Cinkos, aki néma
Manchesteri Mourinho rajongó
Fotó: Clint Hughes / Europress/AFP
Mourinho, a futball öntörvényű és gonosz zsenije új edzői
referenciát alkotott. Ennek szellemében egy igazán nagy vezetőedzőnek
végig kell járnia a legnívósabb bajnokságok leggazdagabb csapatait,
kegyetlenül le kell húznia az ott királykodó ruszki sejkeket vagy arab
olajszőkítőket, és otthonában még a párnákat is pénzzel kell megtömnie –
komoly szakember ugyanis nem is áll le csapatot építeni, ha kinevezése
mellé nem kap két-háromszáz millió eurót erősítésre.
Egy évtizede még Sir Alex Ferguson példája inspirálta a világot: a skót szakember eggyé vált Manchester városával. A Unitednek nem „pusztán” legendája lett, de világot és történelmet formáló erő, aki a sötét, füstös, vidéki iparvárost Európa egyik kulturális centrumává tette. Hűség, építkezés, folyamatosság és közösségteremtés – Ferguson e fogalmak szellemében emelte magasba a trófeák végeláthatatlan sorát, és ajándékozta meg a labdarúgás szerelmeseit olyan példaképekkel, mint Paul Scholes, Ryan Giggs vagy a Spiceboy: David Beckham. Vérbeli konzervatív forradalmár volt, aki első három unitedes évében nem nyert semmit, mégis olyan alapokat rakott le, amelyeken ma a világ egyik legjelentősebb futballklubja áll. A Manchester United kispadján örökébe lépő Mourinho vele ellentétben még nem töltött három egymást követő évnél többet egyetlen csapatnál sem.
José Mourinho a legönzőbb individualizmus torzszülöttje – a forró vízben gyorsan oldódó instant siker, az ötperces kielégülés és a trendire fazonírozott arrogancia futballprófétája. Világában a győzelem mindent igazol, a vereség mindent minősít. Nincs se csapata, se törzse, csak szakértelme, bankszámlája és végtelen becsvágya. Egyetlen valós célja egójának fényezése: kezében futballklub, csapat, játékos vagy trófea mind-mind csak eszköz arra, hogy a Special One dicsősége örök időkre fennmaradjon. Mourinho lépten-nyomon gyűlöletet szít, lubickol a sportszerűségért rajongó szurkolók undorában, szünet nélkül feszegeti az erkölcs és a sportemberi magatartás határait: ha kell, fellocsolja a pályát vagy csontzenét komponál, máskor meg afölött sír-rí, hogy az ellenfél nem tesz mást, csak védekezik – elképesztő érzékkel használja a médiát, lehengerlően kommunikál, személyében a pszichopátia meghódította a labdarúgást. Amikor a Manchester United tulajdonosai a klubikon Ryan Giggs helyett Mourinhót nevezik ki vezetőedzőnek, mélyen az egyesület identitásába gázolnak: Ferguson emlékét szemétre hányják, olajmeghajtású, újgazdag városi riválisuk kulturális nívójára süllyednek.
A huszonegyedik századra a dollárturné lett a nagyság védjegye: Mourinho példáját Ancelotti és Guardiola is lelkesen követi – ők is épp oda adják el magukat, ahol a legtöbbet fizetik, mind nekik, mind az általuk megnevezett játékosokért, ők sem hajlandók másban mérni a futballt, mint pénzben és trófeákban. Így hódítja meg társadalmainkat a céges világ kapzsisága, így formálja át gondolkodásunkat és értékrendünket a reklám és a tudatipar. Mourinho egy mém, ami már ezerszer megtörtént velünk, mindig rosszabb lett utána a világ, mi mégis mindig rácsodálkozunk, és azt hisszük, hogy ezúttal happy end következik.
Az imádott sportágat lassan maradéktalanul elnyeli a labdarúgásból élő kis- és nagyvállalkozók erkölcsnélkülisége. A sportág megszállottjainak egyre kevesebb örömük telhet abban a klubfutballban, amit a Bosman-szabály nyomán tömegesen szálltak meg a migránsok és a zsoldosok, s ahol Diego Simeone, a klubhűség eleven szobra két BL-döntőt veszít a mindenkori spanyol rezsim kirakatcsapatával szemben. A klubok identitásukat vesztették – kivéve a kizárólag baszk labdarúgókat foglalkoztató, nyolcszoros bajnok Athletic Bilbaót, amely szegény kiscsapatként hétről hétre bizonyítja, hogy a pénz nem minden, valamint az olasz Internazionalét, amely viszont épp egyediségét és különlegességét vesztette el azzal, hogy minden klub Internazionale lett.
A közelgő Európa-bajnokság ebből az örvényből szakítja ki a futballrajongókat. Lehet és érdemes is fennakadni a honosításokon, a lebonyolítás módján vagy a külföldi szövetségi kapitányokon, a nemzetek futballünnepe mégis őriz valamit abból a szakralitásból, ami a labdarúgást a bolygó legnépszerűbb játékává tette. A mezek ezúttal nem puszta reklámfelületek, nem kizárólag céges propagandatermékek, hanem élő és létező közösségek ikonikus jelvényei. A csapatok tagjai nem zsoldosok, hanem a törzsek legkiválóbb és legelszántabb harcosai. A mérkőzések nem show-műsorok, hanem vér nélküli háborúk. Az Európa-bajnokság egyetlen hónapra megtöri a dollárkeringőt. A közösség és a tradíció egy hónapig több mint a tőzsde, több mint bármilyen egyéni dicsőség, több mint Mourinho hitvány és aljas egótrükkjei.
Egy évtizede még Sir Alex Ferguson példája inspirálta a világot: a skót szakember eggyé vált Manchester városával. A Unitednek nem „pusztán” legendája lett, de világot és történelmet formáló erő, aki a sötét, füstös, vidéki iparvárost Európa egyik kulturális centrumává tette. Hűség, építkezés, folyamatosság és közösségteremtés – Ferguson e fogalmak szellemében emelte magasba a trófeák végeláthatatlan sorát, és ajándékozta meg a labdarúgás szerelmeseit olyan példaképekkel, mint Paul Scholes, Ryan Giggs vagy a Spiceboy: David Beckham. Vérbeli konzervatív forradalmár volt, aki első három unitedes évében nem nyert semmit, mégis olyan alapokat rakott le, amelyeken ma a világ egyik legjelentősebb futballklubja áll. A Manchester United kispadján örökébe lépő Mourinho vele ellentétben még nem töltött három egymást követő évnél többet egyetlen csapatnál sem.
José Mourinho a legönzőbb individualizmus torzszülöttje – a forró vízben gyorsan oldódó instant siker, az ötperces kielégülés és a trendire fazonírozott arrogancia futballprófétája. Világában a győzelem mindent igazol, a vereség mindent minősít. Nincs se csapata, se törzse, csak szakértelme, bankszámlája és végtelen becsvágya. Egyetlen valós célja egójának fényezése: kezében futballklub, csapat, játékos vagy trófea mind-mind csak eszköz arra, hogy a Special One dicsősége örök időkre fennmaradjon. Mourinho lépten-nyomon gyűlöletet szít, lubickol a sportszerűségért rajongó szurkolók undorában, szünet nélkül feszegeti az erkölcs és a sportemberi magatartás határait: ha kell, fellocsolja a pályát vagy csontzenét komponál, máskor meg afölött sír-rí, hogy az ellenfél nem tesz mást, csak védekezik – elképesztő érzékkel használja a médiát, lehengerlően kommunikál, személyében a pszichopátia meghódította a labdarúgást. Amikor a Manchester United tulajdonosai a klubikon Ryan Giggs helyett Mourinhót nevezik ki vezetőedzőnek, mélyen az egyesület identitásába gázolnak: Ferguson emlékét szemétre hányják, olajmeghajtású, újgazdag városi riválisuk kulturális nívójára süllyednek.
A huszonegyedik századra a dollárturné lett a nagyság védjegye: Mourinho példáját Ancelotti és Guardiola is lelkesen követi – ők is épp oda adják el magukat, ahol a legtöbbet fizetik, mind nekik, mind az általuk megnevezett játékosokért, ők sem hajlandók másban mérni a futballt, mint pénzben és trófeákban. Így hódítja meg társadalmainkat a céges világ kapzsisága, így formálja át gondolkodásunkat és értékrendünket a reklám és a tudatipar. Mourinho egy mém, ami már ezerszer megtörtént velünk, mindig rosszabb lett utána a világ, mi mégis mindig rácsodálkozunk, és azt hisszük, hogy ezúttal happy end következik.
Az imádott sportágat lassan maradéktalanul elnyeli a labdarúgásból élő kis- és nagyvállalkozók erkölcsnélkülisége. A sportág megszállottjainak egyre kevesebb örömük telhet abban a klubfutballban, amit a Bosman-szabály nyomán tömegesen szálltak meg a migránsok és a zsoldosok, s ahol Diego Simeone, a klubhűség eleven szobra két BL-döntőt veszít a mindenkori spanyol rezsim kirakatcsapatával szemben. A klubok identitásukat vesztették – kivéve a kizárólag baszk labdarúgókat foglalkoztató, nyolcszoros bajnok Athletic Bilbaót, amely szegény kiscsapatként hétről hétre bizonyítja, hogy a pénz nem minden, valamint az olasz Internazionalét, amely viszont épp egyediségét és különlegességét vesztette el azzal, hogy minden klub Internazionale lett.
A közelgő Európa-bajnokság ebből az örvényből szakítja ki a futballrajongókat. Lehet és érdemes is fennakadni a honosításokon, a lebonyolítás módján vagy a külföldi szövetségi kapitányokon, a nemzetek futballünnepe mégis őriz valamit abból a szakralitásból, ami a labdarúgást a bolygó legnépszerűbb játékává tette. A mezek ezúttal nem puszta reklámfelületek, nem kizárólag céges propagandatermékek, hanem élő és létező közösségek ikonikus jelvényei. A csapatok tagjai nem zsoldosok, hanem a törzsek legkiválóbb és legelszántabb harcosai. A mérkőzések nem show-műsorok, hanem vér nélküli háborúk. Az Európa-bajnokság egyetlen hónapra megtöri a dollárkeringőt. A közösség és a tradíció egy hónapig több mint a tőzsde, több mint bármilyen egyéni dicsőség, több mint Mourinho hitvány és aljas egótrükkjei.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 09.(forrás:mno)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése