Antall és a külföldi befektetők
A néhai miniszterelnök közvetlen munkatársainak nyilatkozata
MN, 2015. november 26., csütörtök 09:17
Antall József Tudásközpont
Alulírottak, az Antall-kormány egykori tagjai és Antall
József közeli munkatársai tiltakozunk a Duna Televízió csatornán futó
Szabadság tér '89 című sorozatban a néhai miniszterelnök személyének és
politikájának rendszeresen hamis színben történő beállítása ellen.
Különösen fölháborító volt a november 18-i adás. A vádlott látszólag
„csak" az akkor a republikánus George Bush vezette Egyesült Államok
volt, azon belül a hazánkba érkezett amerikai befektetők, az őket
úgymond idecsábító Mark Palmer volt nagykövet és a mögöttük álló
politikai erők. A műsorban megszólaló Tőkéczki László, Bogár László és
Fricz Tamás szerint azonban az MDF vezette kormány idején a magyar
nemzeti vagyon elherdálása, elkótyavetyélése folyt, amiért a naiv vagy
befolyásolható Antall a felelős.
Az immár rendszeresen ilyen állításokat hangoztató Bogár László neve alatt szerényen az állt a műsorban, hogy volt országgyűlési képviselő. Ő azonban 1990–94 között, az Antall- és Boross-kormányok teljes fennállása alatt a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkára volt. Ha igazak volnának a műsorban tett állítások, akkor vajon annak idején Bogár Lászlónak nem lett volna lehetősége föllépni az állítólag káros gazdaságpolitikai döntések ellen? Vagy lemondani és a nyilvánosság elé állva figyelmeztetni a „mesterkedésekre", ahogy a műsorban javasolták? A mostani Bogár László szerint a rendszerváltozással a nemzeti jövedelemből annyit veszítettünk, mint a II. világháborúban. A „jótékony" befektetők értelmezése szerint áron alul vásároltak föl mindent, hatalmas profitot szereztek, azt kivitték, majd a csődbe vitt cégeket hátrahagyva eltávoztak. Ez „hanyag vagy hűtlen kezelés" volt, ehhez hasonlóra szerinte nem volt példa térségünkben.
Fricz Tamás a műsorvezető kérdésére megerősítette, hogy az úgynevezett MDF–SZDSZ-paktumot külföldi bankárok nyomására kötötte meg Antall. Ezt maga sem hiheti el. Köztudott, hogy 1990-ben a hatályos alkotmány szerint szinte minden törvény meghozatalához – ideértve a költségvetést és az adótörvényeket is – az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatára volt szükség. Antall ezért megállapodott a szabad demokratákkal, hogy alkotmánymódosítással a kormányzáshoz feltétlenül szükséges törvényeket kiengedik a kétharmados körből, a köztársasági elnök pedig az '56-os és kisgazda múltú Göncz Árpád lesz. E „paktum" alternatívája az SZDSZ-szel közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. Ez pedig lényegesen nagyobb befolyást engedett volna a szabad demokratáknak, mint amilyet az egyszeri megállapodás jelentett.
1990-ben a legfőbb nyomást a kommunistáktól örökölt gazdasági helyzet, az Európában legnagyobb fejenkénti államadósság, a kifosztott államkincstár jelentette. Fricz Tamás azt is állította, hogy a hálás Németország 3 milliárd márkát és az államadósság enyhítését kínálta hazánknak, de erre Antall nem tartott igényt, „úriemberként vállalta a tartozások kifizetését". Alulírottak egyhangúan állíthatjuk, hogy ilyen gáláns felajánlás nem történt, és az adósságteher könnyítését sem ajánlották föl a vezető nyugati országok – ahogy ezt nem teszik meg ma Görögország esetében sem. Ellenkezőleg, maga a stratégiai kérdésekben jó szövetséges Kohl kancellár volt az, aki Antall 3 milliárd dolláros gazdaságélénkítő programra irányuló segélykérését a G7-országok nevében elhárította. Vagyis a valóságban nem felajánlás, hanem elutasítás történt. E történet koronatanúi ott szerepelnek a jelen nyilatkozat aláírói között.
Szó esett még a műsorban Soros György 1990-es ajánlatáról, miszerint a magyar ipar részvényeiért, a nemzeti vagyon javának átengedéséért egy általa képviselt befektetőcsoport „megvenné", kiváltaná a magyar államadósságot. Ezt az ajánlatot azonban éppen Antall József utasította el keményen, ez vezetett Soros és az Antall-kormány viszonyának végső megromlásához. A gazdasági kérdésekkel, befektetésekkel sosem foglalkozó Tom Lantos képviselőt pedig a műsor összemosta az amerikai üzleti körökkel, azt a sztereotípiát erősítve, hogy úgymond „a nemzetközi zsidó tőke" tette tönkre hazánkat. Az ilyen állítások sora nemcsak rosszhiszeműség és demagógia, de a tudatlanság és a hiteltelenség kérdését is felveti a műsorral kapcsolatban.
