Őseink

	Lakatos Pál:
Őseink Noszlopi Németh Péter: Az Árpád- kopri Buda nyomai a Pilisben- II. rész (2008. december 25.)  Nyomtatható változat  A Schönwisner-korszak A legutolsó évtizedekben a mai Óbuda területén folytatott ásatások a római korszakról bő tájékoztatást adtak. Így a kutatók körében tökéletesen igazolódott Schönwisner 1778-ban megjelent könyvének (10) megállapítása, mely szerint az Alt-Ofen területén előkerült, római korból származó feliratos kövek és romok, az Aquincum nevű római kori város maradványai. Schönwisner életművének egyik döntő állomása volt Óbuda és Aquincum azonosítása. Azért jelentett új korszakot ez, mert az a törvényszerűen megállapított tény, hogy a mai Óbuda területén a római korban Aquincum volt, sok régebben fel- feltörő kérdést látszólag véglegesen lezárt. Akkoriban már a mai Óbuda területén keresték az Árpádok korában ragyogó budai királyi várat, a környezetében valamikor létező középkori várost és maradványait, Fehéregyházát stb. A mai Budát a török utáni időkben beözönlő németség Ofen néven ismerte meg. A szomszédos Alt-Ofen neve igazolta, hogy az ősi Buda csak ott létezhetett. A nagyrészt németül gondolkodó felső osztály nem vette észre az itt nagyon régen feledésbe ment Pest-név azonosát ebben: az "Ofen"-ban. Az az elgondolás tehát, hogy Alt-Ofen = Óbuda rejti magában a régi'; királyi székhely romjait, egészen logikusnak tűnt. Egy súlyos akadálya volt még az azonosításnak, éspedig az, hogy a régi írások szerint az ősi Buda Attila városának területén feküdt, mely várost a rómaiak idejében Sicambriának neveztek. 9. ACSÁDY IGNÁC: Magyarország Budavár visszafoglalásának korában. Bp. 1886. 31. o. 10. SCHOENWISNER: De ruderibus laconici caldaruqve Romani. Buda, 1778. Kézai Simon krónikájában már ezt a nevet említi, mint Attila városát, de más adatok is jelzik, hogy a magyar királyváros római kori nevét az Árpád-korban Sicambriának ismerték. Mutatja ezt Albericus tudósítása, aki szintén írt Sicambriáról. Ezután mind a magyar krónikákban, mind a középkori oklevelekben sorozatosan szerepel a Sicambria név, mint Buda régi neve. Rupp említ egy oklevelet 1376-tól, Gárdonyi 1516-ból, amelyekben Sicambria mint Vetus-Buda régebbi elnevezése szerepel. Bártfai-Szabó László egy San Marco- könyvtárbeli kódex szövegéből idézi a Sicambria nevet az akkori magyar fővárosnak, Vetus- Budának, Attila városának neveként. Ha hozzátesszük ehhez, hogy Oláh Miklós a XVI. század közepén is még Sicambriának írja ezt a területet, amelyen a Vetus- budai Alba Ecclesia állt, akkor láthatjuk, hogy a Sicambria név hosszú évszázadokon keresztül ismert neve volt a régi Budának. Ezt a Sicambria nevet véglegesen igazolta Bonfini közlése, aki művében azt állította, hogy: "Óbuda (értsd: Vetus- Buda - N.P) fölött a Duna ugyanazon partján látni még egy igen régi város nyomait, melynek falai messze terjedtek. Újabb korbeliek Sicambriának tartják, a sicamberekről, Germania távoli népéről, mert nevét a germaniai sicamber légióról vette, melynek mellékneve "adjutrix" volt. Mikor Ó-Buda területén Mátyás az ő feleségének Beatrixnak egy palotát építtetett - folytatja Bonfini - az alap ásása kőiben egy feliratos kőre bukkantak. Erről ezeket olvasták le: "Az Ide Őrségül Elhelyezett Sicamberek Légiója Várost Épített, Melyet Nevéről Sicambriának Nevezett."..." (Salamon Ferenc: Buda-Pest története. Bp. 1885. 88. old.) Bonfininek ez az állítása, hogy feliratos kő igazolta az ősi Buda Sicambria nevét, rengeteg problémát vetett fel a XVIII. században, amikor már kialakult az a nézet, hogy a mai Óbuda neve semmiképpen sem lehetett Sicambria. A kutatók akkor már tudományos igénnyel szedték össze az adatokat, és megállapították, hogy régi bizonyítékok, térképek, leírások szerint Sicambria, a régi Buda azon a helyen volt, ahol Herculia feküdt, viszont azt is adatok igazolták, hogy Herculia nem lehetett azonos Aquincummal. Már viták folytak Herculia fekvésének megállapításáról, és ekkor Schoenwisner, a kiváló osztrák származású régész, "tudományos alapon" mutatta ki, hogy "Bonfini hazudott, saját maga által koholt mesével kápráztatta el Mátyás királyt és kortársait. Kitalált egy feliratos követ, és azzal igazolta kedvenc uralkodójának, hogy a dicső magyar város, Vetus-Buda előzőleg Sicambria volt." Ezzel a kérdés lezárult. Bonfini állítását a feliratos kőről, a sicamber- légióról és a Sicamber névről ezután mindenki koholmánynak tartotta. Így szabad lett az út arra, hogy a régi Buda római kori nevéül az Aquincumot ismerjék el, és ezen az alapon is a mai Óbuda területén keressék. Így a Herculiából lett Sicambria nevű város története a mesék és mondák mostani birodalmába, a lomtárba került. Aquincum, a Duna mentében egyedülállóan jelentős emlékanyagot szolgáltató római kori romváros, Schoenwisner óta sok lelettel gazdagította múzeumainkat, igazolva, hogy ott egy gazdag római város létezett 1600-1800 évvel ezelőtt. Több előkerült kőemlék igazolta Schoenwisnernek azt az állítását, hogy ezt a várost a rómaiak Aquincumnak nevezték. Az is beigazolódott, hogy nem nevezték Sicambriának sohasem. Mégis súlyosnak véljük azt a vádját, hogy Bonima hazudott, hogy csak kitalálta a feliratos kő meséjét a sicamber légióról és a Sicambria névről. Ez a vád erősen aláásta Bonfini krónikaírói hitelét, amit - úgy véljük - Mátyás király hűséges és művelt humanista történettudósa nem érdemelt meg. Még az 1956-ban megjelent Aquincum című műben, Szilágyi János könyvében, "Az elfelejtett Aquincum feltárása" című fejezetben is ezt olvashatjuk: "A magyar középkor folyamán Aquincumnak még a nevét is elfeledték. Ezért Bonfinius, Hunyadi Mátyás király udvarában élő humanista tudós egy építési emléktábla-feliratot koholt, és azt állíthatta, hogy Sicambria nevű várost épített itt az ókorban a sicamber nép légiója. Valójában létezett egy ilyen nevű nép (a Rajna vidéken), de légiót sohasem állítottak fel soraiból." Látnivaló ebből, hogy hosszantartó zavart okozott kutatóink felfogásának befolyásolásával a schoenwisneri megállapítás, hiszen Bonfini nem a mai Óbudáról beszélt, hanem a Duna partján messze fenn létező, már akkor nyilván omladozó régi Vetus-Budáról. "Látni még egy igen régi város falait" - arról a régi Budáról írta, hogy ott találták a Sicambriáról és a sicamber- légióról szóló feliratos követ. Az a messzi Duna-menti város volt Sicambria. És, hogy létezhetett sicamber- légió, vagy legalábbis létezett olyan katonai alakulat, melyet sicamberek alkottak, azt legjobban szintén az Aquincum című könyv igazolja. Az előbbiekben idézett szöveg ugyanis így folytatódott: "Nem ismerhette a találékony humanista azt a téglakarcolatot sem, amely a legutóbbi időkben került csak felszínre és tanúsítja, hogy a sicamberek IIL-ik gyalogos segédzászlóalja (de nem légiója) tényleg állomásozott Aquincumban." Miután célunk csak a teljes igazság felderítése lehet, foglalkoznunk kell ezzel a Bonfini- Schöonwisner vitával. Láthatóan el lehet fogadni Schoenwisner közel 200 évvel ezelőtt írt megállapítását Aquincum nevét illetően, miután azóta leletanyagok igazolták erre vonatkozó elméletét. Viszont ma már nem lehet azt állítani, hogy Bonfini hazudott, amikor olyan római kori feliratos kő kiásásáról számolt be, mely szerint létezett egy sicamber nevű római katonai alakulat, miután a legújabban kiásott leletek igazolták be, hogy az tényleg létezett itt a Duna mentén. Az, hogy az Aquincum területén előkerült téglakarcolat sicamber segédzászlóaljat említ, Bonfini pedig légióról szóló feliratos követ jelzett Sicambriáról, e két tény közül egyik sem zárja ki a másikat. Lehetett Sicambriában egy időben sicamber légió és lehetett ~ Aquincumban sicamber segédzászlóalj egy más időben, vagy akár egy időben is, ha feltételezzük, hogy Aquincum és Sicambria egyidejűleg létezett. Sicambria létezését azért is szokták tagadni, mert régi római kori adatközlések sorában sehol sem akadtak eddig erre a pannóniai helységnévre. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egy ilyen nevű helység tényleg létezett egy időben Pannónia földjén, talán csak nagyon rövid időre. Előfordul az ma is, hogy a helységneveket megváltoztatják. Ebben az esetben arról is szó lehet, hogy a Sicamber-légió a római korszak utolsó időszakában építette újjá azt a várost, és ezért a római kori útvonaljelzések között nem szerepelhet. Mivel adatok vannak arról, hogy ez a város a római korban Herculia néven szerepelt, és Herculia ismert volt ezekben az útleírásokban -, valószínűleg ilyen késői átkeresztelésről van szó, és ezért csak a helyi hagyomány tartotta fenn a Sicambria nevet. A helyi hagyomány viszont nem tartotta fenn Aquincum tartományi székhely nevét. Igaz, Aquincum területének lakottsága hosszú évszázadokra megszűnt, Sicambria viszont folyamatosan lakott maradt. Bonfini tehát nem azt írta, hogy Aquincumot keresztelték át a sicamberek saját nevükről. Sicambriát - sok más Bonfini-kortárs állítása szerint is - Herculiából keresztelték át. Herculia pedig nem a mai Óbuda területén létezett. Bonfini állítása szerint Vetus- Buda, a régi királyi város, távol fen a Duna mentén volt, s messze húzódó falai még látszottak a XV-XVI. században: itt volt Sicambria. Mint láttuk, Katona István 1790-ben Anonymus gestája, II. András és I. Lajos király - az ősi Buda környékét megjelölő - határjárási okleveleinek alapján a mai Óbudán kezdte keresni Attila városát, Árpád sírját. Ismeretes az utána következő kutatások sikertelensége is. Így ma már inkább az ezek eredményeit összefoglaló művek az irányadóak. Csak a legutóbbi ilyen összesítő véleményekből legyen itt egynéhány rövid idézet. "Ó-Buda területén egy pár szórványosan lelt ékszer s a Duna bal partján a Lóverseny-téren több sír mellékletei: ennyiből áll az egész, ami a népvándorlás korából Budapesten napvilágra került." (11) "Ezen korszaktól (ti. a hunoktól - N.P) kezdve a római városrészekben a népvándorlás-kori emlékanyag hirtelen eltűnik. Biztosan mondhatjuk ezt a Papföldre, a polgárvárosra, melynek nagy részét folyamatosan felkutatták. Feltételesen állíthatom a táborváros belső területére, - hol a beépített területek miatt rendszeres ásatásokat folytatni nem lehetett, de kb. 10 év óta csatornázásoknál és építkezéseknél megfigyelhettem, - hogy eddig ott is hiányoztak." (12) "Óbudán és környékén az újabb ásatok alkalmával nem találtunk honfoglalás- és Árpád-kori sírokat. A Duna jobb oldalán eddig csak a Farkasréti temető területéről és a Lipótmező "Kurucles" nevű vidékéről ismeretesek nem rendszeres ásatásokból származó sírleletek." (13) "Középkori középületekre (vár, templom) utaló falmaradványok eddig Aquincumból nem ismeretesek." (14) "...az Árpád-kori városalapítás csak a katonai városra terjedt ki, teljesen elkerülte a papföldi, fallal körülvett polgárvárost, melynek területe nemcsak a korai, hanem a későbbi középkorban is lakatlan maradt napjainkig. Újabb ásatások alkalmával a legfelső humusz-réteg újkori szemeteitől eltekintve, csak a transzformátor építésekor találtam egy szórványos középkori (15-16. sz.-i) keresztbélyeges edénytörmeléket." (15) "Joggal tételezzük azt fel, hogy a X. századtól kezdve Budapest területén több település létezett. Erre engednek következtetni a magyar krónikák, elsősorban Anonymus; és a krónikáknak azok a mondai elemei: Attila városa, Buda nevű öccse stb., melyeknek magjában Buda és Pest korai kialakulását és honfoglalás-kori fontos szerepét véljük felismerni... A budai vár központi szerepe ezután (ti. IV Béla után - N. P) egyre nagyobb arányokban bontakozik ki... IV Béla nem sok időt tölt a budai várban... Károly Róbert a budai Mária templomban koronáztatta meg magát 1309-ben. De udvarával nem Budán székel, hanem először Temesvár,, majd Visegrád lesz az udvar központja. Utódja Nagy Lajos már mintegy 10 évig székel a budai várban... Bár egyetlen építkezési adatunk sincs ebből a korból..." "A középkori óbudai település Aquincum területének egy részén, a dunai révhely mellett keletkezett. Már a honfoglalók megtelepedtek ezen a területen. Itt állott Kurszánnak, Árpád fejedelemtársának vára. Itt temették el Árpádot állítólag 907-ben. Sírja fölé építették azt a templomot, melyen a források tanúsága szerint még Mátyás is építkezett. 11. Nagy Lajos: Pest város eredete. Bp., 1934. 10. o. (Nagy Géza nyomán) 12. I. m. 11. o. 13. I. m. 12. o. 14. I. m. 9. o. 15. Nagy Lajos: I. m. 9. o. 16. Gerevich László: A budai vár. Bp., é. n. 1-3. o. A szakirodalomban a templom Fehéregyháza néven szerepel, nyomaira eddig nem akadtak. ..a tatárjárás előtt egy ideig Óbuda volt a királyi székhely. A tatárdúlás után Óbuda átadta vezető szerepét az új székhelynek: Budának. Ez természetesen nem jelen ti azt, hogy vára elnéptelenedett, csupán jelentőségéből veszített. - Gyakran tartózkodott a várban IV László. 1301-ben Ágnes királyné, III. Endre özvegye tataroztatta. Több ízben szállt meg benne hosszabb időre Róbert Károly és Nagy Lajos is, aki a palotát 1343-ban anyjának, Erzsébetnek ajándékozta. Ez időtől kezdve a királynék vára... A palotán majd minden tulajdonosa építkezett. Óbudán helyezte el Zsigmond király 1389-ben alapított egyetemét, mely 1405-ben...teljes jogú egyetem lett. Az egyetem kancellári tisztségét a mindenkori óbudai prépost viselte, tanárai kitűnő hazai és külföldi tudósok voltak." (17) Mátyás király halálakor Budán járt Pietro Ransano olasz humanista feljegyzéseiben a következőket olvashatjuk: "Ott, Óbudán, melyet ma faluképpen laknak, van egy, építményeinél, alkotmányánál és művészeténél fogva büszke bazilika, mely bizonyára méltó volna arra, hogy ne azon a majdnem puszta helyen, hanem akármelyik híres városban emelték volna." Ez a lelkendező hangú dicséret a prépostsági templomra vonatkozik, melynek maradványaira az eddigi kutatások során még nem bukkantak rá. Ransano ugyancsak elragadtatással ír a klarissza apácák kolostoráról is, melyet Erzsébet, Nagy Lajos király anyja alapított: "az óbudainál az összes kereszténységben kevés szebb női klastrom van." A kolostor maradványai még nem kerültek elő, ugyancsak nem ismerjük még a ferencesek kolostorának helyét sem." (18) "A honfoglalástól a királyság megalapításáig terjedő évszázadról, majd a feudalizmusnak a tatárjárással lezárt korai időszakáról igen kevés helytörténeti adatunk van: E korszak építészeti emlékei pedig úgyszólván nyomtalanul eltűntek. Homályban tapogatózunk tehát midőn fővárosunk történetének e korai szakaszát próbáljuk felvázolni." (19) Láthatjuk, hogy a közel 200 éve folyó óbudai ásatások, a hun- és az Árpád-kort illetően negatív eredménnyel zárultak. Ezek a folytonos sikertelenségek kétségessé tették a középkori krónikások adatait, és a magyar történetírók más forrásokból próbálták megközelíteni az igazságot Attila székhelyére vonatkozólag. Így fordult az érdeklődés iránya Priscos Rhetor, a korabeli görög szemtanú leírása felé. Ebből a leírásból alakult ki az új teória: a középkori krónikásoknak az adatai megbízhatatlanok, Attilának sohasem volt vára Budán, sem máshol, nomád sátorlakó fejedelem volt. Jöttek a költők és írók, és leírták Attila udvarát. Székhelyét most már Szeged környékére tették, és így a közvélemény lassan el is felejtette azt, hogy Attila városát, várát és temetkezési helyét valamikor Óbudán remélték megtalálni. Modern történeti és régészeti kutatások A romantikus célok, - Attila és Árpád sírjának kiásása -, mindinkább háttérbe szorultak, és a főcél a város nyomainak felkutatása lett, különösen azért, mert minden újabb ásatás csak azt igazolta, hogy az egész város nyomtalanul eltűnt. Pedig ahogyan a kutatásokban jobban megerősödött a képzett régészek és történelemkutatók szerepe, úgy kerültek elő új és új adatok arról, hogy ebben az ősi városban igenis sok nagyszerű épület létezett valamikor. Viszont a régészet szakszerű ásatásai sem voltak képesek a régi város pozitív leletszerű nyomait előkeríteni. A tudományosság előtérbe nyomulása azután a leletek alapján kényszerszerűen szülte azt az általános véleményt, hogy a krónikások a régi római kori épületmaradványokat nézték hun-kori és Árpád-kori épületeknek, illetőleg, hogy ezeket az épületmaradványokat a nép fantáziája mesék és mondák révén összeszőtte a magyarság múltjával. Györffy György például az eddigi kutatások eredményeire támaszkodva elfogadta azt a régebbi feltevést, hogy Kurszán vára az óbudai római amfiteátrum körépítményében felállított nomád vezéri sátor volt, holott Györffy ugyanebben a munkájában megállapította, hogy a honfoglaló magyarok a régi kazár és hun birodalom szétvált törzseiből valók voltak, és hogy ezeknek az előázsiai régi birodalmaknak törzsfői - fejedelmi székhelyeiken - pazar téglaépítményekben éltek. Kurszán Györffy és mások feltevése szerint - Árpád fejedelemtársa volt. (Györffy nemcsak ebben tévedett.) Györffy az addigi összes eredmények figyelembevételével alakította ki ezt a véleményét. Az előtte ezzel a kérdéssel foglalkozó szerzők minden esetben csak ugyanilyen bizonytalanságról számolhattak be. Így azután természetes, hogy a régi Buda - új Buda vonatkozások kutatásával foglalkozó munkáknak közös jellemzője az, hogy a régi Budavár és a mai Óbuda helyrajzi adatait képtelenek akárcsak egyetlen esetben is megfellebbezhetetlenül azonosítani. A régi krónikákban fellelhető adatszerűségek sem találhatók meg a mai Óbuda területén. Nem volna helyes, ha a fejlődés megállna ennél a pontnál. A történelemtudósok és a régészkutatók legutolsó megállapítása szerint a régi krónikák több adatát hitelesnek lehet tekinteni. Ezek szerint az Anonymus- gesta 52. Fejezetében három hitelesnek elfogadható tény tűnik ki; az, hogy Árpád 907-ben halt meg; hogy annak a kis pataknak a forrása mellett temették el, mely Attila városában folyik; és hogy ott építették fel a magyarok megtérése után azt a templomot, melyet Albának (Fehéregyházának) neveztek. (20) Ugyancsak legkiválóbb kutatóink azok, akik határozottan kimutatták: Fehéregyház, Kurszán vára és több más, keresett középkori épület Vetus- Budától elválaszthatatlanok. Attila szálláshelyére vonatkozólag az a régi vélemény, - amely szerint a nagy hun király székhelye csak Szeged környékén, a Tisza mentén kereshető -, a legújabb feltevések szerint már nem tartja magát olyan szilárdan, mint régebben. A hun király székhelyének helyrajzi fekvését illetően ma teljes bizonytalanság uralkodik. Nagyrészt Priscos helyszíni leírása alapján a Nagy- Alföldön tételezik fel létezését, de miután e véleményt semmilyen régészeti lelet nem támogatja, ezt csak feltevésnek ismerik el. (21) Így jelenleg az a helyzet, hogy bár a régi krónikák leírásának alapján a mai Óbudán nem találták meg Attila és az Árpádok városát, illetőleg az Attila-városban, Budaváron - Vetus Budán - valamikor tényleg létezett épületek kétségtelen azonosságú maradványait és a keresett sírokat, - de semmi ellenkező lelet nem igazolta be eddig azt sem, hogy ezek a leírások hamisak voltak. A történelemtudomány kutatói és a régészet szorgalmas ásatásai határozottan rögzítették már a törvényszerűségeket ebben a kérdésben. Az Attila-városnak ismert régi városra telepedett magyar honfoglalók első székvárosa kétségtelenül létező város volt. Megállapították, hogy ott régi korokból származó ősi romok mellett a magyarság uralma alatt jelentős épületek, várak, templomok, kolostorok, stb. épültek. Tényként kell elfogadni, hogy ezek a közismert épületek: budai prépostság, királyi, királynői vár, Kurszán vára, Alba Ecclesia, Klarisszák temploma és kolostora stb. Vetus- Budán léteztek valamikor. Vetus-Budát a XVIII. század kutatói a mai Óbudával azonosították, és azóta a kutatások ott kisebb megszakításokkal közel 200 éve folynak, de a Vetus-Budán valamikor tényleg létező épületeket senki sem találta meg. Sőt, mint a legutolsó összefoglalásokból láttuk, egész Óbudán nem találtak semmi jelentős hun- vagy Árpád-kori leletet. A vélemény az, hogy ezek az épületek Óbudáról eltűntek. Mégis - a leletanyag eléggé nyílt és világos vallomása ellenére -, találkozhatunk egy olyan, úgyszólván általánosan elterjesztett véleménnyel, amely szerint a régi Buda nyomait különböző ásatások alkalmával már kiásták a mai Óbuda területén. Úgy gondoljuk: Óbuda olyan bőven adja a csodálatosnál csodálatosabb római kori leleteket, hogy semmi szükség erre az Árpádkoriságot igazolni igyekvő kozmetikázásra. Tudjuk, hogy nagyon sok faragott kő került elő Óbudán a földből, mely lehetne Árpád-kori is, de ezek mellett nem szerepel a korbizonyító melléklet. Sok épület van, amely igazolhatóan jelzi a XIV, XV század építkezéseit, de a korai Árpád-kori királyváros leletei mindenünnen hiányoznak. Feltevésekkel kell kiépíteni a megmaradt űrt, és ez csak az igazság hátrányára történhet. A régészet a történetírást szolgálja, ez pedig csak igaz úton haladhat előre. A mai Óbuda és az egész Budapest-környéki régészeti leletanyag vizsgálatából és annak ismeretében készült el a legutóbbi években a Budapest Műemlékei I. és II. kötete. Az I. kötet 1955-ben, a II. 1962-ben jelent meg, tehát ebben a legutóbbi évek kutatási eredményei is szerepelnek. Miután ez a két hatalmas - több mint 1600 oldalra terjedő -- kötet felsorolja fővárosunk Duna jobb parti részének összes ismert régészeti leletanyagát, alkalmas kell legyen arra, hogy a minden elfogultságtól mentes szemlélő sőt kutató is ezeknek a felsorolt, bizonyító erejű leleteknek ismeretében megismerhesse, vajon a mai Óbuda tényleg azonos-e az Árpád-kori királyi székhellyel, Buda-várával, és az ősi Budával, a későbbi Vetus-Budával: A II. kötet előszavában a szerkesztő - az általános eddigi véleményekkel egyezően - eldöntöttnek veszi ezt a kérdést, amikor így ír: "Elismerve, hogy a reprezentatív középkori műemléki anyag a Várhegyre koncentrálódik, hangsúlyozni kell, hogy meglepő arányokban bontakozik ki Buda középkori építészete a Váron kívüli területen ránk maradt, súlyosan pusztult emlékanyagból is (budaszentlőrinci pálosok, Nyék, Kálvin-közi királynéi vár, vízivárosi Szt.Péter templom, óbudai prépostsági templom, békásmegyeri puszta-templom, Gercse- pusztai templomrom, Bécsi úti Fehéregyházi kolostorrom, felhévizi Szentháromság templom, Császármalom, kamaraerdői kánai kolostorromok, Csut község romjai stb.).'' Ha azonban az egyes kutatások eredményeit megvizsgálva keressük a leletszerű bizonyítékát ezeknek a biztonságot sugalló állításoknak, azonnal láthatjuk, hogy korántsem olyan megalapozottak ezek, mint azt hinni lehelne. 17. F Mihály- Lócsi- Holl.: A középkori Buda és Pest. Bp., 1955. 22, old. 18. I. m. 19. Budapest Műemlékei I. 1955. 41, old. (Horler Miklós és munkatársai). 20. Bártfai Szabó László: Óbuda egyházi intézményei a középkorban. Bp. 1935. 14. o. 21. Fettich Nándor: A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet. Bp., 1952. 9. o. Alba Ecclesia a régészeti leletek tükrében Elsősorban tehát a legérdekesebb óbudai kérdést, az Alba Ecclesia hollétének kérdését tegyük vizsgálat tárgyává a tényleges leletanyag tükrében. Anonymus - a névtelen jegyző - XII. századi gestájában hitelesen megírta, hogy Árpád fejedelmet Attila városa mellett - az akkori Budavár mellett - egy kis patak forrásánál, az Alba Ecclesiánál temették el. Ebből tudjuk azt, hogy az Alba Ecclesia - Fehéregyháza - Buda, az ősi Buda mellett egy patak forrásánál, vagy patak mellett volt, és azt is, hogy Alba Ecclesia már a XI. század vége előtt létezett. Csak a szigorú időrendiséget nézve: tehát az a romcsoport, amelyet most Alba Ecclesia romjainak ismernek el, vagyis a Victoria téglagyár területén régebben kiásott romok, nem lehetnek Alba Ecclesia maradványai, mert ezekről a maradványokról kétségtelenül megállapították, hogy azok nem lehetnek a XV századnál korábbiak. Most azután, - bár az eredmények nem változtak -, mégis ismertnek jelentik ki Alba Ecclesia helyét, talán abból az elgondolásból kiindulva, hogy a több mint 100 éve húzódó Fehéregyház kérdést nyugovóra vigyék. A Viktória téglagyárnál talált romok a XV században épített kisebb kápolna maradványait mutatják. A legújabb szakmai vélemény a következőképpen hangzik ebben a kérdésben (Budapest Műemlékei II. 499. o.): "A fehéregyházi kolostor és templom azonosítását és történetét illetően az eddigi kutatások végleges és biztos eredményre nem jutottak, így csupán feltételezésekre a régebbi ásatások hézagos adataira vagyunk utalva." Ennek ellenére a leírás igyekszik azt az álláspontot támogatni, mely szerint óbudai Victoria téglagyár területén régebben kiásott romok azonosak a Vetus-budai Alba Ecclesia maradványaival, bár végül elismeri, hogy ezt a feltevést számos neves kutató elvetette, mert lehetetlennek tartották; hogy a X-XI. században már fennállott Fehéregyház itteni létezését azok a XIV-XVI. századból származó kövek igazolhatnák, amelyeket a Victoria téglagyárnál találtak. A szakleírás végül tehát önmagában is igazolja, hogy az Alba Ecclesia hollétének kérdése nincs megoldva, hogy Fehéregyháza nyomait nem találták meg a mai Óbudán. Az Óbudai királynői vár A másik döntőnek látszó állítás az , hogy a Vetus -budai királyi-királynői vár előkerült a mai Óbuda Kálvin-köz 2-3-4. sz. telkén, a református templom területén. A Budapest Műemlékei II. kötetében a 376. oldalon a szakszerző amellett, hogy az itt talált romokat igyekszik elfogadtatni mint a királyi, királynői vár maradványait mégis kénytelen elismerni a következőket: "A négy ásatás kőemlék-anyaga, bár igen értékes, aránylag csekély számú... Sajnos a pusztulás és a beépítettség mai fokán, amikor éppen az összefüggések hiányoznak - vagy jelenleg feltárhatatlanok -, a rommaradványok elemzése korai Az épületek fő formái azonban lehetőséget nyújtanak néhány általános jellegű, bizonyos fokig hipotetikus megjegyzésre." Ezután következnek azok a magyarázatok, amelyekkel a talált romokat a Vetus budai királyi-királynői vár maradványának igyekeznek feltüntetni. Miután azonban a Kálvin-közben történt ásatások alkalmával semmilyen pozitív Árpád-kori lelep nem került elő, az elképzelést leletanyag nem igazolja. A szakvélemény szerint az épület előkerült darabjai faragott kövek, az ásatók szerint is legfeljebb a XIII-XIV századból, a pénzleletek pedig csak a XVI. századból származnak. Tehát az épület nem is lehet annak a várnak maradványa, melynek már a X-XI, században állnia kellett. Az ősi Buda királyi vára, mely később a királynők vára lett; semmiképpen sem lehetett olyan jelentéktelen területű, mely a Kálvin-közben fellelt rom 30x30 méteres méretű területén elférhetett volna. A régebbi kutatók egyébként a Kálvin utcai épületmaradványokat a Vetus-budai prépostsági templom romjainak tartották. A származás és felhasználás célját illetően a kutatók feltevései nagyon különbözőek. A kutatások vezetői szerint az Árpád-kor leleteinek teljes hiánya kizárja azt, hogy itt Árpád-kori királyi palota létezhetett volna. Végeredményben tehát a tisztán feltevésekre épített állítással szemben az az igazság, hogy a Vetus-budai királyi, királynői várpalota romjait sem találták még meg a mai Óbudán. Az a Budavár - Vetus-Budán - mely az adatok szerint a ma már ismert esztergomi királyi palota után volt a magyar királyok palotája, kétségtelenül szebb, hatalmasabb kellett legyen, mint a korunkban is elismert szépségű, erős és nagy, terjedelmes és az akkori idők legmagasabb kultúrájával felépített esztergomi királyi palota. Imre király már 1198-ban az esztergomi érseknek ajándékozta az esztergomi királyi palotát. Ezt az ajándékozást IV Béla a maga nevében 1249. március 15-én megerősítette. A magyar királyok természetesen csak akkor adták oda az esztergomi érseknek kényelmes esztergomi palotájukat, amikor már megvolt a másik királyi palota, amelyikbe beköltöztek. Ez pedig jóval a tatárdúlás előtt megtörtént. A mai Óbuda területén nem találtak olyan, XIII. század előtti Árpád-kori időkből származó rommaradványt, mely az esztergomi ismert királyi palota pompáját akár csak megközelítené. Így nem lehet elképzelni sem, hogy az esztergomi királyi palotát az akkori magyar királyok a mai Óbuda területén feltételezett királyi lakkal felcserélték volna. Óbudán ilyen palota nem ismert, Budavár, Vetus-Buda, az a pompás királyi vár, amelyben az esztergomi palota átadása idején a királyok éltek, máshol kellett, hogy legyen. Csemegi,József - 1934-35-ben az óbudai református templom környékén, a Kálvin utcában végzett ásatások eredményéről beszámolva - megállapította, hogy az ott talált épületmaradványok, melyeket a korábbi ásatások alapján a budai Szent Péter prépostság (Budai káptalan) maradványának könyveltek el, semmiképpen sem lehet XIII. század előtti épületnek maradványa. Ennek alapján megjegyezte, hogy a prépostságra vonatkozó történeti adatok és feltárás eredményei között áthidalhatatlan űr tátong. Ezért elfogadta azt a feltevést hogy a maradványok az óbudai királyi vár épületének részei. Viszont ugyanakkor nem vette figyelembe, hogy saját megállapítása szerint a feltárt épületek XIII. század utáni alkotások, s hogy a tatárjárás az ősi Buda fejlődését derékba törte. Sőt, elismerte, hogy az Óbudán feltárt épületet még a XVI. században is építhették. Közismert ezzel szemben, hogy Rogerius szerint "a tatárok betörésének hírét IV Béla Budán vette, ahol a böjt ideje alatt tartózkodni szokott, mert országosabb helynek mondják vala." Rogerius közléséből azt kell kivennünk, hogy a tatárjáráskor Buda - Vetus-Buda - országos hely, tehát királyi székhely volt, melyhez régi szokások fűzték a magyar királyokat. Ez a régi Budavára tehát csakis olyan királyi székhely lehetett, melynek hagyományai voltak. Nem lehetett ezek szerint az a XIII. század közepe után emelt épület a király székhelye, melyet az óbudai Kálvin utca romjaiban feltételeztek eddig. A böjt vallásos elmélyülést jelentett, és minden valószínűség szerint régi hagyományok kötötték a királyt az akkori Budához. Annak a városnak régebbi hagyományos jellege kellett hogy legyen. Így ez a hely nem lehetett a mai Óbuda, hiszen ott a Kálvin utcai épületmaradvány úgyszólván az egyedüli épület, melynek építését a XIII. századra lehet tenni. Ez előttről csak a rómaiak építkezésének nyomait találták ezen a területen. Az Óbudai Prépostsági templom Ugyanígy állunk az ún. Óbudai Prépostsági templom állítólag megtalált maradványaival. A Budapest Műemlékei II. kötetének 400. oldalán a Korvin Ottó tér 8-9. sz. telek területén jelzi ennek a templomnak a fellelését. Itt romokat találtak, melyek a kutatók feltevése szerint is legfeljebb egy XV század elején épült templom maradványai lehetnek. Abból kiindulva, hogy az épületmaradvány közelében régebben románkori kőfaragványokat találtak, feltételezték, hogy ez a XV században épült templom volt a Budai (Vetus- budai) káptalan temploma. Ennek semmi kétségtelen leletbeli bizonyítéka nincs, csak feltételezi, azért, mert okiratos nyomai vannak annak, hogy Vetus- Budán már a X-XI. században létezett egy nagy prépostsági templom. Az egész feltevés erősen ingatag alapon áll. A budai káptalani templom híres volt szépségéről, és alapítását sokan Nagy Károlynak tulajdonították. Tehát nagyon korai építmény, és a környezete is évszázadokon át országos jelentőségű volt. Ezért más leleteket is kellett volna itt találni a korai Árpádkorból. A templom fennállása idejéből származó helyrajzi leírások kétségtelenül azt igazolják, hogy ez a rommaradvány nem lehetett a budai káptalan temploma. A régészek feltételezése egyébként is abból indul ki, hogy a XV században épült templom alatt léteznie kellett annak a templomnak, amely az eredeti káptalani templom volt. Miután azonban a helyrajzi adatok egészen más vidékre teszik azt a templomot, még a feltételezés is nagyon erőltetett. Érdekes, hogy a hivatalos álláspont pár éve még az volt, hogy a Vetus- budai prépostsági templom helyét nem ismeri a régészet. (Mihály- Lócsi- Holl: A középkori Buda és Pest. Múzeumi füzetek, a Népművelésügyi Minisztérium kiadásában, Bp., 1955. 22. o.) A szerzőktől a következő olvasható: "Ez a lelkendező hangú dicséret a prépostsági templomra vonatkozik, melynek maradványaira az eddigi kutatások során még nem bukkantak rá." Semmi olyan Árpád-kori lelet nem került elő a legutolsó ásatáskor sem, melynek származási helye vagy más bizonyíték igazolná, hogy a rommaradványok azonosak Vetus- Buda káptalani templomának maradványaival. A Vetus-budai Klarissza-kolostor romjait a Lajos u. 158. sz. helyén vélik megtalálni, mert ott egy lakóházban állítólagos románkori köveket találtak beépítve a falakba. Ezzel kapcsolatban - egy feltevésre hivatkozva - közlik: (Budapest Műemlékei II. 423. o.): "Feltehető, hogy a falmaradványok a középkori klarissza kolostorhoz tartoztak." Mindezek olyan bizonytalan feltevések, hogy egyelőre bizonyosként csak annyit lehet állítani: sem a Vetus-budai prépostsági templomot, sem a Klarissza kolostor romjait a mai Óbudán nem találták még meg. Bártfai Szabó László nyomán. (Bártfai Szabó László: Miért nem találták meg eddig Árpád sírját? Magyar Kultúra Bp. 1934. XXl. évf. 4. sz.) A pálosok szentlőrinci kolostora A pálosok egyik főkolostorának romjait vélték felfedezni a Budakeszi u. 93. sz. alatt, mert ott rommaradványokat találtak. Többszöri ásatás során megállapították, hogy itt valószínűleg egy középkori kolostor romjaira bukkantak. Ezt máig a pálosok szentlőrinci kolostorának tartják. Maga a feltételezés régebbi, de eddig nem került elő olyan pozitív lelet, amely ezt megnyugtatóan bizonyíthatná. Viszont ismert egy oklevél, amely 1541-ből származik, és Imre, a pálos rendi Szent Lőrinc kolostorának akkori vezető generálisa adta ki egy birtokcsere ügyében. Ezt a szentlőrinci kolostorban keltezték. Miután pedig adatok vannak arról, hogy amikor a törökök a szentlőrinci kolostort elfoglalták, azt felégették és a földdel egyenlővé téve elpusztították, nem lehet tehát kétséges, hogy a mai Buda területén nem létezhetett ez a szentlőrinci kolostor, mert a mai Buda környékét a törökök 15 évvel korábban már feldúlták. Így a szentlőrinci kolostor csak abban az esetben létezhetett még 1541-ben, ha az máshol volt, ott, ahol az eredeti Vetus- Budát feltételezzük: a Pilisben, amelynek területe történelmi adatok szerint 1541-ben került a törökök kezébe. Ezeket az időpontokat figyelembe véve, meg kell állapítani, hogy a pálosok szentlőrinci kolostora nem lehetett a mai Buda környékén, hanem az a Pilis-Esztergom környéki területen volt. Miután közismert, hogy a pálosok kolostorai a Pilis hegyei között voltak, ebből következően helyesebb a Pilis területén keresni ennek a kolostornak a maradványait, mint a mai Buda környékén feltételezni. Egyébként úgy gondoljuk, hogy miután a mai Buda környékén feltételezett kolostornak legfőbb ereklyéje egy ún. "szent kereszt" volt, helyesebb az a feltételezés, hogy a Szent Kereszt kolostor valamilyen összefüggésben lehetett a Pilisben most is Szentkeresztnek nevezett hellyel. Pilisszentkeresztre kell gondolnunk, ahol a környéken több Árpád-kori kolostormaradványról, több kolostorromról tudunk. Így ha bizonyítottnak ismerjük el azt a tényt, hogy a szóban forgó pálos kolostor Buda környékén volt (ami az okleveles adatokat figyelembe véve, alig vonható kétségbe), akkor ezzel ismét csak növeljük azoknak a bizonyítékoknak a számát, amelyek az ősi Buda Pilis-beli létezését igazolják. A régi Budával kapcsolatos oklevelek és korabeli leírások kétségtelenül szomszédos helyzetben tüntetik fel a Szent Kereszt és Szent Lélek pálos kolostorokat az ősi Budával és az Alba Ecclesiával. Kétségtelen, hogy ezek a kolostorok a Pilisben voltak. Pilisszentlélek és Pilisszentkereszt neve önmagában is felkelthetné erre a figyelmet. Különösen figyelemreméltó azonban az az általánosan ismert tény, hogy ezek a helység-elnevezések azért alakultak ki, mert itt valamikor ilyen nevű pálos kolostorok voltak. A Pilis hegyei között tényleg meg is voltak ezek a kolostorok, hiszen: mindkét helyen láthatók a közismert romok, és általánosan tudott dolog az is, hogy ezek az elpusztult kolostorok a pálos barátoké voltak. A hely-elnevezések azonosak: a régi elnevezésekkel, mert több leírásból ismerjük, hogy a Szent Lélek és Szenti Kereszt helységek valóban léteztek a török foglalás idejében ezen az Esztergom környéki területen. (Pest megye műemlékei I. 1958. 652. o.) TÉRKÉPEK ÉS OKLEVELEK VALLATÁSA Herculia Pilismaróton még a múlt században egy római korból fennmaradt feliratos követ találtak, a Basaharc nevű területen, a római korszakból származó országút mentén. A kövön a következő szöveg állt: "Ad Herculiam". Ebből pedig azt olvashatták ki, hogy itt egy Herculia nevű római erődítmény állt. Ez a kő nyilvánvalóan egy útjelző kő volt, és a Duna partján végigfutó római hadiúton a Herculia nevű római város felé vezető utat jelezte. Herculia Pannónia jelentős városa volt és a tartomány vallási központja, tehát fontos római város. Az a tény, hogy Herculia a római korban Pannónia tartomány vallási központja volt, azt igazolja, hogy már a római birodalom itteni uralma előtt is fontos város volt. Vallási központok ugyanis általában hagyományokkal rendelkező helyeken fejlődnek ki. A rómaiak a régi lakosságot uralmuk alá hajtották, a nép egy része azonban tovább élt, vallási élete talán változott, átalakult, de a központ megmaradt. A pannóniaiak Herculiát tartották vallási fővárosnak. Figyelembe kell venni azt is, hogy a rómaiak szokása szerint azokat a helyeket nevezték el Hercules emlékére, melyek fürdőhelyek voltak, különösen a melegvíz- forrásokkal rendelkező helységeket. Ez arra mutat, hogy ezen a pilisi területen valamikor melegvíz-források léteztek, ami nem különös, hiszen Esztergom határában a Pilis hegység most is szolgáltat melegvizet, nem is olyan messze ettől a területtől. Az, hogy jelenleg itt nem ismeretes ilyen forrás, nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy 800 vagy 900 évvel ezelőtt itt a legcsodálatosabb melegvíz-forrás működött. El kell fogadnunk tehát azt a tényt, hogy a rómaiak Hercules nevével kimondottan azokat a helységeket illették, amelyek források és különösen melegvíz-források mellett alakultak ki. Így tudva azt, hogy a római kori Pannóniában létezett egy jelentős római város, melyet Herculiának hívtak, bizonyosra kell vennünk, hogy e város melegvíz-források mellett volt. Eddig csak Aquincumot ismertük ilyennek, de ezt nem hívták Herculiának. Ha a pilismaróti Basaharc közelében a dunaparti római út jelzésére állított római útjelző kő "Ad Herculiam" feliratot helyesen értelmezve elfogadjuk, hogy ez a feliratos római kő a Herculia felé vezető utat jelezte, akkor nem lehet kétséges, hogy a pilisi hegyek között létező romváros a római korban Herculia névre hallgatott. Ebben az esetben fel kell tételeznünk azt is, hogy ezen a környéken a rómaiak idejében melegvíz-források működtek. Az itt ma romokban lévő ősi városban megtaláltuk Herculiát, azt a római várost, mely melegvíz-forrásairól volt nevezetes. Megtaláltuk azt a római várost, mely a Duna mellett a Pilis hegységben melegvíz-források közelében volt. Ezek szerint két római kori város volt a Duna mellékén, mely melegvíz-források mellett terült el: Aquincum és Herculia. Aquincum volt lejjebb, tehát a Herculia melletti melegvíz-forrásokat nevezhették csak felső hévíznek. Így érthetővé válik az Árpád-korban oly gyakori Felhévíz elnevezés, amely név Vetus- Buda melletti helymeghatározó volt. Ezzel szemben az általam megnevezett Herculia mellett ma nincsenek hőforrások. Ezen azonban nem szabad csodálkozni. Réthly Antal szerint Attila halála óta különböző években 61 alkalommal volt Magyarországon olyan földrengés, mely a Pilis hegységet érintette. Figyelembe kell venni, hogy az országban a legnagyobb ismert földrengések a nem messze lévő Komáromban voltak. Az idézett feljegyzések szerint 1092-ben olyan erős földrengés volt, hogy egy hegy a Dunába zuhant és ezáltal a folyó medre megváltozott, a környező földeket elpusztította. Ugyanakkor más helyen a szárazföldön hatalmas tó jött létre, és másutt egy tóban egy hegy hirtelen eltűnt. Az 1348. évi földrengésekről a említik meg a krónikák: ez oly borzalmas volt, hogy Pannóniában 26 város romba dőlt. 1443-ban is hatalmas volt a földrengés, sziklákon épült várak romba dőltek, falvak és városok pusztultak el. Az 1599. évi földrengés centruma Komárom volt, de legjobban mégis Esztergom várát pusztította. Az 1763. évi komáromi nagy földrengéskor a városban 279 ház rombadőlt, 63 ember meghalt és 102 megsebesült. A Duna hullámai toronymagasságúak voltak. Figyelemre méltó a következő feljegyezés az 1783. évi második nagy komáromi földrengésről: 1783. április 22-én reggel 4 órakor Komáromban és a Duna mentén Győr, Pozsony, Pest, Buda, továbbá Sopron és Eszterháza heves földlökések színhelyei voltak. Ez a földrengés Komáromot teljesen elpusztította. Elhatározták, hogy város a Dunától nagyobb távolságra építik fel. Budán a hőforrások melegebbé váltak Amikor tehát a budai hőforrások vize a leírások szerint egy földrengés következtében melegebbé válhatott, el kell fogadnunk azt a magyarázatot, hogy esetleg ugyanez vagy más földrengés következtében máshol a hőforrások vize hideg lett. Minden valószínűség szerint a környéket sokszor pusztító hatalmas földrengése egyike zárta el a melegvíz-forrásokat Herculia város romjai közelében. Nem szabad azonban teljesen kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a forráscsoport egyszerűen kimerült. Nagyon régen működtek ezek a hőforrások, ha már a római uralom alatt névadók lehettek; hőfokuk lassan is csökkenhetett olyan mértékben, hogy ma már csak hideg vizet tudnak szolgáltatni. A margitszigeti melegvíz-forrás vize legutóbbi hivatalos jelentés szerint alig pár évtizedes működése alatt majdnem 10 fokkal hűlt le Így 2000 év alatt kihűlhetett a Herculiának nevet adó felsőhévízi forráscsoport is Lazius Wolf, bécsi egyetemi tanár, aki fiatal éveiben, a XVI. század közepén, sokat járt Magyarországon, egyik könyvében leírja, hogy a magyarok fővárosa Buda (Vetus-Buda) egy római városra települt, melyet a rómaiak Herculiának neveztek Ezt a várost a barbárok~ felégették, és amikor újjáépült, Sicambriának keresztelték. Ugyancsak a XVI. századból való Ortelius Ábrahám belga földrajztudós térképe amely a római kori Pannóniát ábrázolja. Ezen a már akkor réginek jelzett térképen Esztergom alatt, a Duna mellett fekszik a "Herculia vagy Sicambria" nevű helység Részlet A. Ortelius térképéből Ortelius 1597-ben megjelent térképe is Pilismarót területén jelzi Sicambria-Herculiát. Kézai is Sicambrianak írta le Attila városát. - Pilismaróton 1906-ban régészek ásták Castra ad Herculem romjait, mely a korabeli egyetemi tanár, Lázius Wolf leírása szerint is azonos volt a régi Budával. A régi Buda tehát ezek szerint is előzőleg Sicambria, a római korban pedig Herculia néven volt ismert. A magyarok nemcsak a Sicambria nevet vették át, de természetesen ismert volt akkor a németek által használt Etzelburg elnevezés is. Nagy Emese: Kutatások, a budaszentlőrinci pálos kolostor területén.Tanulmányok Budapest múltjából Bp. 1959 Az Ortelius-térkép 1597-ben jelent meg nyomtatásban. Függetlenül ettől a XVI. századból származó kartográfiai adattól, az Itinerarium Antonini néven ismert, római korból származó útleírás távolságadataiból a megadott helységek közti távolság leírásából kiszámítva, 1906-ban Pilismarót környékén keresték Herculia nyomait. Ekkor a limes, a római védelmi vonal felkutatása keretében Pilismaróton a kishegyi romok környékét kutatták át. Az ott végzett ásatások egy római korinak vélt hegyi erődítmény romjait tárták fel, és erről Herculia romjaira véltek ismerni. Azóta köztudott dolog, hogy Herculia Castra romjait Pilismaróton találták meg. Senki nem foglalkozott azonban azzal, hogy Herculia a régi adatok szerint azonos volt Sicambriával, és Sicambria azonos volt Vetus-Budával, a magyarok híres székesvárosával. 1906-ban, amikor Finály Gábor Pilismaróton kiásta Herculia romjait, a legerősebben hitték még, hogy Budavár és Fehéregyháza romjait a mai Óbudán fogják megtalálni. Így senki sem foglalkozott azzal, hogy a régi adatok alapján a kiásott Herculia környékén keressék a régi Buda maradványait. Úgy látszik, még az sem ébresztett fel különösebb érdeklődést, hogy a Finály- féle ásatás alkalmával Pilismaróton egy 27 x 33 m méretű, hatalmas oszlopcsarnok alapjai kerültek elő.(22) A hatalmas, egész Pannónia területén egyedülálló nagyságú, valószínűleg templom-rendeltetésű épület itteni létezése nem keltett gyanút, pedig ma már kétségtelen, hogy ott, ahol ilyen rendkívüli nagyságú csarnok volt, a környéknek is nagyjelentőségűnek kellett lennie. Abban az időben mindenképpen azon voltak, hogy Árpádnak az Anonymus-i gestában leírt 907-es halálát 1907-ben megfelelően tudják a mai Óbudán ünnepelni. Ezért mindent elkövettek, hogy a sírt a mai Óbudán megtalálják. Valószínűleg a legnagyobb szentségtörés lett volna, ha valaki azt meri állítani, hogy Vetus- Buda és Árpád sírja a Pilisben van. Pedig néhány évvel azelőtt, 1904-ben fordította le Karácson Imre Istambulban Evlia Cselebi török utazó XVII. században írt könyvének magyarországi vonatkozású részleteit.23 Cselebi ebben a könyvében megírta, hogy amikor 1660-64-ben Magyarországon járt, az öregek állítása szerint a régi város területén, amely Esztergom mellett volt, már csak erdők és gyümölcsösök, szőlők voltak. A török szerző szerint ez az Esztergom melletti nagy város a törökök kezétől pusztult el, azok tették földdel egyenlővé és telepítették be szőlővel és gyümölcsösökkel. Cselebinek ez a leírása azért fontos, mert magyarázatát adja annak a különös jelenségnek, hogy ma ezen a területen nyoma sem látszik már a régi városnak. Cselebi leírta még azt is, hogy az ősi Buda elfoglalásakor a környéken négy erős vár volt. Ez sem lehetett a mai Buda területén. Cselebi megírta azt is, hogy Buda Esztergomtól két kanakra volt, viszont Budától Kanizsa negyven kanakra. Ha Marót környékére tételezzük fel a régi Budát, akkor az innen számított távolságarányok fedik a kettő, illetve negyven kanakos távolságot. A mai Buda területéről számítva ezeket a távolságokat, teljes lesz a zűrzavar, mert akkor Budától Kanizsának ca. 1000 km-re kell lennie. Egy másik török szerző, aki Buda elfoglalásakor talált egy régi magyar krónikát és azt lefordította törökre, a "Tarikh-i Ungürüsz" című könyvben törökül írta meg a magyarok történelmét.(24) Ebben megemlíti ez a régi krónika, hogy Esztergom határában, Esztergom alatt régebben volt egy nagy város, egy erős vár, és amikor a tatárok elfoglalták az országot, e vár falainál hatalmas halmokba fát raktak, azt meggyújtva felégették a várat, és a várost feldúlták. Kő kövön nem maradt, írta le a török fordító. Érdekes a régi magyar krónika e mondata, mert egy harmadik török író, Pacsevi, Szinán pasa hadjáratának leírásánál majdnem hasonló váddal illeti honfitársait: "Egy másik gyalázatos és vétkes hiba volt - írja -, hogy a Szulejmán szultán által meghódított budai vilájetet (értsd: Vetus-Budát - NP) engedték elpusztítani, a pórnépet rabszolgaságba hurczoltatni és a falvakat fölégettetni, azon meggyőződésben, hogy csak egy ország romjain lehet egy másikat fölépíteni. Ha ezt a tartományt megkímélik, lakosai soha sem szélednek el; mert a hitetlenek nem költöztették volna el őket (25) Tekintettel arra, hogy a mai Buda környékét a törökök inkább erőteljesen kiépítették, mint elpusztították, Pacsevinek ez a mondata semmi esetre sem vonatkozhat a mai Buda vagy a mai Óbuda környékére, hanem csak a távoli, régen elfelejtett régi Buda környékére. Attila sírja, Árpád sírja A Tarih-i Ungürüsz, illetőleg a török nyelvre lefordított régi magyar krónika többek között még egy érdekes adatot közöl, azt, hogy Attilát a régi Buda mellett temették el. Mint tudjuk, Kézai Simon krónikájában szintén írt Attila temetéséről, és a sír helyéről. Kézai szerint Attilát az országútnál, a Bálvány-kőnél temették el. Anonymus nem írta le Attila temetkezési helyét, de mégis célzott arra, amikor Árpád 907-ben elhunytáról írt. Ezek szerint Árpádot Attila városa mellett temették el. Anonymus és Kézai kora közel van egymáshoz, és így feltételezhető, hogy az akkor még élénken élő Attila-mondákban a temetkezési helyről azonos feltevések alakultak ki. Mindketten Attila-városnak mondják Budát, Kézai még Sicambriának is. Valószínű tehát, hogy ugyanazon hagyomány alapján ítélték meg Buda múltját Kézai nem mondott helységnevet, amikor Attila temetéséről írt, csak azt említi meg, hogy az országútnál a Bálvány-kőnél a Kövenzoa nevű helyen temették el Attilát, ugyanoda, ahová a hun kapitányokat. Marót 1789-es térképének részlete. - (Pilismarót 1789. Kéziratos térkép. Mocsy György földmérő készítette. Méretaránya 1:7200. Országos Levéltár S12. Div. I. No. 2.) Ez arra mutat, hogy a hely közismert volt abban a városban, ahol Kézai a krónikáját írta, ahol élt. Ez a város feltehetően Vetus-Buda lehetett, mert ez volt Kézai korában a magyar királyok székhelye. Az Esztergom alatti Duna-szakasz Basaharc és Esztergom felőli részén, ahol a hegyek egészen a Duna partjáig kiugranak, egy több száz méteres szakaszt ma is "kövek oldala", "Kőalja" néven ismernek a környékbeliek. Ezen a néven szerepel e terület az eddig ismert legrégibb, 1789-beli térképen is. Itt vezet a római korból fenn maradt és ma is használt országút, és itt van az országút mellett a Szamárhegy nevű hegy is Ez a Szamárhegy az említett régi térképen Szamárkő néven szerepel, amiből bizonyosként következtethetünk arra, hogy itt, ezen a helyen állt a pogány világban á Bálvány kőnek ismert szikla. A Kézai által leírt helynek teljesen megfelel a terület, és különösen érdekes, hogy itt pár évvel ezelőtt gazdag avar- és keltakori temetőket tártak fel, ami igazolja e terület hagyományos temetkezési hely jellegét Kézai is úgy említi ezt a helyet, mint a vezérek régi temetőjét. E terület Vetus-Budával való azonosságát különösen elfogadhatóan bizonyítja hogy az ősi Buda környékének legrégibb ismert leírása, a II. András király által 1212-ben kiadott határjárási oklevél, hasonló környékről ír a határ egyik részleténél melyben a "Szamárkő" (ősi Bálványkő), az "esztergomi nagy út" (országút) és a "köves-völgy" elnevezések szerepelnek. A határjárási okiratban leírt táj egészen azonosnak tűnik a Kézai által leírt temetkezési hely környékével. A két különböző célzatú írásban hasonló helyleírás található, természetesen, mert a két szöveg néhány évtizedes eltolódással azonos korszakban íródhatott. Visszatérve a régi magyar krónikát lefordító török író könyvének adataihoz, meg kell állapítani, hogy ez a török szerző nem hamisíthatott bele a krónikába oly részletet, amely egyébként nem volt közismerten elfogadott adat. Így feltehető, hogy a krónika írásakor általánosan ismert felfogás volt, hogy Attilát valahol Vetus-Buda környékén temették el. Kézai nem írt helységnevet, s nyilvánvalóan azért nem, mert természetesnek tűnt előtte: olyan környékről ír, amelyet mindenki ismer. A régi Buda mellett nyilvánvalóan közismert volt a Bálványkő az országút mellett, és a Köves-völgy, a kövek oldala. Ezt a helyet határleírásnál is figyelembe vették, mert közismert volt, és így került bele a Buda határát kijelölő 1212-es oklevélbe is. Vegyük figyelembe, hogy a Kézai által leírt temetkezési hely és az 1212-es határjárási oklevél határjelölő fix pontjainak megfelelő táj ott található, azon a környéken, melyen az ősi Budát feltételezzük Régi térképes ábrázolás bizonyítja végül, hogy ezen a területrészen ismertél középkorban Sicambriát. Kézai pedig megírta krónikájában azt az ő korában bizonyosan általánosan elfogadott nézetet, hogy a hunok Sicambriánál keltek át a Dunán, és hogy ott vívták meg nagy csatájukat Pannóniáért. Ott estek el a csatában a hun vezérek, akiket országút mellett, a Bálványkőnél temettek el, ahová Kézai szerint halála után a nagy hun vezért, Attilát is temették. Így kétségtelen, hogy ezt a temetkezési helyet Sicambriánál kell keresni. Kézai a későbbiek folyamán (4.§) határozottan megírta, hogy tudomása szerint Sicambria, Attila-város, Etzelburg és az ősi Buda egyazon város volt. Kétségtelen tehát az is, hogy Kézai korában Attila temetkezési helyét a régi Buda mellett tételezték fel. Így bizonyítottnak látszik az is, hogy a budai határjárásnál említett határ. jelölő fix pontok megegyeznek a Kézai leírásában szereplő azonos nevű területtel A Kézai-féle leírás megfelel az 1212-es határjárási oklevélben a Buda-környéki terület leírásának, és mindkét leírás helymegjelölő pontjai ma is megtalálhatók a Pilismarót-Esztergom közötti régi római út mentén. Természetes, hogy miután Kézai több száz évvel Attila halála után írta krónikáját, a sír helyéről tett megjegyzését nem lehet döntő bizonyítéknak tekinteni. Nem lehetetlen viszont az sem, hogy valami komolyabb adatra is támaszkodott, mert a korábbi krónikák arról emlékeznek meg, hogy Salamon király uralkodása idején Anasztázia özvegy királyné Nordheimi Ottó hercegnek mint csodás ajándékot, Attila hun király kardját küldte ajándékba. Ezt a kardot máig is megőrizték a német császárok koronázási kincsei között. A kutatók megállapításai szerint ez a kard jó pár száz évvel később készült Attila koránál, de ez a XI. századból származó adat azt igazolja, hogy ebben a korszakban a magyar királyok környezetében ugyanúgy, mint Anonymus és Kézai korában is, erős hagyományokban élt a hunokkal való kapcsolat, és az Árpád-ház ragaszkodott Attilától való származásának megerősítéséhez. (26) E rokonsági kapcsolatok ápolása Anonymus és Kézai krónikájának szerkesztésénél is élénken érvényesült, de miután e krónikák legszigorúbb kritikusai megállapították, hogy a szerzők adataikat egy most már ismeretlen, régebbi nemzeti krónikából merítették, így mégis feltételezhető, hogy ezek az állítások közelebb voltak a valósághoz, mint ahogy később e krónikák adatairól hitték. Kézai azt írta krónikájában, hogy a magyarok a pesti és a szobi révnél keltek át a Dunán. A krónika szerint Szobnál átkelve a magyarok bevették Szvatopluk várát, mely a Duna mellett volt. Szvatopluk itt esett el, és katonái futással menekültek. Itt halt meg állítólag Marót is. Ez a krónikás adat Marót várának múltjára utal, és különösen azért érdekes, mert azt igazolja, hogy a honfoglalás idején Szobbal szemben, a mai Pilismarót környékén volt - a XIII. század szellemi vezetőinek tudomása szerint - az ország központi vára, az ország vezetőinek székhelye. Kimondottan azt bizonyítja, hogy Kézai idejében Marót, a mai Pilismarót vagy környéke országos jelentőségű királyi központ volt, s Kézai ennek múltját kívánta krónikájában hagyományokkal erősíteni. Aquincum = Óbuda, nem Sicambria Mint láttuk, Schoenwisner óta igazolt az a tény, hogy a mai Óbuda római kori neve Aquincum volt. Mindazokat a feltevéseket, melyek szerint a régi Buda előzőleg Attila-város, Sicambria, legrégebben pedig Herculia néven szerepelt, el kellett vetni, mert ez nem lehetett valóság, ha a forrásokban szereplő Vetus- Buda Aquincum volt a római korban. Be kell látnunk, hogy ez a felfogás természetes volt abban az időben. Minden kutató úgy tudta eddig, hogy a mai Óbuda volt az a helység, mely régebben Vetus- Buda, még régebben Buda néven szerepelt a történelemben. És ha ez Aquincum volt - így szólt az okoskodás -, akkor természetesen nem lehetett egyben Herculia vagy Sicambria. Világos tehát, hogy Herculiát és Sicambriát nem is keresték, még akkor sem, amikor pedig már - az akkori kutatók szerint is - Herculiát megtalálták! Közben azonban mégis eltelt közel 200 év, amely időszak alatt rengeteg régi tudományos teória dőlt meg. Azt például általánosan elismerték, hogy a mai Óbuda területén az Aquincum nevű római város létezett valamikor, mert ezt a sok évtizede folyó kutatások alatt előkerült római kori leletek kétségtelenül igazolták. De ezek leletek semmi esetre sem bizonyították azt, hogy a mai Óbuda lett volna a régi Buda. 22. Finály Gábor: Castra ad Herculem, Arch. Ert. 1907. 45-47. o. 23. Karácson Imre: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. Bp. 1904. 24. Budenz József: Tarikh-i Üngürüsz. Akad. Ért. 1861. 267. És 315. o. 25. PACSEVI: Az 1593-94. évi hadjáratról. Hadtörténeti Közlemények, 1892. évf 26. LÁSZLÓ Gv.: A honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1944. 34. o. A mai Óbudán előkerült középkori leletanyag nagyon jelentéktelen ahhoz képe amilyennek lennie kellene, ha ez a helység ténylegesen az Árpád-kori Buda lett volna. A régészek egyöntetű bevallása szerint az épületmaradványok, amelyeket itt kiástak és amelyeket bizonyos szükségszerűségek következtében Árpád-korinak kellett minősíteni, a környékükön keresett mellék-leletek hiánya miatt semmiféle módon nem bizonyítják az Árpád-kori lakottságot. Ennek következtében - miután a régészek különösen ezen mellék-leleteknek alapján tudják megállapítani a maradványok korát -, a továbbiakban bizonyítottnak kell elismerni azt, hogy ezek az épületek nem az Árpád-korból valók, hanem a későbbi századok építkezési tevékenységéből származhatnak. Schoenwisner nem is-. merte el a mai Óbudát Sicambriának és Herculiának, de csak azt tudta helyette kimutatni, hogy ennek az Óbudának a régi neve Aquincum volt. A másik római város Herculia-Sicambriát nem tudta hová tenni, és mert nem ismerte a helyét, tagadta létezését. Nem fogadható el az a "tudományosan" alátámasztott álláspont sem, hogy Sicambria csak mondai város volt, és sohasem létezett, - hogy csak a mesék szülték és ezek szerint nem is kell keresni. Eddig ugyanis ez volt a hivatalos álláspont Amennyiben Aquincum változott volna át az idők folyamán az Árpádok központjává, a régi Buda nevű várossá, akkor tényleg nem kellene keresni Sicambriát, és nem is lenne helye a történelemben. E régi, római kori város területén azonban nem került elő az Árpád-kori Buda. Viszont előkerült azóta egy csomó korabeli adat arról hogy a középkorban Sicambriát tartották Buda előző nevének, s hogy ugyanekkor ismerték Aquincumot is. Térképükön külön tüntették fel a két római várost. Ezen kívül azért sem lehet mondának, mesének tartani Sicambria létezését, mert hivatalos helyrajzi leírásnál használták mint helymegjelölő pontot - hiteles oklevelek adatai szerint. Így, még ha költött lenne is e név, akkor is valóságnak kell elfogadnunk a vele megjelölt, kétségtelenül valamikor létező, nagy jelentőségű város területét, mely mai Pilismarót vidékén keresendő. Ezzel tehát igazoltnak kell vennünk a Sicambria nevű város létezését, és vele számolnunk kell a jövő kutatásainál. Leletek és adatok sokasága igazolja, hogy az ősi városközpont, melyet Anonymus Kézai, a Képes Krónika stb. Budának, Attila városának, Etzelburgnak, Herculiának vagy Sicambriának mond, nem a mai Óbuda-Aquincum területén, hanem az Esztergom- Dömös- Marót- Visegrád- Pilisszentkereszt határolta területen létezett valamikor. A pilisi hegyek, a Duna-kanyar legszebb tájterületei rejtik magukban romjait. Herculia, Sicambria, Vetus- Buda tehát egyazon helyen volt, és ezt abból is meg állapíthatjuk, hogy a régi adatok alapján ezt a helységet Pilismarót területére feltételezték. Ezzel lehetőséget adtak arra, hogy az ősi Buda fekvésének helyét is határozottabb keretek között állapíthassuk meg. Amikor Castra ad Herculem maradványait Pilismaróton kiásták, akkor kellet volna komolyabban foglalkozni az ott előkerült leletek származásával. Az akkori ásatás a Kis-hegyen egy nagy várfalat tárt fel, amely 820 méter hosszúságban zárta körül a teret, amit bekerített. A kőfalon belül 1906- ban három épület alapját találták meg. Az első egy 33 x 27 méteres nagy oszlopcsarnok volt, amelynek talajában 24 pilléralapot találtak 4 x 6-os elosztásban. Ez az oszlopcsarnok valószínűleg templom volt. Mellette találtak egy 15,4 méter hosszú és 9,1 m széles, valamint egy 13,7x9,5 méteres kisebb, kápolnaszerű épületalapot. Az egyik épület fala mellett egy régi templomi füstölőt is találtak. A feltáró Finály Gábor szerint az ásatásokat folytatni kellett volna ahhoz, hogy a leletek kiértékelése megtörténhessék. Ezt akkor elmulasztották. Finály római-korinak tartotta az építményt, és ha tényleg az volt, akkor Pannónia tartomány egyik legnagyobb temploma létezett itt, s ez igazolja Herculia vallási központ jellegét. Ha pedig egy későbbi templom és kápolna maradványait találták meg, akkor az a honfoglaláskor, vagy az Árpád-kor egyik nagy keresztény bazilikájának maradványa lehetett. (27) Mindenesetre egy ilyen nagy épület csak egy, valamikor itt létező városközpont céljait szolgálhatta. A régi budai helyelnevezések egy-egy találkozása a Pilisben ma is létező azonos nevekkel, természetesen önmagában is figyelemre méltó lenne. A Pilisben ma is úgyszólván hiánytalanul megtalálhatók azok a megnevezési pontok, falvak, völgyek, hegyek, utak stb., amelyek a régi Budáról szóló oklevelekben szerepeltek, több száz év előtti helyzetük következtében. Ezen elnevezések azonossága mellett az Esztergommal való összefüggést bizonyítja még az ezekkel a nevekkel kapcsolatosan előforduló "esztergomi nagy út" (Via Magna Strigoniensis) említése, szerepeltetése az oklevelekben. A pilisi romterület mellett húzódó országút azonos a nagy esztergomi úttal. Pilismarót főutcájában ma is az Esztergomi-út tábla látható. Korabeli szerzők, akik pontosan ismerhették ezeknek a helyeknek helyrajzi fekvését, írásaikban azt állították, hogy a régi Buda ezen az Esztergom melletti területen létezett (Ortelius, Lazius, Cselebi, Bonfini stb.). A Pilisben ezen kívül számos lelőhelyet ismert a régészet, amelynek Árpád-kori származásához nem férhet kétség. , Közismert az a tény is, hogy az Árpád-kori magyar királyok szűkebb hazája a Pilis volt. A mai Buda területe csak később kaphatott jelentőséget az államvezetésben.  Nyomtatható változat (Új ablakban nyílik!)  Küldje el a cikket barátjának, ismerősének!
2004-2013 www.lakatospal.hu ©, KT-Perfect honlapkészítés

BUDA és PEST

a, Pest és Óbuda egyesítését 1872-ben mondták ki. 1950-ben további települések csatlakoztak hozzá (Újpest, Kispest, Nagytétény), így jött létre Nagy-Budapest. Területe 525 km². Csodálatos fekvésű város.
A Budai-hegység nagyrészt mészkőből és dolomitból áll, karsztvízben, barlangokban gazdag. A karsztvizek források alakjában törnek a felszínre szinte az egész partvonalon. Ezek a hévizek adják annak a világhírű fürdőkultúrának az alapját, amely már a rómaiak idejében elkezdődött és a törökök idejében fejlődött ki.
Budapest a világ fürdőkben (Gellért-, Rudas-, Rác-, Lukács-, Széchenyi-, Margitszigeti Thermál és Király-fürdő) leggazdagabb fővárosa.
Hat nagyobb sziget tartozik a fővároshoz: a Margit-sziget, az Óbudai- és a Csepel-sziget, valamint a Palotai-, a Nép- és a Háros-sziget.

Történelmi emlékekben egyik leggazdagabb a Margit-sziget, amely több szigetből állt, de a Duna szabályozásakor feltöltötték. Már a rómaiak idején álltak rajta épületek: a XIII. században a premontreiek Szent Mihály-kolostora, valamint a domonkos rend kolostora épült fel, ahová IV. Béla király lánya, Margit és apácanővérei költöztek be.
Ezek az épületek a törökök idején elpusztultak. A sziget különleges természeti adottságainak, sport-, fürdő- és szórakoztatólétesítményeinek, hatalmas fáinak, jó megközelíthetőségének köszönhetően a budapestiek kedvelt pihenőhelye. A budai és a pesti oldallal két híd köti össze: a Margit híd és az Árpád híd.
Ezenkívül még hét hídja van a fővárosnak (az északi vasúti összekötő, a Lánc-, az Erzsébet, a Szabadság, a Petőfi, a Lágymányosi és a déli vasúti összekötő híd).
A város építészeti öröksége közel kétezer éves. Az ókori Aquincum maradványai Óbudán kerültek elő. A Flórián tér helyén állt Aquincum légiós tábora, a XIII. századtól kezdve pedig a királyi vár, amely később a királynék vára lett. A polgárváros a mai Szentendrei út mentén épült. A környező villákból az ún. Herkules-villa maradványai és mozaikjai a mai Meggyfa utca 19-21-ben tekinthetők meg.
Buda és Pest várossá fejlődése a XII-XIII. századra tehető. Ekkor Buda központja Óbuda volt. Amikor a tatárok kivonultak az országból, megindult a Várhegy betelepítése. Déli részén ma is látható a XIV. századi várból az István-torony.

---

Nagy Lajos király 1347-ben Visegrádról Budára helyezte át udvarát, s ekkor kezdődött a palota és védelmi rendszerének közel két évszázados építése. Zsigmond király díszes palotája gótikus stílusban épült. A Friss-palota és a nyitott, árkádos díszudvar 1419-ben már állt.
Mátyást 1458-ban választották királlyá, aki jól szervezett hadsereggel, központi hatalommal és hatalmas vagyonnal rendelkezett. Európa legfényesebb palotáját építtette fel, udvara a humanista kultúra otthona lett.
1526-ban a törökök kirabolták a palotát, s a kincseket elszállították. 1541-ben ismét elfoglalták Budát. 150 éves uralmuk alatt elsősorban az erődrendszert építették, így a palota lassan pusztulni kezdett. Felrobbant a lőportorony, tűzvészek pusztítottak.
1686-ban felszabadult Buda. Mária Terézia uralkodása alatt a magyar rendek követelésére felépült a palota (1749-1770), amely a nádor székhelye lett.
1806-ban megépült a Sándor-palota. A vár a 48-as szabadságharcban ismét megrongálódott. A palota átépítését a kiegyezést követően, 1881-ben kezdték meg, hatalmas kupolát építettek.
A II. világháborúban az épület és teljes berendezése tönkrement. A helyreállítást megelőzően régészeti kutatásoknak vetették alá. Ma a főváros legjelentősebb kulturális központja: a Budapesti Történeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum Legújabbkori Történeti Múzeumának kiállításai láthatók benne, valamint itt kapott helyet az Országos Széchenyi Könyvtár.

---

A Nagyboldogasszony-, közismert nevén Mátyás-templom építése 1250-ben kezdődött, és közel 20 évig épült. 1309-ben itt koronázták meg Károly Róbertet. Nagy Lajos építtette a Mária halálát ábrázoló kaput (1370). Zsigmond király 1424-ben itt fogadta a bizánci császárt.
Mátyás király 1460 körül oratóriumot építtetett, és itt tartották az esküvőjét.

1541-ben a törökök teljesen elpusztították. 1686-ban a ferencesek, majd a jezsuiták kapták meg. A mai Mátyás-templom Schulek Frigyes tervei szerint alakult ki (1874-1896). Városképi megjelenését növeli az 1901-ben épített, neoromán stílusú, festői kialakítású Halászbástya.
Széchenyi István gróf kezdeményezésére 1839-ben kezdték meg a Lánchíd építését, Tierney William Clark tervei szerint, Adam Clark vezetésével. 10 év alatt készült el. 1857-ben az Alagút, 1870-ben a Sikló is megépült. A Lánchidat a II. világháború alatt a visszavonuló németek a többi híddal együtt felrobbantották. Felavatásának centenáriumára, 1949. november 21-ére újjáépítették.

---

A XIII. század második felére Pest is nagy, gazdag várossá fejlődött. A városfalak közt királyi ház állt és plébániatemplom, 1233-ban pedig a domonkosok kolostora. A tatárok elvonulása után csak romok maradtak. IV. Béla helyreállította a közbiztonságot, és megindult az újjáépítés. A pesti telepesek kiváltságlevelét megújította, és birtokszerzési lehetőséget adott a polgároknak.
A török uralom után is a helyreállításra törekedtek. Az első jelentős épületet, az Invalidus-palotát (a mai Városház u. 9-11.) 1716-ban kezdték el építeni, de csupán három szárnya készült el. Felépült (román kori templom alapjaira) a belvárosi plébániatemplom (1725-1739, barokk), a szervita templom (1725) és a Klarissza kolostor (1729), a ferencesek háza és temploma (a mai Ferenciek terén, 1727-1743), a pálosok kolostora és temploma (ma: Egyetemi templom).
A XVIII. század első évtizedében felépült a Városháza. Pest a XIX. század elejére gazdasági és kulturális centrum lett. 1808-ban a király elfogadta a Szépítési Tervet, amelynek értelmében nagyszabású városrendezésre került sor: csatornázásra, útépítésre, bontásokra, parcellázásra. Létrejött az Orczy-kert, 1817-ben a Városliget (régen Városerdő), a világ első tervezett közparkja, valamint a Népliget, a pesti oldal legnagyobb parkja. A Belváros polgári, egyházi, oktatási negyeddé, Lipótváros gazdasági központtá alakult. Teréz-, Ferenc- és Józsefváros is gyorsan fejlődött. Felépült a Megyeháza (klasszicista, 1804), de mai formájában csak 1838 és 1841 közt készült el. A XVIII. századi újjáépítés során a török épületek többnyire eltűntek, a romokat, az épületmaradványokat beépítették, és egységes, barokk városkép alakult ki.

A XIX. században a klasszicista stílus vált uralkodóvá. Felépült a Ludovika, a Deák téri evangélikus templom, a Kálvin téri református templom (1816-1830). A Magyar Nemzeti Múzeumnak, az ország legnagyobb gyűjteményének alapját Széchényi Ferenc, Széchenyi István édesapja vetette meg 1808-ban. Kétemeletes, klasszicista épület, 1837 és 1848 között készült el. Oszlopos főbejárata fölött a timpanont allegorikus szobrok díszítik. A főbejárat mögött az előcsarnok, a kupolás tér és a főlépcsőház következik. A mennyezeten és az oldalfalakon Lotz Károly és Than Mór képei láthatók.

A Szent István-bazilikát (klasszicista és neoreneszánsz), Lipótváros egyik legjelentősebb épületét, Hild József tervei szerint 1847-ben kezdték építeni. Hild halála után Ybl Miklós vette át a munkáját, aki a kupola azonnali áttervezését javasolta. 1868-ban a kupola összedőlt. Módosítás után 1890-ben készült el, Kauser József tervei vezetésével (96 m magas). 1858 és 1865 között a Redoute és a Német Színház helyén épült fel a Pesti Vigadó, Feszl Frigyes tervei szerint. A világháborúban megrongálódott, de helyreállították.
A Dohány utcai zsinagóga (romantikus, bizánci mór, 1854-1859), a világ legnagyobb zsinagógája, helyreállítása napjainkban fejeződött be (benne: Zsidó Múzeum). A Magyar Tudományos Akadémia épülete (neoreneszánsz, 1862-1864) Stüler, berlini építész munkája. Az Operaház az ország legnagyobb, legszebb színháza. Építése 1875 őszén kezdődött, Ybl Miklós tervei szerint, neoreneszánsz stílusban, és 1884-ben fejeződött be. Az 1980-as években felújították. Ötszintes nézőtere fölött Lotz Károly falfestménye látható. Az elegáns, díszes épület Ybl legjobb alkotása.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem épülete 1882-ben készült el, Steindl Imre alkotása, eklektikus stílusú. A Keleti pályaudvar (1884) Fekete János nevéhez fűződik.

1885-ben elkezdték az Országház építését Steindl Imre tervei szerint. 1904-ben készült el. Főhomlokzata a Dunára néz. A Kossuth tér felőli főbejáraton, az "Oroszlános" kapun keresztül Lotz Károly képeivel díszített lépcsőház vezet a 96 m magas kupolaterembe, ettől jobbra és balra két önálló szárnya van, az annak idején alsó- és felsőházzal működő Országgyűlés számára. Az épület 268 m hosszú, kétemeletes, csipke finomságú tornyokkal, hatalmas ablakokkal. A homlokzatot 88 szobor díszíti. A magyar állami élet központja.

Az Iparművészeti Múzeum magyaros szecessziós, pirogránit díszítésű, kétemeletes épülete 1893 és 1896 között, Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint készült el, a mai Néprajzi Múzeum - eredetileg Kúria - pedig Hauszmann Alajos tervezésében, 1896-97-ben, eklektikus stílusban. Az ország fennállásának ezeréves évfordulójára megnyitották a földrész első földalatti vasútját az elegáns, emeletes épületekkel beépített Sugárúton, a mai Andrássy úton. Felette a kocsiutat fakockákkal burkolták.
A Sugárút lérehozásának gondolata Andrássy Gyula nevéhez fűződik. Az utat lezáró Hősök terén, középen áll a Millenniumi Emlékmű, történelmünk nagyjainak alakjaival. Oldalt a Műcsarnok (1895), az ország legnagyobb kiállítási csarnoka, vele szemben a Szépművészeti Múzeum (1900-1906) látható, mindkettőt Schikedanz Albert és Herzog Fülöp tervezte. A tér tulajdonképpen a Városliget kapuja.
Mögötte épült fel 1896-ra a Vajdahunyad vára Alpár Ignác tervei szerint; 1904 és 1908 között végleges anyagokkal újra megépítették. A vár a történelmi Magyarország híres műemlékeinek részleteit, stílusait ábrázolja, magyar építészeti, stílustörténeti múzeum. Nevét az erdélyi Vajdahunyad váráról vett részletek alapján kapta (benne: Mezőgazdasági Múzeum).
A Ligetben 1866-ban létesítették a Fővárosi Állat- és Növénykertet; 1910-ben készültek el a Kós Károly és Zrumerszky Dezső által tervezett pavilonok. A Gundel étterem, a Vidámpark, a Széchenyi fürdő, a kellemes sétautak, a tó, télen a műjégpálya a szabadidő eltöltésének nagyszerű lehetősége.
Gyönyörű fővárosunk látnivalóit szinte lehetetlen mind felsorolni. Válogatásunkat csupán kedvcsinálónak szántuk.
Isten hozta Budapesten!
I. kerületAz I. kerület Budapesten, a Duna jobb partján, Budán fekvő kerület, 26500 lakossal.

A főváros kerületei között nem véletlenül az első, itt született meg a hajdani város, évszázadokon át a budai Várhegyen volt az ország központja. Az önkormányzat a Várkerület elnevezést használja.
A budai Vár mellett a kerület része a Víziváros és a Krisztinaváros, valamint a Tabán és a Gellért-hegy északi része is.
Legfontosabb látnivalói: a Batthyány tér, Bécsi kapu, Budavári Evangélikus templom, Halászbástya, Mátyás-templom, Nemzeti Táncszínház, Országos Levéltár, Szentháromság-szobor, Sándor-palota, Sikló, Budavári Palota, Várszínház, Pince és barlangrendszer, Citadella.
A kerület múzeumai: Aranysas Patikamúzeum, Budapest Történeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Tabán Emlékkiállítás és Dokumentációs Központ, Zenetörténeti múzeum, Mátyás templom gyűjteménye.
II. kerületA II. kerületet Budapest 1873-as egységesítésekor Buda egyes külvárosaiból: a Vízivárosból, az Országútból és Újlak egy részéből, illetve a hozzájuk tartozó, akkor még lakatlan külterületeiből hozták létre, majd 1950-ben Pesthidegkút községet és a III. kerülettől a Törökvész út, a Szépvölgyi út és a Gückler Károly út közötti, a XII. kerülettől pedig az Ördögárok és a Budakeszi út közötti sávot is idekapcsolták, a Csalogány utcától délre eső részét azonban ugyanekkor az I. kerülethez csatolták.
A II. kerület harminchárom kis városrészből áll. Egyrészt van egy nagy folyója, vannak hegyei, erdei, vannak falusias és világvárosias részei. Másrészt történelmi emlékek a neander-völgyi ember idejéből, a római korból, de találtak itt honfoglalás kori sírokat, majd idetelepült az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend, s idejárt mulatni Mátyás király, hagytak itt emléket a törökök.
Látnivalók: Gül baba türbéje, Lukács Fürdő, Király Fürdő, Újlaki plébániatemplom, Nyéki vadászkastély, Szent Flórián-kápolna, Zsigmond téri Szentháromság-szobor, Öntödei Múzeum, Széchenyi-hegyi Gyermekvasút, Bartók Béla Emlékház, Veres Péter Emlékház, Bárdos Lajos Múzeum.
III. kerület
Óbuda-Békásmegyer, Budapest III. kerületének mai közigazgatási határai 1950-ben alakultak ki. Ekkor lett a kerület része az addig önálló Békásmegyer és a hozzátartozó Csillaghegy.  Lakóinak száma közel 150 ezer.

Madártávlatból a kerület dominánsan lakónegyed. A lakótelepek mellett azért kirajzolódnak a közelmúlt nagy ipari létesítményei: a Hajógyár, a Golberger textilgyár, a Gázgyár épületei és a régmúlt emlékei is.

A római kori Aquincum maradványai, a két amfiteátrum a polgárváros romjai, a későbbi korok műemlék épületegyüttesei a Duna-parton, az Árpád híd budai hídfője körül és a Kiscelli dombon. A kerületet alkotó települések történelme számos szálon összefonódik az őskortól napjainkig. A meghatározó szerep Óbudának jutott, amely 2000 éves várostörténeti múlttal rendelkezik. A Lajos utca végén, a legrégebbi középkori házban, a Budapest Galéria kiállításai fogadnak, vele szemben a valamikori zsinagóga klasszicista épületében gyönyörködhetünk. A Kiskorona utcában középkori kolostor romjai és az Óbudai Társaskör hangversenyei fogadják a látogatót. A híd felé sétálva barokk műemlékegyüttes a Péter-Pál katolikus templom és környezete fogad, ahonnan a Dunára és a Margitszigetre látunk.

A Flórián tér felé véve az irányt, a református templom pincéjében megtekinthetjük a középkori királynéi vár romjait. Az aluljáróban régészeti kiállítás tájékoztat a római kori örökségről. Itt vannak a katonai nagy fürdő feltárt romjai, amelyeket kétszáz éve csodál Európa.

A Fő tér, a főváros egyik legszebb tere. Ékessége a barokk Zichy kastély. Itt van a századelőn épült Városháza is. Múzeumok, kiállítóhelyek vonzzák a látogatókat: az Óbudai Múzeum helytörténeti-, játéktörténeti- és népművészeti kiállításai, a Victor Vasarely -, a Varga Imre, a Kassák Lajos múzeumok és a Pincegaléria. A Flórián térről a Vörösvári úton végighaladva, balra megpillantjuk a Kiscelli dombon a barokk trinitárius templomot és kolostort. Ide a Kiscelli Múzeum és a Fővárosi Képtár kiállításai, hangversenyei miatt érdemes a Margit kórház mellett a dombra felgyalogolni. A  Szentendrei úton balra megpillantjuk a kisebbik, polgárvárosi amfiteátrumot, jobbra az Aquincumi Múzeumot, amelyet Európa harmadik legnagyobb összefüggő romkertje vesz körül.

A vízi sportokra vágyók a Római-, Pünkösdfürdő, Csillaghegy strandjait, csónakházait, sporttelepeit, üdülőit keresheti fel. A Dunán közlekedők ismerik az Óbudai sziget jacht-kikötőjét, ahol megpihenhetnek egy dunai kirándulás közben, s alacsony vízálláskor a római helytartói palota maradványait megcsodálhatják. Az utóbbi években rendezett nemzetközi koncertek miatt fiatalok ismert szórakozó helye lett az Óbudai sziget, mint Diák sziget.

A kerület híres a jó vendéglátásáról is, bár a század eleji hangulatos óbudai kiskocsmák száma megfogyatkozott, de megmaradt egy-két nagy múltú vendéglő, amely ma is átcsalogatja a pestieket Óbudára, vagy a budai Hegyvidékre és a Duna-partra szórakozni.

Vár

RÉGI UTAZÓK A VÁRBAN

          Ha végigsétálunk a Vár utcáin, a legszembetűnőbb talán már nem is az a középkori, vagy éppen barokkos hangulat, ami azelőtt oly jellemző volt ezekre a kanyargós utcácskákra, hanem az a hatalmas mennyiségű külföldi turista, akik jószerivel teljesen ellepik a környéket. Idegenforgalmi szempontból valószínűleg ez a kerület a leglátogatottabb, mindegyikük nyakában kamera  vagy fényképezőgép, amivel megörökíthető a látvány. Százezrek őriznek emlékeket - mágnesszalagon, fényképen, vagy akár gondolataikban - ezekről az ódon utcákról Kanadában, Svájcban, Japánban, szerte az egész világon. Ilyenkor - amikor az ember alig tud felpréselődni a várbuszra - még távolibbnak tűnik az a kor, amikor egy utazó valahol Európa vagy Ázsia távoli részén elindult, hogy saját szemével lássa a mindaddig csak régi leírásokból, vagy homályos legendák ködös históriáiból ismert egzotikus vidékeket - és bizony, Magyarország abban az időben a nagyvilág számára ilyesféle "terra incognita" volt, kutyafejű, lóhúsevő vademberek földje. Egy Otto Babenberg nevű német püspök ittjártakor egyenesen Isten hatalmas jóindulatának tulajdonítja, hogy ebben a szép országban megtűri a rusnya, pogány magyarokat, akik "rút ábrázatűak, szokásaikat és nyelvüket illetően egyaránt barbárok..." - írja 1147-ben, ötven évvel azután, hogy az első keresztes hadjárat Magyarországon átvonuló seregei a gabonát felajánló magyarokat fegyverrel támadták meg, "mert azt hitték, azok nem mernek velük szembeszállni" - amint azt egy francia szemtanú leírta, felháborodva azon, hogy ezek után a keresztesek felgyújtották a gabonaasztagokat, megerőszakolták a nőket és "a férfiak szakállát kiégették, vagy kitépték"...

Az első hiteles utazó, akiről elmondhatjuk, hogy Magyarországról hírt adott a művelt nyugat számára, egy Lietbert nevű cambriai érsek volt, aki 1054-ben, zarándokútja alkalmával járt nálunk Száz évre rá látogatott ide egy arab kereskedő, Abu Hamid, aki 1151-ben érkezett "Unkurijába, a bashgirdok földjére"; ahogy ő nevezte írásaiban Magyarországot. Érdekes módon, ő, és nem sokkal később még egy kortársa, Idriszi is, fölöttébb elismerően szóltak az itteni állapotokról, némely tekintetben egyenesen Bagdadhoz hasonlították a nagyobb városokat; márpedig ez egy "gyaurhitű" ország számára igen nagy megtiszteltetés volt akkoriban. Aztán - ahogy egyre kifinomultabbá váltak a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok - egyre vonzóbbá vált távoli tájak, ismeretlen birodalmak felé utazni, vállalva az út megpróbáltatásait; így aztán a középkor végére megszületett az "utazó" alakja, aki nemzetének több éves kalandos vándorlás után hírt ad a messzi vidékek hihetetlen csodáiról, vagy rettenetes borzalmairól. Így vált legendássá Európában János Pap országa, így lett híres Pico Della  Mirandola és Marco Polo, de hasonlóan nemes elhatározás hajtotta a mi Julianus barátunkat is kelet felé. És mire a reneszánsz beköszöntött, Európa elég érettnek érezte magát arra, hogy "felfedezéseket" tegyen mindaddig ismeretlen földrészeken is - a legtöbbször meglehetősen gyalázatos hátsó szándékkal.

          Ám térjünk vissza a Várhoz. Mint a régi Buda magja, a királyi székhely, a főváros, a kulturális élet központja, - minden korszakban célpontja volt a hazánkban járó utazóknak. Alig akad olyan útleírás, amely ne említené Budát a Várhegyen magasló, - vagy éppen lerombolt - épületeivel és történelmi emlékeivel.

Nézzük meg hát, hogy a régi utazók közül ki mit gondolt, ki mit tartott lejegyzésre érdemesnek, amikor a budai Várban járva szétnézett egy ismeretlen országban. És így talán mi magunk is el tudjuk képzelni, milyen lehetett szűkebb pátriánk egy másik korban, amikor az emberek még gyalogosan szemlélték a világ dolgait.

A reneszánsz Buda I.

          Buda a XV. században vált európai hírű várossá; reneszánsz arculatának kialakítását általában Mátyás itáliai udvartartásának szoktuk tulajdonítani, ám az igazság az, hogy már a század harmincas éveiben megindult az a fejlődés, amelynek köszönhetően a "reneszánsz Buda" a század második felére felépülhetett. Zsigmond, német-római császár és magyar király volt az első, aki a budai oldalon álló alacsony dombon - mi azért nevezhetjük Várhegynek - nagyszabású építkezésbe kezdett, és mivel éppen ezidőtájt járt itt egy Bertrandon de la Brocquiére nevű francia nemesember, leírásában ő is megemlítette az éppen épülő palotát. "Délen nagy palota emelkedik, mely uralkodik a városkapu felett. A palotát a császár kezdte építeni; ha befejezik, nagyszerű és erős épület lesz majd..." írja úti beszámolójában a francia, aki Jó Fülöp herceg tanácsnoka volt, és 1433-ban, Palesztinából hazafelé tartva utazott át hazánkon. Bár nem töltött sok időt Budán, néhány dolgot azért említésre méltónak tartott; nevezetesen a környék hévizes fürdőit, a jó borokat, a lovagi játékokat, valamint azt, hogy a nádor fiának "igen szép felesége van." - igaz ugyan, hogy a nádorról magáról már csak annyit jegyzett meg, hogy nemigen tanácsos hinni a szavának. Útleírásából megtudhatjuk, hogy a város közigazgatása, ipara és az igazságszolgáltatás a németek kezén van, és szó esik Zsigmond király különös ötletéről is, mely szerint a Duna két partja között óriási láncot akart kifeszíttetni, hogy tetszése szerint elzárhassa a folyót. Az ötletet a francia tanácsos is lehetetlenségnek tartotta, és a tények valóban őt igazolták. Ami azonban a mai napig látható - ha romos állapotban is - az a környék erdőségeiben valaha állt Szent Lőrinc templom, ahol Bertrandon mester láthatta Remete Szent Pálnak, az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok névadójának állítólag "teljes épségben maradt holttestét". A templom romjai és a budaszentlőrinci pálos kolostor alapfalai ma is állnak; a jelenkori utazóknak a közeli Szép Juhászné fogadóban mérik a sört...

A tanácsos zárásképpen megismerteti olvasóit a lovagi játékok szabályaival, mely szerinte "kedves és gyönyörködtető látvány... a szabály az, hogy az egyik vitéznek a földre kell buknia", majd miután kigyönyörködte magát, elbúcsúzik Budától és folytatja útját hazafelé.

          A reneszánsz Buda II.

          Antonio Bonfini nevét talán mindenki ismeri, egy kicsit már-már magyarnak is tartjuk, bár igazság szerint tősgyökeres itáliai volt. Az azonban tény, hogy majdnem húsz évet élt a magyar királyi udvarban, sőt Budán is halt meg, 1503-ban. Mátyás szolgálatába 1486-ban lépett mint történetíró, és megírta a magyarok történetét 1496-ig. Bonfini, bár nem nevezhető a szó klasszikus értelmében utazónak, azért sok érdekességet megőrzött számunkra, és mint íróember, a Mátyás-korabeli Budavár hangulatát hűen idézi vissza ötszáz év távolságból is. Tőle tudjuk, hogy a vár dunai oldalán emelt reneszánsz kápolnában víziorgona szólt, a könyvtárépület és még számos terem mennyezetein a korabeli csillagászat ismereteinek megfelelően planéták és csillagképek pompáztak, a palota kútjához hét mérföldön át vezetett a vízvezeték szurokkal bevont csövekből, ólomcsapokkal, valamint azt is, hogy Mátyás az egyik udvaron apja mellett szobrot emeltetett bátyjának, Lászlónak is, aki valójában a törvényes trónörökös lett volna - ha V. László ki nem végezteti.

Amint olvassuk a leírást, szinte mintha leltározta volna a derék humanista a budavári kincseket és pompás épületeket. Boltozatos reneszánsz termek, díszes lépcsősorok, aranyozott mennyezetű hálókamrák és díszes kandallók, képzeletbeli, csodás állatszörnyekkel díszített kályhacsempék és római szobrokat utánzó műalkotások hirdetik a királyi udvar kifinomult gazdagságát - bár azt még a kétségkívül magyarbarát Bonfini is elismeri, hogy amíg Mátyás "a szittyákat beavatta az olasz szokásokba", nem kevés víz folyt le a Dunán. A király nagy jutalmat ígért külföldi - főként olasz - poétáknak, grammatikusoknak, és egyéb tudósoknak, ám azok "nagyobb nyomorúságban vitték haza múzsájukat, mint ahogyan elhozták..." - jegyzi meg. (Kivétel azért akadt: Regiomontanus, az európai hírű csillagász jónéhány évig működött Budán - emlékét dombormű őrzi a Buzogány-torony alatti kertben.) Ami pedig a művészeteket illeti: a templomokba német és francia zeneszerzők hozták el a reneszánsz zenét, festők, szobrászok, ötvösök és kőfaragók honosították meg a kor művészi ízlését Budán, a királyné számára pedig konyhaművészeket és színészeket, valamint hárfásokat és egyéb muzsikusokat hozatott Mátyás; bár a régi vágású nemesek gyakran vádolták, "hogy játékra költi a pénzt..., ostobaságra és hiábavalóságokra...", sőt egyesek egyenesen azon "zúgolódtak, hogy papucshős...".

          Mátyás király 1490-ben halt meg, Antonio Bonfini tizenhárom évvel élte túl, mint II. Ulászló udvari történetírója. És ezekben az időkben már leáldozóban volt Budai vár dicsősége - a később idelátogató utazók hamarosan egy egészen más Budára érkeztek - ahol már a török volt az úr, és másfél évszázadig az is maradt...

A mohácsi vész előtti Buda

          A virágzás évtizedei után Buda egy évszázadnál is hosszabb ideig volt egy elpusztított, szétforgácsolt és lezüllesztett ország névleges fővárosa, ahová csak kénytelenségből vetődtek utazók, ha semmiképpen nem kerülhették el. A török terjeszkedés már a XV. század legelején aggasztó valósággá vált, így nem csoda, hogy Tomaso Daniero, modenai követ, a század első magyarországi utazója - aki még úgy jött Budára, mint egy virágzó birodalom fővárosába - már olyan  hírekkel tért meg, amelyek a török közelségéről tanúskodtak. A követ 1501-ben érkezett Magyarországra, és a határtól fényes királyi díszkísérettel vonult be Budára. Mint jó olasz - és minden bizonnyal humanista műveltségű férfiú - nem felejti el megemlíteni a közeli Aquincumot sem, de úti beszámolójának központi része egy korabeli ünnepség, az úrnapi körmenet leírása. Ebből derül ki, hogy mennyire kézzelfogható volt az iszlám fenyegetés akkoriban; a követ úr leírása szerint ugyanis "Valami jóslat úgy tartja, hogy a mohamedán hit kipusztul, ha Mohamed koporsóját szétrombolják..." Mármost az úrnapi körmeneten - mint azt a szemtanútól megtudhatjuk - a budai polgárok felállítottak egy mecsetet Mohamed koporsójával, körülötte elhelyezték a szultán és a pasák szalmabábjait, majd mindezt felgyújtották, és"...ami el nem égett, azt a tömeg megrohanta, botokkal, kövekkel ízzé-porrá zúzta, sőt, fogaival is szaggatta...".  Ezután a követ egy borral folyó csodaszökőkútról is hírt ad, amelynek tövében a derék budaiak bögrékkel és és fazekakkal csépelték egymást, míg a szerencsések részegen fetrengtek a földön, végezetül pedig így ír: "az ünnep ezután érte el csúcspontját: a... tolongásba kappanokat, ludakat, galambokat dobáltak, melyeket a tömeg óriási dulakodásban ezer darabra szaggatott."

Egy évvel később járt Budán utazó; a francia Pierre Choque, aki XII. Lajos francia király megbízásából II. Ulászló menyasszonyát, Anne de Foix de Candale-t kísérte Magyarországra. Részletesen tudósít az esküvőről is, majd hazatér szülőföldjére és azontúl irodalmi munkásságot folytat. Az ittjártakor feljegyzettekből számunkra az a rész érdekes, amelyben Budavár nevezetességeit tárgyalja, annál is inkább, mert alkalmasint ő volt az utolsó nyugati utazó, aki Buda várát régi fényében láthatta. Említi a mai Mátyás-templom helyén akkor állt Miasszonyunk-templomot és Remete Szent Pál holttestét a Szent Lőrinc apátságban, dicséri a szőlőt és a bort, a házak olaszos építését, az itt lakó firenzei és német származású lakosokról is  sőt, még a Corvinákról is szót ejt, majd így folytatja: "A vár a legszebb fejedelmi lak, melyet ismerek" ... És sokáig ez az utolsó olyan híradás, amelyben hasonló csodálatnak ad hangot egy külföldi Buda épületei láttán.

A török kori Buda

          1587-ben Reinhold Lubenau königsbergi orvos, később tanácsos, aki korának egyik híres utazója is volt; II. Rudolf császár megbízásából Konstantinápolyba ment a szultánhoz császári üzenettel, és úti jegyzeteiben Budáról is szólt.  Itt a budai pasa fogadta a német tanácsost, majd a vendég szétnézett a városban: "Buda nagyon régi város... a király székhelyén igen sok ház és palota állott, melyek most romba dőlve... cölöpökkel alátámasztva, mert a törökök nem törődnek semmivel, csak a lovaiknak legyen hely, egyébként az eső is becsuroghat... egerek, menyétek, kígyók, skorpiók tanyáznak a házakban..." - írja. A vár kútjában halak úszkálnak, Mátyás könyvtárában egy öreg török lakik, mint felvigyázó, és még megvan a mennyezet, amelyre a planétákat festették, ahogy Mátyás születése órájában álltak. A városkapun belül külön utcákban laknak törökök és keresztények. Végezetül pedig - a tanácsos urat megvendégelték egy korsó pompás magyar borral.

Négy év múlva, 1591-ben ismét küldöttek jöttek Budára. Végcéljuk ugyanúgy Konstantinápoly volt, velük tartott báró Wratislaw Vencel, cseh főúri születésű fiatalember is. II. Rudolf császár gazdag ajándékot küldött a budai pasának is - ezt biztonságosabb módszernel vélte a török betörés ellen, mint a magyar végvárak megsegítését - amit az pazar vendéglátással viszonzott. A fiatal báró megnézte a várost, amelyről a következőt írja: "Valamikor Buda külvárosában is voltak szép épületek, magyar királyok és főurak palotái, ezek helyén azonban ma már csak romok találhatók... " A törökök kaszárnyának használják, és ha beázik valahol, akkor egyszerűen átmennek egy száraz helyiségbe, de meg nem javítják. A mecsetté alakított török templomok körül dervistáncot járnak a fanatikusok, a harangozást a törökök betiltották - mindezt a fiatal cseh báró döbbenten szemlélte. Másnap aztán szemtanúja volt egy mohamedán hitre áttért olasz beavatási ceremóniájának; a tömeg keresztülvonult a városon, Mohamed nevét kiáltozva. Vencel úr pedig így emlékezik meg a hitehagyottakról: "...ettől pedig Isten óvjon mindnyájunkat!"

A történet csattanója: a báró a török fővárosból jeruzsálemi zarándoklatra indult, de a szultán és Rudolf császár között - a fejedelmi ajándékok ellenére - megromlott a viszony, így a szépreményű ifjút a törökök letartóztatták és csak jóval később, nagy váltságdíj ellenére engedték szabadon. Igaz ugyan, hogy miután hazatért, legalább valóban szabad lett - kalandjairól könyvet is írt...

A Habsburg Buda I.

         

          Amikor a Habsburg-birodalom végre úgy döntött, itt az ideje, hogy Magyarország immár ne török, hanem osztrák tulajdon legyen, ezt a nyugati világ felé mint új keresztes háborút, szent harcot hirdette meg. Ennek okán aztán számos dicsőségvágyó, kalandor, és egyéb nyughatatlan nemes jött harcolni a török ellen - egy kissé más cél hajtotta őket ide, mint a régebbi utazókat.

Lassay Armand de Madaillan márki 1685-ben járt itt; "ez az egyetlen hely, ahol állítólag harcolni lehet..." írja levelében. A márki ugyanis leveleket küldözgetett barátainak, amelyekben főként stratégiai észrevételeit és személyes élményeit írja le, de a harcok szüneteiben néha ráér arra is, hogy sajnálkozzék az immár teljesen lerombolt országon - amelynek lerombolásában ő maga is részt vett...

Az első francia utazó, Jean Claude Flachat, aki már a valóságos Habsburg-kori Magyarországon járt, Mária Terézia uralkodása idején érkezett. Foglalkozására nézve lyoni kereskedő volt, aki távoli tájak érdekességei iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmat, így jutott el Magyarországra 1744-ben. Könyvében, melyet tapasztalatairól írt, helyet kap az építkezés és a hídverés helyi sajátosságai, az időjárás, a népszokások, és persze az evés-ivás. Minket azonban most az a rész érdekel, amelyben Budát mutatja be: "...ez a város félig hegyen, félig a Duna partján épült. 1686-ban a törökök - amikor látták, hogy tovább nem védhetik - felégették; de a várost azóta elég szépen rendbehozták..." - állapítja meg a derék francia, majd elmegy, hogy meggyőződjék a híres fürdők csodás hatásáról és igen elégedetten írja: "A legegészségesebbek is használhatják a vizet anélkül, hogy kárukra lenne." A fürdők kerek tetejű házakban vannak, a víz nyakig ér és egy vastag csövön áramlik be a fürdőházba, a medencében pedig "kis cellákat készítettek azon fürdőzőknek, akik nem akarják, hogy meglássák őket...". Amikor pedig megismeri a császár számára fenntartott fürdőket, ennyit jegyez meg: "...azok...sokkal díszesebbek, de nem jobbak...".

Szomorú mementóként a budai vár bástyái között hagyott régi ágyúcsöveket is látott Flachat, és - lévén, hogy társaságában utazott a Bécsből hazatérő török követ - , meg is jegyezte róluk: "...ezekben a törökök ráismertek a legutóbbi háborúban ellenük felhasználtakra." ...

A Habsburg Buda II.

          A Habsburg-korszak idejéből egy drezdai születésű természetbúvárról kell még megemlékeznünk; Joachim C. Hoffmannsegg báró épp a francia forradalom idején járt Magyarországon. A báró megtestesítője a vérbeli utazónak; viszontagságos útjáról hosszú leveleket küldött nénjének - valóságosabbakat, mint azelőtt Mikes Kelemen. Úgynevezett "gyorsparaszttal", azaz afféle félhivatalos pusztai delizsánsszal érkezett Budára, ahol "a legismertebb és legjobb fogadóba, a várbeli Fortunába" szállásolta el magát. A budai várat, annak felépítésével és épületeivel Meissen városához hasonlítja a derék porosz, ahol az egykori királyi palotában most Lipót főherceg, a császár fivére és Magyarország nádora lakik "amolyan helytartóféle - a legelső személy az országban".

Később a báró látogatást is tesz nála, és keresztül-kasul bejárja a budai várat, amely "egymagában is külön város a hegyen", bár az utcák elég siralmas állapotban vannak és szűkek is, de Hoffmannsegg báró - mint jó vendéghez illik - az utcákról elétűnő kilátást csodálja, a környék hegyeivel és szőlőivel. Miután leereszkednek a Várból - a meredek sikátorokon kötéllel rögzített kerekű kocsival - a vendéget bemutatják a városi arisztokráciának és azontúl naponta több helyen is vendégeskedik. Megállapítja, hogy bár az itteni hölgyek szebbek, a német polgárlányok viszont műveltebbek, a fiatalemberekről viszont igen rossz a véleménye: léhák és könnyelműek, ám a kisasszonyoknak éppen ez tetszik.

Mivel a báró farsangkor még Budán volt, álarcosbálba is meghívták, amelyről ő a következőt jegyezte meg leveleiben: "Az utolsó négy hét Budán elég unalmasan telt... Alkalmam volt végignézni két álarcosbált is, egyet Budán, egyet Pesten. Az ilyen mulatságok nagyon hasonlítanak egymáshoz... itt sem találtam semmi feltűnőt..." - érdekessé számára csupán az tette, hogy a magyar nemesek karddal és sarkantyúval lépnek be a bálterembe, emiatt aztán "...kivált a gyors tánc közben sok ruhát elszakítanak, sok női bokát felsértenek..." - írja a jeles utazó, de azért megemlíti, hogy újabban már a magyar nemes sem ragaszkodik mindenáron a kardjához és sarkantyúból is olyat visel, aminek nincs éle - inkább csak dísznek való...

Mindezt a báró kedves nagyvonalúsággal írja rólunk, több helyen is kiemelve, hogy a magyar nők szebbek, karcsúbbak, mint a hazájabeliek. De valahogy halvány árnyékot vet minden dicsérő szavára egy apróság; nevezetesen az, hogy lányaink szépségén kívül a magyar nemesek jellemében a virtuson kívül nem tud másról elismerően szólni; amikor a budai ismerőseinek műveltségét, szokásait dicséri, olyankor az mindig egy német családra vonatkozik.

Persze, az is igaz, hogy ő maga magyarul nem tudott, csak németül...

A reformkori Buda I.

          Ellentmondásos korszaka volt a magyar történelemnek a reformkor. Megelégedettség és indulatok, nemzeti hevület és kozmopolita törekvés, magyarosítás és németesítés élt meg egymás mellett furcsa harmóniában, és ezek eredménye végül egy olyan mozgalmas és érdekes kort eredményezett, amelyre ma már a legtöbben valamiféle édes-bús nosztalgiával gondolunk. Ezekben az időkben indult meg a közlekedés fejlődése, Magyarország számos újdonsággal ismerkedett meg - és egyre többen megismerkedtek Magyarországgal.

Ezek közül való Vlagyimir Boronyevszkij, cári tengerésztiszt, aki 1810-ben gyalogosan tért haza Triesztből Ukrajnába, és élményeit a magyarok földjén könyv alakban is kiadta:

"Íme, Buda - szólt a kocsis, és fejével a hegy felé inte. A házak fehér falai szinte odatapadni látszottak a hegyoldalhoz, s a Duna mindkét partján, hol a város terül el, könnyed, kékes köd lebegett..." - e szavakkal érkezik meg Magyarország fővárosába, "melynek külvárosa ugyancsak falusias: szűk, s piszkos utcáival."

Azonnal a legjobb fogadóhoz hajtat, szláv érzelmességgel szól a budai utcák színes pompájáról és a csodálatos esti Duna-parti sétáról. Mint jó tengerész, gyönyörködik a Duna hullámaiban, és... a pipafüstben. Kávéházakban biliárdozik, csokoládét iszik, majd meglátogatja a budai várat. "A várat kőfal veszi körül - de hiányzanak belőle az ágyúk, legalábbis én nem láttam ilyeneket." - írja. "A vár közepén csodás tér nyílik, gazdag uraságok palotáival" ezek közül is kiemelkedik az egykori királyi palota, amely épp lakatlan, mivel "a palatinus főherceg hitvese halála óta még csak rövid időre sem keresi fel...". Mármost ez a hölgy nem más volt, mint Alekszandra Pavlovna; "mágikus név az őt annyira tisztelő magyaroknak...". A sírja mellett állandóan őrt álló Nyikoláj atya vezeti körbe a tengerészt a palota üres szobáin, ahol a nyitott pianofortén érintetlenül hagyva áll a dal kottája, amit utoljára játszott.

Az emlékezés szomorú percei után Boronyevszkij meglátogat néhány budai fürdőt, majd a királyi palota csillagvizsgálóját és az egyetem könyvtárát, valamint a Szent János-kórházat. Ez utóbbiról elismerő szavakkal emlékezik meg, ellentétbe állítva a pesti oldallal, ahol "semmi nincs a helyén" - ám ez nem is véletlen, hiszen a budai kórház katonai kórház.

          1827 augusztusában járt Budán Joseph Krickel, bécsi polgár, aki zarándokúton volt Jeruzsálembe (bár Bukarestnél messzebb nem jutott). Augusztus 20-án tanúja volt a Szent István-napi ünnepségnek, mint leírja "A Várban ma ünnepelték Szent István napját. Buda egész papsága, sok magyar mágnás, céhek... díszes menetben vonult az István-temlomhoz.". Látta és feljegyezte a Szent Jobb körülhordozását, sőt arról is tud, hogy István király volt az, "aki hazájában a keresztény hit alapjait lerakta...". A derék bécsi itt látott először lóvasutat - a bemutatón maga a király és a nádor utazott rajta, Krickel szeme láttára, aki az eseményről hosszú beszámolót kanyarít, csodálattal említve a vaspályán száguldó csodás járművet, végül pedig az esti égboltot veszi szemügyre a csillagdában.

A reformkori Buda II.

          Talán a legszimpatikusabb külországi látogatóval ismerkedhetünk meg a következőkben: egy angol orvosdoktorral, John Paget-tel, aki 1835-ben feleségül kérte Rómában az ott tartózkodó Wesselényi Miklós unokahúgát, Polyxénát, és a kedvéért eljött Magyarországra - olyannyira, hogy itt is maradt, magyarrá lett, vastag könyvet írt magyarországi utazásairól, kastélyt épített Aranyosgyéresen, jó barátja lett Széchenyinek, sőt a szabadságharc alatt Bem szárnysegédje volt. És bár Világos után Angliába menekült, Kossuth angliai és amerikai útját szervezte ott is, hogy aztán 1855-ben hazatérjen Magyarországra, haláláig itt éljen és mint a magyar szabadságharc hőse, a házsongárdi temetőben nyugodjék.

Amikor bécsi ismerősei megtudták, hogy Magyarországra készül, a legképtelenebb borzalmakkal ijesztgették, amit később a derék angol alaposan ki is nevetett. Megérkezvén a magyarok földjére, megállapítja, hogy ez az ország bizony némely tekintetben szinte lehagyta Angliát. Hosszú útleírásából most szorítkozzunk arra, amit Budáról feljegyez - bár maga az útirajz minden sora élvezetes és kellemes olvasmány.

Paget a hajóhídon megy át Pestről Budára, miközben alatta egy négyevezős bárka siklik el: "Az első pillantásra megállapítható volt, hogy Londonban készült. Széchenyi grófé volt, ő is benne ült, néhány barátjával..." - írja, majd körülnéz a Várhegy aljáról: "Buda középponti része magányos sziklán áll, és még mindig fal veszi körül... A várhoz a nádori palotán kívül több nagy épület tartozik, ezekben kapott helyet a királyi helytartó tanács és a magyar udvari kamara." Itt  megtudja, hogy a törököknek egy szentjét temették el a közelben, és megemlíti a 145 éves török uralom utolsó emlékét, a fürdőket is, nemkülönben pedig a bort, amitől egy bizonyos mennyiség után a magyar embert "ellenállhatatlan kényszer fogja el, hogy megsirassa hazája nyomorúságos sorsát. Urak és parasztok egyaránt arra a képzeletbeli aranykorra emlékeznek, amikor Corvin Mátyás alatt Magyarországot tisztelték külföldön, és a népet védelmezték otthon. Anya nem sírhat keservesebben gyermeke elvesztésén, mint a magyarok Hunnia tűnt dicsősége felett..." - olvashatjuk jegyzetei között.

 "Egyébként Buda nyugalma és csendje erősen elüt Pest élénk nyüzsgésétől" - jegyzi meg. Felkapaszkodik a Blocksbergre, és ő is meglátogatja a csillagvizsgálót, majd lenéz a városra és gyönyörködik a "budai hegyek kék láncolatában", a zöld erdőkkel borított szigetekben, végül pedig így ír útinaplójába: "Európa egyik leggazdagabb országának közepén áll ez a város... éghajlata elsőrangú és minden irányba korlátlanul terjeszkedhet... Mindebből előre látni Pest-Buda ragyogó jövőjét. Senki nem kívánja őszintébben felvirágzását, mint e sorok írója, mert hisz abban, hogy Magyarország megerősödésével együtt jár Kelet-Európa függetlensége is."

1849-ben Pagetnek menekülnie kellett Magyarországról. De amint lehetett, visszajött, itt maradt és itt is halt meg.

Magyarországon, Kelet-Európában...