) 33. § -ára, azzal a táblai eljárásra jellemzõ kiegészítéssel, hogy a bizonyítást a másodfokon eljáró tanács maga is felveheti. Lásd: Esztergomi Népbíróság Nb. 190/1946. (1946. július 26.) ~ NOT. I. 5869/1946/9 (1946. szeptember 14.)
Az így nyitva maradt, eldöntendõ kérdés megválaszolásában egy másik NOT végzés lehet a segítségünkre: „Az Nbr. 60. § intézkedéseibõl és az Nbr. 62. § és 64. §-ából okszerûleg és nyilvánvalóan következik, hogy a Népbíróságok Országos Tanácsának eljárására vonatkozólag a táblai és kúriai eljárási szabályok vegyesen, megfelelõen és értelemszerûen alkalmazandók. A II. Bn. 33. §-ára hivatkozás pedig kifejezetten biztosítja az Országos Tanács részére a ténykérdésben való cassatórius hatáskört, s így figyelemmel az Nbr. 64. §-ára, a Bpn. 35. §-ának alkalmazhatási lehetõségét.” NOT. II. 3539/1946/8 (1947. május 2.)

A NOT ítélkezõ tanácsainak azonban csak egyik feladata volt a konkrét bûnügyekben való másodfokú eljárás. Elvi jelentõségû, a népbíróságok számára iránymutató döntések meghozatala volt a másik jelentõs feladata, amely döntéseket rendszeresen közzétették a hivatalos lapban (Népbírósági Közlöny), ezzel biztosítva azt, hogy arról az összes népbíróság tudomást szerezzen. Így a NOT rövid idõn belül túlnõtte a számára az Nbr. által elõírt szerepet, tudniillik, hogy „a népbíróságok jogorvoslattal megtámadott ítéleteit a Népbíróságok Országos Tanácsa bírálja felül” (Nbr. 56. §), és egyszersmind az ítélkezési gyakorlat irányítójává is vált. Mondhatjuk azt, hogy hasonló szerepet töltött be a népbírósági rendszerben, mint ma a Kúria (a korábbi Legfelsõbb Bíróság) a magyar igazságszolgáltatás rendszerében (akár a felülvizsgálat, akár a jogegységi határozatok tekintetében, persze e megnevezések oda nem adekvátak).

A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló törvény – miután a jogszabály megszüntette a fellebbviteli korlátozásokat – a népbírósági eljárásban is meghonosította a perorvoslatot a jogegység érdekében, a NOT pedig jogegységi és teljes ülési döntvényeket hozhatott. Jogegységi döntést a NOT jogegységi tanácsa akkor hozhatott, ha a rendes tanácsok elvi kérdésben eltérõ határozatokat hoztak, és a NOT elnöke vagy az igazságügyminiszter a vitás elvi kérdés egyöntetû eldöntését a jövõre nézve szükségesnek tartotta. Rajtuk kívül még a népfõügyész volt az, aki bármely népbíróságnak jogerõs határozata vagy egyéb intézkedése ellen (ideértve a NOT rendes tanácsa által hozott határozatokat vagy tett intézkedéseket, úgyszintén az igazolási ügyekben a fellebbviteli eljárás során hozott határozatokat is), amely jogszabályt sértett, a Népbíróságok Országos Tanácsánál a jogegység érdekében perorvoslattal élhetett. Ez a perorvoslat nem volt határidõhöz kötve és nem volt felfüggesztõ hatálya. Igazolási ügyekben hozott határozat ellen azonban ily perorvoslatnak csak abban az esetben volt helye, ha a határozat az igazoló eljárás alá vont személyt állásától vagy jogosítványaitól megfosztotta, illetõleg foglalkozásától eltiltotta (abból elmozdította). Lásd ezt a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló 1947. december 31. napján kihirdetett 1947. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban T.) 22. § (1) bekezdésében.
A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló 1947. évi XXXIV. törvény (T.) további jelentõs változásokat eszközölt a népbíráskodás folyamatában, például tovább tágította a népbíróság hatáskörébe tartozó egyes bûncselekmények körét, szervezeti változásokat is eszközölt a népbírósági tanácsok összetételében, valamint a kivégzések módjáról rendelkezõ Nbr.nov 1. §-a szerint meghatározottakhoz képest („a halálbüntetést kötél vagy golyó által, zárt helyen, de a nyilvánosság kizárása nélkül kell végrehajtani”) is alkalmazott néhány kisebb változtatást. Így például egyrészt elõírta, hogy a halálbüntetést elsõdlegesen kötél által, ha pedig a kötél általi végrehajtás akadályokba ütközik, golyó által [T. 1. § (1) bek.] kell végrehajtani, vagyis a kivégzés két megengedett módja közül a népügyész tetszõleges indítványozási, valamint a népbírósági tanács tetszõleges választási lehetõségét korlátozta, és az akasztás metódusának primátusát mondta ki. Másrészt pedig a kivégzésrõl kizárta a nyilvánosságot, bár lehetõvé tette, hogy a népügyészség bármely felnõtt személynek, konkrétan megnevezett és igazolt okból, engedélyezze a kivégzésnél való jelenlétet. A törvény a fellebbezést ugyan továbbra sem engedte meg, ám rendkívüli perorvoslatként jogszabálysértés esetén lehetõséget biztosított a vádlott számára semmisségi panasz benyújtására, amelyet a NOT bírált el [T. 19. § (2) bek.]. Végül a T. 30. § (1) bekezdése kimondta, hogy a kegyelmi kérvények elbírálására és az egyéni (eljárási és végrehajtási) kegyelem megadására a köztársasági elnök jogosult az igazságügyminiszter elõterjesztése alapján (azaz ilyen elõterjesztés nélkül nem).

A jogegységi perorvoslatot a Népbíróságok Országos Tanácsának evégbõl alakított jogegységi tanácsa intézte el. A jogegységi tanács elnöke a NOT elnöke volt, akit akadályoztatása esetében az általa kijelölt tanácsvezetõ helyettesített. A tanácsnak az elnökön felül tíz tagja volt. A tanács két tagját a tanácselnökök közül, többi tagjait pedig a NOT bírái sorából a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke jelölte ki akként, hogy a tanácsban az idézett törvény 12. §-ában említett politikai pártok mindegyike két-két taggal legyen képviselve [T. 22. § (2)].

A jogegységi tanács elnöke tehát a NOT elnöke volt, tagjai pedig a NOT elnöke által kijelölt két tanácselnök és nyolc bíró. A kijelölés a szerint történt, hogy a bírósági tanácsokat alakító négy párt 2-2 tagja képviselve legyen. Ha valamelyik tanács a jogegységi döntvénytõl el kívánt térni, vagy a NOT elnöke, a népfõügyész, illetve az igazságügyminiszter valamely jogegységi döntvény megváltoztatását tartotta szükségesnek, akkor a teljes ülés határozott. A jogegységi döntvényeket és a teljes ülési határozatokat közzétették a Magyar Közlönyben, és annak követése kötelezõ volt. Azonban csak a NOT tanácsainak kellett e döntvényeket követniük, az alsóbíróságokra (azaz a népbíróságokra) nem voltak kötelezõek, viszont nyilvánvalóan hatottak azok ítélkezési gyakorlatára.
Megemlítendõ még, hogy amennyiben az Országos Tanács a halálraítéltet egyhangúlag nem találta kegyelemre javaslatba hozhatónak, akkor joga volt a kegyelmi kérvényt továbbterjesztés nélkül elutasítani. Ez történt Szálasi Ferenc és társai esetében is. A kegyelmezés tárgyában egyébként az igazságügyminiszter javaslatára a Nemzeti Fõtanács határozatban döntött (Nbr. 7. §), 1946. február 1. napjától pedig az államfõ.

1. 2. A jogorvoslatról és a népbíráskodást ért kritikákról
„Az igazságszolgáltatás soha nem tévedhetetlen. Ezt a törvényhozói bölcsesség napjainkban is elismeri, amikor módot ad arra, hogy az elsõfokú bíróság döntését fellebbezéssel támadják meg az arra illetékesek; a jogerõs ítélettel szemben pedig lehetõvé teszi a perújítást, illetve a törvényességi óvást. Az a megállapítás, hogy az igazságszolgáltatás nem tévedhetetlen, különösen érvényes a tömeges felelõsségre vonások idejére, az olyan helyzetre, amelyben a magyar népbíróságok mûködtek.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 488. o.)
„… a Budapesti Népbíróság kezdeti lendülete megakadt a paragrafusok között. Követeljük, hogy a népbíróság jogi megkötöttség nélkül, az ésszerû önvédelem parancsa szerint ítélkezzen.” (Szabadság. 1945. április. Idézi: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 172. o.)
„A reakció elleni harc egyik legfontosabb fegyvere a népbíróság. A reakció sikere, hogy vidéken még mindig nem mûködik a népi igazságszolgáltatás és Budapest (…) népének gyõzelme, hogy itt elkezdõdött a leszámolás a fasiszta bitangokkal (…) Ezt meg kell szívlelnie a népbíróságok hivatásos és laikus tagjainak egyaránt és akkor a nép nem kritikus szemmel, hanem úgy fog rájuk tekinteni, mint a szabadságért harcoló katona a fegyverére.” (Szabadság. 1945. március 13. napi szám. Lásd az 1. oldalon a „Népbíróság vagy gyermekbíróság” címû cikket.)

A népbíróság elsõfokú ítélete jogerõs volt, ha mindegyik népbíró egyetértett az ítélet mértékével. Ha a népbírák között nem volt egyetértés, akkor az ügy automatikusan a NOT elé került. A vádlott kezdetben csak a halálbüntetést, a teljes vagyonelkobzást vagy az állásvesztést kimondó, a háromévi szabadságvesztés büntetést, illetõleg a 20 ezer pengõ pénzbüntetést meghaladó ítélet ellen fellebbezhetett. Halálbüntetést akkor lehetett kiszabni, ha a cselekmény tárgyi súlyával és a vádlott alanyi bûnösségének fokával egyedül csak a halálbüntetés állt arányban.
A védõt önálló fellebbezési jog, a szökésben lévõ terhelt ellen folyamatban levõ eljárás kivételével, nem illette meg. A Budapesti Népbíróság Major-féle tanácsa számos tanú meghallgatása után 1945. november 3. napján hirdette ki az ítéletet dr. Bárdossy László büntetõügyében. A vádlottat bûnösnek találta az Nbr. 11. § 2.-3.-4. pontjába, és a 13. § 1. pontjába ütközõ háborús, valamint az Nbr. 15. § 1. pontjába és úgyszintén a 17. § 1. pontjába ütközõ népellenes bûncselekmények elkövetésében, és ezért kötél általi halálra ítélte. Bárdossy nem kért kegyelmet. Az ügyész fellebbezéséhez dr. Berend György ügyvéd is csatlakozott, méghozzá a vádlott javára. Berend védõ kegyelmi kérvényt is intézett a Nemzeti Fõtanácshoz. A NOT az ügyet a Parlament egyik ép állapotban maradt kongresszusi termében, a nyilvánosság kizárásával, de a sajtó nyilvánossága elõtt tárgyalta le. Az Országos Tanács dr. Bojta Béla vezetésével az ítéletet helybenhagyta, azzal, hogy a vádlottat felmentette az Nbr. 11. § 4. pont szerinti háborús bûncselekmény vádja alól is. Ez a bûncselekmény a nyilas lázadáshoz való segítségnyújtást jelenti a hatalom megszerzése érdekében. A NOT a Budapesti Népbíróság véleményét nem osztotta, szerinte a vádlott cselekményei kifejezett segítségnyújtásként nem értékelhetõk, így anyagi halmazat sem létesülhetett, ezért a vádlottat föl kellett menteni. Védõ fellebbezéshez való csatlakozását azért zárta ki, mert az ügyvéd csak az elítélt hozzájárulásával jelenthet be fellebbezést és ugyanolyan korlátok között, mint az elítélt /lásd Nbr.nov 21. § (5)/. Az elítélt pedig fellebbezni nem kívánt és kegyelmet sem kért. Megállapította a NOT továbbá azt is, hogy a népügyész fellebbezésének – az Nbr. 11. § 5. pont szerinti háborús bûncselekmény elkövetésének megállapításáért (bácskai razzia), ami helyesen az Nbr.nov 6. § szerinti háborús bûntett – nincs alapja. Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. I. 3557/1945/30. (1945. november 2.) valamint NOT. I. 2946/1945/53. (1945. december 28.) Egyébiránt Bárdossy tárgyalását részletesen dolgozták fel és elemezték a következõ mûvek – Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság elõtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991. Szerencsés Károly: „Az ítélet: halál.” Magyar miniszterelnökök a bíróság elõtt. Batthyány Lajos, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc, Sztójay Döme, Nagy Imre. Kairosz Kiadó, Budapest 2002.
A Nemzeti Fõtanács, kegyelembõl, a kötél által való halálbüntetés végrehajtását golyó általival történõre módosította. Bárdossyt 1946. január 10. napján lõtték agyon.

A népügyész mind a felmentés miatt, mind pedig a büntetés súlyosbítása végett minden esetben fellebbezhetett, a vádlott által bejelentett fellebbezéshez pedig annak terhére csatlakozhatott (Nbr. 53. § /vö. 1928. évi X. törvénycikk 29.§/). Az Nbr.nov tovább szûkítette a fellebbezési jogosultságokat, ugyanis a 21.§ -ával hatályon kívül helyezte az Nbr. 53. §-át. Így 1945. május 1. napjától megfosztotta az elítéltet a fellebbezés jogától a legsúlyosabb bûncselekmények (az Nbr. 11. § (1)-(6) pontjába ütközõ háborús bûncselekmények) miatt indult eljárásban, illetve egyéb esetekben is korlátozta a jogorvoslati lehetõségeket (például a 3 évi szabadságvesztés büntetés fellebbezési minimumát 5 évre növelte) Lásd: Nbr. 53. § illetve Nbr.nov 21. §. Ezen kívül a védõ csak védence hozzájárulásával, és csak ugyanolyan korlátok között fellebbezhetett, mint a védence. Nézzük meg egy példán keresztül, hogy is mûködött ez a gyakorlatban.
B. S. ügyében a népügyész fellebbezést jelentett be súlyosbításért. A vádlott és a védõje a fellebbezéshez csatlakozott, az õ fellebbezésük az enyhítésre irányult. A másodfokon eljáró NOT ítélete rámutatott arra, hogy az Nbr.nov ilyen csatlakozási jogot nem ismer, csak a népügyésznek engedi meg, hogy a vádlott által bejelentett fellebbezéshez – méghozzá annak terhére – csatlakozzék: „(…) miért is a vádlott és védõjének csatlakozási kérelmét a Bp. 401. § (3) bekezdése alapján vissza kellett utasítania.” A NOT ítélet ennek ellenére hozzátette: „Bár a védelem fellebbezésének, illetve csatlakozásának törvényes akadálya van, azonban az Országos Tanács mégis az Nbr. 62. § (2) bekezdésének jogkörében az elsõbírói ítéletet egész terjedelmében felülvizsgálati körébe vonta.” NOT. I. 7621/1946/15 (1946. december 28.)

Egyes korabeli vélemények szerint a fellebbezés intézménye a népbírósági jogban alapvetõen hibás döntés volt. Például: „jogi és politikai rövidlátás volt a népbíróság ítélete ellen fellebbezést engedni.” Lásd: Jogtudományi Közlöny. 1947. évi 8 – 9. szám. 47. o. (idézet Bajor László: „A NOT probléma” címû cikkébõl)
Lukács Tibor szerint azonban, az ilyen kijelentések nem átgondoltak. Véleménye szerint a népbírósági eljárások lassúsága ötlött a kritizálók szemébe, mert a háborús és népellenes bûnösök felelõsségre vonásában a múlttal való leszámolást látták és éppen ezért sietették. És a lassúság miatt a fellebbezési eljárást (lehetõséget) okolták. Lukács szerint ezek az emberek úgy gondolták, hogy a fellebbezési lehetõség megszüntetésével meggyorsulnak az eljárások (lásd dr. Lukács Tibor: i. m. 304. o., ami persze legfeljebb csak az ítéletek végrehajtására igaz, magára az eljárásokra semmiféleképpen sem): „A Népbíróság olyan ábrándos lassúsággal folytatja munkáját, mintha a legnagyobb béke idején tárgyalna jelentéktelen csirkepöröket.” Világ. Lásd az 1945. június 8. napi szám vezércikkét (a Polgári Demokrata Párt lapja).

A kritikus hangok azonban nem törõdtek azzal, hogy a népbírósági tanácsok valóban tárgyaltak, tehát értékelték, elemezték a bizonyítékokat, tanúkat hallgattak ki, stb., hiszen általában véve is szerettek volna minden szempontból megalapozott ítéletet hozni. Jól példázza az általam leírtakat, ha megvizsgáljuk a bulgár népbíróságok statisztikai összegzését. Bulgáriában a népbíróságok 1944. október 6. napján kezdtek mûködni, és 1945. április 30. napjára már be is fejezték tevékenységüket. 11 122 embert állítottak bíróság elé, ezek közül 9420 személyt ítéltek el. 2730 embert ítéltek halálra, 1350-et pedig életfogytiglani fegyházra. Az adatokat a szófiai magyar követ 391/1948. számú jelentésére hivatkozással Berend György tette közzé „A népbíráskodás” (Acta Universitatis Szegediensis, Szeged 1948.) címû munkájában.

Ha a magyar vonatkozásokat vizsgáljuk: „Az 1945. szeptember 16. -án kihirdetett 1945. évi VII. törvény a 81/1945. és az azt módosító 1440/1945. M. E. számú rendeletet törvényerõre emelte. Az ezzel a jogszabályi háttérrel mûködõ népbíróságok elé 1945. és 1949. között 59 429 fõ került, ebbõl 55 322 fõ (93,08%) ügye befejezést nyert, 3307 fõ (5,56%) ügye áthúzódott késõbbre, 26 997 fõt (45,42%) marasztaltak el, 14 727 fõt (24,78%) felmentettek, 12 644 személynél (21,27%) az ügy egyéb módon zárult.” Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. Történelmi Szemle, 1985. évi 1. szám. 135. o.
Valamint: „A mintegy 9 milliós lélekszámú országban három év alatt 87 417 személyt fogtak perbe, közülük 26 997 fõt – a megvádoltak mintegy 30 %-át – marasztalták el elsõ fokon.” Zinner Tibor: Adalékok az antifasiszta számonkéréshez és a népi demokrácia védelméhez, különös tekintettel a budapesti népbíróságra. In: Budapest Fõváros Levéltára Közleményei ’84. Budapest 1985. 150. o.
Illetve: „A népbíróságok a háborús és népellenes bûnökkel vádolt személyekre 477 esetben mondták ki a halálos ítéletet. A Budapesten hozott 384 halálos ítéletbõl 1950-ig 146 darabot hajtottak végre. Vidéken ugyaneddig az idõpontig 43 személyt végeztek ki.” Zinner Tibor: Adalékok… i. m. 151. o.

Bátran és egyértelmûen megállapíthatjuk tehát, hogy a magyar népbíróságok és népügyészségek valóban megfontolt és átgondolt igazságszolgáltató, nem pedig megtorló funkciót láttak el mûködésük 5 éve alatt. Mégis, az 1989. évi rendszerváltás után vérbíróságokként, viszont mûködésük alatt pedig – többségében – a nyilasokat és egyéb háborús bûnösöket mentegetõ, idõhúzó fórumokként emlegették õket. Íme, néhány példa a sajtó megnyilatkozásaira, idõrendbe szedve:

Egy korabeli újság 1945. áprilisi számában ez jelent meg: „a népbíráskodás kezdetben lendületes volt, de aztán megrekedt a paragrafusok között”, és ezért követelte a cikk írója, hogy „szövevényes jogi megkötöttségek nélkül, az ésszerû önvédelem parancsai szerint” ítélkezzenek. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 490. o.)

Bajai Hírlap: „A tárgyaláson való részvételünkkel határozottan megállapítottuk, hogy a Népbíróság a törvény hézagain keresztül nem a demokráciát, hanem a reakciót védi… a Népbíróságnak mindenképpen a népi demokrácia szellemében kell ítélkeznie. De mindenek fölött tiltakozunk az összes demokratikus pártok nevében, hogy elévülés címén kirekesszék a népet a demokráciából Magyarországon 1945-ben.” Bajai Hírlap. 1945. május 7. szám. Lásd „A népbíróság feladata” címû cikket. Azért támadta a cikk írója a Bajai Népbíróság ítélkezési tevékenységét, mert a népbírák elévülés miatt, azaz büntethetõséget megszüntetõ ok miatt kénytelenek voltak egy büntetõügyben felmentõ ítéletet hozni.

Szabad Nép: „Azt a bizonyos ötéves ítéletet kommentárok nélkül, sõt jóváhagyással közli az egész sajtó. (…) Nyilas volt (…) Uszított a háború mellett, a szabadság ellen. Elõkészítette (…) a tömeggyilkosságokat. Hogy õ csak hülye volt, a többiek viszont õrültek… Hogy aljas gyönyörûségeit nem akarta megosztani mindvégig a németekkel – nem mentség. (…) Más bõrére játszott egész életében, ehhez nem kellett se bátorság, se ész. (…) Hogy akadtak mentõtanúi – még ez sem mentség! Ez a vád az egész magyar politikai élet ellen, ahol a különbözõ zászlók alatt tehetetlen és ítélõképesség hiányában szûkölködõ emberek ugrabugráltak és esetleg pojácái voltak õk maguk is a magyar politikai életnek. (…) A pojácák egy-egy mozdulatánál robbant az aknamezõ és százezrek pusztultak el. (…) Pest népe ott lesz, amikor az utolsó szó elhangzik ebben a kérdésben. (…) Szörnyûségeket éltünk át, árnyalatok iránt nincs érzékünk.” Szabad Nép. A Magyar Kommunista Párt központi lapja. 1945. május 19. napi szám. 3. o. Lásd a „Mégegyszer Meskó” címû cikket. A Meskó Zoltán ellen – a dr. Major Ákos által vezetett népbírósági tanács által – hozott, és a kommunista vezetõk által rendkívül enyhének tartott 5 éves szabadságvesztés ítélet elleni eme cikkel vette kezdetét tulajdonképpen a sajtó „támadása”, ezután folyamatossá váló kritikája a népbíróságok, illetve az ítélkezési gyakorlatuk, majd késõbb pedig már a népbírák ellen is. Dr. Major meggyõzõdése szerint a cikket Révai József írhatta. Lásd errõl: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 177. o.

Szabad Nép: „’Ne bíráljuk feleslegesen és illetéktelenül a népbíróságok mûködését’ – mondotta Valentiny Ágoston igazságügyminiszter csütörtöki rádióbeszédében. ’Nem kívánatos’ – mondotta – ’sõt egyenesen veszélyes, ha akármelyikünk egyéni véleménnyel, vagy éppen a napi sajtó, a közvéleménynek olykor egyenesen terrorizáló palástjában, elõzetes bírálata tárgyává tesz tárgyalás vagy fellebbezés alatt álló, tehát folyamatban levõ ügyet.’ Akinek nem inge, ne vegye magára – szól a közmondás, amibõl viszont az következik, hogy akinek inge, igenis vegye magára. Valentiny elvtárs szavait a Szabad Nép ezennel magára veszi. Az igazságügyminiszter rádió-elõadásának tekintélyes része: polémia velünk. Elöljáróban hadd jegyezzük meg, hogy a Szabad Nép bírálatát a budapesti népbíróságnak a Meskó ügyben hozott ítélete fölött ’egyéni véleménnyé’ nyilvánítani, vagy elintézni azzal, hogy a ’napisajtó’ rakoncátlankodásáról van szó, enyhén szólva, furcsa dolog. A Szabad Nép nem ’egyéni véleményt’ fejez ki, hanem a Magyar Kommunista Párt véleményét. Szeretnénk, ha Valentiny elvtárs, aki a velünk szoros szövetségben álló Szociáldemokrata Pártnak a tagja, a Szabad Nép véleményét annak tekintené, ami. Ami a dolog érdemét illeti: ha szükség lesz rá, bizony továbbra is bírálni fogjuk a népbíróságok mûködését, függetlenül attól, hogy ’fellebbezés alatt álló, tehát folyamatban levõ ügyrõl’ van-e szó, vagy sem. Ha bevégzett ügyet, jogerõs ítéletet lehetne csak bírálni, akkor a ’bírálat’ fabatkát sem érne. Az esõ utáni köpönyegnek tudvalevõen kevés a gyakorlati haszna és a sóhivatal babérjaira sem pályázunk. Emil Zola és Jaurés is akkor avatkoztak be a Dreyfus-ügybe, amikor az még ’folyamatban levõ ügy’ volt és a néptömegek megmozdításával nem vártak a végsõ fórumok ítéletéig. Zola és Jaurés igenis mozgósítani akarták a népet és mint politikusok, nem ijedtek meg a bíróságra gyakorolt ’terrorista befolyás’ vádjától. Ezt a vádat eddig csak reakciósok hangoztatták, vagy reménytelenül száraz szakjogászok, akik nem értik meg, hogy vannak szentebb dolgok a paragrafusoknál: a nép jogérzete és a demokrácia politikai érdeke. Egyébként Valentiny elvtárs figyelmébe ajánljuk a Szociáldemokrata Párt fõvárosi végrehajtó bizottságának határozatát a nyilasokkal való enyhe bánásmód ellen. A határozat ’annál súlyosabban ítéli el ezt a minõsíthetetlen jelenséget, mivel a háborús bûnösök megbüntetésének kérdésében most tárgyaló nemzetközi konferencia aszerint bírálja el az új demokráciákat, hogy azok mennyiben kívánnak leszámolni a fasizmussal.’ E határozat a Népszavának ugyanabban a számában jelent meg, mint az igazságügyminiszter rádióbeszéde. Talán felesleges megjegyeznünk, hogy mi a Szociáldemokrata Párt fõvárosi végrehajtó bizottságának határozatával értünk egyet és nem Valentiny elvtárs rádióbeszédével.” Szabad Nép. 1945. június 3. napi szám. Lásd a „Szabad-e bírálni a Népbíróságot?” címû cikket. A Meskó-féle ítéletet nem csak a sajtó, de a nemzeti bizottságok is támadták. Például a Karcagi Nemzeti Bizottság egy 1945. május 21. napján, az igazságügyminiszter részére feladott táviratban tiltakozott: „A Karcagi Nemzeti Bizottság 1945. május huszonegyedikén tartott ülésén egyhangú felháborodással tiltakozik a nyilasvezér Meskó Zoltán enyhe elítélése miatt. Halálos ítéletet követelünk a hazaáruló nyilasvezérekre és Meskó Zoltánra is. Követeljük azon népbírósági tanács azonnali lemondását, amelyik ezt a szégyenteljes ítéletet hozta. A nemzeti bizottság elnöke.” A nemzeti bizottsági határozat száma a 65/1945. Nemz. Biz., másolatát közli dr. Lukács Tibor: i. m. 181. o.

Szabad Nép: „…szükséges tisztában lennünk azzal, hogy demokratikus szomszédaink – mindenekelõtt a Szovjetunió – teljes bizalmát csak akkor nyerhetjük el, ha felszámoljuk a magyar háborús bûnösöket. Erre int bennünket Fjodorov Nyikolaj szovjet közíró is a moszkvai rádió útján. Magyarországon – mondja Fjodorov – a demokratikus sajtó állandóan és teljesen érthetõen követeli a háborús bûnösök felkutatását és megbüntetését. A magyarországi fõbûnösök azonban még mindig nem kerületek a Népbíróság elé, bár sokan közülük már a magyar hatóságok kezében vannak. Miért nem lehet például, a hír szerint, szövetséges kézre került háborús fõbûnös: Szálasi Ferenc ügyét tárgyalni? Miért nem foglalkozik a népbíróság Szálasi Ferenc bûnügyével? Tudtunkkal a magyar perrendtartás ismer olyan rendelkezést, amelynek értelmében a bûnöst in contumatiam – távollétében – is el lehet ítélni. Szálasi bûnpörének nagy fontossága lenne, mert élesen világot vetne mindazon rugókra és mozgatóerõkre, amelyek a mai helyzetért felelõsek. Szálasi bûnpöre fényt derítene sok olyan ember ügyére is, aki most csendben meghúzódik, de közben vígan terjeszti a fasiszta mérget. Szálasi bûnügyének tárgyalása bizonyos mértékben színvallásra kényszerítené azokat az áldemokratákat, akik szóban mindent helyeselnek, de tetteikben minden erõvel hátráltatják a magyar demokráciát. Ez a folyamat megtisztítaná Magyarország állami gépezetének legfõbb tisztségeit is, ahol híreink szerint, olyan emberek is ülnek, akik a demokráciának ártani akarnak – fejezi be Fjodorov Nyikolaj.” Szabad Nép. 1945. június 6. napi szám

Szabadság: „A Szabadság már több ízben szóvá tette, hogy a Népbíróság egy-két ’nagy’ ügytõl eltekintve, újabban csak a kisnyilasok ügyét tárgyalja, míg a felbujtók és a volt szellemi vezetõk hónapok óta ülnek az ügyészségi fogház zárkáiban. Ezeknek a volt nyilas vezetõknek az ügyében hosszú hónapok leforgása után a Népügyészség még a vádiratát sem tudta elkészíteni, sõt a rendõrségi vallomásokon és vizsgálati adatokon kívül alig-alig gyûjtöttek ellenük újabb adatot.” Szabadság. Demokratikus Napilap, 1945. június 12. napi szám. Lásd a „Miért késik a fõbûnösök felelõsségre vonása. A bizonyítékanyag összegyûjtése kerül sok idõbe.” címû cikket.

Viszont arra is találunk esetet, hogy a sajtó hirtelen a védelmébe vette a népbíróságokat. Persze ennek is tisztán politikai okai voltak, hiszen ha az ideológiai szempontból „átellenben lévõ”-tõl érkezett a támadás, akkor a pártlapok rögtön igyekeztek ebbõl – ügyesen – némi politikai tõkét kovácsolni. Persze – akár már másnap – aztán a védõ és oltalmazó szavak egyik pillanatról a másikra megint ostorozásba mentek át, ha azt a politikai érdek úgy kívánta.
Nézzük meg erre a Szabad Nép cikkét: „A népbírósági eljárást megérdemelt, kemény bírálatban részesítik minden oldalról lanyhasága és lassúsága miatt. Igazán elismerésre méltó, hogy milyen egység nyilvánul meg e téren, milyen szívvel-lélekkel igyekeznek a pártok élesíteni a demokrácia pallosát, amelyen bizony sok a csorba. De milyen véleményük legyen errõl az egységrõl az egyszerû népbíróknak, akik tárgyalásról tárgyalásra azt kénytelenek tapasztalni, hogy megakadályozzák õket abban, hogy tárgyaljanak és ítéletet mondjanak a demokrácia ellenségei felett. Mit gondoljanak a népbírók, olvasva a ’Világ’ jún. 8-i vezércikkének azt a mondatát, hogy ’a Népbíróság olyan ábrándos lassúsággal folytatja munkáját, mintha a legnagyobb béke idején tárgyalna jelentéktelen csirkepöröket’, amikor a Népbíróság minden tanácsában tárgyalásról tárgyalásra azt tapasztalják, hogy éppen a Polgári Demokrata Párt kiküldöttje nem jelenik meg, vagy a jobbik esetben nagy késéssel jelenik meg a tárgyalásokon és ezzel lehetetlenné teszi vagy hátráltatja a Népbíróság mûködését? Nem szórványos esetrõl van szó, hanem rendszerrõl, ami nemcsak a várakozó és feleslegesen várakozó tanúk és érdeklõdõk tömegeinek a felháborodását hívja ki, hanem a többi párttól kiküldött népbírókét és a tárgyalást vezetõ bírókét is, akiket a Polgári Demokrata Párt kiküldöttjeinek távolmaradása tehetetlenségre kárhoztat. Más a szó és más a tett. És ha nem a szavai, hanem a tettei után ítéljük meg a Polgári Demokrata Pártot, akkor meg kell mondanunk, hogy amikor szócsöve, a ’Világ’ ostorozza a Népbíróság hibáit, kifogásolja lassúságát és teszi ezt a javítani akarás nemes látszatával, akkor fedezi a Polgári Demokrata Párt kártevõinek tervszerû munkáját, amelynek célja megingatni a tömegek bizalmát a Népbíróságban és megtorpedózni a demokráciát.” Szabad Nép. 1945. június 12. napi szám. Lásd a „A Népbíróság védelmében!” címû cikket.

Szabadság: „…népünk közhangulata olyan fásult, olyan tunya, olyan passzív és olyan szellemet áraszt, mint amelynek ezt az egész felmérhetetlen pusztulást köszönhetjük. Itt van például a Népbíróság. Mi szükség van az új-dorogi katolikus legényegylet könyvtárában felkutatni Szálasiék hivatalos közlönyének január 27-i számát, hogy ’teljessé’ tegyék Szálasi bûnlajstromát és megállapítsák: íme, önhatalmúlag megváltoztatta a magyar címert. Szálasi ellen bármelyik középiskolás diák egyetlen dolgozatírás óra alatt össze tud állítani olyan vádiratot, amely elégséges ahhoz, hogy legalább háromszor felakasszák. Kit érdekel, hogy a vasúti gyilkos a merénylet után a tilos oldalon szállt le?” Szabadság. 1945. június 13. napi szám. Lásd a „Hol van Nagy Mária” címû vezércikket.

Szabad Nép: „Emlékezetes, hogy néhány héttel ezelõtt a Népbíróság Meskó Zoltánt, a nyilasok „apját”, aki az elsõ nyilas pártot alapította, a nyilaskeresztes jelvényt kiagyalta, ötévi börtönre ítélte. A feltûnõen enyhe büntetés a közvéleményben nagy felháborodást keltett és ezért érthetõ érdeklõdés kísérte a Népbíróságok Országos Tanácsának, mint fellebbviteli fórumnak csütörtöki tárgyalását. Dr. Josefovits László elõadó bíró ismertette a bûnper iratait, majd dr. Cseh Jenõ népfõügyész-helyettes mondotta el vádbeszédét. Hangoztatta, hogy számot kell adni azoknak, akik a nemzet katasztrófáját elõidézték. Ezek közé tartozik Meskó Zoltán is, aki egy idegen mozgalom leányvállalataként alapította meg pártját és idegen érdeket szolgált. Wenczel Árpád védõbeszéde után Meskó másfél órás beszédben próbált mentegetõzni. Hosszú tanácskozás után hirdette ki dr. Bojta Béla miniszterelnökségi államtitkár, a tanács elnöke az ítéletet, melyben Meskó Zoltán büntetését életfogytiglani fegyházra súlyosbította. Az ítélet indokolása szerint Meskónak, mint képviselõnek a Szovjetunió elleni háború kitörésekor meg kellett volna ragadnia az alkalmat, hogy a hadüzenet kérdését a képviselõházban napirendre tûzze. Magyar képviselõnek az lett volna akkor a kötelessége, hogy tiltakozzék ez ellen a háború ellen, mert elõre láthatta következményét: az ország és többszázezer ember elpusztulását. Az a képviselõ, aki gyávaságból, félelembõl vagy bármily más okból nem tiltakozott – még ha magára maradt volna is –, olyan súlyos mulasztást követett el, amit a törvény szankcióival büntetni kell. Ezt a kérdést a tanács mint személytõl független kérdést vizsgálta. Ez nemcsak intõ példa a jelenre, hanem a jövõre is. A népbírósági rendelet is kimondja, hogy háborús bûnös az, aki vezetõ állásban elõsegítette a háború kitörését, vagy azt megakadályozni nem törekedett. Aki tehát elmulasztotta mint képviselõ a hadüzenet kérdését napirendre tûzetni, az felelõs. Ha megteszi, nem maradt volna magára, mert feltétlenül segítõtársakat talált volna. De mindenképpen kifejezést kellett volna adnia a megsértett magyar lelkiségnek, amelyet akarata ellenére háborúba vittek és aminek következményeit láttuk.” Szabad Nép. 1945. június 15. napi szám. Lásd az „Életfogytiglani fegyházra ítélte Meskó Zoltánt a Népbíróság Országos Tanácsa” címû cikket.
A Szabad Nép már az 1945. április 22. napi számában bejelentette, hogy „halálbüntetés vár Meskó Zoltánra”, míg ekkortájt a szociáldemokrata Népszava „Meskó, a politikai pojáca a népbíróság elõtt” címmel cikkezett az ügyrõl. Lásd ezt: Népszava. 1945. május 16. napi szám, 3. o. Meskóra talán rá is illett ez a megfogalmazás. 1917 és 1935, valamint 1939 és 1945 között ült a parlament padsoraiban. Baja kormánybiztos fõispánjaként érte az októberi forradalom, majd a szerbek elõl Szegedre menekült, ahol részt vett a Horthy-féle „Nemzeti Hadsereg” létrehozásában. A Friedrich- és a Teleki-kormányban államtitkári kinevezést kapott, amikoris parlamenti felszólalásait a „jóízû humor” jellemezte, hasonlóan, mint az általa alapított „Pesti Újság”-ot is. Képviselõtársai megmosolyogták, mikor 1932. június 16-án Hitler-bajusszal, és a nácik egyenruhájához hasonló öltözetben jelent meg az Országházban, azt azonban már kevésbé vették tréfának, amikor Adolf Hitler Meskót – Gömbös Gyula elõtt (!) – 1933. április 1. napján fogadta, mint az elsõ magyar nemzetiszocialistát… A Meskót 1945. május 17. napján elsõfokon – csak népellenes bûntett elkövetése miatt – 5 év börtönre, illetve politikai jogai elvesztésére ítélõ dr. Majorról szintén „jóízû humorral” cikkeztek, a Lúdas Matyi következõ számában, amikoris az alábbi szövegû sürgönyt tették közzé: „Enyhemajor, ötév puszta. Ha garantálják, hogy ugyanazt a tanácsot kapom, mint Meskó Zoli, akkor nyomban hazaindulok. Milotay.” Milotay István jobboldali újságíróként valóban uszító hangvételû sajtócikkek sokaságát írta. Azonban hiába kérte ki Magyarország, mint háborús bûnöst, mégsem szállították haza.

Szabad Nép: „A Népbíróságok Országos Tanácsa megváltoztatta a budapesti Népbíróság ítéletét, Meskó Zoltánt életfogytiglani fegyházra ítélte. A súlyosbítást helyeseljük. Íme, mégis volt értelme annak, hogy annak idején kifejezést adtunk a demokratikus közvélemény megütközésének és felháborodásának a Népbíróság szinte kirívóan enyhe – 5 év börtön – ítélete fölött. Voltak, akik a Szabad Népet emiatt a közvélemény és a bíróság ’terrorisztikus befolyásával’ vádolták. Ezek valószínûleg ma azt mondják, hogy az ítéletet a Szabad Nép fellépése nélkül is súlyosbították volna. Miután ellenbizonyíték nincs, aki akarja, ezt elhiheti. Mi azonban a jövõben is abból fogunk kiindulni, hogy ami biztos, az biztos és nem árt a fellebbviteli fórumokkal elõre közölni a demokratikus közvélemény nézeteit, nehogy politikailag tarthatatlan ítéleteket esetleg jóváhagyjanak. A súlyosbítás Meskó Zoltán esetében tehát helyes. De az indokolást nem hagyhatjuk szó nélkül. A Népbíróságok Országos Tanácsa, Bojta Béla elnöklésével, azért ítélte el Meskó Zoltánt életfogytiglani fegyházra, mert nem volt elég bátor, gerinces és férfias ahhoz, hogy képviselõ létére tiltakozzék a Szovjetunió elleni hadüzenet ellen. Attól tartunk, hogy ez az indokolás kissé sok a jóból. Ennek az indokolásnak az alapján igen soknak járna életfogytiglani fegyház, olyanoknak is, akiknek megbüntetését sem mi, s valószínûleg Bojta államtitkár se kívánja. Azért, mert valaki nem volt elég férfi, nem lehet életfogytiglanra ítélni. Meskó Zoltánt azért ítélték el, amit nem tett és nem azért, amit tett. Meskó Zoltánt a Népbíróságok Országos Tanácsa elítélte nem azért, mert fasiszta volt, hanem azért, mert nem volt demokrata. Furcsa eset.” Szabad Nép. 1945. június 16. napi szám. Lásd a „Még egyszer Meskó Zoltán” címû cikket.
A NOT az elsõfokú ítéletet 1945. június 14-én azzal az indoklással súlyosította, hogy Meskó bûnössége háborús bûntettben is megállapítható, és ezért, mint a népellenes bûntettel halmazatban álló bûncselekményért szabta ki az életfogytig tartó ítéletet. A háborús bûntett elkövetése a dr. Bojta Béla által vezetett tanács álláspontja szerint azért volt megállapítható, mert „a törvényhozói megbízatás kötelezettséget ró a képviselõre, kötelezettséget, hogy minden cselekményt, ami a magyar népet érdekeiben, érzületében vagy erkölcsében sérti, meggátolni és elhárítani törekszik. Vádlott ezt nem tette (…) közömbös, vajon vádlott képes lett volna-e megakadályozni Magyarországnak a háborúba mind fokozottabb mértékben való belesodródását. Az sem menti vádlott magatartását, hogy képviselõtársai sem tettek ez irányban semmit. Nem hivatkozhat sikerrel arra sem, hogy kötelessége teljesítésében a kormányterror nyomasztó légköre akadályozta…” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 178. o. Dr. Major a jogerõs ítéletet meghozó NOT tanács álláspontjával nem értett egyet. Lásd ezt ugyanott.

Szabad Nép: „A háborús bûnösök megbüntetése nem bosszúálló cselekmény, hanem az igazság és az emberiesség követelménye. Tartozunk ezzel az egész emberiségnek, amely most azon fáradozik, hogy megvesse a béke és biztonság szilárd alapjait. Igazságos ítéletet kell hozni azok ellen, akik az emberek millióit döntötték szerencsétlenségbe. Ez az ítélet egyik záloga lesz a biztonságnak és elriasztó figyelmeztetésül szolgál mindenkinek, aki valaha is a háború útjára mer lépni. …a népek feszült figyelemmel kísérik a háborús bûnösök megbüntetését és csodálkozást kelt bennük az a huzavona, amellyel ezt a kérdést kezelik. Jogos felháborodással fogadják azt a kísérletet is, amely egyesek részérõl revízió alá akarja venni az 1943. évi nyilatkozatot és a krími értekezlet határozatait. (…) Valamennyi demokrata ország közvéleménye békétlenkedik a tapasztalt lassúság miatt és nyomatékosan sürgeti, hogy a háborús bûnösök ügyét minél elõbb gyors és igazságos befejezéshez juttassák.” Szabad Nép. 1945. június 16. napi szám. Lásd a „Nem bosszúállás, hanem igazságtétel” címû cikket.

A Szabad Nép 1945 nyarán így írt a népbíróságok mûködésérõl: „A Budapesti Nemzeti Bizottság szerdai ülésén újabb felhívással fordult az országhoz a reakció elleni harc fokozása érdekében. A felhívás és Szakasits elvtárs beszéde nyíltan feltárták azt a veszélyt, hogy a közömbösség és a tehetetlenség posványba fullasztja a demokratikus átalakulás menetét és ugyanakkor komoly akadálya az ország külpolitikai megerõsödésének is. Emlékezetünkben él még Rákosi elvtárs kaposvári nagy beszéde is, amelyben konkrét példák világánál mutatott rá a dunántúli reakció ezer mesterkedésére és népellenes manipulációira. Kovács Imre a demokrácia tehetetlenségérõl írt cikket a közelmúltban. Mindezeknek a megnyilatkozásoknak fel kell rázniok a közvéleményt az ország és az önmaga érdekei ellen való tespedtségbõl. Elképed az ember, ha a közönynek ebben a sötét dzsungelében körültekint. Nyisztor Zoltán, a klerikális mezben uszító fasiszta tollnok, akit a Népügyészség szabadlábra helyezett, szökést kísérelt meg és az ország határáról kellett visszahozni a politikai rendõrség detektívjeinek. Egy halálra ítélt nyilas pribék, aki Gyõrött már a siralomházban várta százszorosan megszolgált büntetését – megszökött. Miért? Mert megszökhetett! Egy nyilas besúgó, aki hat ember halálát okozta feljelentéseivel – egyévi börtönt kapott a népbíróságtól. A gyilkos fõhadnagy, aki úri gesztussal lelõtte a szociáldemokrata párt titkárát, négyévi fegyházzal úszta meg az ügyet. A háborús bûnösök vádiratának elkészítésén mind ez ideig – hivatalos nyilatkozat szerint – egyetlenegy ügyész dolgozott. De lehet-e csodálkozni ezeken a felháborító tüneteken, amikor a lapok arról adnak hírt, hogy a népbíróság laikus tagjai nem jelennek meg az üléseken és mivel a jelenlegi rendelet értelmében a népbíróság csak akkor tárgyalhat és ítélkezhet, ha minden tagja jelen van, rögtön érthetõvé válik a népbíróságok mûködésének vontatottsága. Dr. Kovács elvtárs, igazságügyi államtitkár megállapítása szerint a néptörvényszékek gyors munkamenetének újabb akadálya van: ’a laikus népbírák jelentékeny része egyszerûen nem jelenik meg a kitûzött tárgyalásokon.’ Megdöbbentõ megállapítás ez, mert azt mutatja, hogy a közömbösség már a demokrácia legfontosabb önvédelmi szerveibe is beszivárgott. Szörnyû dolog tudni azt, hogy a bajok forrása éppen ott legyen, ahonnan orvoslásukat várjuk. A fiatal magyar demokráciából hiányzik a minden salakot kiégetõ kíméletlen erély tüze. Itt is, ott is felüti fejét a ’méltányosság’, a ’jóakarat’, a ’megbocsátás’, az ’elnézés’, a ’türelem’, a ’megértés’ bûnös szelleme; komisz és bûnös azért, mivel éppen az ellenkezõjét tartalmazza minden ilyen cselekedet annak, mint aminek önmagát minõsíti. A magyar demokratikus átalakulás csak akkor válhat népünk számára áldásossá és teljessé, az újjáépítés csak akkor bontakozhat ki a maga minden lehetõségével, ha a demokrácia le tud számolni gyorsan és kíméletlenül népünk megrontóival és árulóival. A szomszédos demokratikus államok csak akkor adnak hitelt jó szándékú közeledésünknek, ha lehull a feje annak a reakciónak, amelynek vezetése alatt a magyarság olyan minõsíthetetlen gonosztetteket követett el ellenük. Le kell számolni végre az egyre szemérmetlenebbé váló reakcióval: de azokkal is, akik fedezik.” Szabad Nép. 1945. június 28. napi szám

Szabad Nép: „A népbíróságok erélyes, öntudatos és hazafias munkáját nagymértékben gátolják a bíráskodásban jelentõs szerepet vivõ régi jogi szakemberek.” Szabad Nép. 1945. augusztus 3. napi szám, 1. o. Lásd a moszkvai rádió kommentátorának, Nyikolaj Fjodorovnak a nyilatkozatát.

A Bajai Hírlap egy 1945 nyár végi számában 2 helyen is foglalkozott a Bajai Népbírósággal. A sajtótermék magának a népbíráskodás intézményének a jelentõségét méltatta ugyan, de nyomban rátért a helyi népbíróságot ért vádakra és panaszokra. Több ügyet is felsorolt a cikk, amelyeket a népbíróság „elavultnak minõsített”, majd pedig így folytatta: „Mi nem avatkozunk addig az igazságszolgáltatás fontos munkájába, amíg otromba hibákat nem látunk, de mindenkor tiltakozni fogunk, minden demokratikusan gondolkodó polgárral és munkással együtt, amikor azt látjuk, sajnos sorozatosan, hogy tevékenységükkel a reakciót szolgálják. (…) Ez a népbíróság – nem Népbíróság. A Népbíróságnak mindenképpen a népi demokrácia szellemében kell ítélkeznie.” A másik cikk pedig egy felmentõ ítéletet támadott, mert az újságíró véleménye szerint: „… a jó ruha büntetlenséget biztosít.” Bajai Hírlap. 1945. augusztus 9. Lásd „A népbíróság feladatai” címû vezércikket.

Fontosnak tartom röviden bemutatni az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülését, amelynek témája volt többek között a népbíráskodásról szóló miniszterelnöki rendelet is. Ugyanis e, 1945. szeptember 11. napi ülésen tárgyalta az ideiglenes népképviseleti szerv a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerõre emelését. Az elõadó Kovács Kálmán államtitkár volt: „Tisztelt Nemzetgyûlés! Azok, akik számára a politikai élet nem kaland és akik a dolgok mélyére néznek, az utolsó esztendõ történéseit elõre látták, de legalábbis megsejtették. Nem volt olyan nehéz dolog: a józaneszûek elõre látták a háború eredményét és azt is, hogy az út, amelyre országunkat akkor felelõsnek nevezett, de valójában felelõtlen vezetõi vitték, máshova nem vezethetett, mint katasztrófához. Akik az ország sorsát intézték vagy abba beleszóltak, nem védekezhetnek azzal, hogy nem tudták mire vezet majd szerencsétlen politikájuk. Tudniok kellett ezt, látták is, s ha nem akarták meglátni, a felelõsség akkor is rájuk hárul. A fiatal demokráciának az az elsõ feladata, hogy az országvesztõket felelõsségre vonja mindazért, ami Magyarországgal és Magyarországon az elmúlt esztendõkben történt. Ezt a felelõsségre vonást teszi lehetõvé az a rendelet, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Kormány a népbíráskodás tárgyában Debrecenben kiadott és amelyet a szükséghez képest kiegészített, illetõleg módosított. A jelzett rendelettel létesített új intézményt, a népbíráskodást kívánom ismertetni a Tisztelt Nemzetgyûlés elõtt. (…) Nem vagyunk bosszúállók, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy a katasztrófa elõidézõi mentesüljenek megérdemelt büntetésük alól. Az elkövetett bûnöket meg kell torolnunk. Meg kell torolnunk azért is, mert az ország demokratikus újjáépítése csak úgy valósulhat meg, ha kivetjük, kiemeljük közéletünkbõl azokat, akik e fejlõdésnek elszánt ellenségei… (…) Az ország perében a nép maga akarja kimondani az ítéletet. Olyan bíróságot kellett szerveznünk, amely lehetõvé teszi, hogy e felelõsségre vonást közvetlenül és kizárólag a magyar nép végezze el. Így született meg a népbíróság…” Kovács részletesen ismertette eztán az Nbr. elveit és intézményeit, a népügyészség szervezetét és a politikai ügyész szerepét, illetve kitért a háborús és népellenes bûncselekmények tényállásaira is. Kiemelte, hogy olyan bûncselekmények ezek, amelyek elbírálásában nem lehet különbséget tenni aszerint, hogy valaki katona vagy civil személy, fiatalkorú vagy felnõtt, párttag vagy állami tisztviselõ, ugyanis a népbíróság nem a személyt, hanem az elkövetett cselekményt bírálja el: „Ebbõl az elvbõl következik az is, hogy az ország érdekeit valóban veszélyeztetõ bûnösök kell hogy érezzék a nép ítéletének súlyát, nem pedig azok, akik jelentéktelen szerepben megbotlottak vagy tévedtek. (…) Amikor a múlt bûneit számoljuk fel, akkor félre kell tennünk a büntetõjog klasszikus elveit, és a törvénynek visszaható erõt kell biztosítanunk. Természetszerûen elsõsorban múltban elkövetett cselekedeteket büntetünk, melyek bûncselekmények voltak a magyar nép ítélete szerint akkor is, ha a letûnt korszak azokat nem is tekintette bûncselekménynek vagy egyenesen dicsõítette. Mindez logikusan következik a népbíróság általános feladataiból. (…) …a külföld, elsõsorban a szomszédos államok népe, figyel bennünket és cselekedeteink lemérésével következtet népi demokráciánk erejére és szándékaink becsületességére.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Kovács Kálmán államtitkárnak, a Magyar Kommunista Párt képviselõjének beszédébõl.

Kádár János a Magyar Kommunista Párt álláspontját fogalmazta meg: „Tisztelt Nemzetgyûlés! A népbíróságokról szóló kormányrendeletek tárgyalása demokráciánk egyik fõkérdését, a fasiszta reakció elleni küzdelmet tûzi napirendre. A háborús és népellenes bûnösök: Horthy, Bárdossy, Kállay, Szálasi és a többi hazaárulók huszonhat esztendeig uralkodtak a magyar nép felett. Orvul megtámadták Jugoszláviát, háborúba vitték Magyarországot a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok ellen, az emberi haladás igaz ügye ellen. A bácskai és az ukrajnai gaztettekkel bemocskolták a magyar nevet. A háborús és népellenes bûnök szörnyû sorozatát követték el. Százezrek estek áldozatul a fasiszta rémuralomnak, de a százezernyi egyéni áldozaton, az elpusztult embereken túl az igazi áldozat a magyar nemzet volt. Eladták hazánkat a német fasisztáknak, végromlásba akarták dönteni népünket, de mûvüket nem tudták befejezni, a diadalmas Vörös Hadsereg megsemmisítette fasiszta uralmukat, felszabadította hazánkat. Talpraállt és él a nemzet. Elérkezett a számonkérés ideje, a bûnösök megbüntetésének ideje, amikor a magyar nép törvényt ül megrontói fölött. (…) Helyre kell állítanunk a magyar nép becsületét, tisztességgel teljesítenünk kell a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségünket. Gyökeresen ki kell irtanunk a fasizmust Magyarországon.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Kádár Jánosnak, a Magyar Kommunista Párt képviselõjének hozzászólásából.

Dulin Jenõ a Független Kisgazda, Földmunkás- és Polgári Párt képviseletében kért szót, és csatlakozott Kádár János fejtegetéséhez, amely beszédét Dulin így kezdte: „Különösen osztozom abban az elvi álláspontjában, hogy mindent el kell követnünk, hogy a fasizmust ebben az országban a legvégsõ gyökeréig kiirtsuk.” A népbíróságok összetételérõl megjegyezte, hogy az szerencsés: „Szerencsés tudniillik azért, mert az összes pártokból tevõdik össze. Szerencsés azért, mert az összes pártok jelen lévén, nem érheti az a vád, hogy egy pártbíróság bosszúeljárásának vannak kitéve azok, akik a népbíróság elõtt állnak. Minthogy minden párt szerepel a népbíróság tagjai között, joggal mondhatjuk, hogy a nép ítél, bizonyos megkötött formák és jogszabályok keretein belül. Ezért hálásak lehetnek a háborús bûnösök, mert végtelen szerencse részükre, hogy nem közvetlenül a nép ítél, hanem csak a népbíróság. (…) …a népbíróságnak ugyanaz a tisztelet, ugyanaz a tekintély jár ki ettõl a társadalomtól, mint ami megilleti a szakbíróságokat. Szükséges azonban, hogy mi magunk is igyekezzünk ennek a népbíróságnak tekintélyét emelni, igyekezzünk azon, hogy a népbíróság tisztelete gyökeret verjen a nép köztudatában. És ezért nem tartom helyesnek azt, amikor nem egyes személyeket, hanem egyes helytelenül, hanyagul eljáró egyéneket, népbírákat, hanem állandóan magát a népbíróságot támadják. (…) Engedjük tehát a népbíróságot nyugodtan, saját tisztességes, becsületes emberi érzésük szerint eljárni. (…) …hogy mindenben és mindenhol az igazság legyen a mérték.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Dulin Jenõ kisgazdapárti képviselõ beszédébõl.
Dulin kiállt a fellebbezés intézménye alkalmazhatóságának megengedése, biztosítása és garantálása mellett, fontosnak tartotta a védelem jogának érvényesülését, és visszautasította azokat a közbekiabálásokat és hangokat, amelyek a védõben „hivatásos fasisztaszabadítót” láttak.

A szociáldemokraták nevében Szamai Lajos szólalt fel, és örömmel üdvözölte a népbíráskodásról szóló rendelet törvénybe iktatását. Szamainak Dulin képviselõtársa hozzászólásáról a következõ volt a véleménye: „…magas szárnyalású beszédében védte az igazságot, azt az igazságot, amelyet ma védeni a népbírósággal kapcsolatban felesleges, mert szerintünk nem történtek olyan igazságtalanságok, melyek ezt a beszédet involválták, szükségessé tették volna. De ha az igazságról tart beszédet képviselõtársam, ezt mondja el a gyilkos uraknak és nem nekünk. (…) Ha van követelni valónk nekünk a népbíróságtól, akkor ez az, hogy mutassa meg: minden hátsó gondolat nélkül szakít a fasizmussal. (…) …ha a népbírósági intézménynek voltak és vannak is hibái, azok nem szerkezetiek, hanem inkább gyakorlatiak, de ezek érthetõk egy fiatal intézménynél. (…) Igenis igazságot akarunk, az igazság pedig az legyen, hogy szolgáltasson igazságot a megcsúfolt, megalázott, a letiport, az elárult nemzetnek.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Szamai Lajosnak, a Szociáldemokrata Párt képviselõjének hozzászólásából.

A Nemzeti Parasztpárt soraiból Sz. Szabó Pál emelkedett szólásra. Az elõterjesztést helyesnek ítélte meg, azonban szerinte a magyar nép az õt ért sérelmek miatt nem bosszúért kiállt, hanem igazságszolgáltatásért. Majd pedig a népügyészségekre terelte a szót: „Úgy látszik az ügyészség megfeledkezik arról, hogy a magyar nép nevében cselekszik és a nép ösztönösen érzi és tudja ki a barátja és ki az ellensége, és követeli azok megbüntetését. Ugyanakkor az ügyészség egymás után szabadlábra helyezi ezeket az elemeket vagy elejti velük szemben a vádat.” De támadta azokat az ügyvédeket is, akik: „…jó pénzért mértéken túl is, szinte hivatásuknak tekintik a nép ellenségeinek a védelmét. (…) Most, amikor végre szabadon lélegzünk, most nem engedhetjük, meg, nem hagyhatjuk, hogy szabadságunk a nép ellenségeinek játéka legyen. Mi nem akarunk még egyszer derest, mi nem akarunk Dózsa-féle parasztmészárlást, mi nem akarunk még egyszer uradalomból lopott marharépán élni, telelni, mi azt akarjuk, hogy ellenségeinktõl megtisztulva, szabad országban dolgozhassunk néppel a népért.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Sz. Szabó Pál nemzeti parasztpárti képviselõ beszédébõl.

A Polgári Demokrata Párt szónoka Balassa Miklós volt. Õ gyakorlati problémákat vetett fel elsõsorban, a népügyészek és a népbírák fizetését, a népbírósági eljárásokkal összefüggõ magas költségeket, amelyek mind a törvényhatóságokat terhelték, illetve megemlítette az ügyfélegyenlõség sérelmét is, amit õ abban látott, hogy a tanácsvezetõ jogász-bírónak és a védõnek a jogai korlátozottak voltak. Beszéde végén azonban a törvényjavaslatot a pártja nevében elfogadta, mondandóját azzal zárta: „Áthatva attól a tudattól, hogy a politikai felelõsség radikális tisztázása sürgõs feladat, másrészt pedig bízva a magyar nép gyermekeinek éles ítélõképességében…” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Balassa Miklósnak, a Polgári Demokrata Párt képviselõjének hozzászólásából.

A szabad szakszervezetek részérõl Spitálszky Károly szólt. Õ védelmébe vette a fasisztákat feljelentõket, és követelte, hogy minden feljelentést minden körülmények között vegyenek figyelembe, ugyanakkor: „…és ha a feljelentõ nem tudja feljelentését kellõ tanúval vagy egyéb bizonyítékkal alátámasztani, ezért még nem lehet õt megbüntetni.” A múlt eseményeit bemutatva bírálóan szólt a Horthy-bíróságok igazságérzetérõl és szakszerûségérõl, amelyet szerinte mi sem bizonyít jobban, mint hogy a jelenlegi Nemzetgyûlésben ülõk többsége „rovott múltú”, mert a legtöbb képviselõ megjárta már Horthy börtöneit a politikai meggyõzõdése miatt: „Nem a bosszú vezet bennünket, de bár ilyen kíméletlenséggel és igazságtalanul bántak el velünk szemben, mi azt kérjük, hogy az igazság nevében majd igazságot szolgáltassanak a bûnösökkel szemben.” 1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése. Idézet Spitálszky Károly szakszervezeti szónok beszédébõl.

Az Ideiglenes Nemzetgyûlés a törvényjavaslatot egyhangúan elfogadta, és így született meg „az 1945. évi VII. törvénycikk a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerõre emelésérõl.”

Néha-néha a népbíróságok is próbálták megvédeni magukat a rengeteg kritikával szemben, vagy legalábbis megpróbáltak erélyesnek mutatkozni. 1946 elején például ez jelent meg a Világ hasábjain: „felszólítom mindazokat, akik akár magánéletembõl, akár szolgálati tevékenységembõl kifolyólag kifogást tudnak emelni ellenem, azok jelentsenek fel akár a katonai, akár az igazságügyi felettes hatóságomnál vagy a politikai rendõrségen. Természetesen nem névtelenül, hanem a teljes felelõsség vállalása mellett.” Világ. A polgári demokrácia lapja. 1946. január 20. napi szám, 2. o. Lásd dr. Major Ákos nyilvánossághoz szóló felhívását.

Az Új Ember, a római katolikus egyház lapja a papság véleményének adott hangot, aminek olvasgatása közben azonban – legalábbis bennem – felmerült az a gyanú, hogy nem csak az egyháztól szinte kötelezõen elvárható, „egyszerû” békességet és megbocsátást próbálja hirdetni, hanem talán – már-már – a bûnösöket is megpróbálja mentegetni? A hangvétele sokszor óvatos volt, és természetesen megbékélést, a szenvedélyek lecsillapodását, mérsékletet követelt, olyannyira, hogy annak éle akár a népbíróságok ellen is irányulhatott, de persze ez megint csak egyéni nézõpont kérdése.
Mindszenty József hercegprímás, katolikus vezetõ emígy nyilatkozott az 1945 végén Olaszországban tett látogatásának tapasztalatairól: „A kedélyek lehiggadtak, a politikai üldözés nyomait nem találjuk. Egy 200 000 lakosú városnak és jelentõs vidékének 800 körül van a fogházban a foglya, az sem mind politika miatt. Gyûlölet, bosszú nem mûködik.” Új Ember. A római katolikus egyház lapja. 1946. január 6. napi szám
A lapnak a Szálasi-per alatt megjelent egyik számában egy jogi tanulmányt tettek közzé, amiben – többek között – ez is olvasható: „A kivételes idõk rendkívüli bûneit megtorolni kívánó büntetõjogszabályok a cselekmények tényállását sokszor nagyon lazán kénytelenek megállapítani, amiknek elkerülhetetlen következménye, hogy a törvény szó szerinti szövege adott esetben nemcsak az elkövetéskori büntetõ jogszabályokba nem ütközõ, hanem az isteni törvény szempontjából sem vétkes cselekményre is találóvá válik. Magának a népbíróságnak is kétségkívül meg kellene állapítani a jogát ahhoz, hogy az eléje állított vádlottat ennek ellenére is felmentse, ha véletlenül pontosan talált rá – bizonyos vonatkozásban a kelleténél tágabban szövegezett – paragrafust.” A népbírósági törvény visszaható erejérõl pedig azt írta a tanulmány, hogy annak elfogadásával és elismerésével a népbírósági jog összeegyeztethetetlenné vált „…az igazságérzettel és a keresztény humanitással”. Új Ember. 1946. február 17. Lásd a „Bûn és bûnhõdés” címû cikket.
A lap a továbbiakban is a békességrõl és a megértésrõl szónokolt, véleményem szerint nem éppen a legjobban idõzítve (vagy talán épp ezért?), hiszen a legfõbb háborús bûnösöknek, Szálasinak és társainak a pere még javában zajlott ekkor: „És mert a szeretet a mi alapunk, nem juttatunk senkit fogdába, inkább segítjük kiváltani a foglyokat.” Új Ember. 1946. február 24. Az újság a hercegprímás 1946. februári, csepeli látogatásáról cikkezett.
„Csupán a lelki átalakulás, a szenvedélyek elcsitulása, a mérséklet és a bölcsesség uralma gyógyíthatja meg bajainkat.” Új Ember. 1946. március 3. napi szám

Szabadság: „Rácz Erzsébet egyik vezetõ tollforgatója volt a magyar fasizmusnak, ezt el kell ismerni róla, sõt ezt neki magának sem lett volna szerénytelenség magáról elismernie. Mégsem tette, hanem a bíróság elõtt ’újságírójelöltnek’ mondotta magát és tapasztalatlanságára és járatlanságára hivatkozott. Mielõtt az ember elcsodálkoznék ezen a vakmerõségen, amely ilyen kihívóan ’vette palira’ a népbíróságot, mondassék meg sietve, hogy Rácz Erzsébetnek volt igaza, mert hiszen sikere lett átöltözésének. A pártok bírái, nyilván jószándékú, de sajnos, valószínûleg minimális képességû emberek, úgy látszik nem tudták, ki ül elõttük a vádlottak padján s Rácz Erzsébetet 7 évvel, vagyis valójában büntetlenül bocsátották át a szitán s ha majd 2-3 éven belül amnesztia engedi ki börtönébõl, lesz õ még az én kollégám az újságírók szervezetében és az írók szövetségében is, mert akkorra már félreteendi szerénységét és büszkén fog hivatkozni érdemeire, melyeket most, egypár hónapra elfeledni és elfeledtetni igyekezett. Ezt nem embervadászatból mondom, hiszen hátra van még a NOT és annak módja van – miért ne lenne? – Rácz Erzsébetet egészen felmenteni s akkor az én egész föntebbi kárálásom minden alapot nélkülözõ koholmánnyá válik s Rácz Erzsébet joggal fog engem jól megérdemelt bíráim elé állítani, akik elõtt én hiába fogok járatlanságomra és tapasztalatlanságomra hivatkozni… Nálam majd kiismerik magukat.” Szabadság. 1946. március 24. napi szám. Lásd Gábor Andor cikkét.

Ugyanaznap az Új Emberben a következõ sorok jelentek meg: „Úgy élünk, mintha az Úr parancsai és törvényei annyi múló, tiszavirág életû emberi törvénnyel és rendelettel hatályukat vesztették volna. Ezért lett eláradó a gonoszság, ezért nincs igazság, nincs irgalom, az átok és hazugság, a gyilkosság eláradtak és a vér a vért éri.” Új Ember. 1946. március 24. napi szám

Új Szó: „Szombathelyit, aki a doni magyar katasztrófa idején vezérkari fõnök volt, akinek különbírósága sok magyar hazafit ítélt halálra és akasztatott fel, akinek vezérkari fõnöksége alatt pusztították el a magyar munkaszolgálatosok tízezreit, akinek rendelkezésére történ a magyar nevet meggyalázó újvidéki ’tisztogatás’, a Népbíróság tudvalevõleg mindössze 10 évi fegyházra ítélte.” Új Szó. A Vörös Hadsereg hivatalos lapja a magyar lakosság számára. (a napilap 1945. február 2. napjától kezdve jelent meg) II. évfolyam 109/298. szám (1946. május 16.) 6. o. A cikk a továbbiakban a védõt is megemlítette: „Ezúttal Szombathelyi Ferenc kirendelt (?) védõjének, dr. Kardos Jánosnak a NOT elõtt elmondott beszédére hívjuk fel nemcsak a közvélemény, hanem külön a külügy-, a honvédelmi és az igazságügyminiszter figyelmét is. Szombathelyi védõje többek között ezt mondta: ’Mi lett volna Magyarországgal, ha a magyar politika bizonyos mértékben nem szolgálta volna ki a németeket, a németek 1942-ben jöttek volna be és a magyar hadsereg ellenük fordult volna?’ Szóval: a NOT elõtt, a béketárgyalások elõtt hirdetni lehet, hogy a németeket célszerû volt kiszolgálni.”
Erre fel a rendszerváltás után: „Szombathelyi Ferenc ügyét a Budapesti ’Népbíróságnak’ nevezett vérbíróság tárgyalta.” Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007. 25. o. Szintén Földi írja: „És ezt a Bárdossyt ítélte halálra a kommunista Népbíróság, hogy a szovjet elleni háborúba vitte Magyarországot. No comment…” Földi Pál: i. m. 46. o.

Egy korabeli interpellációban ez hangzott el: „De milyen tekintélye legyen annak a népbíróságnak, amelyet a legfõbb magyar pecsétõr, az igazságügyminiszter úr sem védelmez meg? Az elmúlt hónapokban egy küldöttség járt az igazságügyminiszter elõtt, miután utcai tüntetést rendeztek a szabotáló népbírák és a szabotáló ügyészek ellen. A szabotálás abban nyilvánult meg, hogy ezek az ügyészek bizonyos egyéneket, akik semmiféle bûncselekményben bûnösöknek nem találtattak, szabadlábra helyeztek. Mit tesz erre a fõpecsétõr? Rendõrt hívat és a demokratikus intézményeknek ezeket a megszégyenítõit és meghurcolóit letartóztatja? Nem! Az igazságügyminiszter úr nyilatkozik és a következõket mondja a Szabadság címû lap szerint: ’Fájt, hogy csalódtunk a népbíróságban. Nem tanúsítja azt az erélyt, amelyet mutatnia kellene.’ (…) …ezt az intézményt, amely a magyar demokráciát nem építi, hanem rombolja, a legrövidebb idõn belül teljesen és tökéletesen likvidálni kell.” 1946. július 31. A Nemzetgyûlés 45. ülése. Idézet Reicher Endre kisgazdapárti képviselõ interpellációjából.
Az igazságügyminiszter – mivel az elõbb idézett interpelláció idején külföldön tartózkodott – a Nemzetgyûlés 48. ülésén válaszolt a kisgazdapárti képviselõ interpellációjában elhangzott megjegyzésekre. Dr. Ries István szerint Reicher képviselõ: „Megvádolta az igazságügyminisztert alkotmánysértéssel, megvádolta azzal, hogy beleavatkozott az ítélkezésbe és jónak látta ugyanannak az interpellációnak a keretében a népbíróságokat is megtámadni… Mi tehát ennek az interpellációnak az oka? Megmondom nyíltan: meg kell támadni a munkáspárti igazságügyminisztert. Ez volt az elsõ. (…) A másik ok az volt, hogy a népbíróság intézményét kell újra és újra lehetetlenné tenni… (…) Miért volt szükség a népbíróságok felállítására? …mert a magyar szakbíróságokra sajnos nem lehetett és sajnos még ma sem lehet a magyar demokrácia védelmét rábízni… (…) …a jogász haragszik a laikus bíráskodásra, mert laikus ül benn a bíróságban és mert nem veszi szívesen, hogy az õ indítványai felett laikusok ítélkezzenek. A laikus ember nem bízik a laikus bíróban, és ha az egy kis hibát csinál, tört részét annak a hibának, amit a szakbíróságok napról napra elkövetnek, akkor nagy újságcikkekben és nagy beszédekben felnagyítják a népbíróság hibáit és nem veszik észre, hogy a népbíróság elleni támadással a demokrácia egyik legfontosabb védelmi eszközét támadják. Ezért nem vagyunk hajlandók a népbíróság kérdésében engedni, ezért ragaszkodunk hozzá. Majd a népbíróság meg fogja tanulni a mesterségét.” Erre a kijelentésre egy kisgazdapárti képviselõ közbekiabált: „Nem lesz ideje!”
Reicher Endre válaszában kifejtette: „…a népbíróságok nem állanak a hivatásuk magaslatán, mert nem a jogot, hanem a pártok érdekeit szolgálják… Én nem a népbíróság ellen beszéltem, bár a miniszter úr is beszélt a népbíróság ellen. Én a népbíróság tekintélyét védem, amikor arra vigyázok, hogy a népbíróságok olyan ítéleteket hozzanak, amelyek a tárgyi igazságnak megfelelnek. Higgye meg nekem, miniszter úr, azzal a kijelentésével, amelyet most méltóztatott tenni, hogy tudniillik a népbíróság most tanulja, hogyan ítélkezzék, nagyon rossz szolgálatot tett a népbíróságoknak. Mert higgye meg nekem, miniszter úr, hogy halálraítélt embereken nem lehet igazságszolgáltatást tanulni.” 1946. augusztus 7. A Nemzetgyûlés 48. ülése.

Az Új Ember a klérus közkegyelmi javaslatáról, és ennek indoklásáról így írt: „Másutt késõbb fejezték be a háborút és mintha elõbbre volnának a béke terén. Másutt, Német- és Olaszországban jobban beivódtak a lelkekbe a levert, szomorú emlékû eszmék, mint nálunk. És ott nem sistereg úgy az ellentét, nem dolgozik annyira az alantas emberi ösztön az ember ellen. Olaszországban, a fasizmus hazájában kevésbé folyik a fasizmus címén a megtorlás, mint nálunk. A nácizmus hazájában, Németországban már fátyolt borítottak a 27 éven aluliak hibáira. A francia övezetben közkegyelmet adtak az aktív náciknak, 250-et bocsátottak szabadon; további 50 olyant, akit pedig katonai hatóság ítélt el. A halálra ítélkezés terén sem törekedett Németország elsõségre, pedig akadhatott volna mennyiségileg és minõségileg háborús bûnös és népellenes elegendõ mérvben ott is. Ha a legnagyobb bûnök hazájában a gyõztesek, a franciák százados és lobogó gyûlölet közepette a németekkel szemben megtalálták a bocsánat útját, ama polgári bûnöknek mégis csak mellékterepén, magyar földön magyarok is magyarok iránt ráléphetnének már közel két év múltán a megbocsátás és kiengesztelõdés útjára. Sistergõ láván se élet, se országépítés, se nyugodt kormányzás nem lehetséges. A lávának ki kell hûlnie, hogy bor, búza, békesség fakadjon belõle. (…) …egy törpe kisebbség ellenérzésével nem törõdve keresse meg a kormány a nemzeti egység és megbékélés útját. Ha ezúttal is elmaradna ez a közkegyelem, azt olybá vesszük, hogy nem akarunk belsõ kibontakozást, megbékélést. Ebben az esetben mi a külsõ, belsõ feszültség és mérhetetlen szenvedés állandósulása miatt minden felelõsséget kénytelenek vagyunk ráhárítani magunkról azokra, akik a kívánatos megbékélést, a gyûlölet és bosszú pokoli boldogságáért most is meghiúsítanák.” Új Ember. 1946. augusztus 4. napi szám

Az elsõ idõkben a sajtóban megjelent negatív véleményekrõl, kritikákról a szakminisztérium összesítést vezetett. Így írt errõl dr. Major: „A népbíráskodás elsõ két évében megjelent sajtókritikákról az Igazságügyminisztérium Népbírósági Osztálya még kimutatást vezetett. Néhány bíráló cikk címét idézem most fel: A népbíró és a népügyész. Majd ítél a nép rajtuk (Új Sopron, 1945. július 7.); Ismét felütötte a fejét a reakció a népbíráskodásban (Szabad Vas megye, 1945. szeptember 20-tól sorozat); A népbíráskodás így fasisztamentés (Szabad Magyarország, 1945. november 27.); A perekre fel kell készülni (Új Zala, 1945. november 29.); Szomorú mese a népbíróságról (Tiszántúli Népszava, 1945. december 12.); Börtönbe a szabotáló népügyészekkel (Fehérvári Hírek, 1946. január 16.); Felfüggesztették a nyilaskeresztes-kisgazda népbírót (Felvidéki Népszava, 1946. február 10.) és így tovább. Igaz, hogy ezek a barátságtalan megnyilvánulások a vidéki népbíróságok munkáját illették, de nekünk is jutott bõven: a fõvárosi pártsajtó és a Jogtudományi Közlöny foglalkozott velünk. A vidéki sajtókórus provinciális vesszõparipán lovagolt. Ezzel mi azt az összesítést állítottuk szembe, amit népfõügyész barátommal készítettünk 1946 végén a háborús fõbûnösök elleni ítéleteinkrõl. A Budapesti Népbíróság halálos ítélete alapján kivégezték az alábbiakat: Bárdossy, dr. Imrédy, Rajniss, Pálffy, Endre, Baky, Basch, Szálasi, Gera, Beregfy, Kemény, Csia, Szõllõsi, Ruszkay, Sztójay, Reményi-Schneller, Rácz, Kolozsváry Borcsa, Kassai Schallmayer, Hubay, Ferenczy, Orendy, Radó, Balassa, Hain, Kovarcz, László, Hindy és Hajnácskõy; Grassy, Zöldi, Feketehalmy-Czeydner és Szombathelyi Jugoszláviában nyerte el méltó büntetését. Kegyelem folytán nem végezték ki Antalt, Serényit és Tasnády-Nagyot. A fõbûnösök közül 1946. december 29-ig huszonkilenc fõt végeztek ki Magyarországon. A sajtótámadásokra ez a válaszom.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 301 – 302. o.

Még nézzük meg 1946 õszérõl a Független Nép sorait. A pécsi lap kifogásolta, és egyben figyelmeztetett is arra, hogy szerinte a béketárgyalások idejére az ország belpolitikai életén „válsághangulat” uralkodott el, és a hazai eseményekkel szemben Romániát hozta fel szerinte követendõ példaként: „Románia mindenféle pártállású, rendû és rangú politikusai egy emberként, minden idegszálukat megfeszítve hónapok óta küzdenek a lehetõ legjobb békefeltételeket tartalmazó román békeszerzõdésért. Románia elhalasztja a választásokat, mert nem akar a békéért küzdõ országban semmiféle pártvillongást teremteni akkor, amikor a nép, az ország küzd a maga legegyetemesebb érdekeiért. Groza román miniszterelnök, aki kommunista pártállású politikus, intézkedések egész sorával járult hozzá ahhoz, hogy a román nemzeti közvélemény megnyugodjon. (…) Eltörölte a népbíróságokat, a halálbüntetést és a román nép jól megértette, hogy ez nem bûnös fasiszták megoltalmazásáért történik és nem jelent a fasizmussal való cimboraságot, hanem jelenti az okos lélektani meggondolásokkal dolgozó igazi politikát. A magyar nép jól megjegyzi magának ezeket az idõket és megjegyzi magának azt is, hogy ezekben a sorsdöntõen nehéz napokban voltak magyar demokraták, akik a magyar demos-t azzal vélték szolgálni, hogy sorai közé vetették az osztályharc tûzcsóváját és a társadalmi gyûlölködés mérgét.” Független Nép. A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt pécsi lapja. Lásd az 1946. szeptember 29. napi számot.

Az iménti sorok – akár egyetértünk velük, akár nem – mindenképpen elgondolkodásra ösztönöznek, sõt, a saját korukon túl is mutatnak, hiszen jól jellemzik – szerintem – az általános magyar mentalitást is.

Ide szeretnék még néhány gondolatot leírni, mintegy a margóra elhelyezve. A magyar nép széthúzását, hirtelen indulatosságát, nehéz megbékélési hajlamát jól jellemzi a most következõ két idézet is. Mindkettõt Losontzi István 1868-as kiadású tankönyvébõl vettem: „II. Béla (vak Béla), Álmos herczeg fija, uralkodott tíz esztendeig. 1. Királyságának elején országgyûlést tartott Aradon, hol felesége Ilona négy fijával megjelenvén, bosszúállást kért a magyaroktól azokon, kik férje vakságának okai voltak, kinek kérésére a magyarok felindulván (vak indulatosságok szerint!) ott mindjárt 68 embert felkonczoltak, sokakat tömlöczre hánytak vagy az országból kiûzték.” Losontzi István: Hármas Kis – Tükör. Megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában. Pest, 1868. 254. o.
„Midõn 1564 – dik esztendõben Ecsed várát (Szathmár várát már elõbb elfoglalván) János-Zsigmond erdélyi fejedelem 16 ezer katonával ostromlotta, a vár olyan erõs volt, hogy Báthory Miklós, Ferdinánd pártján levõ ország nagyja és az ecsedi vár akkori birtokosa, az ostrom alatt minden félelem nélkül az ecsedi kapitányának, Szirmay Lajosnak lakodalmát tartotta. Errõl ezt jegyzi meg Szirmay Lajos maga: Lakzimat tartottam Bodi Borkával, a csanádi püspök hugával, keményen ittunk, mint a perényi törökök, és tánczoltunk, kegyelmes uram (t. i. Báthory Miklós) mindenkor így biztatván engemet: Szirmay Lajos elõljár, Erdélyi had víjjon bár!!! Melyre én is egyszerre így felelék: Magyar magyart rontja, kár, bár több esze volna már!!! És ez Báthorynak fölötte megtetszvén, megizené János király fiának, ki azonnal visszaadá nekem (Szirmaynak) szárazberki jószágomat.” Losontzi István: i. m. 289. o.

A vélemények még a Kádár-rendszer derekán is inkább negatívak voltak: „A népbíróságok, különösen pedig a NOT mûködése az elsõ idõkben rendkívül sok kívánnivalót hagyott maga után. A reakciós burzsoá befolyás eredményeként – a nemzeti katasztrófa okozóinak gyors megbüntetése helyett – az eljárás igen gyakran hosszú hónapokig elhúzódott és egyes ügyekben felháborítóan enyhe ítéletek születtek.” Névai László: A magyar bírósági szervezet fejlõdése a felszabadulás óta. Jogtudományi Közlöny 1960. április. 212. o.

„Meg kell azt is mondanom, hogy az akkori koalíciós kormányzat ezer nehézsége és visszásága, a koalíción belüli ellenséges erõk reakciós megnyilatkozásai mind visszatükrözõdtek a népbíróságok, de különösen a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa) bíráskodásában. Háborús, népellenes, ellenforradalmi bûnösök gyakran találtak menedéket a bírói talár mögött.” Domokos József: „Emlékezz proletár!” Sallai Imre és Fürst Sándor pere. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1962. 291. o.

Kritikaként mindenképpen, de talán egy kissé árnyalt dicséretként is fel lehet fogni dr. Domokos véleményét a Budapesti Népügyészségrõl: „… nagy számú testület volt, amelynek élére a Pestvidéki Törvényszék egyik jó szándékú, de szerény képességû bíróját nevezték ki, tagjai pedig néhány régi ügyészen kívül ismeretlen nevû, fõleg pesti ügyvédekbõl terelõdtek össze, javarészt olyanokból, akiket származásuk megakadályozott abban, hogy a fasizmus alatt kompromittálják magukat és így népügyészi kinevezésüknek akadálya nem volt. Szerény jogi képzettséggel, polgári ügyvédi gyakorlattal rendelkeztek; büntetõ praxisa alig volt valakinek. Aki közülük egy kicsit kiemelkedett, azt az igazságszolgáltatás más területére osztották be. Ezért az ügyészségen senki sem volt, akinek a felszabadulás elõtt a munkásmozgalomhoz a legkisebb köze is lett volna.” Dr. Domokos József: „… emlékezz proletár!” Kossuth, Budapest 1964. 261. o.

„Természetesen az alsóbb bíróságoknál is nemegyszer akadtak kifogásolható döntések, de egyes NOT tanácsok (1947-ben pl. hat tanács mûködött) politikailag helytelen, visszatetszõ ítéletei a magyar demokratikus közvéleményben, a sajtóban és a szakfolyóiratokban éles vitákat, olykor valóságos vihart váltottak ki.” Kovács Kálmán: A magyarországi népbíróságok történetének egyes kérdései. Jogtörténeti Tanulmányok. I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 166. o.

„… a népbíróság rendkívüli bíróság volt (…) létrehozása nagy jelentõségû annak ellenére, hogy mûködése nem váltotta be a hozzáfûzött reményeket.” Fûrész Klára: Bíróságok a Magyar Népköztársaságban. Budapest, 1973.

Az elsõ pozitív vélemény talán Lukácstól jelent meg, amit Major idézett: „… a népbíróságok a népügyészségekkel együtt, ma szinte elképzelhetetlen nehézségek között dolgoztak, mégis nagyszerût és maradandót alkottak. Nem azért, mert tagjaik különleges emberek voltak, de egybefogta õket az antifasizmus, a múlttal való leszámolás kívánsága.” Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945 – 1950). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó/Zrínyi Kiadó, 1974. 91. o. Idézi: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 16. o.

Persze a népbíróságok is követtek el hibákat, ezért találkozhatunk megalapozottan kritizáló újságcikkekkel is. Elõfordult például, hogy a népbíróság gyakorlatlansága, szakszerûtlen módszerei okoztak problémákat, amiket a perorvoslati eljárásban kellett aztán megoldani. Világ: „Tanúk nélkül tárgyalja a Népbíróság a sárvári internáltak kegyetlenkedõ parancsnokának bûnperét.” – hirdette az újságcikk. „A népbírósági tárgyaláson, amely általános feltûnésre a tanúk teljes részvétele nélkül kezdõdött meg, a vádlott mindent tagadott. A népügyész rámutatott arra, hogy tanúk nélkül szinte képtelenség a bizonyítási eljárást lefolytatni, pedig a Sárvárról Auschwitzba deportáltak közül többen életben maradtak és hazatértek, csupán jelentkezniök kellene tanúvallomásra a szombathelyi népügyészségen. A tárgyalást el is napolták.” Világ. A polgári demokrácia lapja. 1947. január 28. napi szám, 5. o. Ez az eset például az elõkészítés súlyos hiányosságaira vetett fényt.

Nézzünk további néhány, a népbíróságok konkrét ítélkezési gyakorlatából vett példát a sajtó és a néptömegek nyomására, és a meghozott ítéletek miatti elégedetlenségre az enyhének vélt határozatok okán:

1. Csak az utalás szintjén említeném meg még egyszer Meskó Zoltán, az elsõ nyilas pártot alapító, a nyilaskeresztes jelvényt kitaláló, volt képviselõ vádlott büntetõügyét, akit a Budapesti Népbíróság Major-féle tanácsa ötévi börtönbüntetésre ítélt 1945. május 17. napján. Mint azt láthattuk, az ítélet óriási sajtóvisszhangot kapott, és legalább ekkora volt a felháborodás is, ami odáig fajult, hogy például a Karcagi Nemzeti Bizottság május 21-én, egyhangúlag, táviratban tiltakozott az ítélet ellen, halálbüntetést, sõt, a „szégyenteljes” ítéletet hozó tanács leváltását is követelve. A fellebbviteli NOT tárgyalást is hatalmas érdeklõdés kísérte 1945. június 14. napján. Dr. Bojta Béla miniszterelnökségi államtitkár volt a tanács elnöke, dr. Josefovits László elõadó bíró ismertette a per iratait, dr. Cseh Jenõ népfõügyész-helyettes mondta a vádbeszédet, dr. Wenczel Árpád pedig a védõbeszédet. Mint azt az idézett sajtócikkbõl is megismerhettük, Meskó is felszólalhatott, aki közel másfél órán keresztül beszélt is. A NOT a Budapesti Népbíróság ítéletét életfogytiglani fegyházbüntetésre súlyosbította, és az ítéletet az Országos Tanács részletesen meg is indokolta, azt, hogy miért állapította meg a háborús bûncselekmény elkövetését, amit tehát Meskó, mint képviselõ, „nemtevéssel” követett el, hiszen nem tiltakozott a háborúba lépés, a hadüzenetek ellen. Hiszen háborús bûnös volt az, aki vezetõ állásban elõsegítette a háború kitörését, vagy azt megakadályozni nem törekedett. Aki tehát elmulasztotta, mint képviselõ, a hadüzenet kérdését napirendre tûzetni, az felelõsségre volt vonható. De sem az ítélet, sem az indokolás nem tetszett a széles néptömegeknek, pártoknak, mert õk Meskót bitón akarták látni, méghozzá azért, mert fasiszta, és nem azért, mert mulasztó képviselõ volt. Az ítélet elõbbiekben bemutatott visszhangja precízen mutatja az akkori néphangulatot, ami viszont nem meglepõ, és nem elítélhetõ.
Röviden, csak az említés szintjén nézzük meg a legnagyobb nyilas pártokat, melyek mind Szálasi Ferenc nevéhez voltak köthetõk, és amelyek a késõbbi „nemzetvezetõ” naplójának tanúsága szerint a következõ elnevezésekkel mûködtek: Nemzet Akaratának Pártja: (1935. III. 1. – 1937. IV. 15.), vezetõje Szálasi, föloszlatta a Darányi-kormány a pártvezetõ elsõ letartóztatásakor. Magyar Nemzeti Szocialista Párt: (1937. X. 24. – 1938. II. 21.), vezetõsége: Szálasi, Széchenyi Lajos, ifj. Balogh István, föloszlatta a Darányi-kormány az egész pártvezetõség rendõri felügyelet alá való helyezésekor. Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom: (1938. III. 27. – 1939. II. 23.), vezetõsége: Szálasi, Hubay, Széchenyi, majd 1938. VII. 6. –tól Hubay, föloszlatta a Teleki Pál-kormány a választások elõtt. Nyilaskeresztes Párt: (1939. III. 15. – 1942. II. 23.), vezetõje 1940. X. 7. napjáig Hubay, majd ezt követõen Szálasi. Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom: (1942. II. 24. – 1944. VIII. 24.), vezetõje Szálasi, föloszlatta a Sztójay-kormány. Ezután, 1944. VIII. 25. – 1944. X. 15. között illegálisan mûködött, majd a nyilas hatalomátvétellel az ország „elsõ és egyetlen” pártja lett, a „párt”.
Közli: Karsai Elek: „Szálasi naplója.” A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.

2. Rácz Erzsébet fasiszta beállítottságú újságíró volt, egy cikket az elõbb már olvashattunk az ügyérõl. A Budapesti Népbíróság 7 év börtönre ítélte uszító hangvételû írásai, tevékenysége miatt. A legnagyobb felháborodás az újságíró társadalomban keletkezett emiatt, és hosszú cikkeken át ostorozták a Budapesti Népbíróságot. Mint azt láthattuk, a népbírákat jószándékú, de minimális képességû embereknek nevezték, akiket „palira vett” a vádlott, tapasztalatlan és járatlan újságírójelöltnek állítva be magát. Lehet, hogy így volt, de a népbíróság itt is a bizonyítékok alapján ítélt, és azok szerint ennyi járt.

3. Özv. Lutz Ferencné, azaz Lutz Gizella édesanyja, Szálasi anyósa háborús és fasiszta hírverés vádjával került a Budapesti Népbíróság elé. Mind a népbíróság, mind pedig a NOT is felmentette a vád alól, ami persze ismét nem vívta ki a közvélemény megelégedését. A NOT indoklásában viszont részletesen kifejtette, hogy a vádlott lakásában talált különbözõ nyilasjelvényes tárgyak, nyilas zászlók és a Szálasi mellszobor általában alkalmasak lehetnek ugyan arra, hogy a nyilas hírverés kifejtését bizonyítsák, ez adott esetben azonban mégsem. Ugyanis, mivel Szálasi menyasszonyának, késõbbi feleségének anyjával közösen bírlalt magánlakásáról lévén szó, ezek a tárgyak nem jelentenek többet a nyilasmozgalom vezérével való közeli kapcsolat természetes folyományánál, és ottlétükbõl nem lehet okszerû következtetést levonni arra, hogy a vádlott saját személyében is a szóban forgó hírverés szolgálatába szegõdött volna, sõt arra sem voltak alkalmasak, hogy a lakás látogatóira, akik amúgy is csupán meggyõzõdéses vezetõ nyilasokból kerültek ki, valamely propagandaszerû hatást gyakoroljanak. (NOT. IV. 170/1946.)

4. Fedák Sári színésznõ a nemzetiszocialista propaganda szolgálatában álló Donausender rádió mûsorában mûködött közre. Ezért a NOT az Nbr. 17. § 4. pontja (az Nbr.nov 12. § 4. pontja) alapján népellenes bûncselekmény elkövetése miatt fõbüntetésül 8 hónap börtönbüntetésre ítélte. A közvélemény számára azonban érthetetlen és felháborító volt a vádlott enyhe ítélete. A NOT megindokolta a döntését. Kifejtette, hogy Fedák közel 70 éves, politikailag jelentéktelen súlyú, az általa elkövetett cselekmény tárgyi súlya sem jelentõs, és figyelembe kellett vennie az Országos Tanácsnak, a vádlottnak a magyar színházi kultúra fejlõdésében és terjesztésében való több mint 5 évtizedes közremûködését is. (NOT. I. 5072/1946/7 – 1946. július 20.)

5. Hasonló volt a reakció dr. Babos József hadbíró ezredes, a vezérkari fõnök ügyésze, és Páter Zadravecz István, Horthy tábori püspöke esetében. A NOT nem látta bizonyítva a háborús és népellenes vádakat. A vádlottak felmentése után hatalmas felháborodás volt tapasztalható, amit ismét a sajtó gerjesztett, hosszan cikkezve a NOT-ról, és dr. Bojta Béla tanácselnökrõl: „A NOT szériában gyártotta eddig is felháborító ítéleteit” írták, és kijelentették, hogy „annak, aki kíméletlen bírája helyett titkos szövetségese a bûnösöknek, a bírói pulpitus helyett a vádlottak padján a helye.”
A Szabad Nép ekképpen írt az esetrõl: „Babos után Zadravetz is kikerült a fogságból – a NOT jóvoltából. És ki jön ezután…? Még szerencse, hogy a Szálasi-kormány legtöbb tagját már felhúzták, mert különben tartanunk kellene tõle, hogy ’formai okokra’ való hivatkozással suttyomban õket is kiengednék. A hajlandóság megvan erre a NOT egyes magas uraiban. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az urak alaposan lefedezik magukat az ilyen intézkedések meghozatala elõtt. Tetteik igazolására addig csûrik-csavarják a törvényt, amíg százféle paragrafust is elõhúznak, ha kérdõre vonják õket. Eddig is tudtuk és ha nem tudtuk volna, a NOT mûködésébõl rájöttünk volna arra, hogy az ügyes jogászok szemében a legtöbb törvény is csak arra való, hogy kijátsszák – ha éppen úgy akarják. De a magyar nép nem akarja és nem is tûri, hogy az ország nevét viselõ bíróság visszaéljen bizalmával. Babosról a szervezett munkások ezrei tudják, hogy legjobbjainknak vérbírája volt. Zadravetz pedig a 25 éves ellenforradalom egyik leghírhedtebb uszítójaként él a köztudatban. Szabadon engedésük felháborító provokáció, a demokratikus közvélemény nyílt kihívása. Aki az igazságszolgáltatás legmagasabb õrhelyét arra használja fel, hogy kíméletlen bírája helyett titkos szövetségese legyen a bûnösöknek, annak a bírói pulpitus helyett a vádlottak padján van a helye.” (Szabad Nép. 1946. július 16. napi szám)

Dr. Bojta Bélát a Zadravecz ügy okán a Jövendõ címû hetilap személyében is támadta: „Tisztázzuk a kérdést, vannak-e határai a politikai éretlenségnek bizonyos magyar közszereplõk fejében? Itt van például Bojta Béla esete, aki miniszterelnökségi államtitkár és – mellékesen – a NOT tanácselnöke. Melyik minõségében nem tudta, hogy Zadravetzet, Horthy tábori püspökét, a fehérterror véresszájú uszítóját nem lehet és nem szabad a börtönbõl kibocsátania? Ha mint legfõbb bíró tette, akkor helytelenül, mert a megtorló igazságszolgáltatás legelemibb szabályai ellen tette, amit neki magának is éreznie kellett, különben nem adta volna ki a szabadonbocsátással egy idõben köntörfalazó nyilatkozatát arról, minõ képtelen megfontolások alapján kellett (??) Zadravetzet, a tömeggyilkosok felbújtóját (sic!) kibocsátania. Ha mint államtitkár cselekedett, akkor tudnia kellett, hogy a közvélemény, amely mégsem áll kizárólag fasisztákból és horthystákból, nem nyugodhat bele a legfõbb népbíróság újabb puccskísérletébe. Tudnia kellett volna, hogy ebbõl skandalum lesz, társadalmi és politikai nyugtalanság, amire most a legkevesebb szükség van. Elefánt a porcelánraktárban – így nevezi ezt egy közismert német mondás, de nekünk most, ha elefántunk annyi van is, hogy nagy exportüzletet csinálhatnánk belõle, porcelánunk nagyon kevés maradt, tehát a legtemperamentusabb elefántjainkat is meg kell fékeznünk, azaz el kell távolítanunk a porcelán mellõl. A NOT esetében ez már feltétlenül esedékes, mert a NOT szériában gyártotta eddig is felháborító ítéleteit. Kisebb, nem fõbenjáró ügyekben vádlottak és ügyvédek abszolút biztosra mentek a NOT-tal kapcsolatban. Csak gyorsan át kellett menni az alsóbb fórumokon, hogy az ügy a NOT enyhe révébe kerüljön s ott vagy elaludjon, vagy fölmentõ (esetleg lényegtelen) ítélettel végzõdjön. Bármennyire szerette volna az ember ezt a beteg állapotot személyektõl elválasztani, a végén Bojta Béla személye annyira elõtérbe került több egészen rosszízû ítélettel és intézkedéssel kapcsolatban, hogy a Zadravetz-esetnél már nem elnyomható a közvéleménynek az a követelése, hogy a botránkoztatásra szinte utazó tanácselnököt, aki mindkét minõségben nem-valeurnek bizonyult, félretegyék s megpróbálják a legfõbb népbírósági föllebezési (sic!) fórumot olyan kezekbe adni, melyekben az a demokrácia is megbízhatik, amely nem mint öngyilkosjelölt sétál fák alatt és vizek partjain.” (Jövendõ. A Magyar – Szovjet Mûvelõdési Társaság hetilapja. 1946. július 16. napi szám)

Láthatjuk, hogy Bojtát egyenesen „botránkoztatásra utazó tanácselnöknek” nevezték, sõt, mert Szombathelyi Ferenc volt vezérkari fõnököt az általa vezetett népbírósági büntetõtanács nem ítélte halálra, a NOT-al együtt most már népellenesnek is, mert, véleményük szerint az „odi profanum vulgus et arceo – gyûlölöm a tömeget és elûzöm” alapján állt: „Ha a NOT címében hordja a népet, akkor a nép érdekében kell ítélnie. Népgyilkosokat például halálra.”
De az övé lett a „legfõbb háborús bíró” titulus is. Bojta állandóan rivaldafényben és a sajtó kereszttüzében állt, hol kommentált, érvelt, hol pedig magyarázott, de gyakran kényszerült megvédeni népbírósági büntetõtanácsát, az általuk meghozott döntéseket, ítéleteket is. A különbözõ sajtótermékek hol így, hol pedig úgy „álltak hozzá”, de a jellemzõ az volt, hogy általában nem szakmai szempontokat, hanem a nép érzéseit, gondolatait, ’forradalmi lendületét’, vagy éppen annak a népbírói tanácsból való hiányát kérték számon rajta. Néha azonban magára az emberre is kíváncsiak voltak. Például a Haladás, a Magyar Radikális Párt Zsolt Béla fõszerkesztésében megjelenõ hetilapja 1946. február 14. napján hosszú cikkben foglalkozott a személyével „Az ember, aki a bûnösöket halálra ítéli” címmel. A riporternek arra a kérdésére, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány hogyan, mi módon találta meg õt erre a posztra, Bojta szerényen – szakmai gyakorlatát, iskolázottságát vagy tudását nem fitogtatva – csak annyit mondott, hogy Szegeden volt gyakorló ügyvéd: „Büntetõjogászként védtem azokat az embereket, akik az akkori rendszer szemében bûnösök voltak és így megismerték a nevemet.” Bojta volt például az elsõ, aki a II. Magyar Köztársaság (1946. február 1.) kikiáltása után, már rögtön másnap „A Magyar Köztársaság nevében” hirdethetett ítéletet. A Haladás riportere arra törekedett, hogy portrét fessen a ’különös’ emberrõl, akinek a Magyar Köztársaság megadta a jogot arra, hogy „nevében pecsétet tegyen az ítéletekre”. A cikk készítõje ekképp írt róla: „A volt szegedi ügyvéd, aki nagy jövedelmet biztosító egzisztenciát cserélt fel a közhivatali állással és aki élete programjának azt vallja, hogy elégtételt adjon meggyalázott, tévútra vitt millióknak és a megsértett jogrendnek: egyedülálló ember.”

Nézzünk meg egy érdekes cikket teljes terjedelmében is Bojtáról, ami a Szabadságban jelent meg: „Bojta Béla nyilatkozik egy hetilapban arról, hogy miért nem ítélte halálra a NOT elsõ tanácsa Szombathelyi vezérezredest, akirõl tudjuk, hogy halálba hajszolt több eszmeharcost, Schönherz Zoltánt és másokat, akiket még az akkori viszonyok között sem kellett volna kivégeztetni, s akirõl azt is tudjuk, hogy egyik felidézõje a voronyezsi katasztrófának, noha katonai kötelessége lett volna kétszázezer fiatal magyart az életnek megmenteni. Nem beszélek arról, hogy a Horthy-rezsim szégyenletes tábornokai e tyúkeszû aranygallérosok, akik mind halált érdemelnének, ha másért nem, mert olyan halálosan nem értettek katonai mesterségükhöz, közülük egyetlenegy sem vette el méltó büntetését, most csak Szombathelyi esetét nézem, akirõl a legfõbb bíró, Bojta Béla azt mondja, hogy igenis halált érdemelt volna. És mégis csak életfogytiglani fogházat (itt vagy a cikkíró elírásáról van szó, vagy pedig nem volt tisztában a kiszabható büntetési nemekkel, mert helyesen: életfogytiglani fegyházbüntetést kapott Szombathelyi – P. A.) kapott, ami ugye bár, szintén igen súlyos büntetés? Valójában nem az. Ismerve bíróságaink és igazságszolgáltatásunk praxisát – lásd Fontányit, az ön- és közveszélyes õrült ügyészt, akit tehát no ugye, nem lehetett elítélni –, attól lehet tartani, hogy az életfogytiglani fogház hamarosan megbetegedést, kórházat, majd szanatóriumot, majd szabadon bocsátást fog jelenteni, ami egy-egy politikai vihar idején fog a kulisszák mögött lejátszódni, mikor a közvélemény nem tud kellõképpen a körmére nézni közhatóságainknak. A közvéleményt itt vízfejû gyerekeknek tekintik, akinek valami cuclit kell csak dugni a szájába, s aztán, mikor azzal elszórakozik, akármit ki lehet venni a zsebébõl. Bojta Béla is annak tekinti, amikor elmondja, hogy a NOT azért nem ítélte halálra Szombathelyit, mert el volt terjedve a híre annak, hogy a NOT halálra fogja ítélni. S a NOT be akarta bizonyítani függetlenségét… Nem, ebbõl a bírói függetlenségbõl nem kérünk. Lenin Luxemburg Rózának, akit különben igen nagyra becsült, egyik írásában komoly szemrehányást tesz, mert a munkásmozgalom e kemény harcosnõjének az a gyengéje, hogy valahányszor a hivatalos pártvezetõség igent mond, feltétlen kötelességének tartja, hogy nemet mondjon, noha a saját elvei alapján, ha nem vakíttatná el magát az ellentmondani akarással, igent kellene mondania. Ezzel, mondja Lenin, nem függetleníti, hanem függõvé teszi magát azoktól, akiktõl független szeretne lenni. Ilyen a NOT függetlensége, ha Bojta Béla e meglepõ nyilatkozata õszinte. Tudniillik: a reakciós közvéleménytõl függ, s a demokrácia közvéleményétõl függetleníti magát. Ne haragudjék meg a szóért: népellenes, mert az ’Odi profanum vulgus et arceo’ (gyûlölöm a tömeget és elûzöm) alapján áll, holott a NOT címében hordja a népet, s a nép érdekében kell ítélnie. Népgyilkosokat például halálra. Különösen akkor, ha ítéletében ki is mondja, hogy az illetõ ’különben’ halált érdemelne. Csak azért ne haljon meg, mert a nép is azt kívánja, hogy meghaljon? Ezt a különbent boldogult Zsitvay Leó sem használhatta volna különben. Pedig az úri bíró volt, úribb még a NOT bíró urainál is.” (Szabadság. 1946. június 9. napi szám)

Ilyen, és ehhez hasonló megnyilatkozások tömegével találkozhatunk a korabeli sajtóban, amik egy-egy enyhének vélt ítélet után újból és újból fellángoltak.

6. Nézzük meg röviden még Szombathelyi perét. Szombathelyi (Knausz) Ferenc jobboldali beállítottságú ember volt, de nem kifejezetten fasiszta. A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Hadsereg hírszerzõ és kémelhárító osztályán a „Délszláv nyilvántartást” vezette. Majd 20 évvel késõbb, a Kárpátaljai bevonuláskor a VII. hadtest parancsnoka lett. A szovjetek elleni támadás megindulásakor pedig már a Kárpát-csoport parancsnoka, majd a megszállt területek katonai közigazgatásának a vezetõje. 1941. szeptember 6. napjától vezérkari fõnök, november 1-tõl vezérezredes. 1944. március 19-én felfüggesztik, majd április 3-án leváltják, és nyugállományba küldik. Majd még ez év õszén, október 11-én a Honvéd Vezérkar Fõnökének bírósága elé állították. A perben felmentik, de a nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerül, majd a nyilasok 1944. november elején letartóztatják, és Sopronkõhidára szállítják. 1945 márciusában az orosz csapatok közeledése miatt elvitték onnan elõször a bajorországi Gschaidba, majd onnan Simbachba került, amit 1945. május 1. napján szabadítottak fel az amerikaiak.
Másfél hónapig a bajorországi Triftern községben szabadlábon tartózkodott, aztán az amerikaiak 1945. június 26-án õrizetbe vették (saját önéletrajza szerint már június 5-én lefogták, de valószínûleg akkor még csak egyfajta házi õrizetbe került, június 26. napja után viszont már fogházba), majd 1945 októberében kiadták az Ideiglenes Nemzeti Kormány kérésére. (Györkei Jenõ: Idegen bírák elõtt. Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Zrínyi Kiadó, Budapest 2002. 122. o.)

Az ügyét a Budapesti Népbíróság tárgyalta dr. Molnár László vezetésével. A vádat dr. Szõlõsi Lóránt fõügyész, míg a védelmet dr. Kardos János képviselte. Olyan embereket találunk a tanúk sorában, mint Illyés Gyula és Zilahy Lajos írók, Dálnoki Miklós Béla ny. vezérezredes, az Ideiglenes Nemzeti Kormány volt miniszterelnöke vagy Faragho Gábor ny. altábornagy, aki az 1944-es magyar fegyverszüneti delegációt vezette Moszkvában. (Györkei Jenõ: i. m. 28. o.)
Szombathelyi háborús és népellenes bûnössége nem volt egyértelmû, mert nem volt elvakultan németbarát vagy fasiszta, másrészt, mert hellyel-közel emberséges magatartást tanúsított pályafutása alatt, ezét is álltak ki mellette a tárgyaláson például a baloldali írók. Nyilván volt felelõssége, mint a VKF külön bírósága vezetõjének, vagy mint vezérkari fõnöknek, például az újvidéki vérengzés esetében, de nem, mint parancskiadó, hanem inkább, mint aki a megfelelõ parancsnoki ellenõrzést, tájékozódást elmulasztotta (nyilván ez bûnét nem kisebbíti, és ezt így látta aztán a jugoszláv népbíróság is).
A népbíróság is értékelte e körülményeket, és 1946. március 30. napján az Nbr. 15. § 1. és 3. pontjában megállapított népellenes bûntettben, valamint a Btk. 478. § szerinti hivatali hatalommal való visszaélés bûntettében mondta ki bûnösnek, azonban összbüntetésként „csak” 10 évi fegyházra ítélte. Viszont felmentette az Nbr. 11. § 1. és 5. pontjában meghatározott háborús bûntettek vádja alól a Bp. 326. § 1. és 2. pontja alapján. (Lásd: Nb. XX. 653/1946. – 1946. március 30.)

Szombathelyi maga is érezhette egyébként a bûnösségét. 1946 májusának végén, Király Béla vezérkari alezredes, tanúként jelent meg a Budapesti Népbíróságon, a Markó utcai bírósági épület 3. emeletén. Szávay Ferenc volt vezérkari ezredes, hadiakadémiai harcászati tanár büntetõperére lett megidézve. Míg a tárgyalásra várakozott, találkozott össze az ugyanarra a tárgyalásra szintén tanúként, egy foglár kíséretében várakozó Szombathelyivel, aki akkor már túl volt a népbírósági büntetõperén, és megkapta a 10 éves fegyházbüntetését. Beszédbe elegyedett a volt vezérkari fõnökkel, aki ekkor, egy – szerintem – lényeges mondatot ejtett el: „Most a lényeg az, hogy a nyakam kint van a hurokból. Hogy mi lesz ezután, azt majd meglátjuk…” (Györkei Jenõ: i. m. 196. o.)

Idézek a jugoszláv népbíróság elõtt tett vallomásából is. Itt az ügyész, dr. Gyetvai Károly tett fel Szombathelyinek egynéhány lényeges kérdést, amire válaszolva – többek között – saját magára is terhelõ vallomást tett:
- „Ha a sajkásvidéki eseményeket azonnal kivizsgálta volna, megállíthatta volna a késõbbi események bekövetkezését?”
- „Igen. Novi Sad akkor nem került volna bele.”
- „E tekintetben nem követett-e el valami mulasztást?”
- „Félrevezettek. Azért vagyok a bíróság elõtt, hogy feleljek érte.” (Lásd: VK. 16/1946 – a Vajdasági Legfelsõbb Bíróság iratai. Novi Sad, levéltár)

Az ítélet a sajtó „hergelése” miatt szinte azonnal a közvélemény óriási felháborodását váltotta ki, ahogy azt az elõbb már láthattuk az Új Szó sorait olvasva. Az embereket nem érdekelték a bizonyítékok, az enyhítõ körülmények, a bírói mérlegelés. Bosszút akartak, a népbíróság pedig ismét gyengének mutatkozott a szemükben. A dr. Molnár (mint azt korábban már bemutattam, õ volt – többek között – a kiküldött bíró Muray kivégzésekor) vezette teljes népbírósági tanácsot az ítélet miatt, még aznap éjjel letartóztatta a politikai rendõrség, az igazságügyminiszter pedig a dr. Molnár László féle tanácsot feloszlatta. (Györkei Jenõ: i. m. 33. o.)
Egyébiránt Molnár volt a tanácselnök – többek között – Károlyi Viktor parlamenti képviselõ, Ruszkay Jenõ, Csürös Zoltán vagy például Sztregova Lajosné és Jakiti Károly ügyében is. Károlyit 2 év börtönre, a nyilas politikus Ruszkay tábornokot – aki 1944-ben már a Waffen SS tábornoka volt – halálra, a szélsõjobboldali író Csüröst 6 év börtönre, míg a baloldali embereket a nyilasoknak kiszolgáltató Sztregova Lajosnét és Jakitit szintén halálra ítélte az általa vezetett népbírósági tanács.

A NOT dr. Bojta Béla vezette büntetõtanácsa az elsõfokú ítéletet megváltoztatta. A vádlottat bûnösnek mondta ki az Nbr. 11. § 1. pontja szerinti háborús bûntett elkövetésében, valamint a Budapesti Népbíróság népellenes bûntettben, valamint hivatali hatalommal való visszaélés bûntettben való marasztalását is az Nbr. 11. § 1. pontja szerinti háborús bûntettként értékelte (vagyis csak az Nbr. 11. § 1. pont szerint marasztalt), és ezért a vádlottat életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. (Lásd: NOT. I. 3162/1946/11. – 1946. május 22.)

Az ítélet ismét felháborodást váltott ki, a sajtó pedig hosszan cikkezett Bojtáról, aki nem ítélte halálra a népgyilkost. Õ egy nagyon frappáns és tanulságos választ adott a meghozott ítéletre egy sajtóinterjú alkalmával 1946 júliusában, az Antalffy Gyula által szerkesztett politikai, társadalmi és gazdasági hetilap, a Demokrácia hasábjain: „Egy adott esetbõl kifolyólag idõszerûvé vált foglalkozni a demokratikus bíróság függetlenségének kérdésével. Az történt ugyanis, hogy Szombathelyi Ferenc háborús fõbûnös fellebbviteli fõtárgyalását megelõzõen olyan híreket terjesztettek, hogy a Népbíróságok Országos Tanácsa halálra ítéli majd a vádlottat. A suttogó propaganda azt is tudni vélte, hogy a NOT ezt az ítéletet nem a jogi felfogására alapítja, hanem bizonyos szempontok érvényesülnek majd az ítélet meghozatalánál. Ezzel szemben az történt, hogy a fasiszta bûnöst mindössze életfogytiglani fegyházra ítélte s anélkül, hogy a Demokrácia érdemben hozzászólna az ítélethez, le kell szögezni, hogy a reakció suttogó propagandája tulajdonképpen Szombathelyi számára kaparta ki a sültgesztenyét, mert – mint az ítélet indokolásából kitûnt – a vádlott tárgyi és alanyi bûnösségével a halálbüntetés állott volna arányban, de mert a közvélemény már elõzõleg foglalkozott a meghozandó ítélettel, sõt bizonyos értesülésként halálos ítéletet hangoztatott – a Népbíróságok Országos Tanácsának kerülnie kellett azt a látszatot is, hogy a közvélemény befolyása alatt áll és ezért nem ítélte halálra a vezérezredest.” (Demokrácia. Politikai, társadalmi és gazdasági hetilap. 1946. július 21. Lásd „A demokrata bíró függetlenségérõl nyilatkozik Bojta Béla államtitkár, a NOT tanácselnöke” címû cikket.)

Ezek a gondolatok, véleményem szerint mind a jelennek, mind pedig az utókornak is szóltak, és egy zseniális jogász elmét igazolnak. A jelent figyelmeztették, hogy mi várható hasonló esetben, ha a közvélemény befolyásolni próbálná a NOT döntéseit, az utókornak pedig szinte egy bizonyságtétel volt ez, hogy tudniillik a népbíróságok pártatlanul végezték a munkájukat, nem a bosszúállás, hanem az igazságtétel szándékával, a bûnösök megbüntetésére. Mintha Bojta elõre látta volna, hogy jön még kor, ahol Szálasi és a fasiszta bûnösök hõsök lesznek, lesz még idõ, amikor a népbíróságok vérbíróságok, a népbírák és a népügyészek pedig kegyetlen gyilkosok lesznek majd. Jelenkorunk, az egyre erõsödõ radikalizmus, szélsõjobboldali térnyerés legalábbis ezt igazolja. Napjainkban még a reménytelen helyzetek szinonimájaként is használják a népbíróságok fogalmát: „Annyi az esélye, mint Szálasinak a népbíróság elõtt!”

A bírói függetlenségrõl, a sajtó kritikáiról Bojta a továbbiakban emígy nyilatkozott: „Ezzel az üggyel kapcsolatban a Demokrácia munkatársa beszélgetést folytatott Bojta Béla államtitkárral, aki az alábbiakban foglalta össze véleményét a bírói függetlenségrõl:
- A bírói függetlenség – úgymond három irányban lehet veszélyeztetve. Elsõsorban politikai vonalon a mindenkori kormányok által, másodsorban külsõ tényezõk útján, végül pedig a bírói gondolkodásban. A bírói függetlenség voltaképpen az igazságszolgáltatásnak egy olyan elõfeltétele, amely nélkül alkotmányos és demokratikus jogszolgáltatás el sem képzelhetõ. A fiatal magyar demokrácia felismerte és érezte – éppen múltbeli tapasztalatai alapján – ennek a kérdésnek a rendkívüli jelentõségét és annak idején – részben kezdeményezésemre – bocsátotta ki az ideiglenes nemzeti kormány azt a rendeletét, amely a népbíróságok és népügyészségek zavartalan mûködését kívánta biztosítani. Ez a rendelet kimondta, hogy a népbírák folyamatban levõ ügyekben a felektõl, képviselõiktõl vagy harmadik személytõl magánértesítést, információt nem fogadhatnak el, és amennyiben ezt a rendelkezést megsértik, úgy az igazságügyminiszter a népbírósági tag megbízásának megszüntetését kívánhatja. Ugyanez a rendelet kimondja azt is, hogy a népügyész az ügyben vagy azon kívül szereplõ személyeket fegyelmi felelõsség terhe mellett csupán jegyzõkönyvvezetõ jelenlétében fogadhat, és minden szóbeli közlésrõl is jegyzõkönyvet kell felvennie. Kötelezte a rendelet a népbírákat arra is, hogy minden illetéktelen befolyási kísérletrõl haladéktalanul tartozik jelentést tenni. Nagyjában a most érintett elõírások a biztosíték egyik formáját jelentik a szabad és befolyástól mentes bíráskodásnak.
- Hogyan lehet biztosítani a bírói függetlenséget?
- A korábbi törvényes rendelkezések szerint is a bíró voltaképpen magánfelekkel semmiféle ügyben sem érintkezhet. Ez a bírói függetlenség egyik szubjektív formája, mert a tárgyilagos állásfoglalást az ügyön kívül álló személyek információi, közvetlen hatások és benyomások befolyásolják. Ez a kérdés most természetesen elsõsorban a népbírósági ügyekben jön figyelembe. Mindenkor oda törekedtem, hogy a vezetésem alatt mûködõ tanács, mely a legsúlyosabb ügyekben ítélkezik, minden befolyástól és hatástól független maradjon.
- Saját tanácsát illetõen történtek kísérletek a befolyásolásra? – vetettük fel a kérdést.
- Igen, többször is elõfordult – válaszolta Bojta államtitkár –, hogy érdeklõdtek egy-egy ügyben, de az ilyesfajta kísérleteket a legridegebben visszautasítottam s ehhez hasonló magatartást tanúsítottak bíróink is. Sõt minden kísérlet, amely valamely ügyben állásfoglalást érintett volna, éppen az ellenkezõ hatást érte el és ilyenkor a bírák részérõl mindenkor felmerült az a gondolat, hogy a tárgyilagosság megóvása érdekében az ügynek tárgyalására más tanácsot kérjenek fel.
- Milyen mértékben érvényesül a közvélemény befolyása?
- Amit ez ideig mondottam, az természetesen nemcsak a magánkísérletekre vonatkozik, hanem a közvélemény-jellegû beavatkozásokra is. Ha észleltük, hogy a hallgatóság befolyásolta valamely tárgyalás menetét, megsemmisítettük az alsó bíróság ítéletét és eljárását és más népbíróságot küldtünk ki az ügy tárgyalására. Ilyen eset többször is elõfordult már. Véleményem szerint a népbíráskodást külön népi fellépéssel nem lehet kontroll alá helyezni, mert a népbírákat a pártok küldik ki és ha helytelenül jártak el, a népbírák idõnként lejáró mandátuma után orvosolni kell az elõbbi hibákat.
- Mi a véleménye a sajtó kritikájáról?
- A sajtónak természetesen megvan a joga, hogy az élet minden területén, tehát az igazságszolgáltatás körében felmerült visszásságokat is bírálja. Régebben az volt az elv, hogy a bírói ítéleteket nem lehet kritizálni. De ma már nincsenek bálványok, a bíróság is kritika alá helyezhetõ. Van azonban egy bizonyos határa a bírálatnak, éspedig az, hogy a közvélemény-irányítás ne létesítsen igazságtalan helyzeteket és illetéktelen befolyást ne honosítson meg.”
Demokrácia. 1946. július 21. napi szám. Lásd „A demokrata bíró függetlenségérõl nyilatkozik Bojta Béla államtitkár, a NOT tanácselnöke” címû cikket.

Egyébként Szombathelyi Ferencet 1946. július 9-én a Gyûjtõfogházból dr. Ries István igazságügyminiszter utasítására a jugoszláv határra szállították, és átadták az UDB (Uprava Drzsavne Bezdbednoszti), a jugoszláv állambiztonság embereinek. Másnap Újvidékre szállították, és büntetõeljárást indítottak ellene. A Vajdasági Legfelsõbb Bíróság 1946. október 30. napján halálra ítélte több társával együtt (Feketehalmy, Grassy, Zöldy stb.) az újvidéki vérengzés, és egyéb háborús bûncselekmények miatt. Miután a vajdasági Szövetségi Nemzetgyûlés elnöksége kegyelmi kérvényét elutasította, 1946. november 4-én, délután 4 óra körüli idõben a péterváradi erõdben agyonlõtték. Fél évszázad múltán, a Magyar Köztársaság Legfelsõbb Bírósága a Legfõbb Ügyészség által Szombathelyi ügyében benyújtott felülvizsgálati indítványt 1994. március 7. valamint március 16. napjain elbírálta, és a NOT ítéletét hatályon kívül helyezve, a vezérezredest a háborús bûntett vádja alól felmentette, mert „a terhére rótt bûncselekményt nem követte el”. (Lásd a Legfelsõbb Bíróság iratait Bfv. X. 3628/1993. szám alatt)

Véleményem szerint azonban Szombathelyit nem lehet teljesen felmenteni, ugyanis a világháború alatt betöltött szerepe miatt mindenképpen megállapítható az õ felelõssége is. Az utókor azonban, fõként a rendszerváltás utáni években, megbocsátó volt azokkal szemben, akik a népbíróságok elé kerültek. Véleményem szerint a legtöbben ekkor már a népbíróságokat azonosították valamilyenfajta vérbírósággal, amely elé került valamennyi embert tudniillik ártatlannak kéne tekinteni. Tucatjával születtek ekkortájt a beadványok a népbírósági ítéletek semmissé nyilvánítására, sokszor meggondolatlanul is. Például Fedák Sári ügyében is, aki háborús propagandahõs volt, és náci karlendítéssel lépett a színpadra. Õ volt az, aki a frontszínház ukrajnai turnéján a zsidó munkaszolgálatosokról szólva kijelentette: „Nem baj, ha lelövik, aki kidõl a munkából, legalább lassanként mind elfogynak!” Valóban jár neki (k) a felmentés (semmisség)?

Az elõbb idézett Demokrácia címû lap egyébként a Haladással is egyoldalú vitába bocsátkozott az 1946. július 21. napján megjelent számában: „Nem igaz, hogy a bûntudat erkölcse nem országépítõ erõ egy súlyosan megromlott országban. De nagyon is igaz az, hogy sem a bûntudat köz- és magánéleti fokát, sem az újjáépítés munkamenetét nem viszi elõbbre az, aki vérbosszút hirdet. Aki véres forradalmat hirdet itt most vértelen forradalom helyett, az a megtért vagy félig megtért új demokratáknál sokkal többet árthat az országnak, népünknek, a fejlõdõ demokráciánknak. Nagyon helyes tehát, hogyha a népbíróság nem tért el a törvényes formakellékektõl sem forradalmi, sem ellenforradalmi biztatásra. Ha a népkegyet keresték volna a népbírák a törvényes és az igazság helyett s ha a primitív vérbosszú szelleme szabadulhatott volna el a demokrácia jelszavai alatt az országban, ez nem nevelné most jobbá a magyar néptömegeknek a fasizmus és reakció által megrontott régi jogérzékét: a felszabadulás biztonságába vetett hitet és a törvényes formák hitelét. Közveszedelmes tehát a jogi és politikai érzéknek akkora hiánya, mint aminõt Rónai Mihály András ’Ezúttal a nyakazás elmaradt’ címû Haladásbéli cikkében árult el. Szomorú, hogy ha egy ilyen kitûnõ írónak annyi közéleti s jogi érzéke sincsen, mint egy átlag ifjúmunkásnak és parasztembernek. Még szomorúbb, ha ekkora fogyatékossággal közéleti ítélkezést mer megkockáztatni. Rónai Mihály András kissé vérszomjasan vágyik a nyaktilózásra s e vérszomj nemcsak perverzitásnak hat egy igen mûvelt író részérõl, hanem világosan mutatja, mennyire hiányos minden írói okosság és irodalmi mûveltség, hogyha nem párosul helyes társadalmi valóságérzékkel, politikai és jogi bölcsességgel. Mi hívei vagyunk a francia felvilágosodásnak s tisztelõi a forradalmi korszaknak. De Montesquieu-ben, Voltaire-ben, Rousseae-ben, Tomas Paine és a fiziokraták mûveiben látjuk inkább e korszak szellemi dicsõsségét, irodalmi és politikusi szemmel egyaránt, semmint a nyaktiló vérszomjas elszabadításában. A vérszomj teóriája gyorsan és teketória nélkül végez a demokrácia régi s újabb ellenségeinek fizikai életével. De ugyancsak megölheti a demokrácia lelkét: az emberséget. Büntessen a demokrácia az eddiginél nagyobb eréllyel. De soha és semmi esetre se konzerválja a fasizmus erényét: a vérszomjat.” (Demokrácia. 1946. július 21. napi szám)

Érdekes gondolatok kerültek az Ítélet hasábjaira is, ami – mint azt már említettem – a Népbírósági Közlöny jogutódja volt. Ebbõl közlök most egy rövidebb részletet:
„A népbíróság és a NOT 1. sz. tanácsa letárgyalta az eddig kiadott országvesztõ háborús fõbûnösök bûnügyét és a tanács halálos ítéleteivel elnyerték méltó büntetésüket. A nagy per tárgyalásaiból levonható politikai és történelmi következtetésekrõl, a felmerült hibákról és a jövõ feladatairól (hiszen elõreláthatóan újabb háborús bûnösöket adnak ki a szövetséges hatalmak) beszéltünk dr. Bojta Béla miniszterelnökségi államtitkárral, a NOT 1. sz. tanácsának vezetõjével.
- Elsõ kérdésünk: hogyan vált be a népbíráskodás, a demokratikus új rend védelmezõje?
- A népbírósági eljárás célkitûzései között elsõ helyen szerepelt a megsértett jogrendnek és a sérelmet szenvedett millióknak adandó elégtétel. Ezt az elvet bírói gyakorlatunk igyekezett kiegészíteni azzal, hogy körülhatárolja egy jövendõ fokozott politikai felelõsség alapját és minden ténykedésében kimutassa a politikai ideológia területén beállott változást. De talán mindezeknél fontosabb és jobban is érvényesült a népbíráskodásnak az a rendeltetése, hogy a megtorlás és a jogrend helyreállítását legális keretek között, saját hatáskörén belül végezze el. Azt, hogy nálunk egyéni megtorlások nem voltak és a fasizmus likvidálása valóban és kizárólag a bíróság hatáskörébe tartozott, olyan tényként kell értékelni, melynek jelentõségét ma még talán át sem tudjuk egészen tekinteni, de máris annál inkább érezhetjük. Éppen ebben volt rendkívüli fontossága a népbíráskodásnak, amely végeredményben meghozta a megnyugvást és a megsértett társadalom igazságérzetének kielégítését.
- A népbíráskodás tehát elérte a célját?
- Feltétlenül, még pedig nemcsak az elõbbiekben vázolt eredmények miatt, hanem azért is, mert olyan elveket vetett fel és érvényesített, amelyek a régi jog szempontjából merõben forradalmiak. Itt nemcsak a politikai felelõsség egy kiszélesített területére gondolok, hanem azokra az eszmékre is, amely (sic!) a bíráskodás során természetszerûleg adódtak, de hivatottak arra is, hogy általánosságban tovább érvényesüljenek. Ilyen például a tárgyi felelõsség problémája olyankor, amikor a cselekmény a társadalom szélesebb rétegeit érintette, amikor tehát az egyén szubjektív szempontjait nem lehet figyelembe venni. Ez a társadalom védelme szempontjából büntetõjogi téren is fokozottabban kiépítendõ gondolat. Ugyanígy elavultnak bizonyult a (sic!) alanyi bûnösség régi rendszere, mert hiszen észszerûtlen (sic!) az, hogy az egész magyar népet sértõ rendkívül súlyos hatású cselekményeknél akár családi körülmények, akár jellembeli fogyatékosságok vagy logikai tévedések, vagy akár külsõ hatások figyelembe kerülhessenek.
- Kit tart a legnagyobb háborús bûnösnek a sok közül, akik felett ítélkezett?
- Legfelelõsebbnek Bárdossy Lászlót tartom. A hadüzenet körüli mesterkedései, a Nemzeti Szövetség létrehozása, végül az a befolyás, amelyet a fegyverszünet ellen igyekezett érvényesíteni, rendkívül súlyos cselekmény. Minden ténykedésében egy szûkebb osztály védelme vezette, szembeállítva a nagy tömegek érdekeivel. A legnagyobb bûnös pedig feltétlenül Imrédy Béla, aki éveken át folytatott bomlasztó munkájával elõkészítette a talajt a német befolyás akadálytalan érvényesülésére és belevitte a középosztályt abba a szélsõséges felfogásba, mely a belsõ rend kötelékeit összetépte és a társadalmi béke felbomlására vezetett. Nála külön súlyosbító még az is, hogy képzett szakember volt és ez mások befolyásolásánál még fokozottabb erõt és veszélyeztetõbb hatást jelentett.
- Milyen hibákat észlelt a népbírósági eljárásban?
- Kétségtelenül voltak hibák…”
Ítélet. Az Igazságügyminisztérium hivatalos lapja. 1946. október 3. napi szám, 3. o. Ezt és a továbbiakat lásd „A nagy per politikai és történelmi tanulságai” fõcímû, illetve a „Beszélgetés Bojta Bélával, a vezetõ háborús bûnösök legfõbb bírájával” alcímû cikkben.
Csupán érdekességként közlöm az ugyanezen oldalon közzétett, korabeli újsághirdetéseket, reklámokat is. „Rádiót, rádiólámpát, alkatrészeket most rendkívüli áron. PICK, Ráday-utca 12. Telefon: 189–317” valamint „Magyar Külforgalmi RT bemutató terme Budapest, V. ker., Dorottya-utca 2. szám alatt megnyílt. Kiállításra kerülnek a 15 millió dolláros amerikai árukölcsön keretében érkezett áruk. A kiállítás anyaga az áruk beérkezésének sorrendjében változik.”

Néhány mondatban szólnék a sokat támadott dr. Bojta Béláról. A Horthy rendszerben Szegeden volt gyakorló ügyvéd, és sokszor védte az akkori rendszer ellenségének számító baloldali embereket. „… meggyõzõdéses kommunista volt. Családját zsidó származása miatt 1944-ben teljesen kiirtották. Ennek ellenére nem volt bosszúálló. Az igazságot keresõ, hivatástudattal átitatott jogász volt.” (Györkei Jenõ: i. m. 55. o.) Debrecenben, az Ideiglenes Kormány megalakulása után elõször a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetésével bízták meg, majd a NOT megszervezésével. Ezután miniszterelnökségi adminisztratív államtitkári kinevezést kapott, és a Szociáldemokrata Párt tagjaként dolgozott, mint államtitkár, és mint NOT tanácselnök. 1948 szeptemberében pedig a NOT elnökévé nevezték ki. Miniszteri rangban õ volt a magyar-csehszlovák határrendezõ bizottság elnöke. Miután 1949-ben a Népbíróságok Országos Tanácsa megszûnt, Bojta a Legfelsõbb Bíróság tanácselnöke lett.
Azonban néhány hónap múlva elbocsátották (ekkorra már kiteljesedett a Rákosi-féle diktatúra), és évekig egy gyárban dolgozott, tisztviselõként, jogász szakmáját nem gyakorolhatta. 1956-tól ismét ügyvéd lett, 1958-tól pedig az ügyvédek felülvizsgáló bizottságának tagja. 1962 és 1964 között pedig az Országos Ügyvédi Tanács elnöke volt, egy szép és kalandos életút lezárásaképpen.

De nemcsak magát a népbírósági rendszert, hanem a népbírákat, csakúgy, mint a tanácsvezetõ jogász-bírákat is rengeteg támadás (hol jogos, hol jogtalan) érte.

Például 1946. november 16. napján a gyulai rendõrség jelentést tett a Gyulai Népbíróság egyik tanácsáról,. A tanácsvezetõ jogász-bíró ellen nem emeltek kifogást, de hangsúlyozták, hogy a Kommunista Párt és a Szakszervezet bírájának kivételével a többi népbírótól demokratikus intézkedés nem várható. A Szociáldemokrata Párt népbírája erélytelen, a Polgári Demokrata Párt bírája egy Szálasira esküt tett volt katonatiszt, a Nemzeti Parasztpárt bírája egy gazdag zsíros paraszt, aki az oroszokkal szembeni ellenszenvét mindig is kimutatta. A Kisgazda Párt népi bírája pedig, aki egyébként vagyonos kereskedõ, egyenesen kijelentette, hogy amíg õ a tanácsban van, marasztaló ítélet nem lesz. Ezért a kommunista népbíró bejelentette, hogy nem hajlandó tovább vállalni a felelõsséget. „Miután a pártok megfelelõbb embereket nem tudnak, de úgy látszik nem is akarnak delegálni, a több mint másfél éve tartó népbíráskodást most már csak igen kevesen vállalják.” (Lásd: 076547/1946. IM. – 1946. szeptember 21.)

Debrecenben a rendõrség letartóztatta a Polgári Demokrata Párt kiküldöttjét, aki népbíró és igazolóbizottsági tag is volt. B. I. -t azzal vádolták, hogy a német megszállás alatt feljelentette egy ipariskolai kartársát a Gestapónál: „A debreceni rendõrség letartóztatta B. I. népbírót és igazolóbizottsági tagot, a Polgári Demokrata Párt kiküldöttét. B. I. ellen az a vád, hogy a német megszállás alatt feljelentette egyik ipariskolai kartársát a Gestapónál. A vizsgálat során megállapították, hogy az ipartestületi választásoknál agyonlövéssel fenyegette azokat, akik szocialistákat akartak a vezetõségbe választani.” Lásd: Szabad Nép. 1945. évi június 14. napi szám, Hírek rovat.

Egy kecskeméti népbírósági tanács vezetõ bírájáról kiderült, hogy Cegléden õ volt a Baross Szövetség (hivatalosan betiltották fasiszta tevékenysége miatt) elnöke, illetve jeles tagja volt az Ébredõ Magyarok Egyesületének (szintén betiltott szervezet) is: „… Cegléden õ alakította meg a gyászos emlékezetû Baross Szövetséget, amelynek elsõ elnöke is õ volt. Részt vett Imrédy Béla háborús fõbûnös politikai pártjának megszervezésében. A Baross Szövetségrõl nem kell sokat írni, mindenki jól tudja még, hogy ez a fasiszta banda iparos- és kereskedõvédelem cégér alatt a legféktelenebb antiszemita és fajvédelmi izgatást folytatott (…) azért vállalta ennek az uszító bandának az elnökségét, mert jobboldali, szélsõséges fasiszta célkitûzései pontosan egyeztek saját politikai nézeteivel.” Ceglédi Népszava. 1946. június 9. napi szám. Lásd a „… a fasiszta Baross Szövetség elnöke Kecskeméten népbíró” címû cikket. Az írás az ilyen múltú személy népbírói mûködését „a demokrácia megcsúfolásának” nevezte, és elfogadhatatlannak tartotta, hogy ez az ember ítélkezzék a „nála talán sokkal kisebb és ártatlanabb nyilasok felett”.
Az érdeklõdés és a sajtó középpontjába az említett személy az ítélkezõ tevékenysége miatt került. A Kecskeméti Népbíróság tárgyalta ugyanis Németh István, a 401. politikai büntetõszázad keretlegényének ügyét. E büntetõszázad tagjai voltak többek között dr. Braun Soma, a munkásmozgalom ismert tagja, aki életét vesztette a században, valamint Kossa István is, akit a bíróság tanúként meghallgatott. A vádlott a tanuk szerint „… az alárendelt politikai foglyokat husánggal, puskatussal félholtra verte, elszedte értéktárgyaikat és egy kirendelt csendõrrel együtt halomra gyilkolta õket.” A tanácsvezetõnek azt rótták fel, hogy szenvtelenül tárgyalt, és igyekezett mentõ kérdéseket feltenni, hogy megszabadítsa „az ukrajnai hóhért a mindinkább nyakára hurkolódó kötéltõl”. Lásd a Szabadság 1946. június 13. napi számának cikkét „Cegléden ébredõ magyar – Kecskeméten a Népbíróság elnöke” címmel. A tanácsvezetõ magatartását azzal magyarázták, hogy a bíró „annak idején fajvédõ ellenforradalmár volt, jeles tagja a ceglédi Ébredõ Magyarok Egyesületének”.
Némethet életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, amit a tanácsvezetõnek róttak fel. Az újságcikkek nyomán lefolytatott felügyeleti vizsgálat során a tanácselnök a Baross-szövetségi tagságot elismerte, de az Imrédy-féle párttagságát tagadta. Kifejtette továbbá, hogy a kifogásolt ítélet meghozatalában nem vett részt, azt a tanács delegált népbíró tagjai hozták, és nem õ. Levonta azonban a következtetéseket az ügybõl, és állásáról lemondott. (Lásd: 39.821/1946. IM. – 1946. június 19.)

Egynehány gondolat a betiltott szervezetekrõl… A párizsi békeszerzõdés által is megkövetelt, betiltott fasiszta szervezetek egyszerû felsorolásán túl bõvebb magyarázatot kívánok fûzni e helyre, a jobb megérthetõség végett. Az 1947. február 10. napján, Párizsban aláírt békeszerzõdés II. része politikai rendelkezéseket tartalmazott. Az I. cím 2. cikkének 1. pontja szerint: „Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz az iránt, hogy a magyar fennhatóság alá tartozó minden személynek biztosítsa a faji, nemi vagy vallási különbség nélkül az emberi jogok és az alapvetõ szabadságjogok élvezetét, ideértve a véleménynyilvánítás, a sajtó és közzététel, a vallásgyakorlat, a politikai véleménynyilvánítás és a nyilvános gyülekezés szabadságát.”
A 4. cikk pedig kötelezõvé tette, hogy a fegyverszüneti egyezmény értelmében már vállalt, és a magyar területen mûködõ fasiszta jellegû politikai, katonai szervezetek feloszlatását és mûködésük jövõbeli megakadályozását célzó kötelezettségeinket teljesítsük.
A 6. cikk 1. pontja emígy fogalmaz: „Magyarország meg fogja tenni a szükséges lépéseket aziránt, hogy biztosítsa az alább említett személyeknek letartóztatását és bírósági eljárás végett kiadását: a) a háborús bûnök, valamint a béke és az emberiesség ellen elkövetett bûnök elkövetésével, elrendelésével, avagy az ilyenekben való részességgel vádolt személyek; b) a Szövetséges vagy Társult Hatalmak oly állampolgárai, akik azzal vannak vádolva, hogy nemzeti törvényeiket árulás, vagy a háború alatt az ellenséggel való együttmûködés által megszegik.” Az idézett rendelkezések a magyar népbírósági jog nemzetközi jogi alapját is képezték, amelynek alapján megkezdték (tulajdonképpen folytatták) mûködésüket a háborús és népellenes bûnösök felelõsségre vonására alakult népbíróságok.
A 2. cikk 1. pont teljesülését több jogszabály is igyekezett szavatolni. A „Magyarország államformájáról” szóló 1946. évi I. törvény teremtette meg a Magyar Köztársaságot. A preambulum rögzítette azt is, hogy „a köztársaság polgárai részére biztosítja az ember természetes és elidegeníthetetlen jogait, a magyar nép számára a rendezett együttélést s a más népekkel való békés együttmûködést.” Kiemelte a fõbb állampolgári jogokat, úgymint a személyes szabadságét; az elnyomástól, a félelemtõl és nélkülözéstõl mentes emberi élethez való jogot; a gondolat és vélemény kinyilvánításának, a vallás szabad gyakorlásának, az egyesülési és gyülekezési szabadságnak a jogát; a jogot a munkához és az emberi megélhetéshez; a szabad mûvelõdéshez; illetve az állam és az önkormányzatok életének irányításában való részvételnek a jogát is. A törvény deklarálta továbbá: „Ezektõl a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül, egyformán és egyenlõ mértékben biztosítja.” E jogok védelmére született meg az 1946. évi X. törvény, amely bûntettnek nyilvánította az 1946. évi I. törvényben felsorolt „valamely természetes és elidegeníthetetlen jog” törvényellenes megsértését. A demokratikus államrend és köztársaság büntetõjogi védelmérõl szóló 1946. évi VII. törvény 2. § d. pontja is e jogok védelmét volt hivatott erõsíteni. A Magyar Népköztársaság Alkotmányát jelentõ 1949. évi XX. törvény pedig a VIII. fejezetében, „Az állampolgárok jogai és kötelességei” cím alatt szólt a munkához, a pihenéshez és az üdüléshez, a mûvelõdéshez és a törvény elõtti egyenlõséghez, a nõk és férfiak egyenlõségéhez, az ifjúság fejlõdésének biztosításához, a polgárok lelkiismereti szabadságához, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadsághoz való jogot. A holokausztot átélt zsidóság szempontjából lényeges volt a 200/1945. ME. számú rendelet, ami az összes jogszabályokat, amelyek a zsidókra vonatkozó hátrányos megkülönböztetéseket tartalmaztak, hatályon kívül helyezte. Lényeges volt továbbá az 1946. évi XXV. törvény, a magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzésérõl és következményeinek enyhítésérõl. Ennek 1. § (1) bekezdése deklarálta: „Magyarország Nemzetgyûlése ünnepélyesen megállapítja, hogy a letûnt uralmi rendszernek idegen befolyáson alapuló mindazok a rendelkezései és intézkedései, amelyek az ország lakosságának egy részét izraelita vallása, illetõleg zsidó származása címén jogaitól megfosztották, emberi méltóságában meggyalázták és végeredményben többségének - nagyobbrészt külföldi táborokban való - megsemmisítésére vezettek: ellenkeznek az emberiség örök eszményeivel, a magyar nép erkölcsi felfogásával és a magyar jog szellemével. A Nemzetgyûlés mélységes megvetéssel bélyegzi meg ezeket a rendelkezéseket és intézkedéseket.” A szocialista, kommunista, szociáldemokrata, antifasiszta vagy demokratikus meggyõzõdésük, magatartásuk vagy tevékenységük miatt hátrányt szenvedettek rehabilitációjával elõször a 285/1945. ME. számú rendelet foglalkozott, majd a 9590/1945. ME. számú rendelet is ezt célozta.
A 4. cikk teljesülését már a fasiszta politikai és katonai jellegû szervezetek feloszlatásáról szóló 529/1945. ME. számú rendelet végrehajtotta, amelynek 1. §-a rögzítette: „A magyar kormány feloszlatja a magyar területen levõ összes Hitler-barát vagy más fasiszta politikai, katonai jellegû szervezeteket, valamint az egyéb olyan szervezeteket, amelyek az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát folytatnak, vagy folytattak…” A rendelet 3. §-a sorolta fel konkrétan a Hitler-barát szervezeteket, egyesületeket, sõt, bûncselekménynek nyilvánította most már az ilyenek felállítását, az ezekhez való csatlakozást, ilyenekben a tagságot, és az ezekben kifejtett mûködést, tevékenységet is. Fasiszta szervezetnek minõsültek: 1. Antibolsevista Ifjúsági Tábor; 2. Baross Szövetség; 3. EMSZO; 4. Etelközi Szövetség; 5. Ébredõ Magyarok Egyesülete; 6. Honszeretet; 7. Kékek Clubja; 8. Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége; 9. Kettõskereszt Vérszövetség; 10. Levente Egyesület; 11. Magyar Jövõ Szövetség; 12. Magyar Országos Véderõ Egyesület (MOVE); 13. Magyar Élet Pártja; 14. Magyar Megújulás Pártja; 15. Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete; 16. Magyar Nemzeti Szocialista Párt; 17. Magyar Tudományos Fajvédõ Társaság; 18. Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete; 19. Nemzeti Munkaközpont; 20. Népakarat Pártja; 21. Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom; 22. Országos Vitézi Szék; 23. Országos Nemzetvédelmi Bizottság; 24. Turul Szövetség; 25. Zsidókutató Intézet.
A 6. cikk 1. pont teljesülését pedig a korábban már említett, a népbíráskodással kapcsolatos összes jogszabályok meghozatala jelentette. Vállalt kötelezettségeink teljesítésére még számos egyéb jogszabály is született. Ilyenek voltak a német állampolgárok rendõrhatósági õrizet alá helyezésérõl szóló 302/1945. ME. számú rendelet; az ország területi változásaira vonatkozó törvénycikkek hatályon kívül helyezésérõl szóló 526/1945. ME. számú rendelet; az Egyesült Nemzetek területérõl Magyarország területére szállított vagyontárgyak visszaszolgáltatásáról rendelkezõ 527/1945. ME. számú rendelet; a német tulajdonban álló vagyontárgyak forgalmának korlátozásáról és zár alá vételérõl szóló 528/1945. ME. számú rendelet; a Jóvátételi Hivatal megszervezése tárgyában kiadott 1500/1946. ME. számú rendelkezés; illetve a németek kitelepítésérõl; a német vagyon átadásáról; lakosságcserérõl stb. közétett jogszabályok is. A témáról bõvebben lásd: A Párizsi Magyar Békeszerzõdés és Magyarázata. Documenta Danubia. Értekezések a Dunai és a Nemzetközi Jog körébõl. Megjelent a Gergely R. T. kiadásában, Budapest, 1947. valamint Két év hatályos jogszabályai, 1945 – 1946. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest 1947.

Egy Békéscsabán megjelenõ újságból tudhatunk meg érdekes részleteket a dr. T. L. vádlott ügyében, Gyulán megtartott népbírósági tárgyalásról: „Ítélethozatalra nem került sor, mert a megjelent közönség tüntetést rendezett a tárgyalást vezetõ bíró ellen.” Megjegyzem, hogy a hallgatóság „tüntetése” ezekben a hónapokban nem volt rendkívüli jelenség. A sajtó rendszeresen számolt be ilyen, és ehhez hasonló esetekrõl. Lásd például a Szabad Nép 1945. július 8. napi számának 2. oldalán a „Tüntetés a népbíróságon Béldy Alajos ellen” címû cikket. Az említett tanácselnök a terhelõ vallomást tévõ tanúknak „keresztkérdéseket” tett fel: „Az elnök szokatlan kihallgatási módszere nyomán úgy látszott, mintha a tanúk lennének a vádlottak.” Az újság arról is cikkezett, hogy a tárgyalásvezetõ bíró tanácsa az elõzõ héten: „feltûnõen enyhe ítéletet hozott egy csendõr-besúgó elleni ügyben, akinek feljelentésére három ártatlan embert hurcoltak el a fasiszták.” Viharsarok. 1945. július 14. napi szám. Lásd „A gyulai népbíróság második tanácsa” címû cikket.
A Gyulai Nemzeti Bizottság is foglalkozott a tanácsvezetõ személyével az 1945. július 13. napi ülésén. Jegyzõkönyvbe foglalták azt a véleményüket és felhívásukat, miszerint: „Gyula m. város Nemzeti Bizottsága felhívja a II. számú népbírósági tanács elnökét arra, hogy a népbírósági tárgyalásokat olyan módon vezesse és azzal a célkitûzéssel, amivel szükséges. Tartózkodjék olyan kérdések feltevésétõl, amely a vádlott szájába adja a védekezést. Az utóbbi idõben bizonyos ellanyhulást tapasztalt a Nemzeti Bizottság, ami a vezetõ bíró és a tagok keményebb munkájával kiküszöbölhetõ.”
Az ügyben a Gyulai Törvényszék elnöke vizsgálatot indított, és annak eredményét felterjesztette az Igazságügy-minisztériumba. Megállapították, hogy dr. T. L. vádlott fõtárgyalásán csak egyetlen személy renitenskedett, akit a Népbíróság ezért kétnapi elzárással büntetett. Az illetõ tulajdonképpen a védõ elõadását zavarta meg, ezután õt a terembõl kiutasították, aminek nem engedelmeskedett, és a népbírósági tárgyalás rendjét továbbra is zavarta. Az ítélethozatalra nem a tárgyalóterem közönségének tüntetése miatt nem került sor, hanem azért, mert a népbíróság éppen a népügyész indítványára bizonyítás kiegészítést rendelt el. A törvényszék elnöke kifejtette, hogy a nevezett népbírósági tanácsvezetõ által tartott tárgyalásokon ellenõrzés céljából többször is megjelent, és a tárgyalásvezetést minden alkalommal perrendszerûnek, illetve a jogszabályoknak mindenben megfelelõnek találta. A felterjesztésében az elnök leírta azt is, hogy „a hallgatóság egy részében jelentkezõ fegyelmezetlenség megszüntetése a vezetõ bíró törvényes joga”. A nemzeti bizottság jegyzõkönyvébe foglaltakat pedig illetéktelen beavatkozásnak minõsítette a törvényszéki elnök: „Túl lépte tehát hatáskörét a gyulai nemzeti bizottság, amikor a tárgyalást vezetõ bíró mûködését jogosulatlan kritika tárgyává tette: ezért magam is szükségesnek tartom, hogy a népbíróságok mûködését zavaró ilyen és ehhez hasonló beavatkozások megszüntetése iránt igazságügyminiszter úr a belügyminiszter úr útján megfelelõen intézkedjen.” Lásd a 08607/1945. IM. ügyszámú iratokat a 76547/1946. IM. számú ügyiratoknál.
Annyi bizonyossággal megállapítható, hogy a Gyulai Nemzeti Bizottság a szóban forgó II. számú népbírósági tanács elnökének kinevezését az 1945. május 2. napi rendkívüli ülésén egyhangúan javasolta, tehát akkor még elégedettek voltak a személyével.

Baján is indulatokat szült az 1945. július 25. napi elsõ ítélet. A Bajai Népbíróság itt azt állapította meg, hogy a vádlottak terhére rótt bûncselekmény elévült. A népügyész fellebbezett, és a fellebbezéshez csatlakozni akart a három sértett is. A tanácsvezetõ jogász-bíró közölte a sértettekkel, hogy csatlakozási lehetõségük nincs, a fellebbezés joga egyedül a Bajai Népügyészséget illeti meg. A három sértett a terembõl eltávozott, majd az egyik pártszervezeti titkár kíséretében tértek vissza. A titkár hangosan bírálta a népbíróságot, az éppen folyó tárgyalást megzavarta. Közölte, hogy elévülést nem ismer, és a népbíróságot reakciósnak bélyegezte. Kijelentette, hogy ha a népügyész vádat emelt, akkor a népbíróság nem hozhat felmentõ ítéletet. Az esetrõl jegyzõkönyvet vettek fel a népbíróság mûködésének megzavarása címén: „… a tanács megtárgyalta a történteket és meghozta a következõ határozatot: A Népbíróság tanácsa a történteket a Népbíróság vezetõjének jelenti további eljárás céljából, mert illetéktelen befolyásolási kísérletek és súlyos támadás, vádak érték a Népbíróságot. Mindez a Népbíróság munkáját erõsen megzavarja, annak tekintélyét súlyosan sérti, a vádak pedig teljesen alaptalanok.” A Bajai Népbíróság vezetõje a jegyzõkönyvet 1945. július 29. napján felterjesztette az Igazságügy-minisztériumba. Jelentésében kifejtette, hogy az említett párt tagjai nála is jártak, és kifogásolták, hogy „a bíróság nem teszi túl magát a népbírósági rendelet merevségein és a fõtárgyalást a Verbõczy idejében készült perrendtartás szabályai szerint vezetik”.
Amikor az igazságügyminiszteri megbízott 1945. április 25. napján Baján járt, akkor még teljes egyetértésben tettek elõterjesztést a Bajai Népbíróság tanácsvezetõjének, valamint helyettesének a személyére a Bajai Nemzeti Bizottság tagjai. A megbízott is rögzítette jelentésében, hogy a nemzeti bizottság választása megfelelõ emberekre esett, a tanácsvezetõt például „széles látókörû, haladó szellemû, puritán” embernek titulálta. Lásd ezeket: 929/1945. IM. valamint 001048/1945. IM. – 1945. május 7. számú iratoknál.

Kalocsán is hasonló helyzet állt elõ. Mind a népbíróság, mind a népügyészség munkáját bírálatok érték, mert a marasztaló ítéletek a közvéleménynek túl enyhéknek látszottak, és viszonylag sok felmentõ ítélet is született. A helyzet odáig fajult, hogy egy kalocsai küldöttség ment az Igazságügy-minisztériumba, és a népügyészség vezetõjének a leváltását követelték, ugyanis a küldöttség tagjai szerint az „a nemzeti bizottságban képviselt összes pártok, így az MKP kalocsai szervezetének a bizalmát is elvesztette”.
A népbíróság mûködésének megvizsgálására az Igazságügyminisztérium megbízottat küldött ki, ugyanazt a személyt, aki 1945 tavaszán ott járt (Ugyanis az igazságügyminiszteri megbízott 1945. április 27. napján járt Kalocsán. Akkor még a Kalocsai Nemzeti Bizottság tagjainak teljes egyetértésével jelölték ki a Kalocsai Népügyészség és Népbíróság vezetõit.). Õ a vizsgálatok végeztével, 1945. szeptember 3. napján terjesztette be jelentését. Megállapította egyrészt, hogy Kalocsán a Magyar Kommunista Párt hatalmi túlsúlya alakult ki, hiszen MKP-tag a polgármester, a rendõrkapitány, de még a népügyész is. Másrészt viszont egyértelmûen kifejtette azt is, hogy a hatóságok mûködése megfelelõ, nagyobb jelentõségû ügy nem volt, különösebb intézkedésre nincs se ok, se szükség: „A fogház tiszta, a fogházban rend van, a rabok ellátása állításuk szerint kielégítõ, a bánásmódra nem panaszkodnak. A rabok nagy része volksbundista, SS-katona, az utóbbiak egy részének ügyében felmentõ ítélet vagy megszüntetés várható.” A kalocsai vizsgálati jelentéseket lásd: 1054/1945. IM. valamint 13889/1945. IM. számú ügyiratoknál.

A szegedi helyzet sem volt mentes a feszültségektõl és vitáktól. 1945 kora õszén a Szegedi Nemzeti Bizottság határozati javaslattal fordult az igazságügyminiszterhez: „Miniszter Úr! A szegedi Nemzeti Bizottság következõ határozati javaslatát terjesztjük Ön elé: Javasoljuk, hogy Miniszter Úr a népbíráskodásról szóló 81/1945. M. E. számú rendelet 42. §-át oly módon alkalmazza, hogy a népbírósági tanácsok mellé rendelt tanácsvezetõ és helyettes bírók kijelölése elõtt kérje ki a törvényszék helyén megalakult nemzeti bizottság véleményét esetleg kérjen javaslatot a kijelölendõ tanácsvezetõ és helyettes bíró személyére vonatkozólag. Ezen határozati javaslatunkat a következõkkel indokoljuk: A szegedi Nemzeti Bizottság egyre növekvõ aggodalommal figyeli a népbírósági ítéleteket, illetve azon támadásokat, amelyek ezzel kapcsolatban úgy a belföldi, mint a külföldi sajtóban megjelentek és ennek következtében tüzetesen foglalkozott azon kérdéssel, mi okozhatja azt, hogy egyes népbírósági tanácsok sokszor feltûnõen enyhe, illetve a vád tárgyává tett bûncselekmények tárgyi súlyával és a vád alá helyezett egyének alanyi bûnösségével sokszor egyáltalában arányban nem álló büntetéseket tartalmazó ítéleteket hoznak. Ezen kérdés megvitatása után a szegedi Nemzeti Bizottság azon megállapításra jutott, hogy a népbírósági tanács vezetõ bíráinak az elõírt szaktudáson felül feltétlenül politikai megbízhatósággal is rendelkezniök kell, illetve a régi rendszerek által kinevezett bírák felfogásával szemben demokrata politikai mentalitással kell bírniok. Az ideiglenes Nemzeti Kormány 81/1945. M. E. számú rendeletének 49. §-a és az ezt módosító 1440/1945. M. E. számú rendelet 20. §-a ugyanis a vezetõbíró részére olyan jogokat biztosít, illetve olyan kötelességeket ír elõ, melyeknek gyakorlása alapján a népbírák véleménye az ítélet mikénti hozatalára nézve lényegesen befolyásolható…” A határozati javaslat másolatára – amit fényképmásolatként közöl dr. Lukács Tibor az idézett mûvének 143. oldalán – a következõ iktatószámot vezették fel: „M. Kir. I. M. 1573/1945. IX. 13.”

Itt látható igazán, hogy népbíráskodásunk valóban mostoha gyermeke a magyar bírósági rendszer történetének. Hiszen mûködésük közben folyamatos támadások érték engedékenysége, „gyengesége” miatt, már-már a régi rendszer védelmezõjének bélyegezték. Ez a tendencia folytatódott a késõbbiek során, az egypártrendszerben is. Majd a rendszerváltással aztán egycsapásra váltak vérbíróságokká, jogtalanul ítélkezõ, hozzá nem értõ, a szovjeteket, kommunistákat kiszolgáló pártbírósággá, a szabadság eltipróivá. Még író tollából is „elhangzottak” (lásd Földi Pál) ezek a minden alapot nélkülözõ, indoklás nélküli, elfogult kijelentések. Vérbíróság? A XVI. századbeli Németalföldön erõs pozíciókat szerzett a protestantizmus. A politikai elit ugyanis erõsen kifogásolta II. Fülöp (1527 – 1598) spanyol király felerõsödött centralizációs törekvéseit, és a „koldusok” gyûjtõnévvel fémjelzett szervezkedésbe kezdtek. Erre válaszul a spanyol haderõ élén érkezõ Alba herceg 1568-ban vérbíróságokat állított fel, amely kirobbantotta a közel nyolc évtized múlva lezárható spanyol – németalföldi konfliktust, amely a spanyolok vereségével végzõdött (Kajtár István: Egyetemes állam és jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2005. 250. o.). E spanyol bíróságok valóban vérbíróságok voltak, a szó legszorosabb értelmében. Ha vérbíróságokat akarunk látni, akkor tessék azon bíróságok mûködését tanulmányozni. A szervezkedés leverése, a résztvevõk egytõl-egyig való kegyetlen likvidálása, a lakosság megfélemlítése volt a céljuk és a feladatuk is. 1945 elején errõl szó sem volt. Sokkal inkább fél évvel korábban, Szálasi uralma alatt. Az 1944 õszén mûködõ Nemzeti Számonkérõ Szervezet (Különítmény), a Fegyveres Pártszolgálat vagy az átszervezett Tábori Biztonsági Szolgálat, és a nyilas pártbíróságként funkcionáló Nemzeti Számonkérõ Szék esetében például, nyugodtan (valóban) beszélhetünk a népbíróságokra igazságtalanul ráaggatott jelzõkrõl.

És még most, az ezredforduló után sem került sor ennek a jogtörténetileg rövidke szakasznak a helyes megítélésére, de úgy vélem, hogy nincs is senki vállalkozó, aki ezt a témát szívesen feldolgozná. A laikus, szélsõjobboldali érzelmûek „érvelése” ellenében nincs mit mondani, õket a tények sosem fogják érdekelni, az õ megfogalmazásuk szerint a magyarság egyik példaképének tekintett mártír miniszterelnököt, nemzetvezetõt, Szálasit mindig is egy kegyetlen vérbíróság ítélte halálra. Sajnos, hiába figyelmeztette fél évszázaddal ezelõtt dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság tanácselnöke a népbíróságok mûködésével kapcsolatban az utókort: „A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 28-án hívta életre a Budapesti Népbíróságot. Budán még állt a harc és a fasiszta-nyilas hordák – Székesfehérvár irányából – újabb, még szörnyûbb pusztítással fenyegették a pesti oldalt. Az elsõ népbírósági ítélet kihirdetésekor még csatazaj hatványozta a helyzet komolyságát, s a végrehajtás közben is budai német ágyúk lõtték az Andrássy utat. Mindez azonban nem tudta feltartóztatni, késleltetni a népi igazságszolgáltatás megindulását Budapesten. Szükség volt arra, hogy itt, ahol annak idején a legtöbbet ártottak a népnek, az országnak, ahol a legnagyobb volt a háborús szenvedés, népi talpraállásának legelsõ percében mutasson példát a fõváros, hogy miként kívánja, sõt követeli a nemzeti katasztrófa okozóival szemben érvényesíteni az igazságszolgáltatást. Hangsúlyoznunk kell ezt a szót, hogy igazságszolgáltatás. Olyan igazságszolgáltatás, amelyet soha, semmilyen késõbbi történelmi kor nem vonhat kétségbe és nem bírálhat. Nem következhetik el történelmünkben olyan kor, amely a magyar népet ért katasztrófa okozóival szemben – akik a népbíróságtól nyerik el méltó büntetésüket – részvétet tanúsíthat.” Ítél a nép. Népbírósági Kiadvány. 1945. május 4. szám. Lásd a „Negyedév tapasztalata” címû vezércikket.

Major Ákosnak, a NOT késõbbi tanácsvezetõ bírájának, majd elnökének indító vezércikke az Ítél a nép szerepérõl is írt. A kiadványt a Budapesti Népbíróság „füzetének” nevezte, amelynek egyik fontos célja a vidéki népbíróságok tájékoztatása a budapesti gyakorlatról. A füzetet nem a szakbíráknak, hanem elsõsorban a népbíráknak ajánlotta, „… mert hiszen a jogászi elem ténykedése – a szavazati jog hiányában – amúgy is háttérbe szorul.” Major kifejtette azt is, hogy az igyekezetük arra irányul, hogy megismertessék a budapesti példát a vidékkel, bemutassák a lényeges kérdésekben kialakított fõvárosi álláspontokat, „amelyeket a budapesti szervezett munkásság akár szellemi, akár kétkezi munkás népbírái foglaltak el.” Major felhívta a népbíróságok figyelmét a következõre is: „Meg kell érteni a tanácsvezetõknek és mindazoknak, akik a fõtárgyalás fegyelmét és a népbíróság méltóságát féltik, hogy az ügyek nagy része olyan szörnyûségeket hoz napfényre, amelyeknek következményeit valamennyien gyászoljuk, s a hallgatóság között nagyon sokan vannak olyanok, akiknek hozzátartozóit a vádlottak padján ülõ rendszer, annak pribékjei, avagy személy szerint a vádlott gyilkolta meg. Ezekben az emberekben a legõsibb ösztön, a bosszú tüze lobog s ezt nem lehet az elnöki csengõvel elfojtani.”

Véleményem szerint azonban a népbíróságok és népügyészségek nagyszerûen eligazodtak a tartalom és a forma viszonyában, és a jogértelmezés és indokolás terén is alaposan és szakszerûen igyekeztek eljárni, ami a legtöbb esetben sikerült is. Felhasználták és hivatkoztak a jogilag lehetséges esetekben a régi jogszabályok egész sorára, és sikerrel és törvényesen oldották meg azt a problémát, hogy az új tartalmat a megteremtett új forma keretében, de a régi formák felhasználásával is érvényre jutassák. Elindultak a személyes tudomás és személyes felelõsség kiemelésének útján is. Nem szakadtak el azonban a realitásoktól, mindig vizsgálták a vádlott alanyi bûnösségét, a cselekmény tárgyi súlyát, valamint azt, hogy tette elkövetésekor mennyire volt kényszerhelyzetben, így például számos ítéletben olvasható a felsõ katonai parancs folytán megállapítás, és ezáltal az adott vádlott védekezésének elfogadása, vagy annak ezen okból kifolyólag enyhítõ körülményként való értékelése, és cselekményének enyhébb elbírálása.

A szakbírákból álló NOT munkáját pedig igenis el kell ismerni, hiszen valóban egy nívós, igazi jogász munkát végeztek. Találunk korabeli, pártfüggetlen képviselõt is, aki ezt hasonlóan gondolta: „Ítéleteiben mind az intellektus és nem a gyûlölködõ ösztön, mind a logika és nem a változó érzelem, mind a törvény megtartása és alkalmazása és nem a pártszempontok érvényesülnek.” 1947. február 25. A Nemzetgyûlés 100. ülése – idézet Dénes István párton kívüli képviselõ hozzászólásából.

Befejezésül annyit kell még ide, a jogorvoslatok tárgyalásához megállapítanunk, hogy a T. 19.§-a megszüntette a fellebbezést és helyette – a törvény lényeges rendelkezéseinek megsértése esetén – semmisségi panaszt engedélyezett. Ennek értelmében az Nbr. 53. §-a, illetve az Nbr.nov 21. §-a helyébe az a rendelkezés lépett, hogy a népbíróság ítélete ellen semmisségi panasznak lett helye a törvény lényeges rendelkezésének megsértése miatt, mégis azzal, hogy ténykérdésben semmisségi panasszal élni nem lehet. A vádlott által az ítélet ellen bármilyen formában vagy elnevezéssel bejelentett jogorvoslat semmisségi panasznak volt tekintendõ. A népfõügyész a vádlott által bejelentett semmisségi panaszhoz csak a vádlott terhére csatlakozhatott (vö. 1928:X. tc. 29. §).
Ténykérdésben azonban semmisségi panasznak nem volt helye. A semmiségi panasz tehát lényegében fellebbviteli perorvoslat volt, amivel az alsófokú bíróságok törvénysértõnek vélt határozatai ellen lehetett élni. Ha a bíróság megállapította a törvénysértést, az alsófokú bíróság határozatát megsemmisítette (cassatio).

1. 3. Az ügyvédek
„Teljes könyörtelenséggel kell lesújtani azokra, akik pénzkereseti forrásnak tekintik a fasiszta bûnösök mentését.” Kádár Jánost a Szabad Nép 1945. szeptember 12. napi száma idézte.

A vádlottak védelmét ügyvéd látta el, ugyanis a népbírósági jog is kimondta a védõkötelezettséget (az Nbr. 36. § szerint a védelem tekintetében a Bp. V. fejezete volt alkalmazandó), azonban a védelem korlátozott jogokat élvezett. Nem volt önálló, abban a jogkörben mozoghatott csak, amit a terhelt is élvezett. Az Nbr. 53. § szerint a védõt önálló fellebbezési jog nem illette meg, kivéve, ha az eljárást szökésben lévõ terhelt ellen folytatták. Ezt az elvet az Nbr.nov 21. § is megismételte annak hangsúlyozásával, hogy a védõ csak az elítélt hozzájárulásával jelenthetett be fellebbezést, egyébként ugyanolyan korlátok között élhetett a fellebbezés jogával, mint az elítélt. Ez a korlátozott jogkör sértette az ügyfélegyenlõség elvét, a vád képviselõjének ugyanis szélesebb körû jogai voltak, mint a terheltnek, illetõleg a terhelti jogosultság alapján eljáró védõnek. Ma az „ügyfélegyenlõség” elvét az ún. „fegyverek egyenlõségének elveként” emlegetjük, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a vádnak és a védelemnek a büntetõper során egyenlõ „fegyverekkel”, azaz perbeli eszközökkel és lehetõségekkel kell rendelkezniük, ideértve mind az ügy megismerésével (jelenlét, iratbetekintés, kérdezés), mind pedig az ügy elõbbrevitelével (észrevételek megtétele, bizonyítási és jogorvoslati indítványok, felszólalások) kapcsolatos jogokat. Errõl bõvebben lásd Herke Csongor: i. m. 29. o.

A védõ szerepét vizsgálva kell ismételten utalni arra a rendkívüli katasztrófahelyzetre (a lerombolt ország, az óriási anyagi károk, az emberveszteség, hajléktalanság, éhezés, munkanélküliség stb.), amibe a háború után közvetlenül került az ország, és ebbõl fakadt tehát, hogy a háborús bûnösökkel, nyilasokkal szemben nem beszélhetünk még szánalomról sem. A NOT mégis arra törekedett, hogy érvényt szerezzen a törvénynek és biztosítsa a védelmet a népbírósági eljárásokban. Erre mutat elvi jelentõségû határozata, amely szerint a népbírósági fõtárgyaláson a védõ jelenléte kötelezõ, és ez még akkor sem volt mellõzhetõ, ha arról a vádlott kifejezetten lemondott.

A „népharag” általánosan jellemzõ volt a népbírósági tárgyalások többségére is, ami általában szidalmazásokban nyilvánult meg. Némely esetekben volt jellemzõ a tettlegesség, de ezt a karhatalom mindig becsülettel igyekezett megakadályozni. Jó példa ide Murayék esete, amit röviden fölidéznék. Muray (Metzl) Lipót nyugállományú alezredes, a hírhedt nagykátai haláltábor parancsnoka, Spóner Rudolf karpaszományos õrmester és dr. Herczeg Tibor orvos fõhadnagy ügyét a Zeneakadémián tárgyalta a Budapesti Népbíróság dr. Major Ákos elnöklete alatt, 1945. március 29-tõl április 1. napjáig. A vádlottakat – akiket mindennap a Conti (majd Tolnai Lajos) utcából kísértek át gyalogosan a tárgyalásra – két esetben is a karhatalom mentette meg a lincseléstõl (dr. Major is így emlékszik vissza: „A vádlottak másnap látható sérülésekkel álltak a bíróság elé.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 162. o.). Murayt és Spónert háborús bûntett miatt kötél általi halálra, dr. Herczeg Tibort pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Az ítéleteket a NOT helybenhagyta. 1945. május 1-én, a Markó utcai fogház kisudvarán, miután a Nemzeti Fõtanács elutasította kegyelmi kérvényét, Murayt felakasztották. 1945. május 8. napján pedig kivégezték Spónert is.
Vagy például a Sztójay-kormány belügyminiszterének és két államtitkárának (Jaross Andor, Baky László, Endre László) esetét is érdemes megemlíteni. Ügyüket 11 napon keresztül, 1945. december 18. és 1946. január 4. között tárgyalta a Budapesti Népbíróság Jankó-féle tanácsa (tanácselnök: dr. Jankó Péter, népügyész: dr. Matiszfalvy István, politikai ügyész: dr. Újhelyi Szilárd), ítéletet 1946. január 8. napján hirdettek. A Népszava jelentette 1945. december 20. napján, szerdán: „A Sztójay-kormány hírhedt belügyi triumvirátusát a keddi tárgyalás után, amikor erõs rendõri és fegyõri fedezettel gyalogosan visszakísérték a Markó utcai fogházba, az utcai járókelõk felismerték, és alaposan helybenhagyták. Nehogy ilyen megismétlõdhessék, ma már némi késéssel, de autón szállították a vádlottakat a tárgyalásra.”
De még Szálasit is érte támadás. A fõtárgyalásának 8. napján, 1946. február 14-én a tárgyalás végeztével, 14 óra 30 perc körüli idõben, mikor Szálasit kifelé vezették a zeneakadémiai tárgyalóterembõl, az elsõ sorban ülõ hallgatók egyike a bal lábát ököllel megütötte. Szálasi naplójegyzete szerint zsidó volt az illetõ, akit az eset után dr. Frank László népügyész közlése szerint letartóztattak (Frank 1946 januárjának végén, mint a Kaposvári Népügyészség vezetõje kapott megbízást a népügyészi teendõk ellátására Szálasi Ferenc és társai népbírósági büntetõügyében). Lásd ezt: Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT., Budapest 1988. 357. o.
Nagyon kevés lincselésre, „népítéletre” került sor az ország felszabadulásának kezdetétõl, 1944. szeptember 23. napjától. Ilyen ritka kivétel volt a borsodi fõispán, vitéz Borbély-Maczky Emil esete, amikoris õt Miskolcon, a szovjetek bevonulása után a feldühödött járókelõk a Népkertben elfogták és agyonverték. (Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 14. o.)

A védõ és a védelem kérdésével már a nemzeti bizottságok is sokat foglalkoztak. Gyula megyei város nemzeti bizottságának 1945. május 25. napi jegyzõkönyvét, ahol a népbíróság elõtti védelem kérdésérõl tárgyaltak, felterjesztették az igazságügyminiszterhez: „Gyula m. város Nemzeti Bizottsága azon kéréssel fordul a Magyar Igazságügyminiszter Úrhoz, hogy a népbíróságokhoz hivatalból rendeljen ki védõt. Ilyen módon elkerülhetõ lesz, hogy a védõ egy személy védelméért többet kap, mint amennyi a vád képviseletét ellátó ügyész háromhavi illetménye.” Az Igazságügyminisztérium válaszában az akkor hatályos büntetõ perrendtartásra hivatkozott, amely biztosította a védõválasztás jogát és meghatározta, hogy milyen esetekben rendelhetõ ki hivatalból védõ. Hivatkozott még ezen kívül a szintén akkor hatályos ügyvédi rendtartásra is, amely szerint a védõi díj mértéke kizárólag a vádlott és a védõ szabad egyezségének a tárgya: „… így a fasiszta vádlott részérõl a védõnek jutatott tiszteletdíj is. Bár kívánatos volna a hivatalból való védelem körének újabb szabályozása, mégis az ország jelenlegi pénzügyi helyzete nem engedi meg, hogy az állam újabb, a közvédelemmel felmerülõ költségekkel terheltessék.” (2766/1945. IM. – 1945. június 15.)

A népbíróságok elõtti védelem problematikájával többször foglalkozott a legfelsõbb államhatalmi szerv is. 1945. szeptember 11. napján került megtárgyalásra az Ideiglenes Nemzetgyûlés elé a népbíráskodásról szóló miniszterelnöki rendelet. Dr. Kovács Kálmán államtitkár elõadói beszéde után vita következett, amely során Dulin Jenõ a FKgP nevében szólalt fel: „Ott van Tisztelt Nemzetgyûlés, egy másik kérdés, a védelem kérdése. Méltóztassék elhinni, nem a legkellemesebb foglalkozások közé tartozik. A védelem azonban éppen olyan fontos és lényeges a büntetõ igazságszolgáltatásban, mint a vád. A védelem az, amely az ártatlan érdekében síkraszáll, a védelem az, amely a büntetési tételeket, a büntetési nemeket igyekszik a bûnösség fokához arányosítani. A vád és a védelem egybevetése után mondja ki a bíró az ítéletet. Ostoba bíró volna az, aki a védelemnek minden szavát készpénznek venné. A védelem nem annyit jelent, hogy a bíró a védelem álláspontja szerint hozza meg az ítéletet. A bíró a szabad mérlegelés alapján hoz ítéletet. Amint azonban a vádra, a vádszempontok elõadására feltétlenül szükség van, éppen úgy szükség van az igazság szempontjából a védelem által elõtárt védelmi körülményekre. A népbíráskodásban tehát ne méltóztassék a védelmet bizonyos animozitással tekinteni. Hiszen maga a rendelet intézményesen gondoskodik a védelemrõl, maga a rendelet kimondja a védõkötelezettséget. Nyilvánvaló, hogy magát a törvényalkotót is ez a mentalitás irányította. Ennélfogva helytelen az a tendencia, amely a védelem ellen hangulatot igyekszik támasztani.”

Persze a háborús és népellenes bûnösök védelme elõször és elsõsorban az ügyvédek között váltotta ki a legnagyobb vitákat. Elõször 1945 májusában jelent meg egy hosszabb cikk az ügyvédek védelmében:
„A védelem védelmében kell néhány szót szólnunk. Meg kell védenünk a védõt, aki súlyos és felelõsségteljes munkát végez a Népbíróság elõtti eljárásban. Meg kell védenünk, mert nem érdemli azt az ellenszenvet – sõt szenvedélyes haragot –, amely igaz, hogy elsõsorban a vádlott felé fordul, de – a fõtárgyalás izzó légkörében – fenyegetõ hullámaival felcsap a védõi pulpitusra is… A védõ erkölcsi pozícióját nem téveszthetjük össze a vádlottéval. A büntetõper elengedhetetlen kelléke a védelem és az igazságszolgáltatás színvonalának komoly veszélyét jelenti minden olyan körülmény, amely a védõt munkájának viszonylagos szabadságában korlátozná. Tudomásul kell vennie a közvéleménynek azt is, hogy a védõ elsõrendûen és mellõzhetetlenül hozzájárul ahhoz, hogy a rosszindulatúan bírálgató, kákán is csomót keresõ sem láthatja népbíróságainkban a gátlás nélküli gyûlölet vak eszközét, hanem csakis azt, ami valójában: igazságszolgáltatásunk igényes és magas fórumát. Igen fontos erkölcsi követelménynek tesz eleget a népbírósági rendelet akkor, amikor a kötelezõ védelmet elrendeli. A legmagasabb rendû jogrenden felépült bíróságoktól kezdve egészen a vadnyugati lynchbíróságokig, amely valaha is büntetõ igazságszolgáltatást gyakorolt, megkövetelte a védõ munkáját, abban a tudatban, hogy mûködése jóvátehetetlenül elveszítené nélküle igazságszolgáltatási jellegét és erkölcsi súlyát. A védõ munkájának pedig jóhiszemûnek és becsületesnek kell lennie. Tudjuk – és mindenkinek, még a legsúlyosabban sértett félnek is tudomásul kell vennie –, hogy becstelenséget követne el és hivatásának árulója lenne az a védõ, aki akár tevõlegesen, akár szándékos mulasztással a vád álláspontját erõsítené a vádlott terhére! Mindezek a szempontok közismertek és szinte túlzásnak látszik, hogy ehelyütt újból felhívjuk rájuk a figyelmet. Ám talán nem hiába. A védõt hivatásszerû munkájában nemcsak a fizikai erõszak korlátozhatja – sõt ezt akár mellõzhetjük is –, hanem az az erkölcsi ítélet, amely a közvéleményben jelentkezik a védõ munkájával kapcsolatban. Ha a védõ – megfélemlítve a közvéleményben jelentkezõ erkölcsi ítélettõl – nem meri úgy védeni a vádlottat, ahogyan kellene, ha attól kell félnie, hogy reá is tapad valami – munkáján keresztül – abból a förtelembõl, ami egy-egy elállatiasodott bûntettes bûnlajstromán szerepel, akkor már csorba esett a védelem belsõ, erkölcsi szabadságán. Egy körülménnyel mindenesetre legyünk tisztában: nem mindenki feltétlenül bûnös, aki váddal terhelten a bíróság elé kerül. Ez az elv még akkor is igaz, ha az adatgyûjtés, a nyomozás normális körülmények között és korszerû eszközökkel folyik. Fokozott mértékben helytálló pedig akkor, ha a nyomozó hatóságoknak forradalmi idõkben, munkával túlterhelten, primitív közlekedési viszonyok között, szenvedélyektõl és – esetleg – elfogultságoktól izzó légkörben kell nehéz feladatukat teljesíteniök és az ilyen érzelmektõl befolyásolt emberek tanúvallomása alapján. És ha bûnös is a vádlott, esetleg nem abban bûnös, amiben vádolják. Cselekményét esetleg enyhébben kell minõsíteni, mint ahogyan a vád tette. Mindenképpen a védelemre hárul a feladat, hogy a bíróságot ez irányú munkájában támogassa. A teljes értékû vád és a teljes értékû védelem küzdelme a büntetõper kapcsán: ez világíthatja meg az egész elbírálás alá kerülõ anyagot olyan tökéletesen, hogy igazságos, erkölcsileg is megnyugtató ítéletet hozhasson a bíróság. Téves ítéletek – justizmordok – közmegnyugvást sohasem kelthetnek, sõt veszélyeztetik azt a magas erkölcsi célt, amely a népbíróságok felállításában megnyilvánult. Ne bántsuk hát a védõt.” (Ítél a nép. 1945. május 4. napi szám. 10. o. Lásd Faragó György „A védelem védelmében” címû írását.)

De az ügyvédi kar más vonatkozásokban is szerepet kapott, illetve szerepet játszott. A Miskolci Ügyvédi Kamara 1945. augusztus 4. napján elõterjesztéssel fordult az igazságügyminiszterhez. A beadványban a miskolci kamara kifejtette, hogy tisztában van a vidéki népbíróságok és népügyészségek nehézségeivel, így a miskolci helyzettel is, hiszen azzal a miskolci ügyvédek, a kamara tagjai nap, mint nap szembesülnek. A Miskolci Ügyvédi Kamara egyértelmûen megfogalmazta, hogy a Miskolci Népbíróságon az alacsony ügyintézõi és népbírósági tanácsi létszám, illetve az ezzel párosuló nagy munkateher miatt: „… a felhalmozott munkát a rendelkezésre álló fizikai erõk lebonyolítani nem tudják. Már pedig kétségtelen, hogy a népbíróságok célja az ügyek gyors lebonyolítása, mert a nép csak akkor ítélhet hathatósan, ha a cselekmények az idõ múlásával nem mennek a feledés és az elposványosodás útjára.” Éppen ezért, a felmerült súlyos gondok és hiány pótlására a Miskolci Ügyvédi Kamara segítõ kezet kínált, és az említett beadványában azt javasolta, hogy az igazságügyminiszter vegye igénybe „az ügyvédi kar megbízható és igazolt tagjait egyrészt tanácsvezetés, másrészt ügyészi teendõk ellátására: mert ezzel a múlt rendszer bûneinek felszámolását hathatósan elõsegíteni kívánnák.” A miskolci kamara garanciát vállalt arra, hogy csak olyan ügyvédeket hoznának javaslatba, akik eddig sem vállaltak a Miskolci Népbíróság elõtt védelmet. Ezek az ügyvédek: „… még kirendelés esetén sem hajlandók politikai felfogásukkal össze nem egyeztethetõ ügyekben képviseletet vállalni, legtöbbször azon okból, mert a sorozatos elhurcolások, gyilkosságok személyüket közvetlen hozzátartozóikban érték.” Az iménti idézeteket lásd a Miskolci Ügyvédi Kamara 567/1945. számú ügyiratai között (levéltári forrás, Borsod – Abaúj – Zemplén Megye).

Aztán a Népbírósági Közlöny I. évfolyam 2. számában dr. Ambrus József ügyvéd egy cikket jelentetett meg a népbíróság elõtti védelem kérdésérõl. A cikknek az ügyvédség körében élénk visszhangja támadt. Nézzünk meg egynehány kommentárt.

Dr. Ladányi Ármin, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke ekképp nyilatkozott:
- „Minden vádlottnak joga van védõre, még a tömeggyilkosnak, még a hazaárulónak is és mert nem mindenki bûnös, akit megvádolnak. A leggonoszabbnak is joga van védõre, mert gyámoltalanná lesz a legügyesebb vádlott, ha bírái elé áll. Saját ügyét senki sem képes igazán védeni. A paragrafusok útvesztõjében is könnyen téved el a jogban járatlan.”
- „Az a közhit, hogy a védõ a fõtárgyaláson véd. Nagy tévedés ez! A védõ szerepe nem a nyilvános tárgyaláson kezdõdik és nem is ott végzõdik.”
- „A lelkiismeretes védõ nem szorítkozik magára a bûnügyre, hanem a bûnügy mellett a vádlottal, az emberrel is foglalkoznia kell. A vádlott különösen a világtól elzárt vádlott, a letartóztatással még nem szakadt ki a világból. Amíg él, joga van a külvilággal való kapcsolathoz, a hozzátartozóit érdeklõ ügyekrõl is kell és szabad intézkednie. A külvilággal való ezt a kapcsolatot a védõnek kell fenntartania, ezért kell a védõnek becsületesnek és megbízhatónak lennie, aki a közérdekrõl a védelem során sem feledkezik meg. A népbíróság elõtt is elengedhetetlen a védõ. Súlyos fõbenjáró ügyek ezek. A szabadság, az élet, az egzisztencia forog kockán, de ott zokog az elégtételt váró, a megkínzott, meggyötört és kifosztott egyén és a megtorlást követelõ, elárult, romlásba döntött, ezer sebtõl vérzõ haza is. A bosszú, az elfogultság helyett az igazságot megkeresni a felületesség helyébe; az alaposságot, az egyoldalúság fölé; a bölcs mérlegelést kivívni, ez a védõ feladata. Ezért állítunk minden vádlott mellé védõt, akinek kötelessége a vádlott és az igazság védelmét szigorú, fegyelmi felelõsség mellett mindig lelkiismeretesen ellátni, akár kap a munkájáért díjazást, akár nem.”
- „Elejétõl kezdve az volt az álláspontom, hogy a népbíróság elé került vádlottaknak, ha maguk nem választottak védõt, kirendelünk védõt. A vádlottaknak pedig meg kell engedni a szabad védõválasztást.”
- „Az Ügyvédi Kamara nem tiltotta el a védelmet és nem foglalt állást a védelem vállalása ellen. Én szembeszállottam minden olyan kísérlettel, amely nálunk is próbálkozott azzal a gondolattal, hogy a magyar ügyvédi kar tagadja meg a védelmet a hazaárulóktól és a bestiális gyilkosoktól.”
- „A Jogászok Szabad Szakszervezete beható vita után azt határozta, hogy a szabad szakszervezet szocialista tagjainak csak az esetre engedné meg a védelem elvállalását, ha ahhoz a szervezet hozzájárult. Lehetnek esetek, amikor a politikai szükségesség megkívánja, hogy a népbíróság elõtt szocialista legyen a védõ. Van, amikor ártatlanokat vádolnak meg, vannak kisebb jelentõségû ügyek, melyekben szocialista nyugodtan védhet, de nem tartjuk ildomosnak, hogy a haladás, a kultúra, a szabadság fõbûnöseit pont a szocialisták védjék, mikor vannak mások, akik a védelmet vállalhatják.”
- „A védõ kirendelésénél nem nézzük sem a vádlott, sem a védõ származását. Fel kell már végre hagyni az õskutatás szerencsétlen gondolatával. Csak egy szempontunk van, alkalmas-e a védõ vagy sem. De azért õszintén meg kell azt is mondanom, hogy nem szimpatikus elõttem az a védõ, aki maga is megszenvedett, családja is és most kiáll védeni azokat, akik ezeket a szenvedéseket okozták. Ha angyal, ám tegye meg, de én nem hiszek a földön járó angyalokban…”

Dr. Hubert Gusztáv, a Budapesti Ügyvédi Kamara fõtitkárának véleménye a következõ volt:
- „Megítélésem szerint Ambrus József kartársam helyesen fogta fel a népbíróság elõtti védelem problémáit. Szabatosabban mondva, tulajdonképpen nem is a védelem, hanem a védõ problémáiról szól fejtegetéseiben és nézetem szerint is csakis errõl lehet beszélni. A védelem kérdése ugyanis azt hiszem, egy jogász elõtt sem lehet problematikus. A védelmet csak egyféleképpen – csak jól szabad és kell is teljesíteni. A védelem olyan szerves része a vádelv alapján felépült igazságszolgáltatási rendszerünknek, amely épúgy (sic!) nem nélkülözhetõ, mint a vád szerepe. Az egész igazságszolgáltatási apparátusunknak, tehát úgy a bíróságnak, mint a vádnak és védelemnek nem lehet más célja, minthogy becsülettel szolgálja az igazság és jogkeresés sokszor nehéz munkáját. Ebben a magasztos feladatban kell az ítélõbíróság segítségére lenni úgy a vádnak, mint a védelemnek. Különösen fokozott mértékben kell a jogászszakember védõnek ezt a segítséget a népbíráknak, tehát laikus bíráknak juttatni. Természetesen úgy a vád, mint a védelem elsõsorban a maga szempontja szerinti adatokat tárja fel, de végsõ célja az igazságkeresés, vagyis az, hogy a bíró személyeken felülemelkedve döntsön és tisztán szolgáltassa az igazságot, helyesen alkalmazhassa a törvényt, hogy megszülethessék a mindenkit megnyugtató ítélet. Így felfogva a védelem feladatát, a védelem kérdése nem lehet problematikus. Problémái csak a védõnek lehetnek. Nézetem szerint a védõnek elsõsorban egyik legfõbb problémája az kell hogy legyen, vajjon (sic!) hivatása magaslatára tud-e helyezkedni, alkalmas-e arra a szerepre és meg tud-e felelni annak a feladatnak, amelynek teljesítésére vállalkozott. Ha ezzel az önkritikával helyesen él a védõ, mielõtt védelemre vállalkoznék, máris megoldotta a kérdés egyik legfõbb problémáját. Hosszú és eldönthetetlen vitára vezetett annak a kérdésnek tárgyalása, vajjon (sic!) szabad-e vagy kell-e a védelmet megtagadni bizonyos politikai természetû ügyek vádlottaitól. Ezt a felfogást politikai szempontok támogathatják, de az igazságszolgáltatás mai felépítése mellett jogászi szempontból annak helyessége nem igen képzelhetõ el. Védõt eltiltani bizonyos védelmektõl annyit jelentene, mintha az orvost eltiltanák meghatározott betegségek gyógyításától.”
- „A Kamarának az adott helyzetben a népbíróságok elõtti tárgyalásoknál tehát csak arra kell törekedni, hogy a védõ kirendelésénél lehetõleg az arra legalkalmasabb ügyvédet válassza ki és a szabadon választott védõk felett pedig a védõi szabadság teljes tiszteletbentartása mellett felügyeleti jogánál fogva olyan ellenõrzést gyakoroljon, amellyel megakadályozza, hogy esetleg valamelyik védõ olyan magatartást tanusítson (sic!), amely a kar erkölcsi tekintélyének lejáratásához vezethet. Meggyõzõdésem, hogy egy-két sajnálatos és egészen kivételes esettõl eltekintve a védõi kar magas színvonala kizárja ennek lehetõséggét (sic!).”

Dr. Halász Lajos ügyvéd a következõket mondta:
- „Ambrus kollegám cikkét, kristálytiszta okfejtésével az utolsó betûig magamévá teszem. Magam is úgy látom, hogy a védõnek – éspedig nemcsak a népbírósági eljárásban – legfõbb feladata a tárgyi igazság kiderítésében való közremûködés. Azt is aláírom, hogy e célból a védõnek még a bírónál és ügyésznél is jobban kell ismernie a per – és joganyag minden részletét, nem is beszélve a vádlott egyéniségérõl. Ezt annyira vallom, hogy 40 éves prakszisom során az iratok áttanulmányozását sohasem bíztam helyettesemre. Ennek sokszor hasznát is láttam, mert az iratokban a fõtárgyalási elnöknek vagy az elõadóbírónak egy-egy ceruzás aláhúzása vagy kérdõjele felhívta a figyelmemet arra, hogy õk mit tartanak a per fontos vagy gyenge pontjainak, én tehát ezekbe bekapcsolódva éppen ezeket a részleteket igyekeztem tisztázni, amivel rendszerint az igazságnak is, de a vádlottnak is segítettem.”
- „A védõi szerepet egyébként olyan komolyan veszem, hogy nem szégyenlem bevallani azt a lámpalázat, mely szinte minden esetben elfog egész addig, míg az elnök a fõtárgyalást meg nem nyitja. Azután persze a lámpaláz eltûnik és csak a hivatás tudata marad meg, szerintem a legszebb tudat, mely jogászembert eltölthet.”

Végül nézzük meg dr. Alvinczy Imre ügyvéd bevezetõ gondolatait:
- „A fasiszta bûnügyekben éppen úgy, mint minden más közönséges bûncselekmény elbírálásánál a védelem célja nem az, hogy büntetlenséget biztosítson a bûnösnek, hanem az, hogy egyrészt a büntetés ne haladja meg a megérdemelt mértéket, másrészt, hogy ne csak maga a jogsértõ cselekmény, hanem a tett elkövetésére irányuló tudatos szándék fenn vagy fenn nem forgása is elbíráltassék. A védelem joga nem a védõ jogát jelenti, hanem minden nemzeti és társadalmi közösségben élõ ember biztonságának, háboríthatatlanságának, szabad mozgásának és szellemi megnyilatkozásainak jogát és lehetõségét az összesség érdekében és javára hozott törvények keretei között.”
Az interjú megjelent a Népbírósági Közlöny I. évfolyam 3. számának (1945. november 24.) 13. oldalán, illetve folytatódott a következõ oldalakon is, „Ügyvédek hozzászólnak a nyilasvédelem kérdéséhez” címmel.

A közvélemény viszont csakúgy, mint a sajtó, felháborodottan kifogásolta, hogy vannak emberek, akik hajlandók ellátni a háborús és népellenes bûnösök védelmét. Jól tükrözi a kor indulatait, illetve a közvéleménynek való megfelelés szándékát a Budapesti Ügyvédi Kamara határozata is: „A Budapesti Ügyvédi Kamara ideiglenes végrehajtó bizottsága megállapítja és határozatilag kimondja, hogy a háborús fõbûnösök védelmének megbízás alapján, önként való elvállalása az ügyvédi állás tekintélyét súlyosan sérti, a kari becsülettel nem egyeztethetõ össze.” (A határozatot a Népbírósági Közlöny I. évfolyamának 5. számában, 1945. december 8. napján tették közzé.)

A határozat az ügyvédek körében ismét élénk vitát váltott ki. Dr. Ács Jenõ így kommentált:
- „A Kamara említett határozatával nem értek egyet. Olyan ez, mintha a múlt idõszakban (a jelenlegi OTI bocsásson meg!) a legsúlyosabb betegeket arra kényszerítették volna, hogy csak OTI-orvossal gyógykezeltethetik magukat vagy az orvosokat eltiltották volna, hogy a betegek egy bizonyos kategóriájának kezelését vállalhassák. A törvény nem ismer más korlátozást, én sem fogadok el mást, csak a komoly, független, bátor, lelkiismeretes, törvénytisztelõ ügyvéd maga döntheti el, vállalja-e a vádlott védelmét vagy sem. (…) Lehet, hogy ez az álláspont ma nem népszerû, de az én nézetem az, hogy a bûnösök semmiféle kategóriáját nem lehet megfosztani a szabad védõválasztás jogától. Végül is ez a jog a vádlottaké és nem a védõké.”

Dr. Kelemen Pál viszont egyetértett a határozattal. Kifejtette, hogy a háborús fõbûnösök védelmének ügye éppen úgy, mint maga a háborús fõbûnös, már eleve halálra van ítélve:
- „Országunk erkölcsi és anyagi javait beláthatatlan idõre elpusztító háborús fõbûnösök védelmének vállalásával a megbízott ügyvéd nyilvánvalóan nem akarja, de nem is tudja védencét megvédeni, hanem a védelmet közvetlenül vagy közvetve pusztán anyagi javak eléréséért vállalja. Márpedig kétséget sem szenvedhet, hogy a népi együttérzés és a kari becsület ellen vét az az ügyvéd, aki meggyõzõdése ellenére pénzért (és csakis pénzért) odaadja magát a háborús fõbûnösök védelméhez.”

Dr. Patriász István szerint a védõnek mindig joga van arra, hogy egy adott ügy védelmét ne vállalja el. Nem kötelezhetõ ugyanis az ügyvéd arra, hogy olyat vállaljon, amivel lelkiismerete nem egyezik. Mivel a Kamara határozata elutasítja a háborús fõbûnösök védelmének elvállalását, azt tette csak, amire az egyes ügyvédnek is joga van. A Kamara „… az ügyvédeknek, az ügyvédek erkölcsi érzékének, lelkiismeretességének összessége, ezért joga van arra, hogy valamennyi ügyvéd nevében nyilatkozzék.” A háborús fõbûnösök esetében így marad tehát a kirendelés lehetõsége. Viszont „a kirendelt védõ, aki teljes odaadással végzi munkáját, tisztán áll a közvélemény és saját lelkiismerete elõtt még akkor is, ha netán igaztalan ügyet védene, hiszen csak kötelességét teljesíti.”

Dr. Hegyi Gyula álláspontja a védelem elvállalásának teljes szabadságára helyezkedett: „A védelem szabadsága tulajdonképpen nem az ügyvédet, hanem a nagyközönséget illeti. A védelem elvállalása kérdésében a felkért ügyvédre kell bízni annak elbírálását, hogy nincs-e valami erkölcsi, politikai, vagy érzelmi akadálya annak, hogy a megbízást elvállalja. A védõ a nagy nyilvánosság elõtt teljesíti hivatásából folyó kötelességét és ennek erkölcsi, fegyelmi és büntetõjogi ellenõrzése alatt áll. Ez kellõ biztosíték arra, hogy kötelességét megfelelõen teljesítse.”
A kommentárok a Népbírósági Közlöny I. évfolyam 6. számában, 1945. december 15. napján jelentek meg, „Sérti-e a védelem szabadságát az Ügyvédi Kamara határozata a háborús bûnösökrõl?” címmel.

A ’népbíróság elõtti védelem problémája’ címû cikkében dr. Ambrus József – többek között – így fogalmazott: „…a Magyar Jogászok Szabad Szakszervezete már régebben elhatározta, hogy tagjai ily bûnösök – a háborús és népellenes bûncselekményekkel vádoltak – védelmét csak abban az esetben vállalhatják, ha ehhez a Szakszervezet elõzetesen hozzájárul. Ez a határozat nem köti azokat, akik nem tagjai a Szakszervezetnek, de ez a határozat soha nem is vitetett gyakorlatilag keresztül. S így talán helyesebb is. A szabad védõválasztás joga elemi feltétele a demokratikus igazságszolgáltatásnak. Csak éppen ilyen alkalommal a védõnek soha nem szabad szem elõtt tévesztenie, hogy hivatása telítve van erkölcsi szabályokkal, s kifelé, a közvélemény felé egy pillanatig sem szabad azt a látszatot kelteni, hogy igazságérzete, elvei, politikai meggyõzõdése egy-egy népbírósági bûnügy idõtartamára kibérelhetõ, illetve félretehetõ…” Ambrus azt javasolta, hogy a népbíróság elõtti eljárásokban kirendelt védõ járjon el, mert a kirendelés nem más, mint közmegbízatás, amit így semmiféle támadás nem érhet a késõbbiek során. Kirendelés esetén a védõ mentve van attól a gyanútól, amely akkor éri, ha háborús fõbûnöst önként, megbízás alapján, díjazásért véd. Ha a védõt kirendelik, akkor „az ügyvédnek saját magának kell éreznie, hogy melyik bûnös védelme szül erkölcsi összeférhetetlenséget politikai felfogásával, meggyõzõdésével, személyi adottságaival, múltjával.” Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 6. szám (1945. december 15.)

Konkrét ügyekben is érvényesült a Budapesti Ügyvédi Kamara határozata. Például Fedák Sári színésznõ ügyében is védõt rendeltek ki, ebbe a vádlott azonban nem nyugodott bele. Álláspontja szerint õ nem tekinthetõ háborús fõbûnösnek, ezért ügyére a határozat nem vonatkozik. Mivel Fedákot valóban nem minõsítették fõbûnösnek, kifogását alaposnak találták, és annak helyt adtak, ezért „a Donausender csalogányát” a megtartandó fõtárgyaláson nem az eredetileg kirendelt védõ, hanem az általa megbízott ügyvéd védte (Lásd: Világ. 1946. március 30. napi szám).

Látható tehát, hogy a népbírósági büntetõügyekben eljáró védõ milyenfajta nehézségekkel kellett, hogy megküzdjön, és e nehézségek sokszor magának a népbírósági eljárásnak a sajátosságaiból is fakadtak. A népbírósági eljárások gyakran igen súlyos, a társadalomra kiemelten veszélyes, és egyébként is aljas bûncselekmények elkövetése miatt folytak. Ez a kiemelkedõ fokú társadalomra veszélyesség, valamint az a tény, hogy a háborús és népellenes bûncselekmények sértettjének egyszersmind a magyar népet is tekintették, rendszerint szükségtelenné tette, hogy a nyomozó hatóság, a népügyészség vagy a népbíróság egyéb részletkérdésekkel is foglalkozzon. Éppen ezért volt sajátos, az addig megszokott bírói gyakorlattól eltérõ az enyhítõ és mentõ körülmények figyelembevétele, megítélése is. De – vagy éppen ezért, a védõ mégsem tehetett mást, mint megkísérelte a részcselekményekre, a bármilyen fellelhetõ enyhítõ körülményekre felhívni az eljáró népbíróság figyelmét, még akkor is, ha az eredményre nem vezethetett. Nem azért tette ezt, hogy megpróbálja tisztára mosni a bûnöst, hogy megpróbálja a jól megérdemelt büntetés terhe alól „kihúzni” a vádlottat, hanem azért, mert a védõi hivatásához tartozott az elkövetett bûncselekmény minél teljesebb és széleskörûbb megvilágítása, valamennyi fellelhetõ enyhítõ és mentõ körülmény feltárása. Különösen volt ez fontos akkor, amikor az elkövetett bûnök vitatására nem volt remény, a védõnek ekkor tehát olyan lehetõségei maradtak csak, amelyek egyébként nem sok kilátással kecsegtették vádlottat és védõjét.

Jól érzékelhetõ ez a helyzet például dr. Antal István, volt igazságügyminiszter népbírósági büntetõügyében. A másodfokon eljáró NOT ítéletében ez olvasható: „A védelem részérõl a tényállás további felderítése céljából ajánlott bizonyítást, mint az ügy érdemében eredményre nem vezethetõt, mellõzni kellett. Az Országos Tanács ugyanis több ízben kifejtett jogi álláspontja szerint a bûncselekmény elbírálásánál csupán azt a bekövetkezett legsúlyosabb eredményeket veszi figyelembe, amelyek a vádlott magatartása következtében megtörténtek és teljesen közömbösek azok a részleteredmények, amelyek létrehozták, de közömbösek azok a körülmények is, amelyek a vádlottat a cselekmény elkövetésénél motiválták.” A védelem indítványozta a vádlott sajtótevékenysége egészének, illetve valamennyi nyilvános beszédének a megvizsgálását. A NOT a védõ indítványát elutasította, és rámutatott arra, hogy a vádlott egyéb cselekményei – dr. Antal Gömbös Gyula sajtófõnöke, majd igazságügyi államtitkára volt, ezután Imrédy Béla igazságügyi és propagandaügyi államtitkára lett, ezt követõen Kállay Miklós nemzetvédelmi és propaganda minisztere, illetve Sztójay Döme igazságügyi, majd vallás- és közoktatásügyi minisztere volt – olyan súlyúak, amelyek mellett sajtótevékenységét és beszédeit amúgy sem lehetne külön háborús bûncselekményekként értékelni. Lásd: NOT. I. 3678/1946/11. (1946. augusztus 31.)

Általában tehát nem járt sikerrel az enyhítõ és mentõ körülmények feltárása. Az enyhítõ körülményekrõl kialakult véleményt jól jellemzi egy korabeli újságcikk: „A Népbíróság hathavi börtönre ítélt egy zsidó munkaszolgálatost, aki származását letagadva, beállt SS-legénynek. Az ítélet kiszabásánál a bíróság enyhítõ körülménynek vette, hogy a vádlott így akarta megmenteni életét. Nem értjük és nem helyeseljük az ítéletet, még kevésbé annak indokolását. Ha valaki farkasnak áll a farkasok közé, azt mindenképp megilleti a nyáját féltõ pásztor fegyverének golyója. Hiába pitizik kutyamód kétlábra állva, miután már átharapta a bárányok torkát. A gyilkos mindenképp gyilkos, a gyilkosok cinkostársa mindenképp cinkostárs. Ilyen esetben a származás, az irháját féltõ gyávaság nem enyhítõ, hanem súlyosbító körülmény.” Szabadság. I. évfolyam, 126. szám, 3. o. (1945. június 21.)

A népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló törvény aztán az Nbr. 24. §-át azzal egészítette ki, hogy az az ügyvéd, aki az ügyvédek névjegyzékébe való felvétele elõtt népügyészi állást töltött be, e hivatali mûködésének megszûntétõl számított három éven át nem képviselhetett feleket sem az elõtt a népügyészség elõtt, amelynél mûködött, sem pedig az elõtt a népbíróság elõtt, amely mellé rendelve volt az a népügyészség, amelynek korábban tagja volt (lásd: T. 10. §).
Itt említeném meg, hogy érdemes megismerni egy, a népbírósági büntetõügyekben aktív védõ, dr. Varga László visszaemlékezéseit is a témában. Lásd: Varga László: Kérem a vádlott felmentését! Püski, 1981.

1. 4. A népügyészség
A vád képviseletében a népbíróság elõtt népügyész (mint közvádló), valamint politikai ügyész (azaz laikus ügyész, õ nem a vádat, hanem a „magyar népet” képviselte a tárgyalásokon, ugyanis sértettnek tekintették az egész magyar népet is, tehát a magyarságot, mint közösséget) járt el. Az Nbr. 24. § 4. fordulata szerint a népügyész alkalmazása ideiglenes. Többek között ez is a népbírósági rendszer ideiglenes jellegére és specialitására utalt, míg a magyar nép, mint közösség „sértettségét” pedig szintén – általánosságban – az Nbr. –bõl, pontosabban annak preambulumából vezették le, ami a magyar népet ért történelmi katasztrófából indult ki: „Az ideiglenes Nemzetgyûlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain a Debrecenben adott felhatalmazás alapján az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtõl vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielõbb elnyerjék büntetésüket, - az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következõket rendeli.”

Elsõsorban ez miatt, az egész népet ért tragédia miatt alakították ki külön a politikai ügyészi posztot is. Dr. Major említi meg visszaemlékezésében: „Dr. Szücs János kezdeményezésére új miniszterünk elrendelte, hogy a népügyész mellett, kiemelkedõ képességû keresztény politikusok mint politikai ügyészek képviseljék a sértett nép nevében a vádat. Az elsõ politikai ügyész dr. Ortutay Gyula 1945 szeptemberében a már említett páter Kun András – tömeggyilkos – volt szerzetes népbírósági tárgyalásán szólalt fel. Dr. Ortutay remek beszédében a krisztusi eszmék árulójává lett papnak, a keresztény egyház tagjának a homlokára sütötte a Kain-bélyeget. Ez a keresztény-nemzeti Magyarországon oly sok mindent átélt tömegeknek nem tetszett.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 186. o.

A Budapesti Népügyészség vezetõje a Rákosi-féle tisztogatások alatt kivégzett dr. Szebenyi Endre, majd pedig dr. Molnár Sándor lett. Ismertebb népügyészek voltak dr. Fenesi Ferenc, dr. Krasznai Antal, dr. Ambrus József, dr. Somogyi Ödön és dr. Szabó Ferenc.

Az Nbr. 24. – 36. §-ai foglalkoztak a népügyészekkel, valamint a népügyészségekkel. A népügyészeket és azok vezetõit az igazságügyminiszter nevezte ki a bírói és ügyvédi vizsgával vagy szükség esetén jogtudori oklevéllel rendelkezõ egyének közül, a helyi nemzeti bizottság ajánlása, illetve meghallgatása után. Ez általában távirat vagy levél útján történt, nézzünk meg egy példát. Baranya Vármegye és Pécs Város Nemzeti Bizottsága levélben fordult az igazságügyminiszterhez a Pécsi Népügyészség népügyészeinek kinevezése tárgyában: „Igazságügyi Miniszter Úr! Pécs város és Baranya vármegye Nemzeti Bizottsága az Ideiglenes Nemzeti Kormány 81./1945. M.E. számú rendelet 24. §.-a értelmében Dr. Fischer Gyula pécsi Majos Imre utca 2. szám alatti lakós okleveles ügyvédet és Dr. Hilfrei (a név végére kézzel egy ch lett odaírva – P. A.) István pécsi Rákóczi út 56. szám alatti lakós okleveles ügyvédet hozza javaslatba a Miniszter Úrnak a népügyészi kinevezésre, mégis azzal, hogy Dr. Fischer Gyula személyét hozza javaslatba, mint vezetõnépügyészt. Nemzeti Bizottságunk tisztelettel kéri a Miniszter Urat, hogy kinevezést soron kívül eszközölni szíveskedjék, hogy a népbíróság városunkban mielõbb megkezdhesse mûködését. Tisztelettel kérjük továbbá, hogy a pécsi törvényszék illetékességi területére két tanács felállítását elrendelni méltóztassék. Pécs, 1945. évi március hó 16-án.” A levél fényképmásolatát dr. Lukács Tibor az idézett mûvének a 119. oldalán közli. A beadványt az elnökhelyettes és a jegyzõ írta alá.

Az igazságügyminiszter azonban a népügyészeket bármikor felmenthette. A népügyész más keresõ foglalkozást nem folytathatott. A népügyész alkalmazása ideiglenes volt. Felmentésekor, amennyiben az igazságügyminiszter ügyésszé nem nevezte ki, háromhavi fizetést kapott végkielégítésül. A népügyész az általa aláírt határozatokért a felelõsséget saját személyében viselte.
A törvényszék és az ügyészség vezetõje együttesen jelölték ki a népügyészség segédszemélyzetét a bíróságok és az ügyészség segédszemélyzetének tagjai közül. A nyomozás tekintetében a Bp. 83-86. §-ai (1896:33. tc.) voltak alkalmazandók: „VIII. FEJEZET. A nyomozás. I. A nyomozás célja és a teljesítésére hivatott hatóságok és közegek. 83. § A nyomozás tárgya: azoknak az adatoknak kipuhatolása és megállapítása, melyek a vád emelése vagy nem emelése kérdésében a vádló tájékozására szükségesek. A nyomozás e határon túl nem terjedhet. 84. § A nyomozást rendszerint a kir. ügyészség, ha pedig a vádat kizárólag fõmagánvádló képviseli (41. §), az illetékes rendõri hatóság fõnöke rendeli el. A kir. ügyészség a nyomozás érdekében minden közhatóságtól felvilágosításokat és értesítéseket kívánhat, továbbá az egész nyomozásnak, vagy egyes nyomozó cselekményeknek teljesítése végett a rendõri hatóságokat és közegeket (85. §) megkeresheti, illetõleg utasíthatja; a nyomozás menetét irányítja; a nyomozási cselekményeket és a nyomozó hatóságok eljárását ellenõrzi. A rendõri hatóságok és közegek kötelesek a megkeresésnek, illetõleg utasításnak feltétlenül eleget tenni; különösen a tényállás megállapítása, a tettes és a részes kipuhatolása, valamint a bûnjeleknek és bizonyítékoknak megszerzése céljából eljárni és minden lényegesebb intézkedésrõl, valamint annak eredményérõl a kir. ügyészséget értesíteni. 85. § Rendõri hatóságok alatt értendõk: az államnak, a törvényhatóságoknak, rendezett tanácsú városoknak és a községeknek rendõri hatáskörrel bíró hatóságai és hivatalai, valamint ezeknek vezetõi és önálló intézkedésre jogosított tagjai, nevezetesen a községi elöljáróságok is. Rendõri közegek: a felsorolt hatóságoknak alárendelt hivatalnokok, az állami, törvényhatósági, városi és községi rendõrök, valamint a csendõrségnek altisztjei és legénysége. A kir. minisztérium rendelettel állapítja meg, hogy mely rendõri jogkörrel bíró hatóságok és közegek vannak a kir. ügyészség közvetlen rendelkezésének alávetve és melyekkel érintkezik a kir. ügyészség megkeresés útján. 86. § Járásbíróságokhoz a kir. ügyészség csak egyes nyomozó cselekményeknek teljesítése végett intézhet megkeresést. Ha azonban e megkeresés teljesítése közben a kir. ügyészség részérõl megjelölt nyomozó cselekmény kiegészítésének szüksége merül fel; a megkeresett járásbíróság a megkeresés tárgyával összefüggõ vagy abból folyó további szükséges nyomozó cselekményeket újabb megkeresés nélkül is teljesíti.”

A Bp. XII. fejezetében a vizsgálóbíróra megszabott jogok (kötelességek) a népügyészt illették (tehát a következõ esetekben, úgymint: I. Lefoglalás: a) Általános rendelkezések /169 – 170. §/ ; b) Levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalása /171 – 172. §/. II. Házkutatás és személymotozás: 173 – 176. §. III. A lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás elrendelése: 177 – 179. §. IV. A lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás foganatosítása: 180 – 191. §).

Az Nbr. 31. §-a szerint a népügyész feljelentést csak abban az esetben vehetett figyelembe, ha abban a feljelentõ pontos lakcímét feltüntette és azt alá is írta. A hiányos vagy hamis név alatt tett, illetve nyilván alaptalan feljelentést figyelembe venni nem volt szabad. Szóbeli feljelentésrõl a népügyész jegyzõkönyvet vett fel, amely a feljelentõ nevét és lakcímét, a feljelentés alapját képezõ tényeket, és a vonatkozó bizonyítékokat tartalmazta. A jegyzõkönyvet a feljelentõvel alá kellett íratni.

A népügyészségek becsülettel betartották a vonatkozó jogszabályok rendelkezéseit. Például 1945. május 25. napján a Balassagyarmati Népügyészség vezetõje akként nyilatkozott jegyzõkönyvbe az Igazságügyminisztériumban, hogy elsõsorban a salgótarjáni rendõrkapitányság által lenyomozott ügyekben a Balassagyarmati Népbíróság szokatlanul nagyszámú felmentõ ítéleteket hozott. Nyomozati iratokkal tudta bizonyítani, hogy a rendõrség „a nyomozások lefolytatásánál a kezdet nehézségeivel küzd s olyan nyomozati anyagokkal kísértet be letartóztatott egyéneket a balassagyarmati népügyészséghez, amelyek a legtöbb esetben semmiféle alapot nem szolgáltatnak a vádemeléshez”. A népügyészség vezetõje mellékelt a jegyzõkönyvhöz néhány nyomozati anyagot is. Volt köztük olyan, amely névtelen feljelentés alapján indult, holott az Nbr. 31. §-ának 1. bekezdése szerint névtelen feljelentés nyomozás alapját nem képezhette. Az ilyen esetekben a nyomozásokat nyilván meg kellett szüntetni. Egy másik ügyben pedig a gyanúsítottal csak az õrizetbevételi javaslat érkezett, miszerint az illetõ SS katona volt, de ezt a nyomozóhatóság semmilyen bizonyítékkal sem tudta alátámasztani. Ez miatt a népügyészség nem rendelhette el az elõzetes letartóztatást, az eljárást pedig megszüntette. A Balassagyarmati Népügyészség vezetõjének jelentése és a csatolt dokumentumok alapján az Igazságügyminisztérium a belügyminiszterhez fordult, kérve, hogy a rendõrség munkájának megjavítására intézkedjék: „… hogy a fasizmus elleni küzdelemben a rendõrség szakszerû munkájával a népügyészség segítségére legyen.” (2247/1945. IM. – 1945. május 28.)

E helyre jegyezném meg, hogy a népügyészségek nem csak a jogszabályokat tartották és tartatták be, de mindig vizsgálták az adott ügy teljes tényállását, valamint az egyéb körülményeket (legyenek azok súlyosítók vagy enyhítõk), illetve, értékelték például a felsõbb katonai parancsok által (miatt) elõállt kényszerûséget is. Tehát keresték a jogszerûséget, azt, hogy a vádirat mindenben megfeleljen az Nbr.-nek és módosításainak, azaz nem volt céljuk, de lehetõségük sem arra, hogy a kollektív bûnösség elvén haladva minden érintettet mérlegelés nélkül megvádoljanak. Nézzünk meg erre egynehány példát.

T. G. tartalékos fõhadnagyként vonult be katonának, és a vezérkari fõnökség különleges csoportjához (VKF. II. osztály) osztották be. Feladata partizán gyûjtõszázad parancsnokként nyilas partizán egységek szervezése volt. A Zalaegerszegi Népügyészség az ellene folyó nyomozást megszüntette, vádemelésre nem talált okot. Indokolásában kifejtette, hogy beosztását a gyanúsított nem saját maga kérte, a partizán alakulatba való toborzás céljából nyilas propagandát nem fejtet ki, a nála jelentkezõ személyeknek a partizáncsoportba szóló behívót kiállította ugyan, de ez a szolgálati feladata volt. Megállapította, hogy ezért felelõsségre nem vonható, „tekintve, hogy a gyanúsított abban az idõben katonai fegyelem alatt állt és így a beosztására vonatkozó parancsnak ellene nem szegülhetett.” Zalaegerszegi Népügyészség Nü. 147/1946. – 6. szám (1946. november 23.). Lásd: 80. 359/1946. IM.

A. J. 1944 szeptemberében, Vaskúton SS katonai szolgálatba lépett. Gyanúsítotti kihallgatásán elõadta, hogy ezt azért tette, mert katonai behívójegyet kapott, egyébként a Volksbundnak nem volt tagja, az utolsó népszámláláskor pedig magyar nemzetiségûnek vallotta magát. A Bajai Népügyészség elfogadta a gyanúsítotti védekezést. Dr. Csongor Gyula népügyész 1945. szeptember 29. napján megállapította, hogy a nemzeti bizottság igazolása szerint nevezett a Volksbundnak tagja valóban nem volt, magyarellenességgel nem vádolható. Az Nbr. 13.§ 4. pontja szerint háborús bûnös az, aki magyar állampolgár létére a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS, Gestapó) kötelékébe lépett. Jelen esetben a gyanúsított nem lépett be az SS kötelékébe, ugyanis oda katonai behívóval behívták. S minthogy a népszámláláskor magyar nemzetiségûnek vallotta magát, így a behívásának még az elõfeltételét sem teremtette meg, tehát nem szabad akarati elhatározásából lépett az SS kötelékébe, hanem azért, mert a katonai behívójegy kényszere folytán oda be kellett vonulnia. „Minthogy pedig az elõadásával szemben semmiféle megnyugtató bizonyíték nincs arra nézve, hogy szabad akarat elhatározásból kifolyólag vonult be, illetõleg ’lépett’ volna az SS katonai kötelékbe, sõt még arra sincs adat, hogy a behívásnak az elõfeltételét õ teremtette volna meg azzal, hogy német nemzetiségûnek vallotta volna magát, ezért a további nyomozás a Bp. 101.§ 3. pontja alapján megszüntetendõ volt.” Bajai Népügyészség 635/1945. nü. szám (1945. szeptember 29.).
Lásd még ide a Bp. 101. §-át: „101. § A nyomozás megszüntetendõ, ha: 1. bûncselekmény nem forog fenn; 2. az eljárás folytatásához szükséges felhatalmazás vagy kívánat hiányzik, vagy a magánindítványra jogosult indítványt nem tett vagy azt visszavonta; 3. a további eljárástól bizonyítékok hiánya vagy azok megszerzésének rendkívüli nehézsége miatt eredmény nem várható. A nyomozás befejezendõ, ha vizsgálat indítványozására, a vádirat benyújtására, az ügy áttételére (92. §), vagy pedig a nyomozás megszüntetésére elegendõ adat van (83. §). A nyomozás megszüntetését vagy befejezését a kir. ügyészség, illetõleg fõmagánvád esetében a nyomozást vezetõ rendõri hatóságnak fõnöke (84. § elsõ bekezdése) rendeli el. A kir. ügyészség akkor is elrendelheti a nyomozás befejezését, ha járásbíróság jár el (86. §). A nyomozás megszüntetése vagy befejezése tárgyában hozott határozatok ellen perorvoslatnak nincs helye. Áttétel esetében a nyomozást vezetett kir. ügyészség vagy rendõri hatóság a letartóztatva levõ gyanúsítottat az illetékes hatósághoz kísérteti át. A nyomozás megszüntetésérõl az annak folyamán kihallgatott gyanúsított és a magánindítványt vagy feljelentést tett sértett, értesítendõ és ez utóbbi egyúttal a 42. §-ban meghatározott jogaira figyelmeztetendõ.”

Dr. Sch. G. volt ügyész ellen népellenes bûncselekmény gyanúja miatt indult eljárás. Az ügy elõzménye szerint 1942 nyarán I. F. békéscsabai kereskedõ útközben, az útitársai elõtt a háborúról beszélt. Nem bízott a németek gyõzelmében, és kijelentette, hogy a háborút el fogják veszíteni. Arról beszélt, hogy a németek már 3 hónapja állnak Moszkva elõtt, de nem tudnak elõbbrenyomulni. Mert hiszen az elsõ világháború alatt is bent voltunk már Szerbiában, Romániában és Párizs alatt is, de mégsem gyõztünk, sõt, forradalom tört ki a végén – érvelt I. F., végül kijelentette, hogy mivel nagyhatalmak állnak velünk szemben, a háborút el fogjuk veszíteni. I. F. –et egy nyilas besúgó feljelentette, és eljárás indult ellene. A vád folytatólagosan elkövetett valótlan hír terjesztésének vétsége volt (1937. évi X. törvénycikk 2. §). A vádiratot a Gyulai Királyi Ügyészség részérõl dr. Sch. G. királyi ügyészi elnök készítette el és írta alá (1942. k. ü. 4447. szám /1942. december 30./). A Gyulai Törvényszék I. F. vádlottat bûnösnek mondta ki, és 5 ezer pengõ pénzbüntetésre ítélte. Dr. Sch. G. az ítéletet súlyosbításért megfellebbezte. A fellebbezés indokolásában támadta a vádlottat és annak kijelentéseit, valamint kifejtette, hogy a nemzetiszocialista Németország gyõzni fog, és további fasiszta kijelentéseket is tett benne, tulajdonképpen fasiszta propagandát fejtett ki tehát a fellebbezés indokolásában. Ezen okok miatt indult ellene eljárás a felszabadulás után, de a népügyészség meglátása szerint a volt ügyész cselekményének minõsítésénél súlyos problémák adódtak, ugyanis a leírt magatartást nem lehetett egyetlen törvényhelybe sem beilleszteni. Értelmezési gondjaival az eljáró népügyész az igazságügyminiszterhez fordult, majd a hivatalos értelmezést követõen a nyomozást az illetékes népügyészség megszüntette. A megszüntetõ határozat szerint a gyanúsított nem lépte túl a számára elõírt ténykedést, mivel az akkori helyzetben szokásos volt, hogy a politikai természetû ügyekben hozott ítéleteket megfellebbezték, ezért a fellebbezés bejelentése és annak indokolása beletartozott az elsõ fokon eljáró államügyész ügykörébe. Az indokolásban kifejtett propagandát értékelve a népügyészség arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gyanúsított azzal bûncselekményt nem valósított meg: „Az indokolás szélsõségesen fasiszta hangnemû volt ugyan, ami kellõ fényt vet terhelt egyéniségére, mellyel a fasiszta törvények végrehajtásában a legnagyobb következetességgel járt el, azonban a nép és demokráciaellenes hírverésnek, mint népellenes bûncselekménynek fontos tényállási eleme a nyilvánosság. Már pedig a fellebbezés indokolása nem került és nem kerülhetett nyilvánosságra.” Az Igazságügyminisztérium álláspontja szerint is helyesen szüntette meg az eljáró népügyészség a nyomozást, ugyanis a bûncselekmény megállapításához szükséges tényálladéki elemek valóban hiányoztak. Egészen más kérdés a minisztérium szerint az, hogy a gyanúsított ügyészi tevékenységét az igazoló bizottság hogyan, mi módon fogja megítélni.
Lásd erre: Gyulai Népügyészség 1946. Nü. 880/4. szám (1947. július 9.). Lásd: 39. 075/1947. IM. valamint 57. 680/1947. IM.

Dr. J. A. M. nagykövet 1944 márciusában érkezett Budapestre, jelentéstételre. A külügyminiszter Sztójay Dömét azonban annyira lekötötték a miniszterelnöki teendõk is, hogy nem foglalkozott a Külügyminisztériummal. Emiatt a gyanúsítottat bízták meg a helyettesítéssel, de ténylegesen õ gyakorolta a miniszteri hatalmat is. A rendõrség így hivatalból indított eljárást ellene, minthogy a Sztójay-kormány alatt, mint a külügyminiszter (vagy ennek a hatalomnak a gyakorlója) háborús és népellenes politikát folytatott. A Budapesti Népügyészség a nyomozó hatóság „alapos gyanúja” ellenére a nyomozást megszüntette. Indokolásában kifejtette, hogy a gyanúsított egyrészt már külügyi szolgálata alatt is megfelelõ magatartást tanúsított, emberséges és tisztességes diplomata volt. 1919 –ben kezdte a külügyi munkásságát, ekkor eredményesen tárgyalt Litvinovval a magyar hadifoglyok Oroszországból való hazaszállítása ügyében. Elintézte a Magyarországon elítélt kommunisták és az Oroszországban visszatartott hadifogoly tisztek kicserélését is. 1922 – ben tárgyalt a Szovjetunióval arról, hogy egy esetlegesen kitörõ háború esetén Magyarország meg fogja nehezíteni a szovjetek ellen támadók helyzetét. A Szovjetunióról, annak hadseregérõl mindig pontos és hiteles jelentéseket küldött. Moszkvai nagyköveti megbízatása csak az antikomintern paktumhoz való magyar csatlakozással szûnt meg, ami ellen õ tiltakozását fejezte ki, és megtett mindent a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása érdekében. Amikor más szolgálati helyre vezényelték át, õ akkor, ott is kereste a kapcsolatot a szovjetekkel. A német megszállás után, 1944. március 27-én a nyugdíjazását kérni jött vissza Budapestre. A leváltott külügyminiszter-helyettes kérte meg arra, hogy vállalja el a megbízatást, és folytassa az õ politikáját, tudniillik a nácizmus teljes kiszolgálásának megakadályozását. A jegyzõkönyvek tanúsága szerint a gyanúsított a minisztertanácsi üléseken szembeszállt még a szélsõjobboldali miniszterekkel is. Magatartása miatt a Gestapo 1944. október 16. –án, a nyilas hatalomátvételkor elfogta, majd a nyilaskeresztesek tartóztatták le, és a sopronkõhidai fegyházba szállították. Így a „népügyészség meggyõzõdése, hogy gyanúsított a Sztójay-kormányban elfoglalt és vállalt szerepével egyetemes nemzeti érdeket képviselt. Igazolta a külföldi volt ellenséges és semleges népek elõtt, hogy azokban a vészterhes idõkben is voltak a magyar közéletben magas rangú tisztséget viselõ államférfiak, akik az örök emberiesség hangját hangoztatva, minden német megszállottság és náci mákony tömjénezéstõl függetlenítve, européerek tudtak maradni.” Az Igazságügyminisztérium a nyomozás megszüntetése ellen nem tett észrevételt. Lásd errõl: Budapesti Népügyészség Nü. 15. 260/1945. szám (1946. november 11.). Lásd: 70. 754/1946. IM.

A Kaposvári Népügyészség vádat emelt dr. V. A. orvos és három társa ellen háborús bûncselekmény elkövetése miatt, ugyanis a vádirat szerint részesei voltak emberek törvénytelen megkínzásának. Kaposváron 1944. július 4. és július 5. volt az az idõpont, amikor az összegyûjtött zsidókat bevagonírozták, majd deportálták. A közismerten embertelen körülmények ellenére a csendõrség át akarta kutatni az összes deportálásra várót ékszerek, valamint más egyéb esetlegesen elrejtett értékek után. Az ilyen átvizsgálásokra a nõk esetében szülésznõket és ápolónõket rendeltek ki. Ezt például Tab községben úgy oldották meg, hogy a községi zöldkeresztes nõvért a fõszolgabíró 3 napra honvédelmi munka címén berendelte szolgálatra. Kaposváron a csendõrök a kórház igazgató fõorvosához fordultak. Miután a tiszti fõorvos az igazgató kérését elutasította, az a szülészeti osztályvezetõ orvoshoz, dr. V. A. fõorvoshoz fordult. Az igazgató azt is elmondta a vádlottnak, hogy újabb ellenkezés esetén a deportálás vezetõi „a csendõrökkel intéztetik el az ügyet.” A vádlott erre az ápolónõket kirendelte, akik el is végezték az altesti motozást. Kérdéses volt az, hogy ez az altesti motozás kimeríti-e a népbírósági jog szerinti megkínzás fogalmát? Az az álláspont alakult ki, hogy bár az ilyen tevékenység megalázó és lelki gyötrelmet is okoz, de nem tekinthetõ megkínzásnak. A fõorvos nem volt jelen, az ápolónõk emberségesen és jóindulatúan jártak el, nem egy esetben csak úgy tettek, mintha elvégezték volna a motozást. A vádlott elmondta azt is, hogy megfenyegették, mivel egyszer már elutasította a követelést, de végül úgy látta, a deportálásra váróknak is jobb, ha eleget tesz a kérésnek. Ugyanis, amennyiben nem adott volna szakképzett nõi személyeket, a csendõrök által elvégzett motozás ártalmasabb, megalázóbb lett volna, és jobban meggyötörte volna a deportálás elõtt álló nõket. Ezen okok miatt az Igazságügyminisztérium a legfõbb államügyész és a népfõügyész egyetértésével a vád elejtésére utasította a Kaposvári Népügyészség vezetõjét. Lásd: Kaposvári Népügyészség Nü. 1946. 739/15. szám (1946. november 4.). Lásd: 79. 331/1946. IM.

Feljelentés alapján indítottak eljárást K. F. J. herceg ellen. A feljelentõ állította, hogy a herceg fasiszta és nyilas tevékenységet folytatott, aztán Nyugatra szökött, majd bomlasztás céljából visszaszivárgott. A nyomozás azt derítette ki, hogy a herceg távol tartotta magát a politikától. Igaz, hogy volt tanú, aki SS egyenruhában látta a gyanúsítottat, mások azonban ezt cáfolták. Többen is azt állították, hogy nem a gyanúsított, hanem a hercegi család feje, K. E. viselt SS tiszti egyenruhát. A Budapesti Népügyészség a nyomozást e bizonyítékok alapján megszüntette, mert a feljelentést egyéb terhelõ bizonyítékokkal nem tudták alátámasztani, és a gyanúsított pedig végig tagadásban volt. Lásd ezt: Budapesti Népügyészség 1946. Nü. 2597/4. szám (1946. november 21.). Lásd: 78. 772/1946. IM.

Végül nézzük meg B. E. feljelentését. A nevezett személy feljelentést tett két rokona ellen a nyíregyházi rendõrségen. Õ azt feltételezte ugyanis, hogy õt a csendõrség, majd az SS azért hurcolta el az 1944. évi gettózáskor, mert az említett két rokona feljelentette õt. A nyomozás során azonban a meghallgatott tanúk vallomásai ezt nem támasztották alá. Felmerült ugyan a gyanú, hogy az SS nem magától ment a sértett címére, de erre közvetlen bizonyítékot nem talált a rendõrség. A nyomozás során fény derült arra is, hogy a sértett és a feljelentettek között vagyoni viták voltak, ami arra is engedhetett következtetni, hogy a rokonok érdekét szolgálta a sértett elhurcolása. A népügyészség a nyomozást mégis megszüntette, mert a feljelentés mindössze feltételezések láncolatán alapult. A megszüntetõ határozat szerint: „törvényszerû vád emelésére elegendõ alapos gyanúok nincs, csupán következtetések és feltételezések, ezekre azonban népbírósági eljárást alapozni nem lehet.” Lásd: Nyíregyházi Népügyészség Nü. 1437/1946. szám (1946. november 20.). Lásd: 79. 284/1946. IM.

Az elõzetes letartóztatást a népügyész rendelhette el a Bp. 141. §-ában felsorolt esetekben: „XI. FEJEZET. Elõzetes letartóztatás és vizsgálati fogság. I. Elõzetes letartóztatás. 141. § Elõzetes letartóztatás rendelhetõ el: 1. tettenkapás esetében, ha a tettenkapott kiléte azonnal meg nem állapítható; 2. ha a terhelt megszökött, vagy avval a céllal, hogy magát a bûnvádi eljárás elõl elvonja, elrejtõzött és utóbb a hatóságnál önként nem jelentkezett; továbbá ha bizonyíték forog fenn arra nézve, hogy a terhelt a szökésre elõkészületeket tett; végre ha megszökésétõl azért, mert állandó tartózkodóhelye vagy rendes keresetforrása nincs, vagy mert ismeretlen és magát igazolni nem tudja, vagy az alkalmazandó büntetésnek elõrelátható nagyságánál fogva alaposan lehet tartani; 3. ha bizonyíték forog fenn arra nézve, hogy a terhelt valamely tettestársat, részest, orgazdát, bûnpártolót vagy tanút hamis vallomás tételére, vagy a vallomás megtagadására, illetõleg szakértõt hamis véleményadásra bírni, vagy a bûncselekmény nyomait megsemmisíteni, megváltoztatni vagy elrejteni törekedett vagy törekszik; 4. ha a terhelt nem magyar honos és alaposan tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetében a hatóság újabb idézésére nem fog megjelenni; 5. ha a terhelt az ellene indított eljárás alatt újabb bûntettet vagy vétségeket követett el; vagy ha bizonyíték forog fenn arra, hogy a terhelt a megkísérlett bûntett vagy vétség végrehajtásával vagy azzal fenyegetõzött, hogy újabb bûntettet vagy vétséget fog elkövetni.”

Az elõzetes letartóztatás elrendelése ellen az Nbr. 33. §-a szerint felfolyamodásnak nem volt helye. Amennyiben a népügyész nem állította a terheltet 30 nap alatt ügyének letárgyalása végett a népbíróság elé, vagy ugyanezen idõ alatt nem nyújtott be vádiratot a népbírósághoz, az elõzetes letartóztatást meg kellett szüntetni, vagy az iratokat haladéktalanul a népbíróság elé kellett terjeszteni. A népbíróság az elõzetes letartóztatás fenntartása tárgyában három nap alatt határozni volt köteles. A népbíróság az elõzetes letartóztatást a népügyész indítványára 30 nappal meghosszabbíthatta. Érdemleges tárgyaláson az elõzetes letartóztatás a népbíróság érdemi határozatának hozataláig is meghosszabbítható volt. Az elõzetes letartóztatás azonban a népbírósági ítélet meghozataláig összesen a 6 hónapot nem haladhatta meg. A T. 15. §-a az Nbr. 33. §-a hatályon kívül helyezésével úgy rendelkezett, hogy a népügyész által elrendelt vagy fenntartott elõzetes letartóztatás miatt felfolyamodásnak volt helye a népbírósághoz, amely a felfolyamodás tárgyában három nap alatt határozni volt köteles. A népbíróság által elrendelt vagy fenntartott elõzetes letartóztatás az új rendelkezés értelmében rendszerint a tárgyalás kitûzéséig, a tárgyalás kitûzésekor elrendelt vagy fenntartott elõzetes letartóztatás pedig a tárgyaláson hozandó érdemleges határozat kihirdetéséig tartott. A népbíróság azonban az elõzetes letartóztatást a letartóztatás okának megszûnése esetében kérelemre vagy hivatalból bármikor megszüntethette. A népbíróságnak az elõzetes letartóztatás tárgyában hozott határozata ellen perorvoslatnak csak a T. 15. § (2) bekezdésben foglalt esetben, úgyszintén akkor volt helye, ha az elõzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása vagy megszüntetése az ítélet kihirdetése után történt. Mihelyt az elõzetes letartóztatás tartama három hónapot elért anélkül, hogy az ügyben a népbíróság érdemleges határozatot hozott volna, a népbíróság tizenöt nap alatt köteles volt az elõzetes letartóztatás további fenntartása kérdésében hivatalból határozni. Ha az ügyben vádiratot még nem nyújtottak be, akkor a népügyész köteles volt az iratokat az elõbb ismertetett rendelkezés értelmében való határozathozatal céljából haladéktalanul a népbíróság elé terjeszteni. A népbíróság határozata ellen felfolyamodásnak volt csak helye a NOT-hoz. Ezt az eljárást mindannyiszor meg kellett ismételni, valahányszor az elõzetes letartóztatás tartama újabb három hónapot ért el.

Amennyiben azonban a népbíróság a vád tárgyává tett valamely bûncselekmény tekintetében a vádlott bûnösségét megindokolt közbenszóló határozattal megállapította, úgy az elõzetes letartóztatás további 6 hónappal volt meghosszabbítható. A népbíróság ítéletének kihirdetése után meghosszabbított elõzetes letartóztatás pedig az ügyben hozandó jogerõs határozat meghozataláig tartott. A népügyésznek lehetõsége volt arra is, hogy vagy vádiratot nyújtott be, vagy csekélyebb jelentõségû ügyekben a Te. 107. valamint 108. §-ainak megfelelõ alkalmazásával a terheltet a népbíróság elé állította, de közbensõ eljárásnak helye nem volt (Nbr. 34. § - 35. §).

Itt említendõ meg, hogy a NOT Téglás-féle tanácsa elvi éllel állapította meg az elõzetes letartóztatás meghosszabbításáról a következõket:
1. Az Nbr. 33. § -nak (3) bekezdésébe foglalt azon rendelkezése, miszerint az elõzetes letartóztatás a népbírósági ítélet meghozataláig összesen 6 hónapot meg nem haladhat, csakis az érdemleges tárgyaláson elrendelt elõzetes letartóztatásra, illetve azoknak meghosszabbított tartamára vonatkozik.
2. Az Nbr.nov 17. § -ának az a rendelkezése, hogy az elõzetes letartóztatás meghosszabbításának több ízben is helye lehet, a vád elõtti nyomozati szakra vonatkozik.
3. Az Nbr.nov 33. és 48. § - aiban foglalt az a rendelkezés, hogy „amennyiben a népbíróság a vád tárgyává tett valamely bûncselekmény tekintetében a vádlott bûnösségét megindokolt közbenszóló határozattal megállapítja, úgy az elõzetes letartóztatás további 6 hónappal hosszabbítható meg”, továbbra is hatályában fennáll, miután azt az Nbr.nov 17. § -a kifejezetten hatályon kívül nem helyezte.
4. Vádirat be nem adása esetén 6 hónap elteltével a Bp. 147. és 157. § értelmében a bíróság hivatalból köteles az elõzetes letartóztatás anyagi elõfeltételeit felülvizsgálni – indítvány bevárása nélkül, annak vélelmezése mellett, hogy a védelem bizonyítékai mellett és a vád bizonyítékai hiányában a vádirat elkészíthetõ nem volt, így elõre láthatóan a gyanúsítottal szemben nem várható olyan súlyos büntetés, amelynél fogva szökésétõl tartani lehet. Ez esetben azonban mérlegelhetõ, hogy szabadlábra helyezése a Bp. 161. § -ában írt elõfeltételek mellett alkalmaztassék-e? (Lásd: NOT. III. 1533/1945.)

A népügyészségekkel foglalkozó paragrafusokat az 5900/1945. M. E. számú rendelet 2. § egészítette ki, ami létrehozta a népügyész mellett a megbízott közvádló intézményét. Ez a közvádlói funkció a népügyészség szervezetén kívül állt, ugyanolyan jogokat biztosítva számára, mint a népügyésznek. Lásd: 5.900/1945. ME számú rendelet 2. §. „A 81/1945. ME számú rendelet 24. §-a az alábbi rendelkezésekkel egészíttetik ki: A közvádló tennivalóinak ellátásával az igazságügyminiszter egyes ügyekben a népügyészség szervezetén kívül álló személyt is megbízhat. A megbízott közvádlót e megbízatása körében ugyanazok a jogok illetik, mint a népügyészt. A megbízott közvádló díjazása iránt az igazságügyminiszter a pénzügyminiszterrel egyetértve esetenként intézkedik.”

A politikai ügyész hatáskörére nem volt jogszabály, azt a gyakorlat alakította ki. Jogállása megegyezett a sértett jogállásával, hiszen az egyetemes sértettet, a magyar népet képviselte, amelynek jogai minden egyes háborús vagy népellenes bûncselekmény sértettje révén külön is sérültek. A politikai ügyész tehát laikus volt, legalábbis jogi értelemben véve mindenképpen (de nem minden esetben!), és a magyarságot, az egyszerû magyar embert képviselte a népbíróságon, de gyakran konkrétan is segédkezett a vádat képviselõ népügyésznek a vádlói teendõk ellátásában. Például dr. Bárdossy László büntetõügyében a népügyész dr. Fenesi Ferenc, a laikus (politikai) ügyész pedig dr. Szalai Sándor hírlapíró volt, akik közösen készítették el az 1945. NÜ 5552/I. számú vádiratot (Szabad Nép 1945. október 16. szám).
Hain Péter háborús bûnös esetében a politikai ügyész szintén a sajtó képviselõje, méghozzá Losonczy Géza újságíró, a Szabad Nép munkatársa volt. Ebben az ügyben dr. Ambrus József ügyvéd, megbízott népügyész készítette el a vádiratot, melyrõl a Népbírósági Közlöny 1946. március 2. napi száma a 11. oldaltól kezdve számolt be „A népügyész összeállította Hain Péter és pribékjei teljes bûnlajstromát” címû, több mint egy oldal terjedelmû írásában. Az Állambiztonsági Rendészet (a magyar Gestapó) volt vezetõjét halálra ítélték és fölakasztották, melynek tényét a Népbírósági Közlöny 1946. szeptember 19. napi száma publikálta a 7. oldalon, „190 háborús bûnöst ítélt halálra a népbíróság” címû, egy oldal terjedelmû írásában.
1945. november 28. napján kezdte tárgyalni a Pálos-féle népbírósági tanács Rajniss Ferenc nyilas miniszter büntetõügyét. Itt szintén közösen készítették el a vádiratot dr. Erõss János népügyész valamint dr. Katona Jenõ politikai ügyész. Eredményes munkájuknak köszönhetõen 1945. december 7. napján bûnösnek mondta ki a vádlottat a népbíróság többrendbeli háborús és népellenes bûncselekmény elkövetésének bûntettében, és ezért kötél általi halálra ítélte. Rajniss – a korabeli sajtóbeszámolók szerint – mozdulatlanul, mélyen elgondolkozva hallgatta az ítélet indokolását, majd csatlakozott a védõje által bejelentett fellebbezéshez. A NOT a fellebbezést 1946. február 28. napján elutasította, és „a háborús fõbûnösök között is a legalantasabbak egyikén” a halálos ítéletet 1946. március 12-én végrehajtották (lásd: NOT. I. 1348/1946/9.).
Dr. Imrédy Béla népbírósági büntetõpere 1945. november 14. napján kezdõdött el a Zeneakadémia nagytermében, dr. Nagy Károly népbírósági tanácsvezetõ elnökletével. A Budapesti Népügyészség részérõl dr. Sulyok Dezsõ népügyész az egykori miniszterelnököt öt fejezetbe foglalt részletes vádiratban több háborús bûntettel, népellenes bûntettel és hûtlenség bûntettével vádolta, amely vádiratot Horváth Zoltán politikai ügyésszel együtt készített el (lásd az 1945/Nü.5569/1. számú vádiratot). A vádlottat 1945. november 23. napján halálra ítélték. Imrédy halálos ítéletét a NOT Bojta-féle tanácsa is helybenhagyta 1946. február 4. napján, így kegyelmi kérvényének elutasítása után, 1946. február 28-án a vádlottat agyonlõtték (lásd: Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945-11 valamint Népbíróságok Országos Tanácsa 304/1946. 18.).

A közvádló a népügyész volt, õt illették meg a váddal kapcsolatos jogok, a politikai ügyészt, mivel nem volt vádhatóság, csak annyi jog illette, mint ami a sértettet általában megillette. A politikai ügyészi tisztségre esetenként kértek fel olyan személyeket, akik ellenállási múltjuk, munkásságuk, politikai-közéleti tevékenységük miatt köztiszteletnek örvendtek. Jól mutatja a politikai ügyész jogosultságait és feladatát a népbírósági büntetõeljárásban gróf Pálffy Fidél volt országgyûlési képviselõ és miniszter büntetõügye. Itt a politikai ügyész az egyik vádpont tekintetében vádat ejtett, majd a népbírósági ítélet felmentõ részét a népügyészhez csatlakozva megfellebbezte. A NOT ítélete külön is kitérve a politikai ügyészi tisztségre kifejtette, hogy a háborús és népellenes bûntettek sértettje maga a magyar nép. Tehát sértett nemcsak a tényleges sérelmet elszenvedet természetes személy, hanem az egész magyar nép is, így a politikai ügyész is. A politikai ügyész szerepe megvilágítani azt a történelmi hátteret, mely országunkat a vesztes háborúba és a bekövetkezett katasztrófába sodorta. Feladata feltárni azokat a történelmi, társadalmi, hadászati, jogi, politikai, személyi és pszichológiai okokat, amely magyarok százezreinek halálát, millióinak nyomorúságát és hazánk lerombolását valamint nem utolsósorban a szégyenét okozták. Végül, e történelmi perek leszûrt tanulságai alapján köteles utat mutatni a jövõre, a nemzet demokratikusan érzõ tagjainak irányt jelölni, és fel kell tárnia mindazon okokat is, amelyeknek követése a jövõben is csak a teljes bukáshoz vezethetik a nemzetet. Tehát ezekbõl következik, hogy nem jogosult olyan jognyilatkozatokat tenni, amelyek ellenkeznek a vádat tulajdonképpen képviselõ népügyész nyilatkozataival, nem tehet olyan kijelentést, amely az eljárás céljával ellenkezik, így különösen nem diszponálhat a vád felett. A NOT ítélet kifejtette, hogy a politikai ügyész túllépett a hatáskörén, vádelejtése és fellebbezése semmis, és a büntetõ ügy eldöntése szempontjából nem létezõnek tekintendõ. Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. I. 4418/1945/2 (1945. december 15.) ~ NOT. I. 365/6/1946 (1946. február 1.).
A NOT helybenhagyta az elsõ fokú bíróság által kiszabott és „egyedül megfelelõ, jogszabálysértés nélkül kiszabott kötél általi halálbüntetést”. Pálffyt 1946. március 2. napján akasztották fel a Markó utcai fogház udvarán.

A népügyészekkel kapcsolatban Lukács még kifejtette: „A népügyészek és a népbírák – mint az eddigi dokumentumokból is kitûnt – letették a hivatali esküt. Ennek jogi alapját a népbírósági jog adta. Az NBR 24., illetve 45. §-ai szerint a népügyészeknek, valamint a népbíráknak hivatalba lépésük elõtt esküt vagy fogadalmat kellett tenniük. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb esetben esküt tettek, és ez nemcsak az elsõ idõszakra volt jellemzõ.” (Dr. Lukács Tibor: i. m. 131 – 132. o.)

Ezt igazolja például a Budapesti Népügyészség vezetõje elõtt az 1945. július 2. napján öt népügyész által letett eskü jegyzõkönyve is, ami módot adott mind eskü, mind pedig fogadalom tételére. Az eskü szövege a következõ volt: „Én … esküszöm a mindenható és mindentudó Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához, az Ideiglenes Nemzetgyûléshez és az Ideiglenes Nemzetgyûlés által választott ideiglenes nemzeti kormányhoz hû leszek – Magyarország törvényeit, törvényes szokásait, az Ideiglenes Nemzetgyûlés határozatait, az ideiglenes nemzeti kormány rendeleteit megtartom –, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megõrzöm és hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen, a nép érdekeinek szem elõtt tartásával teljesítem. Isten engem úgy segéljen.” A kinevezett öt népügyész aláírással igazolta az eskü letételét. Lásd a Budapesti Népügyészség 1945. Eln. IV/A. 32. számú jegyzõkönyvét. Feltalálási helye: 005772/1945. IM. – 1945. július 7.

Ez a gyakorlat viszont jogszabálysértõ volt véleményem szerint. Hiszen az Nbr. csak a népbíráknak engedett meg ilyen választási jogosultságot, ugyanis az Nbr. 45. §-a szerint a népbírák az elsõ tárgyalás elõtt esküt (fogadalmat) voltak kötelesek tenni. Az esküt a vezetõ bíró vette ki tõlük, egyébiránt az eskü szövegére a 45.010/1945. IM rendelet 1. §-a volt az irányadó, fogadalomtétel esetén pedig az esküszöveg a 15/1945. ME számú rendelet 8. §-a 3. bekezdésének megfelelõen volt helyesbítendõ. Ezzel szemben az Nbr. 24. §-ának 5. fordulata szerint a népügyésznek, amennyiben még ügyészi esküt nem tett, akkor a 17/1945. ME számú rendelet 2. §-ában írt esküt kellett az ügyészség vezetõje elõtt letennie. Tehát az Nbr. rendelkezéseihez képest az ügyészi fogadalom jogszabálysértõ volt.

A Balassagyarmati Népbíróság rendes és póttagjai 1945. május 11. napján tettek esküt. Az eskü szövegének elsõ része azonos volt a budapesti népügyészek által letett, az imént bemutatott eskü szövegével. Az esküszöveg azonban az alábbiakkal bõvült Balassagyarmaton: „… erõmhöz és tehetségemhez képest a hivatalomhoz tartozó minden ügyben és elõttem perlekedõknek, vagy hozzám folyamodóknak személyválogatás, érdekeltség és elfogultság nélkül, kérést, jutalmat, kedvezést és kedvkeresést, félelmet és gyûlöletet félretéve, részrehajlatlanul, lelkiismeretesen és meggyõzõdésem szerint igazságot szolgáltatok és tisztemben híven, pontosan, serényen, a nép érdekeinek szem elõtt tartásával eljárok. Isten engem úgy segéljen.” Lásd a Balassagyarmati Népbíróság Nb. 6/1945/6. számú jegyzõkönyvét. Feltalálási helye: 002068/1945. IM. – 1945. május 24.

A népügyész az ügyben, vagy azon kívül szereplõ személyeket, legyen az védõ, tanú, sértett, stb., fegyelmi felelõssége terhe mellett csupán jegyzõkönyvvezetõ jelenlétében fogadhatta, és minden szóbeli közlésrõl jegyzõkönyvet kellett felvennie. A népügyészségek legalább annyi, ha nem több szervezési gonddal küszködtek, mint a népbíróságok, mind a mûködéshez szükséges alapvetõ eszközök (papír, írószerszám, asztalok, székek, írógépek stb.), helyiségek illetve alkalmas emberek terén is. Az Egri Népügyészség megbízott vezetõje 1945. május 2. napján arról tett például jelentést, hogy teljesen egyedül van, és emiatt a tevékenysége sokszor fizikailag elháríthatatlan nehézségekbe ütközik. Viszont jelentkeztek nála „menekült” igazságügyi alkalmazottak, akiknek az igazolása még folyamatban van. Így javaslatot tett egy újvidéki ügyészségi alelnök, egy járásbíró valamint egy marosvásárhelyi ügyészségi elnök kinevezésére is. (Lásd: Egri Népügyészség 1945. El. 1/6. szám)

A háborús és népellenes bûncselekmények mai szóhasználat szerint hivatalból üldözendõk voltak, tehát a hatóság, mindenekelõtt a népügyészség, a tudomására jutott ügyekben köteles volt eljárni. Íme, egy példa erre is: G. M. –né feljelentette a sértettet a nyilasoknál, mire azt elfogták és a nyilas pártházban megkínozták. A felszabadulás után a sértett feljelentette G. M. –nét. A népbíróság elõtt a védõ indítványozta a sértett újbóli meghallgatását, mivel tudomása szerint az vissza kívánta vonni a feljelentését. A népbíróság az indítványt elutasította, és az ítéletben megállapította, hogy ha való is volna a sértett ebbéli szándéka, ez a vádlott büntethetõségét nem szüntetné meg. Ugyanis a NOT következetesen hangsúlyozott álláspontja szerint a népbírósági rendeletek hatálya alá tartozó cselekmények sértettje maga a magyar nép, még akkor is, ha a cselekmény által okozott sérelem egyes személyek élete, testi épsége, vagy vagyona megtámadásában jelentkezett. Lásd: Budapesti Népbíróság Nb. III. 670/1945/3 (1945. június 15.) ~ NOT. III. 489/1945/6 (1945. október 22.)

A Népbíróságok Országos Tanácsa elõtt a vádat kizárólag a népfõügyész vagy helyettese képviselhette (Nbr. 54. §. Az Nbr. 24., 25. és 26. §-ai a népfõügyészre és helyetteseire is megfelelõen alkalmazandók voltak.). Népfõügyész vagy helyettesei csak bírói és ügyvédi vizsgát tett egyének lehettek, akiket az igazságügyminiszter javaslatára a kormány nevezett ki. A népfõügyész a népügyész által bejelentett fellebbezést vagy csatlakozást bármikor visszavonhatta. A népfõügyészre és helyetteseire tekintettel a fõügyészre és helyettesére egyébként vonatkozó jogszabályok megfelelõen alkalmazandók voltak (Nbr. 55. §).
A kormány az elsõ népfõügyészt 1945. március 29. napján nevezte ki (lásd: Néplap. 1945. március 30. napi szám). Groteszk, és egyben a kor kezdeti zavaros közállapotát tükrözi az a tény, hogy ezt a személyt hamarosan beosztásából elmozdították, mert kiderült, hogy korábban a Sztójay-kormány propagandaminisztériumában dolgozott (lásd: Néplap. 1945. április 12. napi szám).
Említésre méltó még – mint azt korábban már említettem – hogy 1945 júliusától az Igazságügyminisztérium X. számú népbírósági osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntetõ határozatot, a népbíróság pedig minden felmentõ ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. 1946-tól fokozatosan gyakorlat lett, hogy a rendõrség bírált felül egyes népbírósági ítéleteket (Palasik Mária: A politikai rendõrség háború utáni megszervezése. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerkesztette: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest 2000. 42. o.)

1. 5. A népbírósági büntetõtanácsok
„A népbíróságok összetétele is tükrözte a régi és az új harcát. Az osztályharc a bíróságokon belül is folyt, de még élesebben az üzemekben, a földeken, a hivatalokban, a sajtóban és az élet valamennyi területén. Osztályharc folyt gyakran az utcákon, a népbíróságok folyosóin, az épületek elõtt, az ítélkezési gyakorlat hivatalos, félhivatalos, vagy csak „morgással” történõ értékelésében. Vizsgálódásom azonban meggyõzött arról, hogy a politikai és jogi hibák ellenére népbíróságaink valóban a szó teljes és nemes értelmében igazságszolgáltató szervek voltak. Ragaszkodtak a törvénytelenség évei után a törvényességhez, az embertelenség évei után az emberséghez. Ha kellett szigorúak voltak, ha kellett felmentõ ítéletek ezreit hirdették ki. Érvényre jutatták késõbbi jogrendszerünknek még csak csírázó elveit. Mûködésük biztosította, hogy a bûnösök felelõsségre vonásában ne a szenvedélyek és az indulatok uralkodjanak. Ebben oroszlánrésze volt annak a sok száz laikusnak, munkásnak, parasztnak, kispolgárnak, értelmiséginek, akikbõl az ítélkezõ tanácsok állottak. Részük volt azonban a jogászoknak is, akik talán a legtöbb támadást kapták.” Dr. Lukács Tibor: i. m. 488. o. Az idézet Lukácsnak, a magyar népbíróságok mûködésére vonatkozó, összegzõ értékelésébõl való.

Az Nbr. 39. §-a alapján a népbírósági büntetõtanácsok általában állandó tagokkal, kezdetben ötös tanácsokban ítélkeztek. Nagyon lényeges, hogy az öt fõ népbírót a koalíciós pártok delegálták (mindegyik egyet-egyet), és ezen felül az Nbr. 42. §-a értelmében minden népbírósági tanács mellé az igazságügyminiszter által egy tanácsvezetõ jogász-bíró is volt kirendelve, aki tehát nem volt népbíró!
Míg a népbírák az igazságszolgáltatási tapasztalatukat és képzettségüket tekintve laikusok voltak, addig a tanácsvezetõ bíró szakképzett jogász volt, viszont õ nem (!) rendelkezett szavazati joggal (mivel nem volt népbíró), csak a tárgyalás vezetése, a jogszabályok betartatása, a népbírák jogi felvilágosítása és kioktatása volt a feladata. Mind a bûnösségrõl, mind pedig a büntetésrõl és annak mértékérõl kizárólag a népbírák dönthettek. Kizárólag egy esetben volt mégis szavazati joguk, méghozzá csak a népbírák szavazategyenlõsége esetén.

Vagyis amikor népbírósági tanácsról beszélünk, akkor azon csak a népbírókat értjük, de a tanács további, elengedhetetlen része volt a tanácsvezetõ jogász-bíró is (csak 1948-tól rendelkezett szavazati joggal), aki viszont, mint olyan, nem volt a népbírósági tanács tagja, azaz nem úgy, mint a népbíró. Azonban, amikor a vádlott a népbírósági büntetõtanács elé állt, akkor õ ott egy komplett tanácsot láthatott, ahol általában középen ült a tanácsvezetõ jogász-bíró, aki azonban – jogi értelemben véve – nem volt tehát a népbírósági tanács tagja, csak fizikális értelemben. A népbírósági tanácsok a tanácsvezetõ jogász-bíróról kapták „beceneveiket” is, így például a Budapesti Népbíróság legismertebb büntetõtanácsai a Tutsek-, a Major-, a Jankó-, a Pálosi- és az Ortutay- tanácsok voltak. A Budapesti Népbíróság tanácsainak száma az évek folyamán egyre nõtt, a végén már megközelítette a húszat.

Itt említeném még meg a dr. Kiss Endre által vezetett tanácsot, aki Omelka Ferenc nyilas államtitkárt halálra, míg például Deák Ferencet 10 év kényszermunkára ítélte.
Dr. Lukácsy Sándor tanácsa ítélkezett Grassy József és Zöldy Márton felett, mindkettejüket halálra ítélve. Periratok erre a MOL XIX-E-1-i szám alatt találhatók.
Dr. Gálfalvi István tanácsa ítélkezett Budinszky László nyilas igazságügyi miniszter felett, az ítélet halál volt. Basch Ferenc magyarországi Volksbund vezért szintén halálra, míg Hóman Bálint korábbi kultuszminisztert életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte az általa vezetett tanács. De ítélkezett „kisnyilasok” ügyében is, Kelemen Irén nyilas párttagot például 5 év fogházra ítélte Gálfalvi tanácsa. Ugyanez a tanács ítélte el 10 év fegyházra Berend Béla szigetvári fõrabbit is, akit besúgással, illetve a németekkel és a nyilasokkal való együttmûködéssel vádolt a Népügyészség. A másodfokon eljáró, dr. Szabó Zoltán vezette NOT tanács azonban 1947. június 11-én felmentette a vádlottat, aki szabadon eltávozhatott Magyarországról. Az esetrõl bõvebben lásd: Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva, 1990. 339. o.
Dr. Nagy Károly népbírósági büntetõtanácsa ítélkezett az Imrédy-perben, de például Illés II. István rendõr ügyében is, aki 4 árva gyermeket adott át a nyilasoknak, amiért a Népbíróság 5 év börtönre ítélte…
Dr. Jankó Péter tanácsa Szálasiék perén kívül ítélkezett például Endre László, Baky László és Jaross Andor büntetõügyében, a halálba küldve a százezrek gyilkosait, szintén a halálos ítélet kihirdetése után 2 órával már a bitóra „rendelte” Kun András „pátert”, nyilas tömeggyilkost, 1945. szeptember 30. napján, akit már egyszer az ostromlott Budapesten az I. hadtest tábori bírósága is halálra ítélt az általa vezényelt tömeggyilkosságok és kínzások miatt. Szálasi azonban távirati úton kegyelmezett meg neki, és a büntetését életfogytiglani fegyházra változtatta. De dr. Jankó tanácsa ítélkezett például Gál Lajos református lelkész ügyében is, akit háborús uszítás vádjával illettek, és szabott ki rá a Népbíróság emiatt 4 év börtönt. Ez a tanács ítélkezett Koppány György házfelügyelõ és felesége ügyében, akik több zsidót is feljelentettek a házukból, akiket aztán elhurcoltak a nyilasok. Koppány 5 év, míg a felesége 3 év fegyházbüntetést kapott.
Dr. Pálosi Béla tanácsa a Sztójay-per mellett intézte például Kraválcsik Mária ügyét, akit kötélre ítéltek, mert baloldali munkásasszonyokat gyilkoltatott meg, de ugyanígy halálra ítélte Dövényi Nagy Lajost írásaiért, akinek ítéletét aztán a Nemzeti Fõtanács változtatta meg – kegyelembõl – életfogytiglani kényszermunkára. Errõl a Világ 1946. január 8. napi száma is tudósított, Dövényi egyébként a börtönben hunyt el.
De aktív tevékenységet fejtett ki ezeken kívül a dr. László Dezsõ által vezetett népbírósági tanács, csakúgy, mint a Gerenday-, a Téchy-, a Palásthy-, a Késmárky-, a Gátay-, a Dékány-, a Mezõ-, a Keresztes-, a Roósz-, a Rátay-, a Kató- és a Rigó-féle tanácsok is. Népbírósági tanácsvezetõk voltak még dr. Dán András, dr. Krajcsa Andor, dr. Aradi István, dr. Sághy Imre és dr. Egyed Lajos.
A dr. Horváth László vezette tanács ítélte Demény Pált 4 év kényszermunkára, míg a Bartha-féle népbírósági tanács a nyilas Gömbös Ernõt 10 év fegyházra.

A népbírósági büntetõtanácsok kezdetben csak akkor tanácskozhattak és ítélkezhettek, ha minden tagjuk jelen volt, és ez a momentum számos ügy elhúzódását eredményezte, ugyanis a laikus népbírák sokszor hiányoztak: „Az elmúlt héten öt tárgyalási napon kellett az ügyeket leállítani a népbírák távolléte miatt. (…) Szeptember 10 – 15-e között 5 napra 102 ügy tárgyalását tûzték ki, ezenkívül 30 igazolási fellebbezési ügyet.” Szabad Nép. 1945. szeptember 16. 3. o. Lásd dr. Major Ákos nyilatkozatát.

Itt meg kell jegyezni, hogy jogász-bíróból nem volt hiány, hiszen e szakemberek többsége a háború elõtt és alatt nem kompromittálódott, nem lett nyilassá, nem szennyezte be magát, tehát elmondható, hogy túlnyomórészt pártatlanul ítélkeztek. Aki bûnös volt, az általában a német-nyilas csapatokkal együtt elmenekült. Az a tény pedig, hogy a bíráknak a Horthy-rendszer alatt az akkor hatályban lévõ jogszabályokat kellett alkalmazniuk, nem az õ bûnük volt, hanem a politikai vezetésé. Tehát a bírák, ügyészek, jogászok többsége a helyén maradt, nem gondolt menekülésre. Így ír errõl Csizmadia Andor: „Azok a bírák tehát, akik igyekeztek hûvös objektivitással az egyes peresetekre a polgári állam törvényeit alkalmazni, nem érezték szükségét pozíciójuk elhagyásának, hanem a harcok lecsillapulta után régi helyüket újból elfoglalták, és folytatni akarták a ’fennálló törvénynek és jogszabályoknak’ az eléjük kerülõ egyes esetekre alkalmazását. A régi bírói szervezet tehát, a felsõbb bíróságok egyes kompromittált vezetõit nem tekintve, nagyjában, egészében továbbra is fennállott és mûködött.” Csizmadia Andor: A nemzeti bizottságok állami tevékenysége 1944-1949. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968. 176. o. Kiválóan látszik ebbõl is a valódi bíró, illetve jogász igazi jogalkalmazói volta.

A népbírósági büntetõtanácsokba kezdetben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt delegálhatta tehát a népbírókat. A népbírósági rendelet hatálybalépésétõl számított 8 nap alatt (ami azonban a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt) a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt (Demokratikus Polgári Párt, Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunistapárt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt) helyi szervezetei annyiszor 5 tagot hoztak javaslatba, ahány tanács felállítását az igazságügyminiszter az illetõ helyre elrendelte. A fõispán a tagnévsorok beterjesztésétõl számított további 8 napon belül egy-egy rendes és egy-egy póttagot jelölt ki mindegyik névsorból a helyi nemzeti bizottság javaslata alapján. Ekképp a népbíróság tanácsában a felsorolt politikai pártok mindegyike egy rendes és egy póttaggal lett képviselve. Amennyiben a tanács valamelyik rendes tagja akadályozva volt, úgy azon párt póttagja volt behívandó, amely pártnak tagja az akadályozott tag volt. Az Nbr.nov ezt a rendelkezést változtatta meg akképpen, hogy az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervezetét, mint plusz egy jelölõ szervezetet rendelte, és most már két-két póttagot kellett kijelölni. A népbírósági tanács a kijelölt rendes tagokból alakult meg. A tanács valamelyik rendes tagjának akadályoztatása esetében a vezetõ bíró annak a pártnak (szakszervezetnek) az elsõ póttagját hívta be, amely pártnak (szakszervezetnek) tagja az akadályozott személy volt. A póttag akadályoztatása esetében a második póttag behívására került a sor; ha pedig ez is akadályozott volt, új beküldésnek volt helye.

A népbírók valóban nép-bírók, népi bírók, a nép bírái, azaz a nép soraiból választott bírák voltak, hiszen a legtöbbször egyszerû ácsokról, asztalosokról, kõmûvesekrõl, földmûvesekrõl, napszámosokról volt szó. A Soproni Népbíróság tagjainak névsora jellemzõen mutatja meg egy korabeli, átlagosnak tekinthetõ népbírósági tanács összetételét. Sopronban tanácsvezetõ jogász-bíró volt dr. Pitner Árpád törvényszéki tanácselnök, tanácsvezetõ-helyettes pedig dr. Hofhauser Béla járásbíró. Rendes tagok (népbírák) voltak Tóth István munkás, dr. Márai Lajos tisztviselõ, Józsa István asztalos, Juhász Jenõ asztalosmester és Lesenyi Ferenc mûegyetemi tanár. Póttagok voltak Bodnár Alajos tisztviselõ, Balogh János munkás, Heuwald Károly földmûves, Rujavecz Ferenc lakatosmester, Radó Ferenc tanító, Becska Ferenc építési vállalkozó és Kovács András cipészmester. A Soproni Népügyészségen a népügyész dr. Kynsburg Béla, a népügyész-helyettes pedig dr. Kovács Ferenc Géza volt. Lásd: 001310/1945. IM. – 1945. május 12.

A népbírók megbízatása 3 hónapra szólt, ami azonban megismételhetõ volt. A kijelölt népbíró a kijelölést nem utasíthatta vissza. A népbíróság tagja vagy póttagja három hónapi mûködés után felmentését kérhette a fõispántól. A népbírák a folyamatban lévõ ügyekben a felektõl, képviselõiktõl vagy harmadik személytõl magánértesítést, információt nem fogadhattak el, ugyanis ellenkezõ esetben az igazságügyminiszter a népbíró megbízásának a megszüntetése felõl intézkedhetett. Ezen kívül a népbíró minden illetéktelen befolyásolási kísérletrõl haladéktalanul tartozott jelentést tenni a büntetõtanácsa vezetõjének.

Nem volt kinevezhetõ népbírónak az, akit bûntett, nyereségvágyból elkövetett vétség, vagy fasiszta jellegû cselekmény miatt már elítéltek. A népbírósági rendelet alkalmazása szempontjából nem volt büntetett elõéletûnek tekinthetõ az, akit fasisztaellenes cselekmény vagy a zsidótörvényekben meghatározott valamely cselekmény miatt ítéltek el. A politikai pártok által beterjesztett névsorhoz csatolni kellett a jelöltek írásbeli nyilatkozatát, amelyben büntetõjogi felelõsségük mellett kijelentették, hogy e rendelkezések értelmében büntetlen elõéletûnek minõsülnek. Az ítélethozatal, melyben minden tagot egyenlõ jog illetett meg, két szakaszból állt. Az elsõ szakaszban döntöttek (egyszerû szótöbbséggel) a bûnösség kérdésében, illetve abban, hogy ha a vádlott bûnös, akkor pontosan milyen bûncselekmény róható a terhére. A terhelt bûnössége esetén a második szakaszban pedig (ugyancsak egyszerû szótöbbséggel) arról döntöttek, hogy vele szemben milyen szankciót kell alkalmazni. A rendelet szerint a szavazást kötelezõen a legidõsebb népbíró kezdte, és a legfiatalabb fejezte be.

A vezetõ bíró /a tanácselnök, aki mindig (de csak õ egymaga!) jogász szakbíró volt/ feladata e körben annyiból állott, hogy véleményt kellett nyilvánítania elõször abban a kérdésben, hogy a megállapított tényállás alapján milyen bûncselekmény elkövetése látszik valószínûnek, majd (ha van ilyen bûncselekmény) abban, hogy a népbírák által megállapított bûncselekményre milyen nemû és mértékû büntetések szabhatók ki. A tanácskozáson tehát a vezetõ bíró összefoglalta a tárgyalás eredményét, szakszerû felvilágosítást nyújtott az alkalmazható törvény-, illetve rendelethelyekrõl, a kiszabható büntetésnemekrõl és azok mértékérõl. A vezetõ bíró köteles volt indokolt véleményt nyilvánítani ugyanakkor abban a kérdésben is, hogy a tárgyalás bizonyítási anyagához képest milyen bûncselekmények elkövetése látszik bizonyítottnak. Tilos volt azonban véleményt nyilvánítania a tekintetben, hogy mint ítélõbíró, milyen nemû és mérvû büntetést szabna ki. Szavazásra a vezetõ bíró egyetlen esetben volt jogosult tehát: ha valamilyen oknál fogva nem alakult ki három (azaz többségi) egybehangzó vélemény (szavazat), akkor csatlakozhatott bármely két bíró egybehangzó véleményéhez. Végül ugyancsak õ látta el a törvényesség õre szerepét is; ha ugyanis megítélése szerint a népbíróság jogszabálysértõ ítéletet hozott, és fellebbezésnek egyébként nem volt helye (ez tehát a halálbüntetés kiszabásának esetére nem vonatkozott), akkor ennek orvoslása érdekében a NOT-hoz fordulhatott.

Az Nbr.nov 19. § -val a népbírósági tanács tagjainak száma hatra módosult, ugyanis az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervei is népbíróküldési jogot kaptak, a tanácsvezetõ jogász-bíró azonban továbbra sem rendelkezett szavazati joggal. Ez a helyzet 1948-tól változott csak meg, ugyanis a T. 12. § (2) -vel ekkor ötre redukálódott a népbírósági tanácstagok száma. Tudniillik megszûnt ekkor a szakszervezetek, valamint a koalícióból kivált Polgári Demokrata Párt népbíróküldési joga, amivel a népbírósági tanács tehát öttagúvá vált, ugyanis a négy politikai párt küldötte mellett ekkor már a szakbíró is teljes jogú, ítélkezõ tag lett.

A T. 12. §-a értelmében a tanács elnökét (helyettes elnökét) a bírói (ügyvédi) képesítésû személyek sorából az igazságügyminiszter jelölte ki, egy-egy tagját (póttagját) pedig a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetei küldték ki. Csak olyan személy volt kiküldhetõ, aki magyar állampolgár volt, harmincadik életévét már betöltötte, írni, olvasni tudott, szülõi hatalom, gyámság, gondnokság, vagy csõd alatt nem állt és bûntett, nyereségvágyból elkövetett, vagy az 1946. évi VII. törvényben meghatározott vétség miatt büntetve nem volt. A T. hatálybalépésétõl (1948. január 1. napjától) számított harminc nap elteltével a népbírósági tanácsokba addig beküldött tagok (póttagok) megbízatása megszûnt, tehát a T. szabályozói szerint kellett immár újból megalakítani a népbírósági tanácsokat. A beküldõ párt a népbírósági tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejû beküldése mellett bármikor visszavonhatta. Ezentúl pedig, ahol valamely jogszabály népbírósági tanácsvezetõ bírót (vezetõbírót) vagy helyettes bírót említett, ahelyett tehát a népbírósági tanács elnökét, illetõleg helyettes elnökét kellett érteni, aki teljes jogú, szavazattal rendelkezõ népbíróvá vált most már.

A T. 14. § (1) bekezdése az Nbr. 57. §-a elsõ és harmadik bekezdésében is változásokat eszközölt. E paragrafus értelmében, ezentúl csak a Független Kisgazda- Földmunkás- és Polgári Pártnak, a Magyar Kommunista Pártnak, a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak lett joga arra, hogy a NOT minden tanácsába egy-egy bírói (ügyvédi) képesítéssel rendelkezõ, büntetlen elõéletû (az Nbr.nov 19. §-ának harmadik bekezdéséhez képest), állandó tanácstagot delegáljon.

Ha valamely párt kiküldési kötelességének egyáltalán nem, vagy nem a kellõ idõben, vagy mértékben tett eleget, akkor a hiányzó tagot (póttagot) az igazságügyminiszter jelölte ki. A kijelölésen alapuló megbízás mégis hatályát vesztette, ha a mulasztó párt kiküldési kötelességének utóbb eleget tett.
A beküldõ párt a tanács tagjának (póttagjának) megbízatását új tag (póttag) egyidejû beküldése mellett bármikor visszavonhatta. A NOT tanácsainak elnökét – a bírói (ügyvédi) képesítésû személyek sorából – hat hónap tartamra az igazságügyminiszter jelölte ki.

1. 5. 1. Az elõterjesztés
„NON OMNIS POSSUMUS OMNES”
(„Nem vagyunk mindenre képesek”)

Ha a vezetõ bíró meggyõzõdése szerint a népbírák határozatukat a törvények, illetve a népbírósági rendelet lényeges intézkedéseinek megsértésével hozták és a határozat ellen fellebbezésnek helye nem volt, a vezetõ bíró borítékba zárt, indokolt elõterjesztéssel fordulhatott a Népbíróságok Országos Tanácsához a vádlott javára. A vezetõ bírónak ezt az elhatározását kinyilvánítania nem volt szabad s az elõterjesztésnek halasztó hatálya sem volt [Nbr. 50. § (A vezetõ bíró elõterjesztése)]. A NOT zárt ülésen vizsgálta meg a vezetõ bíró elõterjesztését, és azt figyelmen kívül hagyhatta, bizonyítást rendelhetett el, illetve a népbíróság ítéletét a vádlott javára megváltoztathatta. A bizonyítás felvételére tárgyalást tûzhetett ki, kiküldhette saját bíráját, vagy ezen okból megkereshette valamelyik bíróságot is (Nbr. 61. §).
A vezetõ bíró elõterjesztése tartalmában rendkívüli perorvoslat volt. Jellegébõl következõen csak akkor kerülhetett sor az elõterjesztésére, ha fellebbezés hiányában az ítélet egyébként felülvizsgálatra nem kerülhetett, vagy azért, mert fellebbezésnek nem volt helye, vagy akár azért, mert fellebbezési jogukkal a jogosultak nem éltek. Amikor aztán a törvény a védelem fellebbezési jogát kiszélesítette és a tanácsvezetõ bírót is az ítélethozatal részesévé tette, ez a sajátos intézmény megszûnt.

Nézzünk néhány példát erre az ítélkezési gyakorlatból.

Sz. J. vádlottat a Kecskeméti Népbíróság népellenes bûncselekmény elkövetése miatt fõbüntetésként 2 évi börtönre ítélte. A jogerõs ítéletet hozó népbírósági tanács tanácsvezetõ bírája elõterjesztéssel élt, amit a NOT zárt ülésen bírált el. A tanácselnök bíró csak a kiszabott büntetést kifogásolta, a NOT azonban az egész ítéletet felülvizsgálta (ugyanis volt lehetõsége erre éppen az Nbr. 62. §-a alapján). A NOT a tényállást megalapozottnak találta. De mivel a vádlott egy kis községben volt a Nyilaskeresztes Párt helyi vezetõje, ami igen korán felszabadult, és az „elítéltnek nem állt módjában az országot romlásba vivõ tevékenységet kifejteni”, ezért a NOT a cselekmény tárgyi súlyát mérlegelve a büntetés mértékét 1 évre leszállította. Lásd: NOT. III. 370/1945-5 (1945. október 18.)

A Budapesti Népbírósághoz egy vádlott felesége férjének szabadlábra helyezése iránt kérelmet terjesztett elõ, melyet a népbíróság végzéssel elutasított. A tanácsvezetõ bíró a végzés ellen elõterjesztéssel élt azzal az indokolással, hogy a vádlott 1945. április 17. napja óta van elõzetes letartóztatásban, így tehát a letartóztatás meghosszabbításának a népbírósági rendelet 33. § (3) bekezdése szerint nincs helye. A NOT Téglás-féle tanácsa az elõterjesztést figyelmen kívül hagyta és kimondta, hogy a népbírósági rendelet 50. § értelmében a vezetõ bíró csak olyan népbírósági határozat ellen élhet elõterjesztéssel, amely ellen fellebbezésnek helye nincsen. Indokolása szerint a vezetõ bíró tehát nem tehet elõterjesztést a népbíróság olyan végzése ellen, amely fellebbezéssel nem, hanem csak felfolyamodással lenne megtámadható. A vádlottnak különben is módjában lett volna, hogy az elutasító végzést felfolyamodja, vagyis a vádlottnak magának megvolt a lehetõsége a jogorvoslatra, a tanácsvezetõ elõterjesztése tehát a rendelet szelleménél és intenciójánál fogva már emiatt is megengedhetetlen. (NOT. III. 357/1946.)
Itt kell megjegyeznem, hogy általánosságban elmondható, hogy a népbíróságok az ügy érdemében ítélettel, minden más kérdésben pedig végzéssel határoztak.

Egy másik ügyben R. A. vádlottat a Pécsi Népbíróság háborús bûntett miatt 5 év kényszermunkára ítélte. Az ítéletet a népügyész elfogadta, a vádlott és védõje fellebbezését pedig a népbíróság elutasította, így az ítélet jogerõs lett. A tanácsvezetõ bíró elõterjesztésében kifogásolta a kényszermunkát, ugyanis a vádlott testi hibában szenvedett, valamint megjegyezte, hogy az ítélet túl súlyos, mód lett volna tehát az enyhítésére. A NOT az elõterjesztést alaposnak találta. Kifejtette, hogy a vádlott szegény tanyasi család igen egyszerû mûveltségû gyermeke, meg nem cáfolt védekezése szerint a mostoha anyjával való összeférhetetlensége miatt igyekezett otthonról elmenekülni. Fiatal kora miatt katonának nem fogadták be, ezért az ekkor a fiatal munkások között mûködõ erõs propaganda hatására, amihez nagyfokú elkeseredettsége és ifjú korával járó meggondolatlansága is járult, belépett a német hadseregbe. A háborús bûncselekményt ezzel elkövette, azonban az összes körülményeket is mérlegelve a NOT a vádlott büntetését 9 havi börtönre szállította le. Lásd: NOT. IV. 1345/6-1946. (1946. július 11.)

De jó példa e helyre még Jány Gusztáv, a Don-kanyarban szétvert 2. magyar hadsereg parancsnokának népbírósági büntetõpere is. Dr. Pálos Béla háromnapi tárgyalás után, 1947. október 4. napján hirdette ki a golyó által végrehajtandó halálos ítéletet, de elõterjesztéssel élt, mely szerint „tévedtek a népbírák a büntetés mértékének megállapításánál”. Indoklása szerint, a népbíróság katonai bíróság hatáskörébe tartozó kérdéseket is mérlegelt, ezek figyelembevétele nélkül viszont a halálos ítélet kiszabása nem volt indokolt. Véleménye szerint a népbíróság hatáskörébe tartozó bûncselekmények 15 év fegyházzal „kellõképp megtorlást nyertek” volna, majd ezt követõen az iratokat „a további cselekvõség elbírálása végett” hadbírósághoz kellett volna áttenni. A NOT azonban nem osztotta Pálosi véleményét. Jány kegyelmet kért, a kegyelmi tanács pedig még aznap összeült. A népügyész bejelentette, hogy az elítéltet nem ajánlja kegyelemre, „mert oly nagy a bûncselekmény tárgyi súlya.” Ha a népbíróság az elítéltet nem találta „kegyelemre javaslatba hozhatónak”, akkor a kegyelmi kérvényét nem is terjesztették az annak elbírálására jogosult köztársasági elnök elé, hanem a halálos ítéletet 2 órán belül végrehajtották. A Budapesti Népbíróság azonban nem osztotta a népügyész véleményét, s Jány Gusztávot kegyelemre javaslatba hozhatónak találta. A Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és az Országos Szakszervezeti Tanács népbírái ugyan nem tartották kegyelemre méltónak a vádlottat, de mivel a Polgári Demokrata Párt által delegált népbíró – aki az ítélethozatalnál még a golyó általi halálra voksolt – a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt népbírái mellé állt, és kegyelemre javaslatba hozhatónak találta Jányt, patthelyzet alakult ki. Ez volt az egyetlen eset, amikor a tanácsvezetõ jogász-bíró is érdemben szavazhatott, és dr. Pálos Béla is a kegyelemre javaslatba hozhatóság mellett döntött. A NOT 1947. október 18-án foglalt állást a kegyelem kérdésében, és 3:2 arányban szintén kegyelemre javaslatba hozhatónak minõsítette Jányt. Ennek ellenére a köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt elutasította, s a halálos ítéletet 1947. november 26. napján végrehajtották. Vesd össze ezt a következõ mûvel – Varga László: „Forradalmi törvényesség.” Jogszolgáltatás 1945 után Magyarországon. Beszélõ, 1999. november.

Nevezték még ezt a tanácsvezetõi elõterjesztést különvéleménynek is. Dr. Major is említ egy esetet, ahol az elítélt nevét is kiírom, mert nagyszámú katonaszökevény halálos ítéletét ellenjegyezte. Dr. Pereghy János alezredes, hadtestügyészségi vezetõ ügyében 1946 õszén folyt tárgyalás a Budapesti Népbíróságon. Az 1946. október 16. és október 31. között elõzetes letartóztatásban lévõ vádlottat a Budapesti Népbíróság eljáró tanácsa 5 év börtönre ítélte, de a tanácsvezetõ által bejelentett különvélemény okán a NOT 2 év idõtartamra mérsékelte az ítéletet. A szabadlábon védekezõ dr. Pereghy 1949 márciusában jogerõre emelkedett ítéletének letöltése elõl az angolok által ellenõrzött német területre szökött, és az ellene kibocsátott „nyomozólevelet” (elfogatóparancsot) pedig 1956-ban – elévülés miatt – visszavonták. (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 51. o.)

1. 5. 2. A közbenszóló határozat
„Én tárgyi és személyi adalékoknak a hiányában szálltam vitába Bárdossyval az elõbbi negyedszázad revíziós magyar politikájának a helytelenségérõl, aminek történelmi szükségérõl magam is meg voltam gyõzõdve. Eközben mindennap a bírói emelvény felett balra a proszcéniumpáholyban ültek a SZEB képviselõi, velem szemben az elsõ vagy második sorban a miniszterem és a legfõbb államügyész, egyetlen esetben pedig Rákosi Mátyás is. Vannak, akik Rákosi egyetlenegyszer történt megjelenésére sem emlékeznek. Bennem azonban feledhetetlen emléket hagyott, annál inkább, mert ugyanaznap este magához hívatott. Ezek a meghívások naponta variálódtak: megjelentem a SZEB angol és szovjet vezetõje elõtt, voltam Szakasits Árpádnál is, természetesen mindenhol más aspektusból fûztek véleményt a tárgyaláson történtekhez.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 203. o.)

A népbíróság a bizonyítási eljárás teljes lefolytatása elõtt a már bebizonyítottnak látszó bûncselekmények tekintetében közbenszóló határozattal állapíthatta meg a vádlott bûnösségét (vagyis egy elõzetes ítéletként volt ez felfogható tulajdonképpen!). Ilyen határozatot - amely meghozatala az ítélethozatalra megállapított eljárással történt - a népbíróság csak abban az esetben hozhatott, ha a vádlott fogva volt és elõreláthatónak ígérkezett, hogy a letartóztatás leghosszabb tartamának (6 hónap) lejártáig az összes vád tárgyává tett cselekmények tekintetében a fõtárgyalás le nem lesz folytatható. A közbenszóló határozatot a népbíróság indokolni volt köteles. A közbenszóló határozat alapján a vádlott elõzetes letartóztatása csak abban az esetben volt meghosszabbítható, ha feltehetõ volt, hogy az ügyben hozandó ítélet a vádlottat legalább egy évi szabadságvesztés büntetéssel fogja sújtani. A közbenszóló határozat ellen fellebbezésnek nem volt helye. Egyébként az ügyben hozandó ítéletet a népbíróság a közbenszóló határozatra tekintet nélkül hozhatta meg. Lásd: Nbr. 48. § (A közbenszóló határozat).
Vagyis hiába látszott a közbenszóló határozat meghozatalakor a bûnösítés valószínûnek, amennyiben a késõbbiek folyamán megváltozott a tényállás vagy a jogi minõsítés, úgy akár a közbenszóló határozattal teljesen ellentétes ítélet is meghozható volt. A közbenszóló határozatot a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekrõl szóló T. 15. § (4) bekezdése helyezte hatályon kívül.

A népbíróságok gyakorlata azonban még egy másik célra alkotott közbenszóló határozatot is ismert és használt is. Ezt jogrendszerünkben egy, még az Osztrák-Magyar Monarchia idejébõl származó törvénycikk honosította meg. E szerint a bíróság közbenszóló határozattal elrendelhette az eljárás kiegészítését, ha az ügynek bõvebb felderítését tartotta szükségesnek: 1896. évi XXXIII. törvénycikk 322. §: „A bíróság, ha az ügynek bõvebb felderítését tartja szükségesnek, közbenszóló határozattal az eljárás kiegészítését rendeli el.”

Ismét jöjjön két gyakorlati példa. R. E. hivatásos újságíró ügyében a népbíróság közbenszóló határozattal utasította el azt a vádlotti indítványt, amely a vád tárgyává tett cikkek felolvasását célozta. A másodfokon eljáró NOT azonban kifejtette, hogy a közbenszóló határozat alkalmas volt „a védelem törvény által védett elvének megsértésére.” Elvi álláspontja szerint ugyanis valakinek a sajtótevékenységét összefüggéseiben kell értékelni, egy-egy mondat kiragadásával való értékelés tilos. Nem volt jogszerû tehát az elsõfokú bíróság álláspontja, amikor közbenszóló határozattal elutasította a háborús bûncselekménnyel vádolt terheltnek az inkriminált mondatokat tartalmazó cikkeinek egész terjedelemben való ismertetését (felolvasását). Lásd: NOT. I. 2267/1946/8. (1946. április 27.)

Sz. I. I. rendû és T. A. II. rendû terhelteket háborús bûncselekmény elkövetésével vádolta a népügyészség. A vád tárgyává tett tényállás szerint Sz. I. 1944 õszén mind a saját, mind a vállalata vagyonát izzólámpákba fektette, majd azokat a német-nyilas katonai parancsnokság felhívására Németországba kiszállíttatta. Ezen kívül Sz. I. gyárában háborús célokra tányérakna gyújtókat, elektromos csöveket, valamint légvédelmi berendezésekhez szükséges elektromos alkatrészeket gyártottak. Ezekbõl a zárolt hadianyagokból aztán I. rendû vádlott a német katonai alakulatokat kiszolgálta.
A lefolytatott bizonyítási eljárás során megállapítást nyert az is, hogy elsõrendû vádlott egy teherautó fejében nagy mennyiségû villanyégõt, valamint kisebb mennyiségû nyersolajat adott a németeknek, ez a csereügylet viszont nem képezte a vád tárgyát, a népbíróság azonban e cselekménye miatt is elmarasztalta õt, míg másodrendû T. A. terheltet az ellene felhozott vádak alól felmentette. Az ügyben a népbíróság közbenszóló határozatot is hozott, ami miatt a védelem semmisségi panaszt jelentett be. Bár a bejelentését érdemi fellebbezéssel nem kötötte egybe, azt az elsõfokú bíróság mégis érdemi fellebbezésnek tekintette, így az ügyet a NOT-hoz továbbította.
A másodfokon eljáró NOT az elsõfokon ítélkezõ népbírósággal szemben Sz. I. terheltet felmentette. Az Országos Tanács kifejtette, hogy az elsõfokon eljáró népbíróság „a tettazonosság elvét sértette meg, amidõn oly tényeket tett ítélkezése tárgyává, amelyek vád tárgyává nem tétettek...”, utalva ezzel elsõrendû vádlottnak a németekkel folytatott cseréjére. De a NOT rámutatott a népbíróság azon törvénysértõ álláspontjára is, midõn a közbenszóló határozat ellen benyújtott semmisségi panaszt érdemi fellebbezésnek tekintette. Kifejtette, hogy az Nbr.nov 21. §-a által szabott korlátozások még az érdemi fellebbezést is kizárják, ezért tehát, ha „érdemi perorvoslatnak helye nincs, még kevésbé van helye alaki perorvoslatnak.” Lásd ezt: NOT. I. 6183/1946/20. (1946. szeptember 21.)

Hiszen az Nbr.nov 21. §-a egyértelmûen kifejtette, hogy egyrészt a népbíróság ítélete ellen a népügyész az elítélt terhére élhetett csak fellebbezéssel, de a népügyész által bejelentett fellebbezés alapján az ítélet már az elítélt javára is megváltoztatható volt. Másrészt pedig, abban az esetben, ha a 11. § 1-6. pontja alá esõ cselekmények valamelyikében mondták ki a terheltet bûnösnek, mint a vizsgált esetben is, vagyis tehát háborús bûncselekmények elkövetésében, akkor a népbíróság ítélete ellen egyáltalán nem, egyéb esetekben pedig csak a halált vagy az öt évet meghaladó szabadságvesztés büntetést kimondó ítélet ellen élhetett az elítélt fellebbezéssel. Az elítélt által – de csak az ítélet ellen (!) – bármilyen formában vagy elnevezéssel bejelentett jogorvoslat fellebbezésnek volt tekintendõ. A védõ – a 6. §-ban megjelölt eljárás kivételével – pedig csak az elítélt hozzájárulásával jelenthetett be fellebbezést, aki egyébként ugyanolyan korlátok között élhetett a fellebbezés jogával, mint az elítélt. A népfõügyész pedig, az elítélt által már bejelentett fellebbezéshez szinté csak az elítélt terhére csatlakozhatott (1928:X. tc. 29. §).

Megjegyzendõ ide még az is, hogy az Nbr.nov 21. §-a értelmében a népbíróság elõtti eljárásban a Bp. 388. §-ának utolsó bekezdése nem volt alkalmazható: „388. §: A fellebbezésre vonatkozó nyilatkozatok írásban vagy jegyzõkönyvbe mondással tehetõk. A fellebbezést az ítélet kihirdetésekor kell a törvényszéknél bejelenteni. Ha az ítéletet kézbesítés útján közlik, a fellebbezést a kézbesítéstõl számított nyolc nap alatt kell bejelenteni. A vádlott házastársa és törvényes képviselõje a vádlott részére nyitva álló határidõben, a vádlott örököse pedig az ítéletnek a fõtárgyaláson történt kihirdetésétõl számított nyolc nap alatt fellebbezhetnek. A fellebbezés a bejelentés, illetõleg az ítélet kézbesítése napjától számított nyolc nap alatt indokolható. A fellebbezés a bejelentésére nyitva álló határidõ alatt módosítható, az indokolás pedig az elõterjesztésére kitûzött határidõ alatt kiegészíthetõ. A vádlottnak vagy védõjének a fellebbezés bejelentésekor elõterjesztett kérelmére megengedendõ, hogy a fellebbezés indokolását csak az ítélet kézbesítésétõl számított nyolc nap alatt nyújtsák be.”

2. A távollévõ terhelt elleni eljárás
„1946 elején mind a Kis Újság, mind a Szabad Szó megemlítette, hogy az igazságügyminiszter javasolja a háborús fõbûnösök peranyagának kötelezõ tantárgyként való tanítását a középiskolákban, mert a fiatalság azzal sincs tisztában, vajon miért és miként sodródott Magyarország a második világháborúba. Ez az intézkedés elmaradt. Azok az idõk nem voltak alkalmasak a tárgyalásokon feltárt történelmi összefüggések hiánytalan érzékeltetésére – õsokként az 1920. évi trianoni békeszerzõdésig. A háborúba sodródásunkért politikailag felelõs miniszterek a trianoni igazságtalanságok orvoslásának vitathatatlanul jogos nemzeti igényével védekeztek, a további országcsonkítással fenyegetõ újabb béketárgyalások kezdete elõtt. Ezt a védekezést a sajtónak és a rádiónak határok közé kellett szorítani – a tárgyaláson, a tanácsvezetés törvényes eszközeivel nem lehetett. Én legalábbis nem tudtam. Nem is akarhattam.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 196. o.

Az ideiglenes nemzeti kormány az 5.900/1945. ME számú rendelettel szabályozta a népbíráskodás körében a távollevõ terhelt ellen folyó eljárást. A népbíráskodásról szóló Nbr. 6. §-a a következõkrõl rendelkezett: deklarálta, hogy a bûnvádi eljárás a szökésben levõ terhelt ellen is lefolytatható az 1921:III. tc. 12. § 2. bekezdésében foglalt korlátok között, azzal, hogy a terheltet nem kell hirdetmény útján megidézni, de a tárgyalás kitûzését a terhelt utolsó lakhelyén 30 nappal elõbb szokásos módon meg kell hirdetni. Viszont kimondta azt is, hogy ennek elmulasztása az eljárás megsemmisítésének okául nem szolgálhat.

Ezt a szabályt az 5.900/1945. ME számú rendelet 1. §-a a következõ rendelkezésekkel egészítette ki. Kimondta, hogy ha a fõtárgyalás adatai szerint a terhelt olyan cselekményt követett el, amelyre a hatályos jogszabályok halálbüntetés kiszabását állapították meg, akkor a terhelt távolléte e halálbüntetés kiszabását és a megfelelõ mellékbüntetések megállapítását nem akadályozta. A terhelt távollétében hozott halálos ítélet ellen az ítélet meghozatalakor fellebbezés bejelentésének (védõ által) nem volt helye, továbbá az ítélet pénzbüntetést, illetõleg vagyonelkobzást megállapító része azonnal végrehajthatóvá vált. Azonban a terheltet (halálraítéltet) jelentkezése vagy kézrekerülése után haladéktalanul az ítéletet meghozó népbíróság elé kellett állítani.

A népbíróság a terheltet nyilvános tárgyaláson kellett, hogy kihallgassa és a kihallgatás eredményéhez képest határozott a halálos ítélet fenntartása vagy a Bp. 460-462. §-ai szerint tartandó új fõtárgyalás elrendelése iránt: „460. § A jogerõs végzéssel elrendelt fõtárgyalás határnapját a fõtárgyalás elnöke tûzi ki. A további eljárásnál a XVII., XVIII. és XIX. fejezetek rendelkezései a következõ §-okban foglalt eltérésekkel alkalmazandók. 461. § Az új fõtárgyaláson, ha ez nem esküdtbíróság elõtt tartandó, csak az a bizonyítás veendõ fel, mely az újrafelvétel iránt tett indítványnak és az ítélet megtámadott részének alapjául szolgál. A többé ki nem hallgatható tettesnek, tettestársnak, részesnek, tanúnak és szakértõnek vallomása, illetõleg véleménye felolvasható. A magánfél elhalálozása esetén örökösei idézendõk meg a fõtárgyalásra, a mennyiben a magánfelet az elõbbi ítélet szerint magánjogi igény illette. Az olyan bíró, ki az ügy elõbbi elintézésénél az ítélet hozásában részt vett, lehetõleg mellõzendõ az újrafelvétel megengedhetõségének kérdésében (454-456. §) határozó és az új fõtárgyaláson ítélõ tanács alakításánál. 462. § A fõtárgyalás eredménye alapján a bíróság az elõbbi ítéletet hatályában fenntartja, vagy egészen, illetõleg részben hatályon kívül helyezi és új ítéletet hoz. Ez ítélettel az alperben jogerõsen megállapítva volt büntetésnek az újrafelvételi eljárás jogerõs befejezéséig való félbeszakítása, illetõleg felfüggesztése csak akkor rendelhetõ el, ha a bíróság a korábbi ítéletet hatályon kívül helyezte. Az elítélt javára elrendelt újrafelvétel esetében az elõbbi ítéletben meghatározott büntetésnél súlyosabb nem szabható ki. A kiállott büntetést az újabban kiszabott szabadságvesztés- vagy pénzbüntetésbe arányosan be kell számítani. A felmentett vagy elítélt terhére elrendelt újrafelvétel esetében is a fõtárgyalás eredményéhez képest felmentõ vagy enyhébb büntetést megállapító ítélet hozható. Az új ítélet ellen a 383. illetõleg 430. §-okban megnevezettek ugyanazokkal a perorvoslatokkal élhetnek, melyeknek más ítéletek ellen helyök van. Annak a fellebbezésnek alapján, mely az újrafelvétel iránti kérelmet elutasító ítélet ellen használva van, a büntetés végrehajtását nem szabad felfüggeszteni.”

Ha a népbíróság a halálos ítélet fenntartása mellett döntött, akkor az ítéletet a terhelt elõtt haladéktalanul és nyilvánosan ki kellett hirdetni. Az ítélet kihirdetését követõ eljárásra már ugyanazok a szabályok voltak irányadók, mint a terhelt jelenlétében tartott tárgyalás alapján hozott ítélet esetében.

Érdekességként említeném, hogy a kihallgatott tanúkat meg kellett esketni az elmondott vallomásukra, a hamis eskü következményeire való figyelmeztetés után. A megesketést indítványozni kellett az ügyészeknek vagy az ügyvédeknek, de lehetet a megesketést ellenezni is. A népbíróságon gyakran hangzottak el a tekintetes népbíróság, méltóságos, vagy tekintetes népbíró úr, méltóztasson megengedni stb. kifejezések.

Az 1947. évi IV. törvény rendelkezett az egyes rangok és címek megszüntetésérõl: A törvény 1. §-a a magyar nemesi és fõnemesi rangokat (herceg, õrgróf, gróf, báró, nemes, primor, lófõ), az „örökös fõispán” címet, a rangjelzõ címeket (méltóságok), amelyeket mint kitüntetéseket rendszeresítettek (valóságos belsõ titkos tanácsos, titkos tanácsos, kormányfõtanácsos, kormánytanácsos stb.), megszüntette. Egyidejûleg az ilyen címekre (méltóságokra) vonatkozó adományozások is hatályukat vesztették. Ezeken kívül a külföldi államfõk által adományozott nemesi és fõnemesi rangot jelzõ címek viselésére adott engedélyek, illetõleg az ilyen engedélyek jellegével bíró törvényi rendelkezések is hatályukat vesztették. A jogszabály 2. §. (2) bekezdése szerint a törvényhatósági közszolgálatban nem álló személyt tiszteletbeli tisztviselõvé kinevezni - a tiszteletbeli tiszti fõügyészek és ügyészek kivételével (!) - a jövõben már nem volt szabad. A 3. §. (1) bekezdése pedig a „vitéz” cím használatát is megtiltotta. Ezen paragrafus szerint tilos volt továbbá nemesi elõnévnek, címernek és jelvénynek vagy a nemesi nemzetségi származásra utaló kifejezésnek (de genere...) használata is, csakúgy, mint olyan címzést használni, amely az említett törvénnyel megszüntetett rangra vagy rangjelzõ címre (méltóságra) utalt (fõméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb.). A 3. §. (4) bekezdés értelmében tilos volt olyan címzést használni, amely a közszolgálat körében rendszeresített álláshoz fûzõdik, vagy pedig bármilyen társadalmi megkülönböztetésre utal. Ez a bekezdés tiltotta meg a fõméltóságú, nagyméltóságú, kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemzetes stb. kifejezések használatát is. Hajdu Gyula szemléletesen jegyzi meg, persze nem csak konkrétan ezen új helyzetre utalva, hanem mintegy általánosságban is: „Ne méltatlankodjanak azok, akik az elmúlt idõk jogi fogalmai szerint tanulták meg a jog, a jogellenesség, a bûnösség stb. fogalmait és úgy érzik, hogy az elmúlt idõk jogszabályai szerint jogellenességet követett el a demokrácia. Nem a jogoktól fosztottuk meg az embereket, hanem az elõjogoktól…” Lásd Hajdu Gyula: Jogfejlõdés a népi demokráciában. Jogtudományi Közlöny, 1948. évi 19 – 20. szám, 330. o.

3. Táguló hatáskör
„Itt térek vissza Rákosi tárgyalási jelenlétére, mert este gépkocsi jött értem. Magához rendelt. Röviden tárgyalt velem. Figyelmeztetett – nem utasított –, hogy ne vitatkozzam Bárdossyval, rövid kérdésekre rövid válaszokat követeljek, vagy vonjam meg tõle a szót. És még egyet: ’Ön a bírói emelvényen nem társaságbeli vitatkozó, hanem a hatalom képviselõje. Ennek megfelelõen keményen viselkedjen.’ Rákosi Mátyásnak ezekkel a javaslatokkal – miként abban az idõben annyiszor – teljesen igaza volt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 215. o.)

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány bocsátotta ki a közalkalmazottak igazolásáról szóló 15/1945. ME sz. rendeletet, amelyet 1945. január 19. napján követett a 77/1945. ME sz. rendelet. A rendeletek azzal a célkitûzéssel születtek, hogy alkalmazásuk folytán csak olyan emberek maradjanak az államapparátusban, akik alkalmasak arra, hogy a „demokratikus népi Magyarországban közszolgálatot teljesítsenek.” Beér János: A magyar bürokrácia és a reakció. Társadalmi Szemle 1946. 91. 1. o.

Az igazolási eljárás tulajdonképpen egy „nélkülözhetetlen politikai szükségszerûség” volt a II. világháború után, hiszen ki kellett szûrni, el kellett távolítani a végrehajtó hatalomból, a közigazgatási és más – elsõsorban vezetõi – pozíciókból azokat, akik korábban a Horthy-rendszer, illetve a Szálasi-rezsim politikáját teljes mértékben kiszolgálva azon rendszerek mûködését nagymértékben elõsegítették, fenntartották. Vagyis itt az volt a lényeges kérdés – 1945-ben – hogy az igazolási eljárás alá vont a hivatali kötelesség körében megkövetelt ténykedésénél többet is megtett-e? Tisztázni kellett az igazolás alá vont felszabadulás elõtti magatartását, hogy az sértette-e a magyar nép érdekeit, valamint azt is, hogy az illetõ egyébként alkalmas-e arra, hogy az új, immár demokratikus Magyarországon közszolgálatot teljesítsen, hivatalt viseljen.

Az elsõ fokú igazoló bizottságok az eléjük kerülõ egész magatartását megvizsgálták, majd pedig a szabad belátásuk szerint dönthettek, döntöttek. Az igazoló bizottságok a felszabadulás után tulajdonképpen rögtön megkezdték a mûködésüket, csak „Nagy-Budapesten” több mint 600 bizottságot állítottak fel. A Budapesti Nemzeti Bizottság már a fõváros ostroma alatt – 1945. február 2. napján – napirendjére vette a kérdést, majd kinyilvánította: „minden politikai magatartást vizsgáló ügy a BNB hatáskörébe tartozik.” Lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 266. o.

Az igazolási eljárások elsõ idõszakában egy-egy igazoló bizottság összetétele hasonlóan alakult, mint az elsõ fokú népbírósági tanácsoké, azzal, hogy az igazoló bizottságokba plusz egy-egy tagot delegálhatott az adott személy eljárásában érintett, illetékes nemzeti bizottság, hivatal vagy üzem, stb. Az igazoló bizottság azonban már 3 fõ jelenléte esetén is határozatképes volt, feltéve, hogy e három tag a politikai pártok és a szaktanács delegált tagjai közül került ki.

E bizottságok mûködése ellen egyre több és több kifogás érkezett, és tulajdonképpen e helyzet megoldására, orvoslására vezette be az Ideiglenes Nemzeti Kormány az igazolási fellebbezési eljárást, ami kétfokúvá tette magát az igazolási eljárást, oly módon, hogy a másodfokú, fellebbezési fórum az adott közigazgatási terület illetékességgel rendelkezõ Népbírósága, pontosabban népbírósági tanácsa lett (például: „Budapesti Népbíróság Igazolási Fellebbezési Tanácsa”). Az igazolási ügyekben így, másodfokon eljáró népbírósági tanácsok az elsõfokú igazoló bizottságok határozatait tehát bármely módon megváltoztathatták, azaz, akár egy marasztaló határozat hatályon kívül helyezésére, és az igazolás utólagos megadására is volt hatásköri jogosultságuk. Csak mintegy „mellékesen” jegyzem meg, hogy ez a hatásköri jogosultság aztán a késõbbiek során megint csak a politikai támadások kereszttüzébe állította a népbíróságokat.
Például a Budapesti Nemzeti Bizottság Igazoló Bizottságának Titkársága, a fõvárosi, „igazolási csúcsszerv” körlevélben utasította a fõváros igazoló bizottságainak az elnökeit, hogy az általuk nem igazoltakról a határozat indokolásának rövid kivonatával együtt értesítsék a politikai rendõrséget, ezzel véve elejét annak, hogy a másodfokú, népbíróság elõtti eljárás végén meghozott esetleges jogerõs igazolás esetében az eredetileg nem igazolt eltûnhessen a politikai vezetés (és a politikai rendõrség) látókörébõl. Lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 267. o. Major a következõ oldalon megjegyzi: „Arról nem hallottam, hogy a fellebbezési tanács az eljárás alá vont terhére is megváltoztatta volna az elsõ fokú határozatot.”
Dr. Beér János, a fõváros tiszti fõügyésze az igazolásokat bírálva kijelentette: „… az igazolási eljárás teljesen zátonyra futott (…) a régi bürokrácia beékelõdött a nép és a demokratikus vezetés közé (…) várakozásra nincs idõ.” Lásd ezt és Beér további megállapításait: Beér János: A magyar bürokrácia és reakció. Társadalmi Szemle. I. évfolyam 2. szám, 1946. február, 87 – 93. o.

Tehát 1945. június 27-én Dálnoki Miklós Béla aláírta a 4080/1945. ME. számú rendeletet (1945. július 1. napján jelent meg a Magyar Közlönyben), és ezzel a népbíróságok lettek az igazolási eljárások másodfokú hatóságai, és így például a Budapesti Népbíróság, mint igazolási fellebbezési hatóság csak az 1945. évben már 5625 ilyen ügyben hozott határozatot.
Érdekeségként megemlíthetjük, hogy e rendelet az igazolási ügyekben eljáró népbírósági tanács összetételén egy módosítást vezetett be. Ha a megfellebbezett igazolási eljárás egyetemi nyilvános rendes tanár és nyilvános rendkívüli tanár vagy magántanár ellen folyt, akkor a népbírósági tanácsot ki lehetett egészíteni. A népbíróság értesítette ugyanis az illetõ egyetem tanácsát, és az a bírósági tanácsba egy, már igazolt egyetemi tanárt delegálhatott (Dr. Lukács Tibor: i. m. 116. o.).

A vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint az egyetemek, hivatkozva az egyetemi autonómiára, azt akarták, hogy az egyetemi tanárokat ne a közalkalmazottakra vonatkozó rendelkezések alapján vonják igazolás alá, hanem velük kapcsolatban egyszerûen hagyják jóvá az autonómia által eszközölt minõsítéseket (azaz kizárásokat vagy eltávolításokat). A Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) rögvest visszautasította a vallás- és közoktatásügyi miniszternek „ezt a jogtalan beavatkozását”, illetve tiltakozott a minisztérium igazolási eljárásokba való beavatkozása ellen, és megállapította, hogy ragaszkodik az egyetemi igazoltatásoknak az eddig megállapított keretek közt való lebonyolításához, mind elsõ, mind pedig másodfokon. Ehhez azt a megjegyzést fûzte, hogy felszólítja az igazoló bizottságokat, hogy a minõsítések, illetve ítéletek meghozatalánál legyenek tekintettel az egyetemen betöltött funkciók speciális mivoltára is (például egyetemi tanárt nem lehetett áthelyezésre ítélni). Ezen kívül felhívta õket a Budapesti Nemzeti Bizottság, hogy nyújtsanak módot arra, hogy azok, akik politikailag kompromittálva vannak, vagyis az ifjúság nevelésére és közfunkciók betöltésére immár alkalmatlanok, továbbra is folytathassák tudományos kutató munkájukat (XXIX/6. – 1945. BNB. sz.).
A vita további megnyugtató eldöntése végett a BNB – az egyetemek 3, valamint a pártok 1-1 képviselõjébõl álló – albizottságot szervezett. Ezen albizottság úgy döntött, hogy egyetemi vagy fõiskolai tanár ügyének tárgyalásakor a népbíróság fellebbezési tanácsában az egyetem képviselõje tanácskozási joggal részt vehet, egyébiránt pedig az igazoló bizottság a rendeletnek megfelelõ összetételben mûködik. A BNB az albizottság ezen elgondolását tudomásul vette. Vagyis a vallás- és közoktatásügyi miniszter eredeti álláspontjával szemben végül mégiscsak a BNB határozata érvényesült, hiszen e határozat elvi lényege belekerült a 4080/1945. ME sz. rendeletbe is. E jogszabály elrendelte, hogy egyetemi nyilvános rendes és nyilvános rendkívüli tanárral, valamint egyetemi magántanárral szemben e minõségébõl kifolyólag folytatott igazolási ügyben a tárgyalás határnapjáról az illetõ egyetem tanácsát értesíteni kell azzal a megkereséssel, hogy az eljáró bíróság tanácsában való részvétel céljából küldje ki az egyetemnek egy olyan tanárát, akit igazolás során jogerõs határozattal már igazoltnak jelentettek ki (4080/1945. ME. sz. rendelet 5. § (4) bekezdés).

Az igazolási fellebbezési eljárások komoly munkaterhet jelentettek a már amúgy is leterhelt népbírósági tanácsok számára, nézzünk meg egy számadatot: „Szeptember 10 – 15-e között 5 napra 102 ügy tárgyalását tûzték ki, ezenkívül 30 igazolási fellebbezési ügyet.” Szabad Nép. 1945. szeptember 16. 3. o. Lásd dr. Major Ákos nyilatkozatát.

1945 végére, egy kommunista párti felmérés szerint az igazoló bizottságok elé került köztisztviselõk 3,1%-át távolították el. Ez egy országos adat, Budapesten ennél „radikálisabb” határozatok is születtek, már csak a százalékos számarányok tekintetében (közel 2000 alkalmazottat mozdítottak el valamilyen módon eredeti állásából) is. Az igazoló bizottságok marasztalásai következtében sokan vesztették el állásukat vagy iparengedélyüket, a szerencsésebbeket csak kényszernyugdíjazták.

A következõ évben életbe lépett az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében alkotott 5000/1946. ME. sz. rendelet, amely egy teljesen újfajta bizottságokat is felállított, méghozzá a már igazolt személyek magatartásának felülbírálására annak tisztázása végett, hogy vajon az ismételten vizsgálat alá vont – egyszer már igazolt – személy hivatali mûködése „Magyarország demokratikus szellemû újjáalakítását” ténylegesen és tevõlegesen szolgálja-e vagy éppen ellenkezõleg, a hivatali kötelességét és feladatait – például a szükséges rátermettség vagy szorgalom hiánya miatt – nem tudja a megfelelõ, megkívánt mértékben ellátni. Ezeket az újfajta szûrõbizottságokat nevezték B-lista – bizottságoknak.

A B-lista – bizottságok 3 tagból álltak, egy tagot a Szaktanács (szakszervezet), egyet a miniszterelnökség és egyet pedig a szakminisztérium küldött ki. Itt már egyértelmûen a politikai szempontok domináltak, a „B-listázás” célja az igazolt, de politikailag mégis megbízhatatlan, vagyis a régi, Horthy-rendszer hívének tekintett személyek közigazgatásból való eltávolítása volt. Major a kötetében több mint 62 ezer, a B-listázások során eltávolított személyt említ. Lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 269. o. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy ekkor a parlamentben abszolút kisgazdapárti többség tevékenykedett, tehát a B-listázás „felelõsségét”, azaz azt a tényt, hogy melyik párt teremtette meg ennek lehetõségét, azt tehát elsõsorban a FKGP, és nem a kommunisták soraiban kell keresni. Más kérdés, hogy az egész ügy mögött Rákosiék álltak a háttérben, és élvezték aztán a „jól elvégzett” munka gyümölcsét, hiszen így most már könnyedén el tudtak távolítatni minden olyan személyt a pozíciójából, aki nem felelt meg az elvárásaiknak, azaz nem hódolt be a kommunista pártnak. Nem szabadott volna Rákosinak teret engedni, sem itt, sem ekkor, sem pedig máshol és máskor. Nyilván könnyû majd 70 év után okosnak lenni, de mégis ezek voltak azok az „apró” lépések, amelyek a kommunista diktátort végül teljhatalomhoz segítették…

Dr. Major így emlékszik: „Az igazolási eredmények a delegáltak pártpolitikai állásfoglalásán múltak. A munkáspártok igyekeztek megszabadulni a Horthy-rendszert kiszolgáló államapparátus tagjaitól, a polgári pártok viszont hatalmi bázisként igyekeztek ebbõl a rétegbõl minél nagyobb részt megmenteni. A B-listázások után, 1948 õszén az igazolt közalkalmazottak nyugdíját megvonták, majd az új káderek gyors kiképzése után a BM, a HM és az IM vonalán igazolt, majd a B-listázás során is visszatartott dolgozókat alkalmatlanság címén elbocsátották. Ugyanakkor az 1949. május 6-án megjelent rendelet megszüntette az igazolási eljárás során megállapított hátrányos megkülönböztetéseket. Engem 1945. május 10-én igazoltak. Az Igazságügyi Igazoló Bizottság elnöke dr. Ries István, tagjai kiemelkedõ szerepet játszó kommunista jogászok: dr. Feri Sándor, dr. Kádár Miklós, dr. Zolnay Kálmán voltak.” Lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 269. o.

A nemzeti bizottságoknak a népbíráskodásban, illetve az igazolási eljárásokban betöltött szerepérõl lásd még: Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok – kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás, 5. évfolyam 2. szám, 2012. február, 34 – 37. o.

4. A népbírósági külön (ötös) tanácsok
„A politika folytonos küzdelem a nyíltan jelentkezõ és a rejtett erõkkel. Ebben a küzdelemben a helyes utat felismerni, arra idejében rálépni, a kínálkozó móddal élni, a megfelelõ eszközöket felhasználni – ez a politika.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 201. o. Major Bárdossy László politikáról alkotott véleményét, gondolatait idézte, lásd errõl bõvebben: Bárdossy László: Magyar politika a mohácsi vész után. Egyetemi Nyomda Kiadó, Budapest 1943. 24. o.

„… minden politika helyességét a következményei igazolják.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 214. o.

„Ami pedig az új államrend védelmét illeti, nekünk is lesz olyan törvényünk, mint az 1921:III. tc. volt, amit mi, illegális kommunisták a bõrünkön ismertünk meg. Elõre megmondom nektek, hogy ez a bíráskodás is a ti megtisztelõ feladatotok lesz és remélem, hogy majd kisebb hibaszázalékkal csináljátok, mint a háborús bûnösök felelõsségre vonását.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 262. o. Major emlékezett így vissza Péter Gábornak a dr. Szücs Jánoshoz és hozzá intézett szavaira, 1946. január 31-én, a Parlamentben, miközben az Országgyûlés elfogadta az új államformáról rendelkezõ törvényjavaslatot, és megszületett a II. Magyar Köztársaság.

A magyarországi népbíróságok mûködési gyakorlatának kialakításában nem kis szerep jutott a koalíciós pártoknak, de külön is igyekeztek a pártok – fõleg a kisgazdapárt, illetve a Magyar Kommunista Párt vezetõsége – a politikai céljaiknak az elérésére felhasználni a népbíróságokat. Fõleg a demokrácia és a köztársaság védelme érdekében alkotott 1946. évi VII. törvény adott aztán lehetõséget arra, hogy a népbíróságok koncepciós pereket is tárgyalhassanak az eddigi háborús és népellenes bûnügyek mellett. Tehát elõtérbe került immár a politikai jelleg, megjelentek a politikai deliktumok, és ez egyértelmûen – összekapcsolódva az egyre élezõdõ pártpolitikai harcokkal, a kommunisták egyre nagyobb és erõszakosabb térnyerésével – rossz fényt vetített a népbíróságokra, hiszen mindenképpen eltértek ezzel (nem önnön hibájukból!) az eredeti irányvonaluktól. Pedig már a Horthy-rendszer alatt világossá vált, hogy „az anyagi büntetõjognak nincs kényesebb, bizonytalanabb és tisztázatlanabb kérdése, mint a politikai bûncselekmény fogalma.” (Lásd ezt: Finkey Ferenc: A politikai bûncselekmények és a büntetõtörvénykönyv. Budapest, 1927. 1. o.)

1946. március 23. napján hirdették ki tehát az 1946. évi VII. törvényt „a demokratikus államrend és köztársaság büntetõjogi védelmérõl”.

Egy ilyen jellegû törvény szükségessége elõször a Tildy-kormány programjának vitája során, 1945. november 30. napján merült föl Varga Béla kisgazdapárti politikus felszólalásában, aki a Nemzetgyûlési Napló tanúsága szerint kijelentette: „itt törvény fog születni a demokrácia védelmérõl”.
Majd a Kis Újság 1946. január 22. napi számában jelent meg egy cikk „Törvényjavaslat készül a köztársaság védelmérõl” címmel. A cikk szerint: „…az emberi szabadságjogokat maga az államformáról szóló törvényjavaslat biztosítja, ez a törvényjavaslat pedig az államfõ személyének és a köztársasági államforma sérthetetlenségét van hivatva megóvni.”
A törvény halálbüntetés kiszabását rendelte arra, aki „az 1946: I. törvénycikkben megalkotott demokratikus államrend vagy demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló cselekményt követ el, mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez, vezet, vagy azt lényeges anyagi támogatásban részesíti”, vagy a köztársaság alapintézményeivel szemben lép fel, illetve arra is, aki a köztársasági elnök életére tör, vagy meg akarja gátolni alkotmányos hatalma gyakorlásában.
A törvény különböztetett bûntettek és vétségek között. Bûntettet követett el például az, aki „a demokratikus államrend vagy annak alapintézményei ellen gyûlöletre izgat.” Érdekes, hogy vétségnek számított az akár 3 személy között zajló magánbeszélgetés is, amennyiben az ott elhangzottak alkalmasak voltak arra, hogy azáltal valaki „olyan valótlan tényt vagy való tényt olyan módon állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy az (…) államrend vagy köztársaság iránt megvetést keltsen, vagy nemzetközi megbecsülését csorbítsa.” Ennek miniszteri indoka az volt, hogy a nem nyilvános izgatás mélyebb hatású, mint a nyilvánosság elõtt elkövetett hasonló cselekmény, és ezért még ezt a vétséget is 5 évig terjedhetõ fogházzal, illetve börtönnel büntethették a népbíróságok.
A törvény ugyanolyan mértékben büntette a feljelentést tenni elmulasztókat is, tehát azt az esetet, amikor valaki „valamely cselekményrõl, mozgalomról vagy szervezkedésrõl hitelt érdemlõ tudomást szerez és errõl a hatóságnak, mihelyt lehet, jelentést nem tesz.”

A törvényjavaslat tárgyalása során a legnagyobb vitákat a demokráciát „kizárólagosan védeni jogosult”, újonnan felállítandó, öttagú népbírósági különtanácsok összetétele váltotta ki, hiszen az abból kimaradt pártok érthetõen támadták a törvényjavaslat e pontját. A PDP részérõl Szent-Iványi Sándor azzal érvelt, hogy „egy törvény, amely hosszú lejáratra készül, nem helyezkedhetik a ma erõviszonyaira, következésképpen nem tartom a törvénybe beiktathatónak a mai állapotokat.” A Demokrata Néppárt részérõl Bálint Sándor magát a népbírói fórumot nem tartotta megfelelõnek az ilyen ügyekben való ítélkezésre, ezért azoknak a rendes bíróságok elé való utalását javasolta az esküdtbíróságok visszaállításáig. Slachta Margit képviselõasszony is hasonló véleményen volt. Az Országgyûlés az összes módosító indítványt elutasította, Orbán László, a Magyar Kommunista Párt képviselõje, egyébként a napirend elõadója pedig azzal hárította el a javaslatokat, hogy tudniillik „a demokrácia védelmét a mai viszonyok között a szakbíróságokra bízni annyit jelentene, mint kecskére bízni a káposztát.” Bõvebben lásd: A magyar parlament 1944 – 1949. i. m. 82 – 104. o. (Palasik Mária: A törvényhozás demokratizáló jogalkotása.).

A hatályába esõ eseteket az ítélõtáblák székhelyén mûködõ népbíróságokon belül alakuló külön tanácsokhoz utalták. Ilyen külön, ötös tanácsok alakultak Budapesten – elnöke dr. Major Ákos, Debrecenben – elnöke dr. Eõry Kálmán, Gyõrött – elnöke dr. Horváth Endre, Pécsen – elnöke dr. Kocsis Mihály és Szegeden – elnöke dr. Bozsó Ferenc. Lásd ezt: MOL XX-4-a (2.d) (26.399/1946.I.M.X. szám alatt)

Ezek a tanácsok tehát ötös beosztásokban ítélkeztek. A törvény kihagyta a külön tanácsokból a Polgári Demokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács küldöttjét is (1946. évi VII. törvény 11. §), így tehát a népbírósági különtanács elnöke egy, az igazságügyminiszter által kinevezett ítélõbíró, tagjai pedig a négy koalíciós párt képviselõi voltak. Egyre jobban élezõdtek ekkorra már az ellentétek a pártok között, úgyhogy e törvény vitája kapcsán közvetlenül támadták már a népbíróságokat is. Pedig itt tulajdonképpen nem a már megismert népbíróság, hanem az annak a kebelében alakuló külön (ötös) tanácsok ítélkeztek. És nagyon lényeges az a tény is, hogy népbíróságokkal kapcsolatban elõfordult koncepciós perek is általában ezekhez a külön népbírósági tanácsokhoz voltak köthetõk.

Összesen 10 878 fõ került az ötös tanácsok elé. 5 861 marasztaló, 2 304 felmentõ ítélet született, 713 ügyet pedig egyéb módon fejeztek be. A marasztaló ítéletek közül 11 halálbüntetést mondott ki. A MOL-ban fellelhetõ statisztikai adatokat Zinner Tibor több munkájában is közli. Dr. Major így emlékezik: „A Budapesti Népbíróság különtanácsainak elsõ vezetõivé dr. Nagy Károlyt, és dr. Jankó Pétert jelöltem ki. Megjegyzem, hogy dr. Nagy Károly kúriai tanácselnöki, dr. Jankó, dr. Pálosi és dr. Gálfalvy kúriai bíró, az 1945 õszétõl népfõügyész dr. Szücs János ugyancsak kúriai tanácselnöki, dr. Piri Gábor pedig 1945 nyarán õrnagyi kinevezést kapott. Gábor késõbb velem egyidõben lépett elõ, én egyelõre hadbíró ezredes maradtam.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 273 – 274. o.

Dr. Major is megemlíti kötetében, hogy nem minden összeesküvés-elmélet volt koncepciós, léteztek valódi, tényleges szervezkedések is a demokrácia, az új rend ellen, ezek kezdeményezõi nyilván a Horthy-korszakhoz inkább „húzó” személyek közül kerültek ki.
Ilyen volt Major szerint a dr. Kádár Mihály és Bilkey Papp Zoltán vezetése alatt indult szervezkedés, amiben volt – az ekkorra már feloszlatott, fasiszta kötõdésû – MONE tagok és orvostanhallgatók vettek részt (lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 276 – 278. o.).
Aztán ilyen volt még a Kis Szaléz és Lukács Pelbárt páterek által vezetett, ún. „mátraaljai” összeesküvés is. Ebben az ügyben a politikai rendõrség Gyöngyösön egy komoly fegyverraktárt is felszámolt, és a szervezkedés – legalábbis ilyen szinten – mindenképpen valósnak bizonyult. Ebben az ügyben – a munkáspárti sajtó szerint – két kisgazdapárti országgyûlési képviselõ, Fillér László és Gyulai László is belekeveredtek.
Példálózva, csak a felsorolás szintjén lehetne még megemlíteni az „Unden” és a „Pénzes” ügyeket. 1946 június elején tartóztatták le Unden Miklós joghallgatót röpcédulázásért („Íme kiáltom, íme üvöltöm, halld meg magyar nép!” címmel röplapozott), míg például június 17-én, délben az Oktogonon egy szovjet õrnagyot lõttek agyon, az elkövetõ a környezõ házak egyikének padlásablakából tüzelt. A nyomozók még aznap megtalálták az egyik ház padlásán Pénzes István felsõipariskolai tanuló felgyújtott hulláját, mellette az elkövetéshez használt puskával. Az eset megoldatlan maradt annyiban, hogy gyilkosként, majd ez miatt öngyilkosságot elkövetõként Pénzest jelölték meg, holott nyilvánvaló, hogy ennél jóval több történhetett…

Major „elsõ kézbõl” írt még e témakörben a Budapesti Ítélõtábla területén az elsõ „ötöstanácsi” népbírósági büntetõügyrõl, az 1946. május 21. napján történt kunmadarasi pogromról. Itt egy elõzõ napra kitûzött népbírósági tárgyalással, illetve „a középkori vérvád meséjével” felizgatott piaci tömeg helybeli zsidókra támadt rá. Két halottja, illetve két súlyos és 13 könnyû sérültje lett a véres incidensnek, lincselésnek. A véres történet elõzménye, hogy a Szolnoki Népbíróság 1946. május 20. napjára tûzte ki Karcagra Nagy János kunmadarasi tanító, volt leventeoktató megismételt népbírósági tárgyalását.
Itt egyébiránt jó példát láthatunk egy abszolút semmisségi okra is. A népbírósági tárgyalás megismétlésére azért volt szükség, mert az egyik meg nem jelent polgári párti népbíró helyett az eljáró tanács elnöke egy munkáspárti pótbírót ültetett, ami pedig abszolút semmisségi oknak minõsült. Ezért a NOT a meghozott ítéletet hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatására utasított.
Az 1946. május 20. napi tárgyalás elmaradt, mégpedig azért, mert a kisgazdapárti szervezõ titkár, Takács Gergely a kunmadarasi lakosokkal azt oly módon akadályozta, hogy Kunmadaras határából visszaterelték a községbe az éppen Karcagra tartó vádlottat, illetve a tanúkat is. Este Takács már aláírásgyûjtést folytatott a vádlott érdekében, és itt került szóba a zsidókérdés, negatív felhanggal. Az indulatok fokozódtak, majd másnap reggel a kunmadarasi piacon az elmebeteg Kabai Tóth Eszter felvetette a „tiszaeszlári vérvád” történetét, és telekiabálta a piacot, hogy napokkal korábban Kunmadarasról is eltûnt egy gyermek. Erre a helyi lakosok rátámadtak a zsidókra, elõször a piacon, utána pedig az egész községben.
A Budapesti Népbíróság különtanácsa – dr. Nagy Károly elnökletével – 3 hétig tárgyalta az ügyet, majd 1946. július 25-én az elsõ, másod és harmadrendû vádlottakat – köztük Takácsot – halálra, két vádlottat életfogytiglani fegyházra, míg további 52 személyt öt évtõl tizenöt évig terjedõ szabadságvesztésre ítéltek, két fõt pedig felmentettek a vád alól: „A Budapesti Ítélõtábla területén ez az elsõ ötöstanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le azokra, akik tébolyult eszméktõl ûzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen. Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemû, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak. Ez így lesz, mert a demokrácia és annak népi bírósága elég erõs ahhoz, hogy a nép érdekeit szolgáló akaratukat érvényre juttassák.” Az elsõfokú ítélet azt is megállapította, hogy a vádlottak – elsõsorban Takács felbujtására – a népbíróság tárgyalását és ítélkezését egy tömegmozgalommal hiúsították meg: „aki pedig a népi állam ilyen jelentõs szerve mûködésének lehetetlenné tételét tûzi célul maga elé, az kétségkívül tudatosan a demokratikus államrend megdöntésére tör.” Részletek az ítéletbõl, lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 286 – 287. o.

Az ítélet természetesen politikai vihart kavart, ami a parlamentbe is eljutott. Persze a kisgazda képviselõk támadták elsõsorban az ítéletet, arra hivatkozva, hogy a Belügyminisztérium – illetve a kommunisták – beavatkozott az igazságszolgáltatás menetébe, ugyanis ezt az ügyet statáriális bíróságnak, és nem pedig a népbíróságnak kellett volna elbírálnia. Az interpelláló dr. Reicher Endre szerint a „megtorlás gyorsasága nem indokolhatja a jogtalanságot”. Dr. Reicher szerint az eset másnapján az illetékes bíróság székhelyére érkezõ dr. Szebenyi Endre kommunista belügyminisztériumi tisztviselõ tett lépéseket a rögtönítélõ eljárás leállítására, amivel a végrehajtó hatalom bírói jogkörbe avatkozott. Az interpellációját azzal zárta, hogy az ügy el fog jutni a NOT elé, és a kisgazdáknak lesz még szavuk az esethez. Dr. Reicher Endre 1946. július 31. napi interpellációját lásd: Az 1945. november 29-re összehívott Nemzetgyûlés naplója. II. kötet. Athenaeum, Budapest 1948. 689 – 694. o.

A másodfokon eljáró NOT 1946. november 30. napján hirdetett ítéletet a kunmadarasi pogrom ügyében. Az eljáró NOT tanácsot a híres jogász, dr. Sarlós Márton (korábbi budapesti ügyvéd) vezette. Dr. Sarlós tanácsa alapjaiban – mind a bûnösség, mind a minõsítés, mind pedig a büntetés kiszabása kérdésében – változtatta meg az elsõfokon eljáró különtanács ítéletét. A három halálra ítélt közül a közvetlen tettes elsõrendû vádlott büntetését életfogytiglani fegyházra, a kisgazdapárti szervezõ titkár – Takács – büntetését, akit összeesküvés helyett izgatásban mondott ki bûnösnek a NOT, kettõ év hat hónapi börtönre, a társtettesi minõségben változatlanul – immár jogerõsen is – bûnösnek kimondott V. – X. rendû vádlottak büntetését pedig 5 és 8 év közötti börtönre enyhítette. A halálra ítélt tanítót, Nagy Jánost pedig a NOT bûncselekmény hiányában felmentette.
Dr. Major szerint egyértelmûen a politikai befolyásolás hatására változtatta meg az ítéletet a NOT, méghozzá úgy, hogy a parasztpárti szakbíró a kisgazda és a polgári demokrata párt által delegált bírókkal együtt szavazott, és így az elsõfokú ítélet helybenhagyásához ragaszkodó munkáspárti szakbírák kisebbségben maradtak.

És ez az ügy még csak az elsõ volt abban a sorban, ahol – amelyekben a politika közvetlenül vagy közvetetten, de befolyásolni igyekezett az ötös tanácsok döntését. A büntetõügyet részletesebben lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 279 – 299. o.

Említést tesz még Major az 1946 nyarán történt miskolci zavargásokról is. 1946 júliusának legvégén, augusztus elején ipari munkások támadtak rá két – feketézés gyanújával korábban internált – zsidóra, Rejtõ Sándorra és Jungreisz Ernõre. Utóbbit a helyszínen agyonverték, és Rejtõt is csak szovjet katonák segítségével sikerült kimenekíteni és kórházba szállítani. Az ügyben intézkedõ – a lincselõket letartóztató – politikai rendõrség helyi vezetõjének a helyettesét, Fogarasi Artúr rendõr századost néhány órával késõbb szintén megtámadták és agyonverték a miskolci munkások a dolgozótársaik õrizetbevétele miatt.
A miskolci kedélyek lenyugodása után a letartóztatottakat a Miskolci Népügyészség – dr. Ries intézkedésére – a Budapesti Népügyészséghez továbbította, amely pedig a Budapesti Népbíróság (elnöke dr. Major után dr. Nagy Károly, elnökhelyettese pedig dr. Jankó Péter lett) dr. Gálfalvy István vezette „ötös” különtanácsa elõtt emelt vádat. A különtanács 1947. február 20. napján rendelte el a – gyilkossággal és a demokratikus államrend elleni szervezkedéssel – vádlottak szabadlábra helyezését, mert „a kiszabható büntetés elõrelátható nagysága miatt szökésüktõl tartani nem kell”.
A Budapesti Népbíróság döntése miatt természetesen negatív kritikák is érkeztek, holott nyilvánvaló, hogy a miskolci „népítélet” nem azonosítható a kunmadarasi pogrommal: „A miskolci véres tömegzendülés ügyében a Népbíróság valamennyi vádlott szabadlábra helyezését rendelte el (…) Nem érkezett hír a szabadlábra helyezett vádlottak rendõrhatósági õrizetbevételérõl (internálásáról) sem (…) súlyos és megmagyarázhatatlan mulasztások egész sorozatával állunk szemben, amelyhez súlyban alig hasonlítható, igazságszolgáltatási rendellenességek esetén a bíróságok egyeteme ellen, drákói intézkedéseket szokott sürgetni a napisajtó. Ezúttal magunkévá tesszük a kívánságot; azonnali és példás megtorlást kívánunk azokkal szemben, akik ennek az igazságszolgáltatási botránynak részesei, vagy okozói voltak.” (Lásd ezt: Jogtudományi Közlöny. 1947. április 5. 105. o. Dr. Villányi Pál: Szemle.)

A Budapesti Népügyészség e végzés ellen jogorvoslattal nem élt. Az ügyre pontot az 1848-as centenárium kapcsán hirdetett közkegyelem tett. A Budapesti Népbíróság V. számú tanácsa 1948. június 17-én a vádlottak ellen indított büntetõeljárást, „büntethetõséget megszüntetõ ok” fennforgása miatt megszüntette, viszont érezhetõ, hogy a munkások érdekében itt a „nagypolitika” is megmozdult. Nem úgy 1956 végén, 1957 elején, amikoris az októberi események alatt, több miskolci rendõrtisztet is agyonverõket rögtönítélõ bíróság elé állították, és a közvetlen tetteseket egytõl-egyig felakasztották…

A Miskolcon, 1946-ban történteket részletesen elemzi: Varga János: A miskolci népítélet, 1946. Medvetánc, 1986. címû tanulmányában. Említést tett róla a Népszava is, az 1946. augusztus 7. napi számának 3. oldalán. Zsolt Béla pedig egy nagyon érdekes, sõt mi több, „kötekedõ” stílusban, a lincselõ munkásokat egyértelmûen elítélõen megfogalmazott írással jelentkezett a Haladás hasábjain: „Szétfoszlott egy politikai illúzió, melynek sugallatától sokan azt hitték, hogy a negyedszázados ellenforradalomban megrontott magyar társadalom proletár- és paraszttömegei másfél év alatt teljes egészükben demokratikus néppé változtak át (…) attól, hogy a fasizált tömeg két év elõtti pártigazolványát mai pártigazolványra cserélte fel.” Lásd a Haladás 1946. augusztus 8. napi számának 1. oldalán a „Miskolc vagy a vesztett illúziók” címû írást. Az esetrõl természetesen a Szabad Nép is említést tett, lásd Révai József cikkét „Páris és Miskolc” (1946. augusztus 4. napi szám, 1. oldal) címmel.
Személy szerint annyit tennék hozzá, hogy egyrészt a miskolci munkások elégedetlensége – ami késõbb Diósgyõrrõl Ózdra is átcsapott – mögött nem zsidókérdés állt, hanem a feketézõkkel szembeni ellenszenv. Azonban a feketézõk itt történetesen zsidók voltak… Másrészt pedig, utólag kiderült, hogy a letartóztatott munkásokat valóban súlyosan bántalmazták a politikai rendõrségen a kihallgatások alatt…

Már a fordulat évében, 1948. január 30-án tájékoztatta a sajtó a közvéleményt az ún. „Nitrokémia” ügyrõl, a következõ jelentõsebb politikai, egyébiránt pedig a népbírósági „ötöstanács” elé tartozó ügyrõl. A tárgyalás a Budapesti Népbíróságon február 25-én kezdõdött, dr. Olti Vilmos tanácselnök vezetésével: „A Nitrokémia-ügy éppúgy kompromittálta a szociáldemokrata Bán Antal iparügyi minisztert, mint a magyar testvéri közösségi összeesküvés a miniszterelnököt és a nemzetgyûlés elnökét, illetve az egész akkori Kisgazdapártot. Nem sokkal a két szociáldemokrata vonatkozású különtanácsi ügy befejezését követõen egyesült a két munkáspárt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 368. o.)

Fontos volt még az „Actio Catholica” ügye, amikoris, elsõsorban egyházi vezetõk az egyházi iskolák államosítása ellen „szervezkedtek”, ami elsõsorban röplapozást, az ellenállásra felszólító körlevelek szétküldését jelentette. A vezetõ Mihalovits Zsigmond, az egykori „ébredõ magyar” lelkész 1948 júliusának elején, a vádirat elkészültekor már nem volt az országban. Az ügy felgöngyölítése során a politikai rendõrség leleplezte az ún. „Pártonkívüliek Blokkját” is, amelynek több mint 80 tagja került népbíróság elé. A Budapesti Népbíróság dr. Olti Vilmos vezette különtanácsa 1948. július 23-án hirdetett ítéletet. A sokszorosításban részt vett gépírónõt felmentették, Mihalovitsot izgatás és háborús bûntett elkövetése miatt – távollétében – 10 év börtönbüntetésre ítélték, a többi vádlott büntetése pedig a 10 havi börtöntõl a 10 évi börtönig terjedt. Mihalovits korábban az Ébredõ Magyarok Egyesületének egyik közismert figurája volt, és a háborús bûntettet a pápai prelátus tulajdonképpen elkövette, méghozzá a felszabadulás elõtti, háborúra izgató cikkeivel. A lényeges az, hogy az egész ügy hátterében az egyházi iskolák államosításának fontos kérdése állt.

A per idején számoltak be az illetékesek a politikai nyomozóknak a Földmûvelésügyi Minisztériumban mûködõ Actio Catholica filiálé ellen elért „eredményeirõl” is… Itt a Népbíróság 1948. október 29-én hirdetett ítéletet, amelyben a legsúlyosabb büntetés életfogytiglani fegyház volt. Az ügyrõl részletesen lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 379 – 381. o.

Eközben, július végén rendelték haza a kairói követünket – egyébként a köztársasági elnök vejét – Csornoky (Bun) Viktort, akit a politikai rendõrség letartóztatott kémkedés és összeesküvés gyanújával. A gyanúból hamar vád lett, Csornokyt pedig halálra ítélték és felakasztották, kegyelmi kérvényét már apósa utódja utasította el… Az elsõfokú ítéletet 1948. november 16-án hirdette ki a Budapesti Népbíróság különtanácsa, a NOT pedig december 6-án hagyta jóvá – és tette ezzel jogerõssé – a halálos ítéletet. Annyit ide azért megjegyeznék, hogy számos tárgyi bizonyíték állt rendelkezésre Csornoky ellen, aki így nem tagadhatott, és mindent be is ismert. Nem volt tehát minden egyes különtanácsi per koholt, bár az is igaz, hogy nem egy esetben a bizonyítékok voltak azok… A NOT ítélet másnapján, a külföldön tartózkodó kisgazdapárti pénzügyminiszter telefonon mondott le a hivataláról és nem is tért haza, december 9. napján pedig lemondott az egész Dinnyés-kormány. Az ügynek további következménye volt, hogy a rokoni szálak miatt Tildy Zoltán is kénytelen volt lemondani. Szakasits Árpád lett az új államfõ, míg a kisgazdapárt vezetését pedig a frissen megválasztott új kormányfõ, Dobi István reprezentálta. Vagyis az egész esetbõl a legtöbbet a kommunisták nyerték, hiszen egyre jobban szétzilálták a kisgazdákat, míg hatalmuk szintén egyre jobban és jobban növekedett.

A „Ferrotechnika-ügyben” Lötsös Vilmost és társait ipari kémkedéssel vádolták. Major így ír errõl: „A Ferrotechnika ügye a Nitrokémia-ügy epigonja volt, jelentéktelenebb tényállás alapján mellékes szereplõkkel. Új momentumként a szakmunkások kivándorlásra csábítása jelentkezett.” Az ügy fõszereplõje a Ferrotechnika Vas- és Fémárugyár Rt. vezérigazgatója, Lötsös Vilmos volt. Tulajdonképpen Lötsös – disszidálva – magyar katonai szabadalmat vitt Dominikára, amibõl igyekezett hasznot húzni. 15 év fegyházbüntetésre ítélte a Budapesti Népbíróság dr. Rácz Endre vezette tanácsa, az ügy további résztvevõi ettõl lefelé egészen a 4 havi fogházbüntetésig kaptak ítéleteket. (Lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 382 – 383. o.)

Majd pedig ez után került sorra az oly jelentõs MAORT-per, amely ügy tárgyalása alatt következett be a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság államosítása, ma már tudható, hogy e vállalat vezetõi ellen indított „hajsza” valódi célja tulajdonképpen ez – vagyis a MAORT államosítása – volt. Ez 1948. szeptember 25-én következett be, az amerikai tulajdonos Standard Oil of New Jersey olajtröszt minden igyekezete ellenére… A politikai rendõrség õrizetébe került dr. Papp Simon mûszaki egyetemi tanár (és társai), illetve elõállították és kihallgatták a részvénytársaság amerikai elnökét és helyettesét, Paul Ruedemann-t és George Ballantine-t is, utóbbiakat 1948. augusztus 18-án. Itt megjegyzem, hogy a két amerikai állampolgár, a kihallgatása során megerõsítette az addigi nyomozati eredményeket, amely alapján a fõ vád a termelés szándékos csökkentése, a szabotázs volt. 1948 decemberében dr. Papp Simont halálra, míg a többi vádlottat súlyos szabadságvesztésekre ítélte a Budapesti Népbíróság dr. Olti Vilmos vezette különtanácsa. Dr. Papp utóbb kegyelmet kapott. Zinner Tibor ehhez a következõket fûzte hozzá Major kötetében: „Papp Simon végül kegyelmet kapott. Az egyik legutóbb megjelent életrajza szerint ’rehabilitálták’, mert az olajipar államosításakor ’hamis vádak alapján fegyházbüntetésre ítélték’. ’Ez tévedés. Én úgy tudom – írta a szerzõ kéziratában –, hogy 1955-ben, 69 éves korában kegyelembõl elengedték további büntetését részben magas kora, részben egészségi állapota miatt. 1970 nyarán halt meg. Geológiai tudását a büntetés alatt is hasznosították: az õ javaslatai alapján fúrták a recski internálótábort ellátó kutakat…’.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 385. o. A büntetõügyet Major az idézett mûvének 383 – 386. oldalain tárgyalja.)

1948 és 1949 fordulóján pedig ismerté vált a Mindszenty-ügy is. Miután a fõpap „demokráciaellenes”, titkos levelezését tartalmazó másfél méter magas fémtokot az esztergomi palotában – 1948. december 23-án – megtartott házkutatás során kiásták és lefoglalták, a hercegprímást 1948 szentestéjén a társaival együtt õrizetbe vették. (Részletesebben lásd errõl: Ispánki Béla: Az évszázad pere. Vörösváry Kiadó, Torontó 1987. 178 – 189. o.)
A fémtok létezését, annak valóságos tényét és tartalmát a perben egyébként elítélt szerzõ maga hitelesíti mûvében. Érdekes lehet ide Károlyi Mihály jó néhány évvel késõbb megjelent véleménye: „A kormány már-már túlzott türelmet is tanúsított irányában, végül azonban önvédelembõl mégis erõteljesebb intézkedésre kényszerült. Ha megengedik, hogy tovább folytassa tevékenységét, valószínûleg parasztfelkelésre került volna sor, és ennek véres elfojtása súlyosabb következményekhez vezetett volna, mint a bíboros bebörtönzése.” (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Magvetõ és Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1977. 414. o.)
Lásd még ide: Válság és megújulás. Gazdaság, társadalom és politika Magyarországon. Az MSZMP 25 éve. Kossuth, Budapest 1982. 248 – 249. o. valamint Gergely Jenõ: A katolikus egyház Magyarországon 1944 – 1971. Kossuth, Budapest 1985. 77 – 78. o. A peranyag iratairól, illetve magáról a népbírósági tárgyalásról két kiadvány is megjelent 1949-ben, az Állami Lapkiadó gondozásában, amelyeket a borítójuk színe alapján neveztek el: a Sárga könyv („Mindszenty a népbíróság elõtt.”), valamint a Fekete könyv (A Mindszenty bûnügy okmányai.”).

Azonban Mindszentyék esetében is volt alapja a „pletykának”. A bíboros tárgyalása alatt, a kihallgatása közben ismertette a tanácsvezetõ bíró a saját kézzel írt önvallomását, amiben a vádlott leírta: „Célja egy föderatív közép-európai királyság volt Magyarország és Ausztria között perszonálunióval, esetleg hozzácsatlakozó más katolikus államokkal, elsõsorban Bajorországgal, a királyság élén Habsburg Ottóval. Ezt csak a Magyar Köztársaság külföldi, elsõsorban amerikai segítséggel történõ megdöntése után gondolta lehetségesnek. Ennek érdekében követett el mindent a Magyar Köztársasággal szemben kifejtett tevékenységével, az amerikai beavatkozások állandó sürgetésével, rendszeres adatszolgáltatással, kémkedéssel. A királyság visszaállítását a kitörõ harmadik világháború amerikai gyõzelemmel való befejezése után várta. Az átmenet idején Habsburg Ottó hazaérkezéséig ideiglenes államfõ õ lett volna. Ottót õ akarta megkoronázni, mert ez számára minden olyan elõjogot biztosított volna, amelyet az ország elsõ zászlósura élvez.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 402 – 403. o. Mindszenty Horthy-korszakbeli közjogi méltósága volt az „ország elsõ zászlósura”.)

Többször – sokszor – merül fel kérdésként bennem, hogy mind a bíboros, mind más ügyekben más vádlottak vajon kényszer hatására tettek saját magukat terhelõ, hamis vallomásokat, vagy kényszer hatására tették meg a saját magukat terhelõ, de egyébként igaz vallomást, vagy pedig egyébként önként tették-e meg a valót fedõ, beismerõ vallomásaikat?

Az ügynek 7 vádlottja volt. Az I. rendû vádlott Mindszenty 1949. január 29-én saját kezûleg írt levelet az igazságügyminiszterhez, amely levél elsõ oldalának jobb felsõ sarkába a vádlott szintén saját kezûleg írta oda: „Bizalmas”. Nem a nyilvánosságnak szánta: „A küszöbön álló bírósági tárgyalás elõtt önként beismerem, hogy az állami büntetõ törvénykönyv alapján vád tárgyává tett cselekményeket lényegében elkövettem. A jövõben a magyar állam külsõ-belsõ ügyeit mindenkor a Magyar Köztársaság teljes szuverénitása alapján ítélem meg. Eme elismerés és kijelentés után személyemet illetõen a tárgyalás immár nem feltétlenül látszik szükségesnek. Ezért – nem személyemre, hanem állásomra tekintettel – kérem ügyem kiemelését a február 3-i tárgyalásból.” Lásd: Mindszenty József a népbíróság elõtt. I. U. S. sorozat, Párizs 1986. LXXIX – LXXX. p. Idézi: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 401. o. Ugyanitt jegyzi meg Major: „Mindszenty nem lett a földreform, az iskolák államosítása folytán az elõjogoktól megfosztott, tehát sértett katolikus egyház vérzõ homlokú mártírja. Ellenkezõleg: erkölcsi öngyilkosságot követett el.”
Vajon ez mit jelentett? Meg akart egyezni a hatalommal? Menekült volna a társait hátrahagyva? Vagy csak taktikázott? Vagy beugratták?

A tárgyalás elõtt a következõ tartalmú levelet írta Chapin amerikai követhez:
„Követ úr! Csütörtökig kell valóban cselekedni és ezt kérem, mert hal. ítéletet helyeznek kilátásba és a tárgyalás Amerika ellen van kiélezve. Azt kívánják igazoltatni, hogy Amerikától titokért pénzt kaptam. Autót és repülõgépet kérek, más kibontakozásra út nincs. Kiváló meleg üdvözlettel Mindszenty I. 23.
U. i. Kérem Koczaknak azonnali utasítást, hogy a levélvivõvel még ma találkozzék minden megbeszélésre, Mindszenty.
U. i. Pilótának ígérjen az ügy érdekében 4000 dollárt, amit majd térítek Mindszenty.” (Lásd: Mindszenty József a népbíróság elõtt. Állami Lapkiadó Vállalat, Budapest 1949. 114. o.)

Mindszenty levelei magukért beszélnek – Major szerint ezek a kész tények: „Az ország elsõ közjogi méltósága (zászlósura) cserben akarta hagyni a vádlott-társait. Nem az egész tárgyalás elhalasztását kérte, hanem csak személyét illetõen. (Még ha levelében az állására hivatkozott is.) Bizalmas levélben. A börtönbõl is egyedül igyekezett kereket oldani. A magyar katolikus közvélemény ennek az erkölcsi összeomlásnak a (rádióból) hallatára feljajdult: mi történt õeminenciájával az ’Andrássy út 60.’-ban?” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 404. o.)

És pontosan ez a kérdés az, ami engem sem hagy nyugodni, ugyanis az egyébkénti beismerõ vallomásainál van egy érdekes, zavaró momentum. Schoenfeld és Selden Chapin budapesti amerikai követekkel, Mihalovitscsal, bíboros társaival való levelezése a fém hengertokból elõkerült. Ezen esetekben kényszerítésrõl nem beszélhetünk. Titkára (dr. Zakar András) beismerõ vallomása is ellene szólt, DE! Mindszenty a kihallgatási jegyzõkönyvek végére, a neve után mindig odaírta, hogy „c. f.”. Erre még dr. Décsi Gyula, a nyomozás vezetõje, késõbbi igazságügyminiszter figyelt fel. Kérdésre a bíboros elõadta, hogy ez a bíborosi méltóságának a latin megfelelõjû, rövidített jelzése: „CARDINALIS FORANEUS” (ez tulajdonképpen az ún. „vidéki”, nem kuriális bíborosok megjelölése volt). Viszont ez a rövidítés megfelel egy másik latin kifejezésnek is: „COACTUS FECI”, azaz „kényszerítve lettem”. Kényszerítve lett? Beugratták? Az igazat mondta el? Vagy csak az életösztöntõl hajtva menekülni akart, mint más emberek? Zavaros idõk voltak…
Mindszentyt a Budapesti Népbíróság különtanácsa életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte, a NOT ezt az ítéletet helybenhagyta.

Az ún. „Peyer-ügyben” eközben ítélet született, az 1947. november 20-án Párizsba szökött Peyer Károlyt már másnap megfosztották magyar állampolgárságától, majd a Budapesti Népbíróság különtanácsa 8 évi börtönre ítélte, távollétében. Ebbe az ügybe keveredett bele dr. Valentiny Ágoston is. A vád alapja tulajdonképpen igaz volt, hiszen többször is tárgyaltak az USA budapesti nagykövetségének munkatársaival egy esetleges szociáldemokrata pártszakadás esetére való amerikai támogatás kérdésében. Ebbõl kreáltak aztán – persze Rákosi érdekeinek megfelelõen – egy nagyszabású büntetõügyet, a cél itt a szociáldemokraták meggyengítése volt a kommunista párttal szemben, és Rákosi „sakkorzása” ismét csak bejött, hiszen a nyár végére egyesült a két munkáspárt, és létrejött az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. Major ezt írja: „Ebben az ügyben már nem volt újszerû a lényeg, s módszereit tekintve nem sokban különbözött a Kisgazdapárt 1946. márciusi megbontásától. A Demény, majd Weisshaus letartóztatásával és elítélésével folytatódott sorozat nem tört meg. A cél most a munkáspártok egyesítéséhez szalonképes SZDP létrehozása volt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 373. o.)
Dr. Valentinyt, a volt igazságügyminisztert egyes források szerint 1950. szeptember 13-án, de egészen pontosan 1950. június 14-én – már a Budapesti Katonai Törvényszék – ítélték életfogytig tartó fegyházbüntetésre, az ítélet egy héttel késõbb vált jogerõssé. 1955-ben szabadult ki – miután bizonyosságot nyert a koholt vádak alapján való elítélése –, rehabilitálták.

A szociáldemokrata „jobboldal” elleni koncentrált támadás sikerét a Nitrokémia vezetõi elleni „sikeres” per is elõsegítette. Ugyancsak fontos kihangsúlyozni, hogy a Budapesti Népbíróság dr. Olti vezette különtanácsa elé az ügy úgy került, hogy a hat vádlott a politikai rendõrségen tett beismerõ vallomását a Budapesti Népügyészségen is fenntartotta. (Lásd: Szabad Nép. 1948. február 4. 3. oldal. „A Budapesti Népügyészség hivatalos közleménye a Nitrokémia-ügyben”.) Pár nap múlva a sajtóban ismertették a vádirat lényegét is. (Lásd: Szabad Nép. 1948. február 8. 3. oldal. „A Nitrokémia rémregénye”.)
A per fõvádlottjai Kelemen Gyula szociáldemokrata iparügyi államtitkár, Sárkány József, a HM adminisztratív államtitkára, valamint a Nitrokémia vezérigazgatója, Szabó Kornél voltak. A per (fõ)szereplõje volt még az elõzõ igazgató, a VKF III. Bíróság által a Kiss János és társai ellen folyó büntetõügyben halálra ítélt – de kegyelmet kapott – Makkay Miklós is, aki azonban még a nyomozás megkezdése elõtt „Nyugatra” távozott…
Szabót halálra ítélték és felakasztották, a két államtitkár életfogytiglani fegyházbüntetést kapott. Kelemen Gyulát késõbb rehabilitálták. (Lásd: Budapesti Közéleti Névmutató 1945 – 1950. Az anyagot gyûjtötte és összeállította: Halasi László. A BFL kiadása. Budapest, 1980. 113. o.)
A törvényességi óvást követõen 1963. június 1. napján mindkét államtitkárt felmentették, mert a felülbíráló bíróság szerint nem követték el az a bûncselekményt, amelyrõl 1948-ban az rögzítette a Budapesti Népbíróság különtanácsának ítélete, hogy segítette a hûtlenségi alapbûncselekmény elkövetõjét. Így ez a per ismét csak úgy vonult be a jogtörténetbe, mint egy „félig igaz – félig meg nem” ügy, amelynek céljai elsõsorban politikaiak voltak, méghozzá a szociáldemokraták meggyengítése, ami persze – mint akkoriban szinte kötelezõen minden – Rákosinak kedvezett… A kommunista vezetõ gyõzött – hiszen az õ elképzeléseinek megfelelõen egyesült a két munkáspárt – de nem állt meg, hiszen ezután az – immár – MDP új politikai ellenfeleként jelentkezõ „klerikális reakció” ellen fordult…

A korabeli pártharcok közepette – a „demokrácia hajnalán” – tehát még nem volt egyértelmû, hogy az 1946. évi VII. törvényt, azaz a „hóhértörvényt” a pártkoalíció melyik szárnya tudja majd felhasználni a másikkal való leszámolásra, de az ilyen „gumiparagrafusok” törvénybe foglalása elõre vetítette, hogy ezek nem a jogállam megteremtését és megvédését, hanem éppen ellenkezõleg, annak a felszámolását fogják majd okozni. Az mindenképpen megállapítható, hogy legelõször az FKGP volt az, amely szorgalmazta egy ilyen típusú törvény megalkotását és elfogadását, azért, hogy ez egyrészt védelmet jelentsen a kommunisták ellen, másrészt pedig a velük való leszámolás esetleges eszköze is legyen. Groteszk, de a bekövetkezõ politikai események azt igazolták, hogy éppen ezek a paragrafusok tették lehetõvé a Magyar Kommunista Párt vezetõségének azt, hogy a többi párttal, de mindenekelõtt a kisgazdákkal, majd eztán már a saját pártjukon belüli ellenségeikkel is „törvényes” keretek között számoljanak le.

Dr. Major Ákos a népbíróságok hatáskörébe tartozó bûnügyek nyomozóhatóságának az „életútját” is felsorolja, és ha egy kicsit „továbbgondolkodunk”, ráeszmélhetünk, hogy miért nem a politikai ügyekben (is) eljáró népbíróságok terhéül kell felrónunk (elsõsorban) a koncepciós perek létrejöttének és megvalósulásának sajnos nagyon is létezõ valóságát: „A politikai rendõrség, késõbb Államvédelmi Osztály (ÁVÓ), majd Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (BM ÁVH), végül Államvédelmi Hatóság (ÁVH)” és megemlíti: „irányításában a kommunista vezetõknek nagy szerepük volt”. Ezekhez még a következõket tette hozzá: „Mi öten lassan ismertük fel, hogy ítélkezési gyakorlatunk reakciósnak tûnik a politikai rendõrség egyértelmûen osztályharcos munkájával szemben. Tevékenységüket az induláskor munkáspárti szempontok határozták meg, ez hamarosan az MKP irányvonalára szûkült – ezért javasolta a szociáldemokrata igazságügyminiszter, dr. Valentiny már 1945 júniusában a minisztérium felügyelete alá rendelt népbírósági ún. igazságügyi rendõrség szervezését (az indítványába bele is bukott). (…) Erdei Ferencet az 1945-ös választást követõen a kommunista Nagy Imre váltotta fel, s a koalíciós idõszakban ettõl kezdve az államvédelmi és rendõri tevékenység egyértelmûen az MKP irányításával folyt, s az MKP, majd az MDP fõtitkára politikai területen végzett tevékenységet közvetlenül felügyelte. A politikai rendõrség vezetõje 1945 és 1953 januárja között Péter Gábor volt, aki mellett zömében volt illegális KMP-tagok, baloldali szociáldemokraták (akik magukon tapasztalták ki a fasiszta rendszer elhárító hatóságainak a módszereit), valamint maroknyi értelmiségi tevékenykedett. Péter kiváló jogász munkatársakra talált osztályán dr. Tímár István és dr. Décsi Gyula, valamint dr. Pál Ákos személyében, akik a szociáldemokrata dr. Szücs Andrást követve a ’fogalmazói’ csoport vezetõi lettek. Ennyit a politikai rendõrségrõl.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 159 – 160. o.)

És ezt nem ismerte fel – a kommunistákon kívül – egyik politikai tömörülés sem, hogy ebben az idõszakban az igazi politikai hatalmat nem a parlamenti képviselõk száma jelentette, hanem a politikai rendõrség – sõt, a „kizárólagosan kommunista vezetés alatt állott rendõrhatóságok” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 260. o.) – feletti ellenõrzés és hatalom ténylegessége. Ugyanis mind a népbíróságok, mind pedig az egyéb bíróságok „hozott anyagból” dolgoztak. Azaz, ha a kihallgatási jegyzõkönyvekben – és így azok által a népbíróság elõtt is – „összeállt” a bûnügy, és a vallomások alapján marasztalni kellett, akkor a népbíróság marasztalt is. Nagyon, de nagyon jól jellemzi ezt, a kialakult helyzetet a következõ, 1952 nyarán lezajlott párbeszéd: „… dr. Jankó pedig egyenesen felháborodott. Szerinte a hentes eljárása az MDP fõtitkára személye elleni gyûlöletkeltésre alkalmas. Ilyen lett dr. Jankó Péter, azelõtt kiváló borszakértõ, veszélyes ivócimbora még saját fehér asztalánál is a népi demokrácia túlzásokra hajlamos éber õrzõjeként. A kissé kapatos dr. Pálosit ez felingerelte, s azt kérdezte dr. Jankótól: ’Mondd Péter, nem vagy-e ezzel az új gyerekkel még meggondolatlanabb, mint a Rajk-ügyben voltál?’ Az ítélet óta dr. Jankóval a Rajk-perrõl soha nem beszéltünk. Nem is lett volna becsületes tõlünk és a legkevésbé sem ésszerû. Ki ne tudott volna dr. Ries után további miniszterek eltûnésérõl. Minthogy ezek az ügyek a legnagyobb titokban történtek, azt csak sejtettük, hogy másodfokon dr. Jankó Péter tanácsának kellett ítélkezni. Dr. Pálosi kérdése nagyon tapintatlan volt, de dr. Jankó egy ügyes fordulattal másra terelhette volna a beszélgetést. Egy pillanatig ebben bíztunk, de nem ez történt. Péter idegrohamot kapott. Annak, ami ezután következett, minden momentumára visszaemlékszem. Fõleg azért, mert ez a kitörés három év múlva tragédiába torkollott (dr. Jankó ugyanis, nem tudván megbékélni lelkiismeretével, magára nyitotta a gázcsapot az otthonában… – P. A.). Kivörösödött fejjel felugrott székébõl, az íróasztalfiókból – legnagyobb meglepetésünkre – elõkapta a Rajk-ítélet egyik példányát (nekünk köztörvényi ügyeket is tilos volt hazavinni), s az asztalra dobva öklével verte a papírt. Valami tudatalatti tört fel belõle, mintha a papíron akarta volna szétverni aggályait. Kiabált: ’Miért lettem volna meggondolatlan, minden tény pontosan bebizonyosodott, a vádlottak mindent elismertek, mindent pontosan megindokoltam, senki sem tehetett volna másképp!’ Sorban a szemünket kereste tekintetével. A többiek a poharukba néztek, dr. Nagy Károly rosszallóan csóválta a fejét. Amikor rám tekintett, vállat vontam, s azt válaszoltam, hogy ’én semmit sem tehettem volna, mert én már nem voltam megbízható a pártnak’. Kitértem az érdemi válasz elõl, noha a munkahelyi elítélõ határozatot én is megszavaztam. Dr. Jankó fennakadt a megfogalmazásomon. ’Miért kell az ilyen tárgyaláshoz a bírónak megbízhatónak lenni?’ – kérdezte, majd így folytatta: ’Ellenkezõleg, a bíró legyen a legnagyobb bizalommal az iránt, amit csinál. És én nemcsak annak helyességében bízom teljesen, amit csináltam, hanem Rákosi elvtársban is. Benne. Ha mindkettõben tévedtem, viselem a felelõsséget, és büszke leszek arra, ha együtt akasztanak fel Rákosi Mátyás elvtárssal.’ Dermedten hallgattunk.” Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 442 – 443. o.

A népügyész a Rajk-perben dr. Alapy Gyula volt. Vádbeszédében Alapy így szólt Rajkról és társairól: „Miért lettek árulókká? Mert gyávák és gerinctelenek voltak, mert nem tudtak áldozatot vállalni. Miért nem hagyták késõbb abba az árulás mesterségét? Ugyanazért, amiért elkezdették: gazdáik kezében voltak, féltek a leleplezéstõl, nem volt elég bátorságuk arra, hogy maguk tárják fel szennyes múltukat. Miért vallanak, miért nem tagadnak, vagy védekeznek? Azért, mert le vannak leplezve, mert tudják, hogy tagadással nem segíthetnek magukon. Megbánás nincs bennük, csak a megtorlástól való félelem. Vallomásaik nem a megbánás, hanem a leleplezõdés eredményei. Éppen ezért (…) nincs számukra mentõ körülmény… Veszett kutyákkal szemben a védekezésnek egy módja van: agyonverni õket.” (Lásd ezt: Rajk László és társai a népbíróság elõtt. 2. kiadás. Szikra, Budapest 1949. 228. o.)
Rajk, a maga mindvégig megtartott, fölényes, szinte már gúnyolódó modorában a következõket felelte az utolsó szó jogán: „… az ügyész úrnak legtöbb megállapításával teljesen egyetértek és itt természetesen nem a szinte mellõzhetõ és az amúgysem fontos részletkérdésekre, hanem a lényegre gondolok. Most éppen ezért már eleve kijelentem, hogy rám vonatkozólag, akármilyen is legyen a Népbíróság ítélete, az ítéletet igazságosnak tartom…” (Rajk László és társai a népbíróság elõtt. 2. kiadás. Szikra, Budapest 1949. 243. o.) Rajk nem kért kegyelmet, 1949. október 15-én akasztották fel…

A Rajk-perrõl és elõzményeirõl egyetlen túlélõ-gyanúsított írt könyvet késõbb, mindenben hiteles tájékoztatást nyújtva, érdemes megismerni: Szász Béla: Minden kényszer nélkül. Egy mûper kórtörténete. 3. kiadás. Újváry „Griff” Kiadó, München 1981. Magyar nyelven elõször 1963-ban, Brüsszelben jelent meg.

Még egy jól jellemzõ adalék Majortól: „A Rajk-ügyben a vádiratot maga Rákosi állította össze, dr. Alapynak csak a megfelelõ törvényhelyeket kellett a helyükre rakni. A tárgyalásvezetéssel eredetileg dr. Olti Vilmost, a Budapesti Népbíróság akkori elnökét kívánták megbízni. Rajk azonban belügyminiszterként ismerte dr. Olti ’lukait az életrajzán’ ezért a választás dr. Jankó Péterre esett. Rákosi – talán okulva a Bárdossyval folytatott tárgyalási vitatkozásomról – magához kérette a neofita dr. Jankót, valamint dr. Alapyt. A maga tudományos alaposságával kioktatta õket a trockizmusról, s annak a vádirati vetületérõl. Ez a felkészítés Péter Gábor jelenlétében történt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 424 – 425. o.)

Az ÁVH volt vizsgálati vezetõit 1953-ban tartóztattatta le a felelõsségtõl egyre inkább menekülni akaró Rákosi. Ítéletek 1953 decemberében és 1954 februárjában hoztak ellenük. Azonban a rehabilitációk idején ítéleteiket hatályon kívül helyezték, és 1957-ben újabb ítéletek születtek ügyükben…

De ez – tehát a koncepciós perekben való ítélethozatal – nem az eljáró népbírósági tanács, és még csak nem is a mindezt (vagyis a marasztaló ítélethozatalt) lehetõvé tevõ politikai rendõrség, hanem elsõsorban a kommunista politikai vezetõk felelõssége volt. „A politikai rendõrség mûködése belügyi vonalon közvetlenül a belügyminiszter felügyelete alatt állott, pártvonalon pedig Rákosi Mátyás ellenõrizte és irányította gyakorlatilag Farkas Mihályon keresztül. Késõbb pártdöntés alapján közvetlenül már csak az MDP fõtitkárának irányítása alatt állt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 367. o.)

Az ártatlanul kivégzettek valódi gyilkosai õk voltak, azaz a Rákosi-féle „politikai elit”, élükön Rákosi Mátyással. Csak érdekességként jegyezném még meg, hogy dr. Major egy évtized múltán a korábbi nagyhatalmú politikai rendõrségi vezetõ, az akkor már elõzetes letartóztatásban lévõ Péter Gábor védõje lett 1957 tavaszán… „… A politikai rendõrség vezetõje ezt az alkalmat sem hagyta ki, hogy elégedetlenségét ne nyilvánítsa a liberálisnak bizonyult népbíráskodással szemben. Sok mindennek meg kellett változnia, amíg 11 év múltán a börtönben elismeréssel emlékezett vissza régi közös munkánkra a magyar népbíráskodásban. Akkor azonban, 1957-ben már új népbíróság mûködött. Én pedig a védõje voltam – a katonai bíróság elõtt.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 262. o.)

Az imént sokat emlegetett törvény, az ún. „hóhértörvény” elsõ, „látványos” alkalmazására tehát az 1947. január 5. napján nyilvánosságra hozott „Magyar Testvéri Közösség” összeesküvés vélt tagjai elleni ügyben került sor.
A Magyar Testvéri Közösség vádlottjainak jogi álláspontja szerint – 1947 tavaszán, az „összeesküvés felszámolásakor” – hazánkban az alkotmányos jogfolytonosság 1944. március 19. napjával szûnt meg, így mind az Ideiglenes Nemzetgyûlés, mind pedig az Ideiglenes Nemzeti Kormány minden döntése alkotmányellenes, a földosztástól egészen a népbíráskodásig. (Lásd ezt például: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 152. o.)
Nos, ennek elfogadása és az ezzel való egyetértés – vagy egyet nem értés – minden embernek a magánügye, ámbár a 2011. évi Alaptörvény „Nemzeti Hitvallásában” a következõ gondolatok (is) olvashatók: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bûnök elévülését. Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét. Egyetértünk az elsõ szabad Országgyûlés képviselõivel, akik elsõ határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki. Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az elsõ szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” Azt hiszem, abban az egyben mindannyian egyetérthetünk, hogy ez a történelmünkön, az elmúlt 60 éven már ugye semmit nem változtat…

A Magyar Testvéri Közösség bûnügyében a fõ vádpont a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés volt. Ma már ismert tény, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése ezzel az üggyel („támadásával”) igyekezett szétverni a többségi pártot, belekeverve az összeesküvésbe Nagy Ferencig bezárólag a kisgazdapárt valamennyi, kommunistaellenesnek vélt tagját. Annyi azonban az „összeesküvésbõl” – vádlottak beismerése szerint is – igaz volt, hogy dr. Donáth Györgyék az orosz csapatok akkor még várható kivonulása után egyértelmûen a jobboldali blokkot akarták hatalomra juttatni. Ez volt a szervezkedés maximuma, míg a minimum pedig egy befolyásolható, tisztán kisgazdapárti kormány elérése lett volna. Még a londoni Times is így írt: „Nehezen lehetett elképzelni, hogy Magyarországon összeesküvést szõnek abból a célból, hogy megragadják a hatalmat, de most határozottan megállapítható, hogy történt ilyen összeesküvés.” Hogy ezért például dr. Donáthnak kötél járt-e, vagy ez egyáltalán bûn volt-e, meghaladta-e egy szokásos politikai tömörülés céljait (érdekeit), nos, erre mindenkinek magának kell megadni (megtalálni) a választ, de én azt hiszem, hogy a jó válasz a NEM.
Dr. Major részletesen beszámol a büntetõügyrõl, saját benyomásairól és az ítéletekrõl, lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 305 – 334. o. A NOT egyedül csak dr. Donáth büntetését nem enyhítette, õt felakasztották (1947. október 22-én). A többi vádlott mind jóval enyhébb büntetést kapott jogerõsen a NOT eljáró tanácsától, a kommunista párti sajtó nem is késlekedett a kritikával, lásd ezt: Szabad Nép, 1947. július 3. napi szám, 1. oldal. „Feltûnõ ítéletenyhítés az összeesküvõk Donáth-csoportja ügyében.”

De ezekben az egyre zavarosabb idõkben tucatjával történtek ilyen és ehhez hasonló bûnösítések, például a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ítélték el – mint azt már láthattuk az elõbb – 1949 februárjában Mindszenty József hercegprímást, 1949 szeptemberében ezzel a váddal ítélték kötél általi halálra Rajk Lászlót, Szõnyi Tibort és Szalai Andrást majd októberben Pálffy Györgyöt és három társát. De ez a törvény jó indokul szolgált a továbbiakban Kádár János, Kállai Gyula, Marosán György és Szakasits Árpád félreállításához is. (Lásd: A magyar parlament 1944 – 1949. i. m. 101 – 102. o.)

Az így egyre jobban a politika befolyása alá került ítélkezésben fordulatot jelentett 1948 tavasza, amikortól az amerikaiak már nem adtak ki háborús bûnösként „Nyugatról” kikért személyeket, éppen a megváltozott politikai viszonyok miatt. Azonban már 1946. november 4-tõl is csak bizonyos feltételekkel adtak ki háborús vagy népellenes bûncselekményekkel megvádolt és kikért személyeket az amerikaiak.
Az Igazságügyminisztérium által készített összesítés a kiadni kért magyar háborús bûnösökrõl 1945. november 15. napjáig tartalmazza a kiadni kért személyek névsorát. E listán 251 fõ szerepel (MOL XIX-E-1-i). William S. Key vezérõrnagy, a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság amerikai misszióvezetõjének az adatai szerint 1946. február 8. napjáig 232 õrizetbe vett személyt szállítottak vissza Magyarországra (MOL XX-E-1-i). Martin Himler (Himler Márton), az Office of Strategic Services „magyarügyi” osztálya vezetõjének adatai szerint pedig „az akkori magyar kormány 483 háborús bûnös letartóztatását és kiadását kérte az USAF fõparancsnokságától.” (Himler Márton: Így néztek ki a magyar nemzet sírásói. A magyar háborús bûnösök amerikaiak elõtt tett vallomásának hiteles szövege. St. Marks Printing Corp., New York 1958. 19. o.)
Szintén ide kapcsolódó adat, hogy már egy évvel korábban, 1947-ben is mintegy 470 fõ, háborús bûnösként kiadni kért személy kiadatását tagadta meg az amerikai katonai fõparancsnokság. (Lásd: Gárdos Miklós: i. m. 13. o.)

Dr. Major így ír röviden az általam kifejtettekrõl: „A politikai jelleget tehát nemcsak a népbíróság szervezetére vonatkozó eljárási szabályok, hanem az alkalmazandó új anyagi jogi rendelkezések is determinálták. Ennek a jogi rendezésnek a szigorú betartása és alkalmazása volt nekünk, szakbíráknak a feladatunk. A népbíráskodás addig teljesítette – soha nem zökkenõmentesen – eskü szerinti feladatát, amíg ehhez a normához ragaszkodott. A törvénysértések akkor kezdõdtek, amikor a forradalmi törvényesség szabados értelmezése kerekedett felül, elsõsorban mindjárt 1948 nyarán a népbírósági tanácsok szervezetére vonatkozó törvényi rendelkezés szabados értelmezésével. Itt csak annyit, hogy a nála látogatást tevõ magyar pártvezetõk elõtt Rákosi Mátyás még 1962-ben is úgy nyilatkozott, hogy ’a forradalmi törvényesség fából vaskarika’ (Nógrádi Sándor: Új történet kezdõdött. Kossuth, Budapest 1966. 177. o.). Ez az önkritikus jellemzés csak az 1949. május 15-i országgyûlési választások utáni idõkre fogadható el. Attól kezdve azonban a népbíróság már csak egy fél évig ’karikázott’. Ezzel rontotta le addig tévedéseiben is feddhetetlen jó hírét.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 148. o.)

Annyit jegyeznék meg még ide, hogy a népbíróságokat a továbbiakban még két (!) további hatáskör-telepítés „fenyegette”:

1.
A kormány 1945. október 18-án kelt 9600/1945. ME. számú rendeletével – elsõsorban a tömegesen jelentkezõ, erõszakos jellegû bûncselekmények megfékezése érdekében az egész ország területére, elrettentésként – kihirdetett rögtönbíráskodást is szerették volna elõször a népbíróságok hatáskörébe utalni. Az Igazságügyminisztérium Népbírósági Osztályának heves tiltakozása után azonban döntéshozók elálltak ettõl a tervtõl. Az ezután felállított budapesti és más illetékességû rögtönítélõ tanácsok – a már megismert, „klasszikus” öttagú szaktanácsok – a köztörvényes erõszakos ügyekben bizony egyre-másra hozták meg a halálos ítéleteket, ami viszont – viszonylag – rövid idõn belül a közbiztonsági helyzet javulását eredményezte. Ezekrõl, a lényeges és jellemzõ adatokról és összefüggésekrõl dr. Huszti Rezsõ legfelsõbb bírósági bíró írt. Lásd ezt: Dr. Huszti Rezsõ: A fõvárosi közbiztonság alakulása 1945 – 1975 között. Budapest, 1980.

2.
A másik hatásköri „fenyegetés” az új magyar fizetõeszköz, a forint bevezetése után jelentkezett. Elsõsorban a kommunisták szerették volna a hatályba esõ eseteket a népbíróságok hatáskörébe utalni. A kisgazdák tiltakozása nyomán azonban a forint védelme, illetve a hasonló esetek elbírálása az uzsorabíróságok hatáskörébe került, pontosabban az újonnan felállított uzsorabírósági különtanácsok, az ún. „munkásbíróságok” hatáskörébe: „Az uzsoratanácsok felállítását az 1947:XXIII. tc. rendelte el, ez volt az országgyûlés által meghozott elsõ törvény… S ellenpontként: a törvény meghozatalának a hetében ítélte el a Budapesti Népbíróság népellenes bûntett címén dr. Dorosi Miklós törvényszéki tanácselnököt, aki 1945 elõtt vezette a Budapesti Büntetõtörvényszék uzsoratanácsát.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 275 – 276. o.)

Fontos ide még megemlíteni, hogy – már az 1945. évi választójogi törvény szerint is – a NOT elnöke egyben a Választási Bíróság elnöke is volt, és ez fontos szerepet elsõsorban – dr. Majornak – az 1947. évi országgyûlési képviselõválasztások során jelentett a népbíráskodásban – mintegy ahhoz kapcsolódó jelleggel – „ismét”. Röviden érdemes ide megemlíteni, hogy 1848 után elõször a képviselõház szervezési hatáskörébe tartozott a megválasztott képviselõk jogosultságának hivatalból történõ vizsgálata, amely jogosultság egészen 1901-ig megmaradt. Az 1899. évi XV. tc. a taxatíve felsorolt érvénytelenségi okok esetében való eljárást a Kúria hatáskörébe utalta. A Horthy-rendszer elején ismét a képviselõk – akkor a Nemzetgyûlés – döntöttek, majd az 1925. évi XXVI. tc. utalta a választási bíráskodást a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe, amely érvényben a második világháború befejezésének évéig maradt, utána a hatásköri jogosultság kérdésében – meghatározó tényezõként – a NOT következett. Az 1947. évi választási küzdelmekhez kapcsolódó népbírósági részvétel sajátos nézõpontbeli leírását lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 334 – 359. o.

Sokszor igazságtalan, sokszor hazug, veszélyes és veszedelmes idõk jártak akkortájt, a Rákosi-rendszerben… A zsarnok végül is kénytelen volt elmenekülni 1956-ban, és soha többé nem léphetett saját hazájának földjére. Megérdemelte? Megérdemelt volna ennél sokkal nagyobb büntetést is, de azt hiszem, a sors jól döntött, „stílusosan”…

És hogy mi lett a népbírákkal, akik sajnos némely esetben – a politika játékszereként – eszközök lettek a hatalmi harcok és játszmák közepette? Mondhatjuk úgy, az a bizonyos „sors” nem felejt, azt mondják, egyszer mindenkinek fizetnie kell… Ismét az egyik legilletékesebbet, dr. Majort idézem:
„Dr. Pálosi Bélát, dr. Piri Gábort és engem 1953. június 15-én alkalmatlanság címén elbocsátottak; dr. Szücs Jánost és dr. Bojta Bélát pedig már dr. Ries István letartóztatása után, 1950-ben. Dr. Szücs János volt államtitkár, népfõügyész és kúriai tanácselnök bárzongoristának ment, dr. Bojta Béla volt államtitkár, a NOT elnöke és kúriai tanácselnök pedig minél szerényebben vállalatoknál húzta meg magát, míg 1957-ben be nem jegyezték ügyvédnek. A kiválóan zongorázó dr. Szücs erre sem vállalkozott. Mindketten megemlítették nekem, hogy hónapokig várták a letartóztatásukat, minden csengetés utáni ajtónyitás örökkévalóságnak tûnt nekik. Dr. Szücs Jánost családja elhagyta, felesége és lánya nyugatra távozott. Éjszakázással és nikotinnal pusztította magát. Kapcsolatot tartottunk, de ahhoz nem volt lelki erõm, hogy a bárban meglátogassam. Gyomorrákban, 65 éves korában hunyt el. Két héttel halála elõtt látogattam meg a kórházban. Már a második mûtét után volt, csont és bõr. (…) Dr. Bojta Béla nyugdíjas ügyvédként 70 éves korában agyvérzésben halt meg. Õ a pártsajtóban nekrológot kapott mint a ’Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke’. Az 1950-es esztendõ szociáldemokrata pereit a ’nemzeti’ kommunisták elleni koncepciós perek követték, köztük Kállai Gyuláé, akit 1942-ben dr. Piri Gábor felmentett. Most dr. Pirit is letartóztatták vele együtt. Azt akarták kicsikarni belõle, hogy azért mentette fel annak idején a VKF Bíróság Kállait, mert rendõrségi besúgó volt. Dr. Piri erre nem volt hajlandó, különb maradt dr. Jánosinál. Úgy is bántak vele, de dr. Piri Gábort más fából faragták, s õ már ismerte dr. Jánosi végzetét is (amikor dr. Jánosi Rajkék ellen vallott, utána pár hónapon belül követte is õket a bitó alá – P. A.). Addig tartották Kistarcsán, amíg Kállait nem rehabilitálták. Utána azonban csak vidéken jegyezték be ügyvédnek, s 60 éves korában nyugdíjba vonult. 1975-ben vele együtt Kállai Gyulához voltunk hivatalosak, az egykori hadbíráskodásról emlékeztünk házigazdánknak – amint ezt már korábban jeleztem. Rajtunk kívül ott volt még negyedikként Schönherz Zoltán egyik életfogytiglanra ítélt vádlott-társa is, akkor már nyugdíjas legfelsõbb bírósági tanácselnök (dr. Vida – P. A.). Õ a vádlottak oldaláról adott tájékoztatást elvtársának. Szóba került, hogy a nyugdíjas dr. Piri Gábor mit csinál. Szívbeli derûvel mesélte, hogy 2800,– Ft-os nyugdíját portási munkakörben szerzett jövedelemmel egészíti ki. Fõleg az éjjeli munkaidõt szereti, amikor nyelvet tanulhat: lánya ugyanis egy amerikaihoz ment feleségül. Még egy alkalommal találkoztam vele. Alig ismertem meg, õ kiáltott rám a metró mozgólépcsõjén. Amikor az emlékiratommal elkészültem, szerettem volna neki megmutatni a kéziratot. Felhívtam a telefonszámát, s a feleségétõl tudtam meg, hogy fél évvel korábban tüdõrákban elhunyt. Halálhírét csak a Magyar Nemzetben olvashattam volna, mert partecédulát nem kaptam. Õ volt az utolsó, aki elõttem távozott. (…) 1953 januárjában dr. Jankó Péter alatt is megingott a talaj. Letartóztatták miniszterünket, dr. Décsi Gyulát (dr. Valentiny és dr. Ries után három év alatt a harmadikat, s õ elõzõleg ráadásul az államtitkárunk is volt), az ÁVH vezetõit, közöttük Péter Gábort és más közismert kommunista személyiségeket. Arra számítottunk, hogy dr. Jankóra is sor kerül, õt is hasonló gondolatok gyötörték. Az Államvédelmi Hatóság élére új vezetõk kerültek, a nyomozások mikéntje azonban nem változott. Mint már említettem 1953. június 15-én kb. kétszázadmagammal együtt alkalmatlanság címén elbocsátottak. Dr. Domokost nyugdíjazták. A káderfütykös összevissza csapkodott. Dr. Feri Sándor, dr. Nagy Miklós és ki tudja, hány kiválóan képzett jogász lett alkalmatlan. (…) …kenyérproblémáim voltak, családom hamarosan éppúgy lemaradt rólam, mint dr. Szücs Jánosé, csak az enyémek legalább nem disszidáltak. Másfél évig vártam, míg ügyvédként bejegyeztek, dr. Pálosinak szerencséje volt, õt hamarabb. Igaz, õt csak Újpestrõl menesztették, s nem a Legfelsõbb Bíróságtól. Amikor ügyvédként 1955 tavaszán a Legfelsõbb Bíróság folyosóján összefutottam dr. Jankóval, megöregedett, megtört embernek látszott. 1954. október végén a másfél évvel elõbb nyugdíjazott dr. Domokos Józsefet megválasztották a Legfelsõbb Bíróság elnökévé. Az 1950 óta elnöki beosztásban másodelnökként vezetõ dr. Jankó Péter fölé az õ politikai, jogi és erkölcsi színvonalát messze túlhaladó hivatali fõnök került, aki azt a feladatot kapta, hogy folytassa le az elõzõ években törvénytelenül elítéltek rehabilitációját. (…) A Rajk-ügyre azonban csak 1955 nyarán került sor. Nem sokkal késõbb, 1955 szeptemberében dr. Jankó Péter öngyilkos lett. (…) Dr. Pálosi 55 éves korában halt meg. Népbíráskodás nélkül tovább élhetett volna. Csak öt évig bírta az ügyvédeskedést, az utolsó öt évben szövetkezeti vezetõ jogtanácsosként dolgozott. Igen sokat betegeskedett, egy évtizeden át állt orvosi kezelés alatt, az utolsó három hónapot már kórházban töltötte. Õt is a kórházi ágyon láttam utoljára… (…) Egy héttel késõbb, álmában vitte el az infarktus. Temetésén a halottasház környékét ellepte a tisztelõk tömege. (…) Dr. Nagy Károly 1956 nyarán halt meg, tüdõrákban. Fél évvel halála elõtt védtem elõtte utoljára. Ügyvédi körökben nem szerették drákói szigora miatt, de törvényt soha nem sértett. A tárgyalás után õ hívott be magához, életében egyetlen pillanatra akkor láttam elérzékenyülni: a közös indulásunkról beszélgettünk. Szívinfarktus vitte el közülünk az ötödiket. Dr. Gálfalvy István kúriai bírót a népbíráskodás megszûnése után bontóperi bíróvá degradálták, s 1956 után is az maradt. Az infarktus bírói betegség: még 1947-ben az utcán esett össze és halt meg dr. Téglás István kúriai bíró, a NOT egyik tanácsának elnöke, sokkal késõbb, de ugyancsak infarktusban dr. Bajor László, a minisztérium népbírósági osztályának vezetõje, s végül, de nem utolsósorban kiváló barátunk, dr. Nagy Miklós. Így koptunk ki valamennyien az igazságügyi apparátusból. Jobb fogalmat nem találok. (…) Dr. Alapy Gyula nem lett öngyilkos, mint dr. Jankó Péter, de tragédiája megközelítette az övét. Az ellenforradalmi lázadás után a Közüzemi Díjbeszedõ Vállalat villany- és gázóra leolvasójaként, késõbb – állítólag ugyanott – jogászként dolgozott. 65–70 év körül járhatna, de elérte a halál. Nem infarktus, rosszabb. Depressziós lett, önmagával meghasonlott. Hétvégi házában találtak rá holttestére. Tehetetlenül, elhagyatva távozott. Rám pedig az új népbíráskodásban további csaták vártak. (…) Ám de a nehezen elnyert ügyvédi kamarai tagságom is hamarosan veszélybe került. 1957 nyarán, nagy védelmeim ellátása idején a kamarai elnökségi tagságomat azzal az indokolással szüntették meg, hogy ’rákosista’ voltam. Egy év múlva viszont ismét azon akadt fenn az igazolásom, hogy horthysta katonatiszt voltam…” (Lásd bõvebben: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 437 – 448. o.)

5. Osztálybíróság – pártbíróság – népbíróság – népítélet
„… A népbírósági tanácsok a nemzeti frontba tömörült pártok s a Szakszervezeti Tanács kiküldött laikus bíráiból alakulnak meg… Ezért az a meggyõzõdésem, hogy a pártok által delegált bírák szavazata a pártokra kötelezõ, az pedig semmiképpen sem ismétlõdhet meg, hogy valamelyik pártnak esetleg nem tetszõ ítélet esetén kétségbe vonják, hogy az ítélet a magyar nép nevében hozatott-e. A magyar népet a népbírósági tanács képviseli. (…) …ez az új bíróság (népbíróság) nem forradalmi törvényszék, mert hiszen szigorúan megállapított eljárási szabályok szerint és anyagi jogi szabályok alapján ítélkezik … de határozottan politikai jellegû.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 138. illetve 148. o.)
Dr. Major 1945. május 11. napján kifejtett álláspontját lásd: Dr. Ries István: A népbíráskodásról szóló 81/1945. M. E. számú és az azt kiegészítõ 1440/1945. M. E. számú rendelet szövege és magyarázata. Az elõszót írta: dr. Major Ákos. Politzer Zs. és fia Kiadó, Budapest 1945.

OSZTÁLYBÍRÓSÁG

Lukács munkája során arra a következtetésre jutott, hogy a Horthy-rendszer bíróságai egyértelmûen osztálybíróságok voltak, de véleménye szerint a népbíróságok is osztálybíróságok, pontosabban osztálykoalíciós bíróságok voltak. Hiszen az ellenforradalmi rendszer bíróságai egy bizonyos osztály (az „úri rend”), míg a forradalom új típusú bíróságai osztályok koalíciójának (munkásság, parasztság, értelmiség) az érdekeit volt hivatott szolgálni. (Lásd ezt dr. Lukács Tibor i. m. 109. o.)

Nemes György „Osztálybíróság és népbíróság” címû munkájában már foglalkozott a kérdéssel, pontosabban a népbíróságok „helyének” a meghatározásával. Azt õ is egyértelmûen megfogalmazta, hogy a Horthy-rendszer bíróságai osztálybíróságok voltak. Példaként hozta fel Sallai Imre és Fürst Sándor perét, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János tárgyalását, amely pereket egyértelmûen politikai bírói gyilkosságoknak tekintett. Kifejtette, hogy „a Horthy-rendszer bíráskodása igazi osztálybíráskodás volt…” amely „mindenképpen népellenesen, osztályérdekbõl cselekedett.” Nemes szerint a népbíróságok ezzel szemben a nép bíróságai voltak, mert „az osztálybíróságok az uralkodó úri osztály érdekeit védték, a népbíróságok a nép, vagyis az egész dolgozó magyarság, az egész ország érdekeit védik.”
Vagyis Nemes szerint a népbíróságok nem osztálybíróságok voltak, hanem: „…a népbíróságok valóban a nép bíróságai. Nem ártatlan embereket állítanak ítélõszékei elé, hanem olyanokat, akiket országos bûn, a nemzetárulás bûne terhel. Nem egyszerûen ideológiai bûnösök ezek, hanem olyanok, akik aktív részesei voltak az országpusztító politizálásnak, akiknek mûködése eredményeképpen egy ország omlott majdnem feltámaszthatatlanul a sírjába. Nem hamis paragrafusok csûrés-csavarásával kerülnek a bíróság elé, hanem a nép képviselõibõl alkotott nemzetgyûlés hozta törvény alapján. Nem egyik vagy másik osztályt védi ez a törvény, hanem a megsértett nép érdekeit, az egész ország egyetemesen megsértett jogát. Nem zárt ajtók mögött komor palástba öltözött bírák mondják ki az ítéletet, hanem ország-világ elõtt folytatják le a tárgyalást a népbõl jött bírák. A nyomozási eljárás alatt a vádlottak nem kényszerbõl, fenyegetésre és ütlegelésre, hanem a maguk elhatározásából vallhatnak vagy tagadhatnak. Rendelkezésükre állnak védõk és mentõ tanúk. Feltárhatják bizonyítékaikat és elmondhatják érveiket. Órákon át védekezhetnek az utolsó szó jogán, és bûnügyük tárgyalása teljesen nyilvános. Nemcsak a jelenlevõk, hanem a sajtó és rádió útján az ország, sõt az egész világ ellenõrzésével folytatódik le minden egyes per… Nem a bosszú vezeti ítéleteikben – mint azokat –, hanem a jogos önvédelem a nép ellenségeivel szemben.” Lásd ezt Nemes György: Osztálybíróság és népbíróság. Népbírósági Közlöny. II. évfolyam, 11. szám, 5. o. (1946. március 16.)

Idézem ide még dr. Major egy gondolatát, aki a Horthy-rendszer bíróságainak, és a népbíróságok összefüggéseinek – és különbségeinek – vizsgálatáról írta a következõket: „Dr. Gálfalvy István pedig még emlékezett az elnöke, dr. Töreky Géza által megszabott hírhedt ítélkezési irányelvre, miszerint ’a törvényeket akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált tömegek védve legyenek a feltörekvõ osztályokkal szemben…’ Ennek éppen az ellentéte volt új eskünk szövegének utolsó mondata: ’Tisztemhez híven, serényen, a nép érdekeinek a szem elõtt tartásával járok el.’ Napokkal azelõtt írtuk ezt alá. Ez tehát a vízválasztó – a dolgozó nép érdekeit szolgáló megingathatatlan törvényesség.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 152 – 153. o.)

Azt megállapíthatjuk tehát, hogy az antifasizmus „talaján” egybekovácsolódott erõk, a pártkoalíció abban többé-kevésbé, de egyetértett, hogy a háborús és népellenes bûnösöket felelõsségre vonó népbíróság nem szakbíróság (mint olyan), illetve többször is hangsúlyozták, hogy a háborús és népellenes bûncselekmények elbírálása elsõsorban nem jogi, hanem politikai kérdés, ezért kaptak hát helyet abban mindazon pártok képviselõi, amelyek együtt küzdöttek és tevékenykedtek a demokratikus Magyarország megszületéséért. De koalíciós szinten ennél többet kinyilatkoztatni nem akartak, az ennél messzebbmenõ következtetések levonását meghagyták az egyes politikusoknak illetve a jogászoknak.

Ide annyit jegyeznék meg, hogy én inkább Nemes Györggyel, mintsem Lukáccsal értek itt egyet, viszont én egyértelmûen megfogalmazom azon nézetemet is, miszerint a népbíróság éppen, hogy szakbíróság volt. Ugyanis a rá vonatkozó jogszabályokat, az összetételét és mûködését, valamint eljárási gyakorlatát megfigyelve teljesen megegyezett a korszak más külön (szak) bíróságaival, példának okáért az uzsorabírósággal. A különbséget csak abban lehet felfedezni, hogy a népbíróságokat már eleve határozott idõtartamra, tudniillik csak a háborús és népellenes bûntettesek felelõsségre vonására állították fel. De ettõl eltekintve, a mûködésük idõtartama alatt – véleményem szerint – mindenképpen szakbíróságként funkcionáltak, méghozzá pont a háborús és népellenes bûncselekmények elbírálására tekintettel. Kiegészíteni ezt még csak annyival lehet, hogy nemcsak egy „átlagos” szakbíróságról, hanem egy ideiglenes és különös szakbíróságról beszélhetünk a népbíróságok esetében, amik tehát nem osztálybíróságok voltak, mégha oly tetszetõs is Lukács „osztálykoalíciós bíróság” megfogalmazása. Az pedig, hogy a népbírák nem voltak szakemberek, természetesen igaz, hiszen a népbíráskodás egyik célja éppen ez volt, hogy az egyszerû, puritán, „klasszikusnak” nevezhetõ nép ítéljen. Azonban – éppen azért, mivel egy szakképzett jogász-bíró vezette a nép bíráit – emiatt még nem lehet azt állítani, hogy nem szakbíróságról volt szó. Persze az is igaz, hogy én a népbíróság, mint szakbíróság jelleget kimondani az általa vizsgált (elékerült) és letárgyalt ügyekre nézve igyekeztem.

PÁRTBÍRÓSÁG

„A népbíróság alapjában véve pártbíróság (…) A népbíróságok tagjainak ítélkezésében az általuk képviselt pártok szempontjai óhatatlanul is latbaesnek és így nem biztosítható a teljes elfogulatlanság az ítélkezésben oly ügyekben, amelyek esetleg velük szemben álló párt tagjainak ügyei, holott a vádpontok tisztázása a törvény szellemében lennének elbírálandók.” (1946. március 12. A Nemzetgyûlés 24. ülése. Idézet Bálint Sándor demokrata néppárti képviselõ hozzászólásából.)

A mondandó, véleményem szerint, általánosságban véve nem egy alaptalan aggályt, félelmet fogalmazott meg, hiszen el kell ismerni, hogy a pártoknak (az összes pártnak, persze a pártok alapvetõen ezzel a céllal jönnek létre ugye…) egyre erõsödött a törekvése a társadalom irányítására, a hatalom megszerzésére, aminek pedig egyik eszköze volt (ahogy ma is az, ugyanis el kell ismernünk, hogy a politikától teljesen független igazságszolgáltatás sosem fog megvalósulni!) az igazságszolgáltatásba való beleszólás is. Az a gondolat, hogy a népbíróság egy pártbíróság, sarkítva (illetve nyelvtani szempontból) ugyan, de megint csak igaz, hiszen a népbírósági büntetõtanácsok a pártok kiküldötteibõl, delegáltjaiból álltak, sõt, dr. Majortól az elsõ néptörvényszéki perrel kapcsolatban még ezt is olvashatjuk: „… a BNB pedig engem bízott meg az újfajta politikai bíróság megalakításával…” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 33. o.)

De álljunk itt meg egy pár gondolat erejéig!

A Nemzeti Számonkérõ Szék valóban egy speciális, nyilas pártbíróság volt, vagyis egy radikális, szélsõséges, a választásra jogosultak valóban csak egészen kis százalékát tömörítõ pártnak a (magán) bírósága. Ez viszont ilyen értelemben a népbíróságokra egyáltalán nem volt igaz. Ugyanis a népbírósági tanácsokban a koalícióba tömörült pártok képviseltették magukat. Ez a koalíció pedig az 1945. november 4. napi választások adatai alapján, a szavazásra jogosultak 92,4 %-át jelentette, vagyis valóban az egész országot, a választópolgárok, a magyar emberek döntõ többségét képviselték ekkor e pártok. Az 1945-ös választások részvételi adatait azóta sem tudta felülmúlni egy választási részvételi arány sem, és ami a legfontosabb, a ’45-ös választás legitimitásához nem férhet kétség, hiszen az eredményeket azóta sem kérdõjelezte meg senki, azt valóként fogadták el mind akkor, mind pedig késõbb.
Így csak abban az értelemben – tehát sarkítva – beszélhetünk pártbíróságról, helyesebben pártok bíróságáról, hogy tudniillik, valóban (csak) pártok delegáltjaiból állt össze a népbíróság (kivéve a tanácsvezetõ jogász bírót, de õ 1948-ig csak kivételes alkalmakkor szavazhatott).

Korábban már közöltem statisztikai adatokat az 1945. évi országgyûlési választásokról, ezért úgy vélem, hogy az 1947. évi választási adatok közlését sem mulaszthatom el. Az oly fontos, 1947. augusztus 31. napi, ún. „kékcédulás”-ként elhíresült országgyûlési választások statisztikai számadatai tehát a következõképpen alakultak:
A koalíció eredményei: Magyar Kommunista Párt: 1 113 050 szavazat (22,27 %), összes mandátumának száma 100. Független Kisgazda Párt: 769 763 szavazat (15,40 %), összes mandátumának száma 68. Szociáldemokrata Párt: 744 641 szavazat (14,90 %), összes mandátumának száma 67. Nemzeti Parasztpárt: 415 465 szavazat (8,31 %), összes mandátumának száma 36. Így tehát a koalíció összesen 3 042 919 szavazatot szerzett (60,88 %), összes mandátumuknak a száma pedig 271 lett.
Az ellenzék eredményei: Demokrata Néppárt: 820 453 szavazat (16,41 %), összes mandátumának száma 60. Magyar Függetlenségi Párt: 670 547 szavazat (13,42 %), összes mandátumának száma 49. Független Magyar Demokrata Párt: 260 420 szavazat (5,21 %), összes mandátumának száma 18. Magyar Radikális Párt: 84 169 szavazat (1,68 %), összes mandátumának száma 6. Keresztény Nõi Tábor: 69 536 szavazat (1,39 %), összes mandátumának száma 4. Polgári Demokrata Párt: 50 294 szavazat (1,01 %), összes mandátumának száma 3. Így tehát az ellenzék összesen 1 955 419 szavazatot szerzett (39,12 %), összes mandátumuknak a száma pedig 140 lett.

Mindösszesen tehát 4 998 338 érvényes szavazatot adtak le a választópolgárok, ami által 411 képviselõ került be a Parlamentbe. Az MFP feloszlatása után az országos lista két mandátumán a DNP és az FMDP osztozott, egyébként pedig a mandátumok aránya a következõféleképpen alakult. Választások után: MKP – 24,33 %; FKGP – 16,55 %; SZDP – 16,30 %; NPP – 8,76 %; így tehát a koalíció mandátum-arányszáma 65,94 %.
Nézzük meg az ellenzéki adatokat. DNP – 14,60 %; MFP – 11,92 %; FMDP – 4,38 %; MRP – 1,46 %; KNT – 0,97 %; PDP – 0,73 %. Az ellenzék mandátum-arányszáma ezzel 34,06 % lett.
Az MFP feloszlatása után a mandátum arányok a következõféleképpen változtak meg: MKP – 27,47 %; FKGP – 18,68 %; SZDP – 18,41 %; NPP – 9,89 %; így tehát a koalíció mandátum-arányszáma 74,45 %-ra változott (azaz növekedett).
Nézzük meg az ellenzéki adatokat. DNP – 16,76 %; MFP – feloszlatták; FMDP – 5,22 %; MRP – 1,65 %; KNT – 1,10 %; PDP – 0,82 %. Az ellenzék mandátum-arányszáma ezzel 25,55 %-ra csökkent.

Az Országgyûlés képviselõinek pártok szerinti megoszlása azonban 1949-re jelentõsen megváltozott, elsõsorban az egyértelmû baloldali politikai térnyerés következtében.
Az 1947. évi induló állapot a következõ volt. Koalíció: MKP – 100 fõ (24,33 %); SZDP – 67 fõ (16,30 %); FKGP – 68 fõ (16,55 %); NPP – 36 fõ (8,76 %). Ellenzék: DNP – 60 fõ (14,60 %); MFP – 49 fõ (11,92 %); FMDP – 18 fõ (4,38 %); MRP – 6 fõ (1,46 %); KNT – 4 fõ (0,97 %); PDP – 3 fõ (0,73 %). Párton kívüli képviselõ ekkor nem volt, és összesen 411 fõ képviselõ ült a Parlamentben.
Másfél év múlva az Országgyûlés összetétele jelentõsen megváltozott. Vegyük sorra tehát az 1949. március 24. napi statisztikai számadatokat is. Koalíció: A két baloldali párt egyesülésével 1948-ban jött létre a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) – 167 fõ (45,88 %); FKGP – 68 fõ (18,68 %); NPP – 36 fõ (9,89 %). Ellenzék: DNP – feloszlatták; MFP – feloszlatták; FMDP – 20 fõ (5,49 %); MRP – 6 fõ (1,65 %); KNT – 4 fõ (1,10 %); PDP – feloszlatták. Párton kívüli képviselõ 63 fõ volt, míg ekkor összesen 364 fõ képviselõ ült a Parlamentben. Annyit érdemes még ide megjegyezni, hogy a KNT képviselõi közül 1949-re 2 fõ elõzetes letartóztatásban volt, míg Slachta Margit kétszer fél éves kizárását töltötte. (Forrás volt ide: A magyar parlament 1944 – 1949. i. m. 254. o.)

NÉPBÍRÓSÁG

A gondolatmenetet tovább folytatva, egy, a választásra jogosultak 92,4 %-át tömörítõ pártkoalíció kiküldötteibõl megalakult bírósági tanács méltán hívhatta magát népbíróságnak. Hiszen nem csak a nép különbözõ rétegeit, tagjait tömörítette ez a koalíció, hanem egyszersmind a magyar emberek elsöprõ többségét is. Így a szinte teljes magyarságot képviselõ, e pártok delegáltjait, kiküldötteit méltán hívhatjuk a nép kiküldötteinek. Hiszen a pártok parlamentbe delegált képviselõit, és így az emberek, a nép képviselõit is tulajdonképpen a nép kiküldötteinek, képviselõinek tekinthetjük, ugyanakkor persze fontos momentum a választáson való részvételi arány, valamint a választások tisztasága is. Mivel ebben az esetben e momentumok fölényéhez és tisztaságához nem férhetett kétség, okfejtésemet megcáfolni aligha lehet. E pártok által kiküldött bírák, mint népbírák, valóban a nép akaratából, a nép ítéletét közvetítették.

NÉPÍTÉLET

A népítélet kifejezés mára egyenlõ lett a lincseléssel, de egyfajta pozitív töltetet is kapott, legalábbis véleményem szerint. Ugyanis a népítéletnek, dacára annak, hogy egyszerûen emberek agyonverését jelenti, van egy olyan kicsengése, hogy a nép, az egész nép így ítélt. Pedig ez nem igaz, és éppen ezért nem szabadna ezt a kifejezést a lincselés szinonimájaként használni.

Ezért azt gondolom, hogy hagyjuk meg a népítélet kifejezést a népbíróságok számára, mert az õ ítéleteik valóban népítéletek voltak. Az emberek agyonverésére pedig keressünk más kifejezést. Lehetne mondjuk pogrom, de ha megnézzük az értelmezõ szótárt, akkor ez mégsem az igazi: „pogrom or a lakosság más nemzetiségû v. vallású része (fõleg zsidók) elleni, gyilkolással, erõszakoskodással járó hajsza (a. m. elpusztítás)” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest 1989. 663. o.) Jobb híján, marad tehát a lincselés: „lincsel ang bírói ítélet nélkül, önhatalmúan kivégez (tömeg, csoport); erõszakos önbíráskodást gyakorol” ~ „lincselés, lincs ang vmely nekivadult tömeg v. csoport által végrehajtott erõszakos önbíráskodás (W. Lynch amerikai bíró nevébõl)” Lásd Bakos Ferenc: i. m. 499. o.

Egy párton kívüli képviselõ interpellációjában elmondta, hogy a népbíróság kezdetben a pártok bíróságának tûnt és ez helyes is volt, mert a pártok vették át az ország vezetését is. De aztán emígy fogalmazott: „… nép körében az a hiedelem, az a meggyõzõdés alakult ki, hogy ez az intézmény már nem a pártok bírósága, hanem a marxista pártnak a bírósága. Mindenki úgy tekint – nem felelek arra, hogy joggal vagy jogtalanul – erre az intézményre, hogy az már csak a munkáspártnak intézménye (…) Akkor tehát, amikor ebben a bíróságban már nem a polgári gondolat uralkodik teljes egészében, a nép és a nemzet nagy többsége kétségtelenül joggal hiheti azt, hogy ez a bíróság már nem százszázalékosan az a dédelgetett bíróság, amelyrõl eredetileg szó volt.” (1946. augusztus 14. A Nemzetgyûlés 52. ülése. Idézet Dubay István párton kívüli képviselõ interpellációjából.)

Nem volt igaz Dubay felvetése, legalábbis 1946 augusztusában még egyáltalán nem. Ugyanis a koalícióban résztvevõ pártok mindegyike (plusz a szakszervezetek) 1-1 képviselõt küldhetett a népbírósági tanácsokba. Így egyszerûen fogalmilag kizárt a munkáspárt bíróságának tekinteni a népbíróságokat. Hiszen 2 baloldali párt (kommunisták és szociáldemokraták) delegáltjaival szemben 3 jobboldali vagy konzervatív (Kisgazdapárt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) párt delegáltjai álltak. Ha a szakszervezetek 1 kiküldöttjét is baloldalinak tekintjük, az arány még mindig csak 3 – 3, azaz egyenlõ. A népbírósági ötös, külön tanácsok esetében pedig, mivel a törvény kihagyta a Polgári Demokrata Pártot és a szakszervezeteket, az arány 2 baloldalira és 2 jobboldalira változott, vagyis így újból csak egyenlõ lett. A NOT esetében pedig egyenesen jobboldali fölényrõl beszélhetünk, amire a már említett kunmadarasi pogrom másodfokú, NOT által meghozott, immár jogerõs ítéleténél eszmélhetünk rá. Ezen ítélet után az immár NOT elnök dr. Major emígy nyilatkozott: „A peranyagot elsõ fokon ismertem, és nem tudok róla, hogy a tényállás a NOT-nál változott volna. Ez röviden a következõ: a demokratikus Magyarország kellõs közepén másfél napig nyilas terror uralkodott, és ennek halálos áldozatai voltak. Ezt a sajnálatos ügyet ellenünk a béketárgyalások során felhasználták. Most a magyar demokráciát egyik saját bírósága úgy állította a világ közvéleménye elé, hogy nem tud a saját háza táján rendet tartani, sõt talán nincs is szándékában gyökeresen kiirtani az ilyen fasiszta cselekményeket. Ismét leszögezem: az elsõ és másodfokú ítéletek között hallatlan aránytalanság mutatkozik. Amíg az elsõ fokon három polgári párti bíróval szemben három munkáspárti bíró ül a tanácsokban, addig itt, a NOT-nál három polgári pártival szemben csak két munkáspárti. Ez a törvénykezés hibája, amelyen segíteni kell.” (Szabad Nép. Lásd az 1946. december 3. napi szám 3. oldalát.)

Nem csoda, hogy ismét kritizálták a népbíráskodást, most éppen a NOT-ot. Talán nem is alaptalanul? Major nyilatkozata a Népszavában is megjelent, azonban a jobboldali, kisgazda kötõdésû média, úgymint a Szabad Szó, mind pedig a Kis Újság mélyen hallgatott. A kommunisták lapjában dr. Bojta Béla a kunmadarasi pogromot háborús bûntettnek minõsítette, mert azok „veszélyeztetik a népek háború utáni békéjét”, egyébként a NOT ítéletét nem illette kritikával. Nem úgy a pártharcokon kívül álló Zsolt Béla: „A NOT az ítélet megokolásával tulajdonképpen azt manifesztálja, hogy a fasizmus egyik legjellemzõbb politikai bûncselekménye, a pogrom – a demokráciában is elnézésre méltóbb bûncselekmény, mint a közönséges gyilkosság és rablás. …ha ugyanezeket az embereket azzal a váddal állították volna ugyane bíróság elé, hogy az éjszakai faluban egyszerû haszonlesésbõl elõbb levetkõztették, majd meggyilkolták (…) egy autó utasait – a NOT bírói bizonyára nem teketóriáztak volna sokat, (…) hanem ugyanezeket az analfabétákat és megtévesztetteket (a pogrom tevõleges résztvevõi ugyanis feltûnõen alacsony értelmi képességekkel rendelkeztek – P. A.) rövid úton felköttették volna.” Megjelent a Haladás 1946. december 5. napi számában. Lásd az 1. oldalon Zsolt Béla „Kunmadaras.” címû írását.

De még a Jogtudományi Közlönyben is jelent meg egy, az igazságszolgáltatás „depolitizálása” mellett lándzsát törõ cikk: „A Népbíróság ötös tanácsa példás szigorral ítélt a felbújtók (sic!) és szellemi irányítók felett, a tettesekkel szemben azonban nem alkalmazta a törvény teljes szigorát. Az ítéletet a nemzetgyûlésben pártpolitikai nézõszögbõl bírálat tárgyává is tették és felelõs kormányzati tényezõ a nemzetgyûlésen tett nyilatkozatában sejtettni (sic!) engedte azt a meggyõzõdését, hogy a NOT az ügyben másként fog ítélni. A NOT megdöbbentõ ítélete megfelelt a várakozásnak: a fellebbviteli bíróság a felbújtó (sic!) és tettes bûnösségét egyaránt elnézõ és megenyhült légkörben bírálta el. Ami a NOT ítéletének meghozatala után történt, az az elõzményekhez mindenben méltó volt. A tanácskozási titok nagyobb dicsõségére hasábokat olvashattunk arról, hogy az egyes tanácstagok pártállásukhoz képest az ügyben miként foglaltak állást és hogy az elsõ fok eltérõ politikai aritmetikája mennyiben nyomta reá a bélyegét a népbírósági ítéletre. Megtudtuk azt is, hogy az elsõ fokú ítélet kialakításában adminisztratív tényezõknek is volt valamelyes része, (…) hogy van politikai párt, amely a nagy politikában a baloldalhoz, népbírósági síkon pedig a jobboldalhoz számít… Számunkra a Kunmadarasból leszûrhetõ tanulság az, hogy az igazságszolgáltatás depolitizálása immár halaszthatatlanná vált.” Megjelent a Jogtudományi Közlöny 1946. december 25. napján megjelent számában. Lásd a „V. P. (valószínûleg dr. Villányi Pál ügyvéd – P. A.) Kunmadaras” kezdetû írást a 341. oldalon.

Nem volt valós tehát Dubay félelme 1946-ban, viszont a politikai harchoz hozzátartozott minden olyan intézmény támadása, ami nem, vagy nem teljesen szolgálta az adott politikai tömörülés érdekeit (eltelt 66 év, túl vagyunk egy rendszerváltáson és egy ezredfordulón, az Európai Unió tagjai lettünk, de ez a tendencia a mai napig nem sokat változott…).

Az idõ elõrehaladtával azonban a pártok közti harc egyre jobban élesedett, és egyre szélsõségesebb (korához képest) javaslatokat, hozzászólásokat is találunk. Vagyis olybá tûnik, hogy valakiknek valóban az volt az érdeke, hogy a népbíróságokkal kapcsolatban egyszerûen félelmet keltsenek az emberekben, mindenkiben. Nézzünk egy határozati javaslatot: törölje el a Nemzetgyûlés a halálbüntetést, illetve: „javaslom, utasítsa a nemzetgyûlés a kormányt, hogy az úgynevezett népbíráskodást szüntesse meg, illetve erre vonatkozóan nyújtson be törvényjavaslatot, továbbá a megszüntetendõ pártbíróság helyébe állítsa vissza az esküdtbíróságnak széles alapokon nyugvó demokratikus intézményét… utasítsa a nemzetgyûlés a kormányt széles körû közkegyelemre (…) hogy ezáltal is a béke a lelkekben helyreállhasson és a kiengesztelõdés szellemében az igazi újjáépítés megindulhasson.” 1947. február 21. A Nemzetgyûlés 99. ülése. Idézet Lévay Zoltán, a Magyar Szabadságpárt képviselõje határozati javaslatából. Lévay az igazságügyi tárca költségvetéséhez (költségvetésének vitájához) szólt hozzá. Ugyanis már a Nemzetgyûlés 52. ülésén, az imént idézett Dubay is a népbírósági eljárások költséges voltát említette interpellációjában: „… elsõsorban gazdasági okok lesznek azok, amelyek ez intézmény sorsára befolyással lehetnek.”

Buchinger Manó, a Szociáldemokrata Párt szónoka azonban élesen bírálta az amnesztiát követelõ hangot, és kijelentette, hogy sem keretlegények, sem politikai keretlegények számára a demokrácia amnesztiát nem adhat. Hangsúlyozta, hogy a háborús és népellenes bûncselekmények fogalmának megalkotásával a Nemzetgyûlés történelmi feladatot teljesítet: „… mert végre egyszer leszámolt a ’történelmi felelõsség’ fikciójával. Nálunk mindenki vállalta a felelõsséget ’saját lelkiismerete’ és ’a történelem ítélõszéke’ elõtt. Most az egyszer a saját lelkiismeretbõl és a történelem ítélõszékébõl a nép ítélõszéke lett és talán a következõkben és a jövõben, ha valaki politikai szerepet vállal és politizál, jól tudja, hogy nemcsak a saját lelkiismerete és a történelem, hanem a törvény elõtt is kell a felelõsséget vállalnia.”

Kondor Imre, a Nemzeti Parasztpárt képviselõje felszólalásában kiállt a népbíróságok mellett, ezért a beszédét többször is félbeszakították a Ház jobb oldaláról. A közbeszólók a népbírákat professzionista pártbíráknak nevezték, és megjegyezték, hogy az esküdtbíróság, az esküdtbíráskodás esetén nem a pártok bíráskodnak, hanem maga a nép.

Faragó László szociáldemokrata párti képviselõ, a költségvetési elõterjesztés elõadója hosszasan foglalkozott Lévay felszólalásával és javaslataival. Többek között kifejtette: „Lévay Zoltán igen tisztelt képviselõtársam a jogfilozófia ingoványos területére tévedt. Ez a gyakorlati politikával szembeállítva rendkívül veszélyes terület.” Illetve: „Az amnesztia indítvány azonosulást jelent azokkal a cselekményekkel, amelyekkel azonosulni a demokráciával való szembefordulást jelent… Magyarországon, ahol a fasizmusnak ilyen immanens veszélye van és ahol a fasizmusnak olyan cselekedetei voltak, mint amilyenek 1944-ben és a megelõzõ esztendõkben voltak, amnesztiát belátható idõn belül sem követelni nem lehet, sem megvalósítani nem szabad.”

Lévay határozati javaslatait végül a Nemzetgyûlés elvetette.

A viták eztán sem csitultak el teljesen a népbíróságokat illetõen. Voltak olyanok, akik kétségbe vonták, hogy a népbíróságok lennének a fasizmus elleni fellépés legjobb eszközei: „… a gazdasági okozatosságok megváltoztatása nélkül a népbíróság azokkal a nyomorba süllyedt, talajukat vesztett és ennek következtében elégedetlen, lázadó szellemû egyénekkel szemben nem orvosság a fasizmus ellen (…) Népbíróságaink összetétele olyan, hogy egyes pártoknak az exponensei ülnek azokban benn, márpedig az ösztön, az érzelmek, a pártszempontok az ítélkezésnél köztudomás szerint a legfontosabb tényezõt, az értelmet homályosítják el. Nem vitás, hogy laikus népbíráink, mint pártemberek is igazságosak akarnak lenni, de kérdem: ki védi meg a vádlottakat az érzelmek által elõidézett öntudatlan igazságtalanság ellen?” 1947. február 25. A Nemzetgyûlés 100. ülése. Idézet Dénes István párton kívüli képviselõ hozzászólásából. Dénes ezzel szemben dicsérte a kizárólag szakbírákból álló NOT ítélkezõ tevékenységét: „… ítéleteiben mind az intellektus és nem a gyûlölködõ ösztön, mind a logika és nem a változó érzelem, mind a törvény megtartása és alkalmazása és nem a pártszempontok érvényesülnek.”

Ezen az ülésen – a költségvetés vitájában – felszólalt dr. Ries István igazságügyminiszter is. Értékelte a népbíróságok addigi tevékenységét, szerepét és eredményeit, valamint kifejtette, hogy véleménye szerint ez a bíróság nemcsak politikai, hanem jogi szempontból is beváltotta a hozzá fûzött reményeket, illetve megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. Felsorolta az 1946. december 30-ig feldolgozott statisztikai adatokat is. Eszerint az összes magyarországi népbíróságokhoz eddig az idõpontig 27 126 ügy érkezett, ezek közül a népbíróságok 5728 felmentõ ítéletet és 11 934 marasztaló ítéletet hoztak. A marasztaló ítéletek közül 4063 ítélet 5 évnél alacsonyabb szabadságvesztés büntetést, fegyház vagy börtönbüntetést szabott ki. Majd a népbírósági statisztika ismertetése után így folytatta: „Tessék megnézni a szakbíróságok statisztikáját, ott nem fognak ilyen statisztikát találni. A szokás azonban az, hogy a népbíróságokat politikai okokból illik támadni. Ha tehát a népbíróság egy rossz ítéletet hoz – elvégre minden bíró hoz rossz ítéletet –, akkor azt zászlóra tûzik, de még senki sem vett fáradságot arra, hogy összegyûjtse a rendes szakbíróságok által elkövetett justizmordokat. Lehet arra az álláspontra helyezkedni, amelyre a Dreyfus-per fõtárgyalási elnöke helyezkedett, amikor Clemenceau azt mondotta: ’Az elsõ ítélet justizmord volt.’ Az elnök így válaszolt: ’Kérem, justizmord nincs.’ Erre Clemenceau így szólt: ’Köszönöm a rendreutasítást, de ebben a teremben is itt van a világtörténelem legnagyobb justizmordjának a jelvénye. A terem tervezõje azonban annyira elõzékeny volt a bírósággal szemben, hogy a háta mögé akasztotta a feszületet.’ (…) Mit jelent az, hogy független bíró? Nálunk volt egy fikció, hogy a kormánytól és a törvényhozástól is független, de csak papíron, mert felteszem a kérdést, független-e az a bíró, akinek a kinevezése tõlem függ?” Ries a beszéde végén még egyszer kiemelte, hogy a népbíróság a demokrácia védelmét szolgálja, amely politikai és jogi szempontból is beváltotta a hozzá fûzött reményeket.

Így tehát a népbíróságokat nem szüntették meg, ezért aztán az elõbb említett népbírósági ötös különtanácsok hoztak ítéleteket, a demokratikus államrendet és a köztársaságot veszélyeztetõ ügyekben, mint például az összeesküvési perekben. Ilyenek voltak a Magyar Közösség, vagy a Földmûvelésügyi Minisztériumban „leleplezett” mozgalom, illetve a MAORT ügyei. Sajnos, innentõl kezdett el valós veszéllyé válni a koncepciós per nagyon is valóságos és kézzelfogható megjelenésének a lehetõsége, azaz inkább veszélye. Hiszen ezen esetekben sem lehet azt mondani, hogy minden egyes ilyen típusú per koncepciós per volt. De volt ilyen, méghozzá nem is egy. Ezt tényként kell kezelni a népbíróságok mûködését vizsgálva, viszont ki kell emelni, hogy nem ez volt a jellemzõ tendencia.

Az is látható, hogy népbírósági jogunk idõvel változott, a népbíróságok hatásköre egyre jobban kiszélesedett. Így került aztán hatáskörükbe például a fentebb már említett igazolási eljárásokban bejelentett fellebbezés elbírálása, majd az elõbb tárgyalt demokratikus államrend és köztársaság védelmérõl szóló törvénybe ütközõ cselekmények elkövetõi feletti ítélkezés is.

6. A katonák felelõsségrevonásának kérdése
Láthattuk, hogy a magyar népbírósági jog hatásköre kiterjedt a katonák által elkövetett háborús és népellenes bûncselekmények elbírálására is. Itt is tetten érhetõ az a jogalkotói elgondolás, hogy a háborús és népellenes bûncselekmények speciális deliktumok, és mint ilyeneket, egy speciális bírói szervezetnek kell elbírálni, az elkövetõ bûnösök felett ítélkezni. Elvileg a katonák által elkövetett bûncselekmények felett a katonai bíróságoknak lett volna ítélkezési joga, a második világháború idején is hatályos katonai büntetõtörvénykönyv szerint. De amint azt már láthattuk, a jogalkotó nem az elkövetõ személyéhez rendelte hozzá az eljáró bíróságot, hanem az általa elkövetett bûncselekményekhez.

Ezt azonban még a honvédelmi miniszter (!) is megkérdõjelezte (nehezményezte). Egy 1945. május 3. napján kelt, a belügyminiszterhez írt levelében nem vitatta, hogy a népbírósági jog az eljáró népbíróságok hatáskörét a fegyveres erõk tagjaira is kiterjesztette. Kifejtette ugyanakkor, hogy ezzel áttöretett a katonai bûnvádi perrendtartásról szóló törvényben kimondott alapvetõ elv (1912. évi XXXIII. törvénycikk 11. §), mely szerint katonák bûncselekményeinek elbírálása kivétel nélkül és kizárólag a katonai bíráskodás hatáskörébe tartozik. Vitatta azonban azt is, hogy az ilyen személyekkel szemben a rendõrhatóság rendelkezne nyomozati hatáskörrel. Helyeselte azonban a háborús és népellenes bûncselekmények elkövetõinek arra illetékes bíróság általi szigorú felelõsségre vonását. Intézkedett továbbá a honvédelmi miniszter arról is, hogy a Honvédelmi Minisztériumon belül álljon fel egy osztály a katonai személyek ellen indult eljárások koordinálására, az ilyen esetekkel való foglalkozásra. Arra kérte a belügyminisztert, hogy a honvédség tagjai ellen indult büntetõügyeket tétesse át ehhez a katonai szervhez. Célja egyértelmûen az volt, hogy a katonákkal szemben ne a polgári közbiztonsági szervek járjanak el, hanem a nyomozások kerüljenek át a katonai nyomozó szerv hatáskörébe.

Itt csak egy rövidke kitérõt engedve meg magamnak, a következõk áttekintõ ismertetését tartom szükségesnek: 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik fontosabb, identifikációt is szolgáló rendeletei között jelent meg az 1690/1945. M. E. számú rendelet (1945. május 10.), amely amellett, hogy feloszlatta a csendõrséget, megadta a testület volt tagjai számára egy külön erre a célra felállított igazolóbizottság elé való önkéntes járulás lehetõségét is. A rendelet kimondta, hogy a „Magyar Királyi Csendõrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erõszakosságot követett el”. A Magyar Királyi Állami Rendõrség volt tagjainak ugyanakkor szintén a demokratikus pártok megbízottaiból álló igazolóbizottságok elé kellett állniuk. Itt az elsõ tárgyalásra 1945. április 27. napján került sor.
A csendõrség 1945-ös megszûntetésével végleg eltûntek az addigi katonai rendfenntartó és nyomozó szervek, azaz a Tábori Csendõrség és a Tábori Biztonsági Szolgálat is. 1945. január 31. napjával felállításra kerültek a honvéd kerületparancsnokságok, és persze ez alapvetõ változásokat jelentett. A kerület- parancsnokságok feladata volt az illetékességükbe tartozó kerületben a katonai rend és fegyelem fenntartása. Ezt a feladatot az alárendeltségükbe tartozó õrszázadokkal látták el.
Az 1950-es évektõl, a szovjet típusú államigazgatási rendszernek megfelelõen épült ki a fegyveres erõk szovjet mintájú rendszere is. 1951. szeptember 1-tõl állították fel a Budapesti Komendáns Hivatalt. A fõvárosban lévõ katonai körzetek parancsnokságainak ügyeleti szolgálatai mellett 9 fõs ügyeletes alegységek dolgoztak, amelyek a közterületeken, vendéglõkben, szórakozóhelyeken folyamatosan járõröztek és ellenõrizték a katonákat, egészen az alezredesi rendfokozatig. 1956-ban ezek az egységek karhatalmi feladatokat is elláttak.
1957. január 12. napjával a Komendáns Hivatal Budapesti Helyõrségparancsnokság néven folytatta tovább munkáját, míg vidéken, az erre a célra kijelölt laktanyák politikai alapon szervezett (vagyis politikailag megbízható) õrszemélyzete látta el ezt a feladatot.
1971-tõl új szakasz kezdõdött, létrehozták ugyanis a Hátország Védelmi Parancsnokságot, amelynek alapvetõ feladata az országos hatáskörû katonai rendészeti tevékenység volt.
Az 1990-es években pedig a Magyar Honvédség katonai rendészeti szerveinél, a helyõrségekben lévõ komendáns hivatalok tervezése alapján került végrehajtásra a katonai rendészeti, valamint a gépjármû ellenõrzési szolgálat ellátása. A feladatokat a katonai rendészek ekkor már némely esetekben a rendõrséggel együttmûködve látták el.
Megállapítható, hogy az 1945 és 1990 között létezõ katonai elhárítás, a karhatalom és a Munkásõrség megléte nem indokolta katonai rendõrség, mint speciálisan olyan létezését.

Az elõzõeket tárgyalását folytatva megállapíthatjuk, hogy a belügyminiszter 1945. június 15. napi nemleges válaszában kifejtette, hogy az Nbr. a fegyveres erõk tagjaira is kiterjesztette a népbíróságok jogkörét (Nbr. 2. §), és azt is kimondta, hogy a népbíróság elõtt a vádat a népügyész képviseli. A nyomozással kapcsolatban az Nbr. visszautalt a hatályos büntetõ perrendtartásra, miszerint a nyomozás végrehajtó szerve a rendõrhatóság. Mivel az Nbr. egy késõbb keletkezett és speciális jogszabály, így az, az 1912. évi XXXIII. törvénycikket természetszerûen módosította.

Ha a jogforrási hierarchia szabályai között vizsgálódunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy legjobban illik rá a lex specialis derogat generali elve, vagyis, hogy az azonos szinten álló, ugyanazon tárgykört szabályozó két vagy több jogforrás közül a tárgykört speciálisan szabályozót kell alkalmazni. Elsõ ránézésre persze a rendelet és a törvény nem azonos szinten álló rendes jogforrások, azon belül jogszabályok. De ha belegondolunk abba, hogy a rendkívüli helyzet miatt törvények nem is születhettek ekkor, csak rendeletek, amik viszont ebben az idõpontban Magyarország jogforrási hierarchiájának a csúcsán álltak, a hatályban maradt törvényekkel egy szinten, és hatásmódjukat tekintve teljesen megegyeztek a törvényekkel, megállapíthatjuk, hogy ilyen formában egyazon szinten álló két jogszabályról volt szó, amelyek esetében alkalmazható volt a specialitás elve miatt a népbírósági rendelet elsõbbsége. Ha ezt a gondolatmenetet elfogadjuk, akkor érvényesnek kell tekintenünk ezen esetre a lex posteriori derogat priori elvét is, vagyis azt, hogy a késõbb megalkotott, de a korábbival azonos szinten álló jogszabály a korábban megalkotott hatályát, alkalmazhatóságát lerontja.
Az 1945. november 4. napján megtartott nemzetgyûlési választások eredményeként megalakult Nemzetgyûlés aztán, immáron már törvényi szintû felhatalmazásokat adhatott a kormány részére különbözõ, akár büntetõjogi tárgyú rendeletek kibocsátására is. Az elsõ ilyen felhatalmazást az 1946. évi VI. törvény tartalmazta, amely kimondta: „a minisztérium az állam gazdasági, pénzügyi és közigazgatási rendjének biztosítása érdekében rendelettel megtehet a rendkívüli helyzetben szükséges bármely magánjogi, büntetõjogi, közigazgatási és a törvényhozás hatáskörébe tartozó egyéb rendelkezést, és evégbõl – a Nemzetgyûlés által alkotott törvények kivételével – a fennálló törvényektõl eltérõ rendelkezéseket állapíthat meg”. A mandátum hatálya 1946. július 31. napjáig szólt, azt azonban elõbb az 1946. évi XVI. törvény 1946. október 31-ig, majd az 1946. évi XXVIII. törvény 1947. február 28-ig meghosszabbította. E két utóbbi törvény felhatalmazása alapján: „a minisztérium a gazdasági élet rendjének, az államháztartás egyensúlyának, valamint a közigazgatás zavartalan menetének biztosítása érdekében rendelettel megtehet a rendkívüli helyzetben szükséges, a törvényhozás hatáskörébe tartozó bármely intézkedést, és evégbõl a fennálló törvényektõl eltérõ rendelkezéseket állapíthat meg” [1946. évi XVI. törvény 1. § (1) bek.]. Azonban: „nem lehet a Nemzetgyûlés által alkotott törvényektõl eltérõ, továbbá közjogi vonatkozású rendelkezést tenni, a közigazgatás szervezetét megváltoztatni, új bûntettet megállapítani vagy bûntettre nézve a törvényben meghatározottnál súlyosabb büntetés alkalmazását rendelni, kivéve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására és a közellátás biztosítására” [1946. évi XVI. törvény 1. § (2) bek]. Ezek (az államháztartás egyensúlyának helyreállítása és a közellátás biztosítása) azonban így is óriási cselekvési lehetõséget biztosítottak a kormánynak a büntetõjog szabályozása vonatkozásában, amellyel az élt is.

A honvédelmi miniszter a belügyminiszterrel egyidejûleg az igazságügyminisztert is megkereste, és kérte tõle, hogy a katonák ellen indult eljárások nyomozására vonatkozóan utasítsa a népügyészségeket, mert véleménye szerint az ilyen nyomozások nem a polgári közbiztonság szerveire tartoznak.
1945. június 12. napján pedig ismét kéréssel fordult az igazságügyminiszterhez, amelyben kormányrendelet tervezetének elõkészítését kérte. Ebben a népbíróságok hatáskörét kívánta volna korlátozni, ugyanis azt javasolta, hogy amennyiben a honvédség tagjai a bûncselekményüket az Nbr. hatálybalépése után követnék el, azok elbírálása most már a honvéd büntetõbíráskodás hatáskörébe tartozzék.

Itt ismertetném, hogy a haditörvényszékek megalakításáról az 1945. szeptember 6. napján kihirdetett és hatályba lépett 7290/1945. ME. számú rendelet intézkedett. Ez a rendelet elõírta, hogy a bárki által elkövetett katonai bûncselekmények valamint a katonák által elkövetett bármilyen bûncselekmények (kivéve a népbíróságok hatáskörébe tartozó cselekményeket) elbírálására háromtagú haditörvényszékek (egy elnök + két ülnök), mint honvéd katonai törvényszékek álljanak fel, amelyek mind a rendes, mind pedig a rögtönítélõ eljárások lefolytatására jogosultak. A haditörvényszék elnöke egy hadbíró, két katonai ülnöke pedig egy-egy katona kellett, hogy legyen. Ez utóbbiak közül az egyik mindig tiszt, a másik pedig a vádlott rendfokozatához képest vagy szintén tiszt (ha a vádlott is tiszt), vagy tiszthelyettes, vagy pedig tisztes (ha a terhelt is az), illetve legénységi állományú egyén (ha az eljárás alá vont személy is legénységi állományú vagy civil volt) kellett, hogy legyen. Fontos szabály volt, hogy a haditörvényszékben nem vehetett részt olyan személy, aki a vádlottnál alacsonyabb rendfokozatú volt. A hadbíróság ítélete ellen a jogszabály egyfokú fellebbezési lehetõséget biztosított a Honvéd Katonai Fõtörvényszék Bírósághoz, mint katonai felsõbírósághoz. 1952-ben változás történik, elsõsorban az elnevezésben, ugyanis ezután már katonai bíróságokat, valamint Katonai Felsõbíróságot találunk. Aztán a bírósági szervezetrõl szóló 1954. évi II. törvény (Bsz.) beillesztette az általános bírósági szervezetbe a katonai bíróságokat is. Ezek a hadbírói fórumok nem katonai egységek, hanem területi elv szerint voltak szervezve Budapesten, Gyõrben, Kaposvárott, Szegeden és Debrecenben, mindegyik hadbíróság több megye területére kiterjedõ illetékességgel rendelkezett. Hatáskörükbe tartoztak a néphadsereg és egyéb fegyveres testületek tagjai által elkövetett összes bûntettek, valamint a törvényben kifejezetten felsorolt, a honvédelem érdekeit sértõ néhány bûntett, bárki követte is el azokat. Háromtagú tanácsban (1 hadbíró + 2 ülnök) ítéltek, a hadbíró tanácselnök vezetése alatt, és itt is megjelentek a népi ülnökök, akárcsak máshol is a népi demokráciában, akiket (itt is tanácsonként kettõt) a Népköztársaság Elnöki Tanácsa választott. A hadbíróság ítélete ellen egyfokú fellebbezésnek volt helye a Legfelsõbb Bíróság katonai kollégiumához.

Az igazságügyminiszter 1945. május 18. napján a nyomozati hatáskörrel kapcsolatos elsõ felvetésre válaszként megírta, hogy azzal nem ért egyet. Egyrészt azért, mert a rendõrség hatásköre törvényes alapokon nyugszik, másrészt pedig gyakorlati okból sem. Ugyanis a népbíróságnak indokolatlan nehézségeket okozna, ha két nyomozó hatósággal kellene egyszerre közremûködnie.

1945. június 23. napján válaszolt a honvédelmi miniszter második felvetésére, a népbíróságok hatáskörét érintõ javaslatára is. Ezzel szintén nem értett egyet. Kifejtette, hogy az Nbr. a népbíráskodást a politikai pártok bizalmát élvezõ bíróság kezébe adta, a hadbíróságra vonatkozó szabályok viszont nem felelnek meg azon követelményeknek, melyeket a fent említett politikai szempontok indokolnak. Ezen kívül leírta azt is, hogy félõ, hogy a fennálló körülmények között a kért intézkedés kihívná maga ellen a közvélemény helytelenítését, mert tudniillik, abban ismét a katonaság magát elkülönítõ törekvéseinek sikerét látná megnyilvánulni. Az igazságügyminiszter végül utalt arra is, hogy igaz az, hogy az Nbr. preambuluma megfogalmazza a népbíróságok ideiglenes jellegét, ebbõl azonban nem azt kell kiolvasni, amit a honvédelmi miniszter kiolvasott. (A honvédelmi miniszter 23. 460/Jogi Csop. – 1945. valamint 27. 940/eln. 1945. számú leveleit, továbbá a belügyminiszter 136. 769/1945. BM VI. számú válaszlevelét lásd 004783/1945. IM. illetve 003652/1945. IM. iktatószámok alatt.)

6. 1. Egy elsietett rendelet
Debrecenben, 1945. április 19. napján jelent meg egy véleményem szerint elhibázott rendelet, ami szorosan kapcsolódott a népbíróságok mûködéséhez. A Magyar Közlöny 1945. évi 15. számában egy 3 paragrafusból álló kormányrendelet, méghozzá a 667/1945. ME. számú rendelkezett a háborús bûnösök és népellenes bûncselekményt elkövetõ honvéd egyének közigazgatási úton való lefokozásáról és a honvédség kötelékébõl való kicsapásáról. Ennek 1. §-ában foglaltak az általános jogelvekkel egyértelmûen ellenkezetek: „Mindazokat a honvédegyéneket, akik a 81/1945. ME. sz. rendelet intézkedéseihez képest háborús bûnösöknek minõsülnek, illetve népellenes bûncselekményt követnek el, vagy követtek el, addig is, míg népbíróság elé állíthatók és tettükért ott felelõsségre vonhatók lesznek, közigazgatási úton a honvédségbõl ki kell csapni, s ha rendfokozatuk van, le kell fokozni.”

Ugyanis közigazgatási úton kinyilvánítani, vagyis tulajdonképpen elõre eldönteni azt, hogy valaki bûncselekményt követett-e el, illetve követ el, vagyis hogy bûnös-e, majd pedig ennek alapján vele szemben joghátrányt, szankciót alkalmazni, a büntetõeljárás lefolytatására jogosult bíróság – esetünkben a népbíróság – jogerõs döntéséig egyszerûen nem lett volna szabad. Ez bõvebb magyarázatot nem is igényel, hiszen csak az eljárni jogosult (vagyis hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ) bíróság – háborús és népellenes bûncselekmények elkövetése esetén a népbíróság – jogosult dönteni a vádlottnak a bûnössége kérdésében, és ennek a kérdésnek a jogerõs eldöntése (a bûnösség jogerõs megállapítása) után van csak lehetõség egyéb hátrányt okozó szankciók – mint büntetés- vagy jogkövetkezmény – megállapítására.

Valószínûleg a minisztérium jogászai is észlelhették ezt a jogelvekkel ellentétes állapotot, mert az ezt elõidézõ rendeletet a kormány alig két hónap múlva, 1945. július 10. napján megváltoztatta. Ekkor tette ugyanis közzé a Magyar Közlöny 1945. évi 72. számában azt a – kihirdetése napján hatályba lépõ – újabb rendeletét, amellyel hatályon kívül helyezte a korábbi, 667/1945. ME számú rendeletet. A 4.180/1945. ME számú új rendelet már a következõket állapította meg: „Mindazokat a rendfokozattal rendelkezõ katonai egyéneket, akiket a népbíróság jogerõsen elítélt, a honvédelmi miniszter közigazgatási úton lefokozza.”

Viszont e második ME rendelet 1945. július 10. napi kihirdetéséig Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszter már 85 tisztet, mint háborús bûnösöket közigazgatási úton lefokozott és a honvédség kötelékébõl kicsapott a korábbi rendelet alapján hozott intézkedéseivel. Az errõl szóló rendelkezéseit 1945. június 19-én (28.611/eln. vkf. ü.-1945.), június 20-án (28.900/eln. vkf. ü.-1945.), 27-én (29.664/eln. vkf. ü.-1945.), július 4-én (30.384/eln. vkf. ü.-1945.) és július 8-án (30.889/eln. vkf. ü.-1945.) hozta meg. (Lásd: Honvédségi Közlöny. 1945. évi 18. szám)

Véleményem szerint e rendelkezéseit egytõl egyig vissza kellett volna vonnia a honvédelmi miniszternek, és a jogerõs népbírósági ítéletek meghozatala után kellett volna új rendelkezéseket kibocsátania, most már a jogelveknek is mindenben megfelelõ, új, 4.180/1945. ME számú rendelet alapján.

7. Az elévülés szabályozása
Népbírósági jogunk ismerte az elévülés intézményét, vagyis érvényesült az elévülés a háborús és népellenes bûncselekmények esetében, a népbíróságok pedig alkalmazták is azt. Az idõ múlásához fûzõdõ jogi hatásoknak a szabályozása egyes vonatkozásokban eltért a hatályos jog rendelkezéseitõl, illetõleg a büntetõjogban akkoriban kialakult, uralkodó nézetektõl. A népbíróságokat ért számtalan támadás közül az egyik ehhez, vagyis az elévülés kivételes szabályozásához köthetõ. Mivel a szabályozás nem volt tekintettel a nemzetközi jog által támasztott kívánalmakra, ezért nem is állhatta ki az idõ próbáját. A kívánalmak egészében csak az 1960-as években, megannyi vita után jutottak gyõzelemre, és tulajdonképpen ekkor mondták ki elõször globális érvénnyel, hogy a háborús bûncselekmények soha nem évülnek el. (A Magyar Népköztársaságban az 1964. november 10. napján kihirdetet 1964. évi 27. számú tvr. zárta ki elõször az elévülést a háborús bûntettek, valamint az elkövetésük miatt kiszabott egyes büntetések esetében.)

Az Egyesült Nemzetek Közgyûlése 1968. november 26-án nemzetközi egyezményt fogadott el a háborús és az emberiség elleni bûntettek elévülésének kizárásáról, mivel az ilyen bûntettek a nemzetközi jogban is a legsúlyosabb bûntettek közé tartoznak, és mint ilyenek, függetlenül az elkövetésük idõpontjától, soha nem évülhetnek el. Az Nbr. 9. § emígy fogalmazott: „Az elévülés tekintetében a Btk. 106. §-a alkalmazandó azzal, hogy az 1941. június 21. napja után a fegyverszünet megkötéséig elkövetett cselekményekre az elévülés a fegyverszünet megkötésének napjával (1945. január 20.) veszi kezdetét. Az 1919. évben és az azután elkövetett ama politikai gyilkosságokra vonatkozólag, - amelyek üldöztetését az uralmon volt hatalom megakadályozta - az elévülés csak 1944. évi december hó 21. napján veszi kezdetét.” Ezt a második fordulatot az Nbr.nov 5. § akként módosította, hogy az 1919. évben és azt követõen elkövetett azoknak a politikai bûncselekményeknek az elévülése, amelyeknek emberélet esett áldozatul, úgyszintén a sajtó útján elkövetett azoknak a bûncselekményeknek az elévülése, amelyeknek tényálladékát az Nbr.nov határozta meg, és amelyek üldözését az uralmon volt hatalom megakadályozta, az 1944. évi december hó 21. napjától veszi kezdetét. A jogi rendezésbõl levonható az a következtetés, hogy a népbírósági jog az elévülés elismerésekor, az akkor hatályos jogot tekintette mintának, vagyis az elévülés tekintetében a Btk. 106. § -át alkalmazandónak ismerte el. („106. §: Az elévülés kizárja a bûnvádi eljárás megindítását: 1. húsz év elteltével, ha az elkövetett bûntettre halál, vagy életfogytig tartó fegyház; 2. tizenöt év elteltével, ha az elkövetett bûntettre tíz éven felüli szabadságvesztés-büntetés; 3. tíz év elteltével, ha az elkövetett bûntettre öt éven felüli szabadságvesztés büntetés; 4. öt év elteltével, ha az elkövetett bûntettre kisebb büntetés van megállapítva. Vétségekre nézve a bûnvádi eljárás megindítása három év elteltével évül el.”)

Az elévülés viszonylag fiatal intézmény. Elõször II. József uralkodása alatt találkozhatunk e fogalommal, akkor még negatív értelemben, ugyanis ellene foglaltak állást. Aztán általánossá a francia polgári forradalom elsöprõ erejû forradalmisága, új irányú eszmeisége tette. A magyar jogrendszerben büntetõ törvényjavaslatokba foglalt formában 1792-ben, 1827-ben majd 1843-ban tûnik fel, de hatályos törvényi szabályozásként elõször csak a sajtóvétségek elévülésének szabályozásakor találkozhatunk vele (1848. évi XVIII. törvénycikk 28. §).

Majd általánosan a Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk, az elsõ magyar büntetõtörvénykönyv) rendezi elõször az elévülés intézményét. A népbíróságok mûködésének idején is hatályban volt büntetõtörvénykönyv 106. §-a kimondta, hogy az elévülés kizárja a bûnvádi eljárás megindítását 20 év elteltével, ha az elkövetett bûntettre halál vagy életfogytig tartó fegyház, 15 év elteltével pedig, ha az elkövetett bûntettre 10 éven felüli szabadságvesztés büntetés volt megállapítva. A 107. § szerint a bevégzett bûntettre vagy vétségre nézve az elévülés a véghezvitel napjával kezdõdött („107. § Az elévülés kezdetét veszi: 1. a bevégzett bûntettre vagy vétségre nézve: a véghezvitel napjával; 2. a megkísérlett bûntettre vagy vétségre nézve, a véghezvitelre irányzott utolsó cselekmény elkövetésének napjával.”). A 108. § ismerte az elévülés félbeszakítását is, vagyis az elévülés félbeszakításával az elévülési idõ újrakezdõdik a félbeszakítás idõpontjától kezdõdõen: „108. §: Az elévülést félbeszakítja a bíróságnak, az elkövetett bûntett vagy vétség miatt, a tettes vagy részes ellen irányzott határozata vagy intézkedése. A határozat vagy intézkedés napján azonban az elévülés újra kezdetét veszi. Az elévülés csak azon egyénre nézve szakad félbe, kire a bíróság intézkedése vonatkozik. 109. §: Ha az eljárás megindítása vagy folytatása, valamely elõzetes kérdésnek hatósági elintézésétõl függ: az elévülés az elõzetes kérdés jogerejû elintézéséig nyugszik.”

A tettes vagy a részes ellen hozott bírósági határozat vagy intézkedés az elévülést félbeszakította. A tettes vagy részes ellen irányulónak kellett tekinteni minden olyan bírói intézkedést vagy határozatot is, amely a folyamatban lévõ bûnvádi eljárás elõbbrevitelét, az egyes eljárási szakok céljának minél elõbbi elérését célozta. Lásd ide: A Magyar Királyi Kúria 777. számú Elvi Határozata (6062/1924. – K. 777. E. H.)

A Magyar Királyi Kúria szerint még a vizsgálóbírói határozat – például az ügy iratainak indítványtételre való áttétele az ügyészséghez – is félbeszakította az elévülést. (Lásd ide a Magyar Királyi Kúria 322. számú elvi határozatát)

A Kúria egy másik elvi határozata kimondta, hogy az elévülést a bírósági határozat vagy intézkedés „minden megszûkítés nélkül” félbeszakítja. Az elévülés szempontjából teljesen közömbös volt, hogy a bírósági határozatot vagy intézkedést hatáskörrel bíró, avagy hatáskörrel nem bíró (például téves jogi minõsítés folytán) bíróság hozta-e meg, vagyis a lényeg az volt, hogy ha az ügyben bármilyen határozat vagy intézkedés született, akkor az az elévülést félbeszakította (lásd ide a Magyar Királyi Kúria 925. számú elvi határozatát).

Az elévülést a büntetõjog nem abszolutizálta, tulajdonképpen azt bizonyítva ezzel, hogy létezésének jogpolitikai indokai közül a prakticizmus volt a legerõsebb (Dr. Lukács Tibor: i. m. 413. o.)

Az elévülés jogpolitikai célkitûzéseinek figyelembe vételével elmondhatjuk, hogy az elévülés egyik fontos indoka a méltányosság. Méltánytalan, tehát nem helyes, ha bárkit hosszú idõn keresztül bizonytalanságban tartanak. Módot kell tehát adni mindenkinek arra, hogy a büntetõeljárás lefolytatásával, és az ahhoz fûzõdõ jogkövetkezmények vállalásával és teljesítésével, de akár a büntethetõség elévülésével is, meghatározott idõ elteltével túljusson a bûncselekményen, illetõleg annak következményein. Egy másik indok lehet az idõ múlásával csökkenõ társadalomra veszélyesség. Ezekhez képest a harmadik indok kimondottan praktikusnak és gyakorlatinak is tekinthetõ. A bizonyítékok ugyanis az idõ múlásával elhalványodnak, vagy elenyésznek, azaz a bûncselekmény elkövetése óta eltelt hosszabb idõ megnehezíti mind a hatóságok munkáját a bizonyítás terén, mind pedig a vádlott dolgát a védekezés terén. Levonhatjuk tehát azt a végkövetkeztetést, hogy az idõ múlásával általában megváltoznak a körülmények, változik tehát maga az ember (elkövetõ) is, aki már nem ugyanaz, mint korábban (a bûncselekmény elkövetésének idején) volt. A népbírósági jog akként rendelkezett az elévülés félbeszakadása, nyugvása tekintetében, hogy az elsõ helyen említette, és elismerte a hatályos Btk. elévülést szabályozó rendelkezéseit (Nbr. 9. §). Viszont ez után úgy rendelkezett, hogy az elévülés, amennyiben a bûncselekményt 1941. június 21. napját követõen követték el, nyugszik és 1945. január 20. napján veszi ismét kezdetét. Ugyanis, mivel Magyarország 1941. június 26. napján lépett be a háborúba, ettõl kezdve az ideiglenes fegyverszünet 1945. január 20. napi moszkvai megkötéséig vis maior, azaz erõhatalom állt be, amely a rendes elévülési idõtartam alá esõ jogigényeket csaknem minden vonatkozásban nyugtatta.

Nézzünk meg néhány példát az elmondottakra.

1. A népügyészség 1945-ben emelt vádat Gödölle Béla volt államrendõrségi felügyelõ I. rendû, és Jamrich János volt katonatiszt II. rendû vádlott ellen háborús és népellenes bûncselekmények elkövetése miatt. A vádirat szerint 1919. szeptember 16-áról 17-ére virradó éjjelen a Kaposvári Törvényszék fogházából egy tiszti járõr elhurcolta Latinka Sándor ( a Tanácsköztársaság alatt a Somogy megyei öttagú direktórium fõispáni jogkörrel azonos hatáskörû vezetõje), Szalma István (a Tanácsköztársaság alatt Kaposvár polgármestere), Tóth Lajos (a Kommün alatt az öttagú direktórium egyik tagja), Lewin Samu (a Strasser & Kõnig gabonacég vezetõ embere volt Kaposváron, majd a Kommün alatt Somogy megye közélelmezésének a vezetõje lett) és Farkas István (a Tanácsköztársaság alatt Igalban kapott a fõszolgabírói jogkörrel megegyezõ hatáskörû kinevezést) sértetteket, akik kommunista gyanúval terhelt politikai foglyok voltak. A tiszti járõr a sértetteket Kaposvár határában átadta az országúton várakozó Gödöllének és ismeretlen társainak, akik a foglyokat megölték, a holttesteket pedig a közeli Nádasdi-erdõben elásták. Itt kell megjegyezni, hogy a népbírósági jog azért szabályozta az 1919. évi és ezt követõ ellenforradalmi idõszak (Horthy-rendszer) politikai bûncselekményeit kivételes elévülési idõvel, mert azok üldözését az uralmon volt rendszer megakadályozta. Az ügy elõzményeit vizsgálva a Kaposvári Népbíróság a következõket állapította meg. Kovács Antal alezredes a Tanácsköztársaság leverése után Pécsett, a megszálló szerbek engedélyével tisztogatásra (a kommunistáktól) egy kb. 300 fõbõl álló tiszti alakulatot szervezett. Ezután Kaposvárra mentek, ahol Kovács alezredes átvette Somogy és Baranya vármegyék szerb megszállástól mentes területeire a katonai igazgatást. Rövidesen megérkezett a hírhedt Prónay-különítmény a városba, Siófokra pedig Horthy fõvezérsége települt be. Ezzel egyidõben nagyszámú darutollas ellenforradalmi katona érkezett Somogy vármegye területére, és hamarosan megkezdték a kommunisták összeszedését is. A Kaposvári Törvényszék fogházába kísérték a sértetteket is. Révy László akkori kaposvári vezetõ ügyész azon az állásponton volt, hogy az õrizetbevételek idején semmiféle törvényes rendelkezés nem volt arra, hogy a Tanácsköztársaság idején tanúsított politikai magatartás bûncselekmény lenne, a sértettek ellen pedig közönséges bûncselekmény gyanúja nem merült fel. Révy, miután felhívta az Igazságügyminisztériumot, ahonnan kitérõ választ kapott, Latinkát, aki egyébként mérnök volt, szabadlábra helyezte.

Latinka néhány nap múlva azonban visszament a fogházba, és kérte, hogy fogadják be, ugyanis a városban cirkáló különítményesektõl nem érezte biztonságban magát. De a politikai foglyokat, köztük az öt sértettet a fogház sem védhette meg a darutollas különítményesektõl, mert azok oda erõvel behatoltak, és bikacsökkel valamint kötelekkel mindet véresre verték. 1919. szeptember 16. napjának estéjén, 23 óra körüli idõben katonai járõr jelent meg a fogházban, és egy szolgálati jeggyel mind az öt sértettet elhurcolta. Baky László csendõrtiszt, késõbbi belügyi államtitkár és háborús fõbûnös a népbíróság elõtt az ügyrõl tanúként azt vallotta, hogy õ akkoriban Prónay Pál alakulatában vadászfõhadnagyként teljesített szolgálatot. Egy alkalommal neki Jamrich János hadnagy azt az utasítást adta, hogy a kaposvári fogházban lévõ politikai foglyok Siófokra kísérésében vegyen részt. Baky szerint õk hatan, két vagy három szekérrel mentek a fogházhoz, ahonnan Jamrich egy emberrel a politikai foglyokat kikísérte, õket a szekerekre felrakták, majd elindultak. Útközben Gödölle alhadnagy néhány katonával a kocsikat megállította, majd a foglyokat elvitte.

A gyilkosságok miatt hadbírósági eljárás indult. Az egyik kivégzett politikai fogoly, Lewin Samu felesége ugyanis Budapesten panaszt tett az eset miatt az amerikai katonai missziónak. Az amerikai misszió a Magyar Nemzeti Hadsereg vezérkari fõnökéhez, Soós altábornagyhoz fordult felvilágosításért, aki pedig vizsgálatot rendelt el. Kovács alezredes azt a jelentést tette, hogy Kaposváron a feldühödött polgári lakosság betört a Kaposvári Államügyészség fogházába, és tettleg bántalmazta a foglyokat. Õk tulajdonképpen csak a foglyok védelmében intézkedtek az elszállításukról, nehogy a tömeg meglincselje õket. De a foglyokat szállító szekereket utolérte egy nagyjából 150 fõs tömeg, a tiszteket lefegyverezték, a foglyokat pedig egy erdõs részre vitték. Mivel a kihallgatott tiszti különítményesek ezt a jelentést vallomásaikkal megerõsítették, a tisztek ellen indult hadbírósági eljárást megszüntették (lásd ezt: Kaposvári Hadosztálybíróság Hb. 11/19. szám). A sértettek hozzátartozói azonban a megszüntetést felfolyamodással megtámadták, és a Legfelsõbb Honvéd Törvényszék annak végzéssel helyt is adott, és az eset tüzetesebb kivizsgálását rendelte el (P. II. 7/1921/2. szám – 1921. február 9.). Ezután a tisztek ellen õrszolgálatbeli kötelességsértés miatt indult eljárás, mert nem akadályozták meg, hogy Latinkát és társait megtámadják és elhurcolják. Ez az eljárás viszont a kiadott közkegyelmi rendelkezés (ez 1921. november 12. napján jelent meg) folytán végzéssel megszûnt, és a tisztek kegyelemben részesültek.

A népbírósági ítélet az elévülés kérdésével kapcsolatban megjegyezte, hogy a halállal büntetendõ cselekmények esetében a Btk. 106. § 1. pont értelmében 20 év elteltével az elévülés kizárja a bûnvádi eljárás megindítását. A jelen esetben ez a 20 év már eltelt. Az Nbr.nov 5. § viszont akként rendelkezik, hogy „a 81/1945. ME számú rendelet 9. §-ának második bekezdése hatályát veszti és helyébe az alábbi rendelkezés lép: Az 1919. évben és azt követõen elkövetett azoknak a politikai bûncselekményeknek elévülése, amelyeknek emberélet esett áldozatul, úgyszintén a sajtó útján elkövetett azoknak a bûncselekményeknek elévülése, amelyeknek tényálladékát a jelen rendelet határozza meg, - és amelyek üldözhetését az uralmon volt hatalom megakadályozta, az 1944. évi december hó 21. napján veszi kezdetét.” Kifejtette az eljáró Kaposvári Népbíróság, hogy nem fér kétség a vád tárgyává tett cselekmények politikai voltához, és ahhoz sem, hogy azoknak üldözését ily hosszú idõn keresztül az uralmon volt hatalom akadályozta meg. Hiszen ez a hatalom állta útját még annak is, hogy a II. rendû vádlott, a kitervezett cselekményéért legalább hadbíróság útján felelõsségre vonassék. Így tehát a vádlottak elleni bûnvádi eljárás megindítása és lefolytatása, valamint a bûnösség megállapítása nem szenved jogi hibában (lásd: Kaposvári Népbíróság Nb. I. 269/1945/20. – 1946. április 6.).

Vagyis immár az Nbr.nov 5. § szerint jogszerûen le lehetett a népbírósági eljárást folytatni, és a meghozott ítéletek sem szenvedtek jogi hibában.

2. Vámos József és négy társa háborús bûntett elkövetése miatt 1969-ben került a Budapesti Fõvárosi Bíróság elé. Az ítéleti tényállás szerint 1944 márciusában több száz politikai fogoly raboskodott a sátoraljaújhelyi börtönben. A politikai foglyok már egy ideje tervezték a kitörésüket a börtönbõl, de a német megszállás hírére azonnali cselekvésre szánták el magukat. 1944. március 22-én kezdték meg a kitörést. Az elsõ 50-60 ember még kijutott a börtönkapun, a többi fogoly azonban már egy erõs német alakulattal találta szemben magát a börtönudvaron. Erre a rabok a celláikba visszahátráltak, de a németek a cellaajtókat kézigránátokkal szétrobbantották, majd a foglyokat agyonlõtték. A Sátoraljaújhely környéki hegyek irányába menekülõ emberek után hajtóvadászatot indítottak, géppuskákkal és különbözõ kaliberû ágyúkkal lõtték õket, közülük sokat megölve, akiket a börtön udvarára behordtak, és halomba rakták õket. Vámos akkoriban csendõrtiszt volt. A német városparancsnokkal való megegyezése folytán a menekülõk további üldözését a csendõrség vette át. A vádlott megszervezte az üldözést a parancsnoksága alá tartozó csendõrõrsök bevonásával. Kötelezõ fegyverhasználatot rendelt el, ugyanis – megtévesztõ állítása szerint – a foglyok veszedelmes bûnözõk, akik az õreiket leöldösték, majd sok fegyvert, valamint lõszert és kézigránátokat is zsákmányoltak, és így menekültek el a hegyekbe. 1944. március 24. napján írásos parancs formájában utasította a csendõrõrsöket arra, hogy az elfogott rabokat a feltalálás helyén végezzék ki, élve politikai foglyot behozni nem kell, csak a holttestüket kell az azonosításuk végett beszállítani a börtönbe. A csendõrök Sátoraljaújhely környékének átfésülése közben 62 foglyot öltek meg.

A bíróság a vádlottak bûnösségét az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerõre emelt és az Nbr.nov által módosított Nbr. 11. § 5. pontja szerinti háborús bûncselekményben állapította meg. A vádlottak felelõsségre vonását pedig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1964. évi 27. számú törvényerejû rendeletének rendelkezéseire alapította. A bíróság valamennyi vádlott javára enyhítõ körülményként értékelte az idõ múlását, valamint azt, hogy a cselekményük óta eltelt 25 év alatt ellenük kifogás nem merült fel. A bíróság ennek figyelembevételével arra az álláspontra helyezkedett, hogy az igen súlyos, egyértelmûen halálbüntetéssel fenyegetett bûncselekményért szabadságvesztés büntetéseket szab ki, és a hajdan internálásban eltöltött idõt a büntetésekbe beszámítja. Lásd: Budapesti Fõvárosi Bíróság B. XVI. 4766/1969/8. (1969. december 15.) ~ Legfelsõbb Bíróság Bf. V. 28/1970/28. (1970. február 17.).

Az esetrõl ír dr. Major Ákos is, aki éppen a lázadás napján, 1944. március 22-én egy repülõ mérnökkari õrnagy okirathamisítási ügyét tárgyalta a sátoraljaújhelyi járásbíróság épületében. A lázadás leverése után, a kora délutáni órákban dr. Major engedélyt kapott a börtönbe való belépésre, és részletesen ír az ott látottakról (lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 64 – 68. o.). A lázadó rabok mind politikai foglyok voltak – jugoszlávok, rutének, románok, szlovákok és magyarok – és mindanyukat a Vezérkar Fõnöke Bírósága ítélte szabadságvesztés-büntetésre. Az élve elfogott börtönlázadók a kassai honvédtörvényszék – ekkor, mint rögtönítélõ bíróság – elé kerültek, és további 11 embert végeztek ki közülük. Érdekességként említem meg, hogy a fogházigazgató, Lindenberger Lajos hadnagy késõbb a Rajk-ügy egyik terhelõ tanúja lett Szalai András ellen, akit azonban pár hónap múlva maga is követett a bitófa alá.

3. Másként látta ezt a bíróság Kröszl Vilmos zuglói nyilas pártszolgálatos, kerületvezetõ és 18 társa ügyében, amikor az ellenük a háborús bûntettek elkövetésének gyanúja miatt indított nyomozás a népbíróságok mûködésének beszüntetése után majd 20 évvel hozott halálos ítéleteket. Kröszl Vilmos 1911-ben született Budapesten. A nyolcgyermekes, szegény családban született Kröszl péknek tanult, majd segédmunkásnak állt. A nyilas mozgalomnak 1944 elõtt nem volt tagja. Az 1944. október 15. napi Szálasi-puccs után jelentkezett a zuglói pártszervezetnél, és felvételét kérte. A Thököly út 80. szám alatti nyilasházban mindennaposak voltak az embertelen kínzások és kivégzések. Gumibottal, bikacsökkel, vasrudakkal verték az elfogott zsidókat, arcukat, testüket cigarettával égették. Elõfordult, hogy a fiatal nõket megerõszakolták. 1944. november 14-én a XIV. kerületi nyilascsoport „pártházavató ünnepséget” rendezett. Az alkoholtól és a szónokok uszító beszédeitõl megrészegült nyilasok a fogva tartott zsidókat összeverték, majd kivitték a Rákos patak partjára, ahol fõbe lõtték õket. A patak partján Kröszlék máskor is elõszeretettel gyilkoltak. December elején például 14 zsidót hoztak ide. Kröszl kettõt kiválasztott és felszólította õket, hogy fussanak versenyt. Azt ígérte nekik, hogy amelyik elõbb ér a célba, életben maradhat. A szerencsétlenek hiába futottak, Kröszl agyonlõtte mindkettõt. Ezután végeztek a többiekkel is. A zuglói nyilasok kegyetlensége határtalan volt. Elõfordult, hogy egy fogoly szemét kötõtûvel kiszúrták, máskor egy gyermeket vizesdézsába fojtottak. December elején több zsidót a 67-es villamos sínére fektettek és megpróbálták a villamosvezetõt rávenni, hogy hajtson át rajtuk. A sofõr ezt megtagadta. A nyilasok a karácsonyt is a székházban „ünnepelték”. Részegre itták magukat, több nõi foglyot is felhoztak a pincébõl és megerõszakolták õket. Ezután „hûségpróba” keretében a fiatal, újdonsült nyilasokkal mintegy 30 zsidót agyonlövettek. Kröszl az ilyen és ehhez hasonló akciókban „megbízható” nyilasként viselkedett, nem csoda, hogy december végén a zuglói pártszervezet vezetésével bízták meg. Az új fõnök ettõl fogva nem fáradt a saját kezû gyilkolással, a foglyok likvidálását helyettesére bízta. Emberei január elejéig mintegy 100 embert végeztek ki.

Érthetetlen, de a háború után Kröszl zavartalanul élhetett tovább. Sikerült eltûnnie, elvegyülnie. Odáig merészkedett, hogy 1957-ben újra feltûnt Zuglóban, ám ekkor egy idõs asszony felismerte benne megkínzóját, de a nevét nem tudta megmondani. Az áldozat a rendõrséghez fordult, de az aktát hamar lezárták. Az egykori kerületvezetõ 1965 kora nyarán ismét nyugodtan sétálgatott a Duna-parton, amikor egy másik, egykori áldozata jött vele szembe, és ekkor rajtavesztett. Ugyanis, ez a volt sértett-tanú már nevet is tudott az archoz kapcsolni. Kröszl lebukása nyomán az egykori nyilas csoport 18 másik tagját is elfogták. Az iratanyaguk negyedik lapján a következõ olvasható: „Több hónapig tartó nyomozati munka eredményeképpen megállapítottuk, hogy a letartóztatásba került 19 fõs nyilas banda 1944. október 15. -tõl 1944. december 25. -ig, illetve 1945. január 10. -ig, mint a Budapest XIV. kerület Thököly út 80. szám alatti nyilas pártház tagjai részt vettek mintegy 200–250 ember meggyilkolásában. (...) A XIV. kerületben tevékenykedõ fegyveres nyilasok egy részét a Népbíróságok felelõsségre vonták. A jelen ügyben szereplõk 22 évig titkolták szörnyû bûneiket (…)” A további lapokon a nyomozás alatt készített néhány helyszínrajzot és rövid magyarázó szövegekkel ellátott fényképeket is találunk. A fotókon a gyanúsítottak az egykori kivégzések helyszínein láthatók, amint bemutatják bûntetteik elkövetésének módjait (lásd erre az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 4.1. A-959. Kröszl Vilmos és társai valamint 4.1. A-1325. Kröszl Vilmos és társai iratanyagát).

Kröszl Vilmos és társai ügyében a nyílt eljárás elõtt bizalmas nyomozás is folyt. Ezt dokumentálja az 1966-ban nyitott, 3.1.5. O-12542 jelzetû, „Gyilkos” fedõnevû dosszié. A nyilvános nyomozás során pedig 14 kötetbõl álló V-dosszié sorozat keletkezett (lásd: 3.1.9. V-153693/1-13a). Itt említem még meg az Apaczeller ügyet is. 1970-ben, a Tolna Megyei Bíróság járt el Apaczeller József egykori bajai utász-keretlegénnyel szemben, aki körülbelül 30 – 50 fõ munkaszolgálatost gyilkolt meg annak idején, a fronton. Helyette unokatestvérét, az USA-ba távozott Apaczeller Jánost ítélték halálra távollétében („in contumaciam”), még 1948-ban. Viszont 20 évvel késõbb a szintén az Egyesült Államokba távozott János apja feljelentette a Magyarországon maradt Józsefet. A Tolna Megyei Bíróság az 1970 szeptemberében eléje állított terheltet, figyelemmel az idõ múlására és a vádlott részbeni beismerésére, a bûncselekmény óta tanúsított kifogástalan, valamint õszinte megbánást is mutató magatartására, mint nyomatékos enyhítõ körülményekre, 13 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte a vádlottat, világosan jelezve ezzel azt a tényt, hogy az állam büntetõjogi igénye a háborús bûntettet elkövetõkkel szemben soha nem évül el. Lásd: Gárdos Miklós: i. m. 21 – 22. o.

A zuglói gyilkosok 1967. január 18-án álltak a Budapesti Fõvárosi Bíróság elé. Az eljárást gyors ütemben folytatták le, hiszen 1967 júniusában a Magyar Népköztársaság Legfelsõbb Bírósága már másodfokon tárgyalta a nyilasok ügyét. Kröszlt és két emberét halálra ítélték és felakasztották, a többieket különbözõ tartamú szabadságvesztésre ítélték.

A bûnügyrõl és a tárgyalásról korabeli dokumentumfilm is készült „nyilasper” megjelöléssel, valamint arról említést tett Gárdos is (lásd ezt: Gárdos Miklós: i. m. 21. o.). A továbbiakban ide említeném még meg a hasonlóan kegyetlen, budapesti, Szent István körúti nyilasház gyilkosait is. Grohovszky Orosz Sándor, Bekker Emil, Monostori Sándor, Schütz József, Jerebitz István és Kosman-Baritz István nem tudott elmenekülni az igazságszolgáltatás elõl, így már a háború után közvetlenül megkapták a kiérdemelt kötelet. Orosz Sándor és társai a túlélõk szerint vadállati módon kínozták az embereket, szemeket szúrtak ki, agyonvertek, megcsonkítottak még élõ embereket, sok áldozat fejét pedig szó szerint szétverték. 1944 telén a kivégzésre szánt foglyokat meztelenre vetkõztetve, egyszerûen a jeges Dunába lökték. Az áldozataikat egytõl-egyig kirabolták, minden értéküket elvették, ami odáig fajult, hogy például egy összevert embernek, akinek megdagadt a bántalmazások folytán a keze, és ez miatt a jegygyûrûjét levenni nem tudták róla, egyszerûen levágták az ujját. A bírósági ítélet e szörnyû tettekre is figyelemmel nem tudott tárgyilagos maradni, érzelmi megnyilatkozásokat is találhatunk benne: „E borzalmas kegyetlenkedések életben maradt néhány áldozatának vallomása, sõt a vallomások jegyzõkönyveinek olvasása is forrásba hozza a jóérzésû ember vérét és ezeknek jogérzete elementáris erõvel követeli az ilyen lényeknek, kiket fenevadaknak nevezni méltatlan sértés lenne a fenevadak ellen, az emberi közösségbõl való kiirtását, hogy annak ábrázatáról létezésük szégyenfoltja letöröltessék. A magyar nép ezt az elégtételt a szörnyûségek tetteseinek méltó megbüntetésével megkapta.” Azonban az elkövetett bûnök ellenére is kellõ körültekintéssel lefolytatott bizonyítást és tárgyilagosságot, valamint a büntetés kiszabásának differenciáltságát és egyénre szabását igazolja az a tény, hogy az ügy egyik vádlottjának, P. M. -nek a büntetését a NOT leszállította. Az ügyben eljáró Budapesti Népbíróság kényszermunkára ítélte, aminek legrövidebb tartamát 10 évben állapította meg. A NOT ezt 3 év 6 hónap börtönre mérsékelte. Indokolásában kifejtette, hogy „a vádlott cselekvõségének hûvös mérlegelése mellett el kellett kerülni, hogy az a nyilas banda példátlan gonosztettei által teremtett, a legszigorúbb megtorlást sürgetõ légkörben a bûnösségi körülményekkel arányban nem álló módon értékeltessék.” NOT. I. 5588/42/1946. (1947. november 12.)

Megállapíthatjuk tehát, hogy az el nem évülõ háborús bûncselekmények esetén, az azok elkövetõinek késõbbi bíróság elé állítása és elítélése az elévülés kizárása – vagyis az idõ múlásának, mint büntethetõséget megszüntetõ körülménynek a figyelmen kívül hagyása – okán jogi problémát nem okozott. Az eset összes körülményeinek mérlegelésével lehetõség volt akár a halálbüntetés kiszabására is, mint ahogy azt az elõbb is láthattuk. De világosan látszik az is, hogy az egyes elkövetõk késõbbi, akár évtizedek múltán való felelõsségre vonása érdekében az egyes elévülõ bûncselekmények esetében e bûntettek tényállásainak hatályban tartása még indokolt lehetett, mint ahogy ez megállapításra került – igaz, hogy más szemszögû vizsgálat esetén – az Alkotmánybíróság (AB) részérõl is. Az AB megállapította, hogy az Nbr. 15. §-ában meghatározott súlyosabb népellenes bûntettek – az 1962. évi 10. tvr. 2. §-ában kifejezetten hatályon kívül helyezett 7. pont kivételével – csak a bûncselekménnyé nyilvánítás elõtt elkövetett magatartásokkal voltak megvalósíthatóak, büntetési tételük pedig öt évtõl tíz évig terjedhetõ fegyház volt. A 17. §-ban meghatározott enyhébb népellenes bûntettek – a háborús és a súlyosabb népellenes bûntettekhez kapcsolódó bûnpártolást és a feljelentési kötelezettség elmulasztását kivéve – pedig szintén csak múltbeli magatartással voltak elkövethetõk, büntetési tételük két évtõl öt évig terjedõ börtönbüntetés volt.

Ebbõl következik tehát, hogy a félbeszakítás hatósági aktusát nem számítva és az elévülés kezdetének az Nbr.-ben megállapított speciális szabályait is figyelembe véve, a büntethetõség elévülése a Csemegi-kódex, illetve a Btá. szabályai szerint a súlyosabb esetekben is 1954. december 21-én, illetve 1955. január 20-án bekövetkezett. Éppen ezért az elévülés félbeszakadásának, illetve nyugvásának eseteire tekintettel a népellenes bûntettek tényállásainak hatályban tartása az 1962. évi 10. tvr.-ben még indokolt lehetett. Lásd ezt bõvebben: 2/1994. (I. 14.) AB határozat – jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata – II./A./2.3. pontja.

8. A mûködés befejezése
Amint azt már korábban láthattuk, Magyarországon ténylegesen huszonnégy népbíróság mûködött, ugyanis minden törvényszéki székhelyen népbíróságot kellett felállítani (Nbr. 37. §). A fontos politikai pereket (például a háborús fõbûnösökét) azonban mindig a Budapesti Népbíróság tárgyalta. Az idõ elõrehaladtával azonban a népbíróságok egyre több ügyet tárgyaltak le, és a kisebb, csak egy népbírósági tanáccsal rendelkezõ bíróságokon már 1947-re lezárták az eléjük utalt ügyek többségét. Így legelõszõr Esztergomban fejezõdött be a népbírósági ítélkezés, a megye területére a Budapesti Népbíróság illetékességét terjesztették ki a 11.660/1946. ME. számú rendelettel. Az ügyek száma fokozatosan csökkent, így az igazságügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy „a kellõ ügyforgalommal nem rendelkezõ népbíróságokat rendelettel megszüntesse és a megszüntetett népbíróság területére más szomszédos népbíróságok illetékességét kiterjessze.” (1947. évi XXXIV. törvény 11. §)

Az ügyek többségének 1945 és 1947 közötti lezárulását igazolja az is, hogy 1948 januárjában a megszervezett 24 népbíróságból már 15 befejezte a mûködését. (Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei… i. m. 134. o.)

Az 1948. január 14-én kihirdetett 3800/1948. IM számú rendelet megszüntette Balassagyarmat, Eger, Székesfehérvár, Szolnok, Kalocsa, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Sopron, Veszprém, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Szekszárd, Baja és Gyula népbíróságait és népügyészségeit.

Aztán a 88.100/1948. (VIII. 26.) IM számú rendelettel megszûnt a Kaposvári Népbíróság is, 1948 augusztusában. Még ugyanazon év õszén, októberben a kecskeméti és a szombathelyi népbíróságok és népügyészségek is befejezték a mûködésüket (a Kecskeméti Népbíróság és Népügyészség a 108.672/1948. (X. 6.) IM számú rendelet, míg a Szombathelyi Népbíróság és Népügyészség a 113.900/1948. (X. 15.) IM számú rendelet értelmében fejezte be a munkáját).

A Miskolci Népbíróságon a 4100/1949. (I. 16.) IM számú rendelettel, 1949-ben fejezõdött be az ítélkezés. A leghosszabb ideig mûködõ Budapesti Népbíróság (4281/1949. (X. 15.) M. T. számú rendelettel) 1950. január 1-én (a tényleges bíráskodás 1949. október 31-én), a Szegedi Népbíróság (4312/1949. (XI. 12.) M. T. számú rendelettel) pedig 1950. április 1-én fejezte be végleg a mûködését: „A kiemelkedõ jelentõségû Budapesti Népbíróság 1949. október 31-ig mûködött, a legtovább pedig, 1950. április 1-jéig, Szegeden állt fenn a népbíráskodás intézménye.” (Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei… i. m. 139. o.)

A megszûnõ népbíróságok mellett mûködõ népügyészségek az illetékes népbíróság megszûnésével automatikusan megszûntek. A Szegedi Népbírósággal egy idõben szûnt meg a Népbíróságok Országos Tanácsa is. A megszûnt népbíróságok hatásköre átszállt a rendes bíróságokra, a népügyészség feladatait pedig az államügyészség vette át. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 122. o.)

9. Statisztikai, ügyforgalmi adatok
A népbíróságok mûködésérõl pontos és teljesen megbízható ügyforgalmi adatok nem maradtak fenn.

Az elsõ, hitelesnek tekinthetõ adatok Kádár Jánostól, a Magyar Kommunista Párt képviselõjétõl származnak, aki az Ideiglenes Nemzetgyûlés ülésén értékelte a népbíróságok tevékenységét, elsõsorban politikai szempontok szerint. Elmondta, hogy a népbíróságok 6 és fél hónapos mûködése során 3174 vádlott ügyét adták át a népbíróságoknak, akikbõl 829 személy volksbundista, 1180 ember nyilas, míg 1165 vádlott pedig egyéb háborús bûnös volt. 1945. augusztus végéig a 3174 vádlott ügyébõl 901 személy ügyét tárgyalták le, ami az összes ügynek mintegy 29% -a. A 901 megvádolt személybõl 619-et marasztaltak el, 282-t pedig felmentettek. Kádár az értékelése végén megállapította, hogy a népbíróságok eleddig a háborús és népellenes bûnösöknek csak a 12% -át ítélték el ténylegesen. (1945. szeptember 11. Az Ideiglenes Nemzetgyûlés 6. ülése.)

Az Igazságügyminisztérium Népbírósági Osztálya (X. számú) feldolgozása szerint 1945. október 10-ig a mûködõ 24 magyar népbírósághoz 15 694 személy ügyében érkezett vádirat. Ezekbõl 6521 vádlott ügyét tárgyalták le, 1519 személyt felmentettek. 77 esetben halál, 60 személy esetében pedig életfogytiglani fegyház volt a büntetés, viszonyítási alapot jelent azonban az is, hogy 1770 volt az egy éven aluli büntetések száma. Ugyanezen idõszakban a Budapesti Népbíróságra 3814 vádlott ügyében érkezett vádirat (a 15 694 vádiraton belül), amelybõl 1945. október 10. napjáig 1391 vádlott büntetõügyét fejezték be. Az ország népügyészségei eddig az idõpontig 19 741 üggyel foglalkoztak. Lásd: Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 1. szám (1945. november 8.)
Az igazolási ügyek (eljárások) e statisztikai adatokban nem szerepeltek.

- 1946. június 30-ig a népbíróságokhoz 22 597 ügy érkezett, ebbõl 15 383 ügyet tárgyaltak le. A felmentések száma ekkor 4374 volt. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 144. o.)

- 1946 szeptemberéig a népbíróságok 170 embert ítéltek halálra, ezek közül 107 személyt végeztek ki, 17 elítélt viszont kegyelmet kapott. (Népbírósági Közlöny. 1946. szeptember 19. szám)

- 1946. december 30-ig az összes magyarországi népbíróságokhoz 27 126 ügy érkezett, ezek közül a népbíróságok 5728 felmentõ ítéletet és 11 934 marasztaló ítéletet hoztak. A marasztaló ítéletek közül 4063 ítélet 5 évnél alacsonyabb szabadságvesztés büntetést, fegyház vagy börtönbüntetést szabott ki. (1947. február 25. A Nemzetgyûlés 100. ülése. Az adatok dr. Ries István igazságügyminiszter hozzászólásából valók.)

- „A NOT 1946. évi mûködését az alábbi adatok jellemzik: 14 952 folyamatban levõ ügyet vettem át. Két év múlva felváltásomkor elintézetlenül 4649 ügy maradt. Országosan az ún. foglyos ügyek intézése áttekinthetetlen volt. A 21.400/1945. IM sz. rendelet 2. §-a 3. bekezdésében foglalt rendelkezés szerint a NOT elnökének felügyeleti jogköre kiterjedt az ország valamennyi népbíróságára. Haladéktalanul intézkedtem, megköveteltem az ország valamennyi népbíróságától a foglyos ügyek külön nyilvántartását, ami a három hónapja elintézetlen foglyos ügyek adatait tartalmazta. A népbíróságok vezetõinek minden hó elején igazoló jelentést kellett hozzám felterjeszteniük. Hasonló rendelkezést tett – saját hatáskörében – a népfõügyész is. Ilyen elõírásokat sem a bírósági, sem az ügyészségi ügyrendek nem ismertek.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 302 – 303. o.)

- A Budapesti Népbíróság halálra ítélt 1945-ben és 1946-ban 202 személyt, 1947-ben 33 fõt. A kivégzettek száma pedig 1945–47-ben 127 fõ, 1948-ban pedig 33 fõ volt. (Horváth Ibolya: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 4. – Kúriai teljes ülések, népbírósági statisztikák, IM-állásfoglalások, kegyelmi elõterjesztések, Nagy Imre és társai ügye 1989-ben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1995. 55 – 138. o. valamint 191 – 201. o.)

- 1948. március 1-ig az Igazságügyminisztérium adatai szerint 39 514 ügyben indítottak eljárást a népbíróságok. Ebbõl jogerõsen befejeztek 31 472 ügyet, folyamatban maradt 8042 ügy. A jogerõs ügyekbõl marasztaló volt 16 273, felmentõ pedig 9245. Más módon fejezõdött be 5954 ügy. (Berend György: A népbíráskodás. Acta Universitatis Szegediensis, Szeged 1948. 178. o. – lásd az ügyforgalmi adatoknál)

- 1949. január 31-ig a népbíróságok elõtt 45 687 ügyben indult eljárás, amelyekbõl befejeztek 41 516 ügyet. Marasztaló ítélet 20 380 ügyben született, 22 642 személy ellen. Felmentõ ítéletet 10 930 ügyben hoztak, 10 206 ügyet pedig egyéb módon fejeztek be. Lásd ezt dr. Lukács Tibor: i. m. 147. o. Lukács megállapítása szerint a legteljesebb és legpontosabb adatgyûjtést Kovács Kálmán végezte el, aki az Igazságügyminisztérium, valamint az Országos Levéltár népbírósági ügyforgalmi kimutatásaira támaszkodott.
A Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. január 1. napjáig 19 053 ügyet kapott Lukács kutatásai szerint. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 148. o.) A NOT mûködésérõl annak volt elnöke, dr. Major Ákos is közölt adatot, aki szerint a teljes érkezés és ügyforgalom összességében 23 167 ügy volt. (Dr. Major Ákos: Ítél a nép. A Párttörténeti Intézet kiadványa. Kossuth, Budapest 1965. Major visszaemlékezése „A szabadság hajnalán” címû kötetben jelent meg.)

Major életrajzi könyvében pontosabb adatokkal is szolgált, ezt most szó szerint közlöm:
„Pár hónappal a NOT-tól való végleges távozásom elõtt – 1948. március 1-ig – közzétették a népbíráskodás országos adatait (Berend György: A népbíráskodás, Szeged, AUSZ kiad., 1948. 178. o.). Eszerint a népbíróságok jogerõsen befejeztek 31 472 ügyet; bûnösséget megállapító ítélet 16 273 született, míg felmentõ 9245. A kiszabott szabadságvesztés tartama szerint
egy éven aluli volt 8401 ítélet,
egy és öt év közötti fegyház és börtön 6110 ítélet,
öt és tíz év közötti fegyház és börtön 934 ítélet,
életfogytiglani fegyház 120 ítélet,
három évi kényszermunka 210 ítélet,
öt és tizenöt év közötti kényszermunka 1466 ítélet,
életfogytiglani kényszermunka 241 ítélet volt.
Halálbüntetésre szólt 322 ítélet és ebbõl 146-ot hajtottak végre.
A népbíráskodás elsõ fokon Szegeden mûködött a legtovább, 1950 áprilisáig, és másodfokon Budapesten 1949 végéig tartott. Mûködésem idején azonban alig valamivel több ítélettel gyarapodva ez volt a népbíráskodás statisztikája (Az összesített adatokat közli: Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. Történelmi Szemle 1985. 1. sz. 133–140. o.).” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 389 – 390. o.)

Mégis a legmegbízhatóbb adatokat Kovács Kálmán közölte. Szerinte 1948. december 31-ig 19 053 ügy érkezett, amelyekbõl 14 812 ügyet fejeztek be, míg 4241 folyamatban maradt. A NOT 118 halálbüntetést szabott ki, 5264 személyt ítélt szabadságvesztésre, felmentõ ítéletet 1399 esetben hozott, míg egyéb módon 8031 ügyet fejezett be. Elutasított 956 semmisségi panaszt, büntetést enyhített 3142, míg súlyosbított 1431 esetben. Ítéletet megsemmisítõ és új eljárást elrendelõ végzést 463 ügyben hozott. (Kovács Kálmán: A magyarországi népbíróságok történetének egyes kérdései. Jogtörténeti Tanulmányok. I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 172 – 173. o. Az adatokra Lukács is hivatkozik az idézett mûvének 148. oldalán.)

Az adatok azért sem lehetnek teljesen pontosak, mert a népbíróságok megszûnése után a háborús bûncselekmények (hiszen ezek soha nem évülnek el) miatti eljárások a rendes bíróságok hatáskörébe kerültek át. Néhány büntetõ ügyben például (mint ahogy azt már egy-egy példán keresztül láthattuk) még az 1960-as, 1970-es években is hirdetett ítéletet a Budapesti Fõvárosi Bíróság.

Gárdos kutatásai alapján, a dr. Korom Mihály igazságügy-miniszter által a moszkvai nemzetközi jogászkonferencián közölt adatok szerint, 1968 végéig Magyarországon 20 941 személyt ítéltek el háborús és népellenes bûncselekmények elkövetése miatt. (Gárdos Miklós: i. m. 12. o.) Majd közöl Gárdos egy adatsort, amely adatok egy 1948 tavaszán elvégzett statisztikai összegzés számadatai: „A háborús és népellenes bûncselekmények elkövetõi ellen lefolytatott eljárások többsége 1948 tavaszáig lezajlott; a késõbb kézrekerült háborús bûnösök vagy késõbb bebizonyított gonosztettek ügyében természetesen késõbb is folyt és folyik ma is eljárás. 1948. március 31-ig a népügyészségek és a népbíróságok 89 154 üggyel foglalkoztak; eddig az idõpontig összesen 28 146 személyt ültettek ilyen ügyben a vádlottak padjára, és közülük 312 háborús bûnöst halálra, 18 376 személyt meghatározott idejû szabadságvesztésre ítéltek, 9467 eredetileg vád alá helyezett személyt pedig felmentettek.” (Gárdos Miklós: i. m. 19. o.)

Nézzük meg egynéhány egyéb adatot is, amely felsorolást dr. Major adataival kezdek, hiszen némileg eltérõ képet kaphatunk az imént említett adatokhoz képest, ami szintén a népbírósági statisztika zavaros voltára enged következtetni:
- „A népbíróságok eredeti feladatkörébe tartozó háborús és népellenes bûncselekmények miatt a politikai rendõrségtõl a népügyészséghez vádemelési indítvánnyal áttett ügyek alig 50%-ában emeltek vádat (Magyarországon a Népfõügyészség összesített adatai szerint 90 551 személy ügyével foglalkoztak a népügyészségek, 42 066 ellen emeltek vádat.), a maradék ügyek felében a népügyészségek vagy nyomban megszüntették az eljárást, vagy az ügyeket visszaadták pótnyomozásra a politikai rendõrségnek. A népbíróságok a vádiratos ügyek újabb 50%-ában (A NOT összesített adatai szerint 59 429 fõ állt népbíróság elõtt elsõ fokon. 26 997-et marasztaltak el, 14 727-et felmentettek, míg 12 644 fõ ügye egyéb módon zárult. 3307 személy pere elhúzódott /a statisztika lezárultakor/. Másodfokon 8760 személyt marasztaltak el, ezen belül az enyhítések száma kétszerese volt a súlyosbításokénak.) – elsõ és másodfokon együtt – felmentõ ítéletet hoztak. A nyomozóhatóságok politikai és szakmai álláspontja tehát az ügyészségek és bíróságok szûrése eredményeként 75%-ban devalválódott.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség… i. m. 158 – 159. o.)

- „Az 1945. szeptember 16. -án kihirdetett 1945. évi VII. törvény a 81/1945. és az azt módosító 1440/1945. M. E. számú rendeletet törvényerõre emelte. Az ezzel a jogszabályi háttérrel mûködõ népbíróságok elé 1945. és 1949. között 59 429 fõ került, ebbõl 55 322 fõ (93,08%) ügye befejezést nyert, 3307 fõ (5,56%) ügye áthúzódott késõbbre, 26 997 fõt (45,42%) marasztaltak el, 14 727 fõt (24,78%) felmentettek, 12 644 személynél (21,27%) az ügy egyéb módon zárult.” (Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei. i. m. 135. o.)

- „A mintegy 9 milliós lélekszámú országban három év alatt 87 417 személyt fogtak perbe, közülük 26 997 fõt – a megvádoltak mintegy 30 %-át – marasztalták el elsõ fokon.” (Zinner Tibor: Adalékok… i. m. 150. o.)

- „A népbíróságok a háborús és népellenes bûnökkel vádolt személyekre 477 esetben mondták ki a halálos ítéletet. A Budapesten hozott 384 halálos ítéletbõl 1950-ig 146 darabot hajtottak végre. Vidéken ugyaneddig az idõpontig 43 személyt végeztek ki.” (Zinner Tibor: Adalékok… i. m. 151. o.)

A halálraítéltekre, a kivégzettekre, valamint a lezárt és késõbbre áthúzódó ügyekre vonatkozó adatokon kívül jól jelzik a népbíráskodás, illetve a háborús és népellenes bûnösök elleni törvényi fellépés kiemelkedõ szerepét azok a statisztikai adatok is, amelyek a legfelsõbb pártvezetés számára készültek. Ezek szerint Magyarországon, 1950. február 1-én „letartóztató-intézetekben” volt összesen 13 128 fõ. Ebbõl 2561 fõ, a fogva tartottak 19,5%-a háborús, illetve népellenes bûncselekményekért lett elítélve.

Ennél nagyobb számban csak azok töltötték ekkor a büntetésüket, akik vagyon elleni bûncselekményeket követtek el. Az õ arányszámuk 30,3% volt az összes elítélt között, ami 3961 fõt jelentett. A statisztikai adatok szerinti további 14 bûncselekményi kategória osztozott a maradék 50,2%-os arányon. Ebbõl kiemelkedõ, 8,9%-ot (1175 fõ) tettek ki a népköztársaság politikai rendje ellen irányuló bûncselekmények elkövetõi (vagyis ebben az 1175 fõben vannak benne a koncepciós jellegû perek elítéltjei is, de fontos, hogy nem mind az 1175 fõnél beszélhetünk koncepciós jellegû perrõl), amely viszonylag magas arányszám kialakulásában a népbíróságok már tárgyalt ötös különtanácsainak is jelentõs szerepe volt, hiszen e tanácsok hatáskörébe tartozott az ilyen típusú ügyek letárgyalása. (A statisztikai adatokra vonatkozóan lásd: Magyar Országos Levéltár M-KS-276. fond 65/324. õ. e.)

Összehasonlítási alapul (és nem titkoltan azért is, hogy az összehasonlításból is egyértelmûen látható legyen az, hogy a magyar népbíróságok mennyire nem voltak vérbíróságok) közlöm még egyszer a bulgár népbíróságok statisztikai összegzését. Bulgáriában a népbíróságok 1944. október 6-án kezdtek mûködni, és 1945. április 30-án már be is fejezték mûködésüket. 11122 embert állítottak bíróság elé, ezek közül 9420 személyt ítéltek el. 2730 embert ítéltek halálra, 1350-et pedig életfogytiglani fegyházra. Lásd: a szófiai magyar követ 391/1948. számú jelentésébõl. Közli Berend György „A népbíráskodás” (Acta Universitatis Szegediensis, Szeged 1948.) címû munkájában (idézi dr. Lukács Tibor i. m.).

Sajnos egészen pontos adatok nem állnak a rendelkezésünkre. A témával foglalkozó kutatók – véleményem szerint abból a célból is, hogy éppen mit szeretnének az adatokkal bizonyítani – más és más statisztikai adatokat közölnek. Én éppen ezért nem vállalkoztam arra, hogy egy, a saját szám íze szerint összeállított adathalmazt közöljek, hanem próbáltam inkább leközölni a témakörben született összes, hitelesnek tekinthetõ adatokat, amiknek összevetése után azért egy „nagyjából” kép ki tud bontakozni a lelki szemeink elõtt.

A megyei ügyforgalmi adatokat górcsõ alá véve az „átlagos” területnagysággal és lélekszámmal bíró Zala megye népbírósági adatait közölném. A Nagykanizsai Népügyészségen, az 1945. évben mintegy 410 esetben, 1946-ban 475, 1947-ben 683, míg 1949-ben 81 esetben keletkezett iratanyag háborús vagy népellenes bûncselekmények elkövetése miatt, de fontos hangsúlyozni ezen adatoknak is csak hozzávetõleges pontosságát, valamint azt, hogy e számadatok nem egyeznek meg a Nagykanizsai Népbíróság elé került vádiratok számával. Lásd: Zala Megyei Levéltár (a továbbiakban ZML): XXV. 6. fond. 61. rakt. 56. A5. B. 1-2.

A Nagykanizsai Népbíróság mûködésérõl sem maradtak fenn pontos adatok, de a fellelhetõ levéltári források alapján megállapítható, hogy 1945-ben 229, 1946-ban 332, míg az 1947. évben pedig 113 népbírósági büntetõügyben jártak el a népbírák. (ZML: XXV. 16b. fond. Az elnöki iratokat pedig lásd: XXV. 16a. fond. 61. 56. A3.)

A Zalaegerszegi Népbíróságon ezzel szemben – a fellelhetõ adatok szerint – 1945-ben 160, 1946-ban 130, 1947-ben 126, míg az 1948. évben pedig szintén 126 darab ügyirat keletkezett (ZML: XXV. 17. fond. 61. 56. A1-2.)

Nézzük meg egy szintén „átlagosnak” tekinthetõ város, Kecskemét népbírósági összesítõ adatait is. Mint azt már korábban említettem, a Kecskeméti Népbíróság 1945. március 26-án tárgyalt elõször (Tánczos-Szabó Ágota: Népbíróságok mûködése a mai Bács-Kiskun megye területén 1945 és 1948 között. In: Szabó Attila (szerk.): Bács-Kiskun megye múltjából XX. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét 2005. 316. o.).

A Kecskeméti Nemzeti Bizottság ülésén azonban már január 16-án foglalkoztak a helyben felállítandó népbíróság kérdésével. A Kecskeméti Nemzeti Bizottságot 1944. december 16-án alakította meg három párt, a Független Kisgazdapárt (FKGP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP) és a Magyar Kommunista Párt (MKP). Lásd ezt: Iványosi-Szabó Tibor (szerk.): Dokumentumok Kecskemét történetébõl I. 1944. október 31. – 1945. május 8. Kecskemét Város Tanácsa V. B., Kecskemét 1975. 58 – 59. o. Kõnig Ferenc, a nemzeti bizottságba delegált kommunista párttag ezen az ülésen kijelentette: „a már felállított népbíróság a munkáját azonnal kezdje meg a politikai vonatkozású s azonfelül mindazon ügyekben, amelyek a rögtönítélõ bíróság elé tartoznak”. Iványosi-Szabó Tibor (szerk.): i. m. 73. o. Kõnig azt javasolta, hogy a sok ügy miatt a népbíróság tagjainak a számát emeljék fel ötrõl tizenegyre. A Kecskeméti Nemzeti Bizottság 1945. február 15. napi ülésén Neuwirth Miklós, szintén kommunista párttag ugyancsak „sürgeti a népbíróság felállítását”. Iványosi-Szabó Tibor (szerk.): i. m. 107. o.

A Kecskeméti Népbíróságon két népbírósági tanácsot állítottak fel. A népbíróságok és a népügyészségek felállításával párhuzamosan a politikai rendõrség megszervezését is megkezdték, aminek feladata volt elsõsorban a háborús és népellenes bûncselekményeket elkövetõk elleni nyomozások lefolytatása. Elõször 1945. január 12-én, az Ideiglenes Nemzeti Kormány ülésén került ismertetésre Erdei Ferenc belügyminiszter által az államrendõrség újjászervezésére vonatkozó rendelettervezet, amelyben kiemelt szerepet kapott a „demokratikus államrend védelme és megszilárdítása”. Lásd ezt: Soós Mihály: A háborús és népellenes bûntettek feltárásának forrásai. In: Gyarmati György (szerk.): Az átmenet évkönyve 2003. Trezor 3. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest 2004. 82. o.

A népügyészség és a politikai rendõrség Kecskeméten is szorosan együttmûködött a háborús és népellenes bûnösök felkutatásában és felelõsségre vonásában. Az 1948-as Magyar Statisztikai Zsebkönyv szerint a kecskeméti népbíróság 805 ügyet tárgyalt, amelybõl 753-at fejezett be. A 297 marasztaló ítéletébõl 32 vált jogerõssé elsõfokon (vagyis 32 esetben fogadta el a Kecskeméti Népbíróság ítéletét mind a Kecskeméti Népügyészség, mind pedig a vádlott), a 243 fölmentõ ítéletbõl 13 lett jogerõs Kecskeméten, míg egyéb módon 213 ügyet fejeztek be. A szabadságvesztésre ítéltek közül 154 fõt egy évnél kisebb tartamú, míg 108 fõt egytõl öt évig terjedõ börtönre, illetve 27 fõt pedig öttõl tíz évig terjedõ börtönbüntetésre ítéltek. 3 embert öttõl tizenöt évig terjedõ kényszermunkára ítéltek, továbbá két fõt legalább három év, 22 vádlottat pedig legalább öttõl tizenöt évig terjedõ, míg további két fõt pedig életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. 10 elítélt esetében alkalmazták a vagyonelkobzást. A halálra ítélt öt fõbõl pedig négyet végeztek ki. Lásd: Magyar Katolikus Lexikon (www.lexikon.katolikus.hu – keresési címszó: Kecskeméti Népbíróság)

A megfellebbezett népbírósági ítéleteket a NOT a legtöbb esetben mérsékelte, általában úgy, hogy a már addig kitöltött (vagyis az elõzetes fogvatartásban eltöltött) fogvatartási idõt, mint jogerõs szabadságvesztés büntetést szabta ki az elítéltre, így azok az ítélet után szabadulhattak, de némely esetben felmentõ ítéleteket is hozott. A Népbíróságok Országos Tanácsa a rendre ilyen tendenciájú ítélkezése miatt kapta azt a köznyelv által kitalált és terjesztett „gúnynevet” (itt értsd a NOT rövidítésre), hogy „Nem is Olyan Tragikus”.

Itt ajánlanám e témában elolvasásra még Tánczos-Szabó Ágota: A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltárának népbírósági fondjai (Levéltári Szemle, 2004. évi 3. szám) címû munkáját is.

A végén közlöm még Bernáth Zoltán összefoglaló – összehasonlító kutatási adatait is. Eszerint Ausztriában mintegy 10 ezer, Belgiumban 17 ezer, Bulgáriában 10 875, Hollandiában 11 320, Dániában 13 500, Csehszlovákiában pedig 19 894 népbírósági eljárás indult. Bernáth szerint ezekhez képest a Magyarországon indult 58 953 népbírósági eljárás megdöbbentõen terjedelmes felelõsségre vonásra utal, annak fényében is, hogy például Romániában hamar véget vetettek a népbírósági eljárásoknak, sõt, még a 29 halálra ítélt ogyesszai hóhérnak is megkegyelmeztek. Nem tudom, hogy ezzel mit szeretne sugallni, de remélem nem azt, hogy Rotyitséknak, vagy éppen Szálasiéknak is meg kellett volna kegyelmezni…

Bernáth kutatási adatait tovább vizsgálva megállapíthatjuk, hogy Nürnbergben 2169 fõ ellen indult eljárás, és szerinte az ehhez képest Budapesten indult 24 835 népbírósági eljárás aránytalanul magas szám. Tovább folytatva, megállapítja, hogy a Berliner Kurier szerint Bajorországban mintegy 1 millió 200 ezer népbíróság elõtt indult, úgynevezett „nácitlanító” pert folytattak le. További megállapításának forrását ugyan nem jelöli meg, de közli, hogy ez az adat pedig azért megtévesztõ, mert ezen ügyek hasonlítottak a nálunk népbírósági ügynek nem tekinthetõ igazolási eljárásokhoz, vagyis véleményem szerint az ügyszám itt sem mutat hû képet.

A végén aztán közli az Új Magyar Központi Levéltár statisztikai adatait is. Eszerint Magyarországon 1945. február 3. és 1950. április 1. között 58 953 fõ került a népbíróságok elé. Közülük 26 286 fõ kapott marasztaló, 14 683 pedig felmentõ ítéletet. Ebbõl halálra 476, életfogytiglanra 167, 10-15 évig tartó szabadságvesztésre 481, 5-10 évig tartó szabadságvesztésre 1342, 1-5 évig tartó szabadságvesztésre 9286, míg 1 évnél rövidebb ideig tartó szabadságvesztésre 12 533 fõt ítéltek.

A kényszermunka büntetésben részesültek száma pedig a következõféleképpen oszlott meg. 3 évig terjedõ idõre 250 fõt, 3-5 évig tartó ideig 535 fõt, 5-10 évig terjedõ idõre 594 fõt, 10-15 évig tartó ideig 576 fõt, míg életfogytiglan terjedõ idõre pedig 314 fõt ítéltek.
Ezekhez Bernáth még hozzászámolja a népbírósági külön (ötös) tanácsok által letárgyalt ügyeket, így végkövetkeztetésként megállapítja, hogy az 1945. évi VII. törvény, valamint az 1946. évi VII. törvény alapján 69 831 személy került népbíróság elé Magyarországon. Lásd ezt Bernáth Zoltán: Justitia tudathasadása (Népbíróság a nép nélkül, a nép ellen). PÜSKI Kiadó Kft., Budapest 1993. 150. o. – 151. o.

Viszont Bernáth nem hangsúlyozza kellõképpen a felmentõ, valamint az enyhe – az elkövetett bûncselekményekhez viszonyítva mindenképpen – ítéletek igen magas számát, és az ezekhez képest rendkívül kevés számú kiszabott, majd aztán végre is hajtott halálbüntetést. A korabeli, népbíróságokat ért támadások jó részét is ezen okok (az enyhe és a felmentõ ítéletek magas száma) szolgáltatták. A magyarországi népbíróságok mellett szóló érv az is (Bernáth szerint ellen), hogy hosszú ideig, 5 évig mûködtek. Hiszen ez alatt az idõ alatt tisztességesen megvizsgálták, mert meg tudták vizsgálni az eléjük kerülõ ügyek valamennyikét. Nyugodtan vessük össze a magyar adatokat például a fentebb közölt bulgár adatokkal, és egyértelmûvé fog válni – reményeim szerint – az érvelésem helyessége.

10. Utószó helyett: a második elvesztett világháború ára…
Az elõzõ pontban bemutatott statisztikai adatokhoz hasonlóan, a háborús veszteségek listája sem lehet – érthetõ okokból – se teljes, se pontos. Mégis, úgy próbálom meg bemutatni a témakörben fellelhetõ statisztikákat, hogy több, ezzel a témával részletesen foglalkozó kutató írásaiból fogok közölni adatokat, a saját összegzõ megállapításom levonása nélkül. Vagyis döntse el a Tisztelt Olvasó, hogy melyik adatokat tartja inkább helyesnek és miért, és vonja le maga a végkövetkeztetését, a megállapítását arra vonatkozóan, hogy mennyibe is került nekünk az újabb vesztes háború. Hogy megérte-e, nos, ennek a magyarság általi egységes megítélése viszont – azt hiszem – nem lehet kétséges. Nézzük meg ennek a – számunkra mindenképpen – történelmi katasztrófának a veszteséglistáját.

A történelmi katasztrófa számokban a teljesség igénye nélkül:

„Magyarország embervesztesége 600 ezer ember, a gazdasági kár 22 milliárd pengõ volt 1938-as értéken számítva, ami a 38’-as nemzeti jövedelemnek kb. ötszöröse volt. Teljesen megsemmisült, kiégett vagy erõsen megrongálódott és lakhatatlanná vált 120 ezer lakóház. Lerombolták a hídjaink 99%-át (1704 közúti hidat), elpusztult az állatállományunk 50%-a, a gépparkunk 30%-a. A vasútvonalaink vágányainak 36%-a rongálódott meg. A magyar államvasutak 68 ezer vasúti jármûvébõl, személy és tehervagonjaiból 48 ezer jármûvet vesztettünk el, valamint elpusztult vagy elvitték a 2800 mozdonyunk többségét.” (Pethõ Tibor: A háborúk ára – ötezer év tizenötezer háborúja a fáraók korától az atomrakéta korszakig. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 280 – 282. o.)

Markóczy János altábornagynak, a Magyar Királyi Honvédség gyalogsági felügyelõjének (1944. november 1. napjától), valamint a kitelepülési ügyek osztályvezetõjének (1945. január végétõl) 1945. március 29-én, a belügyminiszterhez írt jelentése szerint, a német és a magyar hatóságok 1944. október 20. és 1945. március 13. között 1167 vonattal 55 000 vagon árut vittek ki az országból, aminek nagy része sosem került vissza. És ebben a számban nincs bent a gépkocsikon és a hadsereg által kivitt anyag. (Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988. 460. o.)

Aztán tovább kutakodva találhatunk még információkat. A Pénzügyminisztérium 1946-ban készített egy összegzõ kimutatást, miszerint a Harmadik Birodalom fennhatósága alá tartozó területekre hurcoltak 26 ezer személygépkocsit, 5600 tehergépkocsit, 30 ezer motorkerékpárt, 793 mozdonyt, 2058 személy- és 33 481 tehervagont, továbbá 13 személyhajót, 111 uszályhajót, 3 tengerjáró hajót, 28 vontatóhajót és 66 csavargõzöst. 415 gyár berendezéseit és nyersanyagkészletét szerelték le és vitték nyugatra. Az Állami Pénzverdébõl 59 kilogramm színarany, 8 vagon ezüst, a Nemzeti Bankból 42 kilogramm rúdarany került ki. 570 uszályhajón 135 ezer tonna, míg vasúton 60 ezer vagonnyi áru és nyersanyag tûnt el az országból. (Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 262. o.)

Csak érdekességként közlöm, hogy miért volt a „harmadik” Hitler birodalma. Az elsõnek a Német-római Birodalom (a „Német Nemzet Szent Római Birodalma”) tekinthetõ, 963 és 1806 között. A másodiknak a Német Császárság 1871 januárjától az I. világháború végéig, és a harmadiknak pedig Hitler birodalma. A birodalommá szervezõdés és a cím feltámasztása I. /Nagy/ Ottó (936-973) nevéhez fûzõdik, és a magyar kalandozók támadásai elhárításának az igényével kapcsolódott össze. Az ezután következõ évszázadok viszont nem hoztak magukkal egy tényleg erõs és egységes birodalmat, inkább csak egy laza, „a kisebb német államok szövetségét”. Ugyanis a birodalom részeként szereplõ németalföldi és svájci területek de facto már évszázadokkal korábban, de jure pedig 1648-ban kiváltak a birodalomból. Az észak-olasz birodalmi területek sem képezték szervesen és tartósan a Német-római Szent Birodalom részét. Aztán így volt ez Poroszország keleti szerzeményeivel, és Ausztria esetében például Galíciával is. Az északon pedig Dániával perszonálunióban lévõ Holstein és Schleswig hercegség közül csak az elõbbi tartozott a birodalomhoz. A Brandenburgi Õrgrófság, majd 1525-tõl Porosz Hercegség után az 1701. évben létrejövõ Porosz Királyság pedig véglegesnek tûnõ kettõséget mutatott, már amennyiben a szintén germán eredetûnek tekinthetõ Habsburg Birodalom és a kis német hercegségek mellett tekintjük. A Habsburg területek 1804-ben Osztrák Császársággá váltak, majd 1806-ban, Napóleonnak köszönhetõen megszûnt a „maradék” Német-római Birodalom is. Napóleon segítségével a Rajnai Szövetség jött létre 1806 és 1814 között. Napóleonnal együtt e Szövetség is elbukott, és az 1814 – 1815. évi bécsi kongresszuson a német térség államiságának kérdését a Német Szövetség szisztémája kísérelte meg kezelni, ami 1815 és 1866 között létezett. Közben meghiúsult a nagy-német egység gondolata, és a kis-német variáns jött létre. Ugyanis a mind bonyolultabb belpolitikai problémákkal küszködõ Osztrák Császársággal 1864-ben Poroszország ugyan még együtt harcolt a dánok ellen, azonban a két rivális – miután a poroszok megakadályozták I. Ferenc József német császárrá való koronázását, és ezzel az osztrák-Habsburgok jogának és elsõségének elismerését a nagy-német variánsra – 1866-ban az észak-csehországi Königgrätznél összecsapott, és Ausztria döntõ vereséget szenvedett. 1867-ben létrejön az Osztrák-Magyar Monarchia, míg porosz vezetéssel a kis-német variánst jelentõ Észak-német Szövetség, 1866 és 1871 között. Majd 1870. szeptember 2. napja után, mikoris a porosz csapatok Sedannál kapitulációra kényszeríttették III. Napóleon francia császárt, 1871 januárjában a versaillesi kastélyban kikiáltották a Német Császárságot. Az I. világháborúban szétvert Monarchia után jött létre az elsõ Osztrák Köztársaság, míg a Német Birodalomból a weimari, köztársasági Németország lett. Ez a helyzet még egyszer megváltozott, amikoris Hitler, Ausztriát is bekebelezve létrehozta a Harmadik Birodalmat. A Szövetségesek azonban tettek róla, hogy ez még egyszer ne ismétlõdhessen meg, amikoris Németországot úgy széttépték, mint a foszlós kenyeret. Ausztria, örökös semlegessége fejében 1955-ben visszakapta állami szuverenitását, és létrehozhatta a Második Köztársaságot, míg Németország újra egységessé csak 1990-ben vált. Az egyes európai térségek állam és jogfejlõdésének részletes történetét lásd Kajtár István: Egyetemes állam és jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2005.

A zsidó vagyonok kormánybiztosa, dr. Toldi Árpád csendõrezredes pedig 1945 áprilisában – 200 ezer pengõ kivételével – az összes rábízott valutát magához vette, és avval megszökött. (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 462. o.)

Itt ismét citálni vagyok kénytelen a korábbi tanulmányaim egyikében már taglalt nyilas Fegyveres Pártszolgálat szervezetét, ami tehát a felfegyverzett nyilas pártagokból álló, kerületenként beosztott fegyveres szervezett volt, vagyis egy nem kombattáns alakulat. A nyilas vezetõk a párttagok között egyszerûen fegyvereket osztottak szét, azaz a Pártszolgálat, mint egy milícia mûködött tulajdonképpen. A szó szoros értelemben erõszakszervezet volt, járõröztek, razziáztak, randalíroztak az utcákon, és mindenhol másutt is: „A pártszolgálat eredetileg október 15. elõtt is létezett, és ebbõl a pártszolgálatból kialakult a nemzetszolgálat is. A pártszolgálat kötelessége volt a párton belül rendet tartani. Üléseken, összejöveteleken és a párttagok közt a rendet fenntartani.” Idézet Vajna Gábor vallomásából a Pártszolgálatról. Lásd Karsai Elek – Karsai László: i. m. 452 – 453. o.

Azért idéztem ide megint e nyilas szervezetet, ugyanis tagjaik között nagyszámban voltak köztörvényes bûnözõk is, akik összegyûjtötték, kifosztották, kirabolták majd legyilkolták a zsidókat, cigányokat, baloldaliakat, lézengõ katonákat, vagy bárki mást, akit csak találtak (és akartak). Vajna Gábor nyilas belügyminiszter vádlotti vallomásában elõadta, hogy hivatalosan 116 kiló arany, rudakban; 5 mázsa arany, súlyban; 8 mázsa briliáns kövek; 1360 ládányi ezüstóra és töltõtoll; 22 ezer perzsaszõnyeg és még 8 vagonnyi különbözõ érték került a zsidóktól lefoglalásra és lett Németországba kiszállítva. Ezen kívül azonban jelentõs vagyon tûnt el a pártszolgálatosok rablásai során is. (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 413. o.)

Nem maradt el tõlük azonban a pártvezérük sem, a budai királyi palota szinte minden értékét magával vitte nyugat felé menekültében. Azonban a magyar koronázási ékszereken, és egyéb értékeken kívül Szálasi még a királyi étkészleteket sem kímélte, a sajátjaként használta fel azokat is. Ugyanis, 1945. április 28. napján a Salzburghoz közeli Mattseeben házasságot kötött menyasszonyával, a 38 éves Lutz Gizellával. A jegyeseket Anton Strasser prépost adta össze a helyi alapítványi templomban. Az esküvõt követõ ebédet a „Kapitalwirt” fogadóban tartották. A nyilas fasiszta vezetõk I. Ferenc József királyunk nehézezüst, monogramos királyi étkészletébõl ették az ünnepi lakomát… (Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a Második Világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992. 265. o.)

Nézzünk még néhány adatot. Összességében az ország lakóházainak mintegy egynegyede szenvedett háborús károkat, a legnagyobb volt a pusztulás Budapesten és Székesfehérváron, amely a harcok során háromszor cserélt gazdát, valamint Gyõrben, különösen a légitámadások miatt. Az 1944. évi nemzeti vagyonnak mintegy 40 %-a ment veszendõbe. Mint látható, a legnagyobb károkat a közlekedés, azon belül is a vasúthálózat (36 %), a hidak (99 %) és az embereket különösen súlyosan érintve, a lakóházállományunk (25 %) szenvedte el. (Pethõ Tibor: i. m. 282. o.)

Érdemes górcsõ alá venni Gárdos Miklós kutatásának adatait is. „Az anyagi veszteségrõl is csak szerény becslés készült: közgazdászok úgy számították ki, hogy a fasizmus háborús kiadásai, a háborús pusztítás – és a nemzeti vagyon egy részének a vesztett háború utolsó perceiben Németországba és Ausztriába való kihurcolása – mintegy 22 milliárd 1938. évi értékû pengõre tehetõ. (Mivel például az 1938-as nemzeti jövedelem valamivel több mint négymilliárd pengõ volt, a 22 milliárd annyit jelent, hogy a második világháború legalább öt teljes év nemzeti jövedelmét rabolta el a magyar néptõl.)” (Gárdos Miklós: i. m. 15. o.)

Gárdos további érdekes adatokra is lelt. 1947. május 28-án terjesztette be dr. Wensky Károly, a legfõbb állami számvevõszék elnöke az 1944-es évrõl készített „zárszámadást”. A jelentés egy „hûvös”, számszaki jellegû bevezetõvel van ellátva, majd következnek a számok. Ezek szerint a háború költségeibõl a honvédelmi minisztérium 1944-ben 6 793 641 077 pengõt számolt el. Magyarország náci megszállásának „bevallott”, azaz hivatalosan is kifizetett költsége a pénzügyminisztérium kiadásai között volt szerepeltetve: „A Magyarországon tartózkodó német katonai alakulatok és egyéb szervek pénzellátására” 1 569 000 000 pengõt, a „német katonai alakulatok részére végzett bérmunkákra” 301 055 316 pengõ 53 fillért, a „Magyar exportõrök kompenzációs szállításokból eredõ márkaköveteléseinek kiegyenlítésére” 117 363 863 pengõ 50 fillért, míg a „Német tulajdonban levõ magyarországi kibocsátású részvények felvásárlására” 107 304 061 pengõ 50 fillért költöttek, ezen összegek szerepelnek a kimutatásokban, a kiadások között. Ugyanekkor a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium egyik elõirányzat nélküli tételének címe: „Németországnak háború utáni áruszállításokra elõleg” 42 502 456 pengõ 43 fillért számoltak el, amit a Sztójay-kormány ki is fizetett… A most felsorolt tételek 2 137 225 697 pengõ 96 fillért tesznek ki, kizárólag a német megszállás költségeit jelentve az 1944-es évben. Gárdos Miklós: i. m. 16. o. Csak összehasonlításképpen, ugyane zárszámadásban feltüntetve: ugyanekkor az ország gyermekvédelmére 10 692 216 pengõ 77 fillért (Belügyminisztérium, 1944-es zárszámadás, 5. cím, 1–9. rovat), míg ún. „Aggkori segély” címén pedig 220 040 pengõ 44 fillért fizettek ki. (Lásd uo.)

Ebben az 1944-es „zárszámadásban”, a zsidók deportálását elõkészítõ elkülönítésnek is fel vannak tüntetve egynémely számadatai, mégpedig „A magyarhonos zsidók áttelepítésével kapcsolatos költségekre” 1 398 915 pengõ 80 fillér. Az 1944-es költségvetésben erre eredetileg elõirányzott összegnek pedig több mint tizenötszörösét, 17 048 062 pengõ 76 fillért költöttek – elsõsorban a deportálásokkal összefüggésben – a csendõrségre, „Átmeneti kiadások – A csendõrség felszerelésének kiegészítésére” címszó alatt. A rendõrség ugyane címen 414 157 pengõ 97 fillért kapott. (Lásd a Belügyminisztérium 1944-es szárszámadásának 1. cím 4. rovatát. Idézi Gárdos Miklós: i. m. 16. o.)
Ehhez kell hozzászámolni, hogy a deportálás németeket érintõ költségeit – elsõsorban a vasúti szállításokét – a fasiszta megszállók az utolsó fillérig bevasalták rajtunk, méghozzá oly módon, hogy a Magyarország felé fennálló márkatartozásukból milliókat írtak le e címen… (Gárdos Miklós: i. m. 17. o.)

Egyébként, ettõl függetlenül, a németeknek Magyarországgal szemben fennálló tartozása 1944. március 19-tõl, azaz hazánk náci megszállásának napjától az 1944-es év végéig 977 millió márkáról 2224 millió márkára növekedett. (Gárdos Miklós: i. m. 161. o.)

Látható, hogy az 1944-es év – minden szemszögbõl – a magyar nemzetgazdaságnak az egyik legnagyobb károkat okozó éve lett, méghozzá elsõsorban is a megszálló nácik „jóvoltából”. A németek októbertõl decemberig talán a MÁV-nak okozták a legnagyobb kárt: „793 elsõ osztályú mozdonyt, 20 modern motorost, 2058 vasúti személykocsit, 33 481 vasúti tehervagont, 617 kalauzkocsit és 191 postakocsit hurcoltak el. Egyébként még a kora télen német vizekre vontattak 13 személygõzöst, 28 vontatógõzöst, 66 csavargõzöst, 111 uszályhajót, igen sok állóhajót és csõpontont, három magyar folyam-tengerjáró hajót, 14 dunai hadihajót, 100-nál több úgynevezett katonai géphajót és ladikot, továbbá két nagyobb emelõdarus hajót. December végéig elhurcoltak 26 000 személyautót, 5600 teherautót és 30 000-nél több egyéb motoros jármûvet.” – sorolja a magyar gazdaság veszteségeit Gárdos Miklós, majd így folytatja: „A magyar ipar kirablása során elhurcolták négyszáztizenöt gyár teljes vagy majdnem teljes gépi felszerelését és raktári készletét. A kifosztott gyárak névsora az Adria Selyemszövõvel, az Albertfalvai Textilipari Vállalattal és az Alumínium-ércbánya és Ipar Rt.-vel kezdõdik és a Weiss Manfréd Konzervgyárral, a Weiss Manfréd Acél- és Fémmûvek Rt.-vel végzõdik. Különféle kereskedelmi cégektõl 510 millió aranypengõ értékû árut raboltak el: elvitték még a platina és iridium ötvözetébõl készült mintamétert és mintakilogrammot is, az Állami Pénzverde arany- és ezüstkészletét, és még a zálogházak raktárait is kiürítették.” – fejezi be az összegzõ felsorolását Gárdos. (Gárdos Miklós: 53. o. Lásd „A német vendégszeretet” címû fejezetet)

Dombrády Lóránd és Tóth Sándor kutatásai is a most ismertetett adatokat támasztják alá: „A hadseregfejlesztésre költött milliárdok mellett az országot háborúba sodró politika, a jelenlegi országterülettel számolva több mint 600 000 emberélet értelmetlen, bûnös feláldozásához, a nemzeti vagyon negyven százalékának megsemmisüléséhez vezetett. A visszavonuló német csapatok és hazai cinkosaik kirabolták és javarészt romokba döntötték az országot. Tönkretették a közlekedési hálózatot: fölszaggatták a vasúti síneket, szétrombolták az irányítóberendezéseket, a 68 000 vasúti jármûbõl 48 000-et elszállítottak. Felrobbantották az összes Duna- és Tisza-hidat, 1704 közúti hidat. Csupán vasúton 55 000 vagon gépet, félkész- és készárut, valamint nyersanyagot hurcoltak el a gyárakból és üzemekbõl, melyek kilencven százaléka (3602) szenvedett háborús károsodást. Teljesen megsemmisült vagy súlyosan megsérült 120 000 lakás. Katasztrofális károk sújtották a mezõgazdaságot. A szarvasmarha-állomány megközelítõleg 1,5 millióval (44 százalék), a sertésállomány 2,2 millióval (79 százalék), a juhállomány 1,4 millióval (80 százalék), a lóállomány 500 ezerrel (56 százalék) csökkent a pusztulás és elhurcolás következtében. A háborús károk összértéke elérte az 1938. évi nemzeti jövedelem ötszörösét: 21,9 milliárd 1938. évi értékû pengõt.” (Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenõ – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenõ: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985. 437. o.)

A Statisztikai Hivatal 1945. júliusi felmérése szerint, amit az akkor uralkodó közállapotok miatt csak tájékoztató jellegûnek lehet tekinteni, Magyarországon a harci cselekmények következtében 44 490 fõ polgári lakos vesztette életét, ebbõl 30 721 a vármegyei, 13 769 pedig a városi törvényhatóságokban.

Nézzük meg a magyar zsidóság veszteségeit. Az 1938 és 1941 között megnagyobbodott területû Magyarországon egy 1943-as, hivatalosnak tekinthetõ kimutatás szerint 753 415 fõ izraelita hitfelekezetû személy élt. (Lásd ezt: Magyar Tájékoztató Zsebkönyv. Budapest, 1943. 47. o.)
Ehhez jön még hozzá nagyjából 80 – 100 ezer fõ, akik az akkor hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minõsültek. A témakör egyik kutatója, Randolph L. Braham a munkaszolgálatban elpusztultak, az 1941 nyarán Kamenyec-Podolszkijban meggyilkoltak, az 1942. januári, újvidéki mészárlás zsidó áldozatai, az 1944-ben deportáltak és a gettókban elpusztultak, valamint a nyilas bandák által lemészároltak számát az 1944-es, megnagyobbodott területû Magyarországon 569 507 fõre teszi. Szerinte ebbõl a trianoni Magyarországra 300 621 személy jut. (Gosztonyi Péter: i. m. 286. o.)

Kamenyec-Podolszkijról annyit mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a korábban Magyarországra menekült hontalan, idegen vagy „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat 1941 nyarának elején Kárpátaljára kezdték áttelepíteni. Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa támogatta a kitelepítést, és ehhez nemsokára megszerezte Horthy Miklós kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök hozzájárulását is. Július végén, a Szovjetunió elleni háború megkezdésével párhuzamosan megkezdõdött a magyar állampolgársággal nem rendelkezõ zsidók karhatalommal való összegyûjtése. Az összegyûjtött, körülbelül 18 ezer embert elõször a kárpátaljai Kõrösmezõre, majd innen több hullámban a Kárpátok túlsó oldalára, a magyar hadsereg mûveleti területéhez tartozó ukrajnai területre szállították. Augusztus második felében a deportáltakat a magyar határtól mintegy 100 kilométerre lévõ Kamenyec-Podolszkij környékére szállították, ahol Fridrich Jeckeln SS-tábornok alakulatai a helyi zsidó lakossággal együtt 1941. augusztus 27. és 28. között tömeges kivégzéseken legéppuskázták õket. Amikor a magyar hatóságok és a közvélemény tudomást szereztek a történtekrõl, több neves közéleti személyiség, mint Rassay Károly, Slachta Margit és mások is erõteljes tiltakozásba kezdtek. A további kiszállításokat, a térség irányítását átvevõ németek leállították. A deportáltak közül körülbelül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott Magyarországra. Összesen körülbelül 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben illetve a deportálás során velük szemben tanúsított embertelen bánásmód következtében.

Gárdos kutatásai szerint Endre László belügyi államtitkárnak a magyar minisztertanács tagjai felé – egyetlen esetben – tett jelentése szerint 1944. május 3-tól 1944. június 15-ig 666 382 „zsidónak tekintendõ” embert adtak át a németeknek, akik az átadottakat egytõl-egyig deportálták. Ide azonban megjegyzi Gárdos, hogy már 1945-ben megállapították, miszerint Endre valótlan számadatokat közölt. Egy másik kimutatást, mégpedig a World Jewish Congress Statisztikai Tudósító Iroda – nem sokkal a felszabadulás után összeállított – számadatait is közli Gárdos, miszerint a Sztójay-kormány és a Szálasi-rezsim idején 512 551 üldözöttet deportáltak, akiknek a jó részét a gázkamrákban megölték, illetve a hadmûveleti területeken elpusztult 42 ezer munkaszolgálatos, míg az Iroda az 1941 júliusában a KEOKH (Külföldieket Ellenõrzõ Országos Központi Hatóság) által Kamenyec-Podolszkba deportáltak és ott meggyilkoltak számát pedig 20 ezer emberre becsülte. Ezekhez az utóbbi számadatokhoz közelít valamelyest egy 1945 tavaszán megfogalmazott közlés, miszerint legalább 500 ezer civil magyar halottja lehet a második világháború borzalmainak. (Gárdos Miklós: i. m. 14 – 15. o.)

De Gárdos szó szerint közöl egy konkrét adatot csak az 1944-ben deportált magyar zsidókra vonatkozólag is, mégpedig Ferenczy jelentésére hivatkozva: „A kitelepítési szállítások megindulása óta: 1944. május 14-tõl a mai napig, azaz július 9-ig összesen 147 vonattal 434 351 zsidófajú személy hagyta el az országot…” (Gárdos Miklós: i. m. 150. o.)

Ehhez közelít az általam már egyszer említett 443 351 fõ, amit pedig az NSZK ítélõbírósága mondott ki (állapított meg) 1969-ben, amikor elmarasztalta Hermann Krumeyt és Ottó Hunschet, a magyarországi zsidók deportálását segítõ német Sondereinsatzkommando két vezetõjét. A haláltáborokból (a legnagyobbnak tekinthetõ Auschwitz 1945. január 26. napján szabadult fel a Vörös Hadsereg katonái által) a felszabadulás után – a hivatalosnak tekinthetõ hazatérési igazolványok tanúsága szerint – mintegy 60 ezer ember tért vissza, a budapesti gettóban életben maradt nagyjából 70 ezer, míg hamis papírokkal, bujkálva és az ún. „védett házakban” pedig további 5 ezer ember. Ennyi, nagyjából 135 ezer ember maradt meg azokból a magyar állampolgárokból, akik az 1941. évi népszámlálás alkalmával zsidónak vallották magukat… (Gárdos Miklós: i. m. 151 – 152. o.)

A nyugati és a keleti eredetû adatokat figyelembe véve és egymással egyeztetve, a Magyar Királyi Honvédség teljes emberveszteségét 410 – 420 ezer fõ körülire lehet becsülni. Ebben benne van már a szovjet hadifogolytáborokban elpusztult katonáink száma is, amelyeket Korom Mihály 40 ezer, Gosztonyi Péter azonban 60 ezer fõre becsül. (Gosztonyi Péter: i. m. 287. o.)

A magyar területen harcoló román, bolgár és jugoszláv csapatok 1945 nyarán elhagyták az országot, de az itt maradt, adatok hiányában pontosan meg nem határozható létszámú szovjet csapatok ellátási költségeit nekünk kellett fedezni. A szovjetek ellátása, valamint a Magyarországon tartózkodó SZEB (Szövetséges Ellenõrzõ bizottság) tagjainak ellátása, mûködési és mûködtetési költségei a háborút követõ 1-2 évben, a hazai, hivatalosnak tekinthetõ dokumentáció szerint az akkori nemzeti jövedelem kb. 10 %-át emésztette fel. (Gosztonyi Péter: i. m. 289. o. illetve ide lásd még Korom Mihály: A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság Magyarországon. Magyar Nemzet, 1989. január 14.)

Sem az USA, sem pedig Nagy-Brittania nem igényelt tõlünk jóvátételt. A szovjetek, a jugoszlávok és a csehszlovákok viszont igen. Moszkva 200 millió dollárt, Belgrád 70 milliót, Prága pedig 30 millió dollár kártérítést és jóvátételt követelt. A fegyverszüneti egyezmény szerint ezeket az összegeket 6 év alatt, egyenlõ részletekben kellett volna teljesíteni. A háború alatt tönkrement hazánk azonban erre nem volt képes.

1946 tavaszán sikerült az oroszokkal megegyezésre jutni, miszerint a 6 évet 8 évre módosították. 1948-ban aztán a szovjetek elengedték a tartozásunk egy részét, így Magyarország az 1945. évi elszámolási kulcs szerint összesen 131 millió dollár értékû jóvátételt teljesített a szovjeteknek, a legutolsó részletet 1952-ben.

A csehszlovákok a nekik járó kártérítést az utolsó fillérig bevasalták rajtunk.

A Jugoszláviának járó jóvátétel kifizetése azonban – tekintettel a mind jobban kiélezõdõ szovjet-jugoszláv kapcsolatokra – 1948-tól megszûnt. Viszont az 1955. májusi Hruscsov – Tito megbékélés után Budapestnek ismét fizetnie kellett. Mind az elmaradt jóvátételt, mind az elmaradás okozta további károkat, mind pedig a kamatokat. Az így felduzzadt mértékû jóvátételt egészen az 1960-as évek elejéig fizetnünk kellett.

Ezekben a számokban persze nincsenek bent a hazánkon végigvonuló németek és nyilasok, valamint a felszabadító csapatok által magukkal vitt értékek sem, ezek pontos meghatározása azonban már sosem lesz lehetséges…

Az 1945. augusztusi, potsdami szovjet-amerikai-angol csúcstalálkozón a nagyhatalmak abban állapodtak meg, hogy a Vörös Hadsereg által megszállt országokban valamennyi német tulajdon és követelés szovjet tulajdonba megy át. Ez azt jelentette, hogy a hazánkban lévõ összes külföldi magánérdekeltség több mint a fele (!) lett szovjet tulajdon. A szovjetek viszont ragaszkodtak hozzá, hogy az 1945 tavaszán – a fegyverszüneti egyezmény 1945. január 20. napi megkötése után – megsérült ilyen ingatlanokért plusz kártérítést fizessünk. Hosszú alkudozás után a szovjetek megelégedtek a jóvátétel összegén kívül fizetendõ kb. 150 – 180 millió dollárnyi pénzel, értékkel, áruval. Az ötvenes években aztán a Szovjetunió eladta ezeket a tulajdonokat a magyaroknak, nagyjából 45 millió dollárért.

Ki kellett fizetni a szovjeteknek a Németország felé fennálló tartozásunkat is, persze a sokkal tetemesebb német tartozást (kb. 280 millió dollár) nekünk senki sem fizette meg. Az oroszoknak ezért további 30 millió dollárt kellett megfizetni.

A háború után fizetett összes magyar jóvátétel így biztosan meghaladta az 500 millió dollárt!

Rákosi Mátyás megpróbálkozott egy minimális területi kiigazítást elérni Magyarország számára, de nem járt sikerrel. Magyar területi igényekrõl a gyõztes hatalmak hallani sem akartak. Kertész István idéz az egyik írásában egy amerikai külügyi iratot: „A jelenlegi Magyarországnak, mint ellenséges országnak, amely 1938 óta Németország agressziójával szövetkezett, és utolsó szatellitaként hagyta el a tengelyhatalmakat, semmilyen érvényes igénye nincs elnézõ bánásmódra a szövetséges hatalmak részérõl.” Mégis vannak, akik így írnak: „’Peractum est!’ Egy ország elesett… Elveszett… Legyõztetett… Egy nemzetet dobtak oda a bolsevista seregeknek. Egy ’Hazát!’ tettek prédájává a gyõztesek, már másodszor 1920 óta. A szövetségesek Yaltában tett megállapodása tette Magyarországot a szovjet érdekszférába.” Hadak Útján. Bajtársi Híradó. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tájékoztatója. LXI. évfolyam, 527. szám (2010. január – február – március) 21. o. Lásd Simonyi László „Valahol Magyarországon” címû írását.

Ezek az emberek viszont elfelejtik, hogy minket a „szovjet érdekszférába” az tett, hogy Hitler oldalán beléptünk a II. világháborúba, és megtámadtuk Jugoszláviát és a Szovjetuniót a könnyû préda reményében. Mégis mire számíthattunk ezután? Méltányos elbánásra biztos nem. Ugyanis bûnösök voltunk a józanul gondolkodó, szabad világ szemében, de még a magunk szemében is. Teleki Pál miért lett öngyilkos? „Szószegõk lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerzõdéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bûnös vagyok.” Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadmûvelet. 1941. április. Puedlo Kiadó, Budapest. 34. o. Idézet Teleki Pál miniszterelnök Horthyhoz írt búcsúlevelébõl. Miért érezzük akkor mégis „ártatlanul sértve” magunkat?

Mint már említettem, az 1947. február 10. napján aláírt és még ugyanabban az évben a magyar országgyûlés által ratifikált békeszerzõdés visszaállította Magyarország 1938. január 1. napján érvényes határait (a szerzõdés 1947. szeptember 15. napján lépett hatályba). Azaz mégsem teljesen, ugyanis Csehszlovákia javára határkiigazítás történt, és 3 tiszta magyar ajkú községünket, Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt elcsatolták Magyarországtól… (Gosztonyi Péter: i. m. 290. o. – 292. o.)

(forrás:dr Papp Attila)

2013-09-25 14:25:00