"S."- a gyerekmegrontó pedofil, senkise hitte, gondolta volna

eltűnt tanár

25 évvel ezelőtt, Budapest egyik elitgimnáziumában váratlanul felmondott egy fiatal magyartanár. A tanítványait nagyon megrázta az eset.
S. jóval több volt, mint egy szorgalmas pedagógus: a tanítványok többsége azt mondta róla, hogy „egy kreatív zseni volt”. Pótapa, báty, haver és közben megingathatatlan tekintély, akinek figyelméért úgy versengtek a gyerekek, hogy ez lett életük legfontosabb ügye. Május közepén mondott fel, anélkül hogy elbúcsúzott volna, és távozása annyira hirtelen volt, hogy nem is kaptak új magyartanárt a másodikosok a tanév hátra lévő néhány hetére. Váratlan eltűnése negyedszázad elteltével is foglalkoztatja egykori tanítványait.
Katalint is nagyon foglalkoztatta, hogy mi történhetett, ezért faggatózott azoknál, akik igazán közel álltak S.-hez. A következő tanévben sikerült kiszednie egy osztálytársából, hogy miért tűnt el kedvenc tanára olyan hirtelen. Végre kapott egy választ, de azt nem akarta elhinni.
Félrehívta az osztályfőnökét, egy kedves tanárnőt, akiről tudta, hogy szintén rajongott S.-ért. Mindig mondta róla például, hogy fantasztikus, mennyire ért ehhez a korosztályhoz. Katalin összeszedte minden bátorságát, és rákérdezett. Az osztályfőnök bólintott, tényleg úgy volt minden, ahogy azt az osztálytárs mondta. De rögtön szigorúan figyelmeztette a lányt: erről soha nem beszélhet senkinek. Nagyon rossz vége lenne. Nagyon sokat ártana az iskolának, a gyerekeknek, mindenkinek. A téma köztük soha többé nem került elő.
Zoltán negyvenéves, szakmájában sikeres, családos férfi, 25 éve volt S. gimnáziumi tanítványa. Az életében látszatra minden rendben volt, de valami mégsem stimmelt. Nem érezte jól magát, időnként szorongott, rémálmok gyötörték, és még azt se tudta, hogy tulajdonképpen mi a baja. Elment pszichológushoz, és ott megértette, hogy miért álmodta például azt, hogy megöli S. tanár urat, nagyon sok a vér, és rettenetesen fél, mert nem tud mit kezdeni a holttesttel.
Aztán megértette, hogy egyáltalán nem tette túl magát azon, hogy S. volt az első szexuális partnere, és egyáltalán nem ő akarta, hogy ez így legyen.
S. szexuális játékokba vonta be a rábízott fiatalokat. Leginkább a 14-18 éves korosztály érdekelte, főleg a fiúk, de azért a lányok is. Mindez pedig nem egy világvégi sufniban történt állami gondozott gyerekekkel, hanem egy kifinomult belvárosi közegben, művészek, orvosok, politikusok és egyéb kiválóságok gyerekeivel. Sem a felnőttek, sem pedig a gyerekek nem tudtak mit kezdeni a helyzettel.

A tábor

„Ha valami bajom volt, tudod, tipikus kamaszos problémák, az apám is azt mondta, hogy menj S.-hez, beszéld meg vele” – mondta Eszter, és ezt sok családban gondolták így. S. szívesen látott vendége, szórakoztató és okos barátja volt sok szülőnek, a gyerekek többsége pedig egyenesen rajongott érte.
S. nem csupán tanár volt, hanem dolgozott a televízióban, és táborokat is szervezett, amelyekbe leginkább a budapesti értelmiség küldte lelkesen a gyerekeit.
Egy évtizedig ő szervezte a legendás „nyaraltatásokat”. Az egykori résztvevők a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy így hívják, és nem tábornak vagy nyaralásnak, hanem szigorúan nyaraltatásnak. Ez a nyelvi játék is jelzi, hogy a résztvevő gyerekek beavatottak is, mert a táborok egy külön világot jelentettek. Zoltán egészen kicsi kora óta járt a táborokba, és ahogy sok más gyereknek is, ez volt számára az év csúcspontja, ahol nem a felnőttek szokásos törvényei voltak érvényesek, hanem a minden percet kitöltő közös játék szabályai.
A nyaraltatásnak nagyon komoly hagyományai voltak már, mire S. lett az örökség továbbvivője. A táborok 1939-ben indultak egy Nógrád megyei faluból, és utána még vagy negyven évig generációk sora töltötte itt a nyarait. 1978-ban volt az utolsó nógrádi tábor, és addig csak egyetlenegyszer, 1944-ben maradt el.
Sok száz budapesti családban a mai napig tanítják az ottani dalokra a szülők a gyerekeiket, könyv is készült a táborok emlékére, és a mai napig több gyerektábor működik szellemiségében.
S. a 80-as években vette át a szervezést. A keretjáték nem változott: 3 hétre elvonul mintegy 40 gyerek, 6-14 év között, háromötödük fiú, kétötödük lány. Az eredeti táborok vezetője úgy vélte, hogy ez az ideális arány ahhoz, hogy a közösség jól működjön, a róla készült könyvben azt mondta, hogy kitapasztalta ezt. A táborban nincs helye zsebpénznek, divatnak, vagy bármilyen otthonról hozott dolognak. Az idősebb, 14-20 év közötti régi táborozók segítik a vezető felnőttet, ők a szobafőnökök, ők dolgoznak a konyhán és szervezik a folyamatos szerepjátékot. Egy mostani utótábor ismertetőjében ez a leírás szerepel:
“A nyaraltatás kulcsfogalma a több szinten megjelenő játék. Mitológiai keretnek nevezhetjük ezt az éveken átnyúló játékot. Minden évben létrehozunk egy nagy fantáziajátékot (voltaképpen dramatizált mesét), amelynek szereplőit mi magunk személyesítjük meg.”
A tábor egy külön ország, amit ellenség támad meg, ahol számháborúk döntik el a fontos dolgokat, éjszakai kirándulások, sok foci és úszás követi egymást. A közösségnek saját szavai, istenei, ünnepei és titkai vannak. Szó szerint mítosz épül minden nyaralás körül. “Amikor én voltam S. táborában, akkor a vizimanók segítettek az ellenség elleni harcban” – emlékezett Bence, aki jobban várta a tábort mint a karácsonyt. “Az ellenségek az egyik évben moldovákok voltak, kitalált lények, de volt olyan év, amikor a terroristáktól kellett félni. Előfordult, hogy reggel úgy ébredtünk, hogy tintafoltok voltak a bőrünkön, vagy bekenték fogkrémmel a cipőinket. A kisebbek szó szerint elhitték, hogy ezt tényleg az ellenség csinálta” – idézte fel táboros emlékeit Eszter.
És ebben a mítoszban a nyolcvanas években S. volt a világ ura, aki megteremtette és működtette az egész álomországot. A táborba bekerülés is kegy volt, várólisták voltak, egy füzetbe kerültek a jelentkezők nevei, akár már évekkel azelőtt, hogy a gyerek először kimehetett volna a pályaudvarra, hogy három hétre búcsút vegyen a szüleitől. S. egyenként meglátogatta a pályázó családokat, mielőtt befogadott volna valakit. Válogatott társaság volt, válogatott családokból.
A 80-as évek merev állami táboraihoz képest ez maga volt a szabadság földje. Nem az számított jónak, aki jól tanult, vagy aki sosem követett el csínyeket, hanem aki belevaló volt, és teljesen átadta magát a játéknak. A közösség belső világáról nem is nagyon illett kifele beszélni, a kívülállók amúgy se nagyon érthették meg. A gyerekeket nem lehetett látogatni.
Aki kikacsintott a játékból, például a kicsik előtt leleplezte, hogy a festett arcú szörnyeteg valójában egy idősebb gyerek, az volt a rossz. Aki kényeskedett, az volt a hülye. Aki viszont jól játszott, és erősítette ennek a mesevilágnak az identitását, az díjakat érdemelt, szobafőnök lehetett, és különleges figyelmet kapott. S. két turnust vitt minden évben, a felkészülésekkel együtt az egész nyarát erre fordította.
A legtöbb gyereknek fogalma sem volt arról, hogy a táborban éjszaka, amikor a többség már aludt, akkor a játékok termében, ahol a pingpongasztal is volt, S. együtt maszturbált a nagyobb fiúkkal. Ezt a mai napig sokan nem akarják elhinni. “Hallottam róla később dolgokat, de szerintem a táborban ilyesmi nem lehetett” – mondta Bence. A nála 5 évvel idősebb Zoltán viszont elmondta, hogy néhány nagyfiúval S. kezdeményezésére és részvételével egymáshoz értek, kézzel és szájjal is.
Abban már mindenki egyetértett, hogy S.-nek mindig voltak kedvencei, akik beavatottabbak voltak a beavatottaknál. Akik részt vehettek a játékok kitalálásában, akik átvehették a tábor végén a kitüntetéseket, például a medvesapkát (egy kis kötött fejfedőt) vagy a „lep” nevű elismerést, amit a legkiválóbbak vehettek át a nyaraltatás alatt szerzett érdemeikért. Akik 14 éves koruk után szobafőnökök lehettek, akik az év közbeni megbeszélésekre is eljárhattak. Versengtek hát a gyerekek S. figyelméért, és örültek, ha bizalmába fogadta őket a táborvezető.
„A tábornak ez volt a lényege, hogy benne kell lenned a játékban, és ez a mi titkunk. Így tudta azt megcsinálni, hogy amikor közeledett, elhitted, ez is csak játék, annak a része, és rosszfej vagy, ha nem veszel részt” – különböző szavakkal, de ezt többen is megfogalmazták azok közül, akiket szexuális zaklatás ért.
„Lehet, hogy kényelmetlenül éreztem magam, vagy valahol éreztem, hogy ez rossz, de annyira nem gondoltam bele. Nálunk tabu volt otthon a szex, semmilyen más tapasztalatom addig nem volt, és itt olyan valaki mondta, hogy ez természetes, akiben jobban bíztunk, mint a saját szüleinkben. Ő jófej volt, ma úgy mondanád, hogy cool, és annyi jó dolgot csinált velünk.”
„Imádtuk. És az volt körülötte a hangulat, hogy nem ér nem benne lenni a buliban, mert akkor te rontod el a játékot.”
A tábor egész hangulata erre az összekacsintásra épült, és ezzel tudott S. visszaélni. Éva a táborban ismerte meg S.-t, de hozzá csak a nyaraltatások befejeztével közeledett szexuálisan. Éva szerint is a tábor hangulata arra késztette a gyerekeket, hogy mindent hagyjanak, amit csak a táborvezető elvár tőlük:
„Akkor is jópofát kellett vágni hozzá, ha fájt, ami történt, ez volt a tábor lényege. Nem volt szabad nyafogni, az volt a legrosszabb. Egyszer például valaki nem akart megenni egy ételt, és akkor a többi gyerekkel együtt felhúzta a pólóját, és jól bedörzsölte a hasába a kaját. Vagy egy lány, amikor rózsaszínt vett fel, akkor leöntötték a ruháját teával, de együtt kellett röhögnie a többiekkel utána. Vagy ha bedobtak a vízbe, akkor is nevetni kellett. A fő büntetés a seggberúgás volt a táborban. De ha repültél nyolc métert, akkor is együtt kellett nevetni a többiekkel, különben nagyon rosszfej voltál.”
A kicsik sokszor szorongtak az első években, és ahogy belenőttek a játékba, úgy oldódtak csak fel:
“Emlékszem, hogy egyszer egy esti kiránduláson megtaláltunk két nagyobb gyereket egy fához kötözve. Azt mondták, hogy az ellenség rabolta el őket, és ki akarták vágni a szemüket. Össze volt festve a testük. Én még kicsi voltam, és nagyon féltem, napokig szorongtam, hogy a szememet ki fogják vágni. Ezt akkor senki sem oldotta fel, senki sem mondta, hogy ez csak vicc, játék. Nagyobb korban persze ezek jó poénok voltak.”

Az iskola

„Tudtunk a táborról, az osztályból is volt, aki járt. A nagyfiúkat medvéknek hívták, a kisebbeket bocsoknak, a lányokat nagybosziknak, az alsósokat a kisbosziknak, irigykedtünk rájuk, úgy éreztük, hogy csodálatos lehetett” – mondta Gábor, aki S. gimnáziumi tanítványa volt, de kimaradt a táborok mesevilágából.
A kiválasztottak és a kevesebb figyelmet kapók versenyeztetése a gimnáziumban is fontos része volt S. pedagógiai módszerének. A szigorú elitiskolában ő volt a jófej tanár, aki elképesztő érdekesen magyarázta a kötelező tananyagot, aki rengeteg kirándulást szervezett, és aki színdarabokat tanított be. A színjátszó próbák fontosabbak voltak a tanóráknál, nagy közös játék lett belőle, ami kitöltötte sok diák életét.
„El se tudod képzelni, hogy ez milyen hatással volt, főleg akkoriban, amikor a rideg úttörőmozgalom volt csak a gyerekeknek. Volt egy tanár, aki haver volt, aki azon a nyelven beszélt mint a gyerekek, aki nevetett amikor biciklivel összeütköztetek a kiránduláson, aki ugratta még az igazgatót is, és aki úgy magyarázta a verseket, hogy eldöntötted, hogy magyar szakra akarsz menni.”
A gimnáziumban hasonló világot alakított S. mint a táborban: a beavatottság és a kiválasztottság kegyét osztogatta előbb az egész közösségnek, aztán pedig az osztályon belül a számára legkiválóbbaknak.
És akiket S. igazán a bizalmába fogadott, és például a főszerepeket kapták a színdarabokban, azok egy idő után különleges kegyben is részesültek: felmehettek S. lakására.

iúk, könnyítsetek magatokon

Gábort azzal kereste meg a szünetben, hogy meg akar mutatni egy érdekes verset, érdemes volna beszélgetni róla, menjen fel suli után S. lakására. A vers erotikus költeménynek bizonyult, és Gábor egyszerre volt zavarban, és lett izgatott. S. a csajozásra terelte a szót.
„Ki tetszik, meddig jutottatok el?” Tanácsokat adott. „Nem kell szégyellni. Maszturbálsz, ugye? Teljesen természetes! Akármennyit is csinálod, nem lehet bajod belőle. Sőt olyan mint az edzés, csak jobb leszel tőle, amikor odakerülsz. Izgatott lettél? Itt egy zsepi, most is csinálhatod.”
Az egyik délután három fiút hívott fel magához az osztályból, és a pornóról kezdett el beszélni, aztán berakott egy pornófilmet a videóba. „Izgalomba jöttetek? Verjétek ki nyugodtan. Segíthetek? Segítek.” A fiúkat később még többször is meghívta magához pornófilmet nézni, és minden alkalommal közös önkielégítés lett a vége, amit S. kezdeményezett, és amiben részt is vett. A fiúk nem beszéltek erről egymással.
A lakásra hívásokból hétvégi kirándulások is lettek. Biciklizések, a tábor házának kifestése, karbantartási munkák, kirándulások. S.-nek bogárhátú Volkswagenje volt, már ez is nagyon vonzotta a kamaszokat. A hétvégi kiruccanások is sokszor végződtek közös maszturbálással, orális szexszel.
„Soha nem akart seggbe dugni, ennyire durva azért nem volt.”
Eszter a táborba is járt, és gimnáziumi tanítványa is volt S-nek. Másodikos gimnazista volt, amikor őt is felhívta a lakására. „Szájon csókolt és a mellemet simogatta. Más nem történt. Megalázottnak éreztem magam, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy izgatott is. Valamit eltört bennem. Bíztam benne, és nem értettem, hogy mi történik velem. Nem vagy egyenrangú, belekerülsz a kultuszába. Nagyon sokat ártott az önértékelésemnek, sok év és pszichoanalízis kellett hozzá, hogy rendbe tudjam tenni ezt a dolgot. Nagyon sok évig senkinek sem beszéltem róla. Aztán úgy éreztem, hogy megbolondulok, ha tovább hallgatok.”
Évának segített összejönni kortárs fiúkkal, és utána hármasban csinálták. „Ez tökéletes alibi volt neki: elmegy két fiatallal ide vagy oda, senki sem gondolhatott semmi rosszra. Azt mondta, hogy ő tudja ki való hozzám, vagy segít összejönni azzal, aki tetszik.”
Lászlót korrepetálni hívta fel magához. „Hat perc töri vagy magyar után áttért szexuális témákra. Persze izgatott is. És amikor elélveztem, meg volt hogy ő is, akkor azt mondta, hogy ne érezzem rosszul magam, csak mert most furcsán érzem magam. Azt mondta, hogy “post coitus omnis animalis triste”, ami azt jelenti, hogy közösülés után minden állat szomorú. Közben is tanított, igazi mesterednek érezhetted.”

Szólt az apjának

S. végül félig-meddig lebukott. Zoltán többször is részt vett az S. lakásán rendezett közös maszturbálásokon. Nagyon lelkes híve volt sokáig S-nek, táborozott is, és gimnáziumi tanítvány is volt. Igazi kis kedvenc, mások irigyelték, hogy mennyire futtatott fiú.
Ezektől a szexuális szeánszoktól viszont zavarban volt. Kifogásokat kezdett el keresni, hogy ne kelljen mennie S-sel, hazudozott mindenféle elfoglaltságokról. Ekkor hamar megérezte, hogy már nem kedvenc többé. Már nem kérdezi meg S. a véleményét a versről. Már nem figyel rá, már nem olyan fontos. Ettől is szenvedett a fiú, és attól is, hogy újra részt vegyen a közös szexben.
Végül nem bírta tovább, és elmondta az apjának. A házuk előtt, az utcán szánta rá magát, hogy elmondja, S. miért hívja fel magához a fiúkat iskola után. Az apa úgy döntött, hogy megkíméli a gyereket egy rendőrségi eljárástól. Viszont azonnal tenni akart valamit, hogy S. eltűnjön a fia és a többi gyerek közeléből. Megkereste az osztályból egy másik fiú szüleit is, ahol a gyerek szintén tudott arról, hogy S. hogyan közelít a tanítványaihoz.
A szülők összefogtak, és bementek a gimnáziumba, és ultimátumot adtak S.-nek: ha azonnal eltűnik az iskolából, és lemondja a tábort, akkor nem jelentik fel. A nyomaték kedvéért beavatták a gyerekek osztályfőnökét is.
S. azonnal felmondott. Hivatalosan azt mondta, hogy fontos tudományos munkát kapott, ami mellett nincs ideje a gyerekekkel foglalkozni. Az iskola azt kérte a szülőktől, hogy ne derüljön ki az igazság, ez is a megállapodás része lett. Akkor ezt a gyerekek se bánták, és a szülők se akarták, hogy mindenki erről beszéljen, úgy tűnt, hogy jobb a békesség mindenkinek. Soha nem derült ki, hogy miért rohant el S. ennyire hirtelen az iskolából. Közeledett a bizonyítványosztás, de már az év végi jegyeket se zárta le. Csak eltűnt, szó szerint az egyik napról a másikra.

Túl szép volt

S. bukását az is hozhatta, hogy az apjával beszélő fiú kiválasztásakor óvatlan volt. A legtöbb, szexuális játékba bevont gyerek társadalmi státusában hiába számított a felső középosztályhoz, valamilyen gondjuk volt otthon. Válófélben lévő szülők, meghalt szülő, túl sok munka, kevés figyelem. “Az apám elhagyott minket egy másik nő miatt akkoriban, otthon sokszor volt balhé, ezért is nekem a táborozók lettek szinte a családom” – mondta Éva. “Jánosék anyja özvegy volt, egyedül próbálta nevelni a fiúkat, akik apjukként tekintettek S-re. És úgy tudom, hogy Jánossal évekig volt viszonya S-nek, talán még azután is, hogy már S. már nem tanított abban a gimnáziumban” – emlékezett Bence. “Utólag úgy látom, hogy kedvencek között mindig ezek a kicsit sérült, bizonytalan környezetből jövő gyerekek voltak.”
Zoltán ebből a szempontból kivétel volt, úgy tartották róla, hogy náluk rendben van minden otthon. Talán azért próbálkozott vele ennek ellenére S., mert szép volt. „A széplábú, egyszer hallottam, hogy így beszélt róla” – mondta Éva, akit a táborból ismerte őket.
Az iskolában nyíltan sosem beszéltek arról, hogy miért tűnt el S. valójában. Pedig nagy ügy volt, felbolydult az iskola. „Utáltuk azt a banyát, aki utána jött, egy szigorú némber volt, a legszárazabban adta elő a tananyagot. Dühösek voltunk S-re, úgy éreztük, hogy cserben hagyott minket” – emlékezett Katalin.
A tábort abban az évben nem tartották meg, de a nagyok közül néhányan hamarosan egy másik helyszínen megszervezték, a régi, a “nyaraltatásra” visszanyúló hagyományok szerint. Egy idő után néhány napra S. is lement látogatóba. Aztán újabb és újabb táborok nőttek ki belőle, olyanok, ahová S. már sosem tette be a lábát.

Televízió

A rendszerváltás után S. külföldre ment. Aztán visszatért Magyarországra, ahol még egyszer kiépítette ugyanazt, mint a táborban és az iskolában korábban. A helyszín ezúttal a televízió volt, ahol ifjúsági műsorokkal foglalkozott. Rendszeresen jelentkező adást készített, aminek szereplői gimnazisták voltak.
A kiválasztottság és a mitikus világ itt is ugyanúgy érvényes volt, mint a táborokban vagy az iskolai színjátszás próbáin. Sőt talán itt volt a legélesebben átélhető, hogy amit S. tud nyújtani a kamaszoknak, az egészen különleges lehetőség számukra. A tévés szereplés híressé tette őket, pénzt is kereshettek, sokkal többek lettek a gyerekek általa, mint az összes többi magyar gimnazista.
S. ebben a közegben is szexuálisan közeledett több fiatal beosztottjához, akikkel éreztette, hogy a közös munka és a titokban együtt töltött percek ugyanannak az izgalmas kalandnak a részei. Egy 18 évnél már idősebb fiú úgy érezte, hogy ha nemet mondott volna S. közeledésére, akkor kimaradt volna a műsorból, vagy legalábbis rosszabb feladatokat kapott volna. Mások az akkori szereplők közül ezt egyáltalán nem érezték, és szerintük inkább csak általános szívességeket várt el S. a diákoktól: szereljenek neki otthon bútort, cipekedjenek a ház körül. A hivatalos munka és S. személyes világa mindenképpen összefolyt, és aki szexelt is S-el, annak ez már nem is lett olyan éles határátlépés.
Leginkább a vágógoszobában, esténként közeledett azokhoz a tévésekhez, akiket be tudott hálózni. Azt mondta, hogy napközben foglalt a vágószoba, ezért kell este bemenni, amikor az épületben már kevesen voltak, nem nagyon zavarhatták meg az együttléteket.
Akkoriban állandóan ment a pletykálás, hogy S. nem csak szakmai szempontból érdeklődik a fiatalok iránt. “Persze, mondták róla, hogy hát gyanúsan érdeklik őt a srácok, de bizonyíték sose volt, komolyan ezzel nem foglalkozott senki” – mondta a tévé egy akkor vezető munkatársa, aki szerint pletyka alapján senkit sem lehet meghurcolni.

Szenvedély

„Amikor elkezdődött a szex, eszelős lett a tekintete. Szerintem szenvedélybeteg, mint egy drogos.” Többen utólag úgy rakták össze, hogy S. az egész életét szexuális vonzalmai alapján rendezte be.
„Végső soron minden arról szólt, hogy mindig legyenek körülötte fiatalok, és megkaphasson közülük néhányat. Szerintem minden erre ment ki, a tábor, a tanítás, a tévéműsor”.
„Nagyon óvatos volt, elképesztő alapossággal készítette elő a terepet. Mire arra került a sor, már szinte természetes volt, valahogy észre se vetted, és benne voltál.”
Utólag összerakva a történteket látszik, hogy S. minden közegben ugyanazt a kamaszokkal teli világot építette maga köré. Ebben a világban ő volt játékmester, aki beavatta a fiatalokat egy különleges, addig ismeretlen világba, ami kifele nagyon zárt volt, a belső szabályai viszont meghatározták a kamaszok hétköznapjait. Ez a keret pedig kiválóan alkalmas volt, hogy kihasználja őket. Előbb teremtette meg a titokzatosság hálóját, és a rajongáson, jutalmakon, versenyzésen alapuló szövetséget a gyerekekkel, és csak utána válogatott a sebezhetőbbek közül.

Tudhatták, de nem akarták tudni

Ahogy a tévében is inkább másfele néztek S. kollégái, a környezetében mások sem igyekeztek lebuktatni őt. Márk egész kisgyerekként járt S. táboraiba, aztán a tévében is dolgozott S. mellett. Hozzá S. sohasem nyúlt, de évekkel később néhány barátja elmondta neki, hogy ők többször is átélték S. közeledését. Márk megpróbált utánamenni a dolgoknak, de mindig falakba ütközött:
„Megkérdeztem az anyámat, aki jóban volt vele régen, és azt mondta, hogy kizárt, hogy ilyet tett volna, szerinte teljesen aszexuális az az ember.”
Aki átélte, hogy kiskamaszként használta S., az is hiába próbálta később megérteni, hogy a felnőttek miért nem tettek semmit:
„Egyszer egy közeli barátjának elmondtam, hogy mit csinált velem. Nem hitte el. Másra terelte a szót, végig se akart hallgatni.”
A szégyen azokat is megbénította, akik felnőttként voltak S. közelében. „Az nem lehet, hogy én ilyet nem vettem észre”, „az nem lehet, hogy én egy ilyen embert fogadtam barátommá” – és innen a menekülés a legtöbb esetben az volt, hogy inkább el sem hitték a szóbeszédeket. S. köztiszteletben állt, még a felnőttek is hozzá fordultak tanácsért, vagy hallgatták nagy figyelemmel, hogy mit mond politikáról, művészetről, lekvárfőzésről. Mindenről volt véleménye, és mindig érdekesen adta elő.
S. áldozatai annak idején úgy érezték, hogy semmiképpen sem beszélhetnek:
„Ha árulkodsz, az a te jellemgyengeséged, ezt tanította a tábor, ez volt a hangulat.”
„Tudod, felnőtt példával, ez olyasmi volt, hogy olyan lett volna beszélni róla, mintha most lemennél a házmesterhez azzal, hogy a szomszédban a fiatalok túl hangosan hallgatták éjjel a zenét. Rosszfejségnek éreztem volna.”
Az S. ténykedéseit körülvevő hallgatásnak fontos oka az is, hogy a résztvevők nem akarták, hogy gyerekkoruk egyik nagy csodája, a „nyaraltatás” befeketüljön, vagy pedig a mostani, a nógrádi nyaraltatás örökségét továbbvivő táborokra árny vetüljön.
S. nimbusza nem sokat kopott azóta. Többen kezdték úgy az interjút, hogy nem akarják, hogy meg legyen hurcolva. És hogy nagyon fontos, hogy mennyi jót is adott a gyerekeknek. A táborok, a színházi próbák vagy a tévés műsorok sokaknak a mai napig a legszebb gyerekkori emlékük.

Szégyen

A fiatalok senkivel sem beszélték meg, hogy mi történt. Akkor sem, és jellemzően később sem. Sem a szülőkkel, sem a tanárokkal nem dolgozták fel, mind magukra maradtak kétségeikkel és szégyenükkel. Egymás között sem nagyon beszéltek róla. Volt, aki bő tíz évvel később tudta meg egy nagyon közeli barátjáról, hogy S. hozzá is nyúlt. Ez többüknek óriási terhet jelentett, mert bizalmatlanokká váltak, bűntudat és szorongás keserítette meg az életüket.
Mások viszont úgy próbálták beállítani a történteket, hogy „végülis a tinédzserek szinte kis felnőttek”, és senkit sem kényszerített S. semmire sem erőszakkal, vagyis inkább csak hülye játék volt az egész.
„Az edzőtáborban is kivertük egymás előtt, nem olyan nagy ügy 14-15 évesen.”
„Sose lettem tőle meleg, nem is érdekelt ez annyira, hamarosan elkezdtem csajozni, nem is gondoltam rá.”
A férfiak esetében többeknél nagyon nehézzé tette a feldolgozást, hogy azt is bizonygatniuk kellett, hogy nem lettek homoszexuálisok, és nem is voltak azok. A fiúk inkább felejteni akartak, eltávolítani az egészet, mintha nem is velük történt volna meg. Ez annyira jól sikerült, hogy többen már arra sem emlékeztek, hogy melyik évben és hányszor csinálta velük S.
A lányok zavara másmilyen. Ők sokkal pontosabban emlékeznek, és sokkal erősebb bennük a düh is. Kihasználtnak, kiraboltnak érzik magukat, és sokkal pontosabban meg tudják fogalmazni, hogy miért volt nagyon rossz, ami történt.
„Néha még most is eszembe jut, hogy hozzávágnék a fejéhez egy kockakövet.”
„Nem lehetne, hogy egy gyerek ekkora terhet cipeljen magával. Nagyon rosszat tesz, nagyon rosszat.”
„Egyszerre volt az apám, de a szeretőjének is kellett lennem. És innen az lett, hogy azt éreztette, hogy nem lesz többé az apám, ha nem leszek a szeretője. Nem lehetett elszakítani ezt a hálót, nem lehetett hova menni. Most felnőtt fejjel undorodom attól, ahogy manipulált.”
Nehéz volt ennyi év után is erről a témáról beszélgetni az egykor befűzöttekkel, pedig többségüknek már saját gyerekeik vannak. Sokszor harmadik személyben kezdtek el beszélni magukról, amikor a konkrét szexuális helyzetekre tereltem a szót. Több hónapon keresztül sok volt tanítvánnyal és táborozóval és tévés diákszereplővel beszélgettem, hogy ez a cikk elkészüljön. A legtöbben ezt kérdezték először: „minek ezt ennyi év után feszegetni?” Abban végül mind egyetértettek, hogy példatörténetként fontos lehet, hogy sokan megtudják, hogyan történhetett meg, hogy egy köztiszteletben álló ember 15 éves fiúkkal elégíttesse ki magát az ország egyik legjobb gimnáziumában. Hátha valaki így kap bátorságot ahhoz, hogy szólni merjen, ha hasonlót tapasztal. Mert abban is egyetértettek, hogy ami történt, az nagyon rossz volt.
Mindenki külön kitért rá, hogy sokszor aggódnak, hogy a saját gyerekükkel is megtörténik. És többen egyáltalán nem biztosak benne, hogy a saját gyerekük beavatná őket.
„Ez nagy tabu a gyerek és a szülők között.”

S. bukása

S. több évvel azután, hogy menekülni kényszerült az iskolából, ismét lebukott. Nyitva hagyott maga után egy e-mailt, amiben egy tinédzser fiúval beszélte meg, hogy miket csinálnak majd egymással a hétvégén. S.-től ekkor elfordultak a hozzá leginkább közel álló emberek, a tágabb baráti körben is megindultak a pletykák, elmaradoztak sokan a barátok közül.
S. most vidéken él, egy eredetileg nyaralónak vásárolt házban, állandó munkája nincs. Egykori tanítványait néha nyomasztja azzal, hogy nyomorog. Nincs még 60 éves. Akik mostanában látták, azt mondják, még mindig karizmatikus figura. Ha elkezd beszélni, muszáj rá odafigyelni. A többségük inkább sajnálja.

S. nagyon sajnálja

Amikor már megírtam a fenti cikket, felhívtam S.-t. Egy kávézó teraszán találkoztunk, nyugodtan, halkan és szomorúan beszélt. Azt mondta, hogy 25 éve tudja, hogy egyszer ez ki fog derülni, és maga is azt tanította az irodalmi művek elemzésekor, hogy a drámai történetekben a bűnt nem lehet megúszni.
Elmondta, hogy 12 és 14 éves kora között ő is átélt hasonlót, egy házukban lakó idősebb fiúval, ezt azonban sokáig eltemette magában. Csak kilenc évvel ezelőtt, a régi házban járva eszmélt rá, hogy vele is megtörtént.
Ragaszkodott ahhoz, hogy a tévés karrierje idején már nem történt meg, hogy gimnazistákhoz közeledjen. Határozottan azt mondta, hogy a 25 évvel ezelőtti iskolai lebukása megváltoztatta az életét.
A korábbi időkről ezt mondta:
„Nem volt felnőtt a gondolkodásom, infantilis voltam. Nagy hiba volt, hogy nem fogtam fel és nem értettem meg, hogy a sok közös játék, a teljesen partneri viszony ellenére mégiscsak tanár voltam. A gimnáziumi lebukásig nem nőtt be a fejem lágya. Utána benőtt. Agyban nem voltam ott, később esett csak le, hogy ez mi volt.
25 éve nyomaszt, ami történt. Nem lehet meg nem történtté tenni semmit sem, de azóta kicserélődött minden idegsejtem. Vidéken élek, egy hegyoldalban van a házam, nem kell a társadalommal érintkeznem. Ez büntetés, de felszabadulás és megtisztulás is.
Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép.”
(A cikkben nyilatkozók neveit saját kérésükre megváltoztattam. A címlapképet TBG készítette.)(forrás:444)