LATIN IRODALOM: MÁRK KRÓNIKÁJA.

NAGY LAJOS király uralkodása idején, 1358-ban, írta meg MÁRK kanonok azt a históriai munkát, melyet Bécsi Képes Krónika néven ismer a történettudomány. Anonymus és Kézai kéziratai után ez a mű a harmadik emléke a magyar históriának. Művészi feldolgozású krónika. A legrégibb időktől Károly Róbert király 1330. évi oláhföldi hadjáratáig ismerteti a nemzet történetét.

Első része a húnok történetét, második része a magyarok történetét foglalja magában. Az első rész elbeszélése nagyjában megegyezik Kézai Simon históriájánák előadásával, második része is sokban hasonló, de vannak azután a Bécsi Képes Krónikának egyes fejezetei, amelyek bő kidolgozásukkal és költői stílusukkal új anyagot és új feldolgozást nyujtanak.

A Szent István halála után következő félszázad története s különösen a Szent László személyéhez fűződő események leírása, nagyon szép ebben a krónikában. László herceg benső szeretetben él bátyjával, Géza herceggel; eleinte mindketten támogatják unokatestvérüket, Salamon királyt. Együtt indulnak a pogány kúnok rablóserege ellen. Salamon vakmerőségétől elragadtatva, a legnehezebb hágón nyomul fel csapatával a hegy tetején álló pogányokhoz, akik sűrű nyílzáport ontanak rá. Géza a járhatóbb hágón ront a kúnokra. László megöli a legerősebb négy pogányt, az ötödik nyilától nehéz sebet kap. A magyarok úgy aprítják kardjaikkal a kúnok fejeit, mint a nyers tököt. «Láta azután Szent László herceg egy pogányt, ki lóháton visz vala egy szép magyar leányt. Szent László herceg tehát azt gondolja vala, hogy a váradi püspök leánya s jóllehet súlyosan meg vala sebesülve, még is sebes nyargalvást űzé lovával, melyet Szögnek hí vala. S midőn sehogy annyira be nem érhette, hogy leszúrhassa, minthogy sem az ő lova sebesebben nem fut, sem amazé kissé el nem marad vala, hanem mintegy könyöknyi távolság vala a lándzsa hegye és a kún háta közt, Szent László herceg kiálta a leánynak és monda Szép húgom! Fogd övén a kúnt s vesd magad a földre; mit az meg is tőn. S amint Szent László herceg távolról a földön heverőre szegezte lándzsáját s meg akarta ölni, a leány igen kéré, hogy ne ölje meg. Miért is ebből látható, hogy nincs hűség az asszonyokban; mivel alighanem buja szerelemből akarta azt megszabadítani. A szent herceg azonban sokáig küzdvén vele s inát elmetszvén, megölé. De ez a leány nem a püspök leánya volt. A király tehát és a dicsőséges hercegek, miután a pogányokat csaknem mind leölték s a keresztényeket a fogságból mind megszabadították, egész Magyarország szerencsés hadseregével együtt győzedelmes diadallal örvendezve megtérének. És lőn nagy öröm egész Magyarországban és énekekben és imákban áldák vala az Urat, ki nekik győzedelmet adott.»

Hármasban küzdenek – Salamon, Géza, László – Nándorfehérvár alatt a görögök, bolgárok és besenyők ellen. Két hónapig vívják a hatalmas várat, megszalasztják a felmentő seregeket s hősiesen viaskodnak a városból ki-kitörő szerecsenekkel. Három vakmerő szerecsen kitör a várból, egy meghal közülük, de két bajtársa keményen harcolva védelmezi, úgyhogy a magyarok nem tudják elragadni tőlük a holttestet. S a király és hercegek így szólnak a körülöttük álló vitézekhez: «Vajha a Makkabeusok vére forrna föl a vitézek szívében, hogy megszabadítanák a magyarokat ezen szerecsenektől, kik a város védelméért vakmerően harcolnak, hogy a magyarok a szerecsen holttestét elragadhassák. Ezt hallván Apos, György és Bors hős vitézek, sebes rohammal villám gyanánt rajtuk ütének. Kiket is Apos fölötte vakmerően űzve, a város kapujáig kergete; a katonák ugyan kövekkel és nyilakkal lövöldöznek vala a város bástyáiról, Apos mindazonáltal sértetlenül tére vissza. Eközben György és Bors buzdították a magyarokat, kik a szerecsen testét elragadák és a szemétre veték. Az ostrom harmadik havában pedig csütörtökön egy magyar leány, kit rég vittek volt oda fogságba, a várost felgyujtotta. Igen erős keleti szél fú vala s minden épület lángba borult. A magyar sereg tehát beronta a városba azon részen, ahol a falak a faltörők által már le voltak rombolva s a görögöket, szerecseneket és bolgárokat kegyetlenül öldöklé. Akik életben maradtak, vezérükkel, Nikétásszal a várba menekülének. A magyarok tehát a város megvétele után másnap, miután a tűz lecsendesedett, a görögök pincéit fölkutatva, onnan sok aranyat és ezüstöt, drágaköveket, tündöklő gyöngyöket és csaknem megbecsülhetetlen kincseket szedének, melyeknek megosztásában viszálkodás támada a király és a hercegek közt; s nem volt egy magyar sem, aki ott meg nem gazdagodott volna». A fellegvárba menekült görögök megnyerik a magyarok irgalmát, feladják a várat s elvonulnak hazájukba. Salamon irigyli Géza dicsőségét, Géza pedig neheztel, mert a király megfosztja a zsákmány egy részétől. Ettől kezdve a királyi udvar gonosz tanácsadói, elsősorban Vid ispán, lázasan keresik az alkalmat, hogy eltegyék láb alól a két herceget. Hiába eseng Ernei ispán a békéért, Salamon hívei behálózzák a királyt.

A testvérharc elkerülhetetlen. László Csehországba megy Ottóhoz, a csehek fejedelméhez, hogy segítsen rajtuk szorultságukban. Géza itthon marad s egyetlen csapatával küzd Salamon harminc csapata ellen. A vesztett csata után Vác felé menekül, itt találkozik öccsével, Lászlóval és sógorával, Ottóval, akik erős haddal jönnek segítségére. «S amint Géza öccsét, Lászlót meglátta, a nagy fájdalom miatt sírva fakad vala, minthogy jámbor híveit elvesztette és árulóira panaszkodik vala; az erőslelkű László pedig bátyját bátorítja vala, hogy ne sírjon, sőt inkább a mindenható Isten kegyelméért könyörögjön.» Milyen vitézek harcolnak ezekben a csatákban, hogyan öli egymást a magyar! Salamon király hívei közt ott van a dicső vitéz Apos. Ez annyira öldökli a hercegek embereit sűrű kardcsapásaival, hogy a sok vagdalkozásban karja megdermed és keze a kard markolatára tapad. Volt Géza hercegnek egy Péter nevű vakmerő vitéze, ki sárga lován a többiek előtt járt csillogó vértjével s a vitézeket párbajban legyőzte. Apos ezt a félelmes vitézt is mennykő módjára lesujtotta, lándzsájával vértjét áttörte, őt magát szíven szúrta. A döntő ütközet előtt László herceg, hogy embereit buzdítsa, lova hátán körbenyargal serege előtt. S amint egy bokrot lándzsájával megüt, egy hófehér menyét csodamódra lándzsájára ugrik s azon végigfutva, kebelébe szalad. A harcból Salamon csak kevesedmagával tudott megmenekülni. «S Géza és László hercegek azután, Isten segítségével, a győzedelem diadalára fölmagasztaltatva, az elesettek holttestei fölött háromszor hirdeték Isten dícséretét. S László herceg, aminthogy mindig különösen kegyes vala, annyi ezer halottat látva, jóllehet ellenségei voltak is, akik elestek, mégis érettük egész belsejében megindula és keservesen siratá őket, nagy jajgatással tépvén arcát és haját, mint anya a fiai temetésén… S amint sóhajtozva járkált a holttestek között, meglátván Ernei ispán testét, azonnal leugrék lováról és őt megölelé és sírva mondja vala neki: Ernei ispán, békesség barátja, úgy sajnállak, mint atyámfiát, mert szíved és tanácsod teljes vala békével. Kit is tulajdon kezével fölemelvén, megcsókola s megparancsolá vitézeinek, hogy Bácson tisztességesen eltemessék. S ugyancsak László, amint másfelé járkált, meglátá Vid tetemét és monda: Sajnálkozom halálodon, bár nekünk mindig ellenségünk voltál; bár éltél, megtértél és köztünk a békét megerősítetted volna. De csudálom, miért akarod vala a hercegséget, holott nem hercegi nemből való voltál s miért áhítod vala a koronát, holott nem királyi vérből származtál? Most látom, hogy szíved, mely hercegségre áhítozik vala, lándzsával átdöfve hever a porban és fejed, mely koronára vágyik vala, karddal szét van hasítva. De megparancsolá, hogy őt is temessék el. Géza és László vitézei azonban, kik Vid tanácsa miatt a háborúban testvéreik vagy fiaik halálán el voltak keseredve, lovaikról rögtön leszállának és Vid mellét késsel fölhasítván, szemeinek esének és földet hintvén szemeibe, mondák: Sohasem laktak jól szemeid vagyonnal és fénnyel; most lakjék jól szemed és szíved földdel. A cseh herceg, Ottó, pedig, ki életét kitette érettük, gazdagon megjutalmazva tére haza. S mikor Salamon Mosonyba érkezett, amint anyja meglátta, megsiratá, mint egyetlenegy fiát kelle siratni, kit Isten annyi jótól megfosztott volt és dorgálja vala mondván: Kedves fiam! Sohasem hallgattál az én tanácsomra, sem Ernei, sem más híveid tanácsára, hanem mindig Vid tanácsán jársz vala; ime tönkre tetted magadat és a tieidet; nem intettelek-e, nem mondtam-e mindig, hogy elég neked Magyarország koronája s add a hercegséget békével atyádfiainak? Most már Vid nem lehetett herceg s téged sem koronáznak meg többé. Minek hallatára a király megharagudván, anyját arcul akarta ütni, de neje megfogta kezét.»

Salamon futása után Géza herceg a magyarok sürgetésére elfogadja az ország koronáját. A koronázás után a Duna mellett beszélget Lászlóval a Szűz Mária tiszteletére építendő templom helyéről. S amint ott állnak Vác mellett, «egy szarvas jelenék meg előttük, melynek szarvai rakva valának égő gyertyákkal és kezde futni előttük az erdő felé s azon helyt, ahol most a monostor van, megálla. S amint a katonák rányilaztak, a Dunába szökék s többé nem látták. Mit látva, monda Szent László: Bizony nem szarvas, hanem Isten angyala vala. S monda Géza király: Mondd meg nekem, édes öcsém, mi lehetett az a sok égő gyertya, melyet a szarvas szarvain láttunk? S válaszolá Szent László: Nem szarvak azok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák, hanem tündöklő tollak; azért állott pedig meg, hogy ott a helyet megmutassa, hogy a Szűz Mária egyházát ne máshova, hanem csak oda építtessük».

Hosszú harcok következtek ezután, míg végül Salamon király szerencsecsillaga végképen letűnt. Akkor már messze járt hazájától a trónvesztett király, a pogány kúnok közé szorult s a görög császár serege Görögország határszélén rettenetesen összetörte őket. Salamon menekült. «Téli idő volt s igen sűrűn havazik vala és szemeik tele lettek hóval s a sűrűn hulló hó miatt nem láthaták társaikat, kik előhaladtak és így tévelyegve bolyongnak vala idestova. De az ellenség is nyomon üldözi vala őket. S amint egy elhagyott puszta várhoz értek, bele szállának és egész nap és egész éjjel ott maradának; az ellenség pedig mindenfelől körülkeríté a várat s a megszállottak látván, hogy éhhalállal vesznének el, inkább akarának harcolva meghalni, mint éhen veszni. Azért is hajnalhasadtával kirontának az ellenségre és öldöklőikkel együtt veszének el s igen sokan elesnek vala azok közül is, kik őket öldöklik vala. Salamon király azonban kevesedmagával futva, nagynehezen meneküle s könnyedén át nyargala a Dunán, minthogy be volt fagyva. S amint egy nagy berekhez ért, embereinek azt mondá, nyugodjanak egy kissé, hogy lovaikat pihentessék. Maga pedig, pajzsát letéve, tetteté magát, hogy rögtön visszatér s elmene a rengeteg erdő homályába s ott hagyá embereit, kik semmi effélét nem gyanítanak. És nem is jelent meg soha többé.»

Sok megragadó rész van a krónikában. Az uralkodócsalád tagjainak egymás között megújuló élet-halál harca és az ellenséggel folytatott küzdelmek különösen színes és jellemző részek. Hullámzik a csaták véres sodra. S miért folynak ezek az örökös harcok? Nem egyszer semmiségekért. Kálmán király fia és utóda, II. István – aki «azt hiszi vala magáról, hogy bölcseségben Salamonnal, vitézségben Sámsonnal, bátorságban Dáviddal egyenlő, pedig nem mérkőzhetik vala velük» – barátságos összejövetelt tervez a csehek hercegével. «Tetszett pedig az országnak, hogy István király értekezést tartson a cseh hadsereggel; s midőn Magyarország szélére érkeztek, a cseh herceg is elébe jött, csak a folyó fekszik vala közöttük. Vala pedig egy Zsolt nevű ember, aki mindig gazságon törte a fejét s kit gazságáért Magyarországból kikergettek volt s ez akkor a csehekkel jelen vala. S mielőtt a király a herceggel beszélgetést tartott, Zsolt alattomban híradót külde a királyhoz, ezt mondván: Hív vagyok uramhoz, és amit a csehektől tudok, megjelentem.» Az álnok Zsolt titkos üzenete szerint a cseh hercegnek az a szándéka, hogy elfogatja a magyar királyt, mivel hallotta, hogy a magyarok fegyvertelenül érkeztek a találkozóra; viszont a cseh herceggel ugyancsak Zsolt elhiteti, hogy a király rabul akarja ejteni, mert hírét vette, hogy a csehek nincsenek felfegyverezve. Zsolt most újból bizalmasan üzen a királynak, hogy küldjön kémlelő íjászokat a herceg táborához. Mikor az íjászok megjelentek, a csehek kétségtelenül igaznak tartották, amit megelőzőleg hallottak, rárohantak tehát az íjászokra «s a hitvány besenyők és székelyek egy seb nélkül futának a király táboráig. S a király ezt hallván, kevesedmagával Magyarország felé nyargala». A csehek ekkor erősen dúlják a király táborát. János nádor azonban, aki a királytól távolabb szállott meg, összegyüjti embereit, egy szívvel-lélekkel felfegyverkeznek, a csehekre rontanak s az Úr segítségével összetörik őket. János hírmondót küld a király után, tudtára adja győzelmét, a király visszatér, nagy örömmel örvend, csak azt sajnálja, hogy Zsolt, aki hazugságával annyi bajt okozott, nem veszett el az ütközetben. Ezután egy trónjáról elűzőtt orosz herceg jön a királyhoz és segítségét kéri testvére ellen, aki hercegségéből kivetette. István király mindjárt készen áll a segítségre, összegyüjti nemeseit, Oroszországba megy. Egy ostrom alkalmával meghal az orosz herceg, a király nagyon bosszankodik s megparancsolja a magyaroknak, hogy vagy vegyék be a várat, vagy haljanak meg. «A magyar főurak azonban tanácsot tartának és mondák Miért s mi haszna haljunk meg? Ha a hercegséget elfoglaljuk, kit tesz majd a király közölünk hercegnek? Legyen tehát megállapodás közöttünk, hogy senkise vívja a várat s mondjuk meg a királynak, hogy mindezt országnagyjai tanácsa nélkül teszi. Amint a főurak a király tanácsába gyűltek, mindnyájan kétoldalt helyet foglalának; de Kozma, a Pázmán-nemzetségből, felemelkedék s monda a királynak: Uram! Mit cselekszel? Ha seregeddel, vitézeid halálával, a várat beveszed, kit teszel herceggé? Ha nagyjaid közül választasz, senki itt nem marad. Avagy az országot odahagyva, szeretnétek-é ezt a hercegséget bírni? Mi zászlós urak a várat nem fogjuk vívni, ha vívni akarod, harcolj magad; mi pedig Magyarországba visszamegyünk és magunknak királyt választunk. S azután a főurak parancsára a kiáltók a táborban kikiáltják vala, hogy a magyarok minél hamarabb térjenek vissza Magyarországba. A király tehát, miután látta, hogy emberei segítségétől igazán elesett, visszatére Magyarországba.» De újból háború támad a bizánci birodalommal. Szent László király leánya, Piroska, a görög császárhoz ment feleségül: Bizánc császárnője lett, de egyben lelkes magyar asszony maradt. Egyszer Piroska felháborodva üzeni István királynak, aki unokaöccse volt, hogy az ő férje, a görög császár «az ő szégyenére szidalmazza a királyt, azt mondván, hogy Magyarország királya kegyetlen ember; és hogy őt, amint ellene mondott, a császár megverte. S amint ezt a király meghallotta, nagyon nagy sérelemnek vette és seregét összeszedvén, lelke felháborodásában megrohaná a görög részeket és Görögország némely városait tűzzel-vassal pusztítá és félelem lepé meg azon tartomány valamennyi városát és úgy fél vala valamennyi király István királytól, mint a mennykő csapásától, úgyhogy a síró gyermeket István király nevével fenyegetve csitítják vala. És visz vala a király magával hétszáz frank katonát, kikkel Bolgárországot dúlja vala és azok gépeivel romboltatja vala Görögország várainak falait. S azért, hogy a császár nem jő vala ki hozzá viadalra, követet külde a görög császárhoz és meggyalázá, mondván, hogy nem méltó arra, hogy császárnak, arra sem, hogy királynak hívják, hanem vén asszonynak és banyának, mert, mint a vén asszony, mindig henyél». Ez az István király egyébiránt jobban szerette a kúnokat, mint a maga magyarjait. Különösen kegyelte Tatár nevű fejedelmüket, aki kúnjaival sok gazságot követett el a magyarok ellen. «A magyarok pedig hallván, hogy a király halálán van, leöldöklék a kúnokat, kik javaikat ragadozzák vala. S a kúnok fejedelme, Tatár, panaszt tőn a királynak emberei leöletése felől. A király azt véli vala elméjében, hogy betegsége valamennyire könnyebbedett; amint Tatárt könnyezve s a többi kúnokat körülötte jajgatva látta, minthogy szerfölött szereti vala őket, elmordula s mondá: Ha felgyógyulok, mindegyikért, akit közöletek megöltek, tizet ölök meg; most már életem felől ne essetek kétségbe, mert meggyógyultam. S ezt mondván, kinyujtotta kezeit a kúnokra, kik is nyakra-főre rohanának kezei csókolására és a nagy tolongásban ránehezkedének a királyra; miért is a nyavalyába visszaesvén kimúlék a világból. De midőn halálra vált, az országról lemondván, barátruhába öltözött uralkodásának tizennyolcadik esztendejében és eltemettetett Váradon.»

Két tragikus eseménnyel fejeződik be a krónika Zách Felicián merényletével és Károly királynak az oláh vajda ellen indított hadjáratával. Urunk 1330. esztendejében a békeháborító és konkolyhintő ördög egy Zách-nemzetségbeli Felicián nevű őszbevegyült vitéz szívébe azt sugallá, hogy Károly királyt, Erzsébet királynét és két fiukat, Lajost és Endrét, ölje meg. Zách Felicián Visegrádon, mikor a királyi család ebédnél ült, a király asztala elé állt s éles kardját kirántva, irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, királynét és fiaikat, de a könyörülő Isten nem engedte, hogy végrehajtsa tervét. «Mindamellett is a király jobbkezét könnyedén megsebzé; de, fájdalom, a szentséges királyné jobbkezének négy ujját, melyekkel a szegényeknek, nyomorultaknak és szerencsétlen személyeknek alamizsnát osztogat vala, egyben lecsapá; mely ujjaival számtalan egyházaknak különféle kézimunkákat varr és az oltároknak és papoknak drága bársony ékességeket és kelyheket fáradhatatlanul küldöz vala» Mikor az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, a gyermekek nevelői közbevetették magukat, fejükön halálos sebeket kaptak, de mind a két gyermek megmenekült. Ekkor egy bátor ifjú Feliciánra rohant, csákányával a földre terítette és az ajtókon benyomuló királyi bajvívó vitézek kardélre hányták a merénylőt. Összevagdalt testének darabjait különböző városokba küldték szét, fiát és szolgáját lófarkra kötve szaggatták ízekre; nemzetségének számos tagját kegyetlenül lemészárolták. «Klára nevű gyönyörű szűz leányát is a királyi udvarból kivonszolják s orrát és ajkait oly csúful levagdalván, hogy csak a fogai látszottak s két kezéről nyolc ujját levágván, hogy csak a két hüvelyke maradt, lóháton félholtan több város utcáin meghurcolják és a szerencsétlent ilyen szavakat kiáltani kényszerítik: Ilyen büntetéssel lakoljon, aki a királyhoz hűtelen!… Igy tehát a boldogtalan Felicián felségsértés bűnébe esett, megháborította az országot, kiirtotta tulajdon magvát, meggyalázta és elvesztette nemzetségét, ebek étkévé lett s e világból kiszabadulván, megkötöztetett az alvilágban s eltemettetett a pokolban:» Hogy miért történt a merénylet, elhallgatja a krónika, azt azonban feljegyzi, hogy addig, míg ez az eset történt, Károly király kedvező szelekkel hajózott, de most elfordult tőle a szerencse s legközelebbi háborújában megveretett vala.

Mert ugyanazon esztendőben, amikor Felicián családját kipusztították, Károly király meg akarta semmisíteni Bazarád oláh vajdát, jóllehet az oláh vajda követei útján alázatosan könyörgött a király kegyelméért. De Károly fenhéjázó elmével ekképen szólt az oláh vajda követeihez: «Igy mondj átok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora, rejtekéből majd kihúzom szakállánál fogva». Akkor egy Dancs nevezetű hű zászlós úr, zólyomi és liptói ispán, a király elé járult: «Uram, nagy alázatossággal s tisztességedre beszél Bazarád; azért királyi jóindulatod kedvezésével és kegyelmed teljes hajlandóságával szíveskedjél neki leveledben válaszolni». De a király kevély szavait ismétlé és a józanabb tanácsot félretéve, azonnal berontott az oláhok országába. Ismeretlen vidékre kerülve, eltévedtek a magyar csapatok s visszavonulásukban az oláhoktól megszállt bércek szakadékaiba jutottak. S hullottak a magyarok, ifjak és öregek, papok és nemesek, főurak és közemberek nap-nap után. A király is csak úgy menekült meg, hogy megcserélte ruháját egyik nemesének egyszerű öltözetével s helyette az önfeláldozó magyar urat verték agyon az oláhok. Károly megmenekült. «Körülötte ugyanis kőfal gyanánt állnak vala Dancs, fiával, Lászlóval és a királyi udvar más vitézeivel és Márton mester, Berend fia, kik mindnyájan magukra veszik vala a záporeső gyanánt omló nyilak és kardok csapásait, hogy a király életét a fenyegető haláltól megmentsék. S köröskörül a sereg mellett mindenütt úgy hull vala a sok eb oláh is, mint a legyek, melyeket az édes ír elbódított, amint a keresztény népet és Krisztus fölkent papjait irgalmatlanul öldökölték. Mely oláhokat, kiket ott a magyarok leöltek, csak a pokolbeli furfangos számvevő szedett számba. A király azután ilyen kimenetellel mene Temesvárra és azután haladéktalanul Visegrádra. Egyébiránt, minthogy a magyarok mindenütt igen erős és kemény csatákat vívtak, ez azért esett rajtok, hogy gyakori győzedelmeik miatt el ne kevélyedjenek, vagy legalább, ha már elkevélyedtek, megfenyíttessenek, hogy alázatosságot tanuljanak és bizonyítsák meg, hogy a mennyei szeretet kegyelmét az atyai fenyíték ostora által annál bővebben megérdemlik. Mert megfenyíti az Atya-Isten, akiket szeret.»

Márk kanonok bizonyára Nagy Lajos király megbízásából állította össze a magyarok történetét. A rendelkezésére álló régebbi krónikákat és legendákat egységes egésszé kerekítette ki s munkájához hozzácsatolta Vencel, Ottó és I. Károly történetét. Krónikája befejezetlenül maradt. Fennmaradt kézirata valószínűleg nem Márk kanonok írása, hanem az eredeti fogalmazás díszesen kiállított példánya. A finommunkájú, fényes kódexet kétségtelenül a magyar királyi udvar számára másolta és festette valamelyik akkori művész. A legszebben megírt magyar krónika egyben a legékesebb köntösű magyarországi latin kódex is.

Márk kanonok kéziratoskönyve olyan költői módon mondja el az árpádkori magyar eseményeket, mint egyetlen más hazai krónika sem. Az olvasó előtt hatalmas jelenetekben vonul el a magyar középkor. Epikus részletességű csataleírások, megkapó párbeszédek, szép hasonlatok és képek váltogatják egymást az árpádházi királyoknak ebben a nemzeti mondákkal átszőtt remek históriájában.

A krónika szerzője, MÁRK kanonok, előkelő nemes családból származott, maga is dunántúli földbirtokos volt, Károly Róbert uralkodása végén a király nejének udvari papja, Nagy Lajos uralkodása elején Buda egyik plébánosa, emellett a királyi kápolna gondozója, a kápolnában őrzött királyi levéltár őre, veszprémi kanonok, utóbb szerémi prépost, 1358-ban székesfehérvári őrkanonok. Pályája azt mutatja, hogy a királyi családnak nemcsak udvari történetírója, hanem nagyon kegyelt embere is volt. Nagy Lajos egy alkalommal külön is írt érdekében a pápának, hogy meglevő egyházi javadalmai mellé új javadalmat kaphasson. Utoljára 1358-ban találkozunk nevével. Ekkor Székesfehérvárt saját házában lakott, dúsjavadalmú állása volt s az ottani koronázó bazilikában ő őrizte a királyok sírjait s az egyház kiváltságleveleit.

Márk személyét a legújabb időkig homály fedte, azért kéziratát jobbára Bécsi Képes Krónika néven emlegették. A krónikával kapcsolatosan a XVI. század végén merült fel a Márk név, amikor Baranyai Decsi János azt írta egyik munkájában, hogy Turóczi János a maga krónikájának régebbi történeti anyagát egészében Marcus kéziratából vette át. (Syntagma institutionum juris imperialis ac Ungarici. Kolozsvár, 1593.) – Ezen a nyomon indulva, Horvát István is, Toldy Ferenc is Márknak tulajdonították a krónika szerzőségét. (Marci chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867.) – Békesi Emil meg is jelölte a szerzőt annak a Márk nevű ferencrendi szerzetesnek személyében, aki az első Anjouk idején a Szent Jánosról nevezett budai kolostorban élt. (Magyar írók az Anjouk és utódaik korában Katolikus Szemle. 1899. évf.) – A kérdést Jakubovich Emil kutatásai oldották meg; a Márk személyéhez fűződő bizonytalanságot és homályt ő oszlatta el. Megállapította, hogy a nevezetes krónikaíró Kálti Szomajon fiának, Mihálynak fia volt, neve Kálti Márkus, családjának ősi birtoka a veszprémmegyei Bánk község mellett fekvő Kált-puszta. Életének fontosabb adatait is ő állította egybe. (Adalékok legrégibb nyelvemlékeink, okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1925. évf.)

Hogy Márk krónikájának régi szövegei milyen krónikások nevéhez fűződnek, azaz az egyes évszázadok során kik írták meg a magyar királyok történetét, erre nézve számos feltevés van. Történetírásunk nem fukar hipotézisek alkotásában. A Márk krónikájának alapjául szolgáló Gesta Hungarorum írásának helyére és szerzőire nézve Hóman Bálint minden feltehető vonatkozást egybeállított. (A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.) Mások ismét más eredményekre jutottak. Karácsonyi János például úgy vélekedett, hogy a Bécsi Képes Krónikának a XII. század első harmadára vonatkozó részeit Botfia János, a II. Béla király korában élő dömösi prépost és királyi jegyző, írta (A megvakított Álmos herceg krónikása. Századok. 1928. évf.); ugyanolyan vitatható feltevés ez, aminőhöz hasonló bőven akad a magyarországi középkori kútfőkkel foglalkozó történetírók munkáiban. Hasonló ez az Anonymus-kérdéshez. Nemzedékről-nemzedékre új és új hipotézisek váltogatják egymást.

Kiadások. – A krónikának színes képekkel és színezett betűkkel gazdagon díszített kéziratát a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi. Innen ered leginkább használatos neve: a Bécsi Képes Krónika. – Hasonmásokkal ellátott gyönyörű kiadása Toldy Ferenc bevezetésével és Szabó Károly mesteri fordításával jelent meg: Marci chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867. (A kötetet Emich Gusztáv nyomdatulajdonos adta ki az 1867-es kiegyezés örömünnepére s I. Ferenc József császárnak és királynak, a «magyar szabadság visszaállítójának» tiszteletére. Szabó Károlynak itt megjelent fordításából valók a föntebb közbeszőtt idézetek.) – Újabb szövegkiadása Mátyás Flóriántól Historiae Hungaricae fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883.

Irodalom. – Toldy Ferenc előszava a Bécsi Képes Krónika első kiadásához: Marci chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Negovetich Artur: De Marci chronicae de rebus gestis Hungarorum latinitate. Egyetemes Philologiai Közlöny. II. pótkötet. 1890. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. II. köt. Budapest, 1893. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Vértesy Jenő: A Képes Krónika irodalmi jelentősége. Századok. 1905. évf. – Domanovszky Sándor: A Pozsonyi Krónika és a kisebb latinnyelvű prózai szerkesztések. U. o. 1905. évf. – Dékáni Kálmán: A Bécsi Képes Krónika. Erdélyi Múzeum. 1915. évf. – Zsinka Ferenc: A Bécsi Képes Krónika török bejegyzései. Magyar Könyv szemle. 1923. évf. – Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925. – Jakubovich Emil: Adalékok legrégibb nyelvemlékeink, okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1925. évf. – Karácsonyi János: A megvakított Álmos herceg krónikása. Századok. 1928. évf. – Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről. Budapest, 1928.(forrás: Latin Irodalom)