Vár

RÉGI UTAZÓK A VÁRBAN

          Ha végigsétálunk a Vár utcáin, a legszembetűnőbb talán már nem is az a középkori, vagy éppen barokkos hangulat, ami azelőtt oly jellemző volt ezekre a kanyargós utcácskákra, hanem az a hatalmas mennyiségű külföldi turista, akik jószerivel teljesen ellepik a környéket. Idegenforgalmi szempontból valószínűleg ez a kerület a leglátogatottabb, mindegyikük nyakában kamera  vagy fényképezőgép, amivel megörökíthető a látvány. Százezrek őriznek emlékeket - mágnesszalagon, fényképen, vagy akár gondolataikban - ezekről az ódon utcákról Kanadában, Svájcban, Japánban, szerte az egész világon. Ilyenkor - amikor az ember alig tud felpréselődni a várbuszra - még távolibbnak tűnik az a kor, amikor egy utazó valahol Európa vagy Ázsia távoli részén elindult, hogy saját szemével lássa a mindaddig csak régi leírásokból, vagy homályos legendák ködös históriáiból ismert egzotikus vidékeket - és bizony, Magyarország abban az időben a nagyvilág számára ilyesféle "terra incognita" volt, kutyafejű, lóhúsevő vademberek földje. Egy Otto Babenberg nevű német püspök ittjártakor egyenesen Isten hatalmas jóindulatának tulajdonítja, hogy ebben a szép országban megtűri a rusnya, pogány magyarokat, akik "rút ábrázatűak, szokásaikat és nyelvüket illetően egyaránt barbárok..." - írja 1147-ben, ötven évvel azután, hogy az első keresztes hadjárat Magyarországon átvonuló seregei a gabonát felajánló magyarokat fegyverrel támadták meg, "mert azt hitték, azok nem mernek velük szembeszállni" - amint azt egy francia szemtanú leírta, felháborodva azon, hogy ezek után a keresztesek felgyújtották a gabonaasztagokat, megerőszakolták a nőket és "a férfiak szakállát kiégették, vagy kitépték"...

Az első hiteles utazó, akiről elmondhatjuk, hogy Magyarországról hírt adott a művelt nyugat számára, egy Lietbert nevű cambriai érsek volt, aki 1054-ben, zarándokútja alkalmával járt nálunk Száz évre rá látogatott ide egy arab kereskedő, Abu Hamid, aki 1151-ben érkezett "Unkurijába, a bashgirdok földjére"; ahogy ő nevezte írásaiban Magyarországot. Érdekes módon, ő, és nem sokkal később még egy kortársa, Idriszi is, fölöttébb elismerően szóltak az itteni állapotokról, némely tekintetben egyenesen Bagdadhoz hasonlították a nagyobb városokat; márpedig ez egy "gyaurhitű" ország számára igen nagy megtiszteltetés volt akkoriban. Aztán - ahogy egyre kifinomultabbá váltak a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok - egyre vonzóbbá vált távoli tájak, ismeretlen birodalmak felé utazni, vállalva az út megpróbáltatásait; így aztán a középkor végére megszületett az "utazó" alakja, aki nemzetének több éves kalandos vándorlás után hírt ad a messzi vidékek hihetetlen csodáiról, vagy rettenetes borzalmairól. Így vált legendássá Európában János Pap országa, így lett híres Pico Della  Mirandola és Marco Polo, de hasonlóan nemes elhatározás hajtotta a mi Julianus barátunkat is kelet felé. És mire a reneszánsz beköszöntött, Európa elég érettnek érezte magát arra, hogy "felfedezéseket" tegyen mindaddig ismeretlen földrészeken is - a legtöbbször meglehetősen gyalázatos hátsó szándékkal.

          Ám térjünk vissza a Várhoz. Mint a régi Buda magja, a királyi székhely, a főváros, a kulturális élet központja, - minden korszakban célpontja volt a hazánkban járó utazóknak. Alig akad olyan útleírás, amely ne említené Budát a Várhegyen magasló, - vagy éppen lerombolt - épületeivel és történelmi emlékeivel.

Nézzük meg hát, hogy a régi utazók közül ki mit gondolt, ki mit tartott lejegyzésre érdemesnek, amikor a budai Várban járva szétnézett egy ismeretlen országban. És így talán mi magunk is el tudjuk képzelni, milyen lehetett szűkebb pátriánk egy másik korban, amikor az emberek még gyalogosan szemlélték a világ dolgait.

A reneszánsz Buda I.

          Buda a XV. században vált európai hírű várossá; reneszánsz arculatának kialakítását általában Mátyás itáliai udvartartásának szoktuk tulajdonítani, ám az igazság az, hogy már a század harmincas éveiben megindult az a fejlődés, amelynek köszönhetően a "reneszánsz Buda" a század második felére felépülhetett. Zsigmond, német-római császár és magyar király volt az első, aki a budai oldalon álló alacsony dombon - mi azért nevezhetjük Várhegynek - nagyszabású építkezésbe kezdett, és mivel éppen ezidőtájt járt itt egy Bertrandon de la Brocquiére nevű francia nemesember, leírásában ő is megemlítette az éppen épülő palotát. "Délen nagy palota emelkedik, mely uralkodik a városkapu felett. A palotát a császár kezdte építeni; ha befejezik, nagyszerű és erős épület lesz majd..." írja úti beszámolójában a francia, aki Jó Fülöp herceg tanácsnoka volt, és 1433-ban, Palesztinából hazafelé tartva utazott át hazánkon. Bár nem töltött sok időt Budán, néhány dolgot azért említésre méltónak tartott; nevezetesen a környék hévizes fürdőit, a jó borokat, a lovagi játékokat, valamint azt, hogy a nádor fiának "igen szép felesége van." - igaz ugyan, hogy a nádorról magáról már csak annyit jegyzett meg, hogy nemigen tanácsos hinni a szavának. Útleírásából megtudhatjuk, hogy a város közigazgatása, ipara és az igazságszolgáltatás a németek kezén van, és szó esik Zsigmond király különös ötletéről is, mely szerint a Duna két partja között óriási láncot akart kifeszíttetni, hogy tetszése szerint elzárhassa a folyót. Az ötletet a francia tanácsos is lehetetlenségnek tartotta, és a tények valóban őt igazolták. Ami azonban a mai napig látható - ha romos állapotban is - az a környék erdőségeiben valaha állt Szent Lőrinc templom, ahol Bertrandon mester láthatta Remete Szent Pálnak, az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok névadójának állítólag "teljes épségben maradt holttestét". A templom romjai és a budaszentlőrinci pálos kolostor alapfalai ma is állnak; a jelenkori utazóknak a közeli Szép Juhászné fogadóban mérik a sört...

A tanácsos zárásképpen megismerteti olvasóit a lovagi játékok szabályaival, mely szerinte "kedves és gyönyörködtető látvány... a szabály az, hogy az egyik vitéznek a földre kell buknia", majd miután kigyönyörködte magát, elbúcsúzik Budától és folytatja útját hazafelé.

          A reneszánsz Buda II.

          Antonio Bonfini nevét talán mindenki ismeri, egy kicsit már-már magyarnak is tartjuk, bár igazság szerint tősgyökeres itáliai volt. Az azonban tény, hogy majdnem húsz évet élt a magyar királyi udvarban, sőt Budán is halt meg, 1503-ban. Mátyás szolgálatába 1486-ban lépett mint történetíró, és megírta a magyarok történetét 1496-ig. Bonfini, bár nem nevezhető a szó klasszikus értelmében utazónak, azért sok érdekességet megőrzött számunkra, és mint íróember, a Mátyás-korabeli Budavár hangulatát hűen idézi vissza ötszáz év távolságból is. Tőle tudjuk, hogy a vár dunai oldalán emelt reneszánsz kápolnában víziorgona szólt, a könyvtárépület és még számos terem mennyezetein a korabeli csillagászat ismereteinek megfelelően planéták és csillagképek pompáztak, a palota kútjához hét mérföldön át vezetett a vízvezeték szurokkal bevont csövekből, ólomcsapokkal, valamint azt is, hogy Mátyás az egyik udvaron apja mellett szobrot emeltetett bátyjának, Lászlónak is, aki valójában a törvényes trónörökös lett volna - ha V. László ki nem végezteti.

Amint olvassuk a leírást, szinte mintha leltározta volna a derék humanista a budavári kincseket és pompás épületeket. Boltozatos reneszánsz termek, díszes lépcsősorok, aranyozott mennyezetű hálókamrák és díszes kandallók, képzeletbeli, csodás állatszörnyekkel díszített kályhacsempék és római szobrokat utánzó műalkotások hirdetik a királyi udvar kifinomult gazdagságát - bár azt még a kétségkívül magyarbarát Bonfini is elismeri, hogy amíg Mátyás "a szittyákat beavatta az olasz szokásokba", nem kevés víz folyt le a Dunán. A király nagy jutalmat ígért külföldi - főként olasz - poétáknak, grammatikusoknak, és egyéb tudósoknak, ám azok "nagyobb nyomorúságban vitték haza múzsájukat, mint ahogyan elhozták..." - jegyzi meg. (Kivétel azért akadt: Regiomontanus, az európai hírű csillagász jónéhány évig működött Budán - emlékét dombormű őrzi a Buzogány-torony alatti kertben.) Ami pedig a művészeteket illeti: a templomokba német és francia zeneszerzők hozták el a reneszánsz zenét, festők, szobrászok, ötvösök és kőfaragók honosították meg a kor művészi ízlését Budán, a királyné számára pedig konyhaművészeket és színészeket, valamint hárfásokat és egyéb muzsikusokat hozatott Mátyás; bár a régi vágású nemesek gyakran vádolták, "hogy játékra költi a pénzt..., ostobaságra és hiábavalóságokra...", sőt egyesek egyenesen azon "zúgolódtak, hogy papucshős...".

          Mátyás király 1490-ben halt meg, Antonio Bonfini tizenhárom évvel élte túl, mint II. Ulászló udvari történetírója. És ezekben az időkben már leáldozóban volt Budai vár dicsősége - a később idelátogató utazók hamarosan egy egészen más Budára érkeztek - ahol már a török volt az úr, és másfél évszázadig az is maradt...

A mohácsi vész előtti Buda

          A virágzás évtizedei után Buda egy évszázadnál is hosszabb ideig volt egy elpusztított, szétforgácsolt és lezüllesztett ország névleges fővárosa, ahová csak kénytelenségből vetődtek utazók, ha semmiképpen nem kerülhették el. A török terjeszkedés már a XV. század legelején aggasztó valósággá vált, így nem csoda, hogy Tomaso Daniero, modenai követ, a század első magyarországi utazója - aki még úgy jött Budára, mint egy virágzó birodalom fővárosába - már olyan  hírekkel tért meg, amelyek a török közelségéről tanúskodtak. A követ 1501-ben érkezett Magyarországra, és a határtól fényes királyi díszkísérettel vonult be Budára. Mint jó olasz - és minden bizonnyal humanista műveltségű férfiú - nem felejti el megemlíteni a közeli Aquincumot sem, de úti beszámolójának központi része egy korabeli ünnepség, az úrnapi körmenet leírása. Ebből derül ki, hogy mennyire kézzelfogható volt az iszlám fenyegetés akkoriban; a követ úr leírása szerint ugyanis "Valami jóslat úgy tartja, hogy a mohamedán hit kipusztul, ha Mohamed koporsóját szétrombolják..." Mármost az úrnapi körmeneten - mint azt a szemtanútól megtudhatjuk - a budai polgárok felállítottak egy mecsetet Mohamed koporsójával, körülötte elhelyezték a szultán és a pasák szalmabábjait, majd mindezt felgyújtották, és"...ami el nem égett, azt a tömeg megrohanta, botokkal, kövekkel ízzé-porrá zúzta, sőt, fogaival is szaggatta...".  Ezután a követ egy borral folyó csodaszökőkútról is hírt ad, amelynek tövében a derék budaiak bögrékkel és és fazekakkal csépelték egymást, míg a szerencsések részegen fetrengtek a földön, végezetül pedig így ír: "az ünnep ezután érte el csúcspontját: a... tolongásba kappanokat, ludakat, galambokat dobáltak, melyeket a tömeg óriási dulakodásban ezer darabra szaggatott."

Egy évvel később járt Budán utazó; a francia Pierre Choque, aki XII. Lajos francia király megbízásából II. Ulászló menyasszonyát, Anne de Foix de Candale-t kísérte Magyarországra. Részletesen tudósít az esküvőről is, majd hazatér szülőföldjére és azontúl irodalmi munkásságot folytat. Az ittjártakor feljegyzettekből számunkra az a rész érdekes, amelyben Budavár nevezetességeit tárgyalja, annál is inkább, mert alkalmasint ő volt az utolsó nyugati utazó, aki Buda várát régi fényében láthatta. Említi a mai Mátyás-templom helyén akkor állt Miasszonyunk-templomot és Remete Szent Pál holttestét a Szent Lőrinc apátságban, dicséri a szőlőt és a bort, a házak olaszos építését, az itt lakó firenzei és német származású lakosokról is  sőt, még a Corvinákról is szót ejt, majd így folytatja: "A vár a legszebb fejedelmi lak, melyet ismerek" ... És sokáig ez az utolsó olyan híradás, amelyben hasonló csodálatnak ad hangot egy külföldi Buda épületei láttán.

A török kori Buda

          1587-ben Reinhold Lubenau königsbergi orvos, később tanácsos, aki korának egyik híres utazója is volt; II. Rudolf császár megbízásából Konstantinápolyba ment a szultánhoz császári üzenettel, és úti jegyzeteiben Budáról is szólt.  Itt a budai pasa fogadta a német tanácsost, majd a vendég szétnézett a városban: "Buda nagyon régi város... a király székhelyén igen sok ház és palota állott, melyek most romba dőlve... cölöpökkel alátámasztva, mert a törökök nem törődnek semmivel, csak a lovaiknak legyen hely, egyébként az eső is becsuroghat... egerek, menyétek, kígyók, skorpiók tanyáznak a házakban..." - írja. A vár kútjában halak úszkálnak, Mátyás könyvtárában egy öreg török lakik, mint felvigyázó, és még megvan a mennyezet, amelyre a planétákat festették, ahogy Mátyás születése órájában álltak. A városkapun belül külön utcákban laknak törökök és keresztények. Végezetül pedig - a tanácsos urat megvendégelték egy korsó pompás magyar borral.

Négy év múlva, 1591-ben ismét küldöttek jöttek Budára. Végcéljuk ugyanúgy Konstantinápoly volt, velük tartott báró Wratislaw Vencel, cseh főúri születésű fiatalember is. II. Rudolf császár gazdag ajándékot küldött a budai pasának is - ezt biztonságosabb módszernel vélte a török betörés ellen, mint a magyar végvárak megsegítését - amit az pazar vendéglátással viszonzott. A fiatal báró megnézte a várost, amelyről a következőt írja: "Valamikor Buda külvárosában is voltak szép épületek, magyar királyok és főurak palotái, ezek helyén azonban ma már csak romok találhatók... " A törökök kaszárnyának használják, és ha beázik valahol, akkor egyszerűen átmennek egy száraz helyiségbe, de meg nem javítják. A mecsetté alakított török templomok körül dervistáncot járnak a fanatikusok, a harangozást a törökök betiltották - mindezt a fiatal cseh báró döbbenten szemlélte. Másnap aztán szemtanúja volt egy mohamedán hitre áttért olasz beavatási ceremóniájának; a tömeg keresztülvonult a városon, Mohamed nevét kiáltozva. Vencel úr pedig így emlékezik meg a hitehagyottakról: "...ettől pedig Isten óvjon mindnyájunkat!"

A történet csattanója: a báró a török fővárosból jeruzsálemi zarándoklatra indult, de a szultán és Rudolf császár között - a fejedelmi ajándékok ellenére - megromlott a viszony, így a szépreményű ifjút a törökök letartóztatták és csak jóval később, nagy váltságdíj ellenére engedték szabadon. Igaz ugyan, hogy miután hazatért, legalább valóban szabad lett - kalandjairól könyvet is írt...

A Habsburg Buda I.

         

          Amikor a Habsburg-birodalom végre úgy döntött, itt az ideje, hogy Magyarország immár ne török, hanem osztrák tulajdon legyen, ezt a nyugati világ felé mint új keresztes háborút, szent harcot hirdette meg. Ennek okán aztán számos dicsőségvágyó, kalandor, és egyéb nyughatatlan nemes jött harcolni a török ellen - egy kissé más cél hajtotta őket ide, mint a régebbi utazókat.

Lassay Armand de Madaillan márki 1685-ben járt itt; "ez az egyetlen hely, ahol állítólag harcolni lehet..." írja levelében. A márki ugyanis leveleket küldözgetett barátainak, amelyekben főként stratégiai észrevételeit és személyes élményeit írja le, de a harcok szüneteiben néha ráér arra is, hogy sajnálkozzék az immár teljesen lerombolt országon - amelynek lerombolásában ő maga is részt vett...

Az első francia utazó, Jean Claude Flachat, aki már a valóságos Habsburg-kori Magyarországon járt, Mária Terézia uralkodása idején érkezett. Foglalkozására nézve lyoni kereskedő volt, aki távoli tájak érdekességei iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmat, így jutott el Magyarországra 1744-ben. Könyvében, melyet tapasztalatairól írt, helyet kap az építkezés és a hídverés helyi sajátosságai, az időjárás, a népszokások, és persze az evés-ivás. Minket azonban most az a rész érdekel, amelyben Budát mutatja be: "...ez a város félig hegyen, félig a Duna partján épült. 1686-ban a törökök - amikor látták, hogy tovább nem védhetik - felégették; de a várost azóta elég szépen rendbehozták..." - állapítja meg a derék francia, majd elmegy, hogy meggyőződjék a híres fürdők csodás hatásáról és igen elégedetten írja: "A legegészségesebbek is használhatják a vizet anélkül, hogy kárukra lenne." A fürdők kerek tetejű házakban vannak, a víz nyakig ér és egy vastag csövön áramlik be a fürdőházba, a medencében pedig "kis cellákat készítettek azon fürdőzőknek, akik nem akarják, hogy meglássák őket...". Amikor pedig megismeri a császár számára fenntartott fürdőket, ennyit jegyez meg: "...azok...sokkal díszesebbek, de nem jobbak...".

Szomorú mementóként a budai vár bástyái között hagyott régi ágyúcsöveket is látott Flachat, és - lévén, hogy társaságában utazott a Bécsből hazatérő török követ - , meg is jegyezte róluk: "...ezekben a törökök ráismertek a legutóbbi háborúban ellenük felhasználtakra." ...

A Habsburg Buda II.

          A Habsburg-korszak idejéből egy drezdai születésű természetbúvárról kell még megemlékeznünk; Joachim C. Hoffmannsegg báró épp a francia forradalom idején járt Magyarországon. A báró megtestesítője a vérbeli utazónak; viszontagságos útjáról hosszú leveleket küldött nénjének - valóságosabbakat, mint azelőtt Mikes Kelemen. Úgynevezett "gyorsparaszttal", azaz afféle félhivatalos pusztai delizsánsszal érkezett Budára, ahol "a legismertebb és legjobb fogadóba, a várbeli Fortunába" szállásolta el magát. A budai várat, annak felépítésével és épületeivel Meissen városához hasonlítja a derék porosz, ahol az egykori királyi palotában most Lipót főherceg, a császár fivére és Magyarország nádora lakik "amolyan helytartóféle - a legelső személy az országban".

Később a báró látogatást is tesz nála, és keresztül-kasul bejárja a budai várat, amely "egymagában is külön város a hegyen", bár az utcák elég siralmas állapotban vannak és szűkek is, de Hoffmannsegg báró - mint jó vendéghez illik - az utcákról elétűnő kilátást csodálja, a környék hegyeivel és szőlőivel. Miután leereszkednek a Várból - a meredek sikátorokon kötéllel rögzített kerekű kocsival - a vendéget bemutatják a városi arisztokráciának és azontúl naponta több helyen is vendégeskedik. Megállapítja, hogy bár az itteni hölgyek szebbek, a német polgárlányok viszont műveltebbek, a fiatalemberekről viszont igen rossz a véleménye: léhák és könnyelműek, ám a kisasszonyoknak éppen ez tetszik.

Mivel a báró farsangkor még Budán volt, álarcosbálba is meghívták, amelyről ő a következőt jegyezte meg leveleiben: "Az utolsó négy hét Budán elég unalmasan telt... Alkalmam volt végignézni két álarcosbált is, egyet Budán, egyet Pesten. Az ilyen mulatságok nagyon hasonlítanak egymáshoz... itt sem találtam semmi feltűnőt..." - érdekessé számára csupán az tette, hogy a magyar nemesek karddal és sarkantyúval lépnek be a bálterembe, emiatt aztán "...kivált a gyors tánc közben sok ruhát elszakítanak, sok női bokát felsértenek..." - írja a jeles utazó, de azért megemlíti, hogy újabban már a magyar nemes sem ragaszkodik mindenáron a kardjához és sarkantyúból is olyat visel, aminek nincs éle - inkább csak dísznek való...

Mindezt a báró kedves nagyvonalúsággal írja rólunk, több helyen is kiemelve, hogy a magyar nők szebbek, karcsúbbak, mint a hazájabeliek. De valahogy halvány árnyékot vet minden dicsérő szavára egy apróság; nevezetesen az, hogy lányaink szépségén kívül a magyar nemesek jellemében a virtuson kívül nem tud másról elismerően szólni; amikor a budai ismerőseinek műveltségét, szokásait dicséri, olyankor az mindig egy német családra vonatkozik.

Persze, az is igaz, hogy ő maga magyarul nem tudott, csak németül...

A reformkori Buda I.

          Ellentmondásos korszaka volt a magyar történelemnek a reformkor. Megelégedettség és indulatok, nemzeti hevület és kozmopolita törekvés, magyarosítás és németesítés élt meg egymás mellett furcsa harmóniában, és ezek eredménye végül egy olyan mozgalmas és érdekes kort eredményezett, amelyre ma már a legtöbben valamiféle édes-bús nosztalgiával gondolunk. Ezekben az időkben indult meg a közlekedés fejlődése, Magyarország számos újdonsággal ismerkedett meg - és egyre többen megismerkedtek Magyarországgal.

Ezek közül való Vlagyimir Boronyevszkij, cári tengerésztiszt, aki 1810-ben gyalogosan tért haza Triesztből Ukrajnába, és élményeit a magyarok földjén könyv alakban is kiadta:

"Íme, Buda - szólt a kocsis, és fejével a hegy felé inte. A házak fehér falai szinte odatapadni látszottak a hegyoldalhoz, s a Duna mindkét partján, hol a város terül el, könnyed, kékes köd lebegett..." - e szavakkal érkezik meg Magyarország fővárosába, "melynek külvárosa ugyancsak falusias: szűk, s piszkos utcáival."

Azonnal a legjobb fogadóhoz hajtat, szláv érzelmességgel szól a budai utcák színes pompájáról és a csodálatos esti Duna-parti sétáról. Mint jó tengerész, gyönyörködik a Duna hullámaiban, és... a pipafüstben. Kávéházakban biliárdozik, csokoládét iszik, majd meglátogatja a budai várat. "A várat kőfal veszi körül - de hiányzanak belőle az ágyúk, legalábbis én nem láttam ilyeneket." - írja. "A vár közepén csodás tér nyílik, gazdag uraságok palotáival" ezek közül is kiemelkedik az egykori királyi palota, amely épp lakatlan, mivel "a palatinus főherceg hitvese halála óta még csak rövid időre sem keresi fel...". Mármost ez a hölgy nem más volt, mint Alekszandra Pavlovna; "mágikus név az őt annyira tisztelő magyaroknak...". A sírja mellett állandóan őrt álló Nyikoláj atya vezeti körbe a tengerészt a palota üres szobáin, ahol a nyitott pianofortén érintetlenül hagyva áll a dal kottája, amit utoljára játszott.

Az emlékezés szomorú percei után Boronyevszkij meglátogat néhány budai fürdőt, majd a királyi palota csillagvizsgálóját és az egyetem könyvtárát, valamint a Szent János-kórházat. Ez utóbbiról elismerő szavakkal emlékezik meg, ellentétbe állítva a pesti oldallal, ahol "semmi nincs a helyén" - ám ez nem is véletlen, hiszen a budai kórház katonai kórház.

          1827 augusztusában járt Budán Joseph Krickel, bécsi polgár, aki zarándokúton volt Jeruzsálembe (bár Bukarestnél messzebb nem jutott). Augusztus 20-án tanúja volt a Szent István-napi ünnepségnek, mint leírja "A Várban ma ünnepelték Szent István napját. Buda egész papsága, sok magyar mágnás, céhek... díszes menetben vonult az István-temlomhoz.". Látta és feljegyezte a Szent Jobb körülhordozását, sőt arról is tud, hogy István király volt az, "aki hazájában a keresztény hit alapjait lerakta...". A derék bécsi itt látott először lóvasutat - a bemutatón maga a király és a nádor utazott rajta, Krickel szeme láttára, aki az eseményről hosszú beszámolót kanyarít, csodálattal említve a vaspályán száguldó csodás járművet, végül pedig az esti égboltot veszi szemügyre a csillagdában.

A reformkori Buda II.

          Talán a legszimpatikusabb külországi látogatóval ismerkedhetünk meg a következőkben: egy angol orvosdoktorral, John Paget-tel, aki 1835-ben feleségül kérte Rómában az ott tartózkodó Wesselényi Miklós unokahúgát, Polyxénát, és a kedvéért eljött Magyarországra - olyannyira, hogy itt is maradt, magyarrá lett, vastag könyvet írt magyarországi utazásairól, kastélyt épített Aranyosgyéresen, jó barátja lett Széchenyinek, sőt a szabadságharc alatt Bem szárnysegédje volt. És bár Világos után Angliába menekült, Kossuth angliai és amerikai útját szervezte ott is, hogy aztán 1855-ben hazatérjen Magyarországra, haláláig itt éljen és mint a magyar szabadságharc hőse, a házsongárdi temetőben nyugodjék.

Amikor bécsi ismerősei megtudták, hogy Magyarországra készül, a legképtelenebb borzalmakkal ijesztgették, amit később a derék angol alaposan ki is nevetett. Megérkezvén a magyarok földjére, megállapítja, hogy ez az ország bizony némely tekintetben szinte lehagyta Angliát. Hosszú útleírásából most szorítkozzunk arra, amit Budáról feljegyez - bár maga az útirajz minden sora élvezetes és kellemes olvasmány.

Paget a hajóhídon megy át Pestről Budára, miközben alatta egy négyevezős bárka siklik el: "Az első pillantásra megállapítható volt, hogy Londonban készült. Széchenyi grófé volt, ő is benne ült, néhány barátjával..." - írja, majd körülnéz a Várhegy aljáról: "Buda középponti része magányos sziklán áll, és még mindig fal veszi körül... A várhoz a nádori palotán kívül több nagy épület tartozik, ezekben kapott helyet a királyi helytartó tanács és a magyar udvari kamara." Itt  megtudja, hogy a törököknek egy szentjét temették el a közelben, és megemlíti a 145 éves török uralom utolsó emlékét, a fürdőket is, nemkülönben pedig a bort, amitől egy bizonyos mennyiség után a magyar embert "ellenállhatatlan kényszer fogja el, hogy megsirassa hazája nyomorúságos sorsát. Urak és parasztok egyaránt arra a képzeletbeli aranykorra emlékeznek, amikor Corvin Mátyás alatt Magyarországot tisztelték külföldön, és a népet védelmezték otthon. Anya nem sírhat keservesebben gyermeke elvesztésén, mint a magyarok Hunnia tűnt dicsősége felett..." - olvashatjuk jegyzetei között.

 "Egyébként Buda nyugalma és csendje erősen elüt Pest élénk nyüzsgésétől" - jegyzi meg. Felkapaszkodik a Blocksbergre, és ő is meglátogatja a csillagvizsgálót, majd lenéz a városra és gyönyörködik a "budai hegyek kék láncolatában", a zöld erdőkkel borított szigetekben, végül pedig így ír útinaplójába: "Európa egyik leggazdagabb országának közepén áll ez a város... éghajlata elsőrangú és minden irányba korlátlanul terjeszkedhet... Mindebből előre látni Pest-Buda ragyogó jövőjét. Senki nem kívánja őszintébben felvirágzását, mint e sorok írója, mert hisz abban, hogy Magyarország megerősödésével együtt jár Kelet-Európa függetlensége is."

1849-ben Pagetnek menekülnie kellett Magyarországról. De amint lehetett, visszajött, itt maradt és itt is halt meg.

Magyarországon, Kelet-Európában...