Mindenre felkészültek a Major testvérek 1944 októberére. Az illegális kommunista Major Tamást öccse, a szélsőjobboldalhoz sorolt KABSZ katonája, Major Gábor bújtatta; volt, hogy a papíron antibolsevista testvérnél bátyja elvtársa, Kádár János is megszállt. A legelképesztőbb, hogy a KABSZ Horthy-ellenes puccsát végül a harmadik fivér, a hadbíró Ákos buktatta le. A szovjet megszállás alatt mindhárom Major megtalálta a számítását. Igaz, Gábor csak egy darabig.

„Hetek óta egyre fokozódó izgalommal várta a főváros népe, Szálasi Ferencet és tíz társát, akiket, mint a háború főbűnöseit kikérte az amerikai megszálló [ők megszálltak, nem felszabadítottak! – MG] hatóságoktól a magyar kormány, Budapestre hozzák – írta a Magyar Nemzetben 1945. október 4-én Kelemen István
 zálasi sötétszürke felöltőt visel, fekete >Eden< puhakalapot és – csak nem akar ez célzás lenni a múltra!! – zöld sálat. Imrédyn éppen olyan sötétzöld háromnegyedes vadászkabát van, mint annakidején, amikor csodaszarvasra vadászott…”

– fogalmazott gúnyosan az újságíró. Szálasiékat Péter Gábor vezérőrnagy vette át az amerikaiktól – Major Ákos népbíró kíséretében.

„Ne tessék velem politizálni”

Zinner Tibor jogtörténész már a nyolcvanas években találkozott Majorral, az akkor már nyugdíjas jogász épp emlékiratán dolgozott, amit végül Zinner szerkesztett kiadható könyvvé, és előszót is írt hozzá. Major visszaemlékezésében a következő anekdotával idézte fel élete egyik csúcsjelenetét. A két beszélgetőpartner Péter Gábor és Szálasi Ferenc, Major csak fülelt:

„>Mondja, Szálasi, látta a repülőgépről Budapest romjait, a felrobbantott hidakat, a várat, a maga művét? Mit válaszol erre?< Szálasi vállat vont, és annyit felelt: >Ne tessék velem politizálni, én esztéta vagyok.< Péter Gábor megcsóválta a fejét és megjegyezte: >Akkor hát belátja, hogy nem politikus. Miért nem ehhez tartotta magát az elmúlt tíz év alatt?<”

Szálasi Ferenc egykori miniszterelnök, a nyilasok vezetője nézi a főváros romjait népbírósági büntetőpere előtt a Halászbástyáról

Major testvérek: a KABSZ-tól a szélsőbaloldalig

Major Ákos emlékirata – bár nyilvánvalóan fenntartásokkal kell kezelni – kifejezetten érdekes forrásanyag, és sokat elárul a hadbíróból lett népbíró, majd ügyvéd jelleméről, vagyis jellemtelenségéről.

Megismerhetjük a három Major testvért, a leghíresebbé vált kommunista Tamást, a köpönyegforgató Ákost, és a bátyja szerint szélsőjobboldali Gábort. Történetük jellemző mozgalmas, őrült huszadik századunkra.

Amikor Major Ákost népbíróként csupán negyvenegy évesen (!) nyugdíjazták, az iratra ezt írták: „Dr. Major Ákos […] 41 éves, két kiskorú gyermeke van. […] Jó képességű, erősen képezi magát. Sokat fogalkozik marxista irodalommal.

Volt hadbíró. Sasrendes. Kiszolgál bennünket. […]”.

Kiszolgál bennünket. Major Tamás dicstelen szerepéről a megtorlásban korábbi cikkemben írtam, most nézzük meg a harmadik testvért, a „lovastüzér zászlós” Gábort. „Hazaérkezésem után megtudtam anyánktól, hogy Tamás illegalitásba ment, kivonta magát a behívási parancs alól – emlékezett rá Major Ákos a könyvében. –

Gábor öcsém neje és feleségem a gyerekekkel biztonságosabb vidéki szállásra utazott, én pedig Újpestről Gábor budai lakásába költöztem, ami objektíve és emberileg is összehozta a három különböző politikai véleményű Major fivért.”

Ez tényleg így volt. Mintha Majorék biztosra mentek volna.

Major Ákos kalapban / Fotó: MTI

Az antibolsevista Gábor bújtatta Kádár Jánost

„Gábor öcsénk a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség halálfejes jelvényét hordta, hadosztálya Urivnál pusztult el – írta róla Major Ákos. –

Ennek ellenére az illegalitásban élő, kommunista Tamás minden akadály nélkül nála tölthetett egy-egy éjszakát, sőt Gábor azt is megengedte, hogy elvigye hozzá bujkáló elvtársait. […] Egy este pedig a Margit körútról jövet három idegent találtam Tamással együtt Gábornál, akik közül az egyik a párt akkori titkára, két évtized múltán a minisztertanács elnöke volt.

Így jött össze Gábor lakásán a szélső bal, a szélső jobb és a centrista három Major fiú a legtestvéribb egyetértésben. […]”. A vendégek egyike ezek szerint Kádár János volt, aki a Magyar Kommunista Párt titkára volt akkor (1945 januárjában Gerő Ernő vette át tőle ezt a tisztséget), 1961 és 1966 között meg már a minisztertanács elnöke.

Kádár János, a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának titkára szegedi munkások között 1945-ben / Fotó: MTI

Szürreális társaság – Kádár és a három teljesen különböző politikai oldalon lévő Major testvér.

Külön pikantériát ad az ügynek, hogy Major Ákos később a kommunisták között azzal (is) fogadtatta el magát (természetesen már öccse személye, illetve mindenre felhasználható jelleme is elég volt ehhez), hogy segítette leleplezni a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ) összeesküvését. Igen, annak a társaságnak, amelynek harmadik testvérük, Major Gábor a tagja volt…

A KABSZ akciója csupán néhány nappal sokkal előzte meg Szálasiék puccsát, a Horthyhoz hű katonatiszti gárda 1944. október 6-ról 7-re virradóra a szövetség hatalomátvételi kísérletét még meghiúsította.

Major Tamás maszkban, ki buktatott le kit?

Major Ákos máshol így emlékezett erre az időszakra: „Először hazatértem Gábor öcsém lakásába, onnan mentem a randevúra. Nem kellett várnom. Tamás szembejött, megállított, egy papírról valami cím után érdeklődött.

Maszkot viselt, ezzel a bajusza nagyobb volt az illegalitásban növesztettnél, széles keretű pápaszem és kalap volt rajta, ami elfedte kezdődő kopaszságát.

Pár másodpercnyi figyelés után nagy gesztusokkal mutogattam, hogy merre kell a kért cím felé menni, majd elindultunk egymás mellett, mintha elkísérném az idegent.

Kijelentette, hogy a párt azt kívánja, folytassam tovább a nyomozást, zavarjam meg a nyilas terveket.”

Az, hogy ebben mi volt a harmadik testvér, a KABSZ halálfejes jelvényét hordó Gábornak a szerepe, nem tudjuk. Lehet, hogy segített a bátyjának elgáncsolni a mozgalmat, lehet, hogy csak akaratlanul tette.

A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ) plakátja / Fotó: MTI

Amikor a halálfejes jelvény és a Sasrend szalag “eltűnik”

A legfontosabb, hogy Majorék mindenre felkészültek, következzen bármilyen forgatókönyv. A fivérek nem sokat vártak az átvedléssel, miután a KABSZ terve megbukott, Gábor visszaváltozott bányásszá.

„Gábor öcsém letette kabátjáról a halálfejes jelvényt, s helyébe az ősi bányászemblémát tűzte ki, a keresztbe fektetett kalapácsokat. Péntek volt, október 13-a” – írta az egyszerű mozdulatról Major Ákos. Két nappal később, a nyilas puccs alatt ő is átvedlett: „A kormányzó nyilatkozatát másnap, vasárnap délelőtt a Margit körúton hallgattam végig, s hallatára levettem a zubbonyomról a Sasrend szalagját.”

Ilyen egyszerűen történt. 1944 decemberében megkezdődött Budapest ostroma, Major Tamás azonnal a magasba emelkedett a kommunisták között, de mindkét fivérének jó sora lett.

Major Tamás megkapta a Nemzeti Színházat, ahol szépen végrehajtotta a saját kis megtorlását és listázását (még mielőtt felrobbantották volna az épületet), Ákos már 1945 januárjától (!) nyilasokat és nyilasnak bélyegzett embereket ítélt el, de Gábornak is jó sora lett. Az egykori halálfejes jelvénnyel masírozó katonából az Anyag- és Árhivatal osztályvezetője (!) lett, majd – saját kutatásom szerint – bányahatósági tanácsos. Ákos a bíróságon, Tamás a színházban, Gábor a bányában lelte meg a helyét a kialakuló diktatúrában.

A beilleszkedéstől az emigrációig: Major Gábor története

Talán itt az ideje bemutatni a legismeretlenebb fivért.

Zinner Tibor személyes közlése szerint az 1912-ben született mérnök később Kanadába emigrált, és ott is halt meg. Major Tamás egyáltalán nem beszélt róla, de Major Ákos sem sokat.

Zinner nekem azt mondta, hogy Major Ákos sosem mondott semmit sem bővebben öccse KABSZ-os szerepéről, illetve arról sem, hogyan érintette ez. Talán nem véletlen, hogy hármójuk közül egyedül Gábor használta még a negyvenes évek végén is a teljes családi nevét. Az 1940-es Honvédségi Közlöny már a tüzérség „karpaszományos címzetes tűzmesterei” között említette, és egy másik lapból megtudjuk, hogy mérnökként a szászvári bányában dolgozott. A Tolnamegyei Újság 1941 tavaszán ebben a minőségben hivatkozott rá a Szászváron történt sújtólégrobbanás kapcsán, és a Gyógyszerészi Közlöny szerint ugyanebben az évben jegyezte el későbbi feleségét. „[S.] Hedvig nem okleveles gyógyszerész, a nemrégiben elhunyt kiváló gyógyszerész, a lapunk hasábjairól jól ismert nevű [S.] Jenő szászvári kartársunk leánya és Dr. Maróthy Major Gábor bányamérnök (Budapest) jegyesek.”

Látjuk, hogy a KABSZ-os katonának tökéletesen sikerült átmentenie magát. A Budapesti Telefonkönyv 1946-ban már mint „Major-Maróthy Gábor dr. okl. bányamérnök, bányahatósági tanácsos”-ként hivatkozott rá, és ebben a minőségében idézte meg a következő cikk is 1947-ben:

„A Tárcaközi Szénbizottság utasítja a Magyar Államvasutakat, hogy szénszállítmányok jogosulatlan igénybevételétől tartózkodjék. Dr. Major Maróthy Gábor s. k. bányahatósági tanácsos”.

Utasít – hol volt már a halálfejes jelvény? Major-Maróthy Gábor egy évvel később (1948-ban) megkapta a Magyar Munka Érdemérmet, hiszen a „népi demokrácia útján a szocializmus télé haladó országunk megbecsüli, erkölcsi és anyagi jutalomban részesíti azokat a dolgozókat, akik munkájukkal az élen járnak, akik példát mutatnak eredményeikkel mindenkinek. A Magyar Munka Érdemrend és Érdemérem első kitüntetettjei valamennyien kemény munkával érdemelték ki a megbecsülést. Külön örömmel tölt el bennünket az, hogy közülük igen nagy számban vannak műszaki értelmiségiek, bizonyítva, hogy a 5 éves terv megvalósítása, a mezőgazdaság, az ipar, a közlekedés fejlesztése terén kartársaink közül számosán kimagasló eredményt értek el”.

Bányászok tüntetnek Salgóbányán, ahol a “széncsata” mozgalom keretében bányászgyűlést tartott a Magyar Kommunista Párt / Fotó: MTI

Bekerült ő is a szabotázsperekbe – ezért emigrálhatott

Aztán később valami történhetett. Azt Zinner Tibor sem tudta megmondani, hogy a bányamérnök mikor emigrált Kanadába, de alapos oka lehetett a menekülésre.

Éppen ekkoriban (negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje) kezdődtek azok a koncepciós bányászperek, amelyekben számtalan embert elítéltek.

„Az 1950. és 1954. közötti időszak több olyan pert hozott magával, melyekben bányamérnökök, műszaki vezetők, geológus szakemberek kerültek a vádlottak padjára. Az 1950-ben meginduló ún. bányászperek – függetlenül a vizsgálati anyagokban felmerült események időpontjától, amelyek a II. világháborúig, de néhány esetben akár még a Tanácsköztársaság idejére is visszanyúlhattak – alapjául szolgáló vádak elsősorban a termelés, a bányaipar huzamosabb ideig tartó stagnálására, illetve visszaesésére vezethetőek vissza – írta a téma szakértője, Cserényi-Zsitnyányi Ildikó Kibányászott “lignitbűnök” című tanulmányában. –

Megindult a >felelősök<, vagy inkább bűnbakok felkutatása, akiket – korabeli gyakorlatnak megfelelően – a >politikailag megbízhatatlan< szakemberekben, jelen esetben a II. világháború előtti szénbányászatban és az azt követő újjáépítésben kulcsszerepet játszó bányamérnökökben, geológusokban vélték felfedezni”.

Ez a leírás tökéletesen ráillett a legfiatalabb Major testvérre is, aki egyébként szerepel abban a dossziéban, amely a legjelentősebb ügyet tárgyalja. További sorsáról egyelőre nem tudunk többet – az mindenesetre biztos, hogy ekkoriban a három testvér útja különvált. Major Tamás és Ákos egyre feljebb emelkedett, míg Gábor „kihullott” a történelemből. Major Ákos kései törtenetével folytatom.

Fotók: MTI

Forrás: Mező Gábor