Laczik Erika, Szarka Ágota, 2007. december 8., szombat 00:00, frissítve: szombat 00:00
Konrád György a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi
regényének részleteit olvasta fel a közelmúltban heteken keresztül a
közszolgálati Kossuth rádióban. A szociálliberális körökben mércének
tekintett író, szociológus önéletírásában a Kádár-rendszerben őt ért
megpróbáltatásokról fest képet. A könyv 2003-ban jelent meg, több
hónappal azután, hogy a Magyar Nemzet nyilvánosságra hozta: Konrád, a
demokratikus ellenzék emblematikus figurája beárulta saját sógorát a
kádári titkosrendőrségnél. A könyvében leírtak, valamint a levéltári
adatok alátámasztják: Konrád alkut kötött.
Negyvenéves koromtól ötvenötig a lakásomban, a hazámban
nemszemély voltam, egy ember, aki nincs, akinek nem lenne szabad
léteznie, és már a jelenlétével is szabályt sért. Ezt Konrád György írja
magáról a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regényében,
és hangsúlyozza, hogy írásait a Kádár-rendszerben csak szamizdatban
közölték. Ezzel szemben a hetvenes-nyolcvanas években Nyugaton a
legismertebb magyar író volt. Könyvei számos helyen jelentek meg,
Budapesten A látogató 1969-ben és A városalapító 1977-ben a Magvető
Kiadónál. Szamizdat kiadásban volt elérhető Az autonómia kísértése
(1980), A cinkos (1982), illetve a Szelényi Ivánnal közösen írt Az
értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1985). A szamizdatban kiadott
könyvei megjelentek többek között Nyugat-Németországban,
Franciaországban, valamint a Püski Kiadónál a tengerentúlon is. Ennek
köszönhetően tüntethették ki Herder-díjjal (1983). Ráadásul a kádári
korban az Aczél György tiltólistáján szereplő értelmiségiekkel
ellentétben ő számos alkalommal éveket töltött a kapitalista Nyugaton,
Németországban, Franciaországban, sőt az ősellenség Egyesült Államokban.
(Hogy csak egyetlen ellenpéldát említsünk: Dobai Péter is kapott
ösztöndíjat Németországba, de útlevelet nem.)
Hatalmas port vert fel a hetvenes évek közepén Konrádnak a Szelényi Ivánnal (az MTA szociológiai kutatócsoportjának tudományos munkatársával) írt közös tanulmánya, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában őrzött dokumentumok szerint szabályos hajtóvadászatot indítottak a kézirat megtalálásáért. A dokumentumokból és a szerzők visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a mű három példányban készült. A korabeli rendőrségi dokumentumok azt tanúsítják, hogy mind a három példányt lefoglalták 1974. október 27-én, ráadásul Konrád és Szelényi közreműködésével. Ennek ellenére a mű 1978-ban több országban is megjelent Nyugaton. Amennyiben a levéltári dokumentumok a valóságot mutatják be, mindössze két megoldás lehetséges. Az egyik: a diktatúra vezetői úgy ítélték meg, hogy a műnek meg kell jelennie külföldön. A másik magyarázat: a szerzők alkut kötöttek a diktatúra vezetőivel, hogy a lefoglalt kézirat három példányából legalább egy visszakerüljön hozzájuk, hogy ki tudják juttatni az országból.
Mint Konrád írja, meghurcoltatása Haraszti Miklós izgatási ügyével öltött kézzelfogható méreteket: „1973 nyarán barátom, Haraszti Miklós izgatási ügyében – a vád tárgya az ő Darabbér című kitűnő esszéje – a politikai rendőrség engem is gyanúsítottá nyilvánított, több házkutatást tartott a lakásomon, a naplójegyzeteimet mint izgató tartalmúakat elkobozták, állásomból elbocsátottak, és a külföldi utazás jogából három évre kizártak.” Haraszti bűntársaként Konrád ekkor ügyészi figyelmeztetésben részesült.
1974 szeptemberében elkészült a Szelényi Ivánnal közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmánya. A három példányból az elsőt Szentjóby Tamásnak adták oda, hogy vegye mikrofilmre. Szentjóbyt, Szelényit és Konrádot 1974 októberében letartóztatták.
Ezekre a napokra Konrád így emlékszik a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című könyvében: „Az íráspróba bebizonyította, hogy a gépirat javításai az én kezem nyomát viselik. »Az ön írása ez? « Igent mondtam, nem tagadtam meg a munkánkat. Ez világos, de a megállapodástól eltértem. Iván tartotta magát ahhoz, hogy semmi köze hozzá. Sejthető volt, hogy nem tudnak vádat emelni, mert az államellenes izgatásra alkalmas szöveget a szerzőkön kívül nem ismerte senki. Elhamarkodták, nem találtak olvasókat. Feltételeztem, hogy a hatóság a könyvünket nem létezővé kívánja tenni, elkobozván annak minden példányát. (…) Olvasható könyveket kaptam a börtönkönyvtárból, és megengedték, hogy aláírjak egy meghatalmazást a feleségem javára, hogy fölvehesse a bankban A látogató amerikai kiadásáért járó tiszteletdíjat. (…) A mi könyvünk tartalma nem került szóba, csak az, hogy hol van a másodpéldány. Mert a Szentjóby Tamásnál lefoglalt első példány hátlapjáról a szakértő meg tudta állapítani, hogy indigópapír volt mögötte.
Egy éjjel felébredve úgy éreztem, hogy átlátom a helyzetet, és azt meg kell nyitni. Igen, a könyvet mi írtuk. Azt fogom mondani, hogy adják ki az ő belső kiadványaik sorozatában, Trockij és Gyilasz mellett. (…) Keveredjünk minél előbb ki innen, mielőtt még túlságosan belegabalyodnánk és mások is belevonódnának ebbe az ügybe. Barátoknál házkutatások várhatók, többeket beidéznek és nyaggatnak tanúként. Időt kell nyernünk odakinn. A könyvet a tartalékpéldány alapján nyugodtabb helyzetben megjelentetjük…
A tényleges másodpéldányt és az eredeti munkakéziratot Iván biztos helyre tette. Higgye csak a hatóság még egy darabig, hogy ez az akció nem volt eredménytelen. Odaadom nekik a harmadpéldányt, amelynek a hátoldalán valóban nem lehetnek indigónyomok. Azt nem fogják elérni, hogy a könyv ne jelenjen meg, de kapnak egy rendőrileg értékelhető kéziratot, és egyelőre remélhetik, hogy a könyv nincs. Odaadom két feltétellel: ha bennünket még aznap kiengednek, és ha azt a személyt, akinél a kézirat van, nem részesítik semmilyen hátrányos megkülönböztetésben.”
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában lévő, Konrád György és társai ügyében nyitott dosszié anyagából kiderül, hogy Konrádot 1974. október 22-én őrizetbe vették „a Magyar Népköztársaság állami és társadalmi rendjével szembeni gyűlölet felkeltésére alkalmas iratok” készítéséért és terjesztéséért, vagyis Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című írásért.
És Konrád 1974. október 27-én „átlátta a helyzetet”, meg is nyitotta. Így a másnap készült jelentés immár a következőket rögzítheti: „Az ügyben a nyomozás elrendelését követően az akkor még szabadlábon lévő Konrád György Szelényi Iván tudomásával a lakásán tartott inkriminált anyagokat és írógépeket elrejtés céljából átadta Sándor Ernő nevű rokonának. A büntetőeljárás során – Konrád és Szelényi közreműködésével – az elrejtett anyagokat lefoglaltuk.” Október 28-án a nyomozást figyelmeztetéssel megszüntették.
A tavaly elhunyt Sándor Ernőt élete végéig bántották az 1974-ben vele történtek. Amint többször elmondta, sógora, Konrád György valamilyen oknál fogva őt találta alkalmasnak arra, hogy elrejtse nála az anyagot. Ezt nem előzte meg semmiféle megbeszélés, Konrád meg sem kérte őt az elrejtésére. Az anyja és az akkor még igen kicsi lánya, Dorka vitték el hozzá egy este a kéziratot.
Október 22-én házkutatást tartottak Sándor Ernőnél, sőt Kiskunlacházán élő apjánál is. Sándor Ernő a következő tanúvallomást tette: „Külön kérdésre azt tudom válaszolni, hogy én Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című irományt egyáltalán nem láttam, és arról sincs tudomásom, hogy Konrád György ilyet készített volna.”
Október 27-én megjelent Sándor Ernő lakásán Konrád a vizsgálati osztály tisztjeivel. Sándor Ernő az égő kályhában rejtette el a kéziratot, mert biztos volt benne, hogy ott senki nem keresi. Hengerbe tette, majd vizes ruhába, aztán dupla alufóliába csavarta. „Amikor hazaértünk, akkor kiszállt a Konrád három nyomozóval, és mondta, hogy az urak a rendőrségtől jöttek. Konrád mondta, hogy adjam oda a kéziratokat. Mondom, hogy milyen kéziratokat, nem tudok semmiről. De hát amit ideadott. Mondom, gyere ki a konyhába. Itt megkérdeztem, hogy megkínoztak vagy mi történt? Erről nem volt szó. Azt mondta, hogy később mindent elmagyaráz. Adjam oda nyugodtan. És akkor szétszereltem a kályhát, kipakoltam.”
A vizsgálati osztály lefoglalási jegyzőkönyve szerint Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmány három példányát foglalta le a rendőrség. Önéletrajzi regényében erre a napra így emlékezik a szerző: „Még aznap késő délután mindhármunkat, Szelényit, Szentjóbyt és engem ügyészi figyelmeztetéssel szabadon engedtek. Pecsétes határozat írta elő, hogy ezt az ellenséges anyagot – könyvünket – nemhogy kiadnunk, de még élőszóban ismertetnünk is tilos, amely tilalom megszegése büntetőeljárást von maga után. De ha úgy érezzük, hogy írói tevékenységünket nem tudjuk a Magyar Népköztársaság törvényeivel összeegyeztetni, akkor az illetékesek engedélyezni fogják kivándorlásunkat, egész családunkkal együtt.”
Az október 28-i jelentés szerint a kéziratot három példányban gépelte le Konrád és Szelényi. A Legfőbb Ügyészség politikai osztálya december 3-án a nyomozás során lefoglalt anyagokat visszaküldte a BM vizsgálati osztályának. 1975. február 14-én a Konrád-ügyben keletkezett összes iratot, valamint „bűnjeleket” megküldte Benkei András belügyminiszternek. A Foktői fedőnevű titkos megbízott (valójában Rigó László, a 25. Színház akkori igazgatóhelyettese) jelentéséből, amelyet a III/III-4-a alosztálynak adott 1975. február 3-án a következőket tudhatjuk meg: december 9-én találkozott Sándor Ernővel, Konrád sógorával, akitől megtudta, hogy „Konrád az elmúlt hetekben felkereste Aczél elvtársat. Aczél elvtárs elmondta neki, felesleges lenne kivándorolniuk, maradjanak itthon, rendezni lehet az ügyüket. Mondják meg írásban, milyen feltételek mellett maradnának itthon, s tudnának dolgozni, beilleszkedni a normális társadalmi-szellemi életbe. Konrád írásban foglalta össze feltételeit, illetve kéréseit:
– itthon maradnak, ez a döntésük;
– kéri, ne üldözzék őket a hivatalos szervek, kezeljék őket normális állampolgárként;
– utazhassanak, kapjanak útlevelet, mint más állampolgár;
– részt vehessenek a hazai és külföldi konferenciákon, kapjanak ösztöndíjakat;
– műveik jelenjenek meg, így Konrád: A városalapító című regénye kerüljön kiadásra, továbbá az értelmiség helyzetéről szóló tanulmánya is jelenjen meg zárt terjesztésben, korlátozott példányszámban;
– barátait ne üldözzék, így például Bíró Yvette kapja vissza funkcióit;
– rokonaik kapják vissza bevont útleveleiket (Sándor Ernőné), Sándor Ernő folyamatban lévő japán ösztöndíja ne függjön a Konrád-ügytől, kapja meg az ösztöndíjat.
(…) beszámolt arról, hogy Konrád kérvénye, úgy látszik, elintézést nyert. A városalapító című regényét már kiadásra készíti elő a Magvető Kiadó.” (Konrád Aczél elvtárshoz 1974. december 4-én írt teljes levele megjelent a Magyar Nemzet 2003. február 10-i számában.)
Foktői másik jelentésében Hernádi Gyula a következőket mondta: „Haragudott Konrádra. Mint mondta, mindenki játszhat a saját sorsával, de nem volt szép Konrádtól, hogy sógorára, Sándor Ernőre bízta a kéziratot, s ezzel szegény kisembereket is belesodorta egy számukra kellemetlen szituációba.”
Sándor Ernő sohasem kapta meg a számára oly fontos másfél éves japán ösztöndíjat. Ellentétben Konráddal, aki a két ügyészi figyelmeztetés és a hároméves utazási tilalom lejárta után levelet írt Kádár Jánosnak, útlevelet kért, amelyet meg is kapott.
A rádióban felolvasott tizenhat részből a hallgatók továbbra sem kaptak magyarázatot arra a kérdésre, hogy ha 1974. október 27-én a politikai rendőrség lefoglalta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmány kéziratának összes, azaz három példányát, akkor milyen példány jutott ki Nyugatra.
„…a fiúk a 80-as években is csak úgy voltak dögnagy ellenállók, hogy Aczél elvtárs útlevelével ki-kiheverték Nyugat-Berlinben, Amerikában, Svájcban a dögnagy ellenállás fáradalmait; a legnagyobb magyar író – és kis denunciáns – Konrád György, a német kultúra újabb kori nagy modellizátora – megfelelő ember a megfelelő helyen – némely ellenállások után, aczélos útlevéllel ki-kipenderült Nyugatra, s első útja a Szabad Európa Rádióhoz vezetett, mi pedig dobogó szívecskével hallgattuk, mik is vagyunk, mihez is tartsuk magunkat, s csak keveseknek jutott eszébe – például nekem –, micsoda nagyszerű ember is ez a Konrád, hogy felvállalja mindazt, ami ahhoz kell, hogy itthon ellenálljon, aztán aczéli útlevéllel kipenderüljön a világi terekre, s ott jól beolvasson az aczéli rendszernek! Hérosz Ő!, mondtam magamban, s csak ültem tovább a sutban, mint afféle magyar író, aki nem a legnagyobb.” (Kolozsvári Papp László, Kortárs, 1998)
Hatalmas port vert fel a hetvenes évek közepén Konrádnak a Szelényi Ivánnal (az MTA szociológiai kutatócsoportjának tudományos munkatársával) írt közös tanulmánya, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában őrzött dokumentumok szerint szabályos hajtóvadászatot indítottak a kézirat megtalálásáért. A dokumentumokból és a szerzők visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a mű három példányban készült. A korabeli rendőrségi dokumentumok azt tanúsítják, hogy mind a három példányt lefoglalták 1974. október 27-én, ráadásul Konrád és Szelényi közreműködésével. Ennek ellenére a mű 1978-ban több országban is megjelent Nyugaton. Amennyiben a levéltári dokumentumok a valóságot mutatják be, mindössze két megoldás lehetséges. Az egyik: a diktatúra vezetői úgy ítélték meg, hogy a műnek meg kell jelennie külföldön. A másik magyarázat: a szerzők alkut kötöttek a diktatúra vezetőivel, hogy a lefoglalt kézirat három példányából legalább egy visszakerüljön hozzájuk, hogy ki tudják juttatni az országból.
Mint Konrád írja, meghurcoltatása Haraszti Miklós izgatási ügyével öltött kézzelfogható méreteket: „1973 nyarán barátom, Haraszti Miklós izgatási ügyében – a vád tárgya az ő Darabbér című kitűnő esszéje – a politikai rendőrség engem is gyanúsítottá nyilvánított, több házkutatást tartott a lakásomon, a naplójegyzeteimet mint izgató tartalmúakat elkobozták, állásomból elbocsátottak, és a külföldi utazás jogából három évre kizártak.” Haraszti bűntársaként Konrád ekkor ügyészi figyelmeztetésben részesült.
1974 szeptemberében elkészült a Szelényi Ivánnal közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmánya. A három példányból az elsőt Szentjóby Tamásnak adták oda, hogy vegye mikrofilmre. Szentjóbyt, Szelényit és Konrádot 1974 októberében letartóztatták.
Ezekre a napokra Konrád így emlékszik a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című könyvében: „Az íráspróba bebizonyította, hogy a gépirat javításai az én kezem nyomát viselik. »Az ön írása ez? « Igent mondtam, nem tagadtam meg a munkánkat. Ez világos, de a megállapodástól eltértem. Iván tartotta magát ahhoz, hogy semmi köze hozzá. Sejthető volt, hogy nem tudnak vádat emelni, mert az államellenes izgatásra alkalmas szöveget a szerzőkön kívül nem ismerte senki. Elhamarkodták, nem találtak olvasókat. Feltételeztem, hogy a hatóság a könyvünket nem létezővé kívánja tenni, elkobozván annak minden példányát. (…) Olvasható könyveket kaptam a börtönkönyvtárból, és megengedték, hogy aláírjak egy meghatalmazást a feleségem javára, hogy fölvehesse a bankban A látogató amerikai kiadásáért járó tiszteletdíjat. (…) A mi könyvünk tartalma nem került szóba, csak az, hogy hol van a másodpéldány. Mert a Szentjóby Tamásnál lefoglalt első példány hátlapjáról a szakértő meg tudta állapítani, hogy indigópapír volt mögötte.
Egy éjjel felébredve úgy éreztem, hogy átlátom a helyzetet, és azt meg kell nyitni. Igen, a könyvet mi írtuk. Azt fogom mondani, hogy adják ki az ő belső kiadványaik sorozatában, Trockij és Gyilasz mellett. (…) Keveredjünk minél előbb ki innen, mielőtt még túlságosan belegabalyodnánk és mások is belevonódnának ebbe az ügybe. Barátoknál házkutatások várhatók, többeket beidéznek és nyaggatnak tanúként. Időt kell nyernünk odakinn. A könyvet a tartalékpéldány alapján nyugodtabb helyzetben megjelentetjük…
A tényleges másodpéldányt és az eredeti munkakéziratot Iván biztos helyre tette. Higgye csak a hatóság még egy darabig, hogy ez az akció nem volt eredménytelen. Odaadom nekik a harmadpéldányt, amelynek a hátoldalán valóban nem lehetnek indigónyomok. Azt nem fogják elérni, hogy a könyv ne jelenjen meg, de kapnak egy rendőrileg értékelhető kéziratot, és egyelőre remélhetik, hogy a könyv nincs. Odaadom két feltétellel: ha bennünket még aznap kiengednek, és ha azt a személyt, akinél a kézirat van, nem részesítik semmilyen hátrányos megkülönböztetésben.”
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában lévő, Konrád György és társai ügyében nyitott dosszié anyagából kiderül, hogy Konrádot 1974. október 22-én őrizetbe vették „a Magyar Népköztársaság állami és társadalmi rendjével szembeni gyűlölet felkeltésére alkalmas iratok” készítéséért és terjesztéséért, vagyis Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című írásért.
És Konrád 1974. október 27-én „átlátta a helyzetet”, meg is nyitotta. Így a másnap készült jelentés immár a következőket rögzítheti: „Az ügyben a nyomozás elrendelését követően az akkor még szabadlábon lévő Konrád György Szelényi Iván tudomásával a lakásán tartott inkriminált anyagokat és írógépeket elrejtés céljából átadta Sándor Ernő nevű rokonának. A büntetőeljárás során – Konrád és Szelényi közreműködésével – az elrejtett anyagokat lefoglaltuk.” Október 28-án a nyomozást figyelmeztetéssel megszüntették.
A tavaly elhunyt Sándor Ernőt élete végéig bántották az 1974-ben vele történtek. Amint többször elmondta, sógora, Konrád György valamilyen oknál fogva őt találta alkalmasnak arra, hogy elrejtse nála az anyagot. Ezt nem előzte meg semmiféle megbeszélés, Konrád meg sem kérte őt az elrejtésére. Az anyja és az akkor még igen kicsi lánya, Dorka vitték el hozzá egy este a kéziratot.
Október 22-én házkutatást tartottak Sándor Ernőnél, sőt Kiskunlacházán élő apjánál is. Sándor Ernő a következő tanúvallomást tette: „Külön kérdésre azt tudom válaszolni, hogy én Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című irományt egyáltalán nem láttam, és arról sincs tudomásom, hogy Konrád György ilyet készített volna.”
Október 27-én megjelent Sándor Ernő lakásán Konrád a vizsgálati osztály tisztjeivel. Sándor Ernő az égő kályhában rejtette el a kéziratot, mert biztos volt benne, hogy ott senki nem keresi. Hengerbe tette, majd vizes ruhába, aztán dupla alufóliába csavarta. „Amikor hazaértünk, akkor kiszállt a Konrád három nyomozóval, és mondta, hogy az urak a rendőrségtől jöttek. Konrád mondta, hogy adjam oda a kéziratokat. Mondom, hogy milyen kéziratokat, nem tudok semmiről. De hát amit ideadott. Mondom, gyere ki a konyhába. Itt megkérdeztem, hogy megkínoztak vagy mi történt? Erről nem volt szó. Azt mondta, hogy később mindent elmagyaráz. Adjam oda nyugodtan. És akkor szétszereltem a kályhát, kipakoltam.”
A vizsgálati osztály lefoglalási jegyzőkönyve szerint Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmány három példányát foglalta le a rendőrség. Önéletrajzi regényében erre a napra így emlékezik a szerző: „Még aznap késő délután mindhármunkat, Szelényit, Szentjóbyt és engem ügyészi figyelmeztetéssel szabadon engedtek. Pecsétes határozat írta elő, hogy ezt az ellenséges anyagot – könyvünket – nemhogy kiadnunk, de még élőszóban ismertetnünk is tilos, amely tilalom megszegése büntetőeljárást von maga után. De ha úgy érezzük, hogy írói tevékenységünket nem tudjuk a Magyar Népköztársaság törvényeivel összeegyeztetni, akkor az illetékesek engedélyezni fogják kivándorlásunkat, egész családunkkal együtt.”
Az október 28-i jelentés szerint a kéziratot három példányban gépelte le Konrád és Szelényi. A Legfőbb Ügyészség politikai osztálya december 3-án a nyomozás során lefoglalt anyagokat visszaküldte a BM vizsgálati osztályának. 1975. február 14-én a Konrád-ügyben keletkezett összes iratot, valamint „bűnjeleket” megküldte Benkei András belügyminiszternek. A Foktői fedőnevű titkos megbízott (valójában Rigó László, a 25. Színház akkori igazgatóhelyettese) jelentéséből, amelyet a III/III-4-a alosztálynak adott 1975. február 3-án a következőket tudhatjuk meg: december 9-én találkozott Sándor Ernővel, Konrád sógorával, akitől megtudta, hogy „Konrád az elmúlt hetekben felkereste Aczél elvtársat. Aczél elvtárs elmondta neki, felesleges lenne kivándorolniuk, maradjanak itthon, rendezni lehet az ügyüket. Mondják meg írásban, milyen feltételek mellett maradnának itthon, s tudnának dolgozni, beilleszkedni a normális társadalmi-szellemi életbe. Konrád írásban foglalta össze feltételeit, illetve kéréseit:
– itthon maradnak, ez a döntésük;
– kéri, ne üldözzék őket a hivatalos szervek, kezeljék őket normális állampolgárként;
– utazhassanak, kapjanak útlevelet, mint más állampolgár;
– részt vehessenek a hazai és külföldi konferenciákon, kapjanak ösztöndíjakat;
– műveik jelenjenek meg, így Konrád: A városalapító című regénye kerüljön kiadásra, továbbá az értelmiség helyzetéről szóló tanulmánya is jelenjen meg zárt terjesztésben, korlátozott példányszámban;
– barátait ne üldözzék, így például Bíró Yvette kapja vissza funkcióit;
– rokonaik kapják vissza bevont útleveleiket (Sándor Ernőné), Sándor Ernő folyamatban lévő japán ösztöndíja ne függjön a Konrád-ügytől, kapja meg az ösztöndíjat.
(…) beszámolt arról, hogy Konrád kérvénye, úgy látszik, elintézést nyert. A városalapító című regényét már kiadásra készíti elő a Magvető Kiadó.” (Konrád Aczél elvtárshoz 1974. december 4-én írt teljes levele megjelent a Magyar Nemzet 2003. február 10-i számában.)
Foktői másik jelentésében Hernádi Gyula a következőket mondta: „Haragudott Konrádra. Mint mondta, mindenki játszhat a saját sorsával, de nem volt szép Konrádtól, hogy sógorára, Sándor Ernőre bízta a kéziratot, s ezzel szegény kisembereket is belesodorta egy számukra kellemetlen szituációba.”
Sándor Ernő sohasem kapta meg a számára oly fontos másfél éves japán ösztöndíjat. Ellentétben Konráddal, aki a két ügyészi figyelmeztetés és a hároméves utazási tilalom lejárta után levelet írt Kádár Jánosnak, útlevelet kért, amelyet meg is kapott.
A rádióban felolvasott tizenhat részből a hallgatók továbbra sem kaptak magyarázatot arra a kérdésre, hogy ha 1974. október 27-én a politikai rendőrség lefoglalta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című tanulmány kéziratának összes, azaz három példányát, akkor milyen példány jutott ki Nyugatra.
„…a fiúk a 80-as években is csak úgy voltak dögnagy ellenállók, hogy Aczél elvtárs útlevelével ki-kiheverték Nyugat-Berlinben, Amerikában, Svájcban a dögnagy ellenállás fáradalmait; a legnagyobb magyar író – és kis denunciáns – Konrád György, a német kultúra újabb kori nagy modellizátora – megfelelő ember a megfelelő helyen – némely ellenállások után, aczélos útlevéllel ki-kipenderült Nyugatra, s első útja a Szabad Európa Rádióhoz vezetett, mi pedig dobogó szívecskével hallgattuk, mik is vagyunk, mihez is tartsuk magunkat, s csak keveseknek jutott eszébe – például nekem –, micsoda nagyszerű ember is ez a Konrád, hogy felvállalja mindazt, ami ahhoz kell, hogy itthon ellenálljon, aztán aczéli útlevéllel kipenderüljön a világi terekre, s ott jól beolvasson az aczéli rendszernek! Hérosz Ő!, mondtam magamban, s csak ültem tovább a sutban, mint afféle magyar író, aki nem a legnagyobb.” (Kolozsvári Papp László, Kortárs, 1998)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése