A borzalom árnyoldala

Posted on 2016. dec csü | 5 hozzászólás

Tudod, ki az igazi mártír ebben az országban? Péter Gábor, az a mártír!

Gobbi Hilda, posztumusz interjú a Nők Lapja 1988. augusztus 13-i számában[1]

 (a forrást nem ellenőriztem)

A zsidó orvosok pere, amely Sztálin (1878 – 1953) halála miatt nem jutott el megtervezett végkifejletéig, és így a sztálini rendszer természetrajzának szokásos bemutatásai során viszonylag kis figyelmet kap, a valóságban nemcsak minden koncepciós per közül a legbrutálisabb lett volna, ha végigviszik, de még a kezdő szakasza is telve az árulások, kínzások, gyilkosságok, az antiszemitizmus minden középkori sötétségével. A hosszú kidolgozási időszakban ugyanis arra is megpróbáltak gondot fordítani (hiszen a II. világháborút követő korban a külvilág figyelme inkább ráirányult a rendszerre, mint azt megelőzően), hogy a koncepció átfogóbb, stabilabbnak tűnő legyen, mely nemcsak a Szovjetunió népeinek okulására szolgál, hanem a nemzetközi munkásmozgalom és a vele szövetséges társutasok teljes csapatának is.

Ligyija Feodoszjevna Tyimasuk (1898 – 1983)

Mikor Andrej Alekszandrovics Zsdanov (1896 – 1948) szívelégtelenséggel feküdt a halálos ágyán, egyik kezelőorvosa, Ligyija Feodoszjevna Tyimasuk aggódó levélben tájékoztatta a Sztálin személyes biztonságáért felelős Nyikolaj Szidorovics Vlaszik altábornagyot, hogy tapasztalatai szerint a súlyos állapotban levő főideológus egészségéért a többi orvos nem tesz meg mindent. Éberségéért Lenin-rendet kapott (amit nem sokáig élvezhetett: Sztálin halála után visszavették tőle[2]). A levél csakhamar Sztálin kezébe jutott (vissza?), és (jóval később) alapdokumentuma lett a beindított antiszemita elnyomásnak, a Zsdanov hamaros halálát követő letartóztatási hullámnak az orvosi karban.

Nyikolaj Szidorovics Vlaszik (1896 – 1967)

Viktor Szemjonovics Abakumov (1908 – 1954)

Magáról a levélről Sztálin utóbb azt állította, az elnyomógépezet kulcsfigurája, az akkor már kegyvesztett (sőt, Sztálin halála után kivégzett), addig viszont rettegett belügyminiszter, Viktor Szemjonovics Abakumov visszatartotta előle. 1950 novemberében letartóztatták Jakov Giljarievics Etinger zsidó orvost, aki a következő év elején börtönében életét vesztette. Az év júliusában az SzK(b)P Központi Bizottsága „titkos levelet” mutatott fel, melyben Etinger bevallotta bűnösségét.

Jakov Giljarievics Etinger (1887 – 1951)

Az egyre szélesebb körű letartóztatási hullámokban, vádakban a fő csapásirány a gyilkosságokig menő orvosi hűtlenség és az Izrael, valamint az Egyesült Államok szolgálatában elkövetett aktív cionizmus volt.[3]

A megszállt csatlósállamokban az országaik kivéreztetésében megfáradt vezetőknek kapóra jött a zsidóellenes közhangulat szítása. A helyi „adottságokhoz” szabták a rájuk kirótt penzumot. A talán legkülönösebb fordulatot mind közül Magyarországon hozta a szerteágazó koncepció.
Rákosi Mátyás arra látott alkalmat, hogy amit finoman „a törvényesség megsértéseként” aposztrofál a békülékeny utókor (vagy az utókor békülékenyebb fele), az Államvédelmi Hatóság parancsnokának, Péter Gábornak (1906 – 1993) tulajdonítsa. A megoldás vitathatatlanul kézenfekvő volt. Péter Gábor (magától értetődően) készséggel együttműködött az akkor már bukott Abakumov által delegált „szakértőkkel”, származása nem zárta ki eleve a cionizmus iránti vonzalmat, azaz a megszállók kívánalmainak megfelelt. Ugyanakkor fő felelőssé téve, ami nem tűnt irreális ötletnek, gondot vesz le Rákosi „araszos válláról”. Konstruktívan még egy kémkedési ügyet is kreáltak köré, és 1953. január másodikáról harmadikára virradóra feleségével, Rákosi titkárnőjével, Simon Jolánnal együtt elhurcolták.

Gobbi Hilda (1913 – 1988) kollégiumi elnök, Péter Gáborné Simon Jolán (1907 – 2000), Kerékgyártó Elemér (1918 – 1962), Goda Gábor (1911 – 1996) és Sennyei Vera (1915 – 1962) a Horváth Árpád Színészkollégium megnyitóján, 1947. március 9-én

Az MDP Központi Vezetősége Gerő Ernő (1898 – 1980) javaslatára február 19-én egyhangúan kizárta a pártból. Sztálin halála azonban megmentette Péter Gábort a közvetlen életveszélytől. Szemben a Szovjetunióval Magyarországon fel sem merült, hogy valakit a kegyetlenkedésekben játszott vezérszerepe miatt kivégezzenek. Utódját, Piros Lászlót (1917 – 2006) Rákosi új „vádkoncepció” kialakításával bízza meg. December 24-én Péter Gábort „és bandáját” a Budapesti Hadbíróság első fokon elítéli, a parancsnokot életfogytiglanra, amit huszonkét napra rá a Katonai Felsőbíróság másodfokon is helyben hagy. Péter Gábort azonban újabb szerencse éri: a forradalom leverése. 1957 júniusában a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma perújítás keretében az ítéletet tizennégy évre enyhíti (noha a hatalmas bűnlajstromot nem kérdőjelezi meg), amiből további mintegy másfelet le is kell ülnie Péter Gábornak. 1959. januárjában feltételesen szabadlábra helyezik, de az egyéni kegyelemre még 1960. április 1-jéig várnia kell.[4]

Péter Gábor és Kádár János

Az Elnöki Tanács akkori elnöke Dobi István (1898 – 1968) volt, de a kegyelem adásában nyilván nagyobb volt a szava egykori felettesének, a belügyminiszter Kádár Jánosnak (1912 – 1989). Szabadulása után, a kor munkásmozgalmi zsargonjának megfogalmazásával, lement kultúrába, a Ruhaipari Központ szakszervezeti könyvtárosa lett, ami képzettségének csak félig-meddig felel meg: három és fél elemit végzett[5], viszont szakmája szerint szabó volt.

sírok

---

[1] Gobbi Hilda szavait idézik

[2] http://ml-review.ca/aml/BLAND/DOCTORS_CASE_FINAL.htm

[3] http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/doctors_plot

[4] Péter Gábor bűnhődése

[5] Péter Gábor lement kultúrába