Pécsi Sándor: Cserje u. 6.

Bejelentkezés nélkül nyitott rá a Művész Színház vezetőire. Meghallgatást kért. Várkonyi Zoltán direktor és Apáthy Imre igazgatóhelyettes kapásból elutasították: Társulatunk telített! Pécsi nem tágított, könyörgőre fogta. Várkonyiék megadták magukat:Csinálja, de gyorsan!
Pécsi Sándor előbb egy mára feledett vígjáték nagypapa szerepéből adott elő részletet, s közben a zsebéből előhúzott ceruzacsonkot babrálta. Majd Ficsúrra váltott a Liliomból: a ceruzacsonk bekerült szája bal szegletébe, ott fityegett, mint ligeti büfék fogvájója, melyet vagányok rágcsálnak hanyagul, amikor lökik a tutit. A plajbász hirtelen átkerült a jobb szegletbe, szipkaként meredt az égnek: Pécsi Sándor az Éjjeli menedékhely Báróját adta.
Miskolcra már nem ment vissza.1946. szeptember 20-án debütált a Művész Színházban. Dulacot játszotta Anouilh Euridikéjében. . Ötvenes vidéki színigazgatót, kispolgárba kevert művészt. Huszonnégy évesen. Két évet tölt majd a társulatnál, fajsúlyos szerepek sorát játszva szélesebb palettáról.
Közben naplóírásba kezd, tett már ilyet korábban i
1947. március 5. Én megőrülnék, elviselhetetlen lenne számomra az élet, ha bármi mással kellene foglalkoznom, mint a színészet. Egyáltalán, a művészet az elemem.Hozzáfűzi, hogy bár az írásművészetet, s a zenét tartja a föld két legnagyszerűbb csodájának, azokhoz nincs igazán készsége. Írja még: Valami nagy, rendkívüli kultúrájú embernek sem tartom magam, mert ha egy nagy külföldi filmszínészre vagy egy Dayka Margitra vagy egy beretva éles agyú, slágfertig Várkonyira, egy Apáthyra gondolok, vagy csak kiváló, mindig előttem járó, jeles, gyors eszű osztálytársaimra gondolok, bizony szerényen be kell húzni a nyakamat, s pirulással kell megállapítanom magamban: hol vagyok én ezektől? Hozzáfűzi: De hogy rossz színész nem vagyok – legalább is most –, azt merem állítani! Sőt azt is, hogy egy olyan érzékeny hangszere a Teremtőnek, aki rendkívül érzékenyen rezonál mindenféle hullámzó érzésre. Valaki azt mondta, hogy Tolnay Klárira színházat lehet építeni. Nos, én ki merem mondani (s az idő, tudom igazolni fog), reám is lehet"

Pécsi Sándor, Moliere: Scapin furfangjai - Scapin - Gyenge Árpáddal Madách Színház 1959Forrás: Cserje Zsuzsa tulajdonából és engedélyével

1947. május 10.Belekeseredtem az életbe. Egyszerűen érdektelenné vált számomra – sőt unom, de rettenetesen. Ugyanott, pár sorral lejjebb: Nekem, a szánalmasan csörtető művészpalántának csak a hiúságban van részem. Kegyetlen ösztöke. Aznapi bejegyzésében kifejti: a hiúság sarkantyúzza arra, hogy elviselje az ostobákat, a beképzelt majmokat. De még arra is, hogy nyelje a port, benzingőzt az utcán; vagy tűrje a lakásának nevezett „ólban" a svábbogarakat, penészgombákat, a társbérlő zajait.
Pécsi kifejti, hogy a színészi megmutatkozás lehetősége, vagyis a puszta hiúság miatt tűri még annak kényelmetlenségét is, hogy közös „óljukban" anyja előtte kénytelen öltözni – s még azt is művészi hiúsága miatt viseli el, hogy szülője pusztuló fogait sem tudja megcsináltatni. Az akkor huszonöt éves, a Művész Színházban főszerepeket alakító, ám alulfizetett színész aznapi bejegyzésében úgy összegez: Nincs ennek semmi értelme.1947. július 9. Bár meg tudna győzni valaki, hogy az a mindenek fölötti bölcs Szellem, aki ezt a Világcsodát megteremtette, nyilván velem is akart valamit kezdeni. De sajnos azt nem látom, hogy ebben nekem mi a jó? Szükség van-e rám? Nincs!

Pécsi Sándor, A pénzcsináló (Békés Italával és Gobbi Hildával)Cserje Zsuzsa tulajdonából és engedélyével

Gondolhatnánk: Pécsi Sándor – hiába a Művész Színházban játszott szerepek sora – júliusban már végképp nem hiszi – hiába hitte még márciusban –, hogy alkalmas a pályára. Pláne arra, hogy színházat építsenek rá. Talán már csak a civil lét sanyarúsága dominál érzéseiben – melyről májusban írt részletesebben.
Más a helyzet.
Szükség van-e rám? Nincs! – írja, de úgy folytatja: Itt állok egy premier előtt. Valószínűnek tartom, hogy sikerem lesz, talán az további sikereket fog megnyitni előttem, lehet, hogy sokkal hamarabb jobb életkörülmények közé fogok kerülni, mintsem remélem, lehet hogy kisütik rólam, hogy ritka tehetséges vagyok, el fognak ismerni – nem vagyok beképzelt, de sajnos itt is azt kell megállapítanom, hogy eddig még mindig túl józanul láttam előre, hogy mi fog történni –, s ha tehát ez történik, amit hány ezért törtető kolléga megirigyelne, én itt állok majd mindazzal az ölemben, ami beléhullt, nem várva csodálkozásomra, és egykedvűen nézem, s nem tudom, minek az egész „móka", mit kezdjek vele?
Egyfelől: profetikus. Másfelől: mi okból a nihilbe futó bánat?