Múlt év novemberében jelent meg Müller Rolf hiánypótló kötete Péter Gáborról, az ÁVH egykori hírhedt vezetőjéről. Kézbe véve a könyvet, már az első pillanatokban megállapíthatjuk, hogy a szerző igen komoly kutatómunkát végzett, ugyanis a közel 300 oldalas kötet végén mintegy 27 oldalnyi jegyzetapparátus és 14 oldalnyi irodalomjegyzék található. Utóbbiból csupán a levéltári és múzeumi források felsorolása négy oldalt tesz ki, ami igen impozáns.

A könyve elején Müller egy aktuális történettel vezeti fel témáját, amellyel azt kívánja illusztrálni, hogy Péter Gábor neve a közbeszédben mind a mai napig szorosan összefonódik az erőszakkal. Ezt követően tér ki a szerző arra, hogy a politikai rendőrség egykori vezetője életrajzának feldolgozásával még adós volt a történelemtudomány, holott a szovjet állambiztonság vezetőivel bőséges szakirodalom foglalkozik, amelynek egy része ráadásul már magyarul is elérhető. Müller részletesen bemutatja a Péter életével foglalkozó eddig megjelent szak- és memoárirodalmat. Utóbbival kapcsolatban kiemeli, hogy a kortársak által hátrahagyott szövegeknél egyetlen esetben sem lehet figyelmen kívül hagyni a keletkezésük idejét és annak körülményeit. A szerző arra is rámutat, hogy 1989-re már kialakultak Péter alakjának előnyösebb és markánsan negatív karakterjegyei egyaránt.

A „Családi teher” c. fejezet elején Müller módszertani kérdéseket boncolgat. Véleménye szerint kézenfekvő volna pszichobiográfiát írni Péterről, azonban a műfaj gyenge illetve vitatható pontjaira rámutatva, inkább Gyarmati György módszerével ért egyet, aki a klasszikus életrajzírás segítségével vizsgálta Péter 1945 előtti életútját. Gyarmati a Péter gyermekkorában jelentkező problémákra a pályát és sorsot befolyásoló tényezőkként tekintett és nem pedig olyan jelenségekként, amelyek determinálták volna felnőtt éveit. Ugyanakkor Müller nem tartja feleslegesnek a körülmények és az egyes életterek megrajzolását sem. Így például az Olvasó részletesen megismerheti Péter gyermekkorának helyszínét, Újfehértót és annak zsidó közösségét is. Péter Gábor eredetileg Eisenberger Benjámin néven született, nevét, amellyel híres, illetve hírhedt lett, csak a második világháború idején kapta. Gyermekkoráról kevés adat maradt fenn. Édesapját korán elveszítette. Ezzel kapcsolatban Müller megjegyzi, hogy nem tudható, milyen lelki törést vagy traumát okozott ez a fiatal Benjáminnak, az azonban kétségtelen, hogy egzisztenciális szempontból fordulópontot jelentett a család számára.

A fiatal Benjámin 1921-ben Budapestre költözött, ahol nővére vette magához. Itt bátyjához hasonlóan ő is szabóinasnak szegődött. Ezekben az években csatlakozott a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz, azonban nem sokáig mozoghatott ebben a körben: 1924-ben elkapta a tuberkolózist, aminek következtében három éven keresztül Újfehértón ápolták. Ezen időszak alatt huszonhat tüdővérzése volt, később pedig a budakeszi szanatóriumban kezelték. Ennek költségeit nővére fedezte, aki időközben kivándorolt az Egyesült Államokba.

A kötet borítója

Eisenberger Benjámin 1930-ban visszatért a fővárosba, ahol nővére további anyagi támogatásának köszönhetően tulajdonképpen „főállású” mozgalmár vált belőle. „A pártban: párban” c. alfejezetben Müller bemutatja miként vállalt feladatokat Eisenberger a Magyarországi Vörös Segélynél, valamint a kommunista pártba való beszervezését is ismerteti. Ezt követően az újdonsült párttag komoly feladatot is kapott: ő lett a párt sajtóelosztója. Ezen tevékenység során ismerkedett meg Eisenberger Simon Jolánnal, későbbi feleségével. A szerző részletekbe menően mutatja be Simon életrajzát is, aki abban az időben mozgalmi tevékenysége miatt már nem volt ismeretlen a hatóságok előtt.

Eisenberger munkája megtérülni látszott, ugyanis 1932 őszén közölték vele, hogy a Vörös Segély Központi Bizottságában úgy döntöttek, hogy őt küldik a Nemzetközi Vörös Segély moszkvai világkongresszusára. A „Seszták a »Paradicsomban«” c. alfejezet ennek az utazásnak a részleteit dolgozza fel. Ekkor kapta Eisenberger első álnevét is, aki így Seszták Antal néven vett részt a moszkvai úton. Péter Gábor 1962-es visszaemlékezése alapján Müller feleleveníti az utolsó Moszkvában töltött nap egyik legérdekesebb részletét: Seszták moziba ment Lebovics Farkassal és megnézett egy Dzserzsinszkijnek, a szovjet államvédelem „legnagyobb alakjának” ajánlott filmet. Önmagában ez kevésbé lenne érdekes, azonban tudni lehet, hogy Lebovics 1923 óta a GPU-nak (majd OGPU-nak) dolgozott és egy ideig a Nemzetközi Vörös Segélyben kapott fedett státust. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon Eisenbergert beszervezte-e a szovjet államvédelem, vagy sem. Müller nagy körültekintéssel járja körül ennek az epizódnak a lehetséges magyarázatait is.

Miközben Eisenberger Moszkvában volt, Magyarországon a hazai kommunista mozgalom több tagját, köztük Simon Jolánt is őrizetbe vették a hatóságok. Eisenberger így egy ideig Bécsben rendezkedett be. Hazatérte után Eisenberger a „Márvány” álnevet vette fel. 1935-ben Tényi Mátyás detektív lekapcsolta. Ügye 1936 januárjában került tárgyalásra, amely során Eisenbergert három hónapi fogházra ítélték, azonban a fellebbezést követően másodfokon felmentették.

1936 nyarán a Kommunista Internacionálé felszólítására a KMP feloszlatta magát. 1940 elején azonban, amikor újra megkezdődhetett a pártszervezés, a hatóságok szinte azonnal lecsaptak. Eisenbergert ismételten őrizetbe vették, majd az alagi csendőrlaktanyába került, ahol fizikailag is bántalmazták. Közel egy hónapnyi fogvatartás után szabadon engedték, azonban mire 1942 novemberében ügyében megszületett az elsőfokú ítélet, addigra Eisenberger és felesége eltűnt a hatóságok szeme elől.

A „Péter Gábor születése” c. alfejezet az illegalitásban eltöltött éveket mutatja be. Eisenberger folyamatosan lépett elő a ranglétrán. Ebben az időszakban egyik feladata az volt, hogy ellenőrizze a lebukott párttársait, nem kotyogtak-e ki valami fontos információt a hatóságoknak. 1943 elején ismét többeket lekapcsoltak, ezt követően lett Eisenberger a KMP Központi Bizottságának tagja. Müller részletesen bemutatja többek között a rivális Demény-féle mozgalommal való kiegyezést, valamint Eisenberger és felesége bujkálásának részleteibe is betekintést nyújt. A fejezet végén pedig azt is megismerheti az Olvasó, hogy miként született meg a Péter Gábor álnév, ami később oly hírhedté vált.

A könyv egyik legizgalmasabb fejezete kétségkívül az, amelyben a szerző Péternek a politikai rendőrség élén kifejtett tevékenységét ismerteti. Ebből megtudhatjuk, hogy Péter már közvetlenül Budapest ostromát követően foglalkozott a politikai rendőrség megszervezésével. A Moszkvából visszatért és a magyarországi kommunisták első közös vezetőségi ülésén pedig megbízták az elkezdett munka folytatásával. Müller úgy véli, hogy Péter felértékelődésében személyes adottságain és konspirációs tapasztalatai mellett az is szerepet játszhatott, hogy olyan személy volt az illegalitásból előlépő kommunisták között, akit Moszkvában is jegyeztek. Azonban ahogy a szerző rámutat, nem tisztázottak még Péter kinevezésének pontos körülményei.

