A vízilabdázás magyarországi története
Az első, a Londonban, a Crystal Palace uszodájában vívott
vízilabda mérkőzéstől, még több mint húsz évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy
Magyarországon is megismerjék a játékot. A vízilabda európai hódító útjának egyik állomása a
szomszédos Ausztria volt, ahol Dr. Füzéressy Árpád a Magyar Úszó Egyesület (MUE)
vezetőjeként külföldi tartózkodása alatt megismerkedik ezzel az új sportágat. Füzéressy
elhatározza, hogy hazánkban is kipróbálja ezt a játékot. Meghozatja Angliából a sportági
szabálykönyvet, amit kisvártatva meg is küldenek az angolok. Egyvalami hiányzott már csak, a
labda. Nem volt egyszerű a beszerzése, de előbb-utóbb az is megérkezett csomagban a
szigetországból. A labdát felfújták, és a MUE úszói, Kiss Géza, Halmay Zoltán, és a többiek,
akik a régi „csasziban” edzettek, az úszóedzések végén kipróbálhatták a vízilabdát. Már csak
a többi felszerelés kellett. Füzéressy megvarratta a sapkákat, és mindent beszerzett.
1897-re minden egyéb felszerelés elkészült, a kapuk, a pálya kijelölésére szolgáló zászlók,
a sapkák, így elkezdődhetett a játék. Kezdetben az úszócsapat tagjait két csoportra
bontották, és az úszóedzések kiegészítéseként, erőnléti edzésnek alkalmazták a vízilabdát.
Az első hivatalos mérkőzést 1899. július 30-án, Siófokon, a Magyar Úszó
Egyesület két csapata vívta (1. csapat: Halmay Zoltán, Onódy József, Graf Ödön, Balatony
Graf Károly, Gillemot Ferenc, Weltkugel Brunó, Párnitzky Lóránt; 2. csapat: Halmay József,
Jónás István, Körpel Andor, Láng László, Tasnády Endre, Sugár Elemér, Kiss Géza.) A
bemutatkozó mérkőzés döntetlennel (1 : 1) zárult, a közönség részéről pedig nagy
népszerűségnek örvendhetett.
1900-ban megalakul a Balatoni Úszók Egyesülete, 1901-ben pedig kiírták az első nem
hivatalos bajnokságot. A MUE vezetői felvették a kapcsolatot bécsi egyesületekkel, és egy
nemzetközi rangadó lebonyolításán fáradoztak. A Wiener Athletik Sport Club meghívására a MUE
úszócsapata lejátszotta első hivatalos nemzetközi mérkőzését. A játék egyoldalú volt, az
osztrákok 14 : 0-ra, húztak el a 20 perc alatt. Ezt a csúfos vereséget foghatjuk a labdára,
hiszen pólósaink itthon könnyű vászonborítású labdával játszadoztak, míg Bécsben
futball-labdával játszották a mérkőzést.
A tanulságot leszűrve a magyarok is elkezdtek komolyabban edzeni, és a visszavágón,
amire 1902-ben került sor, a MUE csapata már 5 : 3-ra legyőzte a Schwimm Club Ausztria
gárdáját.
1904-ben négy csapat (Budapesti Úszó Egyesület, Póstatakarékpénztár, Budafok–Kistétény,
Ferencvárosi Torna Club) részvételével kiírták az első hivatalos bajnokságot, amit a
Balatoni Úszók Egyesülete nyert.
Érdekes, hogy az elsőként alakult hazai klub nem indult a bajnokságban. Az ok, amiért a
MUE nem vett részt a bajnoki megmérettetésen az 1904-es St. Louis-i olimpiai kiküldetés. A
MUE két úszót, Halmay Zoltánt és Kiss Gézát delegálta, de költségkímélés címszóval csak
Halmay utazhatott az olimpiára. A MUE számos versenyzője, köztük Halmay Zoltán és Kiss Géza
is elhagyták az egyesületet. Ezért maradt ki az MUE az első országos bajnokságból.
Mint korábban említettük, a vízilabda már a második újkori olimpián bekerült a sportágak
közé, mi magyarok viszont csak 1912-ban delegáltunk csapatot a játékokra. Tekintsük át az
olimpiákon való szereplésünket.
1912-ben Stockholmban vettek részt először a magyar
vízilabdások (
Ádám Sándor, Beleznai László, Fazekas Tibor, Hégner Jenő, Rémi
Károly, Wenk János, Zachár Imre) az olimpián. Sajnos az első körben épp az
osztrákokkal kerültek szembe pólósaink, akiktől 5 : 4-re kaptak ki így Ausztria csapata
került tovább a második körbe. Az osztrákok ott Nagy-Britannia csapatától szenvedtek el egy
csúfos 8 : 0 arányú vereséget. A második körben a magyarok, sajnos Belgium csapatától is
egygólos vereséget szenvedtek (6 : 5). Ez az eredmény pedig csak az ötödik helyhez volt
elegendő. A tornát Nagy-Britannia csapata nyerte, második Svédország, harmadik pedig Belgium
lett. Az ötödik hely – melyet sokan kudarcnak ítéltek meg – hátterében sok érdekes dolog
rejlett. A vízilabda-nagyhatalmak még nem igazi nemzeti gárdát verbuváltak, hanem minden
ország, így Anglia, Belgium, Svédország is a legjobb klubcsapatukat küldték az olimpiára,
kivéve minket, magyarokat. Hazánk akkori legjobb és legösszeszokottabb klubcsapata a
Ferencváros helyett mi igazi – igaz kissé kiforratlan – válogatottat küldtünk Stockholmba. A
helyzetet tovább rontotta még, hogy költségkímélő célzattal néhány játékos helyére az amúgy
is utazó úszók közül kellett beválogatni a csapatba. Így került a válogatottba Zachár Imre,
illetve Beleznai László, akik vízilabdáztak már életükben, de csak kedvtelésből, hobbi
szinten. Megkeresték számukra azokat a posztokat, ahol a legkevesebb kárt tehetik. Tovább
gyengült válogatottunk, mikor Ádám Aladár eltörte a lábát. Borultak a posztok, mindenki
máshol játszott, mint ahol tudása szerint kellett volna, illetve megszokta. Így történhetett
meg, hogy a korszak egyik legjobb hátvédjének (bekk) számító Fazekas Tibornak is el kellett
hagyni a helyét, de talán legrosszabbul az ugyancsak világklasszis centerünk Wenk János
járt, aki más poszt híján a kapuba szorult. Ezek után nem csoda, hogy mind az osztrákoktól
(5 : 4), mind pedig a belgáktól (5 : 6) vereséget szenvedtünk, még szerencse hogy csak egy
góllal kaptunk ki.
A háború utáni években nagy fordulat történt a hazai vízilabdában. Komjádi Béla
irányításával lendületet kapott a sportág. Habár az 1920-as olimpián nem vettünk részt,
válogatottunk a következő olimpiára készült
(1924 Párizs).
A magyar vízilabdások részvétele sokáig kérdéses volt az olimpián. A rendezők meghívták
ugyan a központi hatalmakat, így hazánk csapatát is, de a Magyar Olimpiai Bizottság nem
kívánta támogatni a csapat kiutazását a játékokra. Kizárólag az esélyeseket kívánták
kiküldeni az olimpiára. Még az úszók kiutazása is kérdésessé vált. Vízilabdásaink
részvételét két, az osztrákok ellen játszott mérkőzés eredményétől tették függővé.
Komjádi Béla legénysége 4 : 2 majd 9 : 2 re legyőzte Ausztria csapatát, így utazhattak
csak Párizsba. Már a vízilabdatorna sorsolása is rosszul kezdődött, amikor kiderült, hogy a
legnehezebb ellenfeleket kaptuk, hiszen első mérkőzésünket a háromszoros olimpiai bajnok,
Nagy-Britannia csapatával játszottuk. A vezetők előre jelezték, hogy kár volt pénzt áldozni
a kiutazásra. A mérkőzés első félidejében a verhetetlennek hitt britek, el is húztak 4 :
1-re, majd bekövetkezett a csoda, először felzárkóztunk, majd néhány másodperccel a mérkőzés
lefújása előtt egyenlítettünk, 4 : 4. A szervezők először tétlenül álltak a döntetlen előtt,
majd úgy határoztak, hogy újabb két félidőt, kétszer hét percet kell játszani a csapatoknak.
A sors fintora, hogy a hosszabbítás végén ismét egál lett az eredmény, 5 : 5. A szervezők
döntése pedig: újabb két félidő. Szinte hihetetlenül hangzik, de az eredmény 7 : 7 lett.
Jöhetett a harmadik hosszabbítás. Ki tudja meddig játszottak volna még a fiúk a medencében,
ha Homonnai Mártonnak nem sikerül betalálni a hálóba és ezzel megszerezni a vezetést és
egyben a győzelmet is. Nyolc félidő, közel két óra játék után megszületett a szenzáció:
Magyarország 7 : 6-ra legyőzte a világ legjobbjait, Nagy-Britannia csapatát. A rekord
hosszúságúra nyúlt mérkőzés viszont mindkét együttesnél megtette negatív hatását, a
briteknek sem sikerült bezsebelni negyedik aranyérmüket, és nekünk pedig nem sikerült
tartani a kiváló kezdést, és először a belgáktól, majd a svédektől is vereséget szenvedtünk,
ami egy ismételt ötödik helyre volt elegendő. Franciaország meglepetésszerűen nyerte meg az
olimpiát, míg a jóval esélyesebbnek vélt Belgium csapata csak a második helyre került.
Mindenki Belgium csapatát tartotta esélyesebbnek, még maguk a franciák is. A csapat győzelme
annyira meglepte még magukat a rendezőket is, hogy az eredményhirdetésnél véletlenül a
„Marseillaise” helyett a belga himnuszt kezdték játszani. A bronzérmet az Amerikai Egyesült
Államok fiai vehették át, akik között a kor leggyorsabb úszója, a világklasszis gyorsúszó
Johnny Weissmüller is játszott.
A magyarok olimpiai részvétele – az ötödik helyezés ellenére – mégis hasznosnak
bizonyult, hiszen a legjobbaktól, tétmeccsen lehet igazán tanulni. Komjádi Béla pedig olyan
játékosokat kívánt faragni a magyar pólósokból, akik a jövőben a világ élvonalába
kerülhetnek. Csapata és a „tanulás”, a következő évekre be is érett, meghozta eredményét már
a párizsi olimpiát követő évben, 1925-ben a magyarok az olimpiai győztes franciákat verték 5
: 4-re. 1926-ban (Budapest) és 1927-ben (Bologna) már Európa legjobbjai lettünk.
A következő
Amsterdami (1928) olimpián ugrásszerűen
megnőtt a vízilabdatornán résztvevők száma, ugyanis a szervezők engedélyezték, hogy minden
ország tizenegy játékossal nevezzen. Mi magyarok viszont csak hét fővel indultunk
(Barta István, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű Alajos,
Keserű Ferenc, Vértessy József). Az argentinok, az amerikaiak és a franciák
legyőzése után a német csapattal kerültek szembe pólósaink, akiket az előző évi Budapesti
Eb-n 8 : 1 re vertek, most viszont 5 : 2-es vereséget szenvedtünk tőlük. Ez pedig csak a
második helyre volt elég. Komjádi Béla irányítása alatt a csapat ezüstérmet szerzett, ami
sikernek számít, de a német csapat innentől kezdve a mieink „mumusává” vált. Első
Németország, második Magyarország, harmadik pedig Franciaország csapata lett.
Míg az Amszterdami olimpián 14 nemzet 109 vízilabda-játékosa vett részt, addig a
tengeren túli –
Los Angelesi
(1932) – olimpiára mindössze 5 nemzet 41 pólósa érkezett. A
világválság tetőpontján sok nemzet, így hazánk sem engedhette meg versenyzőinek ezt a
költséges tengeren túli utazást. Már az előző olimpiára is nehezen jutott ki a csapat, de
most még kilátástalanabb volt pólósaink sorsa. Igaz, hogy 1926-tól a világ élvonalába
tartoztak pólósaink, és az 1928-as olimpia óta is szaporították az EB aranyérmek számát
kettővel (1931, 1932) de a kormány nem tudta fedezni az utazás és az ott tartózkodás
költségeit. (
Az 1932-es olimpiára készülő csapatot, és az edzést lásd videón.)
Komjádi legénysége nem adta fel, és nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült eljutni
vonattal Bréma kikötőjéig, onnan pedig óceánjáróval folytatták az utat Amerikába. A Bremen
fedélzetén, Komjádi még edzéseket is tartott a tizenegy méteres medencében. Pólósaink
Amerikában bemutató mérkőzéseket játszottak, „hakniztak” New York – Cleveland – Chicago –
San Francisco közönsége is megcsodálhatta a magyarok különleges játékát. Egyes technikai
elemei újdonságnak számítottak, mint a „Komjádi légpassz”, amely a mai kapáslövés – vagy
inkább kapásból történő átadás – megfelelője volt.
Az olimpián ötödik Brazília csapata lett, akikkel nem kerültek össze a magyar pólósok,
mert csapatukat addigra kizárták. A negyedik helyen végzett Japánt 17 : 0-ra, a bronzérmes
amerikaiakat 7 : 0-ra, míg a nagy ellenfélnek számító németeket pedig 6 : 2 arányban verték
a magyar fiúk.
A brazil játékosok, miután 7 : 3-ra elvesztették a mérkőzést Németország
ellen, kimásztak a vízből, és megtámadták a magyar bírót, aki nem más, mint Komjádi Béla
volt a magyar csapat szövetségi kapitánya. Nem csoda hát, hogy eltiltották őket a további
játéktól.
1932-re beérett a magyar vízilabdacsapat, meghozta a sikert a vízilabda számára, és
pólósaink először felállhattak a dobogó legmagasabb fokára. Az első aranyérmes magyar csapat
tagjai: Barta István, Bródy György, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű
Alajos, Keserű Ferenc, Németh János, Sárkány Miklós, Vértessy József, edzőjük Komjádi
Béla.
1936-ban az olimpiát
Berlinben rendezték. Az olimpiai vízilabdatornán bevezették a kieséses
rendszert, amely szerint a csapatok (16) több csoportban játszanak, a csoporton belül
mindenki, mindenki ellen. A helyezést, pontok alapján döntötték el. Azonos pontszám esetén a
jobb gólarány döntött. A döntőbe 4 csapat került, Magyarország, Belgium, Németország,
Franciaország. A fináléban négy mérkőzésre került sor, a többit már az előző csoportokban
lejátszott mérkőzés eredményei alapján beszámították. Nem volt egyszerű a számítás, mivel a
döntő körben Magyarország és Németország is 5–5 pontot szerzett, sőt az egymás elleni
mérkőzés végeredménye 2 : 2-vel zárult, a torna kiírása alapján a jobb gólarány döntött. A
rendezők elkezdtek számolgatni, és mivel Magyarország csapatának 44 : 4-es gólarány mellett
+40 pontja volt, míg a németeknek (40 : 8) 32. Ebben a bonyolult, számolásos lebonyolítási
rendszerből mi jöttünk ki jobban, így Magyarország csapata, a németek előtt megnyerte az
olimpiát.
Első Magyarország,
Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér,
Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós,
Tarics Sándor, edző: dr. Beleznay László, második Németország, harmadik
Belgium.
Halassy Olivér harmadik olimpiai érmét szerzi (1928, 1932, 1936) ezen az olimpián.
Nemcsak vízilabdában, de úszásban is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, az 1932-es
olimpiára, még, mint az úszóválogatott tagja utazik ki, de végül a vízilabdacsapat tagjaként
nyert aranyérmet.
A háború utáni olimpiára (
1948 London), a vízilabdában
nagy ellenfélnek számító németek nem kaptak meghívást. Míg néhány ország – kényszerből ugyan
– távol marad a játékoktól, addig olyan nemzetek tűnnek fel a vízilabdatornán, mint
Argentína, Chile, Egyiptom, Uruguay, India, akik még most lépnek ki a nemzetközi porondra.
Az olimpia vízilabdatornájának lebonyolítása az 1936-os berlinihez képest annyiban változik,
hogy míg ott négycsapatos csoportokat alakítottak ki, ezen a tornán hat, három-csapatos
csoportot alakítanak ki, így az első körben csoportonként három mérkőzést játszanak. Az
elődöntőbe kétszer négy csapat kerül. Magyarország Olaszországtól egygólos vereséget (4 : 3)
szenvedett az első körben, így az olaszok mögött, csak második helyre kerültünk az
elődöntőben. A döntőbe – mivel a magyarok továbbra is vitték magukkal ezt az egy gólos
vereséget – már nem is kellett lejátszani a mérkőzést, a második helyre kerültünk. Így csak
olimpiai ezüstérem jutott. A vízilabdatorna végeredménye: első Olaszország, második
Magyarország, harmadik pedig Hollandia. Az ezüstérmes csapat tagjai:
Brandi Jenő,
Csuvik Oszkár, Fábián Dezső, Gyarmati Dezső, Győrfi Endre, Holop Miklós, Jeney László,
Lemhényi Dezső, Pók Pál, Szittya Károly, Szívós István, (edző: Németh János).
1950-ben forradalmasították a vízilabdát. A FINA megszüntette az állójátékot. A sportág
történetének első fél évszázada során ugyanis, amint szabaddobáshoz jutott egy csapat, a
sípszóval egyidőben mindenkinek meg kellett állnia, és csak akkor mehetett tovább, ha a
dobást elvégezte a sértett. Aki megpróbált mozogni, azt „elúszásért” ki kellett állítani. Ez
a szabályváltoztatás felgyorsította, izgalmasabbá tette a játékot.
A Magyarok számára az érmek számát tekintve az
’52-es
szereplés
(Helsinki) volt minden idők legjobb
olimpiája. 16 aranyérem, 10 ezüst és 16 bronz született. Ebből a sok éremből egy szépen
csillogó a pólósoké. Rekordszámú 21 csapat vett részt a vízilabdatornán, ami érdekesen
alakult. Az elődöntőben Hollandia 3 : 2-re legyőzte Jugoszlávia csapatát, de Jugoszlávia
óvott, a mérkőzést újrajátszották, ahol fordított eredmény született, 2 : 1-re Jugoszlávia
nyert. Így két csapat, Magyarország és Jugoszlávia is vereség nélkül fejezte be a tornát. A
jobb gólarány ismét nekünk kedvezett, így aranyérmes Magyarország, ezüstérmes Jugoszlávia,
bronzérmes pedig Olaszország lett.
A vízilabda aranycsapat tagjai: Antal Róbert, Bolvári Antal, Fábián Dezső,
Gyarmati Dezső, Hasznos István, Jeney László, Kárpáti György, Lemhényi Dezső Markovics
Kálmán, Martin Miklós, Szittya Károly, Szívós István, Vízvari György, (edző: Rajki Béla)
A következő olimpiai szereplésünkre
1956-ban került
sor. Az olimpiai játékokat először rendezték meg a déli féltekén, Ausztráliában,
Melbourne-ben. Ez az olimpia számos érdekes esemény miatt vonult be
a sporttörténetbe, de leginkább a véres vízilabda-mérkőzés maradt meg a nemzetközi
köztudatban. A legtöbb nemzetközi olimpiai szakirodalom, a vízilabda mérkőzésen történteket
tartja a legdrámaibb és egyben legmegindítóbb vízilabdás történetnek. Miért is vált híressé
vagy inkább hírhedté ez az olimpiai vízilabda-mérkőzés? A politikai elnyomás a vízben, a két
nemzet összecsapása alatt teljesedett ki. 1956. október 23-án szovjetellenes tüntetések
nyomán kitör az októberi forradalom. November negyedikén a szovjet hadsereg bevonul
Magyarországra. A sportolók kiutazása kétségessé válik. A politikai viszonyok miatt a
francia légitársaság úgy dönt, nem küld gépet Budapestre. Egyetlen lehetőség, hogy a magyar
olimpiai keret Prágába utazik, ahol többnapi várakozás és tárgyalások sora után
elindulhatnak a távoli kontinensre. A politikai események és az országból érkező aggasztó,
gyakran valótlan hírek hatására nem csoda hogy a vízilabdásaink elégtételt kívánnak venni az
elnyomókon.
Már a mérkőzés elején forrott a víz, érezhető volt, hogy az összecsapás több lesz, mint
szimpla meccs. Nem hiányoztak az ökölcsapások, indulatos jelenetek, pofonok, és a közönség
soraiból, ahol nagyrészt magyarok, vagy velünk szimpatizálók ültek, a bekiabálások sem.
Esélyt sem adtunk az oroszoknak, egy perccel az elődöntő vége előtt az eredménye 4 : 0.
Ekkor Valentin Prokopovnál elszakadt a cérna, hátrakönyökölt, és Zádor Ervinnek felrepedt a
szemhéja. Kis híján elszabadult a pokol az uszodában. Zádor kimászott a vízből – a vörös vér
végigcsurgott a testén – és végiggyalogolt a tribün előtt. Kattogtak a gépek, üvöltött a
tömeg. Az ott készült képek bejárták a világot, és a mérkőzést, mint „blood bath of
Melbourne", azaz „Melbourne-i vérfürdőt” ismerhette meg a világ. A közönség a látványtól
felbőszült, és a medence irányába tódult, hogy elégtételt vegyen a támadókon. A
lincshangulat miatt a bírók jobbnak látták idő előtt, 55 másodperccel korábban lefújni a
mérkőzést, a szervezők pedig a szovjet játékosokat kimenekítették a medencéből. A magyar
csapat a döntőben még a Jugoszlávokat verte 2 : 1-re, és elhozta minden idők leginkább
áhított olimpiai aranyérmét. 1. Magyarország 20 : 3-as gólarány, 2. Jugoszlávia 13 : 8, 3.
Szovjetunió 14 : 14.
Az aranycsapat tagjai: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi
István, Jenei László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály,
Szívós István, Zádor Ervin (edző: Rajki Béla).
A mérkőzés szakmai részét is fontos megemlíteni. Markovits Kálmán javaslatára a mieink
egy új taktikát próbáltak ki. A szoros emberfogás helyett zónáztak. Ez volt az első alkalom,
amikor ezt a ma is gyakran alkalmazott taktikát bevetették. A zóna lényege – akkoriban
„retesznek” hívták – az volt, hogy a bekk jelére egy hátsó ember behúzódott a center elé,
így a hátsó játékost hagyták lőni. A taktikához persze kellett egy jó kapus, az nekünk
megvolt Boros személyében, egy gyors játékos, aki ide-oda úszott a hátsó játékos és a center
közt, ezt a feladatot Kárpáti kapta. A jelet pedig Gyarmati adta meg. A „reteszt” olyan
sikeresen alkalmazták a magyarok, hogy az olimpián alig kaptak gólt. 20 : 3-as gólaránnyal
zárták az olimpiai vízilabdatornát.
Az 1956-os forradalom leverését követően az elkeseredettség és bizonytalanság
következtében az olimpiai keretből többen jobbnak látták, ha külföldön maradnak. Tehetséges
játékosok zöme távozott az országból. Akik itthon maradtak, azoknak sem volt könnyű a
helyzetük. Csoda, hogy Lemhényi Dezsőnek sikerült egy bronzérmes csapatot összekovácsolni az
itthon maradottakból. Az olimpiát
(1960 Róma) a házigazda
olaszok nyerik, második Oroszország csapata lett. A bronzérmes magyar csapat tagjai:
Bodnár András, Boros
Ottó Dömötör Zoltán, Felkai László, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jenei László,
Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Rusorán
Péter.
A következő olimpiára
1964-ben kertült sor, a rendező
város
Tokió. A vízilabdatornán a fiatal magyar pólósok az
igen erős jugoszlávokkal kerültek össze, és egy 4 : 4 es döntetlent játszottak. A
pontszámítás miatt az aranyérem csak akkor elérhető, ha az oroszok ellen 2 : 0-ra, 3 : 1-re,
vagy 5 : 2-re nyerünk. A fiúk nem kezdtek valami fényesen, és gyorsan kaptak is kettőt. Egy
esély volt, a második részben ötöt lőni. Két perccel a vége előtt már 4 : 2 volt. Már csak
egy hiányzott. Ekkor Dömötör megkapta a labdát…
„Dömötör lőj, lőj, lőj,
góóóóóóóól” – ordította Szepesi György, miközben az újpesti balkezes átejtette
a labdát a kapus felett, amivel 5 : 2-re alakult az állás. Az oroszok az utolsó percben
ugyan emberelőnyhöz jutottak, ám Bodnár András labdát szerzett – a csapat pedig megszerezte
az aranyérmet.
A pontszámítás a magyaroknak kedvezett, így ismét olimpiai bajnok Magyarország. A
csapat:
Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Dömötör Zoltán, Felkai László,
Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes,
Rusorán Péter, (edző: Laky Károly).
Gyarmati Dezső ötödik érmét nyerte vízilabdában.
Gyarmati azok közé a sportolók közé tartozott, akik megjárták a mennyet és a
poklot. ’56 októberében még a barikádépítésről vonszolták el társai, majd aranyérem,
hazautazás, zaklatások, menekülés. Végül Amerikában köt ki. Ausztria, Olaszország és végül
amnesztiát kap. Visszatérhet… vagy legalább is szeretne a pólóba is, de megbélyegzett
sportolóként egy egyesület sem meri befogadni. Két évre eltiltják a játéktól, és örökre
kizárják a válogatottból. Kárpáti a Ferencvárosba hívja. „Úgy éreztem, ez volt az utolsó
szalmaszál, amelybe belekapaszkodhatok. Meg is fogtam erősen” – emlékszik. Szerencsére az
olimpia előtt visszavonják eltiltását, így utazhat Rómába.
Bronzzal tér haza. 1960-ban megkapja a Sportérdemrend ezüstfokozatát, ’76-ban a
Munka Érdemrend aranyfokozatát.
Gyarmati Dezső vízilabda játékosként 5 olimpián vett részt. 1948-ban Londoni olimpián
ezüstérmet szerez, majd tagja az 1952-es, 1956-os és az 1964-es olimpiai bajnokcsapatnak.
1960-ban Rómából pedig bronzérmet hoz haza. Játékos pályafutását követően sokára ugyan, de a
válogatott irányításával bízzák meg. Az általa irányított csapattal két Európa-bajnokságot
és két világbajnoki ezüstérmet szerez, és elhozza az első világbajnokság (1973), és az első
világkupa (1979) aranyérmét, 1976-ban olimpiát nyer, 1980-ban pedig olimpiai bronzérmet.
A „Gyarmati korszakot” követően a nemzetközi eredményeket tekintve, a vízilabda lefelé
indul a lejtőn. Na, de mielőtt erre rátérnénk, még két olimpia kimaradt a felsorolásból,
azokról se feledkezzünk meg. Az 1968-as mexikóvárosi, ahol bronzérmet szereztek a válogatott
tagjai, és az 1972-es müncheni, ahol ezüstérem jutott.
Az
1968-as mexikóvárosi olimpia idején az 1967-es
szabálymódosítások teljes káoszt okoztak a játékban, rontották a játék színvonalát. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az olimpiai vízilabdadöntőt 15 ezren kezdték nézni, ám
a mérkőzés végére – mire a Jugoszlávok történetük során első ízben megnyerték az aranyat –
már csupán ötszázan maradtak. A mérkőzésen 24 gól esett, kettő akcióból, és 22 büntetőből. A
szabály, teljesen megölte magát a játékot. A szabály értelmében, hogy a csapatok egyenlő
számúak maradjanak eltörölték a kiállításokat, a súlyos szabálytalanságokért inkább
büntetőpontokat osztogattak. Minden harmadik után pedig négyméterest lőhetett az ellenfél.
Ez a szabály nem aratott osztatlan sikert, ezért hamarosan módosították, és 1970-től már
életbe lépett a ma is alkalmazott a 3 büntetőpont utáni kiállítás. Az új szabályok pedig a
modern vízilabdázás alapjait tették le. Már négy 5 perces negyedet játszottak (ezt
1964-től), bevezették a támadóidőt (ekkor még 45 másodperc volt), maximálták a kiállítás
időtartamát 1 percben. Az elmúlt olimpiákat tekintve a következő csapatok tartozott a világ
élvonalába: Jugoszlávia, Oroszország, Olaszország és Magyarország. Ez ezen az olimpián is
tükröződött az eredményekben, Jugoszlávia lett az első, a Szovjetunió a második, és a
bronzérmes Magyarország. A csapat:
Bodnár András, Dömötör Zoltán, Felkai László,
Konrád Ferenc, Konrád János, Mayer Mihály, Molnár Endre, Pócsik Dénes, Sárosi László,
Steimetz János, Szívós István, (edző: Markovits Kálmán).
Az
1972-es müncheni olimpián a kiutazó olimpikonok a
ponttáblázat ötödik helyén végeztek. 35 érmet (6 arany, 13 ezüst, 16 bronz) hoztak. Ebből a
pólósok is kivették részüket. A magyarok Hollandiát 3 : 0-ra, a görögöket 6 : 1-re, az
ausztrálokat 10 : 2-re verték, az NDK csapatával 3 : 3-as döntetlent sikerült kiharcolni. A
fináléban az olaszokat 7 : 8-ra, az amerikaiakat 3 : 5-re, a jugókat 4 : 2-re sikerült
legyőzni, míg a szovjetekkel egy 3 : 3-as döntetlent játszottunk. Vereség nélkül játszottuk
le a vízilabdatornát, de sajnos ez nem volt elég a győzelemhez. A pontszámítás a szovjet
csapatnak kedvezett, így ők állhattak fel a dobogó legmagasabb fokára, míg nekünk az
ezüstérem jutott.
(dr.Bodnár András, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Görgényi
István, Kásás Zoltán, dr. Konrád Ferenc, Magas István, Molnár Endre, Pócsik Dénes, Sárosi
László, Szívós István) 1. Szovjetunió, második Magyarország, harmadik helyre az
amerikaiak lettek a befutók.
Az
1976-os, Montrealban megrendezett olimpiától
állandósul a vízilabdatornán résztvevő csapatok létszáma. Innentől 12 csapat küzd az
olimpiai bajnoki címért. A magyarok új kapitánnyal vágnak neki az olimpiának, és tizenkét év
után ismét aranyéremmel sikerül hazatérni. Második Olaszország, harmadik Hollandia.
A harmadik Magyar aranycsapat tagjai:
Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó
Tamás, Gerendás György, Horkai György, Kenéz György, dr. Konrád Ferenc, Molnár Endre,
Sárosi László, Sudár Attila, Dr. Szívós István, edző: Gyarmati Dezső.
Néhány játékoson kívül szinte ugyanaz a csapat utazott
Moszkvába
(1980), mint akik az előző olimpiát is nyerték. Itt viszont
csak a bronzérem megszerzése volt reális. Első Szovjetunió, második Jugoszlávia, harmadik
Magyarország.
Az
1984-ben Los Angelesben rendezett olimpián hasonló
versenyszabályok szerint bonyolították le a tornát, mint az előzőn, de sajnos nélkülünk. A
legnagyobbak, az előző olimpiák győztesei nem voltak jelen. Szovjetunió, Magyarország
bojkottált, így helyettünk megjelentek olyan nemzetek, akik eddig még soha nem voltak a
vízilabdatornán. Jugoszlávia csapata részt vett a küzdelmekben, és nem nagy meglepetésre meg
is nyerte azt. Első Jugoszlávia, második Amerika, harmadik az NDK csapata. Igaz, hogy a
spanyolok csak a negyedik helyen végeznek, de feltűnik egy klasszis játékos, akinek a nevét
vízilabdás körökben máig emlegetik, Manuel Estiarte.
1988 Szöul, sajnos, már a selejtező mérkőzések során
látszott, hogy ezen az olimpián nem leszünk a dobogón. Hazánk válogatottja a „b” csoportban
a görög (10 : 2), a kínai (14 : 7) a spanyol (6 : 6), jugoszláv (9 : 10) és amerikai (9 :
10) csapatokkal kerültek össze. A két vereség és egy döntetlen csak a csoport negyedik
helyére volt elegendő. Végül az 5. helyen zártak pólósaink.
Az
1992-es barcelonai olimpiát megelőző világversenyek
eredményei már láttatták az olimpiai szereplést. A VB harmadik hely, az EB kilencedik, majd
ötödik helyezés után előre érezhető volt, hogy még nem jött el az idő az újabb sikerre.
Barcelonában a hatodik helyen végeztünk, míg
1996-ban
Atlantában a 4. hely sikerült. A kilencvenes évek második felében feltűnnek
azok a fiatalok (Fodor Rajmund, Hesz Máté, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Steimetz Barnabás,
Székely Bulcsú, Varga Tamás, Vári Attila…) akik Kemény Ferenc (Kemény Dénes édesapja)
irányításával, 1994-ben megnyerik a Junior EB-t, 1995-ben a junior VB-t. 1997-ben Kemény
Dénes átveszi a válogatott irányítását, és ezekkel a fiatalokkal még ebben az évben
Világkupa bronzérmes lesz, és megnyeri az Európa-bajnokságot, majd az azt követő évben a VB
ezüstöt, 1999-ben pedig ismét Európa-bajnokságot. Az út felfelé vezetett. A koronát a
2000-es Sydney-i olimpiai szereplés jelentette, ahol
megérett az immár negyedik aranycsapatunk.
Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Kósz
Zoltán, Marcz Tamás, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Székely Bulcsú,
Varga Zsolt, Vári Attila (edző: dr. Kemény Dénes).
2004-ben az
Athénban
rendezett játékokon a vízilabdatorna az újkori olimpiák történetében
huszonnegyedszer került a hivatalos programba. Mi magyarok pedig megvédtük olimpiai bajnoki
címünket, második Olaszország, harmadik Szerbia és Montenegró lett. A bajnokcsapat tagjai:
Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Gergely István, Kásás Tamás, Kiss
Gergely, Madaras Norbert, dr. Molnár Tamás, Steinmetz Ádám, Steinmetz Barnabás, Szécsi
Zoltán, Varga Tamás, Vári Attila (edző: dr. Kemény Dénes).
2008-ban Pekingben ismét nagy várakozás előzte meg a
vízilabdatornát, hiszen
egymás után háromszor győzni még
csak a vízilabda aranykorában sikerült, méghozzá a játékalapító angoloknak. Mi viszont
bebizonyítottuk a világnak, hogy méltán neveznek vízilabda-nagyhatalomnak. Ismét elhoztuk az
aranyérmet, hogy kik?
Szécsi Zoltán, Varga Tamás, Madaras Norbert, Varga Dénes,
Kásás Tamás, Hosnyánszky Norbert, dr.Kiss Gergely, Benedek Tibor, Varga Daniel, Biros
Péter, Kis Gábor, dr.Molnár Tamás, Gergely István és persze az edző: dr. Kemény
Dénes.
Az olimpiai statisztikát elemezve néhány érdekes adatra hívnám fel a figyelmet. Még soha
nem nyert Európán kívüli ország olimpiai bajnokságot (az 1904-es olimpiát nem számítjuk,
hisz ott csak amerikai klubcsapatok vetélkedtek).
Néhány olimpiai érdekesség: Egyiptomról pl. nem is
gondolnánk, de 6 olimpián szerepeltek ezidáig. A legjobb helyezésük eddig a 7. volt. A
japánok már hétszer kerültek ki a játékokra, míg a mexikóiak 4 alkalommal. A játékalapító
angolok, az első párizsi szerepléstől kezdve tízszer voltak olimpián. 1900-ban, az elsőt
megnyerték, 1904-ben nem vettek részt, majd a következő hármat sorozatban nyerték, így nem
mi vagyunk az egyedüliek, akik egymás után háromszor is tudtak győzni. Az angoloknak is
sikerült. 1920-ban állhattak utoljára dobogóra, onnantól egyre hátrébb végeztek. 1956-tól
már ki sem jutottak az olimpiára. India, Dél-Afrika és Írország két alkalommal vett részt az
olimpiai játékok vízilabdatornáján, míg Irán (1976), Korea (1988), Luxemburg (1924),
Portugália (1952), és Szingapúr csapatának (1956) egyszer volt erre lehetősége. A rekord
részvétel, ami 21, két ország nemzeti csapatának sikerült. Az egyik Amerika, a másik …nem
kérdés, Magyarország. Az olaszok a másodikak 18 szerepléssel, a hollandoké pedig 17.
Az olimpiai bajnoki címek rangsora:
9 –
Magyarország: 1932, 1936,
1952, 1956, 1964, 1976, 2000, 2004, 2008
4 – Anglia: 1900, 1908, 1912, 1920
3 – Jugoszlávia: 1968, 1984, 1988;
3 – Olaszország: 1948, 1960, 1992
2 – Szovjetunió: 1972, 1980
1 – Franciaország: 1924,
Németország: 1928,
Spanyolország: 1996
Habár a történelmi összefoglalásban az olimpiák kapnak kiemelt hangsúlyt, nem mehetünk
el szó nélkül az olimpiászokban megrendezett világversenyek mellett sem.
Vízilabdában az olimpián (a
NOB a rendező) kívül a következő
világversenyek kerülnek megrendezésre:
Világbajnokság,
Európa-bajnokság, Főiskolai világbajnokság, Világkupa, Vízilabda
világliga.
Vízilabda világbajnokságot 1973-tól rendeznek, ami a
FINA égisze alatt zajlik. Az első világbajnokságot Belgrádban tartották, ahol egyből
elhoztuk az aranyérmet, majd az azt követő három VB-n ezüstérmet szereztünk (1975, 1978,
1982). 1986-ban Madridban csak a 9. helyet sikerült elcsípni, 1991-ben a 3. helyet, 1994-ben
pedig 5.-ek lettünk. A táblázatból látható, hogy a világbajnokságok történetében már
nyolcszor állhattunk eddig a dobogóra, abból pedig kétszer a legmagasabb fokra. A
világbajnokságok eredményességét nézve a szerbek a legjobbak 4 arany, 1 ezüst és 4
bronzérmükkel. Mi magyarok a második legeredményesebb nemzet vagyunk két arany, öt ezüst és
egy bronzéremmel. A spanyolok a harmadikok két arany, három ezüst és egy
bronzérmükkel.
Vízilabda Európa-bajnokságot 1926-tól rendeznek, ahol a
LEN a szervező. Az első EB-re Budapesten került sor, ahonnét el is hoztuk az első díjat. A
következőt (1927) is megnyertük, majd a 1931-es Párizsiról is arannyal tértünk haza, mint
ahogy a ’34-esről és a ’38-asról is. 1926-tól a világháborúig minden EB-n aranyérmet
szereztünk. 1947-ben a 4. hely sikerült csak, de az ez évi Universiadét legalább megnyertük.
Az 1950-es EB-n politikai okokból nem vetünk részt, de jött a sikerszéria, és megnyertük az
’54-eset, az ’58-ast, és a ’62-eset. 1966-ban az 5. helyet szereztük csak meg, 1970-ben a
2.-at, 1974-ben, és ’77-ben ismét az elsőt. 1981-ben 3. ’83-ban 2. hely, 1985, 1987,
1991-ben sajnos csak az 5. hely jutott. 1989-ben a 9. hely sikerült. A következő két EB-n
már ismét jött a felemelkedés: 2. hely, majd az 1997-esen és az 1999-esen már aranyérmet
szereztek a fiúk. Az Európa bajnokságok összesített eredményeit nézve azt találjuk, hogy 12
aranyérmünkkel, 5 ezüst, és 4 bronzérmünkkel a legeredményesebb európai nemzet vagyunk.
Főiskolai vízilabda világbajnokságot kétévente
rendeznek, a rendező szerv a FISU (Federation International Sports University). 1930-ban
volt az első Universiadé ahol 2.-ok lettünk, de az azt követőket (1933, 1935, 1937, 1947,
1951, 1954) már megnyertük. 1956 után az 2. helyen végeztünk (1957, 1959), majd jött egy
harmadik hely 1961-ben, és ismét a dobogó legfelső fokára állhattak fel a fiúk ’63, ’65-ben.
Ezt követte még egy aranyérem (2003), öt ezüstérem (1977, 1993, 1995, 1997, 2005), és négy
bronzérem (1970, 1999, 2001, 2007).
A
világkupát 1979-től rendezik. Kezdetben kétévente
tartották, 2002-től pedig négyévente kerül megrendezésre. A rendező szerv a FINA. Ezidáig
három arany-, és ezüstérmet, továbbá két bronzérmet sikerült szereznie a magyar csapatnak
világkupán. A magyar csapat világkupán ezidáig szerzett 3 arany, 3 ezüst, és 2 bronzérmével
a második legsikeresebb Szerbia mögött.
Olimpiai, világbajnoki és világkupa győzelmet eddig mindössze két alkalommal sikerült
nem európai országnak elnyernie. 48 bajnoki címből 46 alkalommal európai ország nyert, két
alkalommal pedig az amerikaiak hódították el a világkupát (1991-ben, és 1997-ben).
A vízilabda világligát ugyancsak a FINA rendezi,
2002-től, évente. A világliga létrehozásának célja, hogy az Európán kívüli nemzetek is
megismerjék a vízilabdát. Olyan nemzetek is bekerülhetnek a nemzetközi
vízilabda-vérkeringésbe, mint Kína, Venezuela, Brazília, Algéria, Egyiptom, Marokkó, Japán.
A világligát több csoportban szervezik, különböző helyszínen, különböző időpontokban
játsszák a csapatok a mérkőzéseket. A fináléba csak hat csapat kvalifikálja magát. A magyar
csapat az eddigi 2 arany, 2 ezüst, és 1 bronzérmével a második legsikeresebb Szerbia mögött.