A valóság az, hogy a negyvenes–ötvenes években a kommunisták által ellenszolgáltatás nélkül államosított vagyont a piacgazdaságban mindenképpen magánkézbe kellett adni. Az Antall-kormány rövid időn belül véget vetett a rendszerváltozás előtt megindult szabályozatlan vagyonmozgásoknak, és bár a privatizáció mindig, a világon mindenütt vitatott és visszaélésekre is alkalmat adó folyamat, térségünkben – nyugodtan elmondhatjuk – nálunk indult el a legtisztább és leghatékonyabb formában. Kormányzati felelőse Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter, későbbi köztársasági elnök volt. A veszteséges, pazarló és feljavíthatatlan vállalatok csődbe jutásának nem volt életképes alternatívája. Az Antall-kormány azonban – szemben az 1994-ben rákövetkező szocialista–szabad demokrata koalícióval – nem engedélyezte többségi külföldi tulajdon szerzését száz nemzeti fontosságú vállalat, valamint a közüzemek esetében. Támogatta viszont a külföldi tőkebevonást, amelynek keretében nem a műsorban említett „kizsákmányolók", hanem az Audi, a Suzuki, a Samsung, a General Motors, a United Technologies és más nagyvállalatok teremtettek a munkahelyek számát növelő vállalkozásokat, amelyek máig meghatározói gazdasági fejlődésünknek.
Az öröklött és nyomasztó államadósság kézben tartásához kemény, de sikeres megállapodást kötött az Antall-kormány a Nemzetközi Valutaalappal, a lejáró adósságok finanszírozását pedig megoldotta a nemzetközi tőkepiacról. Az országot úgy adtuk át a következő kormánynak, hogy az MNB devizatartalékát négyszeresére, tehát biztonságot adó szintre növeltük, hitelminősítési besorolásunkat pedig BB pluszra, a szlovák és a lengyel minősítés fölé emeltük. Eközben az Antall-kormány a hazai kis- és középvállalkozásokat számos formában (Start-hitel, Egzisztencia-hitel) segítette, de több külföldi kormány (az amerikai, a német, a brit) is vállalkozási alapokkal támogatta a gazdasági átalakulást. Az Európai Közösségek a PHARE-program keretében nyújtottak értékes szakmai és pénzügyi segítséget.
A rendszerváltozás folyamatát bemutató november 18-i adásban és a hasonló műsorokban a nemzeti érdeknek, az új magyar vállalkozásoknak erről az erőteljes antalli képviseletéről nem esik szó. És ez a hamis kép csak egy eleme annak a törekvésnek, amely e műsorban, de más médiafórumokon is egy kis szélsőséges gondolkodású kör részéről Antall József személyének és politikájának hol nyílt, hol sugalmazott lejáratását tűzte ki célul.
Antall József és kormánya a szociális piacgazdaság értékrendje szerint, a nemzeti érdeket és a magyar sajátosságokat szem előtt tartva, szuverén módon szabta meg a maga társadalom- és gazdaságpolitikáját. Történelmi visszatekintésben, ahogy ezt a pártatlan külső megfigyelők akkor és azóta is megítélik, a magyar rendszerváltozás első – és egyben legnehezebb – szakasza tiszteletre méltó módon zajlott le. A magyar társadalomnak és benne az akkori kormánynak a teljesítményét elvitatni a történelem meghamisítása lenne.
Ahogy nem vitatja el a jelenlegi polgári kormánykoalíció sem. Vezetői többször kiemelték, hogy az Antall-kormány volt az ő rendszerváltoztató törekvéseik előfutára. Személyesen pedig ismételten lerótták tiszteletüket Antall József emberi nagysága és műve előtt, hiszen ők maguk is vele együtt harcolták végig az új magyar demokrácia alapításának nem egy nehéz csatáját. Az a magyar közép, amely Antall József kormánykoalíciójának társadalmi támogatottságát biztosította, a mai jobbközép nemzeti kormány támogatóinak is derékhadát adja. A fenti rágalmak ezért nem pusztán az aláírókat sértik, hanem a magyar társadalom jelentős részének az igazságérzetét, és aggályokat vetnek fel a nemzeti média egyes részeinek működésével kapcsolatban is.
Bod Péter Ákos volt ipari miniszter
Boross Péter volt belügyminiszter
Entz Géza volt államtitkár, a Határontúli Magyarok Hivatalának elnöke
Granasztói György volt nagykövet
Hieronymi Ottó volt gazdasági tanácsadó
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter
Kodolányi Gyula volt államtitkár, külpolitikai főtanácsadó
Kónya Imre volt MDF-frakcióvezető
Marinovich Endre volt kabinetfőnök
Martonyi János volt közigazgatási államtitkár
O'sváth György volt gazdasági tanácsadó
Tar Pál volt nagykövet
Az immár rendszeresen ilyen állításokat hangoztató Bogár László neve alatt szerényen az állt a műsorban, hogy volt országgyűlési képviselő. Ő azonban 1990–94 között, az Antall- és Boross-kormányok teljes fennállása alatt a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának politikai államtitkára volt. Ha igazak volnának a műsorban tett állítások, akkor vajon annak idején Bogár Lászlónak nem lett volna lehetősége föllépni az állítólag káros gazdaságpolitikai döntések ellen? Vagy lemondani és a nyilvánosság elé állva figyelmeztetni a „mesterkedésekre", ahogy a műsorban javasolták? A mostani Bogár László szerint a rendszerváltozással a nemzeti jövedelemből annyit veszítettünk, mint a II. világháborúban. A „jótékony" befektetők értelmezése szerint áron alul vásároltak föl mindent, hatalmas profitot szereztek, azt kivitték, majd a csődbe vitt cégeket hátrahagyva eltávoztak. Ez „hanyag vagy hűtlen kezelés" volt, ehhez hasonlóra szerinte nem volt példa térségünkben.
Fricz Tamás a műsorvezető kérdésére megerősítette, hogy az úgynevezett MDF–SZDSZ-paktumot külföldi bankárok nyomására kötötte meg Antall. Ezt maga sem hiheti el. Köztudott, hogy 1990-ben a hatályos alkotmány szerint szinte minden törvény meghozatalához – ideértve a költségvetést és az adótörvényeket is – az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatára volt szükség. Antall ezért megállapodott a szabad demokratákkal, hogy alkotmánymódosítással a kormányzáshoz feltétlenül szükséges törvényeket kiengedik a kétharmados körből, a köztársasági elnök pedig az '56-os és kisgazda múltú Göncz Árpád lesz. E „paktum" alternatívája az SZDSZ-szel közös kormányzás, a nagykoalíció lett volna. Ez pedig lényegesen nagyobb befolyást engedett volna a szabad demokratáknak, mint amilyet az egyszeri megállapodás jelentett.
1990-ben a legfőbb nyomást a kommunistáktól örökölt gazdasági helyzet, az Európában legnagyobb fejenkénti államadósság, a kifosztott államkincstár jelentette. Fricz Tamás azt is állította, hogy a hálás Németország 3 milliárd márkát és az államadósság enyhítését kínálta hazánknak, de erre Antall nem tartott igényt, „úriemberként vállalta a tartozások kifizetését". Alulírottak egyhangúan állíthatjuk, hogy ilyen gáláns felajánlás nem történt, és az adósságteher könnyítését sem ajánlották föl a vezető nyugati országok – ahogy ezt nem teszik meg ma Görögország esetében sem. Ellenkezőleg, maga a stratégiai kérdésekben jó szövetséges Kohl kancellár volt az, aki Antall 3 milliárd dolláros gazdaságélénkítő programra irányuló segélykérését a G7-országok nevében elhárította. Vagyis a valóságban nem felajánlás, hanem elutasítás történt. E történet koronatanúi ott szerepelnek a jelen nyilatkozat aláírói között.
Szó esett még a műsorban Soros György 1990-es ajánlatáról, miszerint a magyar ipar részvényeiért, a nemzeti vagyon javának átengedéséért egy általa képviselt befektetőcsoport „megvenné", kiváltaná a magyar államadósságot. Ezt az ajánlatot azonban éppen Antall József utasította el keményen, ez vezetett Soros és az Antall-kormány viszonyának végső megromlásához. A gazdasági kérdésekkel, befektetésekkel sosem foglalkozó Tom Lantos képviselőt pedig a műsor összemosta az amerikai üzleti körökkel, azt a sztereotípiát erősítve, hogy úgymond „a nemzetközi zsidó tőke" tette tönkre hazánkat. Az ilyen állítások sora nemcsak rosszhiszeműség és demagógia, de a tudatlanság és a hiteltelenség kérdését is felveti a műsorral kapcsolatban.
A valóság az, hogy a negyvenes–ötvenes években a kommunisták által ellenszolgáltatás nélkül államosított vagyont a piacgazdaságban mindenképpen magánkézbe kellett adni. Az Antall-kormány rövid időn belül véget vetett a rendszerváltozás előtt megindult szabályozatlan vagyonmozgásoknak, és bár a privatizáció mindig, a világon mindenütt vitatott és visszaélésekre is alkalmat adó folyamat, térségünkben – nyugodtan elmondhatjuk – nálunk indult el a legtisztább és leghatékonyabb formában. Kormányzati felelőse Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter, későbbi köztársasági elnök volt. A veszteséges, pazarló és feljavíthatatlan vállalatok csődbe jutásának nem volt életképes alternatívája. Az Antall-kormány azonban – szemben az 1994-ben rákövetkező szocialista–szabad demokrata koalícióval – nem engedélyezte többségi külföldi tulajdon szerzését száz nemzeti fontosságú vállalat, valamint a közüzemek esetében. Támogatta viszont a külföldi tőkebevonást, amelynek keretében nem a műsorban említett „kizsákmányolók", hanem az Audi, a Suzuki, a Samsung, a General Motors, a United Technologies és más nagyvállalatok teremtettek a munkahelyek számát növelő vállalkozásokat, amelyek máig meghatározói gazdasági fejlődésünknek.
Az öröklött és nyomasztó államadósság kézben tartásához kemény, de sikeres megállapodást kötött az Antall-kormány a Nemzetközi Valutaalappal, a lejáró adósságok finanszírozását pedig megoldotta a nemzetközi tőkepiacról. Az országot úgy adtuk át a következő kormánynak, hogy az MNB devizatartalékát négyszeresére, tehát biztonságot adó szintre növeltük, hitelminősítési besorolásunkat pedig BB pluszra, a szlovák és a lengyel minősítés fölé emeltük. Eközben az Antall-kormány a hazai kis- és középvállalkozásokat számos formában (Start-hitel, Egzisztencia-hitel) segítette, de több külföldi kormány (az amerikai, a német, a brit) is vállalkozási alapokkal támogatta a gazdasági átalakulást. Az Európai Közösségek a PHARE-program keretében nyújtottak értékes szakmai és pénzügyi segítséget.
A rendszerváltozás folyamatát bemutató november 18-i adásban és a hasonló műsorokban a nemzeti érdeknek, az új magyar vállalkozásoknak erről az erőteljes antalli képviseletéről nem esik szó. És ez a hamis kép csak egy eleme annak a törekvésnek, amely e műsorban, de más médiafórumokon is egy kis szélsőséges gondolkodású kör részéről Antall József személyének és politikájának hol nyílt, hol sugalmazott lejáratását tűzte ki célul.
Antall József és kormánya a szociális piacgazdaság értékrendje szerint, a nemzeti érdeket és a magyar sajátosságokat szem előtt tartva, szuverén módon szabta meg a maga társadalom- és gazdaságpolitikáját. Történelmi visszatekintésben, ahogy ezt a pártatlan külső megfigyelők akkor és azóta is megítélik, a magyar rendszerváltozás első – és egyben legnehezebb – szakasza tiszteletre méltó módon zajlott le. A magyar társadalomnak és benne az akkori kormánynak a teljesítményét elvitatni a történelem meghamisítása lenne.
Ahogy nem vitatja el a jelenlegi polgári kormánykoalíció sem. Vezetői többször kiemelték, hogy az Antall-kormány volt az ő rendszerváltoztató törekvéseik előfutára. Személyesen pedig ismételten lerótták tiszteletüket Antall József emberi nagysága és műve előtt, hiszen ők maguk is vele együtt harcolták végig az új magyar demokrácia alapításának nem egy nehéz csatáját. Az a magyar közép, amely Antall József kormánykoalíciójának társadalmi támogatottságát biztosította, a mai jobbközép nemzeti kormány támogatóinak is derékhadát adja. A fenti rágalmak ezért nem pusztán az aláírókat sértik, hanem a magyar társadalom jelentős részének az igazságérzetét, és aggályokat vetnek fel a nemzeti média egyes részeinek működésével kapcsolatban is.
Bod Péter Ákos volt ipari miniszter
Boross Péter volt belügyminiszter
Entz Géza volt államtitkár, a Határontúli Magyarok Hivatalának elnöke
Granasztói György volt nagykövet
Hieronymi Ottó volt gazdasági tanácsadó
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter
Kodolányi Gyula volt államtitkár, külpolitikai főtanácsadó
Kónya Imre volt MDF-frakcióvezető
Marinovich Endre volt kabinetfőnök
Martonyi János volt közigazgatási államtitkár
O'sváth György volt gazdasági tanácsadó
Tar Pál volt nagykövet
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 11. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése