i köze volt egymáshoz KádHalálos tavasz az 5. résszel véget ér. Turay Ida, Kiss Ferenc, Mezey Mária és Páger Antal
után egy olyan ember történetét meséljük el – kontrasztképpen és azért
is, hogy érzékeltessük: a világ bonyolult, mindig is az volt –, akinek
az előbbiekkel szemben aligha volt oka sok panaszra 1945 tavasza után.
Vagy ennyire tényleg nem egyszerű? Nos, ezt olvasóinknak kell
eldönteniük. Köszönjük, hogy velünk voltak ezen a több tízezer betűn át!
–––
1935
októberében megjelent egy cikk a korszak sztármagazinjában, a Színházi
Életben, Akiket nem ismer a Színészszövetség címmel. Az írás arról
számolt be, hogy négy olyan fiatal kapta meg a főváros 800 pengős
ösztöndíját, akikről még nem is hallott senki. Még a Színészszövetség
sem tud róluk. A lap felkereste a díjazottakat, akik „állítólag a
protekció és összeköttetés eszközeinek igénybevételével jutottak a
fiatal tehetségeknek kijáró legnagyobb dicsőséghez”.
Egyikük az
akkor 25 éves Major Tamás volt. A Nemzeti Színház tagjának azt vetették a
szemére, hogy annak a Papp Mariskának a fia, aki a főváros megbízásából
a Városi Színház diákelőadásait rendezi. „Öt éve vagyok a Nemzeti
Színház tagja – feleli a kérdésekre. – Szerepeltem mint színész,
segédrendező, néha mint ügyelő is. Különösnek találom, hogy a
Színészszövetség elnöke nem ismeri a nevemet, elsősorban mert tagja
vagyok a Szövetségnek, másodsorban azért, mert játszottam Békeffi László
elnök úr darabjában, A bécsi menyasszonyban is.”
1945-ben Major Tamásnak már mindenki ismerte a nevét. A Nemzeti Színház igazgatója volt. Teljhatalmú úr.
Tíz év alatt sok minden megváltozott.
1935-ben
Majort még tényleg kevesen ismerték, de az anyját annál inkább. Majorné
Papp Mariska Horthy Miklós köreihez tartozott. 1919-ben, fiatal
lányként ő fogadta a fővárosba bevonuló Horthyt, verseket írt a
kormányzó és hadserege tiszteletére. A pécsi bevonuláskor a Hozsánna
néktek, magyar katonák című költeményét szavalta el. „Ma elröpült a
város homlokáról mindörökre a vörös keselyű” – és így tovább. Majorné
versek mellett irredenta színdarabot is írt, és a Városi Színházban
ifjúsági előadásokat szervezett. Megvoltak a maga kapcsolatai. Németh
Antalnál, a Nemzeti igazgatójánál állandóan protezsálta a fiát. Úgy
terjedt, bármikor szólhat a kormányzónak is az érdekében.
Major
Tamásnak persze nemcsak hátszele, tehetsége is volt. Sikert aratott Ben
Jonson Volponéjában, a Csongor és Tündében együtt játszott Szeleczky
Zitával és Várkonyi Zoltánnal, a Sasfiókban Gobbi Hilda és Kiss Ferenc
partnere volt. 1941-ben ő is elment vendégszerepelni Németországba a
színházzal. Filmezni egyszer hívták a háború előtt, A Szűz és a
Gödölyében alakított mellékszerepet. A Nemzeti fiatal, balos szárnyához
tartozott, Gobbi Hildával, Várkonyi Zoltánnal, Ungváry Lászlóval, Olty
Magdával együtt. Barátkozott József Attilával, Radnótival és Hont
Ferenccel. 1939-től a háborúba sodródás ellen, majd a háborúból kilépés
mellett agitált munkásotthonokban, gyűléseken. Többször feljelentették
kommunista szervezkedés miatt, Németh Antal segített elsimítani az
ügyeket.
Tartuffe, Shylock, Harpagon és Jágó után Rigó Jancsi
szerepe következett. Ez volt Major neve az illegalitásban. Amikor a
németek bejöttek, Major rögtön a föld alá vonult. Péter Gábor
beosztottja volt. A színpadi maszkok nagy mestere vastag, tömött bajuszt
ragasztott, fekete keretes szemüveggel álcázta magát. Hamis
személyijében a Maróthy Gábor név szerepelt, a foglalkozása hadiüzemi
tisztviselő volt.
Színészkollégája, Harsányi Rezső ezt mesélte
róla: „Találkoztam az utcán Major Tamással, napszemüveg és álszakáll
volt rajta, a kezében pedig fehér bot. Így járkált 1944 nyarán a pesti
utcákon, hogy rá ne jöjjenek, kicsoda ő. Igen ám, de olyan kihívó és
olyan színpadias volt ez a fehér botos grasszálás, hogy mindenki látta,
aki nem vak, hogy egy kitűnő színész valamelyik szerepét folytatja a
főváros utcáin.”
Akadtak izgalmas kalandjai. Egyszer utasítást
kapott, keresse fel Illyés Gyulát, és kérje meg, írjon egy
partizánindulót. A Kavics utcában találkoztak, Illyés vállalta a
feladatot, mondta, hogy egy hét múlva jöjjön vissza, akkor kész lesz a
mű. „Egy hét múlva elmentem, Illyés átadott nekem egy verset, ami
teljesen értelmetlen és használhatatlan volt, ilyen piff-paff,
bimm-bumm, bele-neki, úgyhogy mikor átadtam, nem akarták elhinni, hogy
nem én írtam. Máig dührohamot kapok, ha erre gondolok. Ezt a ravasz
paraszti agyat, hogy elvállalja, de úgy, hogy ne lehessen használni!” –
emlékezett vissza negyven évvel később.
Voltak azért jobban
sikerült akciói is. Röpcédulákat nyomtatott, lakást szerzett titkos
tanácskozásokra, agitált, szervezkedett. Dolgozott és várt. Készült a
háború utáni életre.
Budán még folytak a harcok, amikor Pesten már
felálltak a Népbíróságok. Dr. Major Ákos népbíró hozta meg az első
halálos ítéletet egy főtörzsőrmester és egy szakaszvezető ügyében.
Másnap mindkettőjüket felakasztották az Oktogonon. A Major-tanács
októberben már Bárdossyt és Imrédyt ítélte halálra. Dr. Major Ákos Major
Tamás testvére volt.
1945 áprilisban közzétették a listát, kiket
küld a Magyar Kommunista Párt Budapestről az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A
képviselők közt szerepelt Lukács György filozófus, Kádár János
műszerész, Péter Gábor szabó és Major Tamás színész is.
Miután az
ország a szovjeteké lett, nem volt kérdés, ki lesz a Nemzeti igazgatója.
Van, aki úgy emlékszik, Major egyszerűen bement, és mondta, hogy ő itt a
főnök. Vorosilov marsallal a háta mögött ezt nehéz is lett volna
megkérdőjelezni.
Mindenesetre maga Major is elismerte, hogy nem
nevezte ki őt senki. „De mindenki természetesnek tartotta, hogy odajön
és hozzám jön, nem tudom, miért. A Bánk bánnal nyitottunk. Még akkor sem
volt olyan kérdés, hogy igazgató, nem igazgató, hát ez ment, így volt,
és olyan ember nem akadt Magyarországon, aki ezt kétségbe vonta. Akkor
egyszer szóltak nekem a pártban, hogy maga legyen az igazgató. Mikor
följött Pestre Teleki Géza kultuszminiszter, hívatott, és azt mondta:
Téged ki nevezett ki? Mondom, senki. Dolgozni kellett, hát mentünk.
Akkor azt mondja: Igen? És kész.”
Az egész országban nagytakarítás
folyt, nem lehetett másképp a Nemzetiben sem. „Ha a színház nem
politizál, nem színház – vallotta Major egy interjúban. – Ha
elkötelezett vagyok, akkor annál nagyobb hévvel és szenvedéllyel kell
politizálni. Annál nagyobb hévvel és szenvedéllyel kell lelepleznem a
bűnöket, a hibákat, a ferdeségeket, a butaságokat.”
Major tényleg a
legnagyobb hévvel és elkötelezettséggel látott munkához. Elbocsátotta a
társulat felét, új színészeket vett fel, darabokat szerzett. A Nemzeti
új főnökétől sokan akartak valamit. Elkerülhetetlen konfliktusokba
keveredett.
A nyilasok által elhurcolt, németországi
fogságból hazatért Jávor Pál is vissza akarta kapni helyét az ország
első színpadán. Meghívta vacsorára Majort, hogy megbeszéljék a dolgokat.
Az igazgató nem vele képzelte el a jövőt.Rózsahegyi Kálmán, a legendás
parasztszínész – aki még a századfordulón került a Nemzetibe, aztán
1935-ben küldték el onnan – rögtön a Nemzetibe sietett, ahogy Budán
elültek a harcok. Későn érkezett, Major nem tartott rá igényt.
„Rózshegyit én elküldtem, és ma is elküldeném, mert ő egy ilyen
műparaszt, uraknak kedveskedő paraszt volt. Akkor már nem is nagyon volt
helyünk. Parasztnak meg ott volt Bihari Jóska.” 1961-ben aztán, a
halálos ágyán felkereste Rózsahegyit és felajánlotta, ha felépül, lépjen
ismét a Nemzeti színpadára. Túl későn érkezett.
A 24 éves
Csákányi Lászlót a Nemzetiből rángatták be katonának 1944-ben. Sok
értelme nem volt, osztaga a fronttal együtt hátrált, szovjetekkel nem is
találkoztak. Már Linz környékén jártak, amikor vége lett a háborúnak.
De nem lehetett hazamenni.
Bevagonírozták őket, és indultak egy
orosz fogolytáborba. A vonat néhány napig a ferencvárosi pályaudvaron
vesztegelt. Pár barátja, kollégája elment Majorhoz, hátha el tudja
intézni, hogy Csákányi lekerüljön a szerelvényről. Az igazgató nem
tárgyalt velük. „Nem érdemes várakozni, Major elvtársnak rengeteg a
dolga” – mondta titkárnője. Csákányi három évet húzott le orosz
bányákban, gyárakban. Amikor hazakerült, egyik első útja a Nemzetibe
vezetett. „Major Tamás titkárnője közölte, hogy az igazgató elvtárs
házon kívül tartózkodik, amit én tudomásul vettem. Bár az ajtórésen
láthattam, amint a tükör előtt áll, és borotválkozik. A szakszervezeti
titkár aztán közölte, hogy nincsen státus számomra. Évekkel később
mesélte, hogy mielőtt odaértem volna, megcsörrent a telefonja.
Elhangzott az utasítás: Kirúgni, fasiszta!”
Új drámákra is
szüksége volt. Hozott Illyés Gyula, Németh László is darabokat. Majorék
nagyon szerették Nagy Lajost, érte küldtek, jöjjön be, van-e valamije,
amit be lehetne mutatni. „Bejött, nagyon kedves volt, azt mondta, írok
darabot, már megvan az eleje. Kérdeztük, hogy mi az. Azt mondja, a
grófot felakasztották egy fára, alatta pipázik két paraszt, és
beszélget. Na, mondtuk, és aztán? Azt mondja, ennyi van meg belőle.”
Új
közönség is kellett. Major elvitte a Nemzetit Kispestre, Pécsre,
Szegedre, az óbudai gázgyárba, tatai bányászokhoz, a MÁV Főműhelybe és
mindenhova, ahol munkások vannak. Még az állomások várótermeiben is
szavaltak a vasutasoknak. Megalakult a Nemzeti Színház Munkásbarátainak
Köre. A cél az volt, hogy a dolgozókat, a „még érintetlen ízlésű
közönséget” beszoktassák a színházba. A tagok évi egy előadást ingyen
nézhettek meg, színházi szemináriumokon vehettek részt, a színészek
pedig két matinét rendeztek az üzemben. A Nemzeti Színházzal
kapcsolatban 1946 körül még lehettek kritikus vélemények. Az amúgy
eléggé baloldali Fényszóró újságban Major szemére vetették, hogy mint
igazgató túl gyakran foglalkoztatja magát mint színészt, és hogy
pártszínházat csinál a Nemzetiből. Meg hogy annyi egyéb dologgal
foglalkozik, annyi helyre viszi el a színházat, a kultúrát, hogy már
csak a Nemzetire nem marad ideje. A Színház című hetilap azt feszegette,
hogy „a színház politikus direktora egyetlen pártot szolgál ki. A többi
párt a színház vezetőségében vagy bizottságaiban nincs arányosan vagy
egyáltalán képviselve, Sőt, a tagok kiválasztásánál is állítólag a
politikai irányvonal a döntő.”
A kommunista hatalomátvétel után mindkét újság megszűnt. Ahogy az ilyen kérdések is.
Major
1949-ben Hont Ferenccel rendezte A dohányon vett kapitányt, az első
Magyarországon bemutatott szovjet operettet. „Operettet úgy kell
játszani, mintha Shakespeare-t játszanánk – nyilatkozta a premier előtt.
– Az operett nemcsak átütő művészi, de politikai győzelmet is aratott. A
dohányon vett kapitány legyőzte A nótás kapitányt. Ez pedig érthetően
nem tetszik a pesti Broadwaynak” – lelkendezett a Népszava.
A
háború utáni első Hamletet Gellért Endre és Major Tamás közösen vitte
színre 1952-ben. „A rendezés marxista koncepcióját Révai Józseffel, a
Politikai Bizottság tagjával, a párt fő ideológusával vitatták meg a
rendezők, majd a bemutató előtt a Színház és Filmművészeti Szövetségben
Gellért és Major a szövetség tagjaival ismertette a Hamlet új, marxista,
szocialista-realista értelmezését” – elevenítette fel Mihályi Gábor
színháztörténész.
A két bemutató közt történt egy s más. 1951-ben a
Nemzeti elvesztette két óriását, februárban Bajor Gizi halt meg zavaros
körülmények között, ősszel a kitelepítések ellen sikertelenül tiltakozó
Somlay Artúr lett öngyilkos. Tímár Józseftől, Gombaszögi Fridától és
Uray Tivadartól pedig a színház szabadult meg még korábban.
Major
Tamás így magyarázta a dolgokat: „A Déry Tibor-darabban Uray az
intrikus, ellenszenves főhadnagyot olyan meghatóan játszotta, hogy a
darab végén a figurát sajnálva sírt az egész nézőtér. Rákosi leüzent: ha
ez nem változik meg, baj lesz. Mi történhetett volna? Mivel Uray nem
volt hajlandó másképp játszani a szerepet, azonnal elvitték volna, engem
pedig a legjobb esetben kirúgnak. Gombaszögi Fridát rendkívül nagyra
becsültük és szerettük, de rájöttek, hogy ő kapitalista és nagypolgári,
központi rendelkezésre kellett elküldeni.”
A legcsodálatosabb
Tímár József esete volt. A színésznek már a régi rendszerrel is meggyűlt
a baja. 1942 nyarán a badacsonyi Anna-bálon ittasan beszólt egy
zsidózó, indulókat éneklő asztaltársaságnak. Azt mondta, ha ilyenek a
magyarok, akkor inkább zsidót nevel a fiából. A nyilas lapok felkapták a
sztorit, fegyelmi mellett még rendőrségi ügy is lett a dologból,
nemzetgyalázás miatt. Tímárt felfüggesztette a Nemzeti. Végül megúszta a
dolgot, kormányzói kegyelmet kapott. Bajor Gizi volt a mentőakció
szervezője, de Major is segített, hogy Horthy elé kerüljön az ügy.
De
Tímár József az új rendszernek sem volt a kedvence. Különvéleménye volt
a Rajk-perről, amit tanúk előtt is hangoztatott. 1949 december 31-én a
Szózatot szavalta a Magyar Színház szilveszteri műsorában. Nem volt már
teljesen józan. A „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor” sorokat
kicsit megnyomta, előre is lépett. Kitört a vastaps a nézőtéren.
Fegyelmi eljárás indult ellene, mert „fasiszta módon” szavalta a
Szózatot, és ezzel „elferdítette igazi lényegét”. A Nemzeti azonnal
elbocsátotta, még a színpadról is eltiltották. Segédmunkásként,
vasesztergályosként dolgozott évekig.
Raksányi Gellértnek ezt
mondta Major: „Tímár esetében ugyancsak végrehajtó szerv voltam,
bármennyire késleltettem ezt az ügyet. Ha te lettél volna az igazgató,
te hősiesen intézkedsz, de elhamarkodottan, az ÁVH elvisz, az emeleten
cafatokká vernek, kidobnak az ablakon, és szent emlékedet még előttem is
befeketítik.”
A régi nagyok elmentek, de jöttek helyükre újak.
Major igazgatása alatt került a Nemzetibe Ferrari Violetta, Sinkovits
Imre, Gábor Miklós, Ruttkai Éva és Bánffy György. Majd később Törőcsik
Mari is, aki kifejezetten a kedvence volt.
Majornak azért nem volt
könnyű dolga. Balról is támadták rendesen, sokszor csak Révai József
kultuszminiszter tudta megmenteni. Nem akart előadni olyan szovjet
műveket, amiket rossznak ítélt, megtalálták, hogy szabotál. Támadták,
hogy nem elég osztályharcosak a darabjai.
Rákosi ritkán járt a
Nemzetibe, az inkább Rajk és Révai terepe volt, a vezér az
Operettszínházat szerette. Egyszer azért megnézte Az ember tragédiáját. A
falansztert politikailag problémásnak érezte. Major bizonygatta, hogy
ez a rossz kommunizmusról szól, de a miénknek ehhez semmi köze, mert az
kiváló. „Magának szerencséje, hogy én színészeket nem szeretek börtönben
látni” – felelte Rákosi.
Rajk Lászlóval is jóban volt, ezért a
Rajk-per elején gyanúsítottként kezelték. Major komolyan félt, érezte,
hogy szorul a hurok a nyaka körül. Megúszta a letartóztatást – megint
Révai intézkedett –, de elküldték egy öt hónapos pártiskolára.
A Rajk-ellenes vádiratot aztán a Nemzeti Színház tagjaival olvastatták fel a rádióban Rákosiék.
Amikor
a negyvenes évek az ötvenesekbe fordultak, Major már minden volt: a
Nemzeti igazgatója, rendező, színész, a Színház- és Filmművészeti
Főiskola tanára, országgyűlési képviselő, a Központi Bizottság tagja. És
Kossuth-díjas. Aztán kétszeres Kossuth-díjas, mert 1948 után 1955-ben
is megkapta.
De hogy ki volt valójában Major Tamás, azt máig
lehetetlen összerakni. Czímer József dramaturg így jellemezte: „Egy
fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs, és egy
hiú, mindenre kapható udvaronc keveréke.” Raksányi Gellért azt mondta
róla, hogy „Karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza,
lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenkin.
Lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezek ezt nem
csak halálukig, haláluk után is szenvedik.” Törőcsik Mari és Spiró
György azt vallotta, hogy rengeteget tanult tőle.
Torz lelkű,
bosszúálló, barátait hátba szúró diktátor, aki emberi sorsokat,
pályafutásokat tett tönkre. Progresszív színházi újító, akit színészek
és rendezők generációi tiszteltek mesterükként. Tehetségtelen kókler,
aki az egész magyar színházi fejlődésnek súlyos károkat okozott. A
legfelkészültebb Nemzeti-igazgató, aki megvédte az intézményt a kötelező
stréberdrámáktól, csellel, furfanggal óvta az intézmény rangját a
legdemagógabb időkben. Ezeket mind Major Tamásról mondták, mondják. És
lehet, hogy tényleg mind ő volt.
A Népszabadság nekrológjában így
írt róla: „A harag végig jelen volt Major Tamás pályáján, mert mindig
harcolt valamiért.” Major valóban harcolt, nagyon sok mindenkivel.
Például főrendezőjével, Gellért Endrével, akit ő hívott a színházhoz,
csak túl tehetségesnek bizonyult. Gellért végül 1960-ban öngyilkos lett.
Aztán az 1949-ben a Nemzetihez került Marton Endrével. Egymás ellen
rendeztek, háborújuk miatt gyakorlatilag kettészakadt a társulat, voltak
Major- és Marton-színészek. Régi harcostársával, Gobbi Hildával is
szembekerült. A színésznőt aztán 1959-ben kitette a Nemzetiből,
állítólag szocialista erkölcsökkel ellentétes életvitele miatt. Talán
abban is benne volt a keze, hogy 1949-ben szétverték Várkonyi Zoltán
„polgári szellemű” Művész Színházát. Rajongott az új, haladó színházi
irányzatokért, legyen az Sztanyiszlavszkij, Brecht, cirkuszszínház vagy
abszurd. Egyszer kiment Kelet-Berlinbe, megnézte a készülő
Brecht-előadást a Berliner Ensemble színházban, és itthon megrendezte
úgy, hogy az ottani díszleteket pontosan lemásoltatta. Furcsa díszlet
volt, mindenféle vastraverzek, deszkák, mindenki nézett, hogy mi ez a
hülyeség. A bemutató után kiderült, hogy Berlinben még nem volt kész a
díszlet. Amikor Major ott járt, még jelzésben próbáltak. Állítólag az
egész Nemzeti ezen röhögött.
1956-ban aztán kitört a forradalom. A
színészek forradalmi bizottságában ott volt Szörényi Éva, Bessenyei
Ferenc, Sinkovits Imre és Raksányi Gellért. Majort felszólították,
mondjon le, különben leváltják. 1956. október 31-én eltávolították az
igazgatói székből. A forradalom bukása után visszahelyezték. De a köztes
időben színészei elolvashatták a káderlapokat, jelentéseket, amiket
Major vezetett róluk. Gobbi Hildáról azt írta, hogy „erkölcstelensége és
destruktív magatartása komoly nehézségeket okoz a társulat
fejlődésében”. Karinthy Ferencet – aki a Nemzeti Színház dramaturgja
volt – megbízhatatlan, ingadozó trockistaként jellemezte.
Karinthy
maga így írt róla naplójában: „De ma, amikor a pártnak semminemű
hivatalos álláspontja nincs, s lényegében kire-kire rábízza, hogy
magáért álljon helyt – Major, pestiesen szólva, kipukkant. Teljes
eszmei, ízlésbeli zűrzavarban él, Brecht és a kabaré között, szimata is
elhagyta, ami azelőtt mégiscsak a jó művészek felé vitte, K. a partnere,
ez a jellemtelen és tehetségtelen, rosszízű vigéc. Fut a közönség kegye
után, a karzatnak játszik és rendez – s úgyszólván minden rossz, amit
csinál. Aki véres, vörös izzás volt – ma csak kiégett, megzavarodott,
ócska bohóc.” Ez a bejegyzés 1968-ból származik, amikor már más idők
jártak. Majornak nem volt tényleges politikai hatalma. És már a
Nemzetiben sem ő volt a direktor.
Major Tamás a forradalom után
még hét évig maradt a Nemzeti élén, de a pozíciói egyre gyengültek.
Végül 1962-ben váltották le. Színészként és rendezőként továbbra is a
Nemzetinél maradt.
„Javasoljuk,
hogy a Politikai Bizottság Major Tamás elvtársat mentse fel a Nemzeti
Színház igazgatójának tisztje alól. Major elvtárs a felszabadulás óta
igazgatója a Nemzeti Színháznak. Az utóbbi években munkájában jelentős
fogyatékosságok voltak. Major elvtárs a színházban elsősorban mint
rendező és színész működött, és az igazgatás tennivalóit az ismételt
bírálatok ellenére is elhanyagolta. A gyenge igazgatás közben a
színházban rossz légkör alakult ki, a művészek elégedetlenek voltak a
tervszerűtlen, kapkodó és erősen szubjektivista vezetéssel, és a színház
egész munkáját károsan befolyásolta. Ugyanakkor Major elvtárs művészi
(rendezői, színészi) munkássága igen magas színvonalú volt, és ez mind a
közönség, mind a művészek részéről ismételten elismerést váltott ki.
Ezért javasoljuk, hogy Major elvtárs a jövőben a Nemzeti Színházban mint
főrendező és színész fejtse ki tevékenységét. A javaslattal a
Művelődésügyi Minisztérium és Major elvtárs is egyetért” – fogalmazott
az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos és Kulturális Osztályának 1962.
április 10-én kelt javaslata.
„A leváltásomnak többféle oka volt.
Azt hiszem, még igazuk is volt. Elsősorban nem nagyon szerettem én már
ezt csinálni. Tudom, hogy szaladgáltak Szirmai elvtárshoz, hogy a
Nemzetiben nincs demokrácia. Hát a színházban a demokrácia az
képtelenség! Az színészlázadás, képtelenség. Voltak, akik
bűnlajstromokat gyűjtöttek össze, hogy én kit nyomtam el, kit
bocsátottam el, följöttek ezek is, az Uray meg a többi ilyen dolgok” –
emlékezett vissza Major Tamás.
Majort Meruk Vilmos és Both Béla
követte, majd 1971-ben fő riválisa, Marton Endre kapta meg a pozíciót.
Őt 1978-ban menesztették. Major ekkor színészként valósággal kivirult,
főnixmadárként kelt új életre hamvaiból. Minden erejét a színjátszásra
fordította. A színészkedés mellett zsűritag volt a Ki mit tud?-ban,
Psota Irénnel volt egy sikeres kabarészáma, és végigszavalta az országot. Továbbra is évente lehetett látni egy-egy új filmben. 1984-ben még egy Hobo-lemezen is szerepelt, ő mondja a prológust a Vadászaton.
Végül
1982-ben hagyta ott végleg a Nemzetit. Az akkor szerveződő Katona
József Színház alapító tagja lett, ahogy Gobbi Hilda is. Ez volt
mindkettőjük utolsó társulata. 1983-ban eljátszotta Spiró György
Imposztor című komédiájának a főszerepét. A darab nemcsak neki készült,
de részben róla is szólt. Legendás alakítás volt. Utolsó filmszerepe az
1985-ben készült A nagy generáció nagypapája volt. 1986. április 13-án
hunyt el. Három évvel Kádár halála és a rendszerváltás előtt.
Karinthy
Ferenc így írt róla naplójában, egy évvel a halála előtt: „Tegnap este
váratlanul és bejelentetlenül beállított Major. A régi sofőrjével,
Csiszárral, de most már Trabanton jár. Csaknem 80 éves, súlyos szembeteg
(2 szürke hályog, 2 retinaleválás), amellett egy vesekőműtét, bélműtét
és valószínűleg prosztata is. Mindezek ellenére hallatlanul fickós,
pepita zakóban és kockás sildes sapkában, teli tervekkel,
elképzelésekkel. Vagy másfél órát ült itt, és nem is pontosan bírtam
követni, hogy mit mond. Csupán megismételhetem, amit itt már korábban
leírtam: ismerem minden förtelmes bűnét, gyilkosságát. S mégis van benne
valami megragadó, ez az elfojthatatlan életkedv, kiolthatatlan láng.
Engem is számtalanszor elárult. Bizonyos koron túl azonban, s már én is
abban vagyok, nem a baráti erények, érdemek számítanak, hanem a közös
múlt, emlékek. Vagy két hete volt egy tévéelőadása: hogyan tanította őt
szavalni Reinitz, József Attila, Karinthy. Ki tudja ma már, ki volt az a
Reinitz? De az előadása érdekes és igaz, számomra rendkívüli élmény. És
a fiataloknak is, úgy látszik, mert az egyetlen öreg, akiért
rajonganak. Neki megbocsátották, amit a többieknek nem. Horthyt,
Rákosit, Rajkot, mindent és mindenkit. Vagy csak nem tudják? Mi a titka?
Ennek a sötét gazembernek és elragadó pofának? A vörös lobogása?
Akárhogy is, engem meghatott, megtisztelt.”
Major Tamás szobra 2002 óta a Nemzeti Színház parkjában áll.
1. rész: A matrózblúzos naiva – Turay Ida története
2. rész: A méltóságos úr – Kiss Ferenc története
3. rész: A bujdosó lány – Mezey Mária története
4. rész: „Gratulálni bárki jöhet” – Páger Antal története
VÉGE
ár János műszerésznek és Major Tamás színésznek? Befejező rész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése