A sorfal áll
A Civil Jogászbizottság filmjei a rendőrség tavalyi hajtóvadászatáról
Két film pereg le előttünk:
forgatókönyvüket az élet és a lappangó diktatúra írta. A Civil
Jogászbizottság megbízásából készítették, és ők juttatták el hozzánk.
Egyetemisták, diáklányok, kétkezi munkások, vállalkozók, fiatal anyák,
tiszteletre méltó idős emberek vallanak arról, mi történt velük 2006
őszén. A bizottság által szerkesztőségünkhöz eljuttatott DVD-nek két
fejezete van. Az egyik a szeptemberi, a másik az október 23-i
megemlékezések áldozatairól szól.
Nincs nálunk nagy hagyománya annak, hogy valaki arcával, nevével a
nyilvánosság előtt hitelesíti történetét, kiáll igazáért, különösen, ha a
tények eltorzítása, félelem és közöny itatja át a közéletet. Ezért is
érdemelnek külön tiszteletet a filmen szereplők. Az arcokat nézve, a
megszenvedett történéséket hallgatva újra meg újra tudatosul bennünk,
hogy mi az, amit nem szabad elfelejtenünk.
Budapesten 2006. szeptember 17. és október 23. között a diktatúra legsötétebb napjait idéző események zajlottak. A rendőrség lovasrohammal, gumilövedékkel támadt utcai megemlékezések résztvevőire, súlyos, életveszélyes sérüléseket okozva. Szeptemberben az eseményektől távoli helyszíneken napokon át tartott a hajtóvadászat a politikai rendezvények állítólagos résztvevőire. A rendőrök különös kegyetlenséggel verték, kínozták ellenállást nem tanúsító áldozataikat, lakóházakba, szórakozóhelyekre törtek be az üldözöttek nyomában. A gyakran tizenéves letartóztatottaknak a kínzás és megaláztatás olyan nemeit kellett elszenvedniük, amilyenekre Magyarországon nem volt példa az 1956-os forradalom leverése óta.
E megállapításokkal kezdődött az a közlemény, amelyet 2007. február 24-én lapunk is közreadott, és közéleti személyiségek, különböző területeken elismert értelmiségiek, neves művészek írták alá. A Magyar Nemzet hónapok óta (2006. október 5., november 25., december 16.) nyomon követi az eseményeket, s figyelemmel kíséri az áldozatok sorsát.
A szeptember 20-i hajtóvadászat különösen sok ártatlan fiatalt érintett. Ám róluk azóta is azt próbálja elhitetni a kormány közeli média itthon és külföldön, hogy ők úgymond a „csőcselék”, a kisebbség, a rendőrök pedig a politikai szélsőségesek erőszakos cselekedetei ellen védték meg a békés többséget. A manipuláció másik jól bevált módszere a hallgatás. Hallgatás arról, amit sem igazolni, sem menteni nem lehet. Hat hónapja tudjuk ugyanis, hogy találomra fogtak el és vertek össze járókelőket, az utcán beszélgetőket, otthonaikba hazaigyekvőket. Úgy, mintha kvótát kellett volna teljesíteni. Ezt követően először garázdasággal vádolták meg az áldozatokat, s minél képtelenebb volt az eredeti állítás, annál súlyosabb lett a vád.
A rendelkezésünkre álló iratokból első olvasásra kiderül: a séma adott. Egymást nem ismerő emberekből támadó csoportot kreálni. Tanúként pedig egy személy ellen akár tíz rendőrt is felvonultatni. Akik a Hír Televízió híradásai alapján követték a szeptember 19-i és 20-i utcai eseményeket, lehetett némi fogalmuk arról, hogy a rendőrségi hálóba akárki belekerülhetett. Ám ez csak a kezdet volt. A következő napokban a gyermekeiket napokig kereső szülők, a rendőrség székháza, a börtönök bejárata előtti információcserék mutatták, hogy az amúgy napsütéses, békés életét élő városban kifordult sarkából a világ. A lefogottak hozzátartozóinak még nem volt fogalmuk arról, mi zajlott a rendőrautókban, a fogdákon, a büntetés-végrehajtási intézetekben. Fokról fokra derült ki, amiről ma már egyre többen beszélnek: hogy a gyanúsítottak emberi méltóságát, az európai normák és a hazai jogrend szerinti méltányos eljáráshoz való jogukat az említett helyszíneken és bizonyos esetekben a bíróságon is megsértették.
Ami a nyilvánosság manipulálását illeti, már a szeptember 20-i hajtóvadászatnál, majd október 23-át követően is érzékelhető volt, hogy az ügyek eltussolásában, a ferdítésben érdekelt hatalom számít az őt támogató, belőle élő médiumok cinkosságára. És arra a „tömegreflexre”, a hárításra, amelyet az előző rezsimből megörököltünk: ha valakivel szemben a rendőrség fellép, az biztosan tett valamit. Ez ma így hangzik: a tévé is mutatta a csőcseléket. Így sikerül összemosni a valóban törvénysértőket és a vétleneket.
Nem tudom és nem akarom elfelejteni azokat a szeptemberi napokat, amikor Ékes Ilona országgyűlési képviselőre vártam a börtönök előtt. Még munkatársai sem értették, miért vállalja magára, hogy végigjárja az említett intézményeket, és személyesen győződik meg arról, kiket, milyen körülmények között tartanak fogva. Egyedül teljesítette ezt a missziót. Itt kezdődött a máig tartó sorskövetés, amelyhez Ács Sándorné, az Élőlánc Magyarországért elnökségi tagja is csatlakozott. Ő szervezte meg, hogy a fiatalokról elkészüljön az első DVD-felvétel, s szorgalmazta, hogy a Civil Jogászbizottság, amely eredetileg csak az október 23-i eseményeket kívánta vizsgálni, a szeptemberben vétlenül áldozattá váló fiatalok sorsát is figyelemmel kísérje.
Miért van erre szükség, hiszen vannak ügyvédek, van igazságszolgáltatás? Háttérként álljon itt T. Zoltán története. Politikával soha nem foglalkozott. A munkája, a családja, a barátai és a szerelme töltötte ki az életét. Szeptember 20-án estig dolgozott, ügyfelekkel tárgyalt, így értelemszerűen nem hallgatott rádiót, nem nézett televíziót. Munka után úgy gondolta, meglátogatja barátnőjét. A Blaha Lujza téren leszállították, gyalog folytatta útját. A Rákóczi úton szembe találta magát a rendőrök előtt futó tömeggel, megpróbált kikeveredni a helyzetből. Ekkor már haza akart menni Csepelre, telefonon hívta ismerőseit, tájékozódni szeretett volna arról, hogy mi folyik a városban. Nem tudtak mit mondani. A mellette elrohanó rendőrcsoport elől a falhoz lapult, leteperték.
Az ezután következő fizikai megpróbáltatásokat nem ecseteli. Először a Bródy Sándor utcába vitték, ahol akkor a közszolgálati rádió udvara begyűjtő- és bántalmazási helyszínné alakult át. Az előzetes letartóztatást elrendelő tárgyaláson kéz- és lábbilincs volt rajta, amin még az ügyésznő is megrökönyödött. Jogi képviselője nem volt. Fellebbezni nem mert, s mivel soha nem volt dolga a törvénnyel, elfogadta a tanácsot, hogy ha fellebbezne, csak rosszabbul járna. A következő tárgyaláson az ellene valló rendőrök összezavarodtak, ezért elnapolták. Ám legközelebb sem egyeztek a rendőrök vallomásai. A vétlenségét igazoló videofelvételek megtekintését elutasították, ügyvédje beadványait szintén. Első fokon két év börtönbüntetésre ítélték. Most szabadlábon védekezik. Három hetet töltött börtönben, két gyilkossal és egy rablóval zárták össze.
Mire kikerült, édesapja meghalt. Belebetegedett a bánatba és abba, hogy nem tud segíteni fiának. Az édesanya időközben elveszítette munkáját, így Zoltán lett a családfenntartó. Tehetséges fiú, ismét van állása. Élné a huszonévesek amúgy sem könnyű életét, tervezné a jövőt, mint más. Még próbál bízni. De, mint mondja, mindennap azzal a kérdéssel kel és fekszik, milyen esélyei lehetnek a rendőrökkel szemben.
A Civil Jogászbizottság társelnöke, Völgyesi Miklós szeptember 18. óta kíséri figyelemmel, ami Budapest utcáin törvényességi szempontból történt. Az általa tanulmányozott ügyekben több hasonlóságot talált, amit nem lehet a véletlennek tulajdonítani. Az első jegyzőkönyvekben az őrizetbe vétel után még garázdaság szerepel, majd az ügyészi szervek ezt csoportosan, felfegyverkezve, hivatalos személy elleni erőszak bűntettévé minősítették át. Noha jogi szempontból mindez túl átlátszó, mégis rendkívül súlyos következményekkel járhat a vétlenekre nézve is. Nem túlzott a fiatalok és a szülők aggodalma. Hiszen a fenti eseten kívül már volt példa arra, hogy két fiatalt, akik állításuk szerint nem vettek részt semmiféle erőszakos cselekményben, két civil ruhás bűnügyi nyomozó vallomása alapján első fokon több mint két év börtönbüntetésre ítéltek.
Visszatérő és felettébb nyugtalanító kérdés, hogy védheti-e igazát az állampolgár ilyen egyenlőtlen feltételekkel.
A Kruchina testvérek, Károly és Vince kezdettől vállalták a nyilvánosságot. Mindketten fiatal diplomások, vallásos, erős lelkű család áll mögöttük. A velük történtek összefoglalóját feltették a világhálóra, és tanúskodtak a parlament emberjogi bizottságának első, akkor még nyilvános ülésén is. Ma már nem akarják ecsetelni a borzalmakat, amelyeket átéltek, láttak, nem akarnak gyűlöletet hordozni magukban. Igazuk mellett azt is tudják, hogy nekik nagy szerencséjük volt.
Őket is váratlanul rohanták le a rendőrök, hazafelé tartottak. Útközben két amerikai újságíró csatlakozott hozzájuk, akik a hazai események felől érdeklődtek. Hamarosan dermedten kellett végignézniük, hogy mit művelnek a fiúkkal a rendfenntartók. Az újságírók jelentkeztek tanúnak, amit nehezen akartak elfogadni. Tizenegy rendőr ellentmondásos vallomása állt szemben a testvérek és az újságírók állításaival. A Civil Jogászbizottság meghallgatásán a fiatalok már arról számolhattak be, hogy a Budapesti Nyomozó Ügyészség 2006. december 6-án megszüntette az ellenük folyó eljárást, mivel a nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható bűncselekmény. Magyarán: a rendőrök hazudtak, hamisan vallottak. Nem tudunk arról, hogy ennek lett-e következménye a rend őreire nézve.
Hogy mi lesz azokkal a szintén vétlen fiatalokkal, akik nem tudnak felvonultatni ilyen tanúkat, és az ellenük emelt vádat csupán a rendőrök állításaira alapozzák? Számos becsületes család él emiatt több hónapja pszichés nyomás alatt… A leírt és elmondott tanúvallomások szerint előfordult a rendőrök és börtönőrök általi szexuális jellegű fenyegetés is. Különösképp a fiatal férfiaknak járt ez ki. Vannak fiatalok, akik magukba zárják az átélt megaláztatásokat. A büntetés-végrehajtási intézetekben motozás címén történt mezítelenre vetkőztetést, ami férfit, nőt egyaránt érintett. Mások feljelentést tettek kínzás, embertelen, megalázó bánásmód miatt. A bizonyítás nehéz, s újabb lelki terhet jelent, néhányan mégis vállalták. Az említett ügyek körül is csönd van.
Amolyan állott, börtönszagú.
Csáki József kislánya és barátai szabadulásakor vette a videokamerát, és részletesen elmondatta velük azt a tíz napot, amelyet elvettek a fiatalságukból. Részint a dokumentálás miatt tette, de azért is, hogy bizonyítsa: nekik nincs takargatnivalójuk. Csáki Lívia, Garamszegi Laura és Tarsoly Milán tizenkilenc, illetve húszévesek, gyermekkori barátok. Lívia az idegenforgalomban szeretne dolgozni, Laura fontolgatta, hogy a Rendőrtiszti Főiskolára jelentkezik. Milán elsőéves egyetemista. Mivel a lányok Érden laknak, ahová 11 óra húsz perckor indul az utolsó busz, hazafelé készülődtek a belvárosból. Milán a megállóig szokta kísérni őket. Szeptember 20-án este két üres busz is elhúzott előttük. Míg keresték, hogyan juthatnának tovább, a Rákóczi úton belekeveredtek a könnygáz elől futó tömegbe. A Rókus-kórház előterében szerettek volna menedéket lelni, de nem engedték be őket. Továbbrohantak, a Horánszky utcában egy kollégium kapuja nyitva volt, többekkel oda futottak be, félelmükben elbújtak. Amikor a rendőrök rájuk törtek, azonnal feltették a kezüket. Innentől csak „ribanc” volt a nevük. A testükre számokat írtak. Milán kérte, őt verjék, ne a lányokat. Ájultan vonszolták a rádió épülete felé. Több, addig egymást nem ismerő fiatal hasonlóképpen számol be erről az útról és a későbbiekről. Ezek nyomán számos rendőri bűncselekményre, valamint a büntetés-végrehajtási intézetekben történt veszélyeztetésre és atrocitásra derült fény. Lívia, Laura és Milán ügyének folytatását május végére tűzte ki a Budapesti Nyomozó Ügyészség.
A Civil Jogászbizottság filmjén megszólalnak még egyetemisták, vidéken élő szakmunkások, vállalkozók, pályakezdő értelmiségiek. Főképp húsz és harminc év körüliek, van közöttük külföldi állampolgár is. Rendezett családból jöttek, büntetlen előéletűek. Van, aki első szavazóként bizalmat adott a regnáló hatalomnak, van liberális gondolkodású, nemzeti értékeket valló, valamint vallásos. Már arra is van erejük, hogy egymást segítsék, tartsák a kapcsolatot sorstársaikkal. Időközben arra is ráébredtek, hogy ami velük az éjszaka leple alatt történt, az csak főpróbája volt a következő „látványos” felvonásnak.
Vannak országok, ahol egy kiváló sportembert visszavonulása után is tisztelet és megbecsülés övez. Nálunk a földre dobták, minden arra járó maszkos ember belerúgott, s amikor már nekik is sok volt, meg a kamerát is látták közeledni, továbbfutottak.
Ez történt Budapesten október 23-án a Madách tér és a Károly körút sarkán volt öttusázó olimpikonunkkal. Üres volt a keze, szabad a szíve Fábián Gábornak, aki békében szeretett volna hazajutni Újpestre a családjához. Nem engedték. Ehelyett több helyen eltörték a lábszárát, ugráltak a testén, többször leköpték, majd ujját törték. A János-kórházban rájöttek, hogy „elk…tuk” – pontosan úgy mondták, mint Őszödön a nagyfőnök… A sérült embert otthagyták, akárcsak többeket az utcán. És nem őket citálják a bíróság elé. Azóta sincs magyarázat, elégtétel a megalázásért, a fizikai károsodásért, a kieső jövedelemért, a feleségét, szép gyermekeit is sértő súlyos sérelemért.
Az idős orvos házaspár szavai szintén döbbenetesek. Ahogyan elszakadtak egymástól a könnygázfelhőben, menekültek, ahogy csak telt fizikai állapotuktól. Miközben nem tudták, kibírja-e élve a másik.
Nem lehet túllépni annak a fiatalembernek a szavain sem, akit egy sörözőből rángattak ki barátjával, kettős rendőrsorfal közé lökték őket, amelyen csak meggörnyedve, négykézláb tudtak áthaladni, miközben mindvégig záporoztak rájuk az ütések. Elmeséli azt is, hogy a barátja maradandó szemsérülést szenvedett, ő pedig még mindig nem képes elhinni, hogy ez megtörténhetett. Egy idős úr arról beszélt, hogy 1956-ban gépkocsivezetőként gyógyszert szállított Bécsből Mosonmagyaróvárra a sortűz sebesültjei számára. Évekre börtönbe került ezért. Utalt a testi és lelki kínzásokra is, amelyeknek ma is őrzi a nyomait. Mióta szabadon lehet ünnepelni a forradalmat, mindig külön megemlékezik kivégzett társairól. Tavaly október 23-án egy csokor virágot szeretett volna letenni a Kossuth téren az örökláng alá.
Elzavarták, megalázták, ütést is kapott…(mno)
Budapesten 2006. szeptember 17. és október 23. között a diktatúra legsötétebb napjait idéző események zajlottak. A rendőrség lovasrohammal, gumilövedékkel támadt utcai megemlékezések résztvevőire, súlyos, életveszélyes sérüléseket okozva. Szeptemberben az eseményektől távoli helyszíneken napokon át tartott a hajtóvadászat a politikai rendezvények állítólagos résztvevőire. A rendőrök különös kegyetlenséggel verték, kínozták ellenállást nem tanúsító áldozataikat, lakóházakba, szórakozóhelyekre törtek be az üldözöttek nyomában. A gyakran tizenéves letartóztatottaknak a kínzás és megaláztatás olyan nemeit kellett elszenvedniük, amilyenekre Magyarországon nem volt példa az 1956-os forradalom leverése óta.
E megállapításokkal kezdődött az a közlemény, amelyet 2007. február 24-én lapunk is közreadott, és közéleti személyiségek, különböző területeken elismert értelmiségiek, neves művészek írták alá. A Magyar Nemzet hónapok óta (2006. október 5., november 25., december 16.) nyomon követi az eseményeket, s figyelemmel kíséri az áldozatok sorsát.
A szeptember 20-i hajtóvadászat különösen sok ártatlan fiatalt érintett. Ám róluk azóta is azt próbálja elhitetni a kormány közeli média itthon és külföldön, hogy ők úgymond a „csőcselék”, a kisebbség, a rendőrök pedig a politikai szélsőségesek erőszakos cselekedetei ellen védték meg a békés többséget. A manipuláció másik jól bevált módszere a hallgatás. Hallgatás arról, amit sem igazolni, sem menteni nem lehet. Hat hónapja tudjuk ugyanis, hogy találomra fogtak el és vertek össze járókelőket, az utcán beszélgetőket, otthonaikba hazaigyekvőket. Úgy, mintha kvótát kellett volna teljesíteni. Ezt követően először garázdasággal vádolták meg az áldozatokat, s minél képtelenebb volt az eredeti állítás, annál súlyosabb lett a vád.
A rendelkezésünkre álló iratokból első olvasásra kiderül: a séma adott. Egymást nem ismerő emberekből támadó csoportot kreálni. Tanúként pedig egy személy ellen akár tíz rendőrt is felvonultatni. Akik a Hír Televízió híradásai alapján követték a szeptember 19-i és 20-i utcai eseményeket, lehetett némi fogalmuk arról, hogy a rendőrségi hálóba akárki belekerülhetett. Ám ez csak a kezdet volt. A következő napokban a gyermekeiket napokig kereső szülők, a rendőrség székháza, a börtönök bejárata előtti információcserék mutatták, hogy az amúgy napsütéses, békés életét élő városban kifordult sarkából a világ. A lefogottak hozzátartozóinak még nem volt fogalmuk arról, mi zajlott a rendőrautókban, a fogdákon, a büntetés-végrehajtási intézetekben. Fokról fokra derült ki, amiről ma már egyre többen beszélnek: hogy a gyanúsítottak emberi méltóságát, az európai normák és a hazai jogrend szerinti méltányos eljáráshoz való jogukat az említett helyszíneken és bizonyos esetekben a bíróságon is megsértették.
Ami a nyilvánosság manipulálását illeti, már a szeptember 20-i hajtóvadászatnál, majd október 23-át követően is érzékelhető volt, hogy az ügyek eltussolásában, a ferdítésben érdekelt hatalom számít az őt támogató, belőle élő médiumok cinkosságára. És arra a „tömegreflexre”, a hárításra, amelyet az előző rezsimből megörököltünk: ha valakivel szemben a rendőrség fellép, az biztosan tett valamit. Ez ma így hangzik: a tévé is mutatta a csőcseléket. Így sikerül összemosni a valóban törvénysértőket és a vétleneket.
Nem tudom és nem akarom elfelejteni azokat a szeptemberi napokat, amikor Ékes Ilona országgyűlési képviselőre vártam a börtönök előtt. Még munkatársai sem értették, miért vállalja magára, hogy végigjárja az említett intézményeket, és személyesen győződik meg arról, kiket, milyen körülmények között tartanak fogva. Egyedül teljesítette ezt a missziót. Itt kezdődött a máig tartó sorskövetés, amelyhez Ács Sándorné, az Élőlánc Magyarországért elnökségi tagja is csatlakozott. Ő szervezte meg, hogy a fiatalokról elkészüljön az első DVD-felvétel, s szorgalmazta, hogy a Civil Jogászbizottság, amely eredetileg csak az október 23-i eseményeket kívánta vizsgálni, a szeptemberben vétlenül áldozattá váló fiatalok sorsát is figyelemmel kísérje.
Miért van erre szükség, hiszen vannak ügyvédek, van igazságszolgáltatás? Háttérként álljon itt T. Zoltán története. Politikával soha nem foglalkozott. A munkája, a családja, a barátai és a szerelme töltötte ki az életét. Szeptember 20-án estig dolgozott, ügyfelekkel tárgyalt, így értelemszerűen nem hallgatott rádiót, nem nézett televíziót. Munka után úgy gondolta, meglátogatja barátnőjét. A Blaha Lujza téren leszállították, gyalog folytatta útját. A Rákóczi úton szembe találta magát a rendőrök előtt futó tömeggel, megpróbált kikeveredni a helyzetből. Ekkor már haza akart menni Csepelre, telefonon hívta ismerőseit, tájékozódni szeretett volna arról, hogy mi folyik a városban. Nem tudtak mit mondani. A mellette elrohanó rendőrcsoport elől a falhoz lapult, leteperték.
Az ezután következő fizikai megpróbáltatásokat nem ecseteli. Először a Bródy Sándor utcába vitték, ahol akkor a közszolgálati rádió udvara begyűjtő- és bántalmazási helyszínné alakult át. Az előzetes letartóztatást elrendelő tárgyaláson kéz- és lábbilincs volt rajta, amin még az ügyésznő is megrökönyödött. Jogi képviselője nem volt. Fellebbezni nem mert, s mivel soha nem volt dolga a törvénnyel, elfogadta a tanácsot, hogy ha fellebbezne, csak rosszabbul járna. A következő tárgyaláson az ellene valló rendőrök összezavarodtak, ezért elnapolták. Ám legközelebb sem egyeztek a rendőrök vallomásai. A vétlenségét igazoló videofelvételek megtekintését elutasították, ügyvédje beadványait szintén. Első fokon két év börtönbüntetésre ítélték. Most szabadlábon védekezik. Három hetet töltött börtönben, két gyilkossal és egy rablóval zárták össze.
Mire kikerült, édesapja meghalt. Belebetegedett a bánatba és abba, hogy nem tud segíteni fiának. Az édesanya időközben elveszítette munkáját, így Zoltán lett a családfenntartó. Tehetséges fiú, ismét van állása. Élné a huszonévesek amúgy sem könnyű életét, tervezné a jövőt, mint más. Még próbál bízni. De, mint mondja, mindennap azzal a kérdéssel kel és fekszik, milyen esélyei lehetnek a rendőrökkel szemben.
A Civil Jogászbizottság társelnöke, Völgyesi Miklós szeptember 18. óta kíséri figyelemmel, ami Budapest utcáin törvényességi szempontból történt. Az általa tanulmányozott ügyekben több hasonlóságot talált, amit nem lehet a véletlennek tulajdonítani. Az első jegyzőkönyvekben az őrizetbe vétel után még garázdaság szerepel, majd az ügyészi szervek ezt csoportosan, felfegyverkezve, hivatalos személy elleni erőszak bűntettévé minősítették át. Noha jogi szempontból mindez túl átlátszó, mégis rendkívül súlyos következményekkel járhat a vétlenekre nézve is. Nem túlzott a fiatalok és a szülők aggodalma. Hiszen a fenti eseten kívül már volt példa arra, hogy két fiatalt, akik állításuk szerint nem vettek részt semmiféle erőszakos cselekményben, két civil ruhás bűnügyi nyomozó vallomása alapján első fokon több mint két év börtönbüntetésre ítéltek.
Visszatérő és felettébb nyugtalanító kérdés, hogy védheti-e igazát az állampolgár ilyen egyenlőtlen feltételekkel.
A Kruchina testvérek, Károly és Vince kezdettől vállalták a nyilvánosságot. Mindketten fiatal diplomások, vallásos, erős lelkű család áll mögöttük. A velük történtek összefoglalóját feltették a világhálóra, és tanúskodtak a parlament emberjogi bizottságának első, akkor még nyilvános ülésén is. Ma már nem akarják ecsetelni a borzalmakat, amelyeket átéltek, láttak, nem akarnak gyűlöletet hordozni magukban. Igazuk mellett azt is tudják, hogy nekik nagy szerencséjük volt.
Őket is váratlanul rohanták le a rendőrök, hazafelé tartottak. Útközben két amerikai újságíró csatlakozott hozzájuk, akik a hazai események felől érdeklődtek. Hamarosan dermedten kellett végignézniük, hogy mit művelnek a fiúkkal a rendfenntartók. Az újságírók jelentkeztek tanúnak, amit nehezen akartak elfogadni. Tizenegy rendőr ellentmondásos vallomása állt szemben a testvérek és az újságírók állításaival. A Civil Jogászbizottság meghallgatásán a fiatalok már arról számolhattak be, hogy a Budapesti Nyomozó Ügyészség 2006. december 6-án megszüntette az ellenük folyó eljárást, mivel a nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható bűncselekmény. Magyarán: a rendőrök hazudtak, hamisan vallottak. Nem tudunk arról, hogy ennek lett-e következménye a rend őreire nézve.
Hogy mi lesz azokkal a szintén vétlen fiatalokkal, akik nem tudnak felvonultatni ilyen tanúkat, és az ellenük emelt vádat csupán a rendőrök állításaira alapozzák? Számos becsületes család él emiatt több hónapja pszichés nyomás alatt… A leírt és elmondott tanúvallomások szerint előfordult a rendőrök és börtönőrök általi szexuális jellegű fenyegetés is. Különösképp a fiatal férfiaknak járt ez ki. Vannak fiatalok, akik magukba zárják az átélt megaláztatásokat. A büntetés-végrehajtási intézetekben motozás címén történt mezítelenre vetkőztetést, ami férfit, nőt egyaránt érintett. Mások feljelentést tettek kínzás, embertelen, megalázó bánásmód miatt. A bizonyítás nehéz, s újabb lelki terhet jelent, néhányan mégis vállalták. Az említett ügyek körül is csönd van.
Amolyan állott, börtönszagú.
Csáki József kislánya és barátai szabadulásakor vette a videokamerát, és részletesen elmondatta velük azt a tíz napot, amelyet elvettek a fiatalságukból. Részint a dokumentálás miatt tette, de azért is, hogy bizonyítsa: nekik nincs takargatnivalójuk. Csáki Lívia, Garamszegi Laura és Tarsoly Milán tizenkilenc, illetve húszévesek, gyermekkori barátok. Lívia az idegenforgalomban szeretne dolgozni, Laura fontolgatta, hogy a Rendőrtiszti Főiskolára jelentkezik. Milán elsőéves egyetemista. Mivel a lányok Érden laknak, ahová 11 óra húsz perckor indul az utolsó busz, hazafelé készülődtek a belvárosból. Milán a megállóig szokta kísérni őket. Szeptember 20-án este két üres busz is elhúzott előttük. Míg keresték, hogyan juthatnának tovább, a Rákóczi úton belekeveredtek a könnygáz elől futó tömegbe. A Rókus-kórház előterében szerettek volna menedéket lelni, de nem engedték be őket. Továbbrohantak, a Horánszky utcában egy kollégium kapuja nyitva volt, többekkel oda futottak be, félelmükben elbújtak. Amikor a rendőrök rájuk törtek, azonnal feltették a kezüket. Innentől csak „ribanc” volt a nevük. A testükre számokat írtak. Milán kérte, őt verjék, ne a lányokat. Ájultan vonszolták a rádió épülete felé. Több, addig egymást nem ismerő fiatal hasonlóképpen számol be erről az útról és a későbbiekről. Ezek nyomán számos rendőri bűncselekményre, valamint a büntetés-végrehajtási intézetekben történt veszélyeztetésre és atrocitásra derült fény. Lívia, Laura és Milán ügyének folytatását május végére tűzte ki a Budapesti Nyomozó Ügyészség.
A Civil Jogászbizottság filmjén megszólalnak még egyetemisták, vidéken élő szakmunkások, vállalkozók, pályakezdő értelmiségiek. Főképp húsz és harminc év körüliek, van közöttük külföldi állampolgár is. Rendezett családból jöttek, büntetlen előéletűek. Van, aki első szavazóként bizalmat adott a regnáló hatalomnak, van liberális gondolkodású, nemzeti értékeket valló, valamint vallásos. Már arra is van erejük, hogy egymást segítsék, tartsák a kapcsolatot sorstársaikkal. Időközben arra is ráébredtek, hogy ami velük az éjszaka leple alatt történt, az csak főpróbája volt a következő „látványos” felvonásnak.
Vannak országok, ahol egy kiváló sportembert visszavonulása után is tisztelet és megbecsülés övez. Nálunk a földre dobták, minden arra járó maszkos ember belerúgott, s amikor már nekik is sok volt, meg a kamerát is látták közeledni, továbbfutottak.
Ez történt Budapesten október 23-án a Madách tér és a Károly körút sarkán volt öttusázó olimpikonunkkal. Üres volt a keze, szabad a szíve Fábián Gábornak, aki békében szeretett volna hazajutni Újpestre a családjához. Nem engedték. Ehelyett több helyen eltörték a lábszárát, ugráltak a testén, többször leköpték, majd ujját törték. A János-kórházban rájöttek, hogy „elk…tuk” – pontosan úgy mondták, mint Őszödön a nagyfőnök… A sérült embert otthagyták, akárcsak többeket az utcán. És nem őket citálják a bíróság elé. Azóta sincs magyarázat, elégtétel a megalázásért, a fizikai károsodásért, a kieső jövedelemért, a feleségét, szép gyermekeit is sértő súlyos sérelemért.
Az idős orvos házaspár szavai szintén döbbenetesek. Ahogyan elszakadtak egymástól a könnygázfelhőben, menekültek, ahogy csak telt fizikai állapotuktól. Miközben nem tudták, kibírja-e élve a másik.
Nem lehet túllépni annak a fiatalembernek a szavain sem, akit egy sörözőből rángattak ki barátjával, kettős rendőrsorfal közé lökték őket, amelyen csak meggörnyedve, négykézláb tudtak áthaladni, miközben mindvégig záporoztak rájuk az ütések. Elmeséli azt is, hogy a barátja maradandó szemsérülést szenvedett, ő pedig még mindig nem képes elhinni, hogy ez megtörténhetett. Egy idős úr arról beszélt, hogy 1956-ban gépkocsivezetőként gyógyszert szállított Bécsből Mosonmagyaróvárra a sortűz sebesültjei számára. Évekre börtönbe került ezért. Utalt a testi és lelki kínzásokra is, amelyeknek ma is őrzi a nyomait. Mióta szabadon lehet ünnepelni a forradalmat, mindig külön megemlékezik kivégzett társairól. Tavaly október 23-án egy csokor virágot szeretett volna letenni a Kossuth téren az örökláng alá.
Elzavarták, megalázták, ütést is kapott…(mno)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése