David Pressman nagykövet beszéde Az Élet Menete rendezvényen

David Pressman nagykövet beszéde Az Élet Menete rendezvényen 2023. április 16. Verő főrabbi, Schnurbein koordinátor, Gross nagykövet, Hadas nagykövet, Gordon Gábor, a diplomáciai testület tagjai és a legfontosabb, tisztelt túlélők, jó napot! Az, hogy Európa legnagyobb zsinagógája egy rövid sétára van onnan, ahol most állunk, Európa negyedik legnagyobb zsinagógája pedig – amelyet nemrégiben meglátogattam – Szegeden van, azt bizonyítja, hogy a zsidó közösség mennyire fontos Magyarország múltjában és jelenében egyaránt. Megtiszteltetés számomra, hogy ma itt állhatok Önökkel ezen a fontos eseményen. 1945-ben, amikor a nácik arra készültek, hogy kiürítsék az ohrdrufi koncentrációs tábort, és megkezdjék a halálmeneteket Buchenwald felé, a nácik távozásuk előtt arra kényszerítették foglyaikat, hogy holttesteket ássanak ki a tömegsírokból, és egy hatalmas máglyán égessék el azokat, hogy eltussolják az elkövetettgyilkosságokat. Amikor egy héttel később George Patton amerikai tábornok megérkezett a táborba, megjegyezte: „Nem voltak túl sikeresek ebben, mert volt egy halom emberi csont, koponya és elszenesedett törzs.” Patton tábornokkal Ohrdrufba látogatva, Eisenhower tábornok elrendelte, hogy a közeli németországi Gotha város minden lakóját hozzák el a táborba. A gothaiak olyan közel laktak, hogy látniuk kellett a hatalmas máglya füstjét, és talán még a szagát is érezniük kellett. Azt akarták, hogy szembenézzenek azokkal a borzalmakkal, amelyeket hozzájuk olyan közel követtek el. Amikor összegyűlünk, hogy újra elmeséljük a holokauszt történetét, joggal dicsőítjük a felszabadítókat, rácsodálkozunk a túlélők kitartására és emberségére, valamint a megölt milliók miatti felbecsülhetetlen veszteségre. Ám amikor újra emlékezünk, olyan emberek történetét is el kell mesélnünk, mint Gotha lakóiét – olyan szemlélőkét, akik tudták, mi történik, de nem cselekedtek. És beszélnünk kell azokról az emberekről is, akiknek magától értetődőnek látszó , rutinszerű napi cselekedetei lehetővé tették a nácik számára, hogy több mint hatmillió zsidót, valamint számtalan homoszexuálist, romát és másokat öljenek meg. A vonatoknak voltak vezetői. Mérnökök tartották karban őket. Dolgozók takarították. Útjuk során számtalan városon és településen mentek keresztül. És mégis, nagyon sokan nézték végig passzívan, ahogy zsidó szomszédaikat vonatokra kényszerítik, ahogyan azt is végignézték, soha nem térnek vissza. Tudjuk, hogy a holokauszt nem valósulhatott volna meg a gázkamrákat és őrtornyokat kezelő hóhérok aljas gyűlölete nélkül. És nem történhetett volna meg az olyan városok lakóinak cinkos passzivitása nélkül sem, mint Gotha. Emberek, akik meggyőzték magukat arról, hogy nem tudnak semmit, vagy hogy tehetetlenek. Ma azért gyűlünk össze, hogy emlékezzünk az elhunytakra. Ma azért gyűlünk össze, hogy átgondoljuk, mi lehetett volna. De a legfontosabb az, hogy ma azért gyűlünk össze, hogy tanulhassunk. Nem felejtjük el azokat, akik elkövették ezeket a szörnyű bűnöket; az olyan, ma hírhedt neveket, mint Hitler és Mengele, a nácik és a nyilasok; és soha nem felejtjük el a hősöket: Carl Lutzot, Raoul Wallenberget és Szenes Hannát; és nem felejtjük el, mi történik, ha megengedjük magunknak, hogy – mint Gotha lakosai – a hallgatástól megsüketülten, tétlen cinkosokká váljunk. Míg tehát a séta egy része a megemlékezés, az emlékezés és a nevelés, úgy a séta egy része az újraszentelés is. Újra elkötelezzük magunkat, hogy összegyűjtsük az erőt, hogy bevonjuk azokat, akikkel nem értünk egyet, és kiállunk azok ellen, akik a kiszolgáltatottakat célozzák meg, azokkal, akiket opportunista gyűlölet hajt, és akik mindannyiunk szent egyéniségét használják fel a megosztásra, marginalizálásra és dehumanizálásra. Újra elkötelezzük magunkat, hogy – együtt – lépéseket tegyünk annak érdekében, hogy egyénileg és kollektíven, közösségként és nemzetként soha többé ne engedjük meg, hogy ez megtörténjen. Itt. A szomszédban. Bárhol.