Péter Gábor a magyar háborús bűnösök hazaszállítása során került igazán reflektorfénybe. A felvétel Gróf Serényi Miklós nyilas országgyűlési képviselő átvételekor készült. Péter a kép jobb szélén látható. Forrás: www.fotomuzeum.hu

„A médiasztár” c. alfejezet Péter médiaszereplését mutatja be. A korabeli sajtóban a politikai rendőrség vezetőjével készített első nagyobb interjú a Szabad Népben jelent meg. Ezt követően az MKP lapja rendszeresen foglalkozott Péterrel. A lap Juhász István letartóztatását ismertette a legrészletesebben, amely szerint Péter maga fogta el Balatonszárszón a csendőrnyomozót. Müller ezzel kapcsolatban rámutat, hogy a megjelent cikkek némelyikében nehéz szétválasztani az írói képzelet és a valóság elemeit, ugyanakkor jól megfigyelhetők a mítoszteremtő törekvések.

Az Olvasó részletes képet kap arról is, miként szervezte Péter a politikai rendőrséget és miképpen ívelt felfelé karrierje támogatóinak köszönhetően. Tudható, hogy már a kezdetektől fogva informális csatornákon is kommunikált Gerő Ernővel és Rákosi Mátyással. Ha a felsőbb pártvezetéstől parancsot kapott, Péter saját párttársait sem kímélte. A könyv szerzője ezt annak a Demény Pálnak a történetével illusztrálja, akit Péter az elsők között tartóztatott le és akitől a politikai rendőrség vezetője még az illegalitás alatt a Péter Gábor nevet kapta.

Farkas Mihályné zászlóanya beszél a Magyar Vagon- és Gépgyár 1949. április 25-ei nagygyűlésén, amely során a gyár dolgozói csapatzászlót adományoztak a BM ÁVH-nak. Péter Gábor Farkas Mihálynétől jobbra ül. Forrás: Fortepan 128547. sz. felvétel / Bauer Sándor

Müller a következő alfejezetben a politikai rendőrség megerősödését követi nyomon Rajk, majd Kádár belügyminisztersége idején. Még az előbbi idején kapott a politikai rendőrség országos hatáskört (Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya). Rajk célja egy erős államvédelmi szerv létrehozása volt. Ezáltal Péter pozícióját is erősítette, aki viszont előszeretettel feketítette be Rajkot a pártvezetésnél. A politikai rendőrség további megerősödésére már Kádár belügyminisztersége idején került sor, aminek következtében az ÁVO kikerült az államrendőrség kötelékéből és közvetlenül a belügyminisztériumnak rendelték alá (BM Államvédelmi Hatósága). Nem sokkal később, 1950 januárjában a politikai rendőrséget a BM alól is kivették és minisztériumi rangra emelkedett (Államvédelmi Hatóság).

A „Végrehajtó és konstruktőr” c. alfejezetben mutatja be a szerző, hogy Péter miként követte Rákosi utasításait az első nagy koncepciós perekben. Müller a Mindszenty-per példáján keresztül ismerteti, miként alkalmazta a párt főtitkára a kézi vezérlést egyes ügyeknél. A Rajk-perrel kapcsolatban a szerző hangsúlyozza, hogy Péter hol kevésbé, hol hangsúlyosabban, de folyamatosan részt vett az ügy alakításában. Ezzel párhuzamosan Müller azt is részletezi, miként alakult a koncepció és hogyan vált Rajk horthysta rendőrspicliből titoista kémfőnökké. Mindenesetre a szovjet tanácsadók megjelenésével párhuzamosan Péter hátrébb szorult, majd később az ügy „erőltetése” miatt Péter végül feljelentette Rákosit a szovjet állambiztonsági miniszternél. Müller a rendelkezésre álló adatok segítségével kísérletet tesz annak rekonstruálására, hogy mi állhatott ennek a hátterében.

Felvétel a Magyar Vagon- és Gépgyár 1949. április 25-ei nagygyűléséről, amely során a gyár dolgozói csapatzászlót adományoztak a BM ÁVH-nak. Forrás: Fortepan 128485. sz. felvétel / Bauer Sándor

A „Testmechanika” c. alfejezet a politikai rendőrség erőszakos fellépését tárgyalja, valamint részletesen bemutatja az általa alkalmazott kényszereszközöket. Ennek skálája a rábeszéléstől, a megfélemlítésen, a megalázáson és a kifárasztáson keresztül egészen a verésig és kínzásig terjedt. Megtudhatjuk, hogy Péter Gábor gyakran élt az első kihallgatás jogával és ezek során a megfélemlítés eszközével. A politikai rendőrség által készített jelentésekben soha sem szerepeltek fizikai erőszakra utaló szavak, helyettük általában a „kezelés” szót használták. A megfelelő verésre Bálint István, a hatóság főorvosa oktatta ki az állományt. Ezeket egészíthették ki a szovjet „testmechanikusok”, azaz a kínzókamrák verőlegényei által alkalmazott módszerek. Arról ugyan nem szólnak a források, hogy az ÁVH behatóbban tanulmányozta volna ezeket, mégis a saját bőrükön tapasztalhatták azok, akiket a szovjet államvédelmi szervek vettek „kezelésbe”.

A börtönben töltött évei során Péter igyekezett elbagatellizálni a fizikai erőszak mértékét, azonban az egykori fogvatartottak, sőt még az ávós beosztottak egy része is rácáfol erre. Müller arra is rámutat, hogy nem lehet tudni, hogy az ávósok milyen széles köre alkalmazott fizikai erőszakot. A terjedelmi keretek miatt a szerző nem vállalkozhatott arra, hogy részletesen bemutassa az erőszakot elkövetőket és motivációikat, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a közbeszédben sokszor hangoztatott magyarázat, miszerint az ávósok erőszakossága alacsony értelmi színvonaluknak tudható be, általános érvényű indoklásként nem állja meg a helyét. Müller ebben a fejezetben kitér arra is, hogy a vallatások és a valótlanságoktól hemzsegő jegyzőkönyvek sokak számára halálos ítéletet eredményeztek a bírósági tárgyalásokon.

Ahogyan Péter felemelkedését is pártfogójának köszönhette, úgy a bukását is a nagypolitika okozta. Erről szól az „Amikor a hóhért nem akasztják” c. fejezet. 1953 januárjában jelentették be a Szovjetunióban a nagyrészt zsidó orvosokból álló összeesküvés leleplezését, így Rákosi is elérkezettnek látta az időt a magyarországi cionista per lefolytatására. Müller több lehetséges változatot is említ arra vonatkozóan, hogy pontosan miért is került sor Péter letartóztatására, azonban annak valódi oka valószínűleg homályban marad. Egy biztos: Péter fő bűnének a cionizmus támogatását és azzal kapcsolatos kémkedést tette meg Rákosi.

A szerző rámutat, hogy Péter Gábor ügyének korai szakaszában a volt ÁVH vezér 1945 előtti ügyeire koncentráltak. Péterrel együtt 12 aktív ÁVH-s tisztet tartóztattak le, de olyan személyeket is lefogtak, akik akkor már nem dolgoztak a politikai rendőrségnél. Ugyanerre a sorsra jutottak Péter rokonai, villájának kiszolgáló személyzete, sőt még a szomszéd épület gondnoka is. Müller ezt követően bemutatja, hogy miként konstruálták meg az ügy cionista vonalát, valamint a főbb vádakat is ismerteti.

A továbbiakban a szerző kitér Péter egyetlen személyes vallomására és részletesen bemutatja annak keletkezési körülményeit is, mivel a politikai rendőrség volt vezetőjének ez az egyetlen olyan vallomása, amely ebben az időben keletkezett, és az iratmegsemmisítések dacára az utókorra is fennmaradt. Ezt követően az Olvasó megtudhatja, hogy a politikai környezetben bekövetkező változások miként befolyásolták Péter ügyét. A Budapestre küldött szovjet tanácsadó megérkezését követően a koncepció is megváltozott: a cionista összeesküvés helyett immár egy törvények felett álló rablóbanda került az ügy célkeresztjébe. Ennek következtében az őrizetesek egy részét, így Péter rokonait is szabadon engedték. Az ügyet végül a Budapesti Hadbíróság, majd másodfokon a Katonai Felsőbíróság tárgyalta. Ennek eredményeképp Pétert életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.

Forrása: Szabad Nép, XII. évf. 72. sz. (1954. március 13.) 2. o.

Az államvédelem lefejezését meglehetős titoktartás övezte, ennek ellenére Péter eltűnése gyanút keltett ismerősei körében. Az ítéletről is csak egy rövid közlemény jelent meg a sajtóban. Időközben azonban ismét változott a politikai helyzet. Rákosinak át kellett adnia a kormányfői tisztet Nagy Imrének, majd 1954 tavaszán megindult a koncepciós perek felülvizsgálata. Megkezdődött Péter „íratása” is, azonban ezekre is jellemző, hogy irányítottak voltak. Péter később, 1956-ban Mi az igazság? címmel egy olyan feljegyzést készített a koncepciós perekről, amelyet az SZKP-nak is el szándékozott juttatni. Ebben Rákosira igyekezett hárítani minden felelősséget. Ugyanakkor Müller rámutat, hogy ennél a feljegyzésnél is felmerül a kérdés, hogy vajon sugalmazásra készült-e, és ha igen, kinek állhatott az érdekében.

Péter ügyét 1957-ben újra tárgyalták, amelynek eredményeképpen büntetését jelentősen enyhítették. 1958-ban a politikai rendőrség volt vezetője egészségügyi helyzetére hivatkozva kérte az akkori belügyminisztertől, Biszku Bélától hátralévő büntetésének elengedését. Péter kevesebb, mint egy évvel később, 1959 januárjában szabadult.

„Az utolsó 34 év” c. fejezet a Péter szabadulását követő évtizedeket tárgyalja. Ebből megtudhatjuk, hogy a politikai rendőrség volt vezetője a börtönben töltött évek után a Magyar Ruhaipari Tervezővállalat műszaki könyvtárába került. Innen vonult nyugállományba 1965-ben. Hozzá hasonlóan több volt államvédelmi tisztet is a tanult szakmájának megfelelő területen helyeztek el a szabadulás után.

Péter nyugdíjas éveit nyugalomban töltötte, a kádári állambiztonsági szervek sem foglalkoztak célzottan személyével.  Életének utolsó évtizedeiben többen is felkeresték őt és általában válaszolt a neki feltett kérdésekre, ha azok az 1945 előtti életére vonatkoztak, de elzárkózott a válaszadástól, ha a háború utáni időszakról kérdezték. Így készített vele interjút a hetvenes évek végén Galgóczi Erzsébet, majd a népbíróságok történetét kutatva Zinner Tibor.

A fejezetből azt is megtudhatjuk, hogy a rendszerváltáskor a Mindszenty-ügy perújítási nyomozása során a Legfelsőbb Ügyészség felkereste Pétert is, azonban ő mindvégig tagadta felelősségét. Végül az ügyben nem került sor nyilvános igazságszolgáltatásra, mert egy akkor hatályba lépett törvény alapján mondták ki a semmisséget a Mindszenty-perben. Péter néhány évvel később, 1993-ban hunyt el.

A kötet végén található a jegyzetapparátus és a már említett tekintélyes irodalomjegyzék. Ezt követi a névmutató, amely külön feltünteti Péter, valamint a kötetben szereplő személyek fedőneveit is.

Müller Rolf komoly feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy megírja Péter Gábor életútját, vállalását azonban sikerrel teljesítette. Tudományos igénnyel megírt, de mégis közérthető műve nem csak a történész szakma képviselőit örvendeztette meg, hanem méltán tarthat igényt a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is.

A kötet adatai: Müller Rolf: Az erőszak neve: Péter Gábor – Az ÁVH vezetőjének élete. Jaffa Kiadó, Budapest, 2017. 292 oldal.