Rákosi Mátyástól Erdős elvtársig

Folyóirat. Lenyűgöző kortörténeti dokumentum, jellemző sztorik: a tömeggyilkos arcképe, aki felfelé nyal és lefelé rúg

 Diktátorszámot jelentetett meg a Múlt-Kor: az idei negyedik negyedéves lapszám címlapján Rákosi mosolyog felesége mellett – vajon feltétlen vagy feltételes reflexként szorul össze a gyomor a látványtól? –, a tematikus blokkban pedig a tömeggyilkosok elitklubjának további tagjai – mások mellett Hitler, Sztálin, Mao – kaptak helyet.
Persze önmagában a diktatúra kissé nagy merítés lett volna, így az egyes szövegek szerzői arra koncentráltak, miként ünnepelték a diktátorok születésnapját a maguk korában. A lapban publikáló történészeket dicséri, hogy az ünneplési szokások pontos leírásából sok mindent megtudunk egy-egy diktátor személyiségéről is: Hitler eluralkodó messiástudatát, zavaros magánmitológiáját nagyon jól nyomon lehet követni a harmincas évektől a negyvenes évekig felvillanó április huszadikák során, csakúgy mint az egészségmániás, az öregedéstől rettegő, a sajtó segítségével magából brandet építő Mussolini taktikázását. (Utóbbiról Andreides Gábor emlékezik meg.) Mao és Kim Ir Szen speciális diktatúráját Salát Gergely és Csoma Mózes járják körül, magyar szemmel azonban alighanem érdekesebb a Sztálin-, a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-kor vezérkultusza.

Turbucz Dávid Horthy-cikke átfedéseket mutat a Kommentár 2011/3. számában közölt hasonló dolgozatával, érzésünk szerint voltaképp utánlövés. Lenyűgöző viszont Murányi Gábor két írása, aki az 1949-es Sztálin-születésnapot szedi ízekre – mármint a magyarországi ünneplést –, majd Rákosi 60. születésnapjának történetét dolgozza fel: már maga a fotóanyag is kortörténeti dokumentum, hát még a szerző által előszedett apró és nagyon jellemző sztorik: Rákosi elvtárs például személyesen a Pravda főszerkesztőjénél érdeklődött táviratában, milyen irányelvek mentén kell Sztálint köszönteni. Arckép a tömeggyilkosról, amikor felfelé nyal, miközben lefelé rúg – Rajk-per –, az aldiktátorról, akit aztán természetesen nem akkora ovációval ünnepelnek, mint Sztálint, hiszen hogyan is nézne az ki – mindenesetre a hálás nép kötelezve érzi magát.

Szintén érdekes Majtényi György dolgozata a szoft-diktatúráról: Kádár, nagy elődjével szemben nem ünnepeltette magát, neki elég volt egy kis kitüntetés – kis krumplileves, hokedli, anyunak kötött sapka és máig ható igénytelenség –, ezzel le volt tudva.

A tematikus blokk utáni részből kiemelkedik Bajzáth Sándor, Rácz József és Tóth Eszter Zsófia cikke, akik a Kádár-kor alatti kábítószer-fogyasztási szokásokról írtak érdekes tanulmányt, és ígéretesnek tűnik Csatári Bence dolgozata is, aki Kicsi a bors, de Erdős – A párt és a rock katonái címmel közli sorozata első részét, amelyben Erdős elvtárs („a kurva anyád”), Bors elvtárs és egyéb rohadékok, valamint a magyar könnyűzene kényszerűen összefonódó történetét szálazza szét.

A lap végéről nekünk Herczeg Renáta a kishomokosi – romos – kastélyról szóló írása tetszett a legjobban
                                                                      OZ.