MOZAIK - KONCZ ÉVA -Néven kell nevezni - mondta Földváryné Kiss Réka, mégis "bujkált" egy, előadó képében legutóbbi konferenciájukon

 Kiss Réka kifejtette: egyre kevesebben élnek közöttünk, akik részesei, személyes szemtanúi voltak az eseményeknek, így egyre kevésbé marad meg az emléke is az érintetteknek. Úgy vélte, 1956 „sokarcú” volt, hiszen egyaránt részesei voltak a vidéki forradalmárok, a fegyveres harcosok a barikádokon vagy a reformkommunista értelmiségiek. A szabadságharcot követő megtorlásnak pedig részesei voltak bírák, ügyészek, népbírák, de fontosak azok a jogászok is, akik visszautasították, hogy részt vegyenek ebben, és mindkét mintát be kell mutatni személyes sorsokon keresztül – mutatott rá. Hozzátette: különböző magatartásformák voltak 1956 után.
A bizottság elnöke arról is beszélt, hogy a megtorlás során kivégzettekről azért vannak eltérő számadatok, mert voltak, akiket „köztörvényesítettek”, vagyis nem politikai okokból ítéltek el tevékenységük miatt. Politikai okokból egészen biztosan 225-229 embert végeztek ki. Ugyanakkor sokakat öt-tíz év börtönbüntetésre ítéltek, ami szintén meghatározta ezen emberek, sőt családjaik sorsát, ugyanis például a gyermekeik sokszor emiatt nem tanulhattak tovább – emlékeztetett.
Földváryné Kiss Réka arról is beszélt, hogy bár 1963 a nagy amnesztia kezdeteként él a köztudatban, ez nem egyenlő felek közötti kiegyezés volt, hanem „egy megtorló hatalom a szovjet hadsereggel a háta mögött és egy megtorolt társadalom” volt a két fél. Nem teljes amnesztiáról van szó, hiszen a hetvenes évekig börtönben maradtak a barikádharcosok, és sok ügy volt később is, amely összefüggésbe hozható 1956-tal – magyarázta.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke végül közölte: meg kell nevezni a bűnösöket, és ha máig megáll a büntetőjogi felelősség, le kell folytatni a szükséges eljárást, de legalább ilyen fontos feladat megismertetni a fiatalokkal 1956-ot.
*
Megtorlók arcáról is fellebben a fátyol- bár elég lassan, most is egy ilyen adott elő Kiss Rékáék konferenciáján
Szeretnék bemutatni ’56 arcait, vagyis az egyéni sorsokon keresztül közelebb hozni a forradalom szereplőit a ma emberéhez. Szükségesnek tartják a „megtorlás arcait” is a közönség elé tárni, valamint harmadik pillérként egy minél teljesebb perkatasztert készíteni a Kádár-korszak megtorláshoz kapcsolódó eljárásairól, amelyhez – a levéltár munkatársaival együttműködve – a teljes iratanyagot átvizsgálják. Bár Kádár taktikai megfontolások alapján, november 4-ét követően félelem nélküli életet ígért az embereknek, hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy az általa ajánlott elvtelen alkut a táradalom nem fogadja el. Nem számított arra sem, hogy ennyire erős társadalmi ellenállással kell szembenéznie.

Jövőre nyilvánossá teszik a politikai rendőrök életútját – Fotó: Katona Vanda

Az ellenállás letörése és hatalma megszilárdítása érdekében hamarosan az erőszak eszközeihez nyúlt. Ebben erősítették a szovjet tanácsadók is, akik a háttérből közvetlenül irányították lépéseit, hiszen december közepéig a magyar kormány szó szerint kézi vezérléssel működött.
Földváryné Kiss Réka elmondta: arra is kíváncsiak, hogy a megtorlás során a párt által meghatározott ideológiai keretek mennyiben érvényesültek a perekben. A pereknek négy fő irányuk volt. Az első csoportba a rendszert megreformálni kívánó, úgynevezett reformkommunista politikusok és értelmiségi csoportok tartoztak, a másodikba a fegyveres felkelésben, ellenállásban részt vevők, a harmadikba a nemzeti tanácsok tagjai, a „rendpárti forradalmárok” – köztük a polgári átalakulás hívei –, de a megtorlás olyanokat is sújtott, akik valójában nem voltak aktív részesei az eseményeknek, csupán szimpatizáltak a forradalom eszméivel. A harmadik csoportot tartotta az akkori hatalom a legveszélyesebbnek, mivel Tihanyi Árpád, Brusznyai Árpád, Szobonya Zoltán, Szigethy Attila vagy éppen a szinte teljesen ismeretlen Turi Mihály a törvényes rendet akarta védeni és fenntartani, ellenezte a népítéleteket, a lincselést, amiért az emberek felnéztek rájuk. Ezért meg kellett halniuk. A fegyveres harcokban részt vevők számára sem volt kegyelem, a halálbüntetések és a súlyos börtönbüntetések jelentős része őket érintette. A sokszor hivatkozott 1963-as amnesztiarendelet az életben maradottak közül sem mindenkinek nyitotta meg a börtön kapuit.
A NEB elnöke kiemelte, hogy a megtorlás nem csak az „elkövetőkre” terjedt ki, a rendszer teljes családok életét is tönkretette. Példaként hozta fel a kivégzett Gulyás Lajos református lelkészt, illetve sok sorstársát, akiknek gyermekeit megfosztották a továbbtanulás és a polgári lét lehetőségétől. A forradalmat követő „rendcsinálással” a hatalom minden társadalmi réteget, csoportot elért, vagyis a teljes lakosságnak szólt az üzenet – szögezte le Földváryné Kiss Réka. Hozzátette: bár a rendszerváltást követően folytak kutatások a témában, még mindig számtalan nyitott kérdés maradt. A politikai perek mellett sok ügyet köztörvényes bűncselekménynek minősítettek, így lehetett például a fegyveres felkelésből gyilkosság, a felkelők támogatásából orgazdaság. Ezeket az eljárásokat is meg kell vizsgálni, hiszen a „köztörvényes” vádlottak valójában ’56 miatt kapták az ítéletet. Az amnesztia után sem ért véget a megtorlás időszaka, a tizedik évfordulón indították el az „őszi hadműveletet”, amelyben több ’56-ra visszautaló per indult el, de példának okért még 1967-ben is ítéltek el Békés megyei parasztembereket fegyverrejtegetésért, akik a forradalom szellemében tiltakoztak a kényszertéeszesítés ellen.
A megtorlás résztvevőinek beazonosítása, rövid pályaképük bemutatása szintén szerepel a NEB tervei között. Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának (később Politikai Bizottság) tagjai, a pártállam legfőbb vezetői – többek között Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Biszku Béla vagy Marosán György – egymás közötti beszélgetéseikben leplezetlen cinizmussal fogalmazták meg a jogállam sárba tiprását, előrevetítve, mely csoportokkal hogyan kell elbánni. A perekben részt vevő bírák és ügyészek pályaképét pedig azért fontos vizsgálni, hogy árnyalt és pontos képet lehessen kapni arról, ki hogyan viselkedett az eljárások során, és a későbbiekben milyen karriert futott be. Földváryné Kiss Réka azt is kiemelte, hogy közöttük is voltak olyanok, akik nem vállaltak szerepet a megtorlás jogi gépezetében, illetve akik a pártvezetés által elvártnál enyhébb vagy akár felmentő ítéletet kértek vagy hoztak. Ezeket az embereket is be kell mutatni a nagyközönségnek, nem véletlen hát, hogy az ő élettörténetüket is vizsgálják.
A későbbiekben szeretnék kiterjeszteni a kutatást a jogszolgáltatás valamennyi szereplőjére, például a védőügyvédekre is, hiszen közülük nem egy kért az ügyésznél is súlyosabb büntetést „védencére”, míg mások becsületesen, egzisztenciájukat kockáztatva küzdöttek ügyfeleikért. Az utóbbiakra hozta fel példaként az elnök Kardos Jánost, aki a végsőkig küzdött a koncepciós perben 1957-ben elítélt Tóth Ilona életéért. A politikai perekben közreműködő bírák és ügyészek gyakran a szükséges végzettséggel sem rendelkeztek, egy-két éves bírói-ügyészi akadémia elvégzése után már ítélkeztek is. Tóth Ilona perében az ügyészi teendőket az a Molnár György látta el, aki a hat elemi után fodrászsegédként dolgozott, majd belépett a politikai rendőrség kötelékébe. Egyéves bírói-ügyészi akadémiát végezve lett ügyész 1953-ban. A per idején éppen az egyetem jogi karának harmadéves hallgatójaként látta el a vád képviseletét. Az elsőfokú ítélet kihirdetése előtt négy nappal kitüntették. Az elnök kifejtette, hogy minden egyes életutat külön-külön meg kell vizsgálni, össze kell illeszteni az ítélkezők és az elítéltek életpályáját.
A NEB eddigi tudományos eredményei már megtekinthetők a szervezet egyre bővülő honlapján, többek között az MKP–MDP–MSZMP PB összes tagjának pályaképe, valamint az állambiztonsági szervek 1956–1962 közötti szervezetének felépítése és vezetői. A forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára várhatóan elkészül a bírák és ügyészek teljes névsora és pályaképe; jövőre elérhető lesz a www.neb.hu-n a Belügyminisztérium II. főosztálya – a politikai rendőrség – vezetőinek életútja is.