| 
Kenedi János történész 2004 őszén az Élet és Irodalomban publikált
egy kétrészes tanulmányt, melyben a Páva utcai Holocaust Dokumentációs
Központ és Emlékhely tervezett állandó kiállításának kiegészítésére tett
javaslatot. Kenedi szerint a kiállításnak foglalkoznia kell a magyar
holokauszt utóéletével, a kommunista korszak historigoráfiai
torzításaival, és a pártállami diktatúra idején, majd a posztkommunista
korszakban is tetten érhető nyílt és burkolt politikai antiszemitizmus
jelenségeivel, melyek lehetetlenné tették a történtek tényszerű
föltárását és a tragédia őszinte feldolgozását. Kenedi tanulmánya számos
olyan tényezőre utal, illetve számos olyan dokumentumra hivatkozik,
melyeket mi is igyekeztünk megmutatni tavaszi kiállításunkkal. Ezért úgy
gondoljuk, indokolt és célszerú Kenedi János szövegét e helyütt is
közzétenni.
2004. október 8; 15.
1.
Ép erkölcsi érzékkel egyetlen megközelítésmód létezik a holokauszt közgyűjteményi megjelenítésére: együttérzés az áldozatokkal és a túlélőkkel, ami a tettesek feletti tényfeltáró ítélkezéshez vezet.
Ha a holokauszt és előélete az állami bűnözés fogalomkörébe tartozik - ahogy a historiográfiai helyét a tervezett holokauszt-kiállítás július 9-én, a Nemzeti Múzeum Dísztermében vitára bocsátott forgatókönyve pontosan kijelöli -, mitől ne tartozna a holokauszt utóélete, az irányított amnézia is e fogalomkörbe? Ha bő hatvan év nem volt elég sem az archiváláshoz, sem a tettesek és áldozatok közti, tényekkel alátámasztott vitához, a Hiány miért nem része az állami bűnözésnek? Hiszen két mulasztás is terheli az államot. Tartozik a múlt eseménytörténeti regisztrációjával és egy olyan intézménnyel, ahol ma bárki fölteheti a kérdést: ki mitől volt tettes, és ki miért lett áldozat, ő maga pedig mit tenne, ha hasonló helyzetbe kerülne?
"dávidcsillag + sarló-kalapács: Antall = zsidó-kommunista"
(falfirka 1989 és kb. 1995 között a XI. kerületi Bartók Béla úton egy könyvesbolt,
egy antikvárium és egy általános iskola mellett)
Meg lehet-e jeleníteni a Hiányt önálló kiállítótérben? mmmm A válaszhoz négy közkeletű téveszmét kell eloszlatni.
1) A hiány: passzív (köz)állapot, statikus (privát) élethelyzet. A tervezett kiállítás forgatókönyve úgy állítja be a holokausztot, mintha az 1945 telén eltűnt volna a magyar közélet Bermuda-háromszögében, 2004 tavaszán pedig leszállt volna a pesti Páva utcában. A hiány - mentális értelemben - aktív, ha ugyan nem egyenesen turbulens állapot, hisz mindenféle tényhordalékok, hiedelmek, híresztelések, képzelgések, véleményformák kevercse tölti ki a valóságos ismeretek helyét. A szocializáció folyamatában a megélt élmények szociális áthagyományozása akkor is dinamikus, ha valótlanságok, szándékos torzítások a mozgatói. Statikusság legfeljebb abban a társadalomtudományi felfogásban érvényesül, amelyet Karinthy egy fizikaszertári kísérlettel jellemzett a Tanár úr kéremben: "Pollákovics ráállt egy üveglábú zsámolyra, mire beleeresztették a villamosságot, mire Pollákovicsból szikrák pattantak és a haja égnek meredt." Ez a kísérlet egy történelmi szertárban, "üveglábú zsámoly" nélkül is hajmeresztő. A fizikai látószög torz, a torzításból levezetett történelemszemlélet hamis.
2) Ahogy a gazdálkodásban manipulációs eszköz a mesterséges hiány, úgy az a társadalmi tudatban is. A fejekben garázdálkodó mesterséges hiány annál dinamikusabb, minél több pótlólagos részismerettel kívánják helyettesíteni a holokauszt utóéletét, az előzményeivel közös történelmi folyamatba ágyazódó feltárása helyett. Ez azért különösen szembetűnő, mert a forgatókönyvben a holokauszt előtörténete tárgyszerű, és ha vannak is hibái, tudományos eszközökkel mind kiigazíthatóak. A utóélet hiánya azonban olyan, mintha a forgatókönyvről írta volna Clausewitz, ez "a kádárizmus folytatása, más eszközökkel".
3) A holokauszt a zsidó és a cigány kisebbség tragédiája. Nem! A holokauszt az egész magyar társadalom tragédiája. Ha a megemlékezés helyét beszorítják egy zsinagógába, a többségi társadalom felelősségének terhét óhatatlanul átcsoportosítják az egyik kisebbség serpenyőjére. A történelem nemzeti látószöge helyett a nemzeti kisebbségek békaperspektíváját kínálják. A cáfolat pedig nem vezethető le a zsidó veszteség magasabb arányszámából. Brechttel szólva, Egy fő, az egy fő. A tétel ugyanis az állami bűnözés v. emberi jogok és kollektív szolidaritás. Ha a zsinagógába berendezett kiállítást besuvasztanák egy skanzen cigányputrijába, a kivétel változna, de a szabály nem.
4) A szabály: a szabad identitásválasztás. Ez az alapelv egyetemes emberi integrációkat mozdíthat elő, ugyanakkor korlátozhatja a nemzetállamok kártékony versengését. Még ha nem is kiélezett a vetélkedés, a szabad identitásválasztás a társadalmi csoportok közti horizontális viszonyrendszert alakítja ki, míg a nemzetállam óhatatlanul függelmi viszonyokat teremt. Többségi törekvése ugyanis kényszerasszimilációt javall a kisebbségeknek. A disszimilációt választók lelkiismereti szabadsága így a nemzetállam foglyává válik. És mégis feloldhatatlanabbá válik az ellentét az etnikumok, vallások és felekezetek között. A dominanciaküzdelemet ritkábban kíséri külpolitikai következmény - azaz ritkábban kezdődik miatta tényleges területi háborúság -, mint ahányszor a territoriális vágy képzetének belpolitikai célzatú lebegtetése hisztériával tölti el a közéletet és polarizálja a politikai közszereplőket.
A XX. századi álmegoldások közül a szovjet típusú "nemzetközi internacionalizmus" volt a leginkább tartós. A "homo szovjetikusz"-t Rákosi keményebb, Kádár puhább kézzel gyúrta. Akár így, akár úgy: állami embert formáztak. Az államhoz fűződő lojalitás pedig kiölte a szabad identitásválasztás igényét, ami a politikai autonómiák létrejöttének se kedvezett. A politikai szabadság kezdetén az identitásától megfosztott egyén nagyobb zavarban találta magát, mint a diktatúra közepén. A diktatúra ugyanis differenciálatlanul tiltotta a lelkiismereti szabadság gyakorlásához nélkülözhetetlen egyetemes eszméket, valamint a hungarista-fasiszta ideológiát. 1990 táján a tilalomfák kidőltek. Helyüket mégsem egyformán töltötte be a szabadság. Az állami lojalitáshoz társított biztonságérzet - illetve annak váratlan hiánya - erősebbnek mutatkozott, mint az egyéni identitás vállalásához szükséges bátorság. Az előbbihez készen álltak az állami autoriter ideológiák, az utóbbihoz hiányzott a szuverenitás felfedezésében rejlő személyes mersz.
A képződménynek csupán a kezdeti évszáma (1945) határozható meg egyértelműen, a végpontja sokértelmű, 1989 és 2004 között tetszőlegesen kijelölhető. Erről a képződményről - közel teljes bizonyossággal - még elmondható, hogy a XX. század utolsó és a XXI. század első évtizedében kitöltötte az "uralkodó eszmék" helyét, mind a magas-, mind a mélykultúrában.
A forgatókönyvszerzők, Kádár Gábor és Vági Zoltán műve is e tizenöt esztendő historiográfiájához tartozik, ami szerint a holokausztnak nincs társadalomtörténeti utóélete, csak eseménytörténeti regisztrációja. Egy közgyűjteménynek azonban illik két követelményt is kielégítenie: meg kell határoznia a célközönségét és a feladatkörét. A holokauszt-kiállítás célközönsége az a közép- és felsőfokú tanuló és tanár, aki ma-holnap kezébe veszi az Antiszemita közbeszéd Magyarországon eddig megjelent három kötetét (B'nai B'rith, 2002, 2003, 2004). A feladata pedig, hogy közönsége választ kapjon arra, vajon lezáródott-e a múlt, ami a vészkorszakhoz vezetett, vagy folyamatos a történelem, amely a mai társadalmat is mozgatja. Igaz, mainapság inkább a hétköznapi ideológiák dominálják a köz- és magánéletet. Nem annyira a társadalomfilozófia magaslatában, mint inkább a köznapi szféra mélységében. Ahol a "katymaz" - jobb szó híján nevezzük így azt, amire mottónk is utal - szándékolatlan szociálpszichológiai eredmény. A "katymaz" eredete a Rákosi/Kádár-korszakra vezethető vissza. Az antiszemitizmus feléledését elkerülni hivatott hibás elgondolások vagy az antiszemitizmustól való félelem politikájának társadalompolitikai következménye. Bibó István kifejezésével szólva, a félelem politikájának és nem az értelem politikájának eredménye. Csakúgy, mint a "létező szocializmus" idején rögzült cigányellenes társadalmi előítéletek transzformációja a privát szférából az állami bűnözés területeire. Amiért a problémát érdemes a forgatókönyv megvalósításáról szóló vitába beilleszteni, az kérdés és állítás formájában is megfogalmazható.
A belügyi funkciókat ellátó szerv, a KEOKH 1941-ben játszott szerepét említi a forgatókönyv, az 1945 utánit azonban nem. A hiány okát felvető kérdésre vajon azt válaszolná-e a szerzőpár, hogy 1941-ben 23 ezer ember élettől való megfosztásában játszott szerepet ez a közhatalmi szerv, ám 1945 után már nem számít azoknak élete, akiket a szabad költözködés jogától fosztottak meg a KEOKH közbeiktatásával? Vagy azt felelné, hogy az 1941-es tömegmészárlás színtere - Máramaros vármegye - zsidó és magyar szórványaiban sem tartozik a nemzethez 1945 után? Esetleg megkülönböztetné az emberi méltóság megfosztásából eredő lassú halált - amit a nem kívánt országban elszenvedett évek száma a pszichoszomatikus betegségek sokasodása révén okoz - a KZ-lágerben elszenvedett gyors haláltól? Vagy nézzük a fonákjáról: az a KEOKH akkor sem tartozik a vészkorszak utóéletéhez, ha ez az a szerv, amelyik 1946 és 1949 között jóváhagyta 14 300 Palesztinába, illetve Izraelbe kivándorló zsidó útlevélkérelmét?
A kérdés tehát: mi történt 1948 októbere-novembere után, azt követően, hogy a Válaszban megjelent Bibó István A zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmánya?
A kérdés és az állítás logikáját követve írásunk 2. részében kísérletet fogunk tenni arra, hogy jelzésszerűen bemutassuk, milyen levéltári forrásokból és publikációkból lehetne "berendezni" a Hiány-termet. Mintha csak kiállítási tárlót nyitnánk: ráírjuk PÁRT, a vitrinbe pedig teszünk egy "képet". Például, hogy a Rákosi utódlásán mesterkedő Kovács István, a budapesti pártbizottság első titkára 1956. július 11-én tudatja J. Andropov moszkvai nagykövettel, hogy "nehéz jelöltet találni az MDP KV első titkári posztjára, [mert...] helytelen lenne a zsidó nemzetiségű elvtársak közül választani valakit." (Közli Varga László, Levéltári Szemle, 1997/1.)
Egy másik tárlóra ráírjuk: KÜLPOLITIKA. És egy hivatalos feljegyzésből idézünk. A szovjet külügyminisztérium 5. Európai Osztályának vezetője, I. K. Zamcsevszkij, az SZKP KB póttagja megbeszélést folytatott a moszkvai magyar követtel, 1956. november 28-án. A SZU antiszemita politikájához dörgölődző Boldoczki János - a feljegyzés szerint - az "ellenforradalom" elsődleges okának tartotta a származási tényezőt. "Az MDP legfontosabb pártfunkcióiba (...) nem is magyar nemzetiségű embereket helyeztek". A követ továbbá elpanaszolta, hogy a kereskedelmi minisztériumot a "jó magyar" miniszter feje felett helyettese, a "zsidó, kispolgári származású" Háy László irányította, a honvédelmi minisztériumot pedig a "nemzetiségét tekintve zsidó, kispolgári származású" Nógrádi Sándor. "Amikor pedig a külügyminiszteri posztot maga Boldoczki foglalta el, igen nehezen boldogult a helyettesével, Bereivel (nemzetiségét tekintve zsidó, származása kispolgári). (...) A népi káderek nem kaptak igazi segítséget munkájukhoz és nem tudták vezetővé kinőni magukat" - olvasható a beszámolóban (Gál-Hegedűs-Litván-Rainer: A Jelcin-dosszié, Századvég-1956-os Intézet, 1993, 137-140 pp.).
POLIKAI RENDŐRSÉG címmel hasonló tárlót nyitunk majd, ahová beillesztjük, hogy 1971-ben, a KGB Központ kifogásolta az ORFK-főkapitány zsidó származását, valamint megállapította, hogy az Állambizonsági Szolgálat III/I-es hírszerző részlegénél "a legrosszabb a helyzet (...), mert tizenhét osztályvezető közül tizenhárom zsidó." (Ch. Andrew-V. Mitrohin: A Mitrohin-Archivum, Talentum, 2000, 290. p.) 1945-ben, a parlamentáris demokrácia kezdetén, főként származás szerint fésülték át a rendőrségi állományt. "Vallás szerint 28 zsidót, 85 fő keresztényt" bocsátottak el - jelentette Péter Gábor, a budapesti PRO főnöke Rákosinak és Farkas Mihálynak, 1945. június 21-én (OSZK, Kézirattár, Farkas Vladimir fond). A politikai rendőrség a megrendelők szolgálatára állt. A mindenkori zsaroláshoz és az ad hoc koncepciós perekhez származás szerint is lehetett rendelni áldozatokat. A BM rezerválta a hungaristák és cionisták adattárait. A pártállami antiszemitizmus "kezelése" azonban korántsem ment volna az MDP/MSZMP, valamint a III. Állambiztonsági Főcsoportfőnökség és jogelődje, a Politikai Nyomozó Főosztály kiegyensúlyozó akrobatikája nélkül. Benkei András belügyminiszter, a zsarolások és kedvezmények osztogatása céljából, listát állíttatott össze a Horthy-adminisztrációhoz elkötelezett személyekről. Az MSZMP PB-nek 1969. október 24-én átadott lajstromban szereplő 2823 párttag jelentős része akkor a III. Főcsoportfőnökség, a BRFK és az ORFK kötelékében, kisebb része a pártállami apparátusban dolgozott. Korábban mindannyian a VKFK-2, a Prónay-különítmény, a Hunyadi Páncélgránátosok stb. tagjai voltak (BM Központi Irattár 1-a 1593/1969). Ugyancsak a BM-ben, de a belügyi főhatóság Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztályán őrizték a Magyar Cionista Szövetség teljes tagnyilvántartását, mintegy 37 000 ember személyes adatait, valamint az M.C.SZ. hat szakosztályának és nyolcvan helyi csoportjának adattárát (idézi Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon, Múlt és Jövő Kiadó, 2000). Ugyanakkor az MDP/MSZMP Párttörténeti Intézetében helyeztek el a néhai Magyar Királyi Államrendőrség által keletkeztetett negyvenezer kartont, köztük az 1932 és 1944 közt nyilvántartott cionistákét (részben ismerteti Borsányi György: Ezernyolcszáz kartoték a budapesti baloldalról, Valóság, 1983/9.).
Végül egy példa a Hiány-terem egy teljes tárlójának tartalmára, melynek címe: KONCEPCIÓS PEREK ÉS ELŐKÉSZÜLETEIK:
- A népügyészség harminc csallóközi cigány halála "közvetlen okozójának" nyilvánította a nyilas Pácza Józsefet (Karsai László: Elsikkasztott történelemlecke, Népszabadság, 2004. augusztus 13.). A vásárúti tömeggyilkosság mindössze egy abból a 748 peranyagból, amelyet Karsai László áttanulmányozott a még ötpárti koncepciós perek 1945-1946-os népbírósági ítéleteiből.
- A már egypárti koncepciós perek közül kiemelkedik dr. Dénes Béla orvos - a szociáldemokrata párt cionista szervezete, az Ichud Mapai vezetője, a Magyar Cionista Szövetség alelnöke - és társainak 1949. májusi letartóztatása után kezdődő, számára öt év börtönnel végződő pere (Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon, Kairosz, 1999).
- A moszkvai zsidóper hasonmás-perei 1953. január 13-án dr. Zádor Imre ügyével kezdődtek. A propaganda harsány volt, az elhallgatás viszont beszédes a Szabad Nép 1953. március 20-i, a Bűnös orvosok felelősségrevonása című cikkében. (Dr. Zádor Imre 2002-ben hozott rehabilitációs végzése fellelhető a Legfőbb Ügyészség irattárában).
- Dr. Székács-Schönberger István pszichológusprofesszort cionista kémkedés vádjával letartóztatta a BM ÁVO 1953. január 13-án, és szeptemberig magánzárkában tartotta, napi fizikai bántalmazások közepette. (Benedek István Gábor: Orvosper - 1953, Népszabadság, 1989. november 25.)
- 1953-ban, cionista váddal tartóztatták le többek között Benechofsky Imrét, Stöckler Lajost, Domokos Miksát, dr. József Andrást és Csengeri Leót (értékelő ismertetés: A Tényfeltáró Bizottság jelentése [Ormos Mária, ill. Zinner Tibor munkabizottsága], Zrínyi, 1991).
- 1953. január 3-án "cionizmus és kémkedés" gyanújával tartóztatták le Péter Gábor altábornagyot, az ÁVH vezetőjét. Az MDP KV február 19-i ülésén a cionizmus-fasizmus-kémkedés összefüggéseiről szóló konfabulációt Rákosi Mátyás adta elő: "A Péter-ügy felgöngyölítésével kapcsolatban kiderült, hogy Péter körül - azon kívül, hogy rendőrspiclik voltak - ezeknek a rendőrspicliknek a túlnyomó többsége vagy cionista volt, vagy aktív nyilas Gestapo-ember, és ezek már a felszabadulás előtt vagy Horthynál, vagy a Gestapónál dolgoztak. Péterék kártevő munkája abban merült ki, hogy elrejtették azokat a bizonyítékokat, amik a magyar cionisták kémtevékenységére vonatkoztak. (...) Ugyanakkor a cionisták [a felszabadulás után - K. J.] újra benyomultak ezekbe a népi demokráciákba (...) és mint a JOINT, ilyen jótékonysági egyesületek, és a többi elkezdték a maguk munkáját. (...) A legnagyobb cionisták Amerikában vannak és ami döntő, onnan kapják a pénzt. (...) A Szovjetunióban, vagy Bulgáriában (...) előtérbe került a cionizmus, mint kémszervezet." (MOL 276 f. 65/30 öe., Rákosi előadói beszédét idézi A Tényfeltáró Bizottság jelentése, op. cit.)
- Budapesti és szegedi diákok ellen izgatási pert kezdeményezett az Állambiztonsági Szolgálat, 1967. június 28-án "cionista tevékenység" vádjával.
- A 70-es és 80-as évek etnikai reneszánsza idején szerveződött, részben tudományos körökről, például Scheiber Sándor tudományos szemináriumáról és Gadó György Salom című kiáltványa és a Magyar Zsidó szamizdat-folyóirata körüli emberekről "cionista szervezkedés" jogcímen E. (Előzetes Ellenőrző), Cs. (Csoport), Sz. (Személyi) és V. (Vizsgálati) dossziékat fektettek fel (ÁSZTL "Jubilálók" fn. 13-Cs-758. sz. dosszié és az ennek lezárása után megnyitott V-155.325/1-2. dosszié; a BM III/III-2. osztályiratai és jelentései, valamint a III/I.-4. [Izrael] osztályiratai a III/I. jogutód szervének, az NBH-nak az irattárában).
- Antiszemitizmus vádjával kriminalizálták az MSZMP és a KISZ ifjúságpolitikájával ellentétes, "nyugatos" életformát meghonosító szubkultúrákat. A kriminalizálás valódi indítéka kiolvasható a BM 1965. október 20-i jelentéséből: "A galerik tagjai az elmúlt években október 23-a évfordulóját az ő szemszögükből kívánták megünnepelni". Az antiszemitizmussal azonban hatékonyabban lehetett riogatni, mint az "ellenforradalmi veszély" felemlegetésével. 1966 áprilisában és decemberében, a belvárosi galerihez tartozó Szabó György és társai perben a II. r. vádlottat, Frankl (Hajas) Tibor elsőéves bölcsészhallgatót, költőt és képzőművészt helyezték az ideológiai céltábla közepére. Azon túl, hogy a besúgói jelentés szerint egy sörözőben Ribbentrop szerepét alakította, a vád mindössze egyetlen tárgyi bizonyítékon alapult. Hajas az íróasztalán két vaskeresztet és néhány Hitler idején vert, horogkereszttel ellátott 50 pfennigest őrzött egy fakazettában. A kevés tényre sok propaganda jutott, csak a fővárosi nyomtatott sajtóból néhányat említve: Szabó László: A belvárosi nagyfiúkról, Népszabadság, 1966. április 19.; Várkonyi András: Sok van a rovásukon, Tükör, 1966. március 8. és Máriássy Judit: Fenegyerekek, ÉS, 1966. május 21. (A Szabó György és társai per iratai: ÁSZTL V-152-296/1-4, O-12-548. A koholt perről 1967-ben a BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnöksége külön állambiztonsági tankönyvet is készített a Rendőrtiszti Főiskola hallgatói számára: Huliganizmus és a belvárosi galeri, ÁSZTL, Tanulmányok sorozat 47. sz. Kultúrpolitikai fenyegetésként Aczél György még évekig használta célpletykára Hajas nevét: "Le kellene mondaniuk olyan zsidó-fasiszta művészek népszerűsítéséről, mint Hajas Tibor" - üzente a Mozgó Világ szerkesztőinek [Beszélő, 1982/1.]).
- A rasszizmus vádjának mellőzésével is kriminalizáltak ifjúsági szubkultúrákat. A koncepció abban állt, hogy nem a fajgyűlöletet tartották büntetendőnek. A punkok Mosoly együttesének szlogenje - cigánymentes övezetet! - országosan elterjedt falfirka volt, de csak felfüggesztett börtönre ítélték a zenészeket, 1983 júliusában. Pedig ezt énekelték:
"Fehérnek születtem, árja vagyok,
Mégis többet kapnak az állat, tolvaj arabok,
A bevándorló bére csak a halál lehet!
El kell üldözni a négereket!
[...]
Elpusztítok minden cigányt, felnőttet és gyereket!
De elkezdeni kiirtani csak egyetértésben lehet.
Ha elvégeztük, kiírhatjuk: cigánymentes övezetet..."
(Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött - Hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korszakban, GM és tsai, 2002, 350. p.)
2.
A 2005-ben megnyíló holokauszt-kiállítás forgatókönyve fumigálja a vészkorszak utóéletét. Előéletét a magyar zsidó emancipáció betetőzéséhez, 1895-höz köti. Utóéletét miért nem igazítja a polgári jogegyenlőségen alapuló szocialista forradalomhoz? 1956. november 2-án, a budapesti rabbi-kar, a MIOK és a budapesti izraelita hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottsága nyilatkozatot tett közzé a Szabad Kossuth Rádióban: "A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. (...) Egynek érzi magát a szabad hazával." Az egyedüli magyarázat az volna, amit Kovács Éva szabatosan kifejtett a forgatókönyv szakmai vitáján, a Nemzeti Múzeum Dísztermében, június 9-én: lehet, hogy a Vági Zoltán-Kádár Gábor szerzőpáros a történelemből kifelejtette a történelmet? Netán a szerzőpár az emancipációval gazdaságilag konszolidálódott burzsoáziát a szabadelvű citoyennitás fölé helyezi?
Az előző részben elkezdett hiány-leltárt folytatjuk. Példákat keresünk arra, hogy az állami bűnözés cél/eszköz rendszeréből milyen dokumentumok kerülhetnének a Hiány-terem egyik oldalára (A), milyen civil magatartásformák és személyes megnyilvánulások a másikra (B). A hiány ugyanis nem e két utóbbi szféra közötti kölcsönhatásban keresendő.
Rendhagyó eljáráshoz kell azonban folyamodnunk. A Soá utóéletének lelőhelyeit, forrásait a főszövegben helyezzük el. A szokványos végjegyzeteteléssel ugyanis azt a látszatot keltenénk, mintha önálló kutatómunkánk eredményét adnánk az olvasó kezébe, mások ismereteit pedig a kisbetűs jegyzetek közé csúsztatnánk. Holott írásunkkal nagyrabecsülésünket szeretnénk kifejezni azon kutatók előtt, akik a megismerést korlátozó kutatási feltételek ellenére, a rasszizmus redivivuszának számos kútfőjét tárták fel a legújabb kori történetírás számára és a társadalmi önismeret elmélyítésére. Az érdem az övék.
(A) Intézményesített tabuk
A forgatókönyv írása idején már hozzáférhető lelőhelyek, források és publikációk, a Rákosi/Kádár-kori cenzúra főbb tárgykörei szerint csoportosítva:
KÜLPOLITIKA
- Vélt, vagy valós szovjet érdekből, mélyen hallgattak az 1941 július-agusztusában 23 ezer áldozatot követelő Kamenyec-Podolszkij-i (Ukrajna) vérengzésről és a holokauszt magyar segítőiről (Majsai Tamás: A Kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben, a Ráday Gyűjtemény Évkönyve, 1984-85);
- Az MSZMP 1960. június 28-án egyeztetést kezdeményezett a szovjet, lengyel és csehszlovák külügyi vezetéssel és úgy határozott, hogy szelektált dokumentumokat küld Eichmann jeruzsálemi tárgyalására. Kádár álságosan felszólalt a PB-ülésén: Magyarország akár ki is kérhetné a tömeggyilkost - mondotta. Így adott nyomatékot Szirmai István követelésének, miszerint az Eichmann-pert a "nyugatnémet neofasizmus" és a magyar fasiszta emigráció elleni propagandára kell felhasználni, az ügy alkalmas a cionista mozgalom és a fasiszták háború alatti együttműködésének leleplezésére, a cionista izraeli vezetés kompromittálására (az MSZMP PB előterjesztését, vitáját és határozatát kimerítően ismerteti Kovács András: A magyar zsidó politika a háború végétől a kommunizmus bukásáig, Múlt és Jövő, 2003/3.);
- Magyarország jó két évtizedre megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, 1967. június 12-én. A hatnapos arab-izraeli háborútól kezdődően pártutasítások, minisztertanácsi határozatok rendelkeztek a PFSZ támogatásáról, ide értve Carlos terroristáinak támogatását is (MOL 288. f.11/21-49.).
BELPOLITIKA
- Az 1946. május 21-i kunmadarasi pogromban két zsidót - Kuti Ferenc tojáskereskedőt és Rosinger István fuvarost - meggyilkoltak és tizennyolcan megsebesültek. A Betar cionista szervezet tüntetést toborzott a parlament elé az áldozatok iránti szolidaritás kinyilvánítására, amiről a SZEB-cenzúra csak korlátozottan engedett tudósítani néhány napilapot, köztük a Szabad Népet, amely a Hitlerjugend masírozásához hasonlította a cionista felvonulást (idézi Kovács András op. cit; Vörös Éva: Kunmadaras - Újabb adalékok a pogrom történetéhez, Múlt és Jövő Kiadó, 1994; Novák Attila: Átmenetben - A cionista mozgalom négy éve Magyarországon, Múlt és Jövő Kiadó, 2000);
- 1946 pünkösdjén felgyújtották a makói zsinagógát (MOL 283.f. 10/264.öe.);
- 1946. február 26-án tüntetés volt Ózdon, az MKP helyi "népszerű antiszemita kommunista vezetője" ellen. Az ózdi párttitkár, az MKP KV főtitkárságához írt, március 12-i feljegyzésében fölpanaszolja, hogy "a városban nemcsak az antiszemitizmus, hanem Pártunkban a fasizmus ütötte fel a fejét." (MOL 274.f.4/123.öe.);
- Az 1946. július 29-i és augusztus 1-i miskolci pogrom két "malmos" zsidó halálához vezetett. Mint az imént felsorolt esetekben, itt is rendre felmerült a gyanú, hogy az "MKP provokálta ki az "antikapitalista" tüntetéseket". Az ügyek napisajtó-tudósításainak cenzúráját a "minden gyanú felett álló" SZEB gyakorolta, szovjet előjogokkal (Varga János: A miskolci népítélet, 1946, Medvetánc, 1986/2-3. Az 1945-46 közti pogromokat feltárta Szakács Sándor-Zinner Tibor: A háború "megváltozott természete", Genius Gold Rt. Kiadó, 1997);
- Az '56-os forradalom alatt, október 26-án, Miskolcon lincselésbe fordult a békésnek indult tüntetés. Az "Üsd a zsidót!" felszólítás, a "piszkos zsidó" és egyéb szitokszavak hallatán fölkoncolták Gáti Gyula alezredest, a miskolci rendőrkapitányság bűnügyi helyettesét (az esetet feltárta Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplén megye in: Szakolczai Attila-Á. Varga László (szerk.): A vidék forradalma 1956 I. k. 1956-os Intézet-Budapest Főváros Levéltára, 2003, Standeisky Éva: Elmismásolt antiszemitizmus, elhallgatott múlt, ÉS, 2004/34.).
PÁRTÉLET
- A holokauszt magyarországi túlélői között megháromszorozódott a szervezett cionisták száma, a II. világháború előtti állapotokhoz képest (a Bázelben, 1946 decemberében tartott XXII. cionista kongresszuson nyilvánosságra hozott statisztikai adatok szerint). 1948-ban, a Magyar Cionisták Szövetsége hivatalos összesítésében 58 ezer sékel vásárlásáról és 15 ezer bejegyzett tagról számol be. Nemcsak a tagok, hanem a cionista egyesületek és szervezetek száma is bővült. 1945-ben 3000, 1946-ban már 6000 gyereket gondoztak, 800 gyerek tanult a Tarbut-iskolákban, a cionista mezőgazdasági és ipari kollektíváknak pedig 3500 tagjuk volt 1947-ben (Novák Attila: Átmenetben...op.cit., Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, MF, 1985). 1949-ben Szirmai István, az MDP zsidó ügyekért felelős funkcionáriusa - 1945 előtt az erdélyi cionista mozgalom tagja - pártszerű beadványban indítványozta a cionista szervezetek radikális felszámolását. A Titkárság adminisztratív intézkedés helyett, óvatosabb lavírozást ajánlott (Novák Attila: Átmenetben...op.cit.). Az MDP végül Szirmai megformulázását tekintette irányadó elvnek 7622 cionista eltávolításánál: "a cionizmus reakciós, nacionalista mozgalom, ellentétben áll a marxizmus-leninizmussal, a párt politikai és ideológiai irányvonalával" (MOL 276f.54/77 ö.e.);
- Ezt a definíciót fejlesztette tovább Gerő Ernő Rákosihoz írott feljegyzésében, 1953. március 1-jén: "A kihallgatások anyagából világos, hogy a két világháború közti Zsidó Tanács tagjai valamennyien Gestapo ügynökök voltak. (...) A tárgyaláson majd ki fog derülni, hogy nem antiszemitizmusért tartóztattuk le őket, hanem mert Gestapo ügynökként a szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek." (MOL 276.f. 56/184 ö.e.) Gerő elgondolásából eredt az a fantazmagória is, hogy [a szovjetek által 1945-ben elhurcolt] Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt keresendők (ld. a Stöckler Lajos és társai ellen, 1953. május 26-án kidolgozott vizsgálati tervet az ÁSZTL 150.301/IV dossziéjában);
- Az egyesületi jog szabadsága fölött olyan tisztségviselők őrködtek, mint pl. Sós Endre MIOK-elnök, aki "Sipos" fedőnéven a következő jelentést adta a Politikai Nyomozó Főosztálynak, 1960. március 7-én: "Gregor elvtárs kérésére beavatkozással lemondattam a hitközségi elnököt és kemény figyelmeztetést adtam Berkovits rabbihelyettesnek. Közöltem az ortodox rabbihelyettessel, hogy amennyiben nem viselkedik rendesen, elbocsátom. (...) Erősen cionista beállítottságú. A múltbeli hitközségi vezetőség pedig szintén a cionizmus felé hajlott." (Közli Gadó János, Szombat, 2001/3.);
- Informális numerus clausus érvényesült az MDP/MSZMP személyi, kinevezési politikájában. Az MDP/MSZMP ugyan nem állapított meg olyan formális származási kvótákat, mint amilyeneket a Nemzetgyűlés hagyott jóvá 1920. szeptember 20-án (XXV. tc.). Informálisan mégis ügyelt arra, hogy a hatalmat ne zsidók reprezentálják.
- Hiányzott a származási, vallási, vagy hitfelekezeti referencia, a hatalom mégsem vaktában gyakorolta az informális numerus clausust. A magyarországi egyetemekről kiszorított, tanulmányaikat a csehszlovák polgári demokráciában folytató diákokat a moszkvai emigrációból hazatért Gerő Ernő kategorizálta: "a brünniek közül aránylag nagy számban vannak ellenséges elemek (...) a brünniek a burzsoá-értelmiség kategóriájához tartoznak. (...) szerintem az ÁVH-nak tovább kell folytatni a brünniekkel kapcsolatos munkáját (...) megmaradjon-e jelenlegi beosztásában, vagy leváltandó és kisebb funkcióba helyezendő." (MOL 276f. 164/184 ö.e.)
- Az informalizmus egyik, az MDP-korszakból származó támpontja található Losonczy Géza Révai Józsefhez írott levelében: "Rákosi elvtárs (...) nyomatékosan aláhúzta, hogy óvakodjunk az "ügyes, kispolgári zsidó intellektuelektől". Ezekkel legalább ugyanannyi bajunk lehet, mint azokkal az értelmes munkásokkal, akiket be fogunk hozni - azzal a különbséggel, hogy míg a munkásembereknél néhány év keserves-verejtékes munka meg fogja hozni a maga gyümölcsét, addig az előbbi kategóriánál sosem tudhatjuk, mikor válhatnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtásának ürügyén." (idézi Kovács András op.cit.);
- Az MDP és a bíróságok közötti utasítási viszonyt is informalizmus jellemezte. A zsidó hitközség elöljárói és tisztségviselői ellen foganatosítandó perhez a következő utasítást adta Rákosi Mátyás főtitkár, 1953. január 24-én: "Úgy kell kezelnie [őket - K.J.], mint verembe esett rókát. (...) A rendelkezésünkre álló dokumentációt is szükség esetén fel kell használni ebben a munkában." (MOL 276.f. 65/184. ö.e.);
- Az informalizmus másik igazodási pontját, már az MSZMP idején, Kádár János fogalmazta meg, 1967. június 13-i beszédében: "A dolog azzal kezdődött, hogy Izrael megfenyegette Szíriát. (...) A múlt héten háború volt, s hogy abban nem voltunk benne, az mégis a jó politikai vonalvezetésnek köszönhető. És ha én valahol összetalálkozom az Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom verni rajtuk a port!" (idézi Kovács András op.cit.);
- Az informalizmus egy további igazodási pontját a karrieristák kínálták. Az 1957-ben a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, majd a Munka Érdemrend Aranyfokozatával is kitüntetett Sós Endre, a MIOK elnöke írja Kádár Jánosnak: "Az ellenforradalom idején mindent megtettem, amit tehettem, családommal együtt a népi hatalom védelmében. (...) Az Állami Egyházügyi Hivatalban dolgozik most az a személy, aki az ellenforradalmi vihar golyózáporában vitt fel a belügyi szervek egy szabadsághegyi villájába, ahol éjszaka memorandumokat készítettem az ellenforradalom ellen. Ez a tanú és mások is igazolhatják, hogy miképp dolgoztam az ellenforradalommal szemben az ellenforradalmi Írószövetségben, és miképp adtunk otthonunkban menedéket azoknak, akik hűek maradtak a párthoz." (MOL 288.f. 22/1967/20.ö.e.);
- Az MSZMP, hogy az '56-os forradalmat a "Horthy-fasiszták" és a '45 előtti népi írók összeesküvéseként állítsa be, mesterségesen gerjesztette a népi-urbánus ellentétet. Igaz, az ellentét gerjesztése az illegális MKP és a legális MDP időszakára nyúlik viszsza. A Szabad Nép 1945. március 25-i számában közöltette a kriptokommunista Darvas József antiszemita hangvételű Őszinte szót a zsidókérdésben! című publicisztikáját, valamint a Társadalmi Szemle 1946/5. számában a Zsidókérdés Magyarországon című, szintúgy antiszemita értekezést, amelyet a II. világháború előtti szociográfiai mozgalomba beépített, Szentmiklóssy álnéven publikáló Molnár Erik írt, aki Rákosi idején moszkvai magyar követ, igazságügy- és külügyminiszter, Kádár idején az ELTE tanszékvezetője és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója volt;
- Az MSZMP "pártszerűen" kitért az 1968-as lengyelországi antiszemita kampányt megindító Moczar tábornok akciója elől (MOL, az MSZMP Agit.prop. Osztály és a Külügyminisztérium iratai).
KORRUPCIÓ ÉS FEKETEGAZDÁLKODÁS
- Közvetlenül a II. világháború után, a Briha nevű szervezet intézte a törvényes izraeli kivándorlást Magyarországról. 1945-ben a vezetőit letartóztatta a politikai rendőrség, majd - fejenként 20 ezer dollár ellenében - szabadon engedte őket. Geyer Albert rabbit, az egyik "őrizetest", kb. másfél millió forintért engedte szabadon Péter Gábor (ÁSZTL V-150-028);
- A magyarországi zsidó magánszemélyek támogatására, a JOINT és a Nemzeti Bank, mintegy 170 000 dollár értékű szerződést kötött 1947. július 1-jén. Bizonyosan részesültek ebből közhatalmi szervek, mint például a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Csoportfőnöksége, a Magyar Országos Letartóztató Intézet őrszemélyzete, a BM rendészeti osztálya, a Népfőügyészség stb. De hogy civilek kaptak-e bármiféle támogatást vagy segélyt, az nem derül ki a politikai rendőrség aktáiból (ÁSZTL V-VII/14 és O-195);
- 1949. január 31-én Ehud Avriel izraeli nagykövet 50 ezer zsidó kivándorlásáról kezdett tárgyalásokat Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettessel. Mivel Rákosi lealkudta a keretszámot, február 17-én már csak 30 ezer főről folyt tárgyalás Berei Andor külügyi államtitkárral. Végül, 3-5 ezer ember kiengedését lebegtette az izraeli tárgyalók előtt a magyar fél (MOL XIX-31-1-k 12.29 ö.e.) A meghiúsult és a megvalósult kivándorlás alapvető társadalomstatisztikai adatai megtalálhatók Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után - 1939-1945, MTA Történettudományi Intézet, 1995);
- 1949-ben, a JOINT 2 millió dollárt ajánlott fel 25 ezer zsidó kivándorlása fejében a magyar államnak. Vas Zoltán, az MDP PB gazdasági feladatokkal megbízott póttagja, 1 millió dollárt kért 5 ezer kivándorlási engedélyért (idézi Yehuda Bauer: Out of Ashes, Pergamon Press, 1989);
- Ezek a precedensek is sarkallották az ÁVH-t a szovjet típusú, autark gazdálkodásra. Kezdetben ugyanis a bevételen osztozkodnia kellett a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályával, illetve a BM Államvédelmi Osztályával. 1946 szeptembere és 1947 áprilisa között, az ÁVH egy saját textilcéget működtetett pénzmosodaként, Nemzeti Kereskedelmi Vállalat néven, Szűcs Ernő államvédelmi ezredes (a háború előtt textil-technikus, 1950. szeptember 23-án az ÁVH-n agyonverték) közreműködésével. A vállalkozás keveset hozott, a csendestársat, a bejegyzett vállalattulajdonost, Pozsonyi Endrét halálra kínozták az ÁVH-n, 1951-ben. Az MDP gazdasági osztályának kezdeményezésére Villányi Andrást, a gazdasági rendőrség vezetőjét (1950. március 20-án kivégezték) a Weiss és Stuhl bőrgyár fantomszámláinak kibocsátásával bízták meg. Egyik cég sem teljesítette a hozzáfűzött várakozásokat. A nyereséges megoldás 1950. január 1-jével született meg, Péter Gábor helyettese, Timár István ezredes (1962-től a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese, majd nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója) jogászi közreműködésével. A minisztertanácsi rendelettel létrehozott önálló Államvédelmi Hatóság saját export-import vállalatot alapított Transelektro néven. Napóleon-aranyért, perzsaszőnyegért, svájci órákért stb. útlevelet árultak, muzeális értékű festményekért szabadságot kínáltak. Az útlevél-kereskedelemből származó jogtalan bevétel 13 millió forint körül mozoghatott. A pontos összeg meghatározhatatlan. A becslés is a koncepciós pereket gyártó, koncepciós perben elítélt, majd koncepciós felülvizsgálati eljáráson átesett Péter Gábortól származik (ÁSZTL V-150-028, valamint ld. a Szénási Géza legfőbb ügyész által, 1956. december 3-án elrendelt felülvizsgálati eljárás dokumentumait in: Zinner Tibor és szerkesztőtársai: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez, KJK, 1994 3. k.);
- Elhallgatták a magyarországi zsidóknak juttatott NSZK-jóvátételt, mind az 1956. június 29-i (német) Szövetségi Kártalanítási Törvényt (BEG), mind az 1957. július 19-i (német) Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvényt (BRüG). Az NSZK pénzügyminisztere által - a Pénzintézeti Központon keresztül - a Nácizmus Magyarországi Üldözöttei Érdekvédelmi Szervezetének átutalt százmillió DM sorsát idézi az Alkotmánybíróság 1/1995 (II.8.) számú határozata. (Kőszeg Ferenc: Mennyit ér, aki megúszta?, Beszélő, 1984/11.);
- A svájci SSE segélyszervezet és a zsidó felekezet közti szerződéssel (Genf, 1959. április 10.) kapcsolatos "rendellenességek megszüntetésével" az MSZMP Agit. Prop. Osztálya is foglalkozott. A kivizsgálásba bevonták Kállai Gyulát, Szirmai Istvánt, Péter Jánost, Orbán Lászlót és Timár Mátyást, jóllehet az 1950-ben létrehozott ÁEH kebelén belül már működött egy Központi Szociális Bizottság a BM, a PM és a KÜM delegátusaiból. A miniszteriális szintű vizsgálat eredményét eltussolták (MOL 288 f.22/1967/20.öe.);
- Sós Endre "ügyes emberfogásnak" minősítette, hogy Izrael állam nagykövetsége gyógyszert juttat a rászorulóknak. 1967. július 26-án, Kádár Jánosnak írt memorandumában a nemzetközi cionista szervezetek - szerinte túlméretezett - humanitárius segélyei ellen tiltakozott: "A cionista pénzért el kellett tűrni (...), hogy Dr. Nachum Goldmann a Cionista Világszervezet képviselőjeként Budapesten kijelentse: "Küzdeni kell a beolvadás, az asszimiláció ellen. A kelet-európai zsidóság egyik legfőbb feladata az asszimilálódás minden fajtája elleni harc. Nem az antiszemitizmus, hanem az asszimilálódás ellen kell elsősorban küzdenünk"." (MOL 288. f. 22/1967/20.öe.);
- Feltáratlanok a magyar zsidók svájci bankokban letétként elhelyezett vagyontárgyai, értékpapírjai, ékszerei és a magyar-zsidó ingóságok sorsa. (Feltárható az ún. Bergier-jentésből in: Die Schweiz der Nationalsozialismus und der Zweite Weltkrieg: die Hintergründe in 25 Bänden, Zürich, Chronos Verlag, 2004. Az USA-ba került ingóságok vagyonjegyzékét részben feltárta: Vági Zoltán és Kádár Gábor: Aranyvonat, Osiris, 2001, továbbá Justice for "Gold Train" Victims, New York Times, 2004. aug. 9.);
- Ajtai Miklós, a Népjóléti Minisztérium csoportfőnöke, 1947 májusában tudatta Farkas Mihállyal, az MKP KV politikai rendőrséget felügyelő tagjával: "Jelenleg az irányunk az, hogy minél mélyebben nyúljunk bele a Joint ügyeibe, megakadályozzuk, hogy 10 millió Ft-juk a reakció támogatását szolgálja és visszaszorítsuk a cionista vonalat." A feljegyzéssel egyidőben a Joint havi 700 ezer forint értékű devizát és 5 millió forintot fordított magyarországi segélyekre. A szónoki kérdésre, miszerint működjék-e tovább a Joint Magyarországon, ha a pénze vidéken és a fővárosban is "gennyes gócokat képez", Ajtai válaszolt Farkasnak: "Meg kell találni azt a zsidó közéleti férfit, akiben a Joint reakciós vezetői megbíznak, de az itthoni intencióknak megfelelően fog dolgozni"." (Svéd László [sajtó alá rendező]: A magyar zsidóság és a hatalom [Dokumentumok], Múltunk, 1993/2-3., JOINT-irattár);
- Átjátszották a zsidó felekezet tulajdonában lévő vidéki zsinagógákat az államnak: "Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben a városoknak és a községeknek" - jelenti 1960. március 7-én, az Állambiztonsági Szolgálat II/5-C alosztályának "Sipos" fedőnevű ügynöke, Sós Endre hitközségi elöljáró. A rasekol így folytatja idézett besúgó-jelentését: "Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőivel. Végül ott is átengedték a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. (...) Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését az iskola kibővítésének céljaira. (...) Abaújszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz." (idézi Gadó János op.cit)
ÁLLAMIGAZGATÁS, ÖNKORMÁNYZAT
- Mintegy félezer Izraelbe "hazatérni" szándékozó személy ellen indított bizalmas nyomozást az ÁVO 1948/1949-ben, háromszáz útlevélkérelmezőből nyolcat bíróság is elítélt disszidálási kísérletért (Dénes Béla op.cit. A magyar disszidensek izraeli bevándorlási folyamodványai és honosítási kérelmei a bécsi és jeruzsálemi HIASZ-levéltárban);
- Kahána-Frank Samu ortodox főrabbi és dr. Reiner Imre ortodox hitközségi alelnök kivándorlási kérelmét az MDP KV-tag Vas Zoltánhoz továbbították 1950-ben (MOL 267/65/367);
- Dr. Scheiber Sándor, a rabbiszeminárium igazgatója, a 60-as, 70-es években segítséget nyújtott diákok Izraelbe meneküléséhez, Izrael belgrádi és athéni követsége, illetve a Szochnut közreműködésével (MOL 288.f. 22./1967/20. ö.e.);
- Az izraelita hitközség - némi blaszfémiával - a "szocializmus vagy halál" szlogenjével kampányolt "képviselőjelöltje" érdekében, az 1958-as országgyűlési választáson. A MIOK felhívása így szólt: "Testvéreink! Aki 1956-ban látta a Nyírségből menekülő zsidó családokat, a riadt gyerekeket, a sebekkel borított Talmud-tanítót (...), az megértette, nincs harmadik út a magyar zsidóság számára sem." (idézi Csorba László: Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig in: Hét évtized a hazai zsidóság életében, MTA Filozófiai Intézet, 1990);
- Herskó János filmrendező Aczél Györgyhöz írott levelében a növekvő antiszemitizmussal hozta összefüggésbe 1969-es disszidálását (Aczél György kézirathagyatéka az MTA kézirattárában, Herskó János visszatérése, Népszabadság, 1996. április 9.);
KULTÚRPOLITIKA
- A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) cenzúra-lajstromán összevonták a zsidó tárgyú és a hungarista, fasiszta szépirodalmi, propaganda és tudományos könyveket/hírlapokat (A fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke, Bp. 1945-1946. 1-4 k. OSZK jelzet: 813.745);
- Geyer Arthur főrabbi, A magyarországi fasizmus zsidóüldözésének bibliográfiája 1945-1958 című, a MIOK által kiadott forrásmunkáját a nyomdából egyenesen zúzdába szállították (Várdy Péter: A magyarországi zsidóüldözések a hazai történetírásban in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, MF, 1984);
- Lévai Jenő Zsidó sors [Magyar Téka, 1945] és Te vagy a tanú! [Kossuth Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, 1947] című munkáit - vállalati rendeletre - az ÁKV antikváriumainak zárt raktáraiban kellett tárolni. A fasiszta kiadványokat a tiltott antifasiszta irodalommal összevonva tartalmazták az ÁKV B-jegyzék 1-4. stencilezett füzetei;
- A határőrség által, a határátlépésnél elkobozott könyvekről ír Eörsi István Hódolat a főhadnagynőnek című publicisztikájában (in: Bedobom a törülközőt, Napraforgó Kft., 1989). A listán szerepelt például J. Loew Elmélkedések Jézus Krisztusról és Beszélgetések című műve. Az kérdés, hogy ma a VPOP, vagy Határőrség őrzi-e a 80-as években elkobzott könyveket, de az nem, hogy a tettesek észjárása alig különbözött Révai Józsefétől, a Szabad Nép főszerkesztőjétől, aki Farkas Mihálynak, Rákosi helyettesének írta 1948. június 20-án: "Ezt a csomagot - mindenféle ellenforradalmi könyv (...) - zsidók hozták Párizsból (...), szar az egész. De miért hoznak haza ilyeneket "zsidók"?" (OSZK kézirattár, Farkas Vladimir fond);
- A Pest ostroma idején alakult Wallenberg Bizottság két védnöke - Zsedényi Béla, a Nemzetgyűlés elnöke és Szakasits Árpád, a Budapesti Nemzeti Bizottság elnöke - 1945. november 11-én Budapest főpolgármesteréhez fordult, hogy adjon megbízást Pátzay Pálnak egy Wallenberg-szobor elkészítésére. A művet felállították a Szent István Parkban, majd vidékre "száműzték" (az elhurcolás és visszahelyezés ötvenéves kálváriájának dokumentumai megtalálhatók Vince Mátyás privát archívumában);
- Händel Izrael Egyiptomban című oratóriumát a Jom Kippur-i háború miatt levették a Magyar Rádió meghirdetett műsoráról (MR Újság, MR Archívum, SZER sajtókivágat-gyűjtemény a CEU-archívumban);
- Ország Lili első hazai kiállításának elhalasztását követelte Ormos Tibor, a Képző- és Iparművészeti lektorátus igazgatója az 1967. június 5-én kirobbant izraeli-arab háborúra hivatkozva. A Székesfehérvári István Király Múzeum művészettörténésze, a kiállítást rendező Kovács Péter azonban megtagadta az engedelmességet. Bár a katalógus már nyomdában volt, a kulturális minisztériumnak annyit sikerült kicsikarnia, hogy a héber betűket és ideogrammákat is magukba foglaló festmények címeinek egy részét megváltoztatták: Jerikó falai helyett Leomló falak, Exodus helyett Vonulás, Negevi látomás helyett Látomás (Kovács Péter: Egy vidéki múzeum a kultúrpolitika peremén, Mozgó Világ, 1999/3.);
- Lektorátusi feljegyzés készült Major János A biboldó mosakszik című képéről, Erdély Miklós maceszra épített mobilszobráról, amelyet a Műszaki Egyetem R-Klubjában állított ki 1973-ban (Az ész szeme Harasztÿ István tulajdonában), valamint az 1985-ös Zsidó, nem zsidó, amolyan levél-tépegetős, "szeret, nem szeret" játékáról és az 1973-74-ben készített Isten-Isten című munkájáról, a NÜÉSz kártalanítási nyomtatványának blaszfémikus variációjáról;
- Az elektronikus és nyomtatott sajtó kívánatos és nem kívánatos szereplőiről folyamatosan készültek döntés-előkészítési anyagok (in: Cseh-Kalmár-Pór: Zárt, bizalmas, számozott 1., Osiris k., 1999; Cseh-Krahulcsán-Müller-Pór: Zárt, bizalmas, számozott 2., Osiris k., 2004);
- Robert Hirsch Sábeszkor soha! című, 1964-ben több fesztiválon díjat nyert, de Magyarországon soha be nem mutatott francia-izraeli filmjének vitája a Filmátvételi Bizottság ülésén (MOKÉP irattár, Bors Ferenc MOKÉP-igazgató és Dósai István HUNGAROFILM-igazgató iratai);
- Németh Andor Kafka ou le mystère juif (Párizs, 1947) című, Réz Pál fordítása alatt álló esszéjének kicenzúrázása A szélén behajtva (Magvető k., 1973) című esszékötetből (Kardos György kiadóigazgató felmondólevele jelen sorok írójának, valamint hasonló cenzúradokumentumok a Kiadói Főigazgatóság iratanyagában);
- Lektori jelentések, pl. a Nobel-díjas Saul Bellow Mr. Sammler's Planet és Humbold's Gifts című, magyarra le nem fordított regényeiről (dokumentumok az Európa Kiadó irattárában, a Magvető Kiadó lektori jelentéseinek letéti példányai az OSZK kézirattárában);
- Bari Károlyt a cigány identitásához való elkötelezettsége miatt korlátozták publikációs és utazási szabadságában. Molnár Ferenc és Szabó B. István 1972. június 24-én kilátásba helyezte, hogy ha a nézetein nem változat, a továbbtanulását is megakadályozzák (MOL 288. f.36/1972/16 öe.);
- Csurka István 1973 márciusában, az Irodalmi Alap szigligeti alkotóházában, botrányt kiváltó módon lezsidózta Vihar Béla írót. Az Írószövetség Választmánya bizottságot küldött ki az eset kivizsgálására, s tárgyalást rendezett a szövetség kebelén belül (tárgyalási jegyzőkönyv az Írószövetség irattárában, igazoló jelentések az MSZMP Agit. Prop. Oszt. iratai között. Az esetről beszámol Fodor András: A hetvenes évek, Helikon k., 1995, II. k. 42.p.)
TUDOMÁNYPOLITIKA
- Hogy tudományosnak tűnő szövegkörnyezetben, antiszemiták rebelliójaként ábrázolja az '56-os forradalmat, az MSZMP engedélyezte a nácizmust is relativizáló, fasiszta munkáiról közismert David Irving kutatásait olyan levéltári források között, amelyeket a magyarországi kutatók elől elzárt. Pálos Tamás, az Agit. Prop. Osztály helyettes vezetője a következő átiratot intézte Kornidesz Mihályhoz, az MSZMP KB TTKO vezetőjéhez, 1974 novemberében: "Úgy gondolom, politikai döntés szükséges annak eldöntéséhez, támogassunk-e egy nyugati publicistát abban, hogy könyvet írjon az 1956-os ellenforradalmi eseményekről. Véleményem szerint igen, mert az eseményekről Nyugaton eddig csak teljesen egyoldalú írások jelentek meg, a miáltalunk kiadott Fehér Könyvet sehol sem terjesztették." Az MSZMP a javaslatnál jóval messzebb ment annak érdekében, hogy kiszolgálja a "revi-zionista" szerzőt. Szakfelügyelőként felkínálta az '56-os megtorlás "élmunkását", Hollós Ervin exalezredest, aki Irvinget megkínálta saját Politikai Nyomozó Főosztálya 1956 decembere és 1962 között keletkeztetett operatív és nyomozati irataival, valamint tudományos utazásra kalauzolta a BM Operatív Nyilvántartójába (MOL 288.f. 22/1979/ 3. öe., 29.öe. Az Uprising (Hodder and Stoughton, London, 1981) propagandakönyv teljes keletkezéstörténetét feltárja Mink András: David Irving kalandja 1956-tal, Beszélő, 2000/7-8.);
- Az 1945 utáni magyar zsidóságról szóló társadalomtudományi kutatások és azok tudományos vitái a nyugati emigrációban folytak, a publikációk szigorúan el voltak zárva a magyarországi tudományos nyilvánosságtól. Erre talán a legbeszédesebb példa a párizsi Magyar Füzetek Adalékok az újabbkori magyar történelemhez című sorozatában 1984-ben megjelent, Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon című tanulmány-gyűjtemény, Karády Viktor, Kovács András, Sanders Iván, Várdy Péter alapvető tudományos munkáival.
- Az MSZMP tudománypolitikusai által drasztikusan félbeszakított cigánykutatások maradandó eredményéről szól Kemény István Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról című könyve (MTA Szociológiai Kutató Intézet, 1976). A fajelméleti értelmezés ellen azonban nem emeltek kifogást (ld. Dr. Várnagy Elemér-Dr. Vekerdi József: A cigány gyermekek nevelésének és oktatásának problémái, Tankönyvkiadó, 1979). A nemzetközi cionistaellenes konferencia budapesti megrendezése elől viszont elzárkóztak, a KGB Központ nehezményezése ellenére (in: Ch.Andrew-A. Mitrohin: Mitrohin-archívum, Talentum k., 2000, 290. p.).
(B) Privát tabuk, civil viselkedési stratégiák
- Ki lehetne állítani a cigányok kriminalizálását előmozdító híresztelések és rémhírek írásbeli gyűjteményéből néhányat (Hann Endre: Egy rémhír nyomában, Tömegkommunikációs Kutató Intézet, 1973);
- Érdemes lenne összeállítani a zsidó szó elkerülésére használt eufémizmusokból egy kb. 20-25 szavas szószedetet;
- Hasznos lenne összegyűjteni a holokauszt-túlélőket kezelő pszichoanalitikusok naplóit, (anonimizált) feljegyzéseit, s összevetni az 50-es, 60-as évek magyar nyilvánosságával: vajon javíthatott volna-e a betegek sorsán, ha nem az 50-es, 60-as évek korlátozott társadalmi nyilvánossága áll rendelkezésükre? Mint ahogy az NSZK-ban számos traumát orvosolt - úgy-ahogy -, valamint a tettesek és áldozatok szembenézését is lehetővé tette a "Gruppe '47" által teremtett nyilvánosság;
- Az antiszemitizmus 1945 és 1956 közti érzékeléséről számos leírással szolgálnak az '56-os emigránsok körében, 1958-60-ban végzett CURPH-interjúk (eredetileg a New York-i Columbia University archívumában őrizték, 1991 óta hozzáférhetők az OSZK kéziratának '56-os Intézet fondjában);
- A különböző etnikumok, felekezetek együttélésének normáját fektette le Ungváry Rudolf Nem-zsidónak lenni (1980) című esszéje a Napló-ban (Minerva k., 1990, 244-250. pp.);
- A Rákosi- és Kádár-korszakbeli II. világháborús ismeretekről válogatást lehetne készíteni a IV.-es gimnazista tankönyvek alapján készült történelmi dolgozatokból;
- A KSH adatai és a születési anyakönyvek alapján összehasonlítható a századforduló és a 80-as évekbeli utónévadási trend;
- A másodgenerációs holokauszt-túlélőkkel, a Kovács András és munkatársai által a 80-as években készített oral history interjúkból kiemelhető egy-egy szövegrész, bemutatandó: milyen maradandó traumákat okozott a vészkorszakot túlélt szülők - származásukat a gyerekeik előtt elhallgató - viselkedési stratégiája. A zsidó önazonosság vállalásának típusai szemléltethetők Kovács Éva és Vajda Júlia Mutatkozás - Zsidó Identitás Történetek (Múltunk k., 2002) című könyve alapján. Ugyanerről szól Virág Teréz Egy háromgenerációs neurózismodell című pszichoanalitikus feldolgozása (in: Emlékezés egy szederfára. Pszichoanalitikus tanulmányok a társadalmi traumatizáció köréből, Animula, 1996);
- Bár a labdarúgó-mérkőzéseken elhangzott "nacionalista, antiszemita kijelentésekeket" már 1960 szeptemberében regisztrálta egy belügyi előterjesztés (MOL 288 f.5/198.ö.e.), Mihancsik Zsófia 1987-88-as stadionfolklór-gyűjtése (Hajrá MTK?, Háttér k., 1988) a rasszizmus iránt türelmes államról tanúskodik:(Kenedi J.)
Kenedi János: Egy kiállítás (hiányzó) képei 1-2.
Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 41. és 42. szám2004. október 8; 15.
1.
Ép erkölcsi érzékkel egyetlen megközelítésmód létezik a holokauszt közgyűjteményi megjelenítésére: együttérzés az áldozatokkal és a túlélőkkel, ami a tettesek feletti tényfeltáró ítélkezéshez vezet.
Ha a holokauszt és előélete az állami bűnözés fogalomkörébe tartozik - ahogy a historiográfiai helyét a tervezett holokauszt-kiállítás július 9-én, a Nemzeti Múzeum Dísztermében vitára bocsátott forgatókönyve pontosan kijelöli -, mitől ne tartozna a holokauszt utóélete, az irányított amnézia is e fogalomkörbe? Ha bő hatvan év nem volt elég sem az archiváláshoz, sem a tettesek és áldozatok közti, tényekkel alátámasztott vitához, a Hiány miért nem része az állami bűnözésnek? Hiszen két mulasztás is terheli az államot. Tartozik a múlt eseménytörténeti regisztrációjával és egy olyan intézménnyel, ahol ma bárki fölteheti a kérdést: ki mitől volt tettes, és ki miért lett áldozat, ő maga pedig mit tenne, ha hasonló helyzetbe kerülne?
"dávidcsillag + sarló-kalapács: Antall = zsidó-kommunista"
(falfirka 1989 és kb. 1995 között a XI. kerületi Bartók Béla úton egy könyvesbolt,
egy antikvárium és egy általános iskola mellett)
Meg lehet-e jeleníteni a Hiányt önálló kiállítótérben? mmmm A válaszhoz négy közkeletű téveszmét kell eloszlatni.
1) A hiány: passzív (köz)állapot, statikus (privát) élethelyzet. A tervezett kiállítás forgatókönyve úgy állítja be a holokausztot, mintha az 1945 telén eltűnt volna a magyar közélet Bermuda-háromszögében, 2004 tavaszán pedig leszállt volna a pesti Páva utcában. A hiány - mentális értelemben - aktív, ha ugyan nem egyenesen turbulens állapot, hisz mindenféle tényhordalékok, hiedelmek, híresztelések, képzelgések, véleményformák kevercse tölti ki a valóságos ismeretek helyét. A szocializáció folyamatában a megélt élmények szociális áthagyományozása akkor is dinamikus, ha valótlanságok, szándékos torzítások a mozgatói. Statikusság legfeljebb abban a társadalomtudományi felfogásban érvényesül, amelyet Karinthy egy fizikaszertári kísérlettel jellemzett a Tanár úr kéremben: "Pollákovics ráállt egy üveglábú zsámolyra, mire beleeresztették a villamosságot, mire Pollákovicsból szikrák pattantak és a haja égnek meredt." Ez a kísérlet egy történelmi szertárban, "üveglábú zsámoly" nélkül is hajmeresztő. A fizikai látószög torz, a torzításból levezetett történelemszemlélet hamis.
2) Ahogy a gazdálkodásban manipulációs eszköz a mesterséges hiány, úgy az a társadalmi tudatban is. A fejekben garázdálkodó mesterséges hiány annál dinamikusabb, minél több pótlólagos részismerettel kívánják helyettesíteni a holokauszt utóéletét, az előzményeivel közös történelmi folyamatba ágyazódó feltárása helyett. Ez azért különösen szembetűnő, mert a forgatókönyvben a holokauszt előtörténete tárgyszerű, és ha vannak is hibái, tudományos eszközökkel mind kiigazíthatóak. A utóélet hiánya azonban olyan, mintha a forgatókönyvről írta volna Clausewitz, ez "a kádárizmus folytatása, más eszközökkel".
3) A holokauszt a zsidó és a cigány kisebbség tragédiája. Nem! A holokauszt az egész magyar társadalom tragédiája. Ha a megemlékezés helyét beszorítják egy zsinagógába, a többségi társadalom felelősségének terhét óhatatlanul átcsoportosítják az egyik kisebbség serpenyőjére. A történelem nemzeti látószöge helyett a nemzeti kisebbségek békaperspektíváját kínálják. A cáfolat pedig nem vezethető le a zsidó veszteség magasabb arányszámából. Brechttel szólva, Egy fő, az egy fő. A tétel ugyanis az állami bűnözés v. emberi jogok és kollektív szolidaritás. Ha a zsinagógába berendezett kiállítást besuvasztanák egy skanzen cigányputrijába, a kivétel változna, de a szabály nem.
4) A szabály: a szabad identitásválasztás. Ez az alapelv egyetemes emberi integrációkat mozdíthat elő, ugyanakkor korlátozhatja a nemzetállamok kártékony versengését. Még ha nem is kiélezett a vetélkedés, a szabad identitásválasztás a társadalmi csoportok közti horizontális viszonyrendszert alakítja ki, míg a nemzetállam óhatatlanul függelmi viszonyokat teremt. Többségi törekvése ugyanis kényszerasszimilációt javall a kisebbségeknek. A disszimilációt választók lelkiismereti szabadsága így a nemzetállam foglyává válik. És mégis feloldhatatlanabbá válik az ellentét az etnikumok, vallások és felekezetek között. A dominanciaküzdelemet ritkábban kíséri külpolitikai következmény - azaz ritkábban kezdődik miatta tényleges területi háborúság -, mint ahányszor a territoriális vágy képzetének belpolitikai célzatú lebegtetése hisztériával tölti el a közéletet és polarizálja a politikai közszereplőket.
A XX. századi álmegoldások közül a szovjet típusú "nemzetközi internacionalizmus" volt a leginkább tartós. A "homo szovjetikusz"-t Rákosi keményebb, Kádár puhább kézzel gyúrta. Akár így, akár úgy: állami embert formáztak. Az államhoz fűződő lojalitás pedig kiölte a szabad identitásválasztás igényét, ami a politikai autonómiák létrejöttének se kedvezett. A politikai szabadság kezdetén az identitásától megfosztott egyén nagyobb zavarban találta magát, mint a diktatúra közepén. A diktatúra ugyanis differenciálatlanul tiltotta a lelkiismereti szabadság gyakorlásához nélkülözhetetlen egyetemes eszméket, valamint a hungarista-fasiszta ideológiát. 1990 táján a tilalomfák kidőltek. Helyüket mégsem egyformán töltötte be a szabadság. Az állami lojalitáshoz társított biztonságérzet - illetve annak váratlan hiánya - erősebbnek mutatkozott, mint az egyéni identitás vállalásához szükséges bátorság. Az előbbihez készen álltak az állami autoriter ideológiák, az utóbbihoz hiányzott a szuverenitás felfedezésében rejlő személyes mersz.
*
Tegyük fel, eloszlattunk négy tévképzetet. Akiket az érvek
meggyőztek, azok számára talán már nem "fekete lyuk", amit javaslunk a
hiba kiküszöbölésére: egy Hiány-terem. Nekik inkább a bőség zavara,
strukturálatlansága lehet kérdéses, nem annyira a tér kitöltése, mint
inkább tagolása. A forrás túlkínálatánál nagyobb gond, hogy vajon
egységesen kezelhetők-e a nem azonos forrásértékű dokumentumok? Vajon mi
az az artikulálatlan képződmény, aminek egy strukturált közgyűjteménybe
kell betagozódnia - rátérve most már a hiány csarnokának tartalmára és
elvonatkoztatva a kiállítás tervezett formájától?A képződménynek csupán a kezdeti évszáma (1945) határozható meg egyértelműen, a végpontja sokértelmű, 1989 és 2004 között tetszőlegesen kijelölhető. Erről a képződményről - közel teljes bizonyossággal - még elmondható, hogy a XX. század utolsó és a XXI. század első évtizedében kitöltötte az "uralkodó eszmék" helyét, mind a magas-, mind a mélykultúrában.
A forgatókönyvszerzők, Kádár Gábor és Vági Zoltán műve is e tizenöt esztendő historiográfiájához tartozik, ami szerint a holokausztnak nincs társadalomtörténeti utóélete, csak eseménytörténeti regisztrációja. Egy közgyűjteménynek azonban illik két követelményt is kielégítenie: meg kell határoznia a célközönségét és a feladatkörét. A holokauszt-kiállítás célközönsége az a közép- és felsőfokú tanuló és tanár, aki ma-holnap kezébe veszi az Antiszemita közbeszéd Magyarországon eddig megjelent három kötetét (B'nai B'rith, 2002, 2003, 2004). A feladata pedig, hogy közönsége választ kapjon arra, vajon lezáródott-e a múlt, ami a vészkorszakhoz vezetett, vagy folyamatos a történelem, amely a mai társadalmat is mozgatja. Igaz, mainapság inkább a hétköznapi ideológiák dominálják a köz- és magánéletet. Nem annyira a társadalomfilozófia magaslatában, mint inkább a köznapi szféra mélységében. Ahol a "katymaz" - jobb szó híján nevezzük így azt, amire mottónk is utal - szándékolatlan szociálpszichológiai eredmény. A "katymaz" eredete a Rákosi/Kádár-korszakra vezethető vissza. Az antiszemitizmus feléledését elkerülni hivatott hibás elgondolások vagy az antiszemitizmustól való félelem politikájának társadalompolitikai következménye. Bibó István kifejezésével szólva, a félelem politikájának és nem az értelem politikájának eredménye. Csakúgy, mint a "létező szocializmus" idején rögzült cigányellenes társadalmi előítéletek transzformációja a privát szférából az állami bűnözés területeire. Amiért a problémát érdemes a forgatókönyv megvalósításáról szóló vitába beilleszteni, az kérdés és állítás formájában is megfogalmazható.
*
A KÉRDÉS: minthogy a forgatókönyvírók hallgatnak a
vészkorszak 1945-1990 közti utóéletéről, hallgatásuk azt jelenti-e, hogy
a zsidózás-cigányverés a III. Köztársasággal kezdődött? A megszállás
nélküli Magyarország a fajgyűlölők országa? A hungarizmus feléledése a
szabadság okvetlen velejárója? 2004 neofasisztái talán nem a
Rákosi/Kádár-rendszerben szocializálódott családok leszármazottai? Ha a
forgatókönyvírók eltekintenek az ilyen és hasonló összefüggésektől,
hallgatásuk vajon nem a demokráciáról terjedő rögeszmék reneszánszát
segíti-e elő? Affélét például, mint amely a Horthy-korszakot
végigkísérte: az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság egyet
jelentett a zsidók és kommunisták együttes uralmával, valamint az ország
területi veszteségével. Ha már a forgatókönyv szerint a holokauszt
előtörténete ötven évvel korábban kezdődik, ötvenéves utóéletét miért
nem dokumentálják a Páva utcában? Ha a holokauszthoz vezető utat hat
reprezentatív család történetén keresztül mutatják be, miért nem
ábrázolják a holokauszt utáni életet hat, 1945 utáni családtörténet
segítségével? Ha az I. és II. világháború közötti hungarizmust
bemutatják, miért nem mutatják be a mai, a "velünk élő" hungarizmus
okait? Talán mert nem család-, hanem intézménytörténetet írnak?A belügyi funkciókat ellátó szerv, a KEOKH 1941-ben játszott szerepét említi a forgatókönyv, az 1945 utánit azonban nem. A hiány okát felvető kérdésre vajon azt válaszolná-e a szerzőpár, hogy 1941-ben 23 ezer ember élettől való megfosztásában játszott szerepet ez a közhatalmi szerv, ám 1945 után már nem számít azoknak élete, akiket a szabad költözködés jogától fosztottak meg a KEOKH közbeiktatásával? Vagy azt felelné, hogy az 1941-es tömegmészárlás színtere - Máramaros vármegye - zsidó és magyar szórványaiban sem tartozik a nemzethez 1945 után? Esetleg megkülönböztetné az emberi méltóság megfosztásából eredő lassú halált - amit a nem kívánt országban elszenvedett évek száma a pszichoszomatikus betegségek sokasodása révén okoz - a KZ-lágerben elszenvedett gyors haláltól? Vagy nézzük a fonákjáról: az a KEOKH akkor sem tartozik a vészkorszak utóéletéhez, ha ez az a szerv, amelyik 1946 és 1949 között jóváhagyta 14 300 Palesztinába, illetve Izraelbe kivándorló zsidó útlevélkérelmét?
A kérdés tehát: mi történt 1948 októbere-novembere után, azt követően, hogy a Válaszban megjelent Bibó István A zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmánya?
*
Az ÁLLÍTÁS: a pártállam félt az antiszemitizmustól, de mivel
végzetesen rossz politikát folytatott ellene, az antiszemitizmus nyomban
feltámadt, amint a pártállam kimúlt. A zsidókérdésben a
pártállam a Szovjetunió vonakodó szövetségese volt, külpolitikájában
hintapolitikát folytatott. Kerülte a nyílt politikai antiszemitizmust -
nem úgy, mint Varsó és Moszkva -, de belpolitikájában nem engedett a
burkolt zsidó- és cigányellenességből. Kurzusról kurzusra változó
eszközökkel szította a népi-urbánus ellentétet. Ezzel szétzilálta a
civil társadalmat, mégis egységének látszatát keltette a Hazafias
Népfront ernyője alatt létrehozott álintézményekkel. Az asszimilációt
látványosan támogatta, a disszimilációt büntette.A kérdés és az állítás logikáját követve írásunk 2. részében kísérletet fogunk tenni arra, hogy jelzésszerűen bemutassuk, milyen levéltári forrásokból és publikációkból lehetne "berendezni" a Hiány-termet. Mintha csak kiállítási tárlót nyitnánk: ráírjuk PÁRT, a vitrinbe pedig teszünk egy "képet". Például, hogy a Rákosi utódlásán mesterkedő Kovács István, a budapesti pártbizottság első titkára 1956. július 11-én tudatja J. Andropov moszkvai nagykövettel, hogy "nehéz jelöltet találni az MDP KV első titkári posztjára, [mert...] helytelen lenne a zsidó nemzetiségű elvtársak közül választani valakit." (Közli Varga László, Levéltári Szemle, 1997/1.)
Egy másik tárlóra ráírjuk: KÜLPOLITIKA. És egy hivatalos feljegyzésből idézünk. A szovjet külügyminisztérium 5. Európai Osztályának vezetője, I. K. Zamcsevszkij, az SZKP KB póttagja megbeszélést folytatott a moszkvai magyar követtel, 1956. november 28-án. A SZU antiszemita politikájához dörgölődző Boldoczki János - a feljegyzés szerint - az "ellenforradalom" elsődleges okának tartotta a származási tényezőt. "Az MDP legfontosabb pártfunkcióiba (...) nem is magyar nemzetiségű embereket helyeztek". A követ továbbá elpanaszolta, hogy a kereskedelmi minisztériumot a "jó magyar" miniszter feje felett helyettese, a "zsidó, kispolgári származású" Háy László irányította, a honvédelmi minisztériumot pedig a "nemzetiségét tekintve zsidó, kispolgári származású" Nógrádi Sándor. "Amikor pedig a külügyminiszteri posztot maga Boldoczki foglalta el, igen nehezen boldogult a helyettesével, Bereivel (nemzetiségét tekintve zsidó, származása kispolgári). (...) A népi káderek nem kaptak igazi segítséget munkájukhoz és nem tudták vezetővé kinőni magukat" - olvasható a beszámolóban (Gál-Hegedűs-Litván-Rainer: A Jelcin-dosszié, Századvég-1956-os Intézet, 1993, 137-140 pp.).
POLIKAI RENDŐRSÉG címmel hasonló tárlót nyitunk majd, ahová beillesztjük, hogy 1971-ben, a KGB Központ kifogásolta az ORFK-főkapitány zsidó származását, valamint megállapította, hogy az Állambizonsági Szolgálat III/I-es hírszerző részlegénél "a legrosszabb a helyzet (...), mert tizenhét osztályvezető közül tizenhárom zsidó." (Ch. Andrew-V. Mitrohin: A Mitrohin-Archivum, Talentum, 2000, 290. p.) 1945-ben, a parlamentáris demokrácia kezdetén, főként származás szerint fésülték át a rendőrségi állományt. "Vallás szerint 28 zsidót, 85 fő keresztényt" bocsátottak el - jelentette Péter Gábor, a budapesti PRO főnöke Rákosinak és Farkas Mihálynak, 1945. június 21-én (OSZK, Kézirattár, Farkas Vladimir fond). A politikai rendőrség a megrendelők szolgálatára állt. A mindenkori zsaroláshoz és az ad hoc koncepciós perekhez származás szerint is lehetett rendelni áldozatokat. A BM rezerválta a hungaristák és cionisták adattárait. A pártállami antiszemitizmus "kezelése" azonban korántsem ment volna az MDP/MSZMP, valamint a III. Állambiztonsági Főcsoportfőnökség és jogelődje, a Politikai Nyomozó Főosztály kiegyensúlyozó akrobatikája nélkül. Benkei András belügyminiszter, a zsarolások és kedvezmények osztogatása céljából, listát állíttatott össze a Horthy-adminisztrációhoz elkötelezett személyekről. Az MSZMP PB-nek 1969. október 24-én átadott lajstromban szereplő 2823 párttag jelentős része akkor a III. Főcsoportfőnökség, a BRFK és az ORFK kötelékében, kisebb része a pártállami apparátusban dolgozott. Korábban mindannyian a VKFK-2, a Prónay-különítmény, a Hunyadi Páncélgránátosok stb. tagjai voltak (BM Központi Irattár 1-a 1593/1969). Ugyancsak a BM-ben, de a belügyi főhatóság Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztályán őrizték a Magyar Cionista Szövetség teljes tagnyilvántartását, mintegy 37 000 ember személyes adatait, valamint az M.C.SZ. hat szakosztályának és nyolcvan helyi csoportjának adattárát (idézi Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon, Múlt és Jövő Kiadó, 2000). Ugyanakkor az MDP/MSZMP Párttörténeti Intézetében helyeztek el a néhai Magyar Királyi Államrendőrség által keletkeztetett negyvenezer kartont, köztük az 1932 és 1944 közt nyilvántartott cionistákét (részben ismerteti Borsányi György: Ezernyolcszáz kartoték a budapesti baloldalról, Valóság, 1983/9.).
Végül egy példa a Hiány-terem egy teljes tárlójának tartalmára, melynek címe: KONCEPCIÓS PEREK ÉS ELŐKÉSZÜLETEIK:
- A népügyészség harminc csallóközi cigány halála "közvetlen okozójának" nyilvánította a nyilas Pácza Józsefet (Karsai László: Elsikkasztott történelemlecke, Népszabadság, 2004. augusztus 13.). A vásárúti tömeggyilkosság mindössze egy abból a 748 peranyagból, amelyet Karsai László áttanulmányozott a még ötpárti koncepciós perek 1945-1946-os népbírósági ítéleteiből.
- A már egypárti koncepciós perek közül kiemelkedik dr. Dénes Béla orvos - a szociáldemokrata párt cionista szervezete, az Ichud Mapai vezetője, a Magyar Cionista Szövetség alelnöke - és társainak 1949. májusi letartóztatása után kezdődő, számára öt év börtönnel végződő pere (Dénes Béla: Ávós világ Magyarországon, Kairosz, 1999).
- A moszkvai zsidóper hasonmás-perei 1953. január 13-án dr. Zádor Imre ügyével kezdődtek. A propaganda harsány volt, az elhallgatás viszont beszédes a Szabad Nép 1953. március 20-i, a Bűnös orvosok felelősségrevonása című cikkében. (Dr. Zádor Imre 2002-ben hozott rehabilitációs végzése fellelhető a Legfőbb Ügyészség irattárában).
- Dr. Székács-Schönberger István pszichológusprofesszort cionista kémkedés vádjával letartóztatta a BM ÁVO 1953. január 13-án, és szeptemberig magánzárkában tartotta, napi fizikai bántalmazások közepette. (Benedek István Gábor: Orvosper - 1953, Népszabadság, 1989. november 25.)
- 1953-ban, cionista váddal tartóztatták le többek között Benechofsky Imrét, Stöckler Lajost, Domokos Miksát, dr. József Andrást és Csengeri Leót (értékelő ismertetés: A Tényfeltáró Bizottság jelentése [Ormos Mária, ill. Zinner Tibor munkabizottsága], Zrínyi, 1991).
- 1953. január 3-án "cionizmus és kémkedés" gyanújával tartóztatták le Péter Gábor altábornagyot, az ÁVH vezetőjét. Az MDP KV február 19-i ülésén a cionizmus-fasizmus-kémkedés összefüggéseiről szóló konfabulációt Rákosi Mátyás adta elő: "A Péter-ügy felgöngyölítésével kapcsolatban kiderült, hogy Péter körül - azon kívül, hogy rendőrspiclik voltak - ezeknek a rendőrspicliknek a túlnyomó többsége vagy cionista volt, vagy aktív nyilas Gestapo-ember, és ezek már a felszabadulás előtt vagy Horthynál, vagy a Gestapónál dolgoztak. Péterék kártevő munkája abban merült ki, hogy elrejtették azokat a bizonyítékokat, amik a magyar cionisták kémtevékenységére vonatkoztak. (...) Ugyanakkor a cionisták [a felszabadulás után - K. J.] újra benyomultak ezekbe a népi demokráciákba (...) és mint a JOINT, ilyen jótékonysági egyesületek, és a többi elkezdték a maguk munkáját. (...) A legnagyobb cionisták Amerikában vannak és ami döntő, onnan kapják a pénzt. (...) A Szovjetunióban, vagy Bulgáriában (...) előtérbe került a cionizmus, mint kémszervezet." (MOL 276 f. 65/30 öe., Rákosi előadói beszédét idézi A Tényfeltáró Bizottság jelentése, op. cit.)
- Budapesti és szegedi diákok ellen izgatási pert kezdeményezett az Állambiztonsági Szolgálat, 1967. június 28-án "cionista tevékenység" vádjával.
- A 70-es és 80-as évek etnikai reneszánsza idején szerveződött, részben tudományos körökről, például Scheiber Sándor tudományos szemináriumáról és Gadó György Salom című kiáltványa és a Magyar Zsidó szamizdat-folyóirata körüli emberekről "cionista szervezkedés" jogcímen E. (Előzetes Ellenőrző), Cs. (Csoport), Sz. (Személyi) és V. (Vizsgálati) dossziékat fektettek fel (ÁSZTL "Jubilálók" fn. 13-Cs-758. sz. dosszié és az ennek lezárása után megnyitott V-155.325/1-2. dosszié; a BM III/III-2. osztályiratai és jelentései, valamint a III/I.-4. [Izrael] osztályiratai a III/I. jogutód szervének, az NBH-nak az irattárában).
- Antiszemitizmus vádjával kriminalizálták az MSZMP és a KISZ ifjúságpolitikájával ellentétes, "nyugatos" életformát meghonosító szubkultúrákat. A kriminalizálás valódi indítéka kiolvasható a BM 1965. október 20-i jelentéséből: "A galerik tagjai az elmúlt években október 23-a évfordulóját az ő szemszögükből kívánták megünnepelni". Az antiszemitizmussal azonban hatékonyabban lehetett riogatni, mint az "ellenforradalmi veszély" felemlegetésével. 1966 áprilisában és decemberében, a belvárosi galerihez tartozó Szabó György és társai perben a II. r. vádlottat, Frankl (Hajas) Tibor elsőéves bölcsészhallgatót, költőt és képzőművészt helyezték az ideológiai céltábla közepére. Azon túl, hogy a besúgói jelentés szerint egy sörözőben Ribbentrop szerepét alakította, a vád mindössze egyetlen tárgyi bizonyítékon alapult. Hajas az íróasztalán két vaskeresztet és néhány Hitler idején vert, horogkereszttel ellátott 50 pfennigest őrzött egy fakazettában. A kevés tényre sok propaganda jutott, csak a fővárosi nyomtatott sajtóból néhányat említve: Szabó László: A belvárosi nagyfiúkról, Népszabadság, 1966. április 19.; Várkonyi András: Sok van a rovásukon, Tükör, 1966. március 8. és Máriássy Judit: Fenegyerekek, ÉS, 1966. május 21. (A Szabó György és társai per iratai: ÁSZTL V-152-296/1-4, O-12-548. A koholt perről 1967-ben a BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnöksége külön állambiztonsági tankönyvet is készített a Rendőrtiszti Főiskola hallgatói számára: Huliganizmus és a belvárosi galeri, ÁSZTL, Tanulmányok sorozat 47. sz. Kultúrpolitikai fenyegetésként Aczél György még évekig használta célpletykára Hajas nevét: "Le kellene mondaniuk olyan zsidó-fasiszta művészek népszerűsítéséről, mint Hajas Tibor" - üzente a Mozgó Világ szerkesztőinek [Beszélő, 1982/1.]).
- A rasszizmus vádjának mellőzésével is kriminalizáltak ifjúsági szubkultúrákat. A koncepció abban állt, hogy nem a fajgyűlöletet tartották büntetendőnek. A punkok Mosoly együttesének szlogenje - cigánymentes övezetet! - országosan elterjedt falfirka volt, de csak felfüggesztett börtönre ítélték a zenészeket, 1983 júliusában. Pedig ezt énekelték:
"Fehérnek születtem, árja vagyok,
Mégis többet kapnak az állat, tolvaj arabok,
A bevándorló bére csak a halál lehet!
El kell üldözni a négereket!
[...]
Elpusztítok minden cigányt, felnőttet és gyereket!
De elkezdeni kiirtani csak egyetértésben lehet.
Ha elvégeztük, kiírhatjuk: cigánymentes övezetet..."
(Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött - Hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korszakban, GM és tsai, 2002, 350. p.)
2.
A 2005-ben megnyíló holokauszt-kiállítás forgatókönyve fumigálja a vészkorszak utóéletét. Előéletét a magyar zsidó emancipáció betetőzéséhez, 1895-höz köti. Utóéletét miért nem igazítja a polgári jogegyenlőségen alapuló szocialista forradalomhoz? 1956. november 2-án, a budapesti rabbi-kar, a MIOK és a budapesti izraelita hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottsága nyilatkozatot tett közzé a Szabad Kossuth Rádióban: "A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. (...) Egynek érzi magát a szabad hazával." Az egyedüli magyarázat az volna, amit Kovács Éva szabatosan kifejtett a forgatókönyv szakmai vitáján, a Nemzeti Múzeum Dísztermében, június 9-én: lehet, hogy a Vági Zoltán-Kádár Gábor szerzőpáros a történelemből kifelejtette a történelmet? Netán a szerzőpár az emancipációval gazdaságilag konszolidálódott burzsoáziát a szabadelvű citoyennitás fölé helyezi?
Az előző részben elkezdett hiány-leltárt folytatjuk. Példákat keresünk arra, hogy az állami bűnözés cél/eszköz rendszeréből milyen dokumentumok kerülhetnének a Hiány-terem egyik oldalára (A), milyen civil magatartásformák és személyes megnyilvánulások a másikra (B). A hiány ugyanis nem e két utóbbi szféra közötti kölcsönhatásban keresendő.
Rendhagyó eljáráshoz kell azonban folyamodnunk. A Soá utóéletének lelőhelyeit, forrásait a főszövegben helyezzük el. A szokványos végjegyzeteteléssel ugyanis azt a látszatot keltenénk, mintha önálló kutatómunkánk eredményét adnánk az olvasó kezébe, mások ismereteit pedig a kisbetűs jegyzetek közé csúsztatnánk. Holott írásunkkal nagyrabecsülésünket szeretnénk kifejezni azon kutatók előtt, akik a megismerést korlátozó kutatási feltételek ellenére, a rasszizmus redivivuszának számos kútfőjét tárták fel a legújabb kori történetírás számára és a társadalmi önismeret elmélyítésére. Az érdem az övék.
(A) Intézményesített tabuk
A forgatókönyv írása idején már hozzáférhető lelőhelyek, források és publikációk, a Rákosi/Kádár-kori cenzúra főbb tárgykörei szerint csoportosítva:
KÜLPOLITIKA
- Vélt, vagy valós szovjet érdekből, mélyen hallgattak az 1941 július-agusztusában 23 ezer áldozatot követelő Kamenyec-Podolszkij-i (Ukrajna) vérengzésről és a holokauszt magyar segítőiről (Majsai Tamás: A Kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben, a Ráday Gyűjtemény Évkönyve, 1984-85);
- Az MSZMP 1960. június 28-án egyeztetést kezdeményezett a szovjet, lengyel és csehszlovák külügyi vezetéssel és úgy határozott, hogy szelektált dokumentumokat küld Eichmann jeruzsálemi tárgyalására. Kádár álságosan felszólalt a PB-ülésén: Magyarország akár ki is kérhetné a tömeggyilkost - mondotta. Így adott nyomatékot Szirmai István követelésének, miszerint az Eichmann-pert a "nyugatnémet neofasizmus" és a magyar fasiszta emigráció elleni propagandára kell felhasználni, az ügy alkalmas a cionista mozgalom és a fasiszták háború alatti együttműködésének leleplezésére, a cionista izraeli vezetés kompromittálására (az MSZMP PB előterjesztését, vitáját és határozatát kimerítően ismerteti Kovács András: A magyar zsidó politika a háború végétől a kommunizmus bukásáig, Múlt és Jövő, 2003/3.);
- Magyarország jó két évtizedre megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, 1967. június 12-én. A hatnapos arab-izraeli háborútól kezdődően pártutasítások, minisztertanácsi határozatok rendelkeztek a PFSZ támogatásáról, ide értve Carlos terroristáinak támogatását is (MOL 288. f.11/21-49.).
BELPOLITIKA
- Az 1946. május 21-i kunmadarasi pogromban két zsidót - Kuti Ferenc tojáskereskedőt és Rosinger István fuvarost - meggyilkoltak és tizennyolcan megsebesültek. A Betar cionista szervezet tüntetést toborzott a parlament elé az áldozatok iránti szolidaritás kinyilvánítására, amiről a SZEB-cenzúra csak korlátozottan engedett tudósítani néhány napilapot, köztük a Szabad Népet, amely a Hitlerjugend masírozásához hasonlította a cionista felvonulást (idézi Kovács András op. cit; Vörös Éva: Kunmadaras - Újabb adalékok a pogrom történetéhez, Múlt és Jövő Kiadó, 1994; Novák Attila: Átmenetben - A cionista mozgalom négy éve Magyarországon, Múlt és Jövő Kiadó, 2000);
- 1946 pünkösdjén felgyújtották a makói zsinagógát (MOL 283.f. 10/264.öe.);
- 1946. február 26-án tüntetés volt Ózdon, az MKP helyi "népszerű antiszemita kommunista vezetője" ellen. Az ózdi párttitkár, az MKP KV főtitkárságához írt, március 12-i feljegyzésében fölpanaszolja, hogy "a városban nemcsak az antiszemitizmus, hanem Pártunkban a fasizmus ütötte fel a fejét." (MOL 274.f.4/123.öe.);
- Az 1946. július 29-i és augusztus 1-i miskolci pogrom két "malmos" zsidó halálához vezetett. Mint az imént felsorolt esetekben, itt is rendre felmerült a gyanú, hogy az "MKP provokálta ki az "antikapitalista" tüntetéseket". Az ügyek napisajtó-tudósításainak cenzúráját a "minden gyanú felett álló" SZEB gyakorolta, szovjet előjogokkal (Varga János: A miskolci népítélet, 1946, Medvetánc, 1986/2-3. Az 1945-46 közti pogromokat feltárta Szakács Sándor-Zinner Tibor: A háború "megváltozott természete", Genius Gold Rt. Kiadó, 1997);
- Az '56-os forradalom alatt, október 26-án, Miskolcon lincselésbe fordult a békésnek indult tüntetés. Az "Üsd a zsidót!" felszólítás, a "piszkos zsidó" és egyéb szitokszavak hallatán fölkoncolták Gáti Gyula alezredest, a miskolci rendőrkapitányság bűnügyi helyettesét (az esetet feltárta Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplén megye in: Szakolczai Attila-Á. Varga László (szerk.): A vidék forradalma 1956 I. k. 1956-os Intézet-Budapest Főváros Levéltára, 2003, Standeisky Éva: Elmismásolt antiszemitizmus, elhallgatott múlt, ÉS, 2004/34.).
PÁRTÉLET
- A holokauszt magyarországi túlélői között megháromszorozódott a szervezett cionisták száma, a II. világháború előtti állapotokhoz képest (a Bázelben, 1946 decemberében tartott XXII. cionista kongresszuson nyilvánosságra hozott statisztikai adatok szerint). 1948-ban, a Magyar Cionisták Szövetsége hivatalos összesítésében 58 ezer sékel vásárlásáról és 15 ezer bejegyzett tagról számol be. Nemcsak a tagok, hanem a cionista egyesületek és szervezetek száma is bővült. 1945-ben 3000, 1946-ban már 6000 gyereket gondoztak, 800 gyerek tanult a Tarbut-iskolákban, a cionista mezőgazdasági és ipari kollektíváknak pedig 3500 tagjuk volt 1947-ben (Novák Attila: Átmenetben...op.cit., Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, MF, 1985). 1949-ben Szirmai István, az MDP zsidó ügyekért felelős funkcionáriusa - 1945 előtt az erdélyi cionista mozgalom tagja - pártszerű beadványban indítványozta a cionista szervezetek radikális felszámolását. A Titkárság adminisztratív intézkedés helyett, óvatosabb lavírozást ajánlott (Novák Attila: Átmenetben...op.cit.). Az MDP végül Szirmai megformulázását tekintette irányadó elvnek 7622 cionista eltávolításánál: "a cionizmus reakciós, nacionalista mozgalom, ellentétben áll a marxizmus-leninizmussal, a párt politikai és ideológiai irányvonalával" (MOL 276f.54/77 ö.e.);
- Ezt a definíciót fejlesztette tovább Gerő Ernő Rákosihoz írott feljegyzésében, 1953. március 1-jén: "A kihallgatások anyagából világos, hogy a két világháború közti Zsidó Tanács tagjai valamennyien Gestapo ügynökök voltak. (...) A tárgyaláson majd ki fog derülni, hogy nem antiszemitizmusért tartóztattuk le őket, hanem mert Gestapo ügynökként a szegény zsidók gyilkosai és amerikai imperialista kémek." (MOL 276.f. 56/184 ö.e.) Gerő elgondolásából eredt az a fantazmagória is, hogy [a szovjetek által 1945-ben elhurcolt] Wallenberg gyilkosai az 1944-es Zsidó Tanács tagjai közt keresendők (ld. a Stöckler Lajos és társai ellen, 1953. május 26-án kidolgozott vizsgálati tervet az ÁSZTL 150.301/IV dossziéjában);
- Az egyesületi jog szabadsága fölött olyan tisztségviselők őrködtek, mint pl. Sós Endre MIOK-elnök, aki "Sipos" fedőnéven a következő jelentést adta a Politikai Nyomozó Főosztálynak, 1960. március 7-én: "Gregor elvtárs kérésére beavatkozással lemondattam a hitközségi elnököt és kemény figyelmeztetést adtam Berkovits rabbihelyettesnek. Közöltem az ortodox rabbihelyettessel, hogy amennyiben nem viselkedik rendesen, elbocsátom. (...) Erősen cionista beállítottságú. A múltbeli hitközségi vezetőség pedig szintén a cionizmus felé hajlott." (Közli Gadó János, Szombat, 2001/3.);
- Informális numerus clausus érvényesült az MDP/MSZMP személyi, kinevezési politikájában. Az MDP/MSZMP ugyan nem állapított meg olyan formális származási kvótákat, mint amilyeneket a Nemzetgyűlés hagyott jóvá 1920. szeptember 20-án (XXV. tc.). Informálisan mégis ügyelt arra, hogy a hatalmat ne zsidók reprezentálják.
- Hiányzott a származási, vallási, vagy hitfelekezeti referencia, a hatalom mégsem vaktában gyakorolta az informális numerus clausust. A magyarországi egyetemekről kiszorított, tanulmányaikat a csehszlovák polgári demokráciában folytató diákokat a moszkvai emigrációból hazatért Gerő Ernő kategorizálta: "a brünniek közül aránylag nagy számban vannak ellenséges elemek (...) a brünniek a burzsoá-értelmiség kategóriájához tartoznak. (...) szerintem az ÁVH-nak tovább kell folytatni a brünniekkel kapcsolatos munkáját (...) megmaradjon-e jelenlegi beosztásában, vagy leváltandó és kisebb funkcióba helyezendő." (MOL 276f. 164/184 ö.e.)
- Az informalizmus egyik, az MDP-korszakból származó támpontja található Losonczy Géza Révai Józsefhez írott levelében: "Rákosi elvtárs (...) nyomatékosan aláhúzta, hogy óvakodjunk az "ügyes, kispolgári zsidó intellektuelektől". Ezekkel legalább ugyanannyi bajunk lehet, mint azokkal az értelmes munkásokkal, akiket be fogunk hozni - azzal a különbséggel, hogy míg a munkásembereknél néhány év keserves-verejtékes munka meg fogja hozni a maga gyümölcsét, addig az előbbi kategóriánál sosem tudhatjuk, mikor válhatnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtásának ürügyén." (idézi Kovács András op.cit.);
- Az MDP és a bíróságok közötti utasítási viszonyt is informalizmus jellemezte. A zsidó hitközség elöljárói és tisztségviselői ellen foganatosítandó perhez a következő utasítást adta Rákosi Mátyás főtitkár, 1953. január 24-én: "Úgy kell kezelnie [őket - K.J.], mint verembe esett rókát. (...) A rendelkezésünkre álló dokumentációt is szükség esetén fel kell használni ebben a munkában." (MOL 276.f. 65/184. ö.e.);
- Az informalizmus másik igazodási pontját, már az MSZMP idején, Kádár János fogalmazta meg, 1967. június 13-i beszédében: "A dolog azzal kezdődött, hogy Izrael megfenyegette Szíriát. (...) A múlt héten háború volt, s hogy abban nem voltunk benne, az mégis a jó politikai vonalvezetésnek köszönhető. És ha én valahol összetalálkozom az Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom verni rajtuk a port!" (idézi Kovács András op.cit.);
- Az informalizmus egy további igazodási pontját a karrieristák kínálták. Az 1957-ben a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, majd a Munka Érdemrend Aranyfokozatával is kitüntetett Sós Endre, a MIOK elnöke írja Kádár Jánosnak: "Az ellenforradalom idején mindent megtettem, amit tehettem, családommal együtt a népi hatalom védelmében. (...) Az Állami Egyházügyi Hivatalban dolgozik most az a személy, aki az ellenforradalmi vihar golyózáporában vitt fel a belügyi szervek egy szabadsághegyi villájába, ahol éjszaka memorandumokat készítettem az ellenforradalom ellen. Ez a tanú és mások is igazolhatják, hogy miképp dolgoztam az ellenforradalommal szemben az ellenforradalmi Írószövetségben, és miképp adtunk otthonunkban menedéket azoknak, akik hűek maradtak a párthoz." (MOL 288.f. 22/1967/20.ö.e.);
- Az MSZMP, hogy az '56-os forradalmat a "Horthy-fasiszták" és a '45 előtti népi írók összeesküvéseként állítsa be, mesterségesen gerjesztette a népi-urbánus ellentétet. Igaz, az ellentét gerjesztése az illegális MKP és a legális MDP időszakára nyúlik viszsza. A Szabad Nép 1945. március 25-i számában közöltette a kriptokommunista Darvas József antiszemita hangvételű Őszinte szót a zsidókérdésben! című publicisztikáját, valamint a Társadalmi Szemle 1946/5. számában a Zsidókérdés Magyarországon című, szintúgy antiszemita értekezést, amelyet a II. világháború előtti szociográfiai mozgalomba beépített, Szentmiklóssy álnéven publikáló Molnár Erik írt, aki Rákosi idején moszkvai magyar követ, igazságügy- és külügyminiszter, Kádár idején az ELTE tanszékvezetője és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója volt;
- Az MSZMP "pártszerűen" kitért az 1968-as lengyelországi antiszemita kampányt megindító Moczar tábornok akciója elől (MOL, az MSZMP Agit.prop. Osztály és a Külügyminisztérium iratai).
KORRUPCIÓ ÉS FEKETEGAZDÁLKODÁS
- Közvetlenül a II. világháború után, a Briha nevű szervezet intézte a törvényes izraeli kivándorlást Magyarországról. 1945-ben a vezetőit letartóztatta a politikai rendőrség, majd - fejenként 20 ezer dollár ellenében - szabadon engedte őket. Geyer Albert rabbit, az egyik "őrizetest", kb. másfél millió forintért engedte szabadon Péter Gábor (ÁSZTL V-150-028);
- A magyarországi zsidó magánszemélyek támogatására, a JOINT és a Nemzeti Bank, mintegy 170 000 dollár értékű szerződést kötött 1947. július 1-jén. Bizonyosan részesültek ebből közhatalmi szervek, mint például a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Csoportfőnöksége, a Magyar Országos Letartóztató Intézet őrszemélyzete, a BM rendészeti osztálya, a Népfőügyészség stb. De hogy civilek kaptak-e bármiféle támogatást vagy segélyt, az nem derül ki a politikai rendőrség aktáiból (ÁSZTL V-VII/14 és O-195);
- 1949. január 31-én Ehud Avriel izraeli nagykövet 50 ezer zsidó kivándorlásáról kezdett tárgyalásokat Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettessel. Mivel Rákosi lealkudta a keretszámot, február 17-én már csak 30 ezer főről folyt tárgyalás Berei Andor külügyi államtitkárral. Végül, 3-5 ezer ember kiengedését lebegtette az izraeli tárgyalók előtt a magyar fél (MOL XIX-31-1-k 12.29 ö.e.) A meghiúsult és a megvalósult kivándorlás alapvető társadalomstatisztikai adatai megtalálhatók Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után - 1939-1945, MTA Történettudományi Intézet, 1995);
- 1949-ben, a JOINT 2 millió dollárt ajánlott fel 25 ezer zsidó kivándorlása fejében a magyar államnak. Vas Zoltán, az MDP PB gazdasági feladatokkal megbízott póttagja, 1 millió dollárt kért 5 ezer kivándorlási engedélyért (idézi Yehuda Bauer: Out of Ashes, Pergamon Press, 1989);
- Ezek a precedensek is sarkallották az ÁVH-t a szovjet típusú, autark gazdálkodásra. Kezdetben ugyanis a bevételen osztozkodnia kellett a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályával, illetve a BM Államvédelmi Osztályával. 1946 szeptembere és 1947 áprilisa között, az ÁVH egy saját textilcéget működtetett pénzmosodaként, Nemzeti Kereskedelmi Vállalat néven, Szűcs Ernő államvédelmi ezredes (a háború előtt textil-technikus, 1950. szeptember 23-án az ÁVH-n agyonverték) közreműködésével. A vállalkozás keveset hozott, a csendestársat, a bejegyzett vállalattulajdonost, Pozsonyi Endrét halálra kínozták az ÁVH-n, 1951-ben. Az MDP gazdasági osztályának kezdeményezésére Villányi Andrást, a gazdasági rendőrség vezetőjét (1950. március 20-án kivégezték) a Weiss és Stuhl bőrgyár fantomszámláinak kibocsátásával bízták meg. Egyik cég sem teljesítette a hozzáfűzött várakozásokat. A nyereséges megoldás 1950. január 1-jével született meg, Péter Gábor helyettese, Timár István ezredes (1962-től a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese, majd nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója) jogászi közreműködésével. A minisztertanácsi rendelettel létrehozott önálló Államvédelmi Hatóság saját export-import vállalatot alapított Transelektro néven. Napóleon-aranyért, perzsaszőnyegért, svájci órákért stb. útlevelet árultak, muzeális értékű festményekért szabadságot kínáltak. Az útlevél-kereskedelemből származó jogtalan bevétel 13 millió forint körül mozoghatott. A pontos összeg meghatározhatatlan. A becslés is a koncepciós pereket gyártó, koncepciós perben elítélt, majd koncepciós felülvizsgálati eljáráson átesett Péter Gábortól származik (ÁSZTL V-150-028, valamint ld. a Szénási Géza legfőbb ügyész által, 1956. december 3-án elrendelt felülvizsgálati eljárás dokumentumait in: Zinner Tibor és szerkesztőtársai: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez, KJK, 1994 3. k.);
- Elhallgatták a magyarországi zsidóknak juttatott NSZK-jóvátételt, mind az 1956. június 29-i (német) Szövetségi Kártalanítási Törvényt (BEG), mind az 1957. július 19-i (német) Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvényt (BRüG). Az NSZK pénzügyminisztere által - a Pénzintézeti Központon keresztül - a Nácizmus Magyarországi Üldözöttei Érdekvédelmi Szervezetének átutalt százmillió DM sorsát idézi az Alkotmánybíróság 1/1995 (II.8.) számú határozata. (Kőszeg Ferenc: Mennyit ér, aki megúszta?, Beszélő, 1984/11.);
- A svájci SSE segélyszervezet és a zsidó felekezet közti szerződéssel (Genf, 1959. április 10.) kapcsolatos "rendellenességek megszüntetésével" az MSZMP Agit. Prop. Osztálya is foglalkozott. A kivizsgálásba bevonták Kállai Gyulát, Szirmai Istvánt, Péter Jánost, Orbán Lászlót és Timár Mátyást, jóllehet az 1950-ben létrehozott ÁEH kebelén belül már működött egy Központi Szociális Bizottság a BM, a PM és a KÜM delegátusaiból. A miniszteriális szintű vizsgálat eredményét eltussolták (MOL 288 f.22/1967/20.öe.);
- Sós Endre "ügyes emberfogásnak" minősítette, hogy Izrael állam nagykövetsége gyógyszert juttat a rászorulóknak. 1967. július 26-án, Kádár Jánosnak írt memorandumában a nemzetközi cionista szervezetek - szerinte túlméretezett - humanitárius segélyei ellen tiltakozott: "A cionista pénzért el kellett tűrni (...), hogy Dr. Nachum Goldmann a Cionista Világszervezet képviselőjeként Budapesten kijelentse: "Küzdeni kell a beolvadás, az asszimiláció ellen. A kelet-európai zsidóság egyik legfőbb feladata az asszimilálódás minden fajtája elleni harc. Nem az antiszemitizmus, hanem az asszimilálódás ellen kell elsősorban küzdenünk"." (MOL 288. f. 22/1967/20.öe.);
- Feltáratlanok a magyar zsidók svájci bankokban letétként elhelyezett vagyontárgyai, értékpapírjai, ékszerei és a magyar-zsidó ingóságok sorsa. (Feltárható az ún. Bergier-jentésből in: Die Schweiz der Nationalsozialismus und der Zweite Weltkrieg: die Hintergründe in 25 Bänden, Zürich, Chronos Verlag, 2004. Az USA-ba került ingóságok vagyonjegyzékét részben feltárta: Vági Zoltán és Kádár Gábor: Aranyvonat, Osiris, 2001, továbbá Justice for "Gold Train" Victims, New York Times, 2004. aug. 9.);
- Ajtai Miklós, a Népjóléti Minisztérium csoportfőnöke, 1947 májusában tudatta Farkas Mihállyal, az MKP KV politikai rendőrséget felügyelő tagjával: "Jelenleg az irányunk az, hogy minél mélyebben nyúljunk bele a Joint ügyeibe, megakadályozzuk, hogy 10 millió Ft-juk a reakció támogatását szolgálja és visszaszorítsuk a cionista vonalat." A feljegyzéssel egyidőben a Joint havi 700 ezer forint értékű devizát és 5 millió forintot fordított magyarországi segélyekre. A szónoki kérdésre, miszerint működjék-e tovább a Joint Magyarországon, ha a pénze vidéken és a fővárosban is "gennyes gócokat képez", Ajtai válaszolt Farkasnak: "Meg kell találni azt a zsidó közéleti férfit, akiben a Joint reakciós vezetői megbíznak, de az itthoni intencióknak megfelelően fog dolgozni"." (Svéd László [sajtó alá rendező]: A magyar zsidóság és a hatalom [Dokumentumok], Múltunk, 1993/2-3., JOINT-irattár);
- Átjátszották a zsidó felekezet tulajdonában lévő vidéki zsinagógákat az államnak: "Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben a városoknak és a községeknek" - jelenti 1960. március 7-én, az Állambiztonsági Szolgálat II/5-C alosztályának "Sipos" fedőnevű ügynöke, Sós Endre hitközségi elöljáró. A rasekol így folytatja idézett besúgó-jelentését: "Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőivel. Végül ott is átengedték a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. (...) Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését az iskola kibővítésének céljaira. (...) Abaújszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz." (idézi Gadó János op.cit)
ÁLLAMIGAZGATÁS, ÖNKORMÁNYZAT
- Mintegy félezer Izraelbe "hazatérni" szándékozó személy ellen indított bizalmas nyomozást az ÁVO 1948/1949-ben, háromszáz útlevélkérelmezőből nyolcat bíróság is elítélt disszidálási kísérletért (Dénes Béla op.cit. A magyar disszidensek izraeli bevándorlási folyamodványai és honosítási kérelmei a bécsi és jeruzsálemi HIASZ-levéltárban);
- Kahána-Frank Samu ortodox főrabbi és dr. Reiner Imre ortodox hitközségi alelnök kivándorlási kérelmét az MDP KV-tag Vas Zoltánhoz továbbították 1950-ben (MOL 267/65/367);
- Dr. Scheiber Sándor, a rabbiszeminárium igazgatója, a 60-as, 70-es években segítséget nyújtott diákok Izraelbe meneküléséhez, Izrael belgrádi és athéni követsége, illetve a Szochnut közreműködésével (MOL 288.f. 22./1967/20. ö.e.);
- Az izraelita hitközség - némi blaszfémiával - a "szocializmus vagy halál" szlogenjével kampányolt "képviselőjelöltje" érdekében, az 1958-as országgyűlési választáson. A MIOK felhívása így szólt: "Testvéreink! Aki 1956-ban látta a Nyírségből menekülő zsidó családokat, a riadt gyerekeket, a sebekkel borított Talmud-tanítót (...), az megértette, nincs harmadik út a magyar zsidóság számára sem." (idézi Csorba László: Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig in: Hét évtized a hazai zsidóság életében, MTA Filozófiai Intézet, 1990);
- Herskó János filmrendező Aczél Györgyhöz írott levelében a növekvő antiszemitizmussal hozta összefüggésbe 1969-es disszidálását (Aczél György kézirathagyatéka az MTA kézirattárában, Herskó János visszatérése, Népszabadság, 1996. április 9.);
KULTÚRPOLITIKA
- A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) cenzúra-lajstromán összevonták a zsidó tárgyú és a hungarista, fasiszta szépirodalmi, propaganda és tudományos könyveket/hírlapokat (A fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke, Bp. 1945-1946. 1-4 k. OSZK jelzet: 813.745);
- Geyer Arthur főrabbi, A magyarországi fasizmus zsidóüldözésének bibliográfiája 1945-1958 című, a MIOK által kiadott forrásmunkáját a nyomdából egyenesen zúzdába szállították (Várdy Péter: A magyarországi zsidóüldözések a hazai történetírásban in: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, MF, 1984);
- Lévai Jenő Zsidó sors [Magyar Téka, 1945] és Te vagy a tanú! [Kossuth Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, 1947] című munkáit - vállalati rendeletre - az ÁKV antikváriumainak zárt raktáraiban kellett tárolni. A fasiszta kiadványokat a tiltott antifasiszta irodalommal összevonva tartalmazták az ÁKV B-jegyzék 1-4. stencilezett füzetei;
- A határőrség által, a határátlépésnél elkobozott könyvekről ír Eörsi István Hódolat a főhadnagynőnek című publicisztikájában (in: Bedobom a törülközőt, Napraforgó Kft., 1989). A listán szerepelt például J. Loew Elmélkedések Jézus Krisztusról és Beszélgetések című műve. Az kérdés, hogy ma a VPOP, vagy Határőrség őrzi-e a 80-as években elkobzott könyveket, de az nem, hogy a tettesek észjárása alig különbözött Révai Józsefétől, a Szabad Nép főszerkesztőjétől, aki Farkas Mihálynak, Rákosi helyettesének írta 1948. június 20-án: "Ezt a csomagot - mindenféle ellenforradalmi könyv (...) - zsidók hozták Párizsból (...), szar az egész. De miért hoznak haza ilyeneket "zsidók"?" (OSZK kézirattár, Farkas Vladimir fond);
- A Pest ostroma idején alakult Wallenberg Bizottság két védnöke - Zsedényi Béla, a Nemzetgyűlés elnöke és Szakasits Árpád, a Budapesti Nemzeti Bizottság elnöke - 1945. november 11-én Budapest főpolgármesteréhez fordult, hogy adjon megbízást Pátzay Pálnak egy Wallenberg-szobor elkészítésére. A művet felállították a Szent István Parkban, majd vidékre "száműzték" (az elhurcolás és visszahelyezés ötvenéves kálváriájának dokumentumai megtalálhatók Vince Mátyás privát archívumában);
- Händel Izrael Egyiptomban című oratóriumát a Jom Kippur-i háború miatt levették a Magyar Rádió meghirdetett műsoráról (MR Újság, MR Archívum, SZER sajtókivágat-gyűjtemény a CEU-archívumban);
- Ország Lili első hazai kiállításának elhalasztását követelte Ormos Tibor, a Képző- és Iparművészeti lektorátus igazgatója az 1967. június 5-én kirobbant izraeli-arab háborúra hivatkozva. A Székesfehérvári István Király Múzeum művészettörténésze, a kiállítást rendező Kovács Péter azonban megtagadta az engedelmességet. Bár a katalógus már nyomdában volt, a kulturális minisztériumnak annyit sikerült kicsikarnia, hogy a héber betűket és ideogrammákat is magukba foglaló festmények címeinek egy részét megváltoztatták: Jerikó falai helyett Leomló falak, Exodus helyett Vonulás, Negevi látomás helyett Látomás (Kovács Péter: Egy vidéki múzeum a kultúrpolitika peremén, Mozgó Világ, 1999/3.);
- Lektorátusi feljegyzés készült Major János A biboldó mosakszik című képéről, Erdély Miklós maceszra épített mobilszobráról, amelyet a Műszaki Egyetem R-Klubjában állított ki 1973-ban (Az ész szeme Harasztÿ István tulajdonában), valamint az 1985-ös Zsidó, nem zsidó, amolyan levél-tépegetős, "szeret, nem szeret" játékáról és az 1973-74-ben készített Isten-Isten című munkájáról, a NÜÉSz kártalanítási nyomtatványának blaszfémikus variációjáról;
- Az elektronikus és nyomtatott sajtó kívánatos és nem kívánatos szereplőiről folyamatosan készültek döntés-előkészítési anyagok (in: Cseh-Kalmár-Pór: Zárt, bizalmas, számozott 1., Osiris k., 1999; Cseh-Krahulcsán-Müller-Pór: Zárt, bizalmas, számozott 2., Osiris k., 2004);
- Robert Hirsch Sábeszkor soha! című, 1964-ben több fesztiválon díjat nyert, de Magyarországon soha be nem mutatott francia-izraeli filmjének vitája a Filmátvételi Bizottság ülésén (MOKÉP irattár, Bors Ferenc MOKÉP-igazgató és Dósai István HUNGAROFILM-igazgató iratai);
- Németh Andor Kafka ou le mystère juif (Párizs, 1947) című, Réz Pál fordítása alatt álló esszéjének kicenzúrázása A szélén behajtva (Magvető k., 1973) című esszékötetből (Kardos György kiadóigazgató felmondólevele jelen sorok írójának, valamint hasonló cenzúradokumentumok a Kiadói Főigazgatóság iratanyagában);
- Lektori jelentések, pl. a Nobel-díjas Saul Bellow Mr. Sammler's Planet és Humbold's Gifts című, magyarra le nem fordított regényeiről (dokumentumok az Európa Kiadó irattárában, a Magvető Kiadó lektori jelentéseinek letéti példányai az OSZK kézirattárában);
- Bari Károlyt a cigány identitásához való elkötelezettsége miatt korlátozták publikációs és utazási szabadságában. Molnár Ferenc és Szabó B. István 1972. június 24-én kilátásba helyezte, hogy ha a nézetein nem változat, a továbbtanulását is megakadályozzák (MOL 288. f.36/1972/16 öe.);
- Csurka István 1973 márciusában, az Irodalmi Alap szigligeti alkotóházában, botrányt kiváltó módon lezsidózta Vihar Béla írót. Az Írószövetség Választmánya bizottságot küldött ki az eset kivizsgálására, s tárgyalást rendezett a szövetség kebelén belül (tárgyalási jegyzőkönyv az Írószövetség irattárában, igazoló jelentések az MSZMP Agit. Prop. Oszt. iratai között. Az esetről beszámol Fodor András: A hetvenes évek, Helikon k., 1995, II. k. 42.p.)
TUDOMÁNYPOLITIKA
- Hogy tudományosnak tűnő szövegkörnyezetben, antiszemiták rebelliójaként ábrázolja az '56-os forradalmat, az MSZMP engedélyezte a nácizmust is relativizáló, fasiszta munkáiról közismert David Irving kutatásait olyan levéltári források között, amelyeket a magyarországi kutatók elől elzárt. Pálos Tamás, az Agit. Prop. Osztály helyettes vezetője a következő átiratot intézte Kornidesz Mihályhoz, az MSZMP KB TTKO vezetőjéhez, 1974 novemberében: "Úgy gondolom, politikai döntés szükséges annak eldöntéséhez, támogassunk-e egy nyugati publicistát abban, hogy könyvet írjon az 1956-os ellenforradalmi eseményekről. Véleményem szerint igen, mert az eseményekről Nyugaton eddig csak teljesen egyoldalú írások jelentek meg, a miáltalunk kiadott Fehér Könyvet sehol sem terjesztették." Az MSZMP a javaslatnál jóval messzebb ment annak érdekében, hogy kiszolgálja a "revi-zionista" szerzőt. Szakfelügyelőként felkínálta az '56-os megtorlás "élmunkását", Hollós Ervin exalezredest, aki Irvinget megkínálta saját Politikai Nyomozó Főosztálya 1956 decembere és 1962 között keletkeztetett operatív és nyomozati irataival, valamint tudományos utazásra kalauzolta a BM Operatív Nyilvántartójába (MOL 288.f. 22/1979/ 3. öe., 29.öe. Az Uprising (Hodder and Stoughton, London, 1981) propagandakönyv teljes keletkezéstörténetét feltárja Mink András: David Irving kalandja 1956-tal, Beszélő, 2000/7-8.);
- Az 1945 utáni magyar zsidóságról szóló társadalomtudományi kutatások és azok tudományos vitái a nyugati emigrációban folytak, a publikációk szigorúan el voltak zárva a magyarországi tudományos nyilvánosságtól. Erre talán a legbeszédesebb példa a párizsi Magyar Füzetek Adalékok az újabbkori magyar történelemhez című sorozatában 1984-ben megjelent, Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon című tanulmány-gyűjtemény, Karády Viktor, Kovács András, Sanders Iván, Várdy Péter alapvető tudományos munkáival.
- Az MSZMP tudománypolitikusai által drasztikusan félbeszakított cigánykutatások maradandó eredményéről szól Kemény István Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról című könyve (MTA Szociológiai Kutató Intézet, 1976). A fajelméleti értelmezés ellen azonban nem emeltek kifogást (ld. Dr. Várnagy Elemér-Dr. Vekerdi József: A cigány gyermekek nevelésének és oktatásának problémái, Tankönyvkiadó, 1979). A nemzetközi cionistaellenes konferencia budapesti megrendezése elől viszont elzárkóztak, a KGB Központ nehezményezése ellenére (in: Ch.Andrew-A. Mitrohin: Mitrohin-archívum, Talentum k., 2000, 290. p.).
(B) Privát tabuk, civil viselkedési stratégiák
- Ki lehetne állítani a cigányok kriminalizálását előmozdító híresztelések és rémhírek írásbeli gyűjteményéből néhányat (Hann Endre: Egy rémhír nyomában, Tömegkommunikációs Kutató Intézet, 1973);
- Érdemes lenne összeállítani a zsidó szó elkerülésére használt eufémizmusokból egy kb. 20-25 szavas szószedetet;
- Hasznos lenne összegyűjteni a holokauszt-túlélőket kezelő pszichoanalitikusok naplóit, (anonimizált) feljegyzéseit, s összevetni az 50-es, 60-as évek magyar nyilvánosságával: vajon javíthatott volna-e a betegek sorsán, ha nem az 50-es, 60-as évek korlátozott társadalmi nyilvánossága áll rendelkezésükre? Mint ahogy az NSZK-ban számos traumát orvosolt - úgy-ahogy -, valamint a tettesek és áldozatok szembenézését is lehetővé tette a "Gruppe '47" által teremtett nyilvánosság;
- Az antiszemitizmus 1945 és 1956 közti érzékeléséről számos leírással szolgálnak az '56-os emigránsok körében, 1958-60-ban végzett CURPH-interjúk (eredetileg a New York-i Columbia University archívumában őrizték, 1991 óta hozzáférhetők az OSZK kéziratának '56-os Intézet fondjában);
- A különböző etnikumok, felekezetek együttélésének normáját fektette le Ungváry Rudolf Nem-zsidónak lenni (1980) című esszéje a Napló-ban (Minerva k., 1990, 244-250. pp.);
- A Rákosi- és Kádár-korszakbeli II. világháborús ismeretekről válogatást lehetne készíteni a IV.-es gimnazista tankönyvek alapján készült történelmi dolgozatokból;
- A KSH adatai és a születési anyakönyvek alapján összehasonlítható a századforduló és a 80-as évekbeli utónévadási trend;
- A másodgenerációs holokauszt-túlélőkkel, a Kovács András és munkatársai által a 80-as években készített oral history interjúkból kiemelhető egy-egy szövegrész, bemutatandó: milyen maradandó traumákat okozott a vészkorszakot túlélt szülők - származásukat a gyerekeik előtt elhallgató - viselkedési stratégiája. A zsidó önazonosság vállalásának típusai szemléltethetők Kovács Éva és Vajda Júlia Mutatkozás - Zsidó Identitás Történetek (Múltunk k., 2002) című könyve alapján. Ugyanerről szól Virág Teréz Egy háromgenerációs neurózismodell című pszichoanalitikus feldolgozása (in: Emlékezés egy szederfára. Pszichoanalitikus tanulmányok a társadalmi traumatizáció köréből, Animula, 1996);
- Bár a labdarúgó-mérkőzéseken elhangzott "nacionalista, antiszemita kijelentésekeket" már 1960 szeptemberében regisztrálta egy belügyi előterjesztés (MOL 288 f.5/198.ö.e.), Mihancsik Zsófia 1987-88-as stadionfolklór-gyűjtése (Hajrá MTK?, Háttér k., 1988) a rasszizmus iránt türelmes államról tanúskodik:(Kenedi J.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése