Novotny Zoltán: "Nekem Tokiót el kell felejteni."

Válaszom az, hogy normális esetben egészen biztosan a női kajak négyes 500 méteres versenye volt életem utolsó olimpiai közvetítése. Nekem Tokiót el kell felejteni.
Önnél sosem lehet tudni.
Ez mondjuk igaz. Erről a britek evezőse, Steve Redgrave története jut az eszembe. Redgrave 1984 és 1996 között négy olimpián négy aranyérmet nyert. Atlantában azt mondta, hogy befejezte, soha többet nem látják őt ötkarikás játékokon versenyezni. Erre mi történt? Megjelent Sydney-ben, és megnyerte pályafutása ötödik olimpiai bajnokságát.

Szóval, nem tervezem a tokiói utat, de mit lehet azt tudni? Ezzel együtt szerintem nincs semmilyen komoly esélye annak, hogy a tokiói olimpiáról közvetítsek.
Meg az embernek muszáj önkritikusnak lennie. A beszédem érezhetően lassabb, mint pár esztendeje. Talán akad már egy-két hangképzési hibám is. A hangom szerencsére még a régi, és a stílusom sem változott. A világot ma is úgy látom, ahogyan tizenévesen. Sportolóközpontú ember voltam és maradtam. Azt mondják rólam, hogy az úgynevezett régi (rádiós) iskola egyik utolsó mohikánja vagyok.
Egy picit térjünk még vissza a riói kajak-kenu versenyekre. 1996-ban Vass István Zoltán többek között azért fejezte be Atlantában sportriporteri pályafutását, mert nem akarta azt megélni, hogy elront egy kajak-kenu befutót. Azaz, hogy mást mond be győztesnek, mint aki valójában nyert. Mindez nem futott át a fején akár 2008-ban Pekingben, akár négy évvel később Londonban? Hiszen ezeken az olimpiákon is ön közvetítette a kajak-kenut.
Egyáltalán nem. Pista mindig is közéleti riporternek tartotta magát. Őt eléggé zavarta, hogy a sport az egyes médiumok szervezeti felépítésében valahol a hátsó sorokban helyezkedett el. Mást ne mondjak, a napilapokban is az utolsó oldalon vannak a sporthírek.  Szóval, Vass többre vágyott ennél. Nagyon sajnálom, hogy elfordult a sporttól, mert egy kitűnően közvetítő, egyedi humorú és roppant művelt kolléga volt. A kérdésre visszatérve, azt hiszem, én már megengedhetem magamnak a tévedést. Ami nem jó dolog, de ezen görcsölni még rosszabb.

„Ha elrontok valamit, nevessenek ki, de azért ennél vannak fontosabb dolgok is az életben“Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha elrontok valamit, nevessenek ki, de azért ennél vannak fontosabb dolgok is az életben. Sosem felejtem el, amikor tavaly egy nappal a finálék előtt megérkeztünk a milánói kajak-kenu vb-re. Az első, akivel találkoztam, a Magyar Televízió riportere volt. A kolléga közölte, hogy inkább hazamegy, mert innen lehetetlenség közvetíteni.  A riporterállást valóban nem ideális helyre építették, mert a pálya utolsó 200 méteres szakaszából 120 métert nem lehetett látni. A 200 méteres versenyszámoknál ez remek dolog. Aztán eljött a szombat, majd a vasárnap, a rádióközvetítések rendben elhangzottak, semmiféle hiba nem történt. Ezért mondom azt, hogy felesleges az ilyen dolgokon az embernek izgatnia magát.
A nyolcvanas években az ön keze alatt formálódott és alakult ki minden idők legjobb rádiós sportszerkesztősége. Osztályvezetőként olyanokkal dolgozhatott együtt, mint a már említett Vass István Zoltán, vagy Radnóti László, Molnár Dániel, Török László, Deák Horváth Péter és Bárdos András. Ez a csapat aztán lassan szétesett, és ma már Deák Horváth mellett ön maradt hírmondónak. Nem rossz érzés ebbe belegondolnia?
Az élet már csak ilyen. A Magyar Rádió történetében a sport mindig is fontos szerepet töltött be.
Pluhár István és Szepesi György két egészen kiemelkedő egyéniség volt. Az ön által felsoroltak valóban egyfajta riporteri Aranycsapatot alkottak. Hozzáteszem azonban, hogy Bárdos András például nem jutott el rádiósként olimpiára. Az 1988-as szöuli játékokon dolgozó hat közvetítő ember – Vass István Zoltán, Török László, Deák Horváth Péter, Molnár Dániel, Radnóti László és jómagam – tényleg egészen kiemelkedő munkát végzett.(Részlet)(forrás:Origo)