Hajdu Tibor: Rajk

Hajdu Tibor: A Rajk-per háttere és fázisai
1949. május 30-án késő este egy ÁVH-s különítmény, Péter Gábor személyes irányításával, elhurcolta lakásáról Rajk László külügyminisztert, országgyűlési képviselőt. Az eljárás minden tekintetben jogszerűtlen volt: az Országgyűlést, a kormányt nem értesítették előre, sőt a Magyar Dolgozók Pártja választott vezető szervei is csak utólag járultak hozzá a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság tagjának letartóztatásához. (Másnap reggelre, május 31-ére hívták össze a Központi Vezetőség ülését, de azon még nem számoltak be Rajk és társai sorsáról.) Rajk elfogatásakor már két hete az ÁVH kezei között volt Szőnyi Tibor képviselő, a KV tagja és káderosztályának vezetője helyettesével, Szalai Andrással együtt; őket ugyancsak a törvények és pártnormák felrúgásával fogták le, Rákosi és szűkebb klikkjének utasítására. Szőnyi sorsában napokon belül osztozott svájci emigránstársai közül Balabán Péter, Demeter György és felesége, Dobó János és felesége, Földi Iván, Kálmán András, Kojsza Ilona, Vági Ferenc és még néhány, a háború után Nyugatról visszatért emigráns. Május 23-án Cseresnyés Sándorral kezdték meg Rajk volt munkatársainak előállítását.
Már a fenti letartóztatások köre és időpontja bizonyítja, hogy „Rajk László és társainak perében” az eljárás, a per, a koncepció előkészítése, a hamis vádak „bizonyítása” a fővádlott, az állítólagos „ összeesküvés” fejének első kihallgatása előtt megindult; tucatnyinál több „ bűntársát” tartóztatták le, hogy kegyetlen kínzásokkal beismerő vallomást verjenek ki belőlük maguk, elvtársaik és elsősorban Rajk ellen. Miután Rajk „ összeesküvéséről” semmiféle bizonyítéka nem volt, mert nem lehetett az ÁVH-nak, ezek a vallomások azért voltak sürgősek, hogy rájuk hivatkozva lehessen rábírni Rajk letartóztatásának engedélyezésére – no nem az ügyészséget: Rákosit és a pártvezetőséget. Ez a módszer önmagában is elégséges bizonyíték a per és az azt megelőző eljárás törvénytelen, prekoncepció alapján lefolytatott voltára. Arról nem szólva, hogy a hasonló ügyekben a letartóztatás a bűnösség kimondását jelentette, prejudikálva a vádiratot és az ítéletet is.
A Rajk-pernek, noha itthon és külföldön óriási publicitása volt, sokat írtak róla, máig nincs tudományos feldolgozása. Bár elég gyorsan, a per után öt-hat évvel sor került a rehabilitációs eljárásra, azt a per emlékezetes nyilvánosságával ellentétben titokban folytatták le. Csak a fő felelős Rákosi bukása után került sor az áldozatok ünnepélyes temetésére 1956. október 6-án; a szónoklatok reményt nyújtottak az igazság feltárására, de nem ez történt. A Kádár-féle pártvezetés sajátos kompromisszumot kötött önmagával: biztosítja, hogy ehhez hasonló többet ne fordulhasson elő, de nem ad nyilvánosságot a Rajk-per (és a Kádár-per, a szociáldemokrata perek stb.) dokumentumainak. Az 1962. augusztusi – a munkásmozgalom üldözött résztvevőinek rehabilitálásáról szóló – párthatározattal le akarták zárni a párt történetének e fájdalmas fejezetét; olyannyira, hogy a határozat előkészítése során 1959-ben, illetve 1961-ben megsemmisítették a Rajk-per tárgyalási, nyomozati stb. iratait, köztük az egyes kihallgatásokról készült magnófelvételeket és azok legépelt szövegét.
Mikor 1974-ben végre megjelenhetett egy rövid Rajk-életrajz, a szerzők, a Párttörténeti Intézet munkatársai, nem kaptak engedélyt arra, hogy a Belügyminisztérium, a Legfőbb Ügyészség irattárában őrzött Rajk-dokumentumokat átnézhessék – még a saját munkahelyükön található titkos dokumentumokat sem! –, hiszen a pernek és okainak sem szentelhettek egy-két oldalnál többet. Az életrajz utolsó mondatával utalhattak csak arra, hogy Rajk ügyében még hátravan „ a teljes politikai és történelmi igazságtétel” . Mikor a hetvenes évek végén Litván Györggyel összeállítottuk Károlyi Mihály egykötetesre tervezett válogatott levelezését, a kézirat nem jelenhetett meg, mert nem voltunk hajlandók kihagyni belőle a Rajk- és Mindszenty-perre vonatkozó leveleket.
Csak külföldön jelenhettek meg a Rajk-per alapos cáfolatai, melyek közül kiemelkedik Fejtő Ferenc nagy tanulmánya rögtön a per után, majd 1963-ban Szász Béla „Minden kényszer nélkül” című könyvel; leleplezve a per lényegét és módszereit olyan pontosan, amennyire a dokumentumok ismerete nélkül lehetséges. (Szász például elhitte az ismert sztorit, hogy Kádár bírta rá Rajkot, tegyen büntetlenség fejében hamis vallomást, megnyugtatva: „a pártvezetőségben senki bűnösnek nem tartja” ,) 1990-ben jelent meg magyarul Hódos Györgynek, az egyik mellékper vádlottjának, „Kirakatperek” című könyve, melynek külön érdeme, hogy a külföldi irodalom kritikus felhasználásával beállítja a Rajk-pert a hasonló műperek rendszerébe.
Magam sohasem foglalkoztam a Rajk-per feldolgozásának gondolatával – ezt a büntetőjogban, eljárásjogban is járatos kutató tehetné meg, az elérhető tejes forrásanyag ismeretében. A Társadalmi Szemle 1992. áprilisi számában (előzőleg a Népszabadságban) leírtam, hogyan akadtam rá a Farkas-Kádár-Rajk találkozásról készült magnófelvétel ott közölt szövegére. A hosszas engedélyezési eljárás során végül lehetőséget kaptam további, elsősorban a Belügyminisztérium történeti irattárában őrzött dokumentumok, az 1954–1955-ös rehabilitációs eljárás iratanyagának átnézésére. sok titkos dokumentumot csak hallomásból vagy még úgy sem ismerek, mások publikálására eddig nem kaptam engedélyt. Ha mégis próbálkozom a lényeg vázlatos összefoglalásával – vállalva, hogy számos részkérdésben megcáfolhatnak – teszem azért, hogy megnehezítsem memoáristák és publicisták fantáziájának szabad szárnyalását.
Miért éppen Rajk?
Közismert, hogy a sztálini rendszert és másolatait kirakatperek jellemezték, e perek egyik funkciója a diktatúrát igazoló ellenségkép kialakítása, másik funkciója a vezetésen belüli hatalmi harcokban a vesztes elítélése. Ha a két szerep nehezen illett össze, a vádlottak körét megfelelő kombinációval kellett kiegészíteni.
A Mindszenty-per „sikerén” felbátorodott Rákosi-klikk, valamint az ÁVH és szovjet tanácsadói elérkezettnek látták az időt egy szovjet típusú a párton belüli ellenséget leleplező per lefolytatására. A magyar kommunista mozgalomnak volt saját ellenségképe, de azt a második sorba szorította az aktuális, majd még aktuálisabb sztálini ellenségkép. A párt ellenségének számítottak a „frakciók” vezérei és a „jobboldali” szociáldemokraták, ám látványos pert ellenük nem indítottak, elintézésük csendben történt. Az illegalitás nehéz éveiben a jelentősebb kommunisták nagy része is gyanússá vált ezért vagy azért: az 1949-es PB tagjainak legalább feléről cirkulált belső pártkörökben az árulás vádja, amit csak fel kellett volna melegíteni. Rákosi ezeket a vádakat csak akkor hallotta meg, ha szabadulni akart valakitől. Szívesen hagyott vezető poszton olyanokat, akikről tudott volt, hogy bármikor megzsarolhatók vitatott múltjukkal. Rákosinak az volt a fontos, hogy mint „ Sztálin legjobb magyar tanítványa” feltűnő módon kövesse a szovjet politika változásait, bizonyítsa, hogy fordulataitól egy nappal sem marad el. A Szovjetunióban 1939–1948 között szüneteltek a nagy perek, a párton belüli drámai leszámolások, de 1948–1949 telén új fordulat következett. Egyrészt készült a „leningrádi” nagy per (mely végül alig jutott a nyilvánosság elé, de ezt előre nem lehetett tudni), másrészt még Zsdánov halála előtt kampány indult „a Nyugat előtti hajbókolás” , az orosz tudomány és kultúra lebecsülése ellen. Majd 1948 végén feloszlatták a háború alatt jelentős nemzetközi szerepet játszott Zsidó Antifasiszta Bizottságot, antiszemita kampány indult a Szovjetunióban. Mindez „a kozmopolitizmus elleni harc” gyűjtőnevet viselte.
Ennek nyomán nálunk is gyanús lett mindenki, aki a háború alatt Nyugaton élt – az antifasiszta ellenállási mozgalmak résztvevői, még a régi kommunisták is, sőt azok leginkább, noha 1945 után közülük számosan kerültek fontos állásba. Az ÁVO-n már 1946 körül adatokat gyűjtöttek Szőnyi Tiborra és svájci csoportjára, majd figyelni kezdték az Angliából hazatérteket, utoljára, a Titóval történt szakítás után, a spanyol polgárháború önkéntesei váltak gyanússá. Mikor 1949. január 30-án az ÁVH engedélyt kapott Szőnyi és Szalai telefonjának lehallgatására, a kezdeményező Farkas Mihály még amerikai irányítás alatt álló, emigráns „kozmopolita” értelmiségiekből álló kémcsoportot akart produkálni. Ekkor még fel sem merült a nyomozás céljai között, hogy Rajk vagy éppen Pálffy György ilyen kémcsoporthoz tartozhatna. Szőnyiék amerikai, OSS kapcsolatai után érdeklődtek, szovjet mintára egy nyugatos – kozmopolita – zsidó értelmiségi kémpert akartak rendezni, mindenki okulására és a kozmopolita elemek megfélemlítésére. Minden jel arra mutat, hogy kezdetben a szovjet tanácsadók is az ilyen elképzeléseket támogatták. 1949 májusában már egy hete folytak a letartóztatások, s a tucatnyi gyanúsított kínvallatása meghozta az első „sikereket” : a hamis vallomásokat. Ekkor jött el Farkas Mihály és Péter Gábor nagy pillanata: elhatározták, hogy a Szőnyi-ügyből Rajk-ügyet csinálnak, hogy megszabaduljanak vetélytársuktól. Rajk telefonját május 23-a után kezdték el lehallgatni, ekkor tartóztatták le régi munkatársait: Cseresnyés Sándort, Szász Bélát, majd másokat is.
Egy perdöntő adat arra, hogy május előtt nem gondoltak Rajk-perre: a per „koronatanúja” Rajk ifjúkori ismerőse, Stolte István rendőrügynök, 1948 őszén vállalta, hogy felderítő tevékenységet folytat a magyar katonapolitikai osztály részére. 1955-ös ítélete szerint Stolte „” 1948 karácsonyán Szombathelyre jött, ahol a Kat. Pol. kiküldött tisztjével megállapodást létesítettek. Ettől kezdve rendszeres havi fizetés ellenében a Kat. Pol. részére szolgálatot teljesített. A terhelt aztán 1949 április végén is járt Magyarországon, amikor is a Kat. Pol. felhívására Budapesten folytatott megbeszéléseket. Tehát április végén még visszaengedték Nyugat-Németországba, akkor még nem tudták, hogy nagy szükség lesz rá itthon. Csak június 10-én hozták haza.
Csak május 23-án kezdték a letartóztatottakat Rajkkal fenntartott „kémkapcsolatukra” kihallgatni és egy héttel rá, május 30-án maga is egy cella foglya. Rajk ugyan se zsidó, se kozmopolita nem volt, sőt ezek ellenkezője: potenciális nemzeti kommunista. Rokonszenves volt a jugoszláv vezetésnek, a fiatalságnak, a népi kollégistáknak, a nem kommunista népi baloldalnak, még olyan kijelentést is tett, hogy „előbb magyarok vagyunk, azután kommunisták, kisgazdák vagy más pártiak” . A Tájékoztató Iroda határozata után nem állt Tito mellé, de állhatott volna; gyanúsítani lehetett.
Ellentéte Farkassal és Péterrel még 1946-ban kezdődött, mikor kinevezték belügyminiszternek és komolyan vette, hogy ő a miniszter. Első olvasásra ez nem tűnhet nagy hibának. Csakhogy mi következett belőle? Komolyan vette azt is, hogy a rendőrség államvédelmi osztálya az ő miniszteri hatáskörébe tartozik. Tehát utasításokat adott Péter Gábornak, számon kérte azok végrehajtását, beosztottai jelenlétében bírálta. Mi több, a Magyar Közösség „ összeesküvési” ügyében indított eljárást napról napra maga irányította. Rajk minisztériumi munkája befejeztével estefelé átment az ÁVO-ra, leült Péter íróasztalához és órákon át eligazítást tartott. Pétert ez annyira bántotta, hogy egy-két eset után, mikor jelentették Rajk érkezését, fáradtságára hivatkozva hazament.
Péter Gábor vallomása szerint: „Féltékenység és megsértődés dolgozott bennem. Éreztem, hogy ilyen eligazítást nem tudnék adni a kihallgatóknak, ez kisebbrendűségi érzést váltott ki belőlem és elkeseredést Rajk László iránt. Féltettem az ÁVO önállóságát. Rajk, megkerülve Pétert, utasításokat adott, főleg olyan beosztottainak, akiket jó képességűnek tartott és ezeket igyekezett megnyerni elképzeléseinek. Az államvédelmis tisztek többségét azonban gyengének tartotta, szerette volna mielőbb kicserélni a rendőrtiszti tanfolyamot jó eredménnyel végzett tanult fiatalokra. 1947 nyarán a NÉKOSZ-hoz fordult: adjanak tíz-húsz kollégistát (egyetemisták) a rendőrtiszti iskolára. A kollégisták közül ugyan mindössze három volt hajlandó jelentkezni, de még ez is árnyékot vetett a NÉKOSZ-ra. Volt vezetői 1949-ben nem ok nélkül tartottak egy NÉKOSZ-pertől...
A Rajk-ügy felülvizsgálatára készült 1954. október 19-i jelentés szerint (BM-vizsgálati főosztály): „Rajk László és Péter Gábor között igen komoly személyi ellentét volt, mely abból fakadt, hogy Rajk László mint belügyminiszter ellenőrzést gyakorolt a Politikai Rendőrség, illetve az Államvédelmi Osztály felett. Ezt Péter nem jó szemmel nézte, féltékeny volt rá és nem fogadta el Rajkot vezetőjének – Rajk László viszont igen rossz véleménnyel volt Péterről, akit gyenge képességűnek tartott, de lebecsülte az egész Államvédelmi Osztály munkáját is.”
Décsi Gyula volt államvédelmis-ezredes, majd igazságügyminiszter 1954. október 7-i vallomása szerint „Rajknak volt egy vitája, ami másfél éven keresztül tartott az ÁVH-val, a Péterrel. Különféle üzenetei voltak, amiket az ÁVH nem hajtott végre. Péter és Rajk között harc volt, mert az utasításait nem hajtották végre...”
Károlyi Márton volt államvédelmis-alezredes 1953. július 24-i írásbeli vallomása szerint Rajk „nem bízott Péterben és ezért az ÁVH-n egy másik vezetést akart létrehozni, amely az ő intencióinak megfelelően dolgozik. Ezért helyeztette ide Becket, Ráthot, Kálcsicsot, Kovácsot, megnyerte Péter emberei közül Mátrait és Tímárt. Elismerte, hogy Villányit tudatosan úgy irányította, hogy esetleg átvehesse Pétertől az ÁVH-t, mert az ő embere volt. ”
Péter Gábor saját állítása szerint 1947 végén írta első jelentését a pártvezetésnek, melyben Rajkot munkája szándékos szabotálásával vádolta. Az első beadványt továbbiak követték, az ellentét nem maradhatott ismeretlen a szovjet tanácsadók előtt sem, hiszen Péter Brankov jugoszláv követségi tanácsosnak, az UDBA budapesti emberének, sőt belgrádi látogatásakor V. Mie unovie , UDBA-tábornoknak is elpanaszolta, hogy nem élvez kellő önállóságot, a „magyarkodó” Rajk még az UDBA-nak kiadható információkat is szelektálja. Csakhogy ekkor, a hatalomért folytatott harcban, Rákosinak még szüksége volt Rajkra, sőt bizonyára lehetséges utódjának tekintette. 1948 áprilisában magához rendelte Pétert, és Farkas Mihály jelenlétében összeszidta – hagyjon fel a Rajk elleni intrikákkal, vegye tudomásul, hogy Rajk mint PB-tag és belügyminiszter „felelős az ÁVO munkájáért.”
Farkas Mihály nem vette védelmébe Pétert Rákosi előtt, de négyszemközt már korábban is biztosította együttérzéséről. Mint Péter Gábor is megállapítja, már 1947-ben nőtt Rajk tekintélye. „Kezdtek róla úgy beszélni, mint a párt második vagy harmadik emberéről. Elismerték. És ebben az időben kezdett Farkas Mihály a Belügyminisztériumról, a Belügy szelleméről, Rajk belügyi vezetéséről lekicsinylően, gúnyosan beszélni. ilyeneket: ť Nem mennek ott rendben a dolgok. A Belügy nincs a Párt kezében.Ť ”
„Nem tudom – így Péter Gábor – megengedhetem-e magamnak azt a mondatot, hogy Rajk népszerűségének növekedésével párhuzamosan tapasztaltam Farkas Mihály féltékenységének növekedését. A későbbiek folyamán mind gyakrabban érdeklődött a Belügyről. Rajkra és a belügyi vezetésre lekicsinylő megjegyzéseket tett, ť hej, ha én a belügyben maradtam volnaŤ ” – mondta.
Farkas ugyanis 1945-ben belügyi államtitkár volt Erdei Ferenc mellett, aki respektálta benne Moszkva emberét. Nyilvánvalóan bántotta, hogy a 45-ös választások után az annak valóban nem való Nagy Imre lett a belügyminiszter, s nem lévén értelme, hogy egyszerre két PB-tag üljön egy minisztériumban, őt visszahívták. Mikor végre sikerült Rajkot kiintrikálnia a BM-ből, s honvédelmi miniszter, sokcsillagos tábornok lett, nem csökkenő érdeklődéssel viseltetett a Rajkot követő belügyminiszterek, Kádár és Zöld Sándor iránt. Előbb „ tanítgatta” őket, majd vesztükre tört. Maga Rákosi mondta 1956-ban: „Farkas Mihály mindenki ellen áskálódott, különösen a mindenkori belügyminiszter ellen.”
Rajk hibája volt, hogy nem vette tudomásul: az igazi hatalom letéteményese az, akinek – mint Farkasnak, Péternek és az utóbbi helyetteseinek, a Moszkvában kiképzett Kovács Jánosnak, majd Szűcs Ernő ezredesnek – megfelelő moszkvai kapcsolata van. Rajk soha a Szovjetunióban nem élt, oroszul nem tudott, nem is keresett saját szovjet kapcsolatot magának. )Akár Kádár, aki azonban mint Rajk ellenlábasainak szövetségese lett belügyminiszter.) Nem ismerem Rajk 1948. augusztusi leváltásának, illetve külügyminiszteri megbízatásának pontos körülményeit, de a perrel kapcsolatos anyagok, így Rajknak Farkas Mihály és Kádár János által történt 1949. június 7-i kihallgatása, arra mutatnak, hogy ez nem egyszerű áthelyezés volt, hanem fenyegető bírálattal indokolt félreállítás.
„Farkas: Emlékezz arra, hogy mikor ott voltunk _Rákosi elvtárs lakásán és beszéltünk vele.
ajk: Emlékszem rá.
Farkas: Én is, és azt hiszem, Rákosi elvtárs is mondotta azt, hogy az eltávolításod a Belügyből, abban benne van a párt kritikája feletted.
ajk: Azt én tudom, azt én szó szerint vettem, és ki is értékeltem magamban.
Farkas: És ottan megmondtuk azt is, hogy már akkor is, Rákosi elvtárs beszélt erről, a Gerő beszélt erről, én is beszéltem erről, azt hiszem, Kádár is, mindnyájan beszéltünk erről, hogy nálad szovjetellenes magatartás tapasztalható.”
ajk magatartása külügyminiszteri kinevezése után azt mutatja: tudomásul vette, hogy mint első vonalbeli politikust félreállították. Addig sokan panaszkodtak fölényes, kioktató modorára; mint külügyminisztert inkább szórakozottnak, visszafogottnak jellemezték. Konfliktusok nélkül látszott tudomásul venni, hogy első helyettese Berei Andor, a régi Komintern-ember, ahogy mondani szokás „a miniszter első felettese volt” . Leváltották feleségét is, aki addig a Nőszövetség főtitkára volt, jelentéktelen állást kapott a pártközpont agitprop osztályán. Mindezt csendesen vették tudomásul, de már késő volt.
Rákosi ekkor még nem gondolhatott további lépésekre, sőt az 1949-es választás előtt ajk még a Népfront főtitkára is lett – talán nem fontos, de látványos pozíció. Farkasnak, Péternek azonban ez is sok volt, és mikor a „ svájci imperialista kémcsoport” ügye az előkészítés stádiumába került, váratlan húzással azt követelték a vádlottaktól: vallják be, hogy ajk volt a főnökük, a „rezidens” .
De hát csupán személyi pozícióharc tette volna Rajkot a kirakatper áldozatává? A személyi vetélkedésnek volt mélyebb, szociális háttere. A magyar munkásmozgalmat mindig több-kevesebb értelmiségellenesség jellemezte, már akkor is, mikor a vezetésben még általában munkások (vagy volt munkások) voltak többségben. Az MKP 1946-ban választott Központi Vezetőségének többségét alkották azok, akik néhány évvel előbb még fizikai munkásként dolgoztak. A helyi választott szervekben, vagy a szociáldemokrata pártban még inkább ez volt a helyzet. Viszont a kommunista miniszterek, államtitkárok, tábornokok a koalíciós években kevés kivétellel értelmiségiek. A „fordulat éve” , a hatalom egészének megragadása után élesen merült fel a kérdés: mi legyen a fő szempont a vezetők kiválasztásánál? Az így kiéleződött ellentéteket tudatosan kihasználták azok, akik összeállították a Rajk-per vádlottainak listáját. Aki ezt utólagos belemagyarázásnak véli, olvassa el a Rajk-ügyről szóló első BM-sajtóközleményt, amely hangsúlyozza, hogy a vádlottak között munkás vagy paraszt nincs. Szalai Andrást, aki eredetileg vasmunkás volt, a vádirat mérnöki diplomával ajándékozza meg.
Bár ajk neve a köztudatban a régi közigazgatási tisztviselők tömeges elbocsátásával, a „B-listázással” kötődött össze, párton belüli ellenfelei azt kifogásolták, hogy túl sok régi tisztet, tisztviselőt tartott meg és helyezett vezető beosztásba. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen szál, ami a valóságban összekötötte Szőnyivel és Szalaival: azok is szerették volna felhasználni az olyan szakembereket, akiknek nem volt kompromittált, fasiszta múltjuk.
Mennyire játszott szerepet ajk letartóztatásában – itt a letartóztatás, mint Kafka „Perében” , már az ítélet része – a múltjához fűződő gyanú? Csak feltételesen. Az illegalitás szinte minden kiemelkedő alakjának megvolt a maga legendája és antilegendája. Utóbbit a haragosok terjesztették: Rákosi Komintern-fegyelmijéről, Kádár gyengeségéről első lebukásakor, mások „ frakciós” vagy cionista múltjáról (Szalai esetében 13-14 éves korában); Kiss Károlyra a siralomházból ütötte Sallai Imre az árulás bélyegét; a szakszervezeti vezetők szóba álltak a rendőrséggel – sorolható tovább. Rajknál nem az a sajátos vonás, hogy voltak gyanakvó ellenségei, hanem hogy nem tudta megőrizni régi barátai nagy részét. A hatalom bűvöletében fennhéjázó, lekezelő volt gyakran velük szemben.
Így Széll Jenő a rehabilitációs vizsgálatnál elmondta: „visszajövetelekor, 1945-ben engem is úgy üdvözölt, mint régi barátját, harcostársát” , de mikor nagybudapesti párttitkár lett, „először azt tűnt fel, hogy nemcsak velem, de más régi elvtársakkal szemben (Köböl, Régi László) ideges, erőszakos, türelmetlen” . Később az országos pártközpontban kapcsolatuk szívélyes maradt, együttműködésük egyre nehezebb.
„Valósággal rátelepedett az osztályunkra, vég nélküli értekezletek voltak, hosszas, oktató magyarázatokkal... Az volt a benyomásom, hogy Rajkban igen nagy adag sértett hiúság van, vezéri ambícióit nem tudja kiélni, nem tudja tartani a párton belül azt a ť másodikŤ figura szerepét sem, amire pedig láthatóan nagyon törekedett... A munkánk azonban nem ment...” Végül panaszt tett helyettesével együtt Kádárnál, aki akkor még így csillapította: „Mi is tudjuk, hogy Rajkkal nem könnyű dolgozni, az az ember kissé megkergült. De próbáljátok meg tudomásul venni, hogy ajk ilyen és igyekezzetek úgy együtt dolgozni vele, hogy hasznos munkát tudjatok végezni.”
Maga Kádár szabadulása előtt így jellemezte Rajkot: ő Rákosit és Révait kivéve „a többi vezető elvtárssal magát egyenlő értékűnek, a fiatalabb nemzedékből való pártfunkcionáriusok fölött önmagát toronymagasan kiemelkedőnek tartotta... Bárkivel is állt szemben, akár nála nagyobb tudásúakkal... szenvedélyesen szeretett sokat és kioktató hangon beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny, fölényes természete és modora volt.”
Olt Károly pénzügyminiszter azt mondta – a per vádjait elvetve – a felülvizsgáló tiszteknek: „Ő nagyon szerette és nagyra értékelte Rajkot a mozgalomban. tapasztalta nála, hogy szeret felülkerekedni az embereken. Önfejű, makacs természete volt. Szeretett sokat, oktatóan beszélni... A felszabadulás után elszakadtak egymástól. ajk sokszor fölényes, lekezelő volt vele szemben és másokkal szemben is annak ellenére, hogy évekig együtt dolgoztak a mozgalomban.”
Végül már több volt az irigye, mint a híve – leginkább talán spanyolos bajtársai és BM-es munkatársainak köre tartott ki mellette, ezért köztük alapos ritkítást végeztek; már a BM-ből történt leváltása utáni hónapokban jelentős kádercserét hajtottak végre a BM-ben és a rendőrség vezető posztjain. A BM-ből elhelyezték Szebenyi Endre államtitkárt, Fischer Gyulát, az elnöki főosztály vezetőjét, Poros Tamás ezredes személyzeti vezetőt, Cseresnyés Sándor sajtófőnököt, később, 1949 elején Marschall László ezredest, a nemzetközi brigádok és a francia ellenállás tisztjét, leváltották a Gazdasági Rendőrség éléről Villányi András ezredest. A BM-et új, megbízhatónak tekintett vezetőkkel (Zöld Sándor államtitkár, Veres József közrendészeti főosztályvezető, Tömpe István), főleg pedig „munkáskáderekkel” erősítették meg. Az ÁVH-ra is új munkáskádereket küldtek, pártmunkásokat, akik kiképzés helyett rögtön ezredesi rangot kaptak. Voltak köztük tehetséges emberek, de tisztázatlan múltúak és olyanok is, akiknél a hozzáértést szadizmusuk pótolta.
A koncepciós per felépítésének szakaszai.
A fővádlott kijelölése
Nincs hely itt a Rajk-per különböző magyarázatainak ismertetésére, csupán azt szeretném leszögezni: tévúton jártak azok, akik a pert valóságos felderítő, nyomozó és jogi tevékenység során elkövetett tévedésekkel, hibákkal, dezinformációval magyarázták. A vizsgálatok, nyomozások, be- és feljelentések csak „adatokat” szolgáltattak, de nem befolyásolták még a vádlottak névsorának összeállítását sem, hát még az ítéleteket, a koncepciós vádirat logikáját. Ezek a nagypolitika változásait figyelő Rákosi, Farkas és Gerő által meghozott, szovjet tanácsadóikkal megbeszélt elhatározások eredményeként jöttek létre.
A téves magyarázatok közül a két legelterjedtebbet említem csak meg. Egyikük – (Swiatlo stb.) a nyugati kémszervezetek „provokációja” eredményének tekinti, hogy Noel Field, Szőnyi és csoportja vagy maga ajk gyanúba került. A magyarázat regényes, de komolytalan. Dezinformációs tevékenység volt és lesz: de hogy ez határozta volna meg a Rákosi-klikk valamely döntését, azt semmiféle adat sem bizonyítja.
A Nyugatról hazatért antifasiszta emigránsokkal szembeni gyanakvás szovjet részről kezdettől megvolt. Szűcs Ernő ezredes, 1947–1950-ben Péter Gábor helyettese (és ellenőre?) már 1946-ban megkezdte az ilyenek figyelését. titkárnője, a később öngyilkosságba menekült S. V. szerint „szinte beteges hajlammal gyűjtött kompromittáló adatokat egyes vezető elvtársak személyével kapcsolatban. Szűcs Rajkról is gyűjtött információs adatokat...” , de Lukácsról, Münnichről, Losonczy Gézáról, Szántó Zoltánról is. E tevékenységét megkönnyítette, hogy az „éberség” nevében sokan készségesen adtak információt elvtársaikról, barátaikról, egyesek, mint Cseresnyés Sándor mintegy társadalmi munkában szerezték be az ilyen információkat az ÁVO részére. „Már 1946-ban Szűcs Ernő informátori jelentéseket gyűjtött Kojsza Ilonáról, Vági Ferencről és társairól, akik kapcsolatban álltak Noel H. Fielddel...”
Egyesek lehetséges provokációnak, mások csupán sorsdöntőnek tekintik Ferenczi Edmondnak, a katonapolitikai osztály svájci ügynökének jelentéseit, melyek szerint Szőnyi és emigráns kommunista csoportja 1944-ben, Noel Field közvetítésével, kapcsolatban állt Allen Dulles-szel, az OSS európai részlegének vezetőjével. Field, más amerikai kommunistákhoz hasonlóan, támogatta a háború alatt Roosevelt politikáját, az USC unitárius segélyszervezet vezetője volt Genfben. Lehetőségeihez mérten támogatta az antifasiszta emigránsokat; ha kiderült, mint Szőnyiékről, hogy kommunisták, annál jobban. 1944 novemberében Field összehozta Szőnyit (akit személyesen nem ismert) Dulles-szel, hogy tájékoztassa a magyarországi helyzetről és a svájci magyarokról. Szőnyi tudta, kicsoda Dulles, és Dullas tudta, kicsoda Field – együttműködésük 1944-ben éppolytermészetes volt, mint az, hogy a hidegháború éveiben Field jobbnak látta nem hazatérni Amerikába.
Egyesek, mint itthon Zinner Tibor, nagy jelentőséget tulajdonítanak a Ferenczi-jelentés dátumának. Svájcból „Száll József közvetítésével egy ügynöki jelentés érkezett a katonai hírszerzéshez. Ez az 1949. február eleji dokumentum... politikailag jelentős információt tartalmazott” . A kiélezett nemzetközi helyzetben e jelentés miatt kezdődött volna meg Szőnyi telefonjának lehallgatása s határozták el végül letartóztatását – talán éppen a jól időzített provokáció következtében.
Nem sok marad ebből a konccepcióból, ha felállítjuk az események kronológiáját, ahelyett, hogy összevissza mazsoláznánk a dokumentumokban. Ferenczi ugyanis már jóval előtt, 1948 februárjában küldte első jelentését arról, hogy Field támogatta Szőnyi svájci csoportját, valamint Field CIC és OSS kapcsolatairól. A katpol hírszerző osztályának vezetője, Gát Zoltán ezredes, a Horthy-hadseregből átvett szakember volt, aki nem tudott mit kezdeni e jelentésekkel, és szovjet tanácsadója javaslatára a pártközponthoz továbbította információját. Onnan hónapokig nem érkezett válasz, hiszen a jelentés nem hathatott újdonság erejével. Szőnyi már 1945-ben, hazatérése után írásban beszámolt svájci kapcsolatairól, Szűcs Ernő pedig gondosan ellenőrizte a „svájciak” közléseit.
A lelkiismeretes Gát azonban eligazításra várt, anélkül nem mert Ferenczinek további ilyen irányú feladatot adni. Sürgetésére a katpol páttitkára, Kornis Pál őrnagy azt felelte valamikor 1948 nyarának végén, hogy ő többször referált a pártnak, nem reagáltak rá, ha tisztán akar látni, forduljon magához Szőnyihez. Gát ezredes hírszerző szemének feltűnt: Szőnyi nem örült kérdéseinek, ezt úgy magyarázta: „azt hittem, hogy magatartása személyemnek a régi tisztnek szól.” Szőnyi röviden ismertette kapcsolatukat Fielddel, hangsúlyozva, hogy Field rendes ember és segített neki.
A lojális, de kommunista ügyekben járatlan Gát ezredes főleg azt akarta megtudni Szőnyitől – nem valami titkos kommunista ügynök-e Field, aki a Gátot is érdeklő müncheni CIC-központ felderítésére törekszik és „ha elkezdünk az ügyben aktívabban dolgozni esetleg lebuktatom az egész vonalat.” Bár konkrétan a CIC-t Szőnyinek nem említette, „a Szőnyivel folytatott beszélgetésemből megtudtam, hogy Noel HOGY. Field személye nem tartozhat kommunista vonalhoz, mert akkor ezt Szőnyinek közölni kellett volna velem. A beszélgetés után ezért olyan irányú utasítást adtunk Ferenczi Edmondnak, hogy mindent jelentsem, ami Noel H. Field személyével vagy tevékenységével kapcsolatban tudomására jut. Ezt követően még két alkalommal adott jelentést ezzel az üggyel kapcsolatban Ferenczi, melyeknek tartalmára nem emlékszem pontosan, azonban lényegük az volt, hogy Noel H. Field Csehszlovákiába készül utazni.”
A Fieldről szóló jelentések az új honvédelmi miniszter, Farkas Mihály kezébe kerültek, aki alkalmasnak látta azokat a tervezett kémperhez való felhasználásra. Erről Gátot nem is értesítették, de hogy hallgasson, 1949 decemberében letartóztatták és minden eljárás nélkül évekig börtönben tartották. Farkas az ÁVH-nak adta át a Field-dossziét. 1949. január 30-án rendelték el a telefon-lehallgatást (nyilván nem a „február eleji dokumentum” hatására), amiről akkor még Farkason kívül csak Rákosi és Péter Gábor tudtak. Más szóval Szőnyi és helyettese, Szalai telefonjának lehallgatását Rákosi rendelte el.
A lehallgatás érdemleges eredményt nem hozott, de azért készült a koncepció. Az 1949-es képviselő-választások napja május 15-ére volt kitűzve, addig Rákosi nem adott engedélyt a letartóztatásokra. Közben Fieldre vetették ki a hálót. Field az új népi demokráciák valamelyikében szeretett volna letelepedni – ami persze még gyanúsabbá tette. Ezért kereste fel régi ismerőseit Kelet-Berlinben, Prágában, Varsóban, majd ismét visszatért Prágába, remélve, hogy valahol csak meghálálják önzetlen segítségét. Így is történt. Farkas elintézte, hogy megrendezzék Field elrablását; május 11-én Szűcs Ernő kommandója, a prágai kollegákkal együttműködve és az MGB tudtával, szállodája elől hurcolta el Fieldet. A Field-ügyet felderítő katpol-t sem az előkészítésbe, sem a végrehajtásba nem vonták be.
Field először a valóságnak megfelelően adta elő az 1944-es történetet, de hamarosan megértették vele, hogy mire van szükség. Május 17-én „ beismerte” : Szőnyi az ő közvetítésével az OSS ügynöke lett és itthon az volt a dolga, hogy OSS ügynököket helyezzen el a párt- és államapparátusban. A kikényszerített vallomás kézhezvétele után az ÁVH azonnal, mindenféle ellenőrzés vagy előkészítés nélkül, letartóztatta Szőnyit és Szalait, ami világosan bizonyítja, hogy az elhatározás előbb született meg, mint Field rég várt „ beismerése” . Hasonló sietséggel folytatódtak napról napra a letartóztatások. Az áldozatok az első héten, Szalai András kivételével, mindnyájan Nyugatról, főleg Svájcból hazatért kommunista értelmiségiek voltak. Tehát még arról volt szó, hogy az aktuális szovjet minta nyomán egy nyugatos-kozmopolita-zsidó értelmiségi kémpert rendezzenek. Május 17. és 30 között 14-15 előállításra került sor a Szőnyi–Field ügyben. Aki nem ismerte be azonnal az előre összeállított vádakat, kegyetlenül megverték és minden lehetséges módon igyekeztek megtörni. Ez egyeseknél sikerült, másoknál még nem, de csak a beismerő vallomás számított.
Ezzel kapcsolatos a másik téves magyarázat, mely az „elbocsátott légió” köreiből származik: „ajk László sorsának eldöntésében kulcsszerepe volt dr. Szőnyi Tibor terhelő vallomásának.” Eszerint Szőnyi az első bántalmazás után készségesen vallott volna, de csak magára, Fieldre és emigránstársaira. Míg egy hét után „Rákosi telefonon úgy reagált Szőnyi saját magát és svájci emigráns társait vádoló terhelő vallomására, hogy ť Most már ebből elég! Szőnyi nevezze meg a párton belüli felső kémkapcsolatát is.Ť ” Ekkor mondta ki Szőnyi először Rak nevét. A fent idézett Farkas Vladimir ehhez kollégiálisan hozzátesz a kihallgató tiszt védelmében: „Biztos, hogy nem ő adta Szőnyi szájába ajk László nevét.” Ezt még Farkas Vladimirnak is elhisszük. Arról azonban megfeledkezik, hogy Rákosi telefonja után ki hallgatta ki másodszor Szőnyit, pedig az ő beosztottai készítettek hangfelvételt erről a kihallgatásról is. Kádár János 1956-ban tett nyilatkozatát idézem:
„Rákosi elvtárs Farkas Mihályt bízta meg, hogy megfelelő körülmények között hallgassa ki Szőnyit, és győződjön meg arról, vajon vallomása reális-e. Majd Rákosi elvtárs közölte velem utólag, hogy mikor Szőnyi ezen vallomását megkapta, először nem akarta elhinni, és arra gondolt, hogy Péter Gábor csinált itt valami rendben nem lévő dolgot személyi bosszúból a ajk iránt ismert, több évvel korábbi keletű ellenségeskedése alapján. Megmondta Rákosi elvtárs azt is, hogy álláspontja akkor változott meg, amikor Farkas Mihály visszajött és jelentette, hogy a dolog teljesen rendben van, a vallomás reális. Én nem tudván, miről van szó, véletlenül (Farkas Mihályt és Péter Gábort keresve) betoppantam, s így szemtanúja lehettem ezen ť leellenőrzőŤ kihallgatásnak...” , amely „úgy nézett ki, hogy Farkas Mihály, Péter Gábor, Szűcs Ernő és más ÁVH-tisztekkel körülvéve állt az asztalfőn, üvöltött a félelemtől se eleven, se holt Szőnyire, olyanokat: ť maga utolsó csirkefogó, kém, ne hazudjon, vallja be: kém volt ajk vagy nem volt kém?Ť ”
Kádár ezt a nyilatkozatot a Farkas Mihály ügyét vizsgáló pártbizottság tagjainak tette 1956 tavaszán. Felmerülhet a kérdés: nem akarták-e ő és a bizottság – többségükben nem egy koncepciós perért felelős – tagjai Farkasra hárítani a felelősséget? Nos, reméljük, hogy egyszer talán napvilágra kerül a hangfelvétel, melyen Farkas hallgatja ki Szőnyit...
Mit vallott ekkor Szőnyi Rajkról? Semmi terhelő adatot. Szőnyi a harmincas években az illegális KMP bécsi apparátusának vezetője képzett pszichológus volt. sokat tudhatott, segíthetett. Az elmeorvos szemével látta, kik állnak körülötte – miért vitázott volna velük? Igyekezett bizonytalan, kétes kijelentéseket tenni – arra az esetre, ha „fent” komolyan vizsgálják az ügyet. Megértette, első vonalbeli vezető nevét várják, aki a magyar Buharin vagy Zinovjev lehet. Beszélt Révai „Browderhez hasonló” , tehát revizionista nézeteiről, erre nem reagáltak, noha tudhatták, hogy Szőnyi svájci csoportja 1944-ben elfogadta E. Browder amerikai kommunista vezető elméletét. Akkor azt mondta, értesítést kapott Nyugatról, hogy Rajkhoz fordulhat. Aznap elment Rajkhoz, de az nem fedte fel magát. Hogy kapta az értesítést? Leadta valaki a pártközpont futárszobájában... Ezt csak az hiszi el, aki akarja. Tehát nem egészen igaz, amit a pártbizottság jelentése megállapít:
„Szőnyi Tibort őrizetbe vétele után az ÁVH-n súlyosan bántalmazták. Ez Szőnyi lelki összeomlására vezetett. Ezután Szőnyi kész volt tetszés szerint bárkire koholt, terhelő vallomást tenni, hogy a további verést elkerülje.” Szőnyit 18-án tartóztatták le, 23-án tette fenti, cseppet sem meggyőző vallomását. Akkor „omlott össze” , mikor Rajkot letartóztatták – a további taktikázást reménytelennek látva. Mikor június 7-én szembesítették Rajkkal, már a betanított szöveget mondta, mint a tárgyaláson. ezzel nem vonom kétsége, hogy Szőnyi „rosszul bírta” a verést, de erőszakkal kivett vallomása a kész koncepciót a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta.
Rákosi a május 23-i Szőnyi-kihallgatás után még nem adott engedélyt ajk letartóztatására, de már megkezdődött a Rajk-per potenciális vádlottainak „begyűjtése” . Régi harcostársainak, Cseresnyés Sándornak, a BM volt sajtófőnkének, Szász Bélának, a Külügyminisztérium volt sajtófőnöknek lefogása május 23–24-én már ellene irányult – semmi közük sem volt a svájci csoporthoz, bár „Nyugatról tértek vissza. Szőnyinek már 26-án azt kellett vallania, hogy Szász hozta neki azt a bizonyos üzenetet –, de a ajk szűkebb köréhez tartozókhoz még nem nyúltak, amíg Rákosi nem döntött. Legkésőbb május 26-án kezdték lehallgatni ajk telefonját – persze a kívánt eredmény nélkül.
Rákosinak egyrészt kételkedését kellett legyőzni, amiben segítette gyanakvó természete, akkor már megérett ellenszenve ajk iránt és a volt albán belügyminiszter, Koe ii Xoxe perének május 12-én megkezdődött tárgyalása. Másrészt az MGB-hez fordult, hogy „ellenőrizzék” Szőnyi és társai vallomását. Persze nem valami precíz, szakszerű ellenőrzést várt elsősorban, hanem Moszkva jóváhagyását. Farkas Mihály Prágába utazott a CSKP kongresszusára, ott várta már a Field ügyében nyomozó Szűcs Ernő és – Belkin MGB-altábornagy, a népi demokratikus országok belügyi szerveinek évek óta felügyelője.
A döntés Prágában történt, vagy ott közölték Farkassal és Szűccsel. Május 29-én Péter Gábor különrepülőgépen Farkasért ment (Farkas Vladimir szerint 28-án). Magával vitte Szőnyi és Cseresnyés vallomásait, és tolmácsként Farkas Vladimirt; utóbbi szerint Farkas Mihály a vallomásokba éppen hogy belenézett, de egész úton hazafelé kettesben tárgyalt Péter Gáborral, aki nyilván azért utazott eléje, hogy elsőként értesüljön a döntésről. A vallomásokról Belkint is tájékoztatták, aki elégedetten felelte Péter Gábornak: „mondtam, hogy feljebb is kell lenni valakinek” . (Hódos szerint Cservenkov bolgár pártvezér, Dimitrov utóda, május végén járt Moszkvában, hogy ott megbeszélje a Kosztov-per forgatókönyvét. Ha így volt, Belkin erről tájékoztathatta magyar kollégáit. Kosztovot Rajkhoz hasonlóan a következő KB-üés előestéjén, az ő esetében június 10-én tartóztatták le – a két per párhuzamossága közismert.) Farkas Mihály és Péter Gábor Pestre érkezésük után azonnal továbbmentek Aligára, ahol Rákosi pihent. Nyilván inkább ők közölték a döntést Rákosival, mint fordítva. Péter szerint Rákosi még meglepetten fogadta Farkas határozott javaslatát ajk letartóztatására, így Aligán végleges elhatározás nem született. Rákosi csak némi hezitálás után engedett, de attól fogva úgy viselkedett, mint aki meg van győződve ajk bűnösségéről.
Másnap, május 30-án reggel egy szűk körű megbeszélésen, melyen Rákosi, Farkas, Gerő és Kádár vett részt, határozták el ajk aznap esti letartóztatását. Kádár vállalta, hogy napközben leköti Rajkot – előbb tárgyaltak, majd délután sakkoztak, közben ajk fogadta Károlyi Mihályt és a francia követet, akik észrevették, hogy gondolatai messze járnak... Egy nappal Rajk előtt tartóztatták le régi munkatársát, Marschall László ezredest, akit már februárban elhelyeztek a belügyből – a Népsport szerkesztőjének. Rajkot 30-án késő este az ÁVH Eötvös úti titkos villájába vitték, feleségét öt hónapos csecsemőjével egyelőre háziőrizetben tartották. A Központi Vezetőség másnapi ülésén még nem közölték a letartóztatottak nevét. Rákosi általánosságban utalt a pártba behatolt ügynökök leleplezésére. ajk letartóztatásáról csak a titkárság tagjainak szűkebb körét tájékoztatta aznap.
Az első koncepció. A vád: rendőrügynök. A szerző az ÁVH
Letartóztatása pillanatában még a döntéshozók előtt sem világos, hogy mivel is vádolják Rajkot; de hát nem ez a lényeg, hanem a budapesti kirakatper fővádlottjának kijelölése. Mivel a koncepció még nem készült el, a két ránk maradt június 7-i kihallgatási, illetve szembesítési jegyzőkönyvből három alapelemet hámozhatunk ki. A leggyengébb az amerikai kémkapcsolat vádja – erre nem volt semmi konkrétum, csak Field és Szőnyi vallomása, melyeket továbbfejlesztettek azzal, hogy Dulles üzenetét Szász Béla hozta Szőnyinek. Ez azért volt fontos, hogy ajk és a svájciak ügyét össze lehessen kapcsolni. A másik fő vádpont: elismertetni Rajkkal, hogy Péter és Szűcs korábbi jelentései a pártnak ajk ÁVH-ellenességéről, munkáskáder-ellenességéről, az „intellektuelek és kártevők” preferálásáról, a NÉKOSZ megnyeréséről hatalmi törekvéseihez, a rendőrségi MKP-szervezetek feloszlatásáról stb. megfelelnek a valóságnak. (Érdekes módon éppen ezekből a vádakból, melyeknek legtöbb közük van még a valósághoz, maradt a legkevesebb végül a vádiratban.)
A harmadik vádpont a régi elvtársak ismert gyanakvásaiból merített: hogy ő hozta az illegális pártba a rendőrügynök Stoltét, később ajánlotta Gayert, Majort, Szászt és más gyanús személyeket. Ezeket az elemeket az a fantasztikus ötlet fűzte össze, hogy miután 1932-ben „ beszervezték” , a magyar rendőrség megbízásából fejtett ki a spanyol polgárháborúban „trockista tevékenységet” , majd épített be itthon a pártba más ügynököket, s a Horthy-rendőrség adta át az amerikaiaknak és az UDBÁ-nak.
ajk igyekezett pártszerű „önkritikát gyakorolni” . Volt benne annyi önvád, hogy reális elemek eltúlzásához, továbbépítéséhez hozzájáruljon. Tehát nem vitatta, hogy Stoltét, Gayert stb. támogatta, elfogadta, hogy gyanús ismerőseit általa nem ismert vádak alapján ügynöknek nyilvánították, hogy a BM-ben „káros” tevékenységet folytatott. Ez elég lehetett volna, ha csak leváltani akarják vagy kizárni a pártból. De mint június 7-i kihallgatásán maga mondta, ha hibát követett is el, bűncselekményt nem. Keményen tagadott minden tudatos kártevő tevékenységet, enélkül pedig mégsem lehetett egy kirakatper elsőrendű vádlottja.
Úgy tűnik, hogy május 31-étől június 7-ig Rajkot pszichikai eszközökkel próbálták megtörni Péter Gábor és emberei az Eötvös úti villában. Vegzatúrákkal, álmatlansággal, egyrészt párthűségére hivatkozva, másrészt arra, hogy a tagadás hiábavaló, hamis tanúkkal szembesítve. ajk esetében e módszerek nem jártak eredménnyel, azért sem, mert látta a koncepció gyengeégét és reménykedhetett, hogy Rákosi, aki előtt ellenségei befeketítették, átlát majd a szitán. Ezért két levelet írt Rákosinak és követelte, hogy vele beszélhessen. Rákosi erre nem vállalkozott, de az ő képében jelent meg június 7-én késő este Farkas Mihály Kádár János társaságában az Eötvös úton. Előzőleg Rajkot kifárasztással, szembesítésekkel – Szőnyivel és Cseresnyéssel – próbálták puhítani. Szőnyi állításaira annyit mondott: „nézz a szemembe” . A szembesítések befejeztével ezt a jellemző párbeszédet folytatta Péter Gáborral:
„Péter: Rendben van. Lásd, hogy mi milyenek vagyunk. Én lehetővé fogom tenni, bár késő van már, hogy még ma este tudjál beszélni vezető elvtárssal.
Rajk: Igen. mielőtt lemegyek, egy dolgot szeretnék.
Péter: Tessék.
ajk: Ki vagyok zárva a Pártból.
Péter: Igen
ajk: Azonkívül itt ülök, mint egy őrizetes.
Péter: Igen.
ajk: Ilyen vallomások után, teljesen tudom, hogy mi vár rám és mi a sorsom. Azzal megyek el innen, egy becsületes és ártatlan ember ellen tesznek sorozatosan olyan vallomásokat, ami nem felel meg a valóságnak.”
Ezután jelent meg Farkas és Kádár. Rajkra az érveik is hatástalanok maradtak, de látnia kellett, hogy itt az MDP felső vezetésének elhatározásáról van szó. Ennek ellenére kitartott: ártatlanságát hangoztatta. Farkas csak ellenállását fokozta durvaságával, hamis vádjaival; Kádár, aki ismert csendes, lassú érvelésétől eltérően megpróbálta átvenni Farkas hangnemét, még annyi hatással sem lehetett rá.
Farkas erre nem tudott okosabbat kitalálni, most már Rajkot is megverette. A verést Princz Gyula őrnagy vezetésével speciális csoport végezte, rendkívüli brutalitással, de eredménytelenül; csak akkor hagyták abba, mikor a tapasztalt verőlegények látták, hogy a kiszemelt fővádlott életveszélyes állapotban van. Fő kihallgatója, Károlyi Márton őrnagy szerint – „ajk továbbra is hangoztatta, hogy ő nem ellenség. Mire megverték úgy, hogy én még olyan verést nem láttam a hatóságon – pedig volt alkalmam egypárat látni.” A kihallgatást egy hétig rövid pihenőkkel folytatták, aludni nem hagyták Rajkot. „ ajk makacsul tagadott, bár nagyon brutálisan bántalmazták s teljesen kimerült volt már” – emlékezik Décsi Gyula ezredes. „Ott ült teljesen kikészítve és tönkreverve öt nappal és öt éjjeli kihallgatás után, de nem tört meg.” Károlyitól a kihallgatást időnként Péter és Szűcs vette át – a várt eredmény, a beismerés nélkül. Egy idő után, hogy valami készséget mutasson, elismerte, hogy spicliket támogatott, Spanyolországban „frakciózott” . Nem ismerte be az árulásra, 1945 utáni szervezkedésre, kémkedésre, jugoszláv kapcsolatokra vonatkozó vádakat.
Ennek ellenére létrehozták a KV Államvédelmi Bizottságát az ÁVH és persze a vizsgálat irányítására, és 1949. június 11-ére összehívták a KV-nek a Rajk-ügyet tárgyalóülését. Az államvédelmi Bizottság tagjai Farkas, Gerő, Kádár, Rákosi és Szakasits lettek. E bizottság nevében referált Kádár a KV június 11-i ülésén. Ismertette Szőnyi és Szalai beismerő vallomásait, a „ kémbanda” tevékenységét. ajk vallomásaiból csupán néhány tendenciózusan összerakott mondatot idézve úgy állította be, mintha Rajk elismerte volna, hogy idegen hatalom, „az ellenség” ügynöke. Majd Rákosi terjesztette elő és indokolta a június 16-án közzétett határozatot. Június 17-én Kádár beszélt a BM aktívaértekezletén a Rajk-ügyről, más vezető körökben is számos hasonló aktívaülést tartottak – noha a fővádlott még nem ismerte be a vádakat, s azokra tárgyi bizonyítékok sem voltak.
Ezeknek a különböző szintű információknak (háromra emlékszem, ahol jelen voltam) a hangneme eleve olyan volt, hogy ajk hívei ne merjenek védelmére kelni, irigyei és ellenségei viszont bátran rágalmazhatták. A Szovjetunióban pihenő Révai kételyei fölött elsiklottak. Péter Gábor szerint Farkas Mihály 1949 nyarán azt mondta neki: „Révai írt Barviháról az Öregnek egy levelet, azt írja, nem hisz ezekben a vallomásokban. ť Szerencséje ennek a Révainak, hogy most nincs itthon, mert ő is le lenne fogvaŤ – tette még hozzá.” Túlzott volna Farkas? Aczél György 1945-ben néhány hétre szállást adott Szőnyinek hazatérése után, így ismerte igazoló jelentését, tehát kételkedett. Minden egyéb ok nélkül hamis vádak alapján 15 évre ítélték az egyik mellékperben. Nagy Imre 1949 nyarán önmagát kellett védje. Ellene, mint Lukács György ellen „csak” ideológiai per folyt.
ajk elfogatása után letartóztatták több volt belügyminisztériumi munkatársát. Ez már az ÁVH bosszúhadjárata volt a Rajk-féle BM-vezetés ellen. A vádakat sebtében, menet közben fabrikálták össze. Június 3-án Oszkó Gyula ezredes személyzeti osztályvezető, 6-án Korondy Béla ezredes, a karhatalmi osztály vezetője, 7-én Szebenyi Endre államtitkár, a közrendészeti főosztály vezetője, 17-én Tőkés Ottó, a miniszteri titkárság vezetője került sorra. A névsor nem teljes: hasonló sorsra jutott Mátyás László, a BM kiképzési alosztály vehetője. Cséby Lajos vezérőrnagy, a partizánszövetség titkára csak azért, mert Spanyolország óta jó barátja volt Rajknak. A svájciak mellett ez a Rajk-ügyben letartóztatott, majd elítélt közel száz fő legszámosabb csoportja. Az ÁVH ennél is több rendőrtisztet tartóztat le, ha rajta múlik, de az Államvédelmi Bizottság elutasította javaslataik egy részét. Az így megmenekülteket csupán elbocsátották a BM-ből. Az ÁVH ellenlábasának számított Münnich Ferenc altábornagy, budapesti rendőrfőkapitány is, de az ő neve már csak moszkvai kapcsolatai miatt sem merülhetett fel. szeptember elsejét mégis felmentették beosztásából, melyet köztudomásúan jól látott el, és Helsinkibe küldték követnek.
Villány András volt rendőrezredest, a Gazdasági Rendőrség 1948 végén leváltott főnökét az Államvédelmi Bizottság nem engedte letartóztatni. Péter Gábor azonban ragaszkodott hozzá: úgy intézte, hogy a perben elhangozzék Villányi neve, és ekkor, szeptember közepén, rá is lecsaphatott. Más esetekben is nyilvánvaló a személyes leszámolás motívuma. Décsi vallomása szerint: „Oszkó őrizetbe vételére szűcs és Farkas Vladimir vették rá Pétert azzal, hogy Oszkó az ÁVH-nak ellensége, aki a BM-ben sok nehézséget okozott az ÁVH-nak. Vagy pl.: Káldor őrizetbe vételét azért határozták el, mert Káldor volt az a revizor, akit korábban az ÁVH pénzügyi gazdálkodásának megvizsgálására a párt az ÁVH-ra küldött, s akit Péter nem engedett be. Most akarták bizonyítani, hogy az ÁVH-ra majdnem kémnek sikerült befurakodnia.”
Letartóztatták Rajk néhány külügyminisztériumi bizalmasát (Mód Péter, Beck János, később Heltai György), de ezek köre a belügyiekénél szűkebb volt. Cseresnyés vallomása felhívta az ÁVH figyelmét ajk spanyolországi fegyelmijére. Mint ismeretes, egy Haás László nevű, a nemzetközi brigádok központi irodáján működő volt sikkasztó, kalandor – Gerő embere? – ellentétbe került Rajkkal és másokkal együtt trockizmussal vádolta meg. A vádat akkor sem vették túl komolyan – ezt bizonyítja, hogy a franciaországi internálásban ajk a kommunista kollektíva vehető tagja volt – és később a Kominternben tisztázták. Jól tudta ezt Rákosi, hiszen közvetlen munkatársa volt az a Fodor Zoltán, aki Moszkvában a Kominternnél feldolgozta az interbrigádisták káderanyagát. Az ügy mégis központi helyet kapott a perben, mint a mindig vonalas ajk „trockizmusának” egyetlen „bizonyítéka” . A per során aránylag kevés spanyolost tartóztattak le (bár a vezető állást betöltők többségét kisebb funkcióba helyezték), és azokat is mellékperekben ítéltek el – a nyilvános tárgyaláson közülük csak a koncepcióhoz szükséges Cseresnyés szerepelt.
Június 10-én a nyomozás egy értékes hamis tanút kapott: hazahozták Nyugat-Németországból Stoltét. Stolte, aki Rajkkal együtt került az egyetemi kommunista mozgalomba, letartóztatásakor rávallott társaira, amiért a pártból kizárták. Kizárásának egyik kezdeményezője és végrehajtója éppen ajk volt. Később, a háború végén, a sopronkőhidai fogházban találkoztak össze; Stolte közeledni próbált egykori barátjához, de ajk mint leleplezett spiclivel bánt vele. Stolte meggyűlölte Rajkot és szívesen vallott ellene (sőt, még 1954–1955-ben, az ügy újrafelvételekor is kétértelmű, rosszindulatú vallomásokkal igyekezett nehezíteni rehabilitálását).
Június közepén még mindig a Rajk-Szőnyi-ügy előkészítése folyt, Rákosi mind aktívabb irányításával. A nyolc személy közül, akik végül a kirakatper vádlottjai lettek, még csak négy volt az addigra számos letartóztatott között. A két délszláv vádlott közül Brankov Moszkvában volt, Ognyenovics szabadlábon, a jugoszláv kapcsolat csak közvetve szerepelt a nehezen összeálló forgatókönyvben. Pálffy még tábornok, katonai vonalról nincs szó. Justus Pálra vonatkozó kérdésekkel sem találkoztunk az addigi kihallgatások során. Ezt a helyzetet rögzíti mintegy pillanatfelvételen Schöpflin Gyula, aki 1932-ben ajk és Stolte vádlott-társa volt. Schöplint ajk külügyminisztersége alatt nevezték ki stockholmi követnek. 1949. június 9-én öt napra hazajött. ajk és társai letartóztatásáról elsők között Justustól értesült, aki jelen volt a június 11-i KV-ülésen.
Justus meg volt döbbenve, de arra nem is gondolt, hogy rá sor kerülhet, egyáltalán személyesen érdekelt az ügyben. (Egy héttel később, június 18-án tartóztatták le, nyilván a „trockista” vonal erősítésére – miután Magyarországon igazi trockistát alig találhattak, kapóra jött Justus közismert fiatalkori Trockij-szimpátiája.) Elbeszélésében a jugoszláv kapcsolatról nem volt szó. Schöpflint fogadta Rákosi, egy óra hosszat magyarázta neki a Rajk-ügyet. Később, a tárgyalásról szóló tudósításokat olvasva tűnt fel Schöpflinnek, hogy akkor Rákosinál: „Tito neve, ajk jugoszláv kapcsolatai egyetlenegyszer sem kerültek szóba a jó órányi beszélgetés során... Úgy látszott, mintha abban a fázisban még csak a magyar kommunista párt benső ellentéteinek felszámolásáról lett volna szó...”
A második variáns. A vád: titóista ügynök. A szerzők: az MGB és Rákosi
Károlyi Mihály aznap, 1949. június 2-án nyújtotta be a köztársasági elnöknek lemondását párizsi követi állásáról, mikor első beosztottját, Mód Pétert letartóztatták. előzőleg Rákositól és Gerőtől próbált felvilágosítást kapni ajk, Mód és társaik sorsáról – amit hallott, csak arról győzte meg a tapasztalt politikust, hogy választhat a cinkos hallgatás és az új emigráció között. Visszatért Párizsba, hogy átadja a követséget utódjának. Július 5-én Bereihez intézett levelében leírta, milyen megdöbbenést váltott ki a Rajk-ügy még a francia KP-ban is, ő maga pedig nem osztozik „volt miniszterem és barátom kivégzésének felelősségében” .
Július közepén megérkezett az igazi címzett, Rákosi válaszlevele, melyet az e célból Franciaországba küldött Losonczy Géza államtitkár adott át. Losonczy hosszan ismertette a vádakat; de Károlyi kérdésére, nincs-e esetleg összefüggés ajk ügye és a Titóval folyó vita között, határozott nemmel válaszolt. Károlyi többet sejtett, mint amennyi információt maga Losonczy kapott: e napokban már a titóista koncepció került a ajk elleni vádak középpontjába.
Valamikor, körülbelül június harmadik harmadában az MGB átvette a Rajk-per előkészítésének irányítását. Pontosan hogyan és mikor, honnan indult ki a kezdeményezés, erre rendelkezünk a legkevesebb adattal, mert a szovjet kihallgató neve bizonyára megsemmisített eredeti vizsgálati anyagban sem szerepelt, a rehabilitációs eljárás során pedig kevés szó esett a szovjet tanácsadókról. Így a szemtanúk vallomásaira kell hagyatkoznunk.
Károlyi Márton alezredes azt vallja, hogy június végéig vezette ajk kihallgatását, de sajnos eredményt csak nagyon keveset tudtam elérni„. A legnagyobb eredmény még az volt, hogy Péter Gábor június 27-én kicsikart egy vallomást Rajktól, melyben beismeri: valóban aláírt egy nyilatkozatot a rendőrségen 1931 júniusában. Ezzel ajk nem tett hamis vallomást, mert ő megígérte akkor, hogy nem foglakozik többé a politikával. A 22 éves ajk nem is gondolt arra, hogy betartsa ígéretét, és mikor ez hamarosan kiderült, a rendőrség tudomásul vette: megrögzött kommunista fiatalember, akivel eszerint kell elbánni. Csakhogy a már ifjan önhitt ajk itt hibát követett el: mivel kierőszakolt ígéretének nem tulajdonított jelentőséget, nem közölte ezt elvtársaival, s így 1949-es letartóztatása után is kénytelen volt tagadni, mert a párt előtt elhallgatni valamit szinte a legnagyobb bűn – megtagadása a gyónásnak, mely nélkül nincs feloldozás. Ezt a hibát elkésve tette jóvá, erős ütőkártyát adva Péter kezébe.
Károlyi Márton szerint ezután „Szűcs vette át tőlem ajk kihallgatását és a legnagyobb meglepetésemre egyik napról a másikra a legsúlyosabb dolgokat is folyamatosan ismerte be. Nagyon gyanús volt nekem.” Károlyi Márton ebben az 1953-as vallomásban nemigen beszél a szovjet tanácsadókról, szavait talán úgy lehet értelmezni: Szűcs mint tolmács vette át ajk kihallgatását.
Világosabban beszél Décsi ezredes. „Június közepén már ott tartottunk, hogy a vallomások áttekinthetetlen tömege az ügyet teljesen összezavarta... már senki sem ismerte ki magát, s nem tudta, mi igaz és mi nem. Ekkor a párt kérésére... segítségünkre jöttek a szovjet tanácsadók, Belkin altábornagy vezetésével.”
„Belkin altábornagy néhány napi itt tartózkodás után különválasztotta a főszemélyeket, akik később a fő ügy vádlottai lettek. Őket s az ügyükkel kapcsolatos tanúkat szovjet és magyar kihallgatók közösen hallgatták ki... ettől kezdve verés nem volt, csak ígérgetés.” – mármint a „kiemelt” vádlottaknál, akiknek körülményein, élelmezésén is javítottak.
Farkas Vladimir szerint július első hetében összehívták az ÁVH mintegy tizenöt, a Rajk-ügyben irányító szerepet játszó tisztjét. „Rövidesen Péter Gábor és Szűcs Ernő is megjelent. Velük együtt egy szovjet altábornagyi egyenruhát viselő, 50 év körüli, középmagas, őszülő hajú, mosolygós ember lépett be. A mellén legalább hatsornyi kitüntetés volt. Péter Gábort és Szűcs Ernőt még hat-nyolc civilruhás személy követte. Öltözködésükről lerítt, hogy szovjet emberek... A csöndet Péter Gábor szakította meg. Bejelentette, hogy Rákosi elvtárs és a nagyra becsült és évek óta jól ismert Fjodor Belkin altábornaggyal az élen... Név szerint bemutatta a többi szovjet állambiztonsági tisztet is. Ha jól emlékszem, elsőként Belkin két helyettesét, Jevdokimenko és Poljakov alezredeseket...”
„Belkin nem beszélt sokat, de amit mondott, azt nagyon határozottan és egyértelműen fejezte ki. Azzal kezdte, hogy ismeri a vizsgálat írásos anyagait. ezekről az a véleménye, hogy az addigi munka alig tud hiteles és jelenős eredményt felmutatni. Azzal folytatta, hogy ismeri az általunk alkalmazott vizsgálati módszereket és megengedhetetlennek tartja a kegyetlen veréseket, az éjjel-nappali kihallgatásokat, a letartóztatottak embertelen körülményeit. Ez nemcsak az elégtelen ellátást, hanem a tisztálkodás, valamint a szabad levegőn való sétálás hiányát is jelentette. Teljesen kedvezőtlennek ítélte az ÁVH-vizsgálat addigi szakaszát... bejelentette, intézkedéseket hoznak a vizsgálat elemi feltételeinek biztosítása érdekében. A legfontosabb őrizetesek vizsgálatát a továbbiakban szovjet-magyar vizsgálópárosok fogják folytatni. Befejezésül közölte, nehogy bárki is félreértse szavait: kivételes esetekben megengedhető a fizikai kényszer is, de ezt nem úgy kell csinálni, mint ahogy nálunk tették.”
Hogyan kell csinálni? Megtudjuk ezt Szász Béla könyvéből, akit a mellékper zárt tárgyalásán ítéltek el később, de vele is MGB-kihallgató foglalkozott, Belkin személyes felügyeletével. Neki még azt mondták júliusban, hogy a nyilvános perben 8–12 vádlott lesz, és szerepelt a lehetséges tanúk között. Aztán a vádlottak számát nyolcra mérsékelték, és a tanúk körét is korlátozták. Ám a közel százfőnyi „válogatott keret” tagjait sem bocsátották szabadon – túl sokat láttak és tudtak.
Szász Béla hihető választ ad arra is, hogy akiket nem tört meg a kínzás, miért vállaltak szerepet az MGB színjátékában? „A puszta tény, hogy az orosz MVD (helyesen MGB H.T.) kezében vagyok, s egy viszonylag magas rangú tiszttel kerültem szembe, kegyelemdöfést adott egy föltevésnek, amit a két hónapos tanfolyam tanulságai dacára sem ejtettem még el egészen. Eddig ugyanis nem véltem lehetetlennek, hogy a letartóztatásokat az ÁVH kezdeményezte valami számomra ismeretlen, lokális hatalmi harc eldöntésére. Ám az MVD jelenléte ezt valószínűtlenné tette... Bizonyosra vehetőnek látszott tehát, hogy az ÁVH a szovjet titkosszolgálat jóváhagyásával, az oroszokkal egyetértőleg, esetleg utasításukra járt el.”
Ehhez járult az új, kidolgozott koncepció aktuálpolitikai jellege. Addig hamis, de lehetséges vádakkal viaskodtak. ajk nem volt rendőrügynök, de voltak rendőrügynökök, szász nem volt angol vagy Szalai jugoszláv ügynök de voltak ilyenek – kis számban bár – a vádlottak között is. Tehát azt kellett bizonyítani, hogy ők nem azok. Abban a politikai krimiben, ami a per színpadán lejátszódott, mesés elemek szerepeltek. Senki sem akarta megölni Rákosit, Farkast és Gerőt, senki sem találkozott a paksi csőszkunyhóban a jugoszláv belügyminiszterrel, senki sem tervezhetett katonai puccsot a szovjet hadsereg jelenlétében. Ráadásul az előkészítés második szakaszában maguk a kihallgatók közölték mosolyogva: persze, hogy hamis vádak, persze, hogy színjáték. A per célját minden vádlott megérthette: annak érzékeltetése, hogy Jugoszlávia átállt az imperializmus oldalára és a nemzetközi feszültség fokozódik.
Ha az ellenállásnak gyakorlati értelme nem is volt – emberi makacsság, dac dolgozott még egyesekben. Szász Béla azt írja – ő mérlegelt, hogy az ellenállás még mindig kevésbé veszélyes. Az ő esetében így lehetett, mert jelenléte a tárgyaláson nélkülözhető volt. Vági Ferencre szükség lett volna (Ő készítette elő Szőnyi találkozását Dulles-szel), de miután tagadott, a vallatás következtében hosszabb időre kórházba került: nem várhatták meg a perrel. 1950-ben egy mellékperben halálra ítélték és kivégezték. Ennyit ért a tagadás. A tárgyalás előtt a vádlottaknak és tanúknak megígérték, hogy az ítélet „ formális” lesz. Elhitték? ajk már a június 7-i kihallgatáson világosan megmondta, tudja, hogy mi vár rá. Szőnyi, Pálffy, Justus és még számosan rögtön megértették, miről van szó. Voltak akik elhitték – mert akarták: a vádlottak közül Szalai András, a tanúk közül Bokor Lajos volt rendőrkapitány (ajk 1932-es „beszervezője” , sógora). Mikor Bokor megértette, hogy tényleg börtönben tartják, öngyilkos lett.
ajk cellatársa szerint: augusztus 9-e körül „azért tettek melléje, nehogy öngyilkos legyen” , „ajk úgy a tárgyalás előtt, mint a tárgyalás alatt nyugodt volt. A tárgyalás alatt abban a tudatban volt, hogy nem végzik ki. Az ügyészi kihallgatás után azt mondta, hogy biztos kivégzik.” Cellatársa ajk véleményét kérte: ha bevallja, hogy munkahelyén szabotált, a gyárban senki sem hiszi el és az egész per hitelét veszti előttük. „ajk erre azt mondta, miért ne hinnék el, ha a párt azt mondja, úgy minden kommunista el fogja hinni.”
Belkin Rákosival vitatta meg a per koncepcióját, amelynek középpontjába a jugoszláv vezetők „leleplezése” került. Belkin magával hozta a Moszkvában fogva tartott Lazar Brankov, volt budapesti követségi tanácsos jegyzőkönyvét – Brankov az 1948 júliusi Kominform-határozat után szembefordult Titóval, elhagyta a követséget és felfedte, kivel állt kapcsolatban a követség, kik voltak informátorai. Így a követség egyik informátora (Ognyenovics Milán) hatodrendű vádlott lett, mások (Hribár, Rex) tanúk. ehhez meg kell jegyezni, hogy 1948 tavaszáig Rákosinak tetsző cselekedet volt minden kért felvilágosítást megadni a jugoszláv diplomatáknak és az UDBÁ-nak; Péter Gábor, mint láttuk, ebben is versengett Rajkkal.
Július közepén megérkezett Moszkvából maga Brankov, akit elég nehéz volt rávenni szerepe vállalására, de végül megtört. Ő a per központi alakja, harmadrendű vádlott lett. A tárgyaláson Brankov és Ognyenovics képviselte a „titóista kémeket” , akik átveszik a régi „rendőrügynököket” és „ trockistákat” . Érdekes, hogy Stolte, aki tényleg rendőrügynök volt és legalább pár hónapig egy kis trockista csoport titkára 1934-ben, 1945 után pedig tényleg az amerikai katonai rendőrség alkalmazottja (magyar fasiszták felderítésére), csak tanúként szerepelt. Rajkot lett volna nehéz rávenni, hogy Stolte mellett üljön a vádlottak padján? Vagy a sors tréfája, hogy egy személy se kerüljön a vádlottak közé, akit legalább részben valódi vádak alapján lehet elítélni?
Júliusban keletkezett a koncepció új és teljesen légből kapott fejezete: a katonai puccs, mellyel Tito Rajkék révén elszakítja Magyarországot a szocialista tábortól. Ebben az ötletben bizonyára oroszlánrésze volt Farkas Mihálynak, aki így mellesleg a honvédség július 5-én lefogott felügyelőjétől, Pálffy György altábornagytól is megszabadulhatott. Farkas, mint újdonsült honvédelmi miniszter nem tudta elviselni, hogy a hadseregben nála képzettebb tábornokok legyenek – alig egy évvel később kivégezték vagy súlyos börtönbüntetésre ítélték mindazokat a tábornokokat, akik már a Horthy-hadseregben hivatásos, akadémiát végzett tisztek voltak. Pálffyval egy napon tartóztatták le Deszkás János ezredest, a politikai főcsoportfőnökség osztályvezetőjét, aki valamiért nagyon útjában lehetett Farkasnak, de talán mert nem volt „horthysta tiszt” , nem illett a mesébe, nem szerepelt a nyilvános perben. Egy mellékperben végezték ki. Július vége felé tartóztatták le Németh Dezső ezredes, moszkvai katonai attasét; ő és Korondy ezredes lettek Pálffy összeesküvő társai.
Elkészült a vádirat, melyet Péter Gábor szerint maga Rákosi állított össze és hagyatott jóvá Sztálinnal augusztusban, sőt azt kérdezte Pétertől „önelégült mosollyal” – „Ugye, örülne az ügyész, ha ilyen vádiratot tudna írni?”
Így a koncepció Rákosi és Belkin közös szellemi terméke volt – az alapkoncepció mégis inkább Belkiné és főnökeié. Rákosi „ továbbfejlesztette” Belkint, aki ezt több esetben kifogásolta is.
Ilyen eset volt ajk és Rankovics paksi találkozója. Az ötlet még Belkinék érkezése előtt született, június 15-e körül. Alapja, hogy Rankovics tényleg hosszan tárgyalt Rajkkal kettesben – Tito 1947 decemberi pesti látogatásakor, a vonaton. Rankovicsnak valóban rokonszenves volt Rajk, érdeklődött iránta, a Tájékoztató Iroda határozata után Mrázovics követ utasítást kapott, hogy beszéljen Rajkkal, aki azonban óvakodott ilyen külön kapcsolat létesítésétől akkor már. Ha találkozni akart vele, találkoztak is, mondta Rákosi, majd valahogy Rákosi és Szűcs között kipattant egy szikra: Mrázovics csak közvetített, Rankovics találkozott Rajkkal. A paksi találkozón az ÁVH felső köreiben is mulattak. Péter Gábornak állítólag szavajárása lett, ha a valóságtól feltűnően elrugaszkodott vallomást tettek eléje – ez már megint valami Paks? Belkin a fejét csóválta, de Rákosi ragaszkodott a fantasztikus randevúhoz.
Péter Gábor vallomása szerint Belkin hetente háromszor járt Rákosihoz, órák hosszat tárgyaltak bezárkózva. „Rákosi Mátyás Belkinnel beszélte meg a ajk kihallgatására vonatkozó összes kérdéseket. Ezekről a megbeszélésekről Belkin a következőket mondta:
„Heves viták folynak köztünk. Majdnem mindig összeveszünk. Mindig többet és többet akar. Sose elég. Most már az kell, hogy ajk meg akarta ölni Rákosit. Ha benne van a jegyzőkönyvben, azt mondja: „Na, ugye mondtam magának.” Ha nincs benne: „Maguk nem ismerik az itteni viszonyokat! Ezek magukhoz akarták ragadni a hatalmat! Bennünket meg akartak ölni!!!” Más esetben Rákosi azt kívánta, hogy Brankov ismerje be: a Tájékoztató Iroda határozata után csak színleg szakított Titóval, és az ő utasítására állt át.
Végül Rákosié maradt a döntő szó? azt mondta, hogy Sztálin elolvasta és jóváhagyta a vádiratot, és ezt Belkinnek nem állt módjában ellenőrizni. Vitáik különös terméke egy levél, melyet Szűcs Ernővel fogalmazott vagy íratott Belkin és Szűcs – tanúk jelenlétében – aláíratott az oroszul nem tudó Péterrel. Ebben felhívta az MGB figyelmét a Rajk-per túlzásaira. Kizárásos alapon feltehetjük, hogy ezek okozójául Rákosit tüntették fel – önigazolásul. Akkor a levélnek nem volt következménye – Péter szerint az ő 1953-as őrizetbe vétele előtt 24 órával Berija eljuttatta Rákosinak.
Az államvédelmi tisztek vallomásaiból Belkinék érkezése után eltűnik Kádár, nincs már szerepe az ügy közvetlen irányításában. Ez nem meglepő, hiszen maga Péter is másodrangú szereplő lesz, főleg a per külsőgégeinek, jogi és egyéb formaságainak előkészítésével, a védők kiválasztásával stb. foglalkozik. Kádárnál szerepet játszhatott természetének passzivitása, de erősödő kételye is. Péter Gábornak 1949 augusztus elején azt mondta a Belkin–Szűcs féle kihallgatási jegyzőkönyvekről: „Tudod, Péter, sehogy sem mentek a fejembe ezek a jegyzőkönyek. Nem tudom, hogy készülnek. Nem tudtam hinni bennük. Tele voltam kétkedéssel. Nem értettem, hogy lehet ez? Bementem az Öreghez és az Öreg 1 1/2 órán át meggyőzött engem, hogy minden így igaz. Ezért most már hiszem.” A Központi Vezetőség szeptember 3-i ülésén Kádár János tartotta a beszámolót a perről, annak menetrendjéről.
A színjáték
Szász Béla és mások emlékezéseiből tudjuk, hogyan folyt a tárgyalás előkészítése, hogyan tanították be a vádlottakkal, tanúkkal vallomásaikat – mindezt megerősítik az ezt végző államvédelmi tisztek 1954-ben.
Szeptember 6-án Alapy Gyula ügyész aláírta a vádiratot, mely meghatározta a vádlottak végleges körét is, – ebben az utolsó napokig történtek változások – valamint a nyilvános tárgyaláson fellépő tanúk listáját. A tárgyalás szeptember 15-én kezdődött, dr. Jankó Péter elnökletével – a bíróság négy tagja laikus népbíró volt. A védőket Péter választotta ki és preparálta, átnézte előre leíratott beszédeiket. Jankót és Alapyt Rákosi lakására hívta, ott beszélte meg velük feladataikat. A védők és a népbírák a tárgyaláson teljesen passzívan viselkedtek, a vádlottaknak és tanúknak csak Jankó és Alapy tett fel alaposan begyakoroltatott, katekizált kérdéseket.
Rákosi dolgozószobájából hangszórón végighallgatta a tárgyalást, ha valamivel elégedetlen volt, telefonon utasította a szí helyen irányító Pétert. A tárgyalás jegyzőkönyve, az ún. Kék Könyv, nagy példányszámban jelent meg és nemrég reprint kiadása készült. Azt mindenki elolvashatja, ezért itt felesleges ismertetni, kommentálni. Csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a Kék Könyv bizonyos helyeken (nem lényegesen) eltér a napilapok tudósításaitól, a szerkesztés tehát az ítélet meghozatala után is folytatódott. Brankov hibásan beszélt magyarul – az ő szavait külön stilizálták.
A megsemmisített tárgyalási jegyzőkönyv, felvételek elemzésére nincs már mód. A gyorsan lefolytatott rehabilitációs eljárás során ilyen elemzésre nem volt idő. Bizonyos figyelemre méltó megállapításokat így is tettek. Például azt, hogy ajk kihallgatásakor születési dátumát hibásan adta meg – március helyett májust mondott – és mivel ezt akkor nem vették észre, a Kék Könyvben is így szerepel. A tárgyalás hangfelvételéből pedig kitűnt, hogy magát Rajz Lászlónak nevezte meg, de ez már a Kék Könyvből nem derül ki. A felülvizsgálat megállapítása szerint „mintegy jelezve azt, hogy ami vele ott történik, az nem felel meg a valóságnak.”
A vádiratban és a vallomásokban egy egész sor olyan vád, állítás nem szerepel, amelyek megállapításával, beismertetésével az előkészítés első fázisában nagyon is sokat foglalkoztak. Csak a ajk elleni vádakat véve – nem hangzott el a perben Dudás József neve, akit állítólag ő helyeztetett szabadlábra (mint trockistát), nevek nélkül beszélt 1941–1944-es pártkapcsolatairól, alig esett szó a NÉKOSZ-ról. Justus Pált hosszan beszéltetik kiagyalt „kémtevékenységéről” , de bár sokszor elmondatják vele, hogy trockista volt, ennek konkretizálására – cikkek, személyes kapcsolatok, nevek, akciók – egyetlen adat sem hangzik el.
Szó esett már a vádlottak kiválasztásáról . Ehhez még annyit, hogy az egész koncepció kulcsfigurája, Noel Field nem szerepelt a vádlottak között, noha az ÁVH fogságában volt és beismerő vallomást tett, de még tanúként sem szerepeltették. Azért, mert visszavonhatta volna vallomását? Vagy mert amerikai állampolgár volt? Ki tudja. Még különösebb a tanúk köre. A tárgyaláson a nagy felhajtáshoz képest kevés tanút vonultattak fel, ezek viszont kivétel nélkül letartóztatásban voltak és talán egy-két kivétellel valamelyik mellékperben később elítélték őket. Vagyis ez olyan per volt, ahol a tanúkat is elítélik. Sok szó esett az illegális mozgalom problémáiról, de egyetlen szabadlábon levő kommunistát vagy spanyolországi önkéntest sem léptettek fel tanúként, olyanokat sem, akiknek állításait, tanúskodását a nyomozás során feltárták. Miért? Aki szabadon jár – nem megbízható?
A Rajk-per két hónappal előzte meg a Tájékoztató Iroda ülését, mely már nem ideológiai érvekkel, hanem „kémek és gyilkosok bandájaként” ítélte el a jugoszláv kommunistákat. Az ülést Magyarországon tartották meg – jutalmul? – témája, hangneme és a Rajk- illetve Kosztov-per között az összefüggés nyilvánvaló. Ezért is kerültek háttérbe olyan, az eljárás során vizsgált, de Jugoszláviával kapcsolatba nem hozható témák, mint az angliai emigráció, a szociáldemokrácia, a cionizmus.
Rajkot, Szőnyit és Szalait 1949. október 15-én végezték ki. A tárgyalás előtti és alatti viszonylag jó bánásmód a kivégzésig folytatódott. A siralomházban a nyomozás vezetői őrizték az áldozatokat külön-külön. Szűcs ezredes kávét, konyakot szolgáltatott fel Rajknak. Nyugodt volt, utoljára ígéretére figyelmeztette Szűcsöt, hogy családjáról gondoskodnak a megbeszélt módon. Szűcs viszont a szemtanú szerint nagyon izgatott lett, mikor ajk megmondta neki: a bitó alatt Sztálint és Rákosit fogja éltetni, úgy mint a fasizmus éveiben kivégzett elvtársai tették.
A börtönudvarra néző folyosó ablakánál helyezték el a meghívott vendégeket, köztük volt Farkas és Kádár. A folyosón büfét rendeztek be, frissítőkkel, mint más rendezvényeknél. Kádár maga tanúsítja: „jelen voltam ajk, Szőnyi, Szalai kivégzésén. Itt ajk Sztálint és Rákosit éltette, Szalai pedig azt kiáltozta, hogy nem volt áruló, kínozták.” Hogy becsapták, más szemtanú szerint. Szőnyi hallgatott. A siralomházban is nyugodtan viselkedett, arra kérte az őt őrző Károlyi Mártont – aki viszont panaszkodik, hogy a kivégzés után ő kapott kisebb idegösszeroppanást –, hogy a párt vegye pártfogásába feleségét és gyermekeit. Búcsúleveleket írt családjának, mikor a két őr megjelent, hogy az akasztáshoz kísérjék, azt mondta nekik: „siessenek, csak gyorsan túl lenni.” A katonák és rendőrtisztek ügyét különválasztották, katonai bíróság tárgyalta október 10-én. Pálffy altábornagy, Németh Dezső ezredes, Korondy Béla rendőrezredes, Horváth Ottó rendőralezredes halálos ítéletét október 24-én hajtották végre.
Décsi vallomása szerint „a főügy tárgyalása után maradt kb. hatvan fő őrizetes (Zinner szerint kb. nyolcvan), akiknek az ügye lényegében még kivizsgálatlan volt, akikkel kapcsolatban még rengeteg tisztázatlan probléma merült fel.” Péternek az volt a véleménye, hogy a Rajk-ügy a főcsoport tárgyalásával befejeződött, meghozta mindazt a politikai hasznot, amit egy ügy meghozhat, az ügyre több időt nem fordíthatunk, majdnem fél éve az egész hatóság a Rajk-üggyel foglalkozik, ezt a helyzetet meg kell azonnal szüntetni, az emberek térjenek vissza munkájukhoz, s a maradékot az állandó kihallgatók a legrövidebb időn belül számolják fel... s erre három-négy hetet adott Décsinek. „Ennek a következménye volt, hogy a főcsoport után tárgyalásra került csoportok gyanúsítottjainak ügye tulajdonképpen kivizsgálatlan maradt, valódi tevékenységük, tényleges szerepük helyett elnagyolt, részben valótlan adatok alapján, részben tisztázatlan és kellően be nem bizonyított, alá nem támasztott vádpontok alapján kerültek bíróság elé.
Ennek ellenére egyes mellékperek letárgyalása egy évnél is tovább húzódott. A nemzetközi irodalomban szokás beszélni „amalgamizált” ” perekről, ahol valódi kémek ügyét keverik össze például politikai okokból bebörtönzöttekével. Nos, a Rajk-per még csak ilyennek sem tekinthető. A jugoszláv követség egy-két olyan informátorán kívül, aki a Tájékoztató Iroda határozata után is kapcsolatban maradt a követséggel, a rehabilitációs eljárás során a kihallgatott államvédelmis tisztek talán két személy esetében ragaszkodtak ahhoz, hogy valóban kémtevékenységnek tekinthető nyugati kapcsolatuk volt (Major Frigyes, Révay Tamás), bizonyítottnak ma ezt sem tekinthetjük. Stolte valóban rendőrügynök volt, a kivégzett Gayer elleni vád alaptalannak tűnik (azon túl, hogy kínzás hatására vallott egyes elvtársaira, így Rajkra is). Volt az elítéltek között olyan hadbíró, a Horthy-rendőrség stb. tisztje, akit az érvényes törvények szerint mint háborús bűnöst, stb. felelősségre lehetett vonni, de az eljárás az ő esetükben is törvénysértő, az ítélet mértéktelenül súlyos.
„A Rajk-banda leleplezését” a Rákosi-féle vezetés, az ÁVH nagy sikernek hirdette. Kérdés, mennyire őszintén tartották annak? Kádár János meghasonlott a kivégzés után, és kételyeit megvallva elindult a börtön felé vezető úton; a per után egy évvel egy államvédelmis alezredes élményei súlya alatt öngyilkos lett, mások később, volt aki sokkal később. Koncepciós pereket továbbra is rendeztek, de éppen a politikailag fontosakat képtelen módon titokban tartották, miniszterek tűntek el, a köztársaság elnöke, anélkül, hogy ezt a nyilvánosságnak bármi módon bejelentették volna. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ami a Szovjetunóban vagy Kínában évtizedeken át folyhatott, azt a magyar társadalom, sőt egy szűk rétegtől eltekintve a párttagság gyomra sem vette be –, hasonlóan a lengyel vagy a cseh és szlovák társadalomhoz.
In. Hajdu Tibor: A Rajk-per háttere és fázisai. Társadalmi Szemle, 1992. 11. sz. 17–36. pp.

---

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. november 29. szerda
Utolsó módosítás: 2000. november 29. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány
Elejére