A magyar gazdaság produktivitása és
versenyképessége tartósan alacsony. A megoldást nem az elosztási
politika alakítgatása, hanem a termelési rendszer és a gazdasági
szerkezet átalakítása jelentheti − véli Mellár Tamás közgazdász, aki
szerint a kezdőlépést a mezőgazdaság és az élelmiszer-gazdaság, valamint
a megújuló energia adhatja, egyfajta parasztpolgárosodás keretében.
Az okok keresése között könnyen eljuthatunk a súlyos örökségként ránk nehezedő eladósodáshoz, hiszen nemcsak az állam, hanem a háztartások is krónikusan túlköltekeztek az elmúlt években. Az adósságteher pedig igen erőteljesen korlátozza a mozgást, az alkalmazkodást a változó környezethez, hiszen folyamatosan jövedelmet szivattyúz ki a rendszerből. A megtermelt és felhasználható jövedelem között egyre növekvő rés pedig nem teszi lehetővé, hogy az állam megfelelő szinten ellássa kötelező feladatait, a lakosság kielégítse alapvető szükségleteit, a vállalkozói szféra pedig megújítsa és bővítse a tőkevagyonát. Ez a látlelet kétségkívül igaz − és Irving Fischer 1932-es cikke óta közismert −, csakhogy nem válaszolja meg azt a két fontos kérdést, hogy miért halmozódott fel az adósság, illetve miért nem sikerül(t) megszabadulni tőle immáron negyven esztendeje.
Az államadósság folyamatosan nő
Lehet ugyan azzal érvelni, hogy az egyes felelőtlen kormányok halmozták fel az államadósságot és adósították el a gazdasági szereplőket, azonban ez az érvelés félrevezető, eltereli a figyelmet a lényegről. Nem lehet egyértelműen azonosítani olyan kormányzati ciklusokat, amelyekben kizárólag növekedett, vagy éppen tartósan csökkent volna az ország adósságállománya (pontosabban nettó vagyoni pozíciója). Ez a kijelentés nem jelenti azt, hogy egyenlőségjelet teszünk az egyes kormányok eladósítási affinitása közé, és azt sem, hogy ne lenne komoly morális és politikai felelősségük az egyes államférfiaknak. De jól dokumentálható, hogy az államadósság 1996−2001 közötti csökkenése mögött az állami vagyon eladása, az energiaszektor privatizációja húzódott meg, az elmúlt évek csökkenő adóssága mögött pedig a magán-nyugdíjpénztári vagyonok visszaforgatása található magyarázó okként. "Normál esetben" Magyarországon az államadósság folyamatosan növekszik és/vagy az állami (nemzeti) vagyon csökken.
A rendszerváltozáskor az adósság/GDP hányados 60 százalék körül volt, most valamivel 80 százalék alatt van, miközben az állami vagyon 85 százalékát privatizálták. Ez azt jelenti, hogy a magyar piacgazdaság folyamatos vagyonfelélésben van, csak úgy tud létezni és működni, ha folyamatosan külső forrásokat él fel. Mindez azt jelenti, hogy a különböző kormányok igencsak különböző erősségű adósságcsökkentő elköteleződéseik mellett és ellenére az adósságfelhalmozódás és vagyonfelélés folyamata töretlen. De vajon miért? Alapvetően azért, mert a magyar gazdaság produktivitása és versenyképessége igen alacsony. Hiába történt rendszerváltás, ettől a szocialista örökségtől nem sikerült megszabadulnunk. Jól látható ez abból, hogy amikor a gazdaságunk 3-4 százalékos ütemben növekszik, akkor ez a folyó fizetési mérleg 6−8 százalékos deficitjével párosul. Csak akkor tudjuk egyensúlyban tartani a külkereskedelmi mérlegünket, ha a gazdasági aktivitást hibernáljuk, ha a növekedés megszűnik. Az exportunk 80 százalékát a többségi külföldi tulajdonban lévő vállalkozások állítják elő, a magyar tulajdonú vállalkozások megközelítőleg sem tudnak akkora exportteljesítményt produkálni, amekkora a "normális szintű" fogyasztás és beruházás által kiváltott importot fedezhetné.
Mellár TamásSokba kerül az alacsony produktivitás
Az alacsony produktivitással és versenyképességgel ugyan hosszabb ideig együtt lehet élni, jól példázza ezt a mögöttünk hagyott 40-50 esztendő, de nem következmények nélkül. Szükségképpen jön az eladósodás és a vagyonfelélés, az alacsony gazdasági növekedés, a "húzd-meg-ereszd-meg" típusú gazdaságpolitika alkalmazása, ahogyan ezt megfigyelhettük az elmúlt évtizedekben. Mivel a hiány a gazdasági rendszerünk működésének a sajátja, ezért az elosztás mikéntjét változtatni akaró gazdaságpolitikák eleve kudarcra vannak ítélve. Legfeljebb csak azt választhatják meg, hogy hol legyen nagyobb, illetve kisebb az elosztási feszültség, de ettől a hiány összege nemigen változik. Persze nem szabad lebecsülni az elosztás fontosságát, hiszen nem mindegy, hogy a gazdagok vagy a szegények javára történik jövedelemkorrekció, illetve az egészségügytől és az oktatástól vonnak el forrásokat az állami energiaszektor bővítésére vagy fordítva.
Szerkezetváltásra van szükség
A megoldás kulcsa nem az elosztási politikában van, hanem a termelési rendszer és a gazdasági szerkezet átalakításában. Érdemes megemlíteni, hogy sem közel, sem távol egyetlen kormány sem osztotta ezt a felismerést és nem tette gazdaságpolitikájának középpontjába a szerkezetváltás kérdését. A gazdasági alapproblémánk megoldása ugyan egyszerűnek tűnik, de nem könnyen és gyorsan megvalósítható program. "Mindössze" azt kellene elérni, hogy a hazai vállalkozások egyre nagyobb hányada olyan termelési szektorokban tevékenykedjen, amelyek magas hozzáadott értéket produkálnak, viszonylag alacsony importfelhasználással. Ráadásul persze az sem ártana, ha mindezt versenyképesen tennék, vagyis tartósan jelen tudnának lenni a külpiacokon termékeikkel. Az eddigi tapasztalataink azt mutatták, hogy azok a vállalkozások, amelyek versenyképesek, magas import- és alacsony hozzáadottérték-tartalommal rendelkeznek és zömmel külföldi többségi tulajdonban vannak. Emiatt sem a felhasználható jövedelem bővítéséhez, sem a fogyasztási célú import fedezetéhez nem járulnak hozzá kellő mértékben.
A szerkezetváltáshoz potenciális lehetőségként kínálkozik az évszázados munkamegosztásnak megfelelően a mezőgazdaság és az élelmiszer-gazdaság, amelyet ki lehetne egészíteni a megújuló energia termelésével is. E területeken olyan kiaknázatlan lehetőségek vannak, amelyek segíthetnek a versenyképes export bővítésében, valamint az importhelyettesítésben. Ráadásul viszonylag magas hozzáadott értéket lehet produkálni e területeken, s az importigény sem magas. A radikális átalakuláshoz nem elég csak e szegmensekben keresni a megújulást, további területek bekapcsolására is szükség van, különösen a high-tech szektorok, a humántőke-igényes területeken. De indulásként, egy jól érzékelhető elmozduláshoz kezdetben elég lenne alapvetően ezekre koncentrálni.
Másik irány kellene
A mező- és élelmiszer-gazdaságban az alapvető és feloldhatatlannak látszó probléma az, hogy a jelenlegi elaprózott birtokszerkezet és termékstruktúra nem teszi lehetővé az eredményes piacra lépést, a versenyképes termelést. Az egymás ádáz ellenfeleinek tűnő baloldali és jobboldali pártok csodálatos egyetértésben fogalmazzák meg azt, hogy a megoldás a korszerű nagybirtokok megteremtése, ami a magas gépesítettség révén biztosítja a versenyképes tömegtermékek létrehozását. Csakhogy egy ilyen átalakulásnak az lesz (lett) a következménye, hogy a kisbirtokok ellehetetlenülnek, a falvak elnéptelenednek, a létalapjukat vesztett emberek pedig a városok munkanélküli tartalékseregét bővítik vagy külföldön keresnek munkát.
Lenne másik járható út is, ha az extenzív mezőgazdasági kultúrák (búza, kukorica) helyett az intenzív zöldség-gyümölcs termesztés és állattartás irányába történne meg a szerkezetváltás. Ezek a termelési irányok sokkal több munkát lennének képesek lekötni, s nem csak a nyers termelés, hanem a feldolgozás, a komplex termelési láncok kiépítése okán is. Csak akkor lehet sikeres az átalakulás, ha a nyers tömegtermékek helyett magas feldolgozottságú termékeket állít elő a mezőgazdaság és az élelmiszeripar. Persze ezek kiépítéséhez komoly forrásokra van szükség és nyilván állami támogatásra, források biztosítására.
Az eredményes piacra lépéshez a kisvállalkozások összefogására, új típusú együttműködési formák kialakítására van szükség. Olyan szövetkezetek, részvénytársaságok létrehozására, amelyben minden tag megtarthatná a saját földjét, eszközeit, ahol a termelés egyénileg, de a feldolgozás, az értékesítés, az elszámolás, a beszerzés együttesen történne. Az elaprózott földtulajdon és kisbirtokrendszer bázisán tehát létre lehetne hozni egy olyan nagyüzemi termelést, amely akár nemzetközi szinten is versenyképes tudna lenni. Nincs szükség tehát sem a feudális nagybirtokrendszer, sem a szocialista állami kolhozrendszer visszaállítására.
Nehéz ügy a parasztpolgárosodás
Jóllehet az átalakítás szükségszerűsége és iránya szakmailag kellően alátámasztott és lépései jól kidolgozottak − illetve könnyen kidolgozhatók −, mégis igen nehéz lenne sikereket elérni. Mindenekelőtt mert az elmúlt húsz évben kiépült politikai hatalmi rendszer és az azt működtető elitek érdeke homlokegyenest szemben áll egy ilyen demokratikus átalakulással, jobb szó híján parasztpolgárosodással. Számukra sokkal kényelmesebb az alkalmazottakkal és a kényszervállalkozókkal egyezkedni, mint a gazdaságilag független öntudatos polgárokkal.
Emellett az átalakulás reménybeli kedvezményezettjei, a kisbirtokaikon küszködők, a kényszervállalkozók vagy a közmunkások sem nagyon lelkesednének egy ilyen átalakulásért. Félnek ugyanis az újtól, a versenytől, a kockázattól, a másokkal való együttműködéstől, a konfliktusoktól, miközben sokaknak se földjük, se tőkéjük nincsen. Arra szocializálódtak, hogy egyedül próbálják megtalálni a kiskapukat, biztosítani a megélhetést legalább rövid távra. Még mindig nem döbbentek rá, hogy egyedül nem megy, csak ha összefognak.
Mellár Tamás közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdasági és Regionális Tudományok Intézetének igazgatója
forrás:Napi Gazdaság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése