Lipták Béla

ipták Béla Nagy Imre unokájának vallomásáról

Elõszó Lipták Béla irásához: 2005 januárjában Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája egy a Népszabadságban megjelent cikkben foglalta össze gondolatait a korábban bemutatott Mészáros Márta által készített “Temetetlen halott” c. filmmel kapcsolatban. Jánosi Katalin mint kisgyermek élte meg nagyapja és apja tragediáját, és visszatekint azokra az évekre melyek mély nyomokat, és a “befelé fordult élet” szükségét hagyták meg benne. Komoly fenntartását fejezi ki arról, hogy e film nem dokumentfilm, hanem játékfilm formájában közelíti meg Nagy Imre 1956-58 közötti meghurcoltatását, de a hasonlóan meggyötört sorstársairól alig esik szó a filmben. “Szeretném, ha a harang nem csupán nagyapáméert, Nagy Imréért, hanem társaiért is szólna,” irja Jánosi Katalin. Lipták Béla ezen írása Jánosi Katalin gondolataira és véleményére reflektál. Nehezen indul ez az irás, nehezen, mert számomra még ma is idegen a Népszabadság, mint fórum az én irásom számára. Nékem ennek a lapnak az elõdje utóljára 1956 október 23 estéjén volt a kezemben, miközben Nagy Imrére várakoztunk. Akkor is csak azért kellett a lap, hogy fáklyaként szolgáljon az Országháza elötti elsötétült téren. Nagy Imre unokájának, Jánosi Katalinnak megrázó sorai késztettek az irásra. Elképzeltem és bizony mellbe vágott, hogy mit is érezhetett egy a 4 éves kisleány, aki babázás helyett a napokig zokogó mama és a romániai katonák vérebei között ismerkedett meg az élettel, az emberrel, s bizony megértem, hogy ilyen gyerekkor után az önmagába való számüzetést, az egy életre szóló egyedüllétet választotta. Szeretném, ha minden kis magyar Katalin megértené, hogy édesapáikat úgy nevelték, hogy amirõl sirás nélkül nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell! Jánosi Ferenc, Katalin Édesapja is csak ennek a törvénynek engedelmeskedett, ezért hallgatott maga és apósa megkinzatásáról és arról, hogy belõlük a zsarolók „a vallomást” feleségeik és gyermekeik megölésével fenyegetve csikarták ki. De mondanék valami mást is, valami olyant amit az 1956-ban még csak 4 éves kislányok nem láthattak, nem érthettek: Azt, hogy a Nagy Imrék, Jánosi Ferencek, Szabó bácsik és Angyal Pisták hõsi kiállásukkal és az életük árán, de halálra sebezték a kommunizmus behemótját és õk azok akik elinditották a 20. század legfontosabb szellemi áramlatát: az emberiség közös harcát a szabadságért, minden ember szabadságáért! 35 Nap Katalin Édesapjához hasonlóan, én sem beszéltem, – még a gyerekeimnek sem, – példáúl Marikáról, kinek életét a Móricz Zsigmond Körtér védelmekor oltotta ki egy szoviet páncélos. Marika, mielött elveszitette volna eszméletét, a száj fölé helyezett fülembe még ezt suttogta: „Öcsi, van egy kis cukor a zsebemben, vegyél!” Danner Jancsiról, – kinek életét megmenthettem volna, ha tudok lõni, de nem tudtam – róla sem tudtam mesélni gyerekeimnek. Jancsit magyar pufajkások géppisztolysorozata ölte meg a Mûegyetem fõkapujánál. Életemben elõször akkor érzékeltem, hogy mi is a halál, amikor az õ leesett cipöjét próbáltam a már merev lábára visszaerõszakolni, s persze nem ment. Barátaim voltak mindketten, mellettük álltam távozásuk perceiben és velem vannak ma is, emlékük rányomja bélyegét minden gondolatomra, de beszélni ma sem tudok róluk. Amikor az ember karjai között meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik. Én legalábbis 20 éves korom óta magamban hordozom Jancsi és Marika emlékét. Hordozom az emlékkel járó bûntudatot is, elvégre közös álmainkért õk az életüket adták, én meg a harcot túlélve elmenekültem. Nem panaszkodásként emlitem a büntudatot, nálam energiaforrás is az, hasznát veszem annak! Különösen azért veszem hasznát, mert optimizmussal vegyül. Ezt az optinizmusomat szeretném megosztani a magyar Katalinokkal, kik úgy érzik, hogy a pesszimizmus és önrombolás korát éli népünk, hogy képtelenek vagyunk erõt meriteni az 1956-os hösi napok emlékeibõl, képtelenek vagyunk rendezni végre közös dolgainkat. Szerintem nem igy van! Én 1956-ban úgy ettem a vadidegenek asztalánál, úgy aludtam az idegenek ágyában, hogy közben, a zsebemben lapuló 20 forintomat soha senki el nem fogadta! Én azzal a 20-assal a zsebemben léptem át az osztrák határt, mert tõlem a szabadságharc 35 napja alatt soha, senki pénzt el nem fogadott! A mi hazánk minden magyar asztalánál elég volt fizetségnek a nemzetör karszalagom! Ez a nemzetiszinü karszalag engem családtaggá tett egy nemzet minden otthonában. Engem ennek a 35 napnak az emléke azért tett egy életre optimistává, mert megmutatta, hogy milyen bátor, áldozatkész és hazaszeretõ tud lenni az átlagos magyar ember. Micsoda kitünõ nyersanyaga, téglája képes lenni az átlag ember egy egészséges lelkü társadalomnak akkor, amikor hisz a vezetõiben és a célban melyért a nemzet harcol. Én ma is, – december 5 után is – optimista vagyok, mert tudom hogy a Jancsiknak, a Marikáknak és a félévszázad elötti házigazdáimnak vére nem válhatott vizzé fiaikban és unokáikban! Tudom, hogy gyógyitható az a lelki rombolás ami az én hazámban végbement. Tudom, hogy hiába próbálták meg fiainkból és unokáinkból kiölni a közösségi tudatot, önbecsülést és hazaszeretetet, mert a Jánosi Katalinok és Kopácsi Jutkák vallomásai nem engedik, nem engedhetik, hogy azt megtegyék! Igen, egyenlöre még nem csak 56 szelleme hiányzik tankönyveinkbõl, de hiányoznak a Bibó Istvánok és Deák Ferencek útmutatásai, tanitásai is. Tudom, hogy egyenlöre még nem zártuk le a multat, nem volt még igazi rendszerváltás, de tudom azt is hogy Róma sem három nap alatt épült és hogy Amerika sem követte mindig Kennedy elnök bölcs tanácsát: „Ne azt kérdezzed, hogy mit kaphatsz nemzetedtõl, hanem azt, hogy mit adhatsz a hazádnak!” Én hiszem, hogy a mai magyarság is képes lesz lezárni a multat, képes lesz rendezni és begyógyitani a kommunista mult ejtette lelki sebeket, elvégre apái ennél sokkal többre is képesek voltak. Az Irószövetségi Ládák Emléke Vajjon hány nemzet mondhatja el magárról, hogy fõvárosa utcáin õrizetlen halmokban állt az irószövetségi gyüjtõládákban a papirpénz? Vajjon van még egy városa a világnak, ahol ez elképzelhetö? Van egy város ahol elõfordult, hogy a koporsó árát úgy számolhatta ki magának az özvegy, hogy nem állt mellette ellenõr, hogy miközben õ kiszedegette a ládából azt a 600 vagy 800 forintot, közben, mint õsszel a falevelek úgy hullottak a ládába az adakozók bankói? Nem, ezt csak Budapest népe, ezt csak a Jánosi Katalinok mondhatják el apáik fövárosáról! Ugyanakkor igenis szükség van a megbékélésre! Szükség van arra, hogy a romániai és recski raboknak és rabtartóknak, a Terror Háza kinzottainak és kinzóinak az unokái végre békében és a multat maguk megett hagyva együtt épithessék a szebb magyar jövöt. Oka van a Jánosi Katalinoknak az optimizmusra, mert ehhez a megbékéléshez nem kell sok, de ami kell, az viszont elengedhetetlen! Ahhoz, hogy a társadalom, a rabtartóknak meg a néhai pufajkásoknak megbocsájthasson, ahhoz nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás, ahhoz csak az kell, hogy õk bocsánatot kérjenek népüktõl. Ez viszont elengedhetetlen! Amikor 1990-ben a Magyarországi Zöld Párt képviselõjelöltként elinditott engem Horn Gyula ellen, akkor összefutottan vele Somogyban, Nagyatádon. õ a kézét nyujtotta és én nem voltam képes abba belenyúlni. Láttam a szemén, hogy rosszúl esik neki, de azt nem láttam, hogy értené is, hogy mivel tartozik, nem nekem, de egész népének! Mert aki nem kér bocsánatot, aki nem vallja be, hogy bûnt követett el, aki a pufajkások tetteit mentegeti, aki a Danner Jancsik meggyilkolását mint „eseményeket” szeretné besöpörni a történelem szõnyege alá, annak nem lehet megbocsájtani! A másik lépés ami elengedhetetlen és amit szomszédaink közül többen már megtettek, az a titkosrendörségi jelentések nyilvánosságrahozatala, mert egy egészséges társadalomnak ismernie kell a multját! Csak a multját ismerve, azt elfogadva tud egy társadalom a jövöjére koncentrálni! Mindenkinek tudnia kell azt is, hogy ki volt a besúgó a házban, azt is, hogy kiröl, kinek és mit jelentett a besugó, de tudnia kell azt is, hogy a besugó tetteiért sem a pártja, sem vallása, származása, gyereke, vagy unokája nem felelösek! Azért egyedül csak ö maga felel! A társadalom egészének tudnia kell, hogy a besúgás vagy a hazaárulás nem jobb vagy baloldali tettek, nem konzervativ vagy szabadelvü tettek, azok egyszerüen csak bûnök, melyekért egyének felelõsek. Én hiszek abban, hogy a magyar nép kigyógyul a kommunizmus lelki fertõzésébõl, lezárja a multat, felszámolja az egymásramutogató testvérharcot, a nemzeti összefogást megbénitó pártoskodást. Amikor megtörtént majd ez a valódi rendszerváltás, amikor kiderült, hogy minden pártban meghúzódtak néhai besúgók és pufajkások, akkor megérti majd a társadalom azt is, hogy valaki nem attól lesz hazaáruló, mert konzervativ, vagy szabadelvü, hanem attól, hogy szemét ember, s akkor majd, a Jánosi Ferencek személyeiben lesznek újra példaképei a magyar ifjuságnak. Betört Ablakú Kirakatok Gondoljunk csak az érintetlen árukra a forradalmi harcoktól betört ablakú boltok kirakataiban. Hát nem hihetetlen, hogy azokban a napokban nem akadt senki akinek a potya zsákmány fontosabb lett volna, mint a forradalom tisztasága? Hát nem hihetetlen, hogy elsötétedhettek a város utcái és mégis, amikor másnap újra felkelt a nap, az áruk még mindig érintetlenül ott álltak a polcokon. Hát van még egy népe a világnak, mely ekkora egységre, ekkora önfegyelemre lenne képes? Vagy gondoljunk a falusi kocsikra, melyekrõõl a gazdák ingyen osztották az élelmet a harcoló fõváros utcáin. Hát, ha apái ilyenek tudtak lenni, akkor a mai magyar társadalom miért ne lenne képes összefogni és begyógyitani a huszadik század ejtette lelki sebeket? Hát persze hogy képes! Elvégre a Magyar Szabadságharc szelleme sem aludt ki az 56-os hõsi napok elmultával. Élt az példáúl 1958. június 16-án is, amikor New Yorkban megtudtuk, hogy Kádárék meggyilkolták Jánosi Katalin nagypapáját, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet és a Szabó bácsik után már készülnek az Angyal Pisták és Mansfeld Péterek meggyilkolására is. Erre a gaztettre válaszul próbáltuk meg elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ konzulátust a Park Avenue-n és ott felállítani a Szabad Magyar Kormány képviseletét. Ennek a képviseleti testületnek lett volna, a valódi munkásvezér, Kéthly Anna a vezetõje, aki akkor a Nagy Imre kormány egyetlen szabad földön élõ tagja volt. A New York-i rendõrség megakadályozta tervünk kivitelezését, és én e miatt börtönbe kerültem. A Jánosi Katalinoknak és a felnövõben lévõ magyar ifjuságnak tudnia kell, hogy abban a 10 személyes börtöncellában ott volt velem Péter bátyámon kivül példáúl Lovas Gyurka is. õ Nagy Imréék meggyilkoltatásának hirére megmászta az ENSZ épülete elött a zászlórudat melyen a gyilkosok zászlaja lobogott, s csupasz kézzel leszakitva azt zuhant le a több emelet magasról a betonra. De ott volt velem a börtöncellában Tóth Csanád is, akinek édesapját azért akasztották fel, mert riporterként ki merte kutatni és le merte irni, hogy Mindszenty Józsefbõl a vallatói miként is csikarták ki a vallomását, – mert kedves Katalinnak, mindenkit(!) vallomásra lehet birni! Késõbb különben Csanádból az Egyesült Államok államtitkára lett és 1978-ban, Cyrus Vance külügyminiszterrel, õ vitte haza a Szent Koronát. A Jánosi Katalinoknak talán azt is tudnia kellene, hogy nem csak a nagyapjával egyidõben felakasztott Angyal Pista volt zsidó, de zsidó volt az a Recsket megjárt Fábián Béla bácsi is, aki abban az idõben a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnökeként, minket a new yorki börtönbõl kiváltott. Azért helyes ezt kihangsúlyozni, mert a kommunisták burkoltan szitották az antiszemitizmust. Azért adták a hatalmat a Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bünökért ne öket, hanem a „zsidókat” hibáztassa. õk abból sem csináltak titkot, hogy sok volt a „zsidó ÁVHs” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között is sok volt a zsidó származású magyar! Arról sem esett szó a pártlapokban, hogy a Tüzoltó utcai szabadságharcosok hös parancsnoka, az Auswitzot túlélö Angyal István, akit a forradalom bukása után Kádárék pufajkásai felakasztottak, õ is is zsidó volt. A Jövõ Én optimizmussal nézek a jövöbe, elvégre ma már szabad az ország, ma már a Jánosi Katalinok és gyermekeik már a Népszabadságban olvashatják ezt az irást. Ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Ehhez pedig csak az kell, hogy felhagyjunk az önrombolással, testvérharccal és a tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk: Középeurópa vezetésére. Én tudom, hogy erre képes az a magyar nép, – melynek fiai nem csak a kommunizmust sebezték halálra, de megismertették az emberiséget az atomerövel és a számitógéppel is. Én tudom, hogy e nép képes lesz végre arra is, hogy összefogjon és törõdjön nemzete jövöjével. Én tudom, hogy a Jánosi Katalinok társadalma képes erre, elvégre apáik és nagyapáik ennél sokkal többre is képesek voltak. Én tudom, hogy a magyar történelem perspektivájából nézve, ez az elmult 15 év csak egy jelentéktelen kis zökkenö a magyarság életútján. Mi ez a 15 év a Mohi Pusztai vereséghez? Mohácshoz vagy 1848-hoz? A magyarság hatalmas életerejét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy nemcsak kiheverte a tatárt, törököt, osztrákot, de Mohi Pusztát IV Béla, 48-at pedig Deák Ferenc követte. Én nem csak hiszem, de tudom is, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor már beforrottak a kommunizmus és fasizmus ejtette lelki sebeink, tehát amikor a nemzet már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott a fizikailag és lelkileg is szétszakitott nemzet, akkor majd mi is követjük a IV Bélák és Deák Ferencek példáját és újra nagyot alkotunk. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, hogy unokáink jövõje rajtunk múlik és hogy most már tényleg miénk az ország! Ezért kell odafigyelni a Jánosi Katalinok vallomásaira is, ezért kell résztvenni a szavazásokon is, és persze ezért kell a nemzet vezetésére bölcs türelemmel kiválasztani a 21. század Deák Ferencét. Lipták Béla 1956-ban, a Mûegyetemen, a “16 Pont” egyik megfogalmazója volt, s most azon dolgozik, hogy az 50. évfordulóra emlékmõ hirdesse e pontok születésének emlékét. Amerikában tanitott a Yale egyetemen, irt 26 mûszaki könyvet, –közülük 3-hoz Teller Ede irta az elõszót, s ma az olaj után következõ hidrogén– alapú energia gazdaság mûszaki kivitelezésén dolgozik. Lipták Béla as 1956-os emlékeit megírta egy könyvben, amelynek magyar címe “35 Nap”, és az angol kiadása “A Testament of Revolution” cím alatt jelent meg.