A városalakító
Demján Sándor portréja – I. rész
Az idősebbeknek a Skála, a fiatalabbaknak a West End
City Center ugrik be Demján Sándor nevének hallatán, aki egy gazdasági
napilap olvasói szerint az elmúlt évtized legbefolyásosabb üzletembere.
Tény, hogy a szocialista vállalkozóból a rendszerváltás utáni magyar
„tőkésosztály” oszlopos tagjává avanzsált Demjánon az idő éppúgy nem
fog, mint a rendszer- és a kormányváltások. A sokmilliárdos, a gazdaság
szinte minden területére kiterjedő érdekeltségeket, második
szülőfalujában pedig tekintélyes birtokot a magáénak tudó menedzser
egyetlen dologba nem ártotta még bele magát: a politikába. Csak annyira,
amennyire muszáj volt.
Egyesek azt állítják, hogy nincs az a képtelen ötlet, amiből –
elegendő anyagi eszközt feltételezve – ne tudna valami látványos dolgot
kihozni, míg mások megelégszenek annak nyugtázásával, hogy Demján
született kereskedő. Ehhez az érintett csak annyit fűz hozzá, hogy nem
azért kezdett már gyerekkorában üzletelni, mert erre késztetést érzett,
hanem azért, mert szegények voltak, és pénzre volt szükségük.
Demján Sándor szülei – több székely családdal együtt – 1940-ben érkeznek a Szatmár megyei Börvelybe, miután a helybéliek a második bécsi döntést követően kiűzik az 1921-ben betelepített románokat (a jelenleg Berveni nevet viselő település 1919-ig, majd 1940 és 1944 között Magyarországhoz tartozott). Elsőszülött gyermekük, Sándor 1943-ban látja meg a napvilágot a Kraszna menti faluban. A kendergyárban munkát szerző apját nem ismeri, ő a második világháborúban odaveszett. A szovjet csapatok bevonulását követően, 1944-ben ismét kényszerű vándorlás veszi kezdetét. Közel száz börvelyit a földvári lágerbe deportálnak, a szerencsésebbeket kitelepítik. Így keveredik az anya és akkor már három gyermeke Magyarországra, Etyekre, a háború után kitelepített svábok helyére. Annyira szegények, hogy a fiú és két húga állami intézetbe kerül arra az időre, amíg édesanyjuk szülésznői képesítést szerez. Amikor az etyeki szülőotthonban végre munkát kap, a gyerekek is hazatérnek. Demjánnak meggyőződése, hogy az egész pályáját végigkísérő elszántság és akarat az akkori mostoha körülmények számlájára írható. Gyermekként ereje mellett azzal is kitűnik társai közül, hogy alig tízévesen üzleti alapon – „beszállítókat” alkalmazva – nyúltartásba fog. A profitból szerzett légpuskát „befekteti”, nem is akárhogy: kedvezményes árat számít fel azoknak, akik több lövésre vállalkoznak. Szintén bevételt hoz az akkoriban unikumnak számító bőrfoci, ám Demján állítja: sem akkor, sem később nem érzett elhivatottságot a kereskedelmi pálya iránt. A Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolát is csak amiatt választja, hogy késleltesse a besorozást, illetve azért, mert így a Fogyasztói Szövetkezetek Országos Szövetségének (Szövosz) ösztöndíjasa lehetett. Az áfész A főiskolát, ahol megismeri leendő feleségét, 1965-ben fejezi be, s az ösztöndíjas elkötelezettség folytán a gárdonyi áfészhez vezet az útja. Itt gyakornokból hamar a karbantartó részleg vezetőjévé lép elő, majd a kereskedelmi ágazat szervezője lesz. 1966-ban a kereskedelmi főosztály éléről távozik a bicskei áfész elnökhelyettesi székébe. Mindössze 25 éves, amikor a csőd szélén álló sárszentmihályi (később Gorsium) áfész elnöke lesz. Kemény kézzel és rövid idő alatt tisztába teszi a szövetkezetet, újnak számító módszerei és az áfész profiljának kiszélesítése (lásd Kérem a szövetkezőt! című keretes írásunkat) azonban nem mindig aratnak osztatlan sikert. A „sok lábon állás” már ekkor is Demján egyik alapelve volt, akárcsak a túlzottan lassúnak ítélt bürokrácia megkerülése. A Gorsiumot és vezetőjét például harmincötször büntették meg azért, mert a gyakran hónapokig húzódó engedélyezési procedúra vége előtt fejezett be és vett használatba egy-egy épületet. Akkoriban Demján nemritkán a törvényesség mezsgyéjén mozgott, szövetkezeti elnökként előzetes letartóztatásba is helyezték tiltott ipari tevékenységért. Azt, hogy mindig megúszta, részben támogatóinak köszönhette (akik közül ekkoriban a legfontosabb Bartolák Mihály, a Szövosz elnökhelyettese volt), részben annak, hogy Fejér megye az új gazdasági mechanizmus hivatalosan kijelölt kísérleti terepének számított, egészen a reform háttérbe szorulásáig. Visszaemlékezéseiben Demján kivétel nélkül ezt az időszakot tartja a legkedvesebbnek. Mivel mindig is a maga feje után ment, állandóan összetűzésbe került a Szövosz egyes funkcionáriusaival. Az afférokból általában jól jött ki, a Gorsium áfész a legsikeresebb szövetkezetek egyikévé küzdi fel magát, elnökét kormánykitüntetéssel jutalmazzák. Ekkor, 1973-ban kínálják fel neki a fővárosi szövetkezeti nagyáruház, a Skála vezetői székét. A Skála A legendák szerint a Szövosz akkori elnökhelyettesének fejéből pattant ki az ötlet, hogy a szövetkezeteknek – amelyek addig mindössze néhány kisebb üzletet üzemeltettek a fővárosban – szükségük volna Budapesten egy nagyáruházra. Az elképzelés megosztotta a politikai vezetést: míg a bigott vonal ideológiai megfontolásokból zárkózott el a dologtól, a reformerek a monopolizált kereskedelem megújításának lehetőségére bazírozva szálltak síkra a terv mellett – és sikerrel jártak. Hosszas huzavona után a BEAC-pályán kezdődött az építkezés. A külterületi elhelyezés azok igazát látszott alátámasztani, akik gyors bukást jósoltak a vállalkozásnak. A Gazdasági Bizottság az első évre 50 millió forintos veszteséget engedélyezett, ezt követően azonban éves felülvizsgálatokat, negatív tapasztalatok esetén az állami tulajdonba vonást helyezte kilátásba. Jóllehet az akkori belkereskedelmi miniszter csakis fővárosi szakembert bírt elképzelni az áruház élén, a Szövosz végül három szövetkezeti vezetőt szemelt ki a posztra. Közös volt bennük, hogy szerették volna megnyerni kereskedelmi vezetőjüknek az akkori legsikeresebb áfész elnökét, Demján Sándort. Miután az egyik jelölt súlyosan megbetegedett, a két nyeregben maradt aspiráns egyaránt Demján személyéhez kötötte a megállapodást. Válaszul a Szövosz vezetése az igazgatói megbízást Demjánnak adta, aki egyetlen feltételként szabad kezet kért. És kapott. A Skálát a bécsi Staffa szövetkezeti áruház mintájára alakította ki, ahol különösen a széles áruválaszték, illetőleg a pultos rendszert felváltó önkiszolgálás nyűgözte le az újdonsült igazgatót. Demján jó csapatot hozott össze, amiben szerepe volt a kiválasztásnak éppúgy, mint a vezető egyéniségének, aki „összeforrasztotta” a gárdát. Olyannyira, hogy mai embereinek jó részével – így Brückner Istvánnal, Muszbek Mihállyal, Nyúl Sándorral vagy Takács Ildikóval – a skálás időktől kezdve dolgozik együtt. Mindig kiállt az érdekeikért: amikor például a korábbi ígéretekkel ellentétben mégsem akaródzott megoldania a Szövosznak a skálás vezetők fővárosi elhelyezését, az igazgató a számára lakásvásárlásra kiutalt pénzt átadta a munkatársainak, ő pedig feleségével és lányával neje nagyszüleihez költözött egy háromszobás lakásba. A csapatszellemet javította az is, hogy az első Skála építésekor a vezetők is beálltak a talicskázók közé – áll A Demján-titok című könyvben. Demján új pozíciójában sem hazudtolta meg korábbi önmagát. A működéshez szükséges összes hatósági engedélyt például csak jóval az áruház átadása után kapták meg, de jókora perpatvar kerekedett a Skála sajátos munkaerő-politikájából is. Az eladói gárdát olyan munkásnők közül toborozták, akik az áruház közelében laktak, arra számítva, hogy az üzeminél jóval tisztább, kulturáltabb környezet, illetve a munkahely és az otthon közelsége megfelelő érvek lesznek a Skála mellett. Nem csalatkoztak, legfeljebb az igazgatónak kellett magyarázkodnia, amikor „odafönt” kérdőre vonták az eljárás miatt. Az egész országot bejárta a paradicsomügy is, amikor a Skálában olcsón dobtak piacra import paradicsomot. Demjánt ekkor is kiosztotta a sajtó, a vehemensebb újságírók egyenesen a hazai termelők tönkretételével vádolták. Nagy port vert fel az is, amikor felvásárolta a Soproni Szőnyeggyár egész évi vertikumát, éppen akkor, midőn az áruk elosztásába keményen beleavatkozó Belkereskedelmi Minisztériumban „szőnyegellenesség” dívott, ami a termék hiánycikké válásához vezetett. 1979-ben egy könnyűipari létesítmény, illetve a Szöváru Nagykereskedelmi Vállalat bekebelezésével erősít a Skála. A mintegy 15 ezer áfész-boltot és 60 áruházat működtető szövetkezeti közös vállalat, a Skála-Coop vezérigazgatójává természetesen Demjánt választották, jóllehet ekkorra pártfogói már jócskán túljutottak politikai pályájuk delelőjén. A sok lábon állás jegyében a Skála egyetlen áruházból kisebb vállalatbirodalommá dagadt, tevékenységébe a kis- és nagykereskedelem, később a külkereskedelem éppúgy belefért, mint ipari, szolgáltató és mezőgazdasági cégek működtetése. A Skála-Coop árbevétele az 1979-es hétmilliárdról 1985-re huszonötmilliárd forintra nőtt, nyeresége ötszörösére emelkedett, akárcsak a létszám. Később külföldi partnerekkel vegyesvállalatokat alapítanak (a nyugatnémet ITT-vel például színes televíziókat és videomagnókat összeszerelő üzemet), 1987-től pedig már olyan vállalkozásokba is belefognak, amelyek nem vágnak profilba, viszont kedvező megtérüléssel kecsegtetnek. Menet közben vidéki és fővárosi áruházakkal, nagykereskedelmi raktárhálózattal, sörözőkkel, divatüzletekkel gyarapodott a csoport. A siker látványos, Demján egyre merészebb, ahogyan azt Várhegyi Éva megfogalmazta: „Az üzleti életben egyszerre minden szabad lett, ami direkt nem volt tilos.” Demján jó szívvel emlékszik vissza a Skálára, de egyben ezt tartja a legkeményebb munkahelyének, hiszen olyasmivel foglalkoztak ott, ami az uralkodó ideológián ütött rést. Az áruházat meglátogató Andrej Kirilenkónak (a Szovjetunió Kommunista Pártja politikai bizottságának tagja), aki a Skála túlontúl bőséges, a szocialista ideológiával összeegyeztethetetlen kínálatát illette kritikával, például állítólag azt találta mondani, hogy a „nincsnek nincs ideológiája”. A fogyasztói szemlélet újrahonosítása mellett egyébként a hazai reklámpiacon is pezsgést hozott a vásárlókat mindig a lelkén viselő Skála Kópé. Ennek horderejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az önkiszolgáló rendszerű, futószalagos pénztárgépekkel ellátott, légkondicionált, autóparkolóval övezett áruház már a nyitás napján többmillió forintos bevétellel zárt, amiben nem kis szerepe volt a rengeteg energiával bíró, meglehetősen ideges, valószínűleg hiperaktív igazgatónak, aki képtelen egy dologra hosszabb ideig odafigyelni. Demján alkotási vágyával, innovatív gondolkodásával és szervezőkészségével vált ki az átlagból, amihez egy sajátos temperamentum társult egy olyan világban, ahol még a „szürkének maradni” stratégiája jelentette az önmegvalósítás legcélravezetőbb útját – idézi fel a skálás időket egyik akkori ismerőse. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a Skála igazából csak az akkori viszonyok között nevezhető egyértelműen sikertörténetnek, elvégre egyetlen versenytársa az állami kereskedelem volt, amit nem volt annyira nehéz megelőzni. Demján csillaga egyre fényesebben ragyog, a Skála első embere 1980-ban Állami-díjat kap. Egy későbbi interjúban elmesélte, hogy ekkoriban maga Kádár János próbálta rábeszélni: vállalja el a belkereskedelmi tárca vezetését. Ő azonban ebbe csak úgy ment volna bele, ha a posztra két minisztert neveznek ki, hogy kiderüljön: melyikük a jobb. Mivel jó előre bejelentette, hogy egy évtizedig „skálázik”, aztán továbbáll, 1985-ben már váltani készül. Előbb az eredetileg a leendő skálás vezetők képzésére kitalált menedzseriskolában akar tanítani, majd Soros Györggyel együtt egy vezetőképző intézet megalapításán töri a fejét, ám végül elmegy „kereskedelmi bankot alapítani”. Az MHB A bankrendszer reformjára készülő Pénzügyminisztériumban kimondottan nem banki szakembert kerestek a Magyar Nemzeti Bank ipari örökségét átvevő pénzintézet élére. Demján akkoriban nagyon jó üzletember hírében állt, mint mondja, leginkább az szólt mellette, hogy „kellett egy csuka a pontyok közé”. A kialakítandó Magyar Hitelbank (MHB) elnök-vezérigazgatójaként szabad kezet kapott. Bár eleinte nem értett a bankoláshoz, egy akkoriban még aktív szakmabeli szerint hamar belejött a dologba, noha néha furcsa álláspontot képviselt. Fennen hangoztatta például, hogy az élénkítés, az erőteljes hitelezés az egyetlen üdvözítő út a magyar gazdaság számára, miközben az óvatosabbak – akik a stabilizáció, a megújuló pénzügyi szféra megszilárdítása, a költségvetés és a monetáris politika kapcsolatának tisztázása mellett foglaltak állást – a kihelyezhető hitelek forrásának a hiányát emlegették. Utóbbiak álláspontját igazolta a bankok későbbi konszolidációs kényszere. A bankrendszer kétszintűvé tételét követően a Nemzeti Bankról leválasztott MHB elsősorban nagyvállalati ügyfeleket és tetemes összegű rossz hitelt örökölt, ám nem volt olyan nehéz helyzetben, mint a hozzá hasonló módon létrehozott Budapest Bank, amelynek az egész energiaszektort a nyakába varrták, illetve a mezőgazdasággal és az élelmiszeriparral kistafírozott Kereskedelmi és Hitelbank. Ilyen körülmények között a hitelintézet – ahol Demján több mint három évet töltött el – 1992-re a legnagyobb magyar bankká vált, igaz, társaihoz hasonlóan nem kerülhette el a növekedési kényszer jelentette buktatókat, amelyek a kétes és rossz kintlevőségek bővülésében mutatkoztak meg. Egy keményebb hangú kritikusa szerint Demján az MHB élén abszolút kalandorként viselkedett, igazából semmifajta bankári óvatosságot nem tanúsított. Favoritrendszert vezetett be, de belevágott olyan „bankidegen” dolgokba is, mint egy kiterjedt sajtóportfolió kiépítése. Ehhez az időszakhoz fűződik például a Reform című hetilap és a Mai Nap megalapítása. Annak ellenére, hogy Demjánnak korábban nem volt köze a bankvilághoz, viszonylag simán beilleszkedett, bár egyes dolgaival kirítt a „klubból”. Ingének legfelső gombját például éppúgy gyakran nyitva hagyta, ha nyakkendőt viselt, mint az áfészes időkben (egyesek szerint ez ma sincs másképp), ám többen a javára írják, hogy magánszemélyként nem lett úrrá rajta a nagyzási hóbort. Egy régi ismerőse Demján egyik legpozitívabb vonásának tartja, hogy „ugyanolyan szakadt, mint három évtizeddel ezelőtt”. Akkori munkatársai jellemző módon dicsérőleg szólnak róla, főként közvetlen, demokratikus vezetési stílusát kiemelve. Nem feledkeznek el azokról az érdemekről sem, amelyeket Demján a Magyarországra elsőként szemet vető külföldi cégek (General Electric, Daewoo) letelepítésében szerzett. Az ügyletek során szerzett tapasztalatait és kapcsolatait később saját tanácsadó cége élén megfelelően kamatoztatta. A saját maga által előirányzott három év lejártával (miután előbb az év embere, később pedig az év menedzsere címmel tüntették ki) szedte a sátorfáját, és újabb dolgok után nézett, ezúttal az országhatárokon kívül. Keretes 1: Kérem a szövetkezőt! Demján számos újítással lepte meg szövoszos feletteseit. Ezek közé tartozik a premizálási rendszer, a szövetkezeti átlagot jócskán meghaladó bérek a vezetők részére, vagy a kiemelkedő teljesítményeket, valamint a jó ötleteket díjazó úgynevezett nyereségrészesedési jegy. A pörgősebb működés végett üzletkötőket alkalmaznak, akikre az akkori sajtó egy része megpróbálta rásütni az ügynök bélyeget. A huszonöt települést tömörítő, mintegy nyolcezer tagot számláló Gorsium szövetkezet a hagyományos kereskedelem mellett ipari vállalkozásokba is belefogott. Úgy kezdtek például autóbuszüléseket gyártani és beszállítani az Ikarusnak, hogy erre nem volt engedélyük. Miután az ülések híján a buszgyártást fel kellett volna függeszteni, Demján végül emelt fővel mászott ki a slamasztikából, és vendéglátással próbálkozott. A fővárost a Balatonnal összekötő út mellett, a Székesfehérvár melletti római kori ásatások (Tác község határában, Székesfehérvártól pár kilométerre bukkantak rá a Traianus császár által alapított város, Gorsium romjaira) közelében, Szabadbattyánban vendéglőt épített a szövetkezet (Demján egyszer azt találta nyilatkozni, hogy ez volt az egyetlenegy létesítményük, amelyhez érvényes építési engedéllyel rendelkeztek). Az elkészült épületet aztán bontásra ítéli a megyei tanács, a közelben folyó feltárás hangulatához igazodni próbáló étterembelsőt kifogásolva (ami egyébként egy pompeji bordélyház mintáját követte). Demján minden követ megmozgatott, így a létesítmény megmaradhatott, sőt a környék legendás vendéglátóhelyévé nőtte ki magát. Ebben a jó üzletvezetés mellett kétségtelenül szerepet játszott, hogy az étterem idegenforgalmi szempontból kitűnő helyen volt, ráadásul az volt a híre, hogy aki akkoriban számított Magyarországon, az megfordult ott néha. Az áfész a mezőgazdaságban is hídfőállásokat épített ki, a szövetkezet zöldség-gyümölcs forgalma hamarosan meghaladta a megyei állami vállalatét, a Zöldértét. Demján már akkoriban elképesztő ötletekkel rukkolt elő. Juhász Júlia A Demján-titok című könyvében eleveníti fel azt a történetet, amikor az áfész gyógyszeralapanyagnak gyűjtötte be három megye vadgesztenyetermését. Csakhogy a néhány száz vagonra rúgó eredmény jóval több volt, mint amennyit a megrendelő kért. Demján azonban valahogy elpasszolta a különbséget, ráadásul úgy, hogy ebből az ügyletből állt elő a szövetkezet az évi nyereségének tekintélyes része. Megjelent a Magyar Narancs 2002. január 17-i számában Demján Sándor portréja – II. rész Az álomalakító Két héttel ezelőtti számunkban a rendszerváltásig kísértük végig az üzletember pályáját. Ám Demján nem tűnt el azóta sem – épp ellenkezőleg. Tehetségét 1990 után külföldön kamatoztatta; aztán 1995-ben visszatért, új, nagyszabású tervekkel aktatáskájában. És kétségtelen az is, hogy a Fidesz „hivatásos álmodói” keresve sem találhattak jobb megvalósítót Demjánnál. Aki, mint hírlik, a millenniumi városközpont megépítésével pályája csúcsára készül éppen, bár egyesek szerint a beruházás messze nem ígérkezik a legelőnyösebbnek. Demján tíz évvel ezelőtti, jókora hasznot hajtó külföldi kiruccanásánál pedig egész biztosan rosszabb üzlet. Abban, hogy Demján a rendszerváltáskor külföldön próbált szerencsét, egyesek szerint szerepe volt az új politikai elit elutasításának, amely nem volt vevő a „szocialista mintamenedzser” által teremtett értékekre. Ezzel szemben az érintett – aki Antall Józseffel jó viszonyban volt – egészen más okokra vezeti vissza a váltást. Az állami szférát mindenképpen ott akarta hagyni, de „unta már a hitelbankot” is. Bár a Bayerische Landesbank és a General Electric egyaránt állással kínálta, ő mégis Andrew Sarlos, a magyar származású észak-amerikai üzletember ajánlatával élt, hogy „élesben” is kipróbálhassa magát. Kint és bent 1990-ben Sarlos többek között Mark Palmerrel (az Egyesült Államok korábbi magyarországi nagykövete, akivel Demján még bankvezetőként épített ki jó kapcsolatot), Ronald S. Lauderrel (aki az USA diplomáciai kirendeltségének vezetője Bécsben a nyolcvanas évek végén, később a kelet-közép-európai zsidó oktatást támogató alapítványa révén válik ismertté), a szintén magyar származású Peter Munkkal (akit a világ második legnagyobb aranykitermelőjeként tartanak számon, és ő az észak-amerikai kontinens egyik legnagyobb – magánkézben lévő – ingatlanfejlesztő cégének, a TrizecHahnnak az elnöke) létrehozza a Közép-Európai Fejlesztési Társaságot (CEDC), amelynek Demján lesz a vezetője évi 300 ezer dolláros fizetéssel. Mivel nem akar alkalmazott lenni, a fizetés helyett a cég vagyonnövekményéből kér részesedést. Az indulást követően hamar kiderül: a tulajdonosok és az újdonsült vezérigazgató külön nyelvet beszélnek. Míg az utóbbi a volt szocialista államoktól várta a legígéretesebb fejlődést, „gazdái” számára Európa legkeletibb része Hegyeshalomnál véget ért. A nézeteltérések miatt Demján alig egy évvel később Kanadába, Torontóba helyezi át székhelyét, ahol Sarlossal közösen, kölcsöntőkéből megalapítja és vezeti a befektetési tanácsadást zászlajára tűző Közép-európai Befektetési Társaságot (CEIC Holdings). A cég elsősorban a FÁK-országokban és a Távol-Keleten aktív, vezetője az évtized közepéig kevés időt tölt idehaza. Olyan munkákban vesz részt, mint a Kamaz privatizációja (lásd Kamazkor című keretes anyagunkat), de a CEIC-nek jól működő – főként mezőgazdasági jellegű – érdekeltségei vannak a „magyar őshazában”, a tatár és a baskír köztársaságokban is. („Szovjet” kapcsolatai révén Demján 1991-ben az Ikarus megmentőjeként is fellép, ám az ügylet végül nem vezet a várt eredményre – lásd A következő buszom című keretes írásunkat.) Demján személyes gyarapodása szempontjából a külföldön töltött éveket tartja a legeredményesebbnek (a Kamaz-ügylet haszna révén sikerül saját lábára állnia), noha a tanácsadásból hamar elege lett. Azzal együtt is, hogy megvolt erre az igény, s a kelet-európai térségre kíváncsi befektetők nem sajnáltak 20 ezer dolláros óradíjat fizetni a „magyar csodabogárnak” – emlékezik vissza. Ő azonban 1995-ben inkább hazatér, és Andrew Sarlossal karöltve (és a TrizecHahn bevonásával) az új építésű ingatlanok piacán jelenik meg. Elsőként az 52 ezer négyzetméteres, Szabadság téri Bank Center irodaház megvalósítójaként tűnik fel, amelynek finanszírozásában állítólag egy tekintélyes összegű és kedvező hitel folyósítása erejéig az ingatlan egyik későbbi bérlője, az OTP Bank is szerepet vállalt. Ez idő tájt épült az újpalotai bevásárló- és szórakoztatóközpont, az 56 ezer négyzetméter alapterületű Pólus Center is. Ez egyesek szerint a tipikus példája annak, amikor valaki elmegy a világba, lát valami érdekeset, és azt egy az egyben átülteti a hazai viszonyokra. A Peter Munkkal közösen finanszírozott ingatlan átadása 1996 végén ismét ráirányítja a reflektorfényt az év vállalkozója címet is elnyerő Demjánra, aki egyesek szerint „nem az a fajta, aki ellök egy mikrofont”. Miközben a Pólus-modell sikeresen fut nemcsak az országban (Kecskeméten és Barcson is épül egy-egy „kispólus”), hanem a szomszédos államokban is (Pozsonyban 2000 végén nyílt meg az 58 ezer négyzetméteres Polus City Center Bratislava), Demján és Munk egy 40 milliárd forintos vállalkozásra adja a fejét. Ennek eredménye a rekordidő alatt felépült, 91 ezer négyzetméteres West End City Center, amelynek fejlesztője a Polus Investment Co. Inc. és a TrizecHahn 151 millió forintos alaptőkével létrehozott, fele-fele arányban tulajdonolt cége, a TriGránit Rt., kivitelezője pedig az 1996 végén alapított, Demján többségi tulajdonában lévő építőipari társaság, az Arcadom Rt. (Azt követően, hogy a pénzügyi szolgáltatások és a magánbiztosítások terén meghatározó szerepű American International Group – AIG – közép-európai pénzügyi alapja részesedést szerzett a Polus Investment Co. Inc.-ben, utóbbit a ciprusi bejegyzésű TAP Investment Ltd. váltotta a TriGránitban, a tulajdoni arányok megbolygatása nélkül. Demján és az AIG mellett a TAP tulajdonosai közé tartozik az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank – EBRD – is.) Az ingatlanszakma nemzetközi szövetségének nívódíjpályázatán a kereskedelmi létesítmények között első helyet szerzett West End egyébként Demján első olyan létesítménye, amelyet az építészszakma nem utasít el csípőből. A Skála „odavetett doboza” után (a hatalmas betonplacc közepén terpeszkedő budai Skálát építészkörökben ma is előszeretettel illetik a „soha el nem évülő városrendezési bűntény” szerkezettel) a West End megformált épületegyüttes, illeszkedik a Nyugati pályaudvarhoz, továbbá megszületett általa a Váci út „másik” oldala, amit korábban csak egy koszos téglafal jelentett. A beruházás komoly nagyságrenddel járult hozzá a főváros infrastruktúrájának fejlesztéséhez, hiszen ennek során valósult meg a Ferdinánd híd régóta halogatott felújítása. A Bank Center, a Pólus Center és a West End építése során Demján szerint már nem volt szükség az áfészos és a skálás időkből való trükkökre, amikor nem egy létesítményt a szükséges engedélyek megérkezése előtt vettek birtokba. Az erőltetett tempójú kivitelezés miatt az eljárások sokszor ki voltak centizve – a West End esetében például szintenként kaptak építési engedélyt –, de minden legálisan zajlott. Az elmaradhatatlan apró stiklikből azért akadt néhány (Demján ma sem tagadja, hogy nincs ellenére, ha egy utat szabálytalanul kell megépíteni), a Bank Center például egyik napról a másikra másfél szintet nőtt, egyes hírek szerint a tetőtéri irodákból nyíló kilátás zavartalansága érdekében. A környék kiskereskedelmén eret vágó West Endet amúgy az építtető TriGránit Rt. értékesíteni kívánja, de gazdát cserél a budapesti és a pozsonyi Pólus is. Demján Sándor – aki, akárcsak áfész-elnökként, Skála-vezérként és az MHB élén, ismét a más pénzével sáfárkodott – semmi meglepőt nem lát abban, hogy az ingatlanfejlesztők eladásra építenek. Más kérdés, hogy szerinte Magyarország Európai Unióba történő belépésekor lehetne kihozni a maximumot az ingatlanokból, ám befektetőtársai már most szeretnék zsebre tenni a hasznot, mivel újabb projektek után néznek. Demján állítja: nem érez különbséget a saját és a más pénzével történő befektetés között; miután mindkettőnél a megtérülés a fontos, ezért már a Skálára is úgy tekintett, mint a saját tulajdonára. Fent és feljebb Bár vallja, hogy magánemberként a történelmi szociáldemokrata irányzat áll hozzá közel (felesége nagyapja a második világháború előtti szociáldemokrata párt egyik prominens személyisége volt), Demján Sándor politikai kötődését többen univerzálisnak mondják, igaz, pozitívumként említik, hogy nem vált „kijáróemberré”. Mindig jó viszonyban van az aktuális kurzussal, amit ő úgy fogalmaz meg, hogy „nem szabad politikailag odakozmálni”. Jóllehet igyekszik egyenlő távolságot tartani, néha nem rejti véka alá a véleményét. 1998 tavaszán például azért állt ki a Fidesz programja mellett, mert azt sokkal inkább vállalkozóbarátnak érezte, mint a szocialisták túlzottnak vélt óvatosságát. A Fidesz-kormány hivatalos álláspontjával szemben ugyanakkor változatlanul hatalmas fegyverténynek, a gazdaság talpraállításában kikerülhetetlennek tartja a Bokros-csomagot. A két nagy párt gazdaságpolitikáját lapunknak így jellemezte: „A szocialisták legnagyobb erénye az volt, hogy az ideológiájukkal ellentétes programot vittek véghez. A Fidesz értéke nem a gazdaságpolitikában van, hanem hogy megcsinálnak egy szociáldemokrata programot, amelynek része a minimálbér emelése, a lakásépítés, az oktatás és a családtámogatás. Lehet, hogy ezt politikai számításból teszik, de az MSZP ennek a programnak a megfogalmazásáig sem jutott el.” A szocialista többségű kormány regnálása idején Demjánt hírbe hozták a Xénia-láz Egyesülettel, miután az együttműködést alakított ki a Pólus Centerrel. „Az újpalotai szórakoztató- és bevásárlóközpont máig rengeteg gyerekprogramnak ad helyet, ezek között elfért az Űrgammák ifjú sztárjainak fellépése is” – mondja Demján, aki jó ötletnek tartotta a sorozatot. Azt viszont cáfolja, hogy anyagilag támogatta volna az egyesületet, amely ügyének jó néhány első vonalbeli szocialista politikust is megnyert. Az MSZP prominenseit az 1994-es kormányváltás után Demján egészen természetes módon közelítette meg – emlékszik vissza a párt belső életének egyik ismerője. Nem volt szükség külön alkukra, az „átkosból” létező kapcsolatrendszer révén Demján mindig tudta, kihez fordulhat – noha rúgott azért öngólt is. Hiábavalónak bizonyultak például az egyik kereskedelmi rádiófrekvencia (a Danubius Rádió) megszerzéséért tett erőfeszítései, ahol többek szerint a magabiztosságán vesztett rajta. Pontosabban azon, hogy elhitte: lejátszotta a szükséges politikai játszmákat, és ezért nem akart annyit fizetni, amennyit kellett volna. Demján másképp interpretálja a Danubius-fiaskót: meggyőződése, hogy politikai döntés született. Mint mondja, a rádió túlértékelt volt, s ő nem hajlott arra, hogy egy bizonyos szintnél magasabbra tegye a lécet. Döntését igazolni látszanak a kereskedelmi rádiók masszív veszteségei. Jobb üzletnek bizonyult a Pólus Center és a Szerencsejáték (SZJ) Rt. közös „bulija”, a Pólus Center melletti üres, kihasználatlan területen 1998-ban fél év alatt felépült tévéstúdió. Jóllehet a saját műsorainak gyártásához biztos hátteret kereső SZJ Rt. tíz évre vállalta a műsorgyár kapacitásainak nagyarányú lekötését – ily módon biztos bevétellel kecsegtetve a beruházót –, a stúdiót működtető társaságot birtokló két Demján-érdekeltség 1999 októberében eladta a céget a Mahir Rt.-nek – miközben a gyártási infrastruktúra továbbra is Demján egyik érdekeltségének tulajdonában van, azt a Szerencsejáték Rt. csupán bérli. Akadnak, akik szerint a jelenleg „150 százalékos” kihasználtsággal működő stúdió elpasszolása alapozta meg Demján és a Fidesz jó viszonyát, ámbár azt sem szabad elfelejteni, hogy az Etyeken felnőtt vállalkozó és az alcsúti születésű kormányfő egyazon vidékről való. Mindenesetre tény, hogy az üzletember vitorlájából a kormányváltás sem fogta ki a szelet. A roppant centralizáltan szervezett Fidesz egész más megközelítést igényel, mint az MSZP, elvégre az előbbinél kizárólag a főnökkel lehet üzletet kötni. Demján persze éppúgy beszélő viszonyban van Medgyessy Péterrel, mint Orbán Viktorral, tehát nem jönne zavarba, ha áprilisban fordulna a kocka. Az üzletembernek többen is felrótták, hogy az érdekeltségébe tartozó Arcadom Rt. azért volt hajlandó olcsón megépíteni a Nemzeti Színházat a Lágymányosi híd tövében, mert ennek fejében egyfelől egy másik Trigránit-leánycég jó áron jutott hozzá a Nemzetivel szomszédos tizenegy expótelekhez (lásd Expó, ami nincs című keretes írásunkat), másfelől pedig az ezekre az ingatlanokra tervezett épületeket (Modern Művészetek Múzeuma, Hagyományok Háza, Nemzeti Filharmónia, több ezer fős konferenciaközpont, szállodák, szabadidőközpont, iroda- és lakóépületek) tekintélyes állami támogatással húzzák fel. (Az építésre magánberuházás ad ugyan fedezetet, de a létesítmények elkészülte után a kulturális tömböt az állam tízéves részletekben visszavásárolja.) Hogy az ország e pici része jó kezekben van, azt a miniszterelnök szavai is alátámasztják („ami ott, Dél-Pesten történik, az aszerint halad, ahogyan azt valamikor mi elgondoltuk”). A feltevésekre Demján kurtán reagál: „mi mindent annyiért építünk meg, amennyibe az valóban kerül”, s büszke arra, hogy „nem vetkőztette le a Nemzeti kormánybiztosát”. Az Arcadom erejét és versenyelőnyét abban látja, hogy a vállalat iszonyú ütemben dolgozik, ami jelentősen csökkenti a költségeket, miközben kritikusai az építőcég őrült tempóját nem oknak, hanem okozatnak vélik. Szerintük Demjánt szorítja a cipő: azért épít gyorsan, mert így hamarabb kezdhet a finanszírozásra felvett hitelek törlesztésébe. A Nemzeti átadását még ebbe a ciklusba betervező Fidesznek pedig a legjobbkor jött egy hasonló tempót diktáló kivitelező, akiről többen úgy vélik: a millenniumi városközponttal saját koronáját fényezgeti. Demján elismeri, hogy a Lágymányosi híd tövében épülő épületegyüttes nem a legjobban megtérülő befektetés, hiszen ha erre törekedett volna, akkor kizárólag luxuslakásokra koncentrál. Ugyanakkor úgy véli: a regionális központi szerepre törekvő Budapestnek kell hogy legyen megfelelő infrastruktúrája. Számára ebben az az üzlet, hogy amennyiben az ötlet beválik, hasonlókat építhet a környező országokban, akárcsak a „klónozott” Pólus Center esetében. Többen Demján és a miniszterelnök jó kapcsolatának tudják be, hogy az üzletember szó nélkül lenyelte, amikor a francia Bouygues elhappolta az Arcadom elől a leégett Budapest Sportcsarnok helyén építendő létesítmény kivitelezési jogát – ráadásul úgy, hogy az Arcadom már megnyerte a bontásra kiírt pályázatot, s a lapok is biztos befutóként kezelték a neves brit stadionépítő társasággal szövetkező céget. Demján ezzel szemben azt mondja: tévedett, aki elhitte, hogy le van vajazva az ügy. Pedig a végeredményt tekintve az Arcadommal történő szerződés jóval előnyösebb lett volna az államnak – teszi hozzá. Azt is elfogadta, hogy a legnagyobb hazai kiállításokat szervező Hungexpo Rt. privatizációja meghiúsult: a cég magánosítási pályázatára érkezett egyetlen értékelhető ajánlatot a TriGránit nyújtotta be. A kormányváltás miatt az ÁPV Rt. sokáig halogatta a döntést, végül érvénytelenítette a pályázatot. Demján a kezdetektől fogva szinte rögeszmésen ragaszkodik a sok lábon álláshoz (a már említett CEIC, a Pólus-csoport és a TriGránit mellett érdekelt az ipari beruházásokat finanszírozó Euroinvestben is, amely többek között a Bakony Erőmű Rt. gazdája, de voltak média- és reklámvállalkozásai is), ami nézetei szerint az ésszerű kockázatvállalás és a talpon maradás alapfeltétele, ezért nem fél a kudarcoktól sem, amikben amúgy bőven volt része. A Danubius Rádió elvesztésén, illetőleg a tervezés korai fázisában megrekedt televíziós elképzeléseken túl az ukrán határ mellé elképzelt vámszabad területről, az afféle „miniatűr Hongkongról” szőtt álma is szertefoszlott az orosz válság miatt, s első nekifutásra 1997-es internetes vállalkozása, a Fair Business Line Kft. sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (A két másik Demján-érdekeltséggel összevont utóbbiból a hírek szerint az internet helyett egyéb informatikai feladatok ellátására szakosodott cég alakul.) A szőlősgazda Hobbiszinten foglalkozik a borászattal, aminek alapjait Etyeken vetette meg (lásd Szülőfalvak című keretes írásunkat). Az etyeki chardonnay mellett a badacsonyi olaszrizlinget is a favoritjai közé emelte, amikor Bartha Ferenccel, az MNB egykori elnökével (aki 1997 óta a TriGránit Holding Rt. elnöke) közösen megszerezte a Balaton-felvidék legjelentősebb pincészetét, a Badacsonyi Pincegazdaság Rt.-t. A tőkehiányos cég fejlesztésére a minőségi nedűk iránt elkötelezett, valamint a történelmi borvidék értékeinek újrafelfedezését célul kitűző üzletember a magánvagyonából áldoz, igaz, a badacsonylábdihegyi és a szigligeti pincészet akár idegenforgalmi befektetésre is alkalmas. A két éve a Tihanyvin Rt.-t is megszerző Demján 2001-ben új alapokra helyezett marketingstratégiával igyekszik belopni cégének termékeit a borbarátok szívébe: a badacsonyi társaság igazgatóságának élére egy Habsburg főherceget választottak, akinek jól csengő nevét „vették kölcsön” a pincegazdaság muzeális borainak népszerűsítéséhez. A korábban kisebb csapatokban kapusként szereplő Demján (aki a nyolcvanas években kétszer is nemet mond a labdarúgó-szövetség elnöki székére) előbb az etyeki futballélet nagyvonalú támogatójává válik: többmilliós, modern öltözőt építtetett, ahol nemegyszer fordult már meg az etyekivel egy bajnokságban játszó felcsúti focicsapat leghíresebb szélsője is. A skálás időkből magával hozott „nézd meg, mit csinál a maszek kicsiben, és azt csináld meg nagyban” elvet is szem előtt tartva aztán a magyar futball megmentőjeként tűnik fel. Jóllehet egyesek úgy vélik, a pozíciót népszerűségéhsége vállaltatta el vele, a Hivatásos Labdarúgó Alszövetség elnökeként komoly (állami és magán)pénzek mozgósításában lehet része, az azonban csak hosszú évek múlva derülhet ki, hogy ez milyen hatással lesz a mára presztízse javát elvesztő hazai futballra. Azt mindenesetre leszögezi: klubtulajdonos nem akar lenni, s nem vesz részt a stadionépítésben sem. Nem zárkózik el viszont az elől, hogy – ha lesz rá lehetősége – anyagiakat áldozzon a 2012-es budapesti olimpia megrendezésére. Demján ismertté vált tervei között szerepel egy, a Ferihegyi repülőteret a Nyugati pályaudvarral összekötő gyorsvasút építése is, amelynek a műszaki megvalósíthatósági tanulmánya már elkészült. Az ötlet létjogosultságát kevesen vitatják, azt azonban többen kifogásolják, hogy a főváros igazi tranzit pályaudvarának, a Keletinek a neve fel sem merült a lehetséges belvárosi végállomások között. Érthetőbb a helyzet annak tudatában, hogy Demján korántsem tekinti befejezettnek a West End City Center beruházást; annak ugyanis újabb fejezete lesz a teljes hosszukban, a Dózsa György útig lefedett sínek fölötti park, a sugárúttá átalakított Podmaniczky utca, vagy a határait a Ferdinánd hídig kitoló állatkert. Mindehhez azonban a TriGránit állami részvételt igényel. A jótékonykodást sem megvető Demján (lásd Adomány ok című keretes írásunkat) érthetően büszke rá, hogy Budapesten talán az ő nevéhez fűződik a legtöbb létesítmény. Kritikusai azzal támadják, hogy „korbáccsal nem lehet várost építeni”, a vérmesebbek egyenesen a mall-kultúra által képviselt ízlésterror egyik védjegyének tartják. Az általa tető alá hozott létesítmények megítélése ízlés dolga, abban viszont biztosak lehetünk, hogy ezeket unokáink is látni fogják. Keretes 2 Kamazkor A CEIC első igazán nagy dobása a Kamaz szovjet autógyár privatizációja volt. Demján arra vállalkozott, hogy a több mint másfél százezer főnek munkát adó monstrum 800 millió dolláros hitelét két év alatt visszafizeti. Ezt akkoriban sokan képtelenségnek tartották, dacára annak, hogy a tehergépkocsik iránti kereslet óriási volt: mivel a vevők több évet is vártak a járművekre, a hivatalos 25 ezer rubeles árnak a feketepiaci a nyolcszorosa is lehetett. A szocialista hiánypszichózist jól ismerő Demján azt ajánlotta a vevőknek, hogy vásároljanak 25 ezer rubel névértékű részvényt 200 ezer rubelért, aminek fejében öt éven át egy-egy teherautót kapnak. Az üzlet busás hasznot hozott, olyannyira, hogy Demján – aki állítja: úgy érezte, erkölcstelenül sokat keresett az üzleten – mecsetet, pravoszláv templomot, munkásszállót építtet a Káma-parti városnak, Naberezsnije Cselninek. Keretes 3 A következő buszom A tőkehiányos Ikarusba Demján a Volvót próbálta meg stratégiai tulajdonosnak becsábítani, ám ezt az elképzelést a privatizációs szervezetnél leszavazták. Az Ikarus–Atex házasság sikertelenségét többen arra vezették vissza, hogy a tőkét és a biztos megrendelések ígéretét hozó szovjet konzorcium (amelynek tőkéjét Demján állítólag a szovjet anyaghivatal raktáraiban „elfekvő” készletek értékesítéséből teremtette elő) és a szintén tulajdonos magyar államot képviselő vagyonügynökség „megvezették” egymást. Utóbbi az rt.-be nem csupán az Ikarus eszközeit, a gyártási licencet és az ingatlanvagyont vitte be, hanem a társaság piaci értékét jócskán meghaladó adósságot is. Ezzel szemben az Atex által beharangozott távol-keleti tőke nem érkezett meg, így a buszgyár végül állami segítséggel kerülte el a felszámolást. Keretes 4 Expó, ami nincs Az Antall-kormány által tervbe vett világkiállítás alaphipotézise az volt, hogy a pesti oldali ingatlanfejlesztésekből fedezik a Duna budai oldalán (ahol manapság a Műegyetem és az ELTE új épületei növögetnek) az expó területének kialakítását. Ennek érdekében a pesti részen fel kellett számolni a ferencvárosi rakodó-pályaudvart. Az iparvágányokkal tűzdelt, elhanyagolt terület mintegy hatmilliárd forintot felemésztő szanálását az állam a MÁV nyakába varrta. A próbálkozás eredménytelennek bizonyult, a túlságosan külső fekvésű telkek a kutyának se kellettek, főleg, miután a Horn-kabinet lefújta az expót. A TriGránit kizárólagos tulajdonában álló Duna Sétány Kft. végül 2,38 milliárd forintért jutott hozzá 11 telekhez a 12-ből, miután az utóbbin a Nemzeti Színház épült fel. Keretes 5 Szülőfalvak A gyerekkort megtestesítő Etyeken és környékén (Gőbölön, Alcsúton) a több hektár szőlő és a pincék mellett mára kiterjedt birtoka, horgásztava, erdői vannak, s állítólag megvette a kőbányát is csupán azért, hogy azt senki ne üzemeltethesse (az ottaniak biztosak benne, hogy Demjánnak eltökélt szándéka „Etyekre nyugdíjba vonulni”, amit az érintett nem is cáfol). A kapcsolat szorosságára utal, hogy ötmillió forintot költött a település egyik nevezetességének, a Magyar-kútnak a helyreállítására. A korai távozás is közrejátszik abban, hogy egyáltalán nincs kapcsolata szülőfalujával, a romániai Börvellyel; jelenleg is ott élő rokonai gyakorlatilag csak a televízióból ismerik híressé vált unokatestvérüket. A helyi alpolgármester szerint a település vezetői több alkalommal is látogatóba invitálták Demjánt, ám visszajelzést nemigen kaptak. Keretes 6 Adomány ok A karitatív célokra gyakran áldozó Demján motivációját részben magyarázzák gyermekkori élményei. Nem véletlen, hogy a szegény gyerekek támogatását a szívén viseli, de a saját nevét viselő alapítvány például a magyar nyelv és kultúra tekintélyének visszaállítását tűzte ki célul. Részben neki – rajta kívül pedig a már említett Andrew Sarlosnak és Fejér W. Bélának, a Gresham-palotát felújító Gresco Rt. vezetőjének – volt köszönhető az anyagi feltételek megteremtése ahhoz, hogy Nagy Imre köztéri szobrot kapott Budapesten. |
2002 további díjazott cikkei
| ||||||||||
| |||||||||||
2013. november 13., szerda
Minőség
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése