Válaszom az, hogy normális esetben egészen biztosan a női kajak
négyes 500 méteres versenye volt életem utolsó olimpiai közvetítése.
Nekem Tokiót el kell felejteni.
Önnél sosem lehet tudni.
Ez mondjuk igaz. Erről a britek evezőse, Steve Redgrave története jut
az eszembe. Redgrave 1984 és 1996 között négy olimpián négy aranyérmet
nyert. Atlantában azt mondta, hogy befejezte, soha többet nem látják őt
ötkarikás játékokon versenyezni. Erre mi történt? Megjelent Sydney-ben,
és megnyerte pályafutása ötödik olimpiai bajnokságát.
Szóval,
nem tervezem a tokiói utat, de mit lehet azt tudni? Ezzel együtt
szerintem nincs semmilyen komoly esélye annak, hogy a tokiói olimpiáról
közvetítsek.
Meg az embernek muszáj önkritikusnak lennie. A beszédem
érezhetően lassabb, mint pár esztendeje. Talán akad már egy-két
hangképzési hibám is. A hangom szerencsére még a régi, és a stílusom sem
változott. A világot ma is úgy látom, ahogyan tizenévesen.
Sportolóközpontú ember voltam és maradtam. Azt mondják rólam, hogy az
úgynevezett régi (rádiós) iskola egyik utolsó mohikánja vagyok.
Egy picit térjünk még vissza a riói kajak-kenu versenyekre.
1996-ban Vass István Zoltán többek között azért fejezte be Atlantában
sportriporteri pályafutását, mert nem akarta azt megélni, hogy elront
egy kajak-kenu befutót. Azaz, hogy mást mond be győztesnek, mint aki
valójában nyert. Mindez nem futott át a fején akár 2008-ban Pekingben,
akár négy évvel később Londonban? Hiszen ezeken az olimpiákon is ön
közvetítette a kajak-kenut.
Egyáltalán nem. Pista mindig is közéleti riporternek tartotta magát.
Őt eléggé zavarta, hogy a sport az egyes médiumok szervezeti
felépítésében valahol a hátsó sorokban helyezkedett el. Mást ne mondjak, a napilapokban is az utolsó oldalon vannak a sporthírek.
Szóval, Vass többre vágyott ennél. Nagyon sajnálom, hogy elfordult a
sporttól, mert egy kitűnően közvetítő, egyedi humorú és roppant művelt
kolléga volt. A kérdésre visszatérve, azt hiszem, én már megengedhetem
magamnak a tévedést. Ami nem jó dolog, de ezen görcsölni még rosszabb.
Ha
elrontok valamit, nevessenek ki, de azért ennél vannak fontosabb dolgok
is az életben. Sosem felejtem el, amikor tavaly egy nappal a finálék
előtt megérkeztünk a milánói kajak-kenu vb-re. Az első, akivel
találkoztam, a Magyar Televízió riportere volt. A kolléga közölte, hogy inkább hazamegy, mert innen lehetetlenség közvetíteni.
A riporterállást valóban nem ideális helyre építették, mert a pálya
utolsó 200 méteres szakaszából 120 métert nem lehetett látni. A 200
méteres versenyszámoknál ez remek dolog. Aztán eljött a szombat, majd a
vasárnap, a rádióközvetítések rendben elhangzottak, semmiféle hiba nem
történt. Ezért mondom azt, hogy felesleges az ilyen dolgokon az embernek
izgatnia magát.
A nyolcvanas években az ön keze alatt formálódott és alakult
ki minden idők legjobb rádiós sportszerkesztősége. Osztályvezetőként
olyanokkal dolgozhatott együtt, mint a már említett Vass István Zoltán,
vagy Radnóti László, Molnár Dániel, Török László, Deák Horváth Péter és
Bárdos András. Ez a csapat aztán lassan szétesett, és ma már Deák
Horváth mellett ön maradt hírmondónak. Nem rossz érzés ebbe
belegondolnia?
Az élet már csak ilyen. A Magyar Rádió történetében a sport mindig is fontos szerepet töltött be.
Pluhár István és Szepesi György két egészen kiemelkedő egyéniség volt. Az
ön által felsoroltak valóban egyfajta riporteri Aranycsapatot alkottak.
Hozzáteszem azonban, hogy Bárdos András például nem jutott el
rádiósként olimpiára. Az 1988-as szöuli játékokon dolgozó hat közvetítő
ember – Vass István Zoltán, Török László, Deák Horváth Péter, Molnár
Dániel, Radnóti László és jómagam – tényleg egészen kiemelkedő munkát
végzett.(Részlet)(forrás:Origo)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése