A magyar országerődítés
A magyar országerődítés
Magyarországnak 1939 tavaszától Kárpátalja visszatérésével ismét
ezeréves határai (is) voltak. Az esztendő azonban súlyos eseményeket
hozott. Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, amit
Lengyelország negyedik felosztása követett. Ezzel Magyarország két
ellentétes világnézetű nagyhatalom – a pánszláv, kommunista Szovjetunió
és a nemzetiszocialista Németország – közé került. E veszély megjelenése
arra késztette a magyar kormányzatot, hogy a kárpátaljai határszakaszt
megerődítse. A Honvédség utászszázadai hozzákezdtek a járható irányok
lezárásához, a határvadász-alakulatok védelmének műszaki kiépítéséhez.
A magyar katonai vezetés 1940 decemberében szerzett tudomást a
Szovjetunió elleni esetleges fegyveres fellépés lehetőségéről. A német
katonai vezetés ekkor arra kérte Bartha Károly szolgálaton kívüli
táborszernagy honvédelmi minisztert és Werth Henrik gyalogsági tábornok
vezérkari főnököt, hogy Kárpátalján építtessenek ki erős védelmi
rendszert, és szükség esetén legyenek készek annak megszállására. Ennek
fejében ígéretet tettek korszerű fegyverek, így tábori lövegek,
harckocsik, repülőgépek szállítására, ami elengedhetetlen volt a m. kir.
Honvédség fegyverzetének korszerűsítéséhez.
A Honvéd Vezérkar a tárgyalások után szinte azonnal hozzáfogott a
védelmi feladatok megszervezéséhez. 1941. április 11-én a védelemre
kijelölt 1. hegyidandár és 8. határvadászdandár megszállhatta a már
nagyban kiépített erődvonalat.
A magyar katonai vezetés a háború addigi tapasztalataiból levont
következtetések alapján olyan erődvonal kiépítését határozta el, amelyik
nem hasonlított egyetlen addig kiépítetthez sem. A Kárpátok nyújtotta
lehetőségeket kihasználva olyan védelmi rendszert dolgoztak ki, amelyik
csak a járható irányok lezárására hivatott. A határon általában nem 245építettek
védőműveket. Az ország belsejébe futó folyó- és patakvölgyek, szorosok
védelmére koncentráltak, hiszen gépjárművek, harckocsik, ló vontatta
szállítójárművek számára csak az említett irányok járhatók, s az ezer
méternél magasabb hegyek nagyobb csapatok támadására alkalmatlanok.
Ezeket a völgyeket az ország belseje felé eső részükön egy-egy
völgyzárral látták el, amelyek rendszerint 15-25 bunkerből álltak. A
bunkerek szándékosan nem rendelkeztek lőréssel, mindössze a személyi
állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgáltak. Nem volt
rajtuk szellőzőnyílás sem, vagyis nem terveztek hosszabb idejű benn
tartózkodást. Kétfajta bunkert készült: az egyik egy raj, a másik egy
félraj befogadására volt alkalmas. Mélyen a föld alá épültek, 60-100 cm
vastag födémmel, amire álcázásul földréteg került. Csak ritkán és
elkerülhetetlen esetekben építettek lőréssel ellátott bunkert a
völgyzárat megközelítő és a visszavonulási útvonal mentén. A bunkerek
ajtaja rendszerint a leszerelt román és csehszlovák erődökből
származott. Vezetési pontok és segélyhelyek is készültek a föld alá
süllyesztett vasbetonbunkerek mintájára.
A bunkerekhez csatlakoztak a futóárkok, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz
vezettek. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek.
Ezek a tüzelőállások általában egymás fölött, a hegyoldalban
helyezkedtek el, emeletes tűzrendszert képezve. A védőállások egymással
tűzösszeköttetésben álltak, hogy egymást tűztámogatásban tudják
részesíteni. A völgyzárban a gépkocsival járható utakat, patakvölgyeket
elaknásították és lebetonozott harckocsiakasztó prizmákkal tették
járhatatlanná. Az utakat kettős vasbeton sorompókkal látták el, amelyek
között kanyarogva lehetett áthaladni.
A völgyzárak védelmét egy-egy erődszázad látta el, amely abban
különbözött egy gyalogszázadtól, hogy több sorozatlövő fegyverrel,
aknavetővel, gránátvetővel rendelkezett, és páncéltörő fegyvereket is
kapott. Az erődszázad mögött 5-10 km-re volt építették ki annak a
határvadász-zászlóaljnak a védőkörletét, amelyikhez az erődszázad is
tartozott. Itt már nem építettek annyi bunkert. Ez nem jelentette az
erődrendszer hátsó határát, a határvadász-zászlóaljak mögött (az elvek
szerint) hegyi- vagy gyalogoscsapatok álltak szükség szerint
készenlétben, hogy a betört ellenséget visszaverjék.
A völgyzárak közötti hegygerinceken határportyázó-századok tartották az
összeköttetést és látták el a határőrizetet. Háború esetén – az
elképzelések szerint – a völgyzárak között gyalogoscsapatok által
kiépített és védett tábori erődítések húzódtak volna.
A völgyzárban védekező erődszázadnak az ellenség tüzérségi
tüzelőkészítése idején a bunkerben kellett tartózkodnia, a gyalogság
támadásakor a nyílt tüzelőállásokból kellett megvívnia a harcot a
mögöttük álló határvadász-zászlóalj hegyi-ágyúsütegének támogatásával. A
völgyzárat csak addig kellett védenie, amíg a támadást fölényesen
vissza tudta verni. Amikor az ellenség nyomása olyan nagy lesz, hogy már
veszélyezteti a század létét, akkor a rajok ismét – teljes
fegyverzettel – saját bunkereikbe vonulnak, és magukra zárják az ajtót
vagy visszavonulnak a határvadász-zászlóalj támpontja mögé. Az ellenség
folytatja a támadást a völgyben a határvadász-zászlóalj támpontja felé,
amelyik tüzérségének és gyalogságának összefogott tüzével megállítja az
előretörést. Ez a feltétele annak, hogy a zászlóalj mögül meginduló
csoportosításban lévő hegyi- vagy gyalogoscsapattestek ellenlökése
visszavegye a völgyzárat. Ekkor az erődszázad ismét felveszi eredeti
harcrendjét, és minden kezdődhet elölről, mintha nem történt volna
semmi.
A fentiekből kitűnik, hogy a Honvédség szakemberei 1940 és 1944 között
olyan erődvonalat terveztek, amelynek működési elve alapján egyedülálló
volt Európában. Kímélve az anyagot és az emberi életet, a lehető
legnagyobb teljesítményre volt képes.
Az Árpád-vonal 1944 késő nyarán, Románia átállásakor még nem volt
készen, ám egy ideig így is feltartóztatta a Vörös Hadsereg nagyszabású
támadását addig, ameddig délről 246meg nem kerülték a szovjet csapatok, így további védelme értelmetlenné vált. Jelentőségét csak ekkor veszítette el.
A témáról érdemes elolvasni autentikus visszaemlékezéseket is. Jolsvai
Viktor vezérkari ezredes különböző vezérkari beosztásokban, majd az 1.
magyar hadsereg vezérkari főnökeként teljesített szolgálatot.
Terjedelmes és részletes visszaemlékezésében így ír:
“Mivel a határ a Kárpátok gerincén
húzódott, s ott nem volt lehetséges a védelem alapjait felépíteni, azt
egy hátrébbfekvő vonalon kellett megtenni. Ez lényegében abban állott,
hogy úgynevezett völgyzárakkal (...) fő
közlekedési vonalakat (völgyek, utak, vasutak) zártak le s így
feladatuk az volt, hogy páncélos és gyorscsapatok lerohanása ellen
biztosítsanak, és időt nyerjenek a saját erők bevetéséhez. A völgyzárak
telepítése a határhoz legközelebb eső védelemre, illetve lezárásra
legalkalmasabb helyeken történt (...) Egy-egy
völgyzár általában 1-2 km szélességben zárta le a kelet-nyugati illetve
a kelet-dél irányba vezető utakat és völgyeket. Lényegében egy völgyzár
kb. 10-20 kiserődből álló betonrendszer volt, amelyek előtt
harckocsiakadályok, aknamezők, drótakadályok – részben magasfeszültségű
árammal – terültek el. Egy völgyzár megszálló ereje egy állandóan
hadiállományon lévő erődszázad volt, kb. 200-300 főnyi létszámmal.
Később a megfelelő mélység biztosítása végett e völgyzárak mögött a
terepnek megfelelően 5-10 km távolságban az elsőhöz hasonló második
völgyzár telepíttetett. Egy völgyben egymás mögött fekvő két völgyzár
fölött egy erődzászlóalj parancsnok állott, akinek feladata a völgy
védelmének egységes vezetése volt. A (...) völgyzárak
korántsem alkottak egy összefüggő vonalat, hanem az egyes támpontok
között nagy hézagok voltak, amelyeken könnyű volt az átszivárgás és így
csak páncélosok és gyorsan mozgó alakulatok lerohanása ellen jelentett
némi védelmet. Amellett időt biztosított a saját nagyobb erők tervszerű
bevetéséhez. Ez bizonyítja, hogy a magyar vezetés nem gondolt merev
védelemre, hanem a helyzetnek megfelelően támadással akarta a védelmet
összekapcsolni.”3
“Az 1943. Év folyamán (...) az
arcvonal fokozatosan közeledett Magyarország északkeleti határa felé.
Ez az év őszén a magyar vezetést arra késztette, hogy az elöljáróban
említett völgyzárak vonalát védőállássá építse ki. (...) Ez
lényegében földerődítés jellegű volt és kisebb csoportok,
szakasztámpontok, óvóhelyek, megfigyelőállások, barakkok stb. építésére
szorítkozott, vagyis a meglevő betonerődök (völgyzárak) közeit tábori
erődítések beiktatásával védőállássá fejlesztették ki. Még ez sem volt
teljesen összefüggő vonal, de az egész védőállás tűzzel mindenütt
lezárható volt.”4
Az Árpád-vonal építése
A Honvéd Vezérkar főnöke az 1941-re szóló szervezési intézkedésében5
elrendelte az Erődítési Parancsnokság felállítását, amely a VKF 7. m.
osztályán keresztül a vezérkarfőnöknek volt alárendelve. E vezetési
szerv felügyelte a már építés alatt álló kárpátaljai védelmi művek
megépítése mellett a Keleti-Kárpátokban felállítandó hasonló erődökkel
kapcsolatos munkálatokat is. A végcél egy összefüggő, de nem a határon
futó (ez anyagi okból sem kerülhetett szóba), völgyzáró erődítéseken
alapuló, katonai szempontból egyedülálló aktív védelmi rendszer
kiépítése volt a visszakerült kárpáti határszakaszon.
Az elkövetkező három év során a Honvédelmi Minisztérium a lehetőségeihez
képest hatalmas összegeket költött a munkálatokra, amelyek
eredményeként északnyugatról délkeletre az alábbi völgyzáró erődöket
építették ki: Malomrét, Vezérszállás, Volóc, Ökörmező, Felsőszinevér,
Alsókalocsa, Királymező, Oroszmokra, Körösmező, Rahó, Tiszabogdány,
Vasér, Havasmező, Borsa (Priszlop), Óradna, Kisilva, Nagyilva,
Maros-borgó 247(Tihucza),
Gyergyótölgyes, Borszék, Palotailva (Szalárd), Gyergyóbékás,
Gyimes-felsőlok, Kászonújfalu, Sepsibükszád, Úz-völgy, Ojtoz.
Az Erődítési Parancsnokság parancsnoka Molnár Pál hadmérnök ezredes
volt. Vezérkari főnöke eleinte Pacor Ernő vezérkari alezredes, 1943
augusztusától Kőszegi Attila vezérkari alezredes lett. Hadbiztosa Gede
Sándor hadbiztos alezredes volt. Az Erődítési Parancsnokság állományába
tartozott még Hárosi Teofil ezredes és Mikes László őrnagy. Az Erődítési
Parancsnokság egy szűk törzs volt, de az erődítési
csoportparancsnokságokkal és a hozzá tartozó erődítési kirendeltségekkel
együtt már jelentős szervezetnek számított. 1942–1943-ban mintegy 35
ezer ember dolgozott a Keleti-Kárpátok erődítésén. A vezetési szervek
működésére Zágony Pál százados így emlékezik vissza.6
“A Műszaki Egyetem hadmérnöki karát
végeztem el 1936-ban és a Haditechnikai Intézet Műszaki Osztályára
kerültem mint tervező mérnök (...) Hamarosan előléptettek hadnagynak (...) főhadnagynak,
rá egy félévre századosnak. Egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy
vasbeton falakat kell tervezzünk, különböző méretben azért, mert ezekből
majd bunkerek lesznek. (...) Kipróbálásukra
a hajmáskéri laktanya melletti területet jelölték ki. 100 méteres
körívben felépítettünk 8 darab 3 méter széles és 3 méter magas vasbeton
építményt, különböző vastagságban, különböző vasszerkezettel, különböző
betonszerkezettel. (...) a kör középpontjából különböző kaliberű löveggel mindegyikre több lövést adtunk le (...) elemeztük, hogy a falak milyen ellenálló erővel rendelkeznek (...) megterveztük
a bunkereket is. Voltak olyan bunkerek, amelyiken egy lőrés, volt olyan
amelyiken két lőrés volt, de olyanok is amelyek csak pihenő helyek
voltak. Négy vagy öt fajta bunkert terveztünk, amelyek különböző
típusúak és méretűek voltak. A kísérletek alapján döntötte el a
Haditechnikai Intézet Műszaki Osztálya, hogy melyik bunker milyen méretű
legyen, és milyen szerkezetű anyagból kell elkészíteni. Így aztán
típustervek készültek. (...) minden
típusú bunkerre komplett építési tervet készítettünk, a zsaluzástól
kezdve a vasaláson át a cement és sóder mennyiségen keresztül mindent.
Ha meg kellett valahol építeni egy bunkert, annak a típustervét mi oda
tudtuk adni az építőknek. (...) Időközben
eljött 1938 ősze, amikor a Haditechnikai Intézet állományából a Műszaki
Osztályt kiemelték és ebből alakult meg az Erődítési Részleg, még a
Hadik laktanyában a Haditechnikai Intézet keretében.7 1939-ben,
amikor Kárpátalja is visszakerült, kiküldtek engem, Mikes László
századost és Kákovics főhadnagyot Kárpátaljára. Técsőn volt néhány napig
a székhelyünk. A katonai építkezésekhez szükséges fűrészárút kellett
összegyűjteni, és vasúton elküldeni a megadott helyekre. Néhány hónap
múlva itt végeztünk a feladattal és felrendeltek minket Havasaljára. Ez
Körösmezőnek egyik külterületi faluja volt, ahol kanyarodik fel az út
Tatár-hágó felé. Ott volt egy nagy fűrésztelep. Itt összerakható és
szétszedhető barakkokat készítettünk (...) visszamentünk
a fővárosba. Rövid idő múlva újra felrendeltek minket Kárpátaljára,
Ungvárra. A Haditechnikai Intézet erődítési kirendeltsége lettünk.8 Az ungvári vármegyeházán volt az irodánk. A kirendeltség parancsnoka Mikes László utász őrnagy volt (...) volt
egy tervező részleg, aminek én voltam a parancsnoka. Az előmunkálatokat
végeztük a kárpátaljai katonai építkezésekhez, erődítési munkálatokhoz. (...) Ekkor kezdődtek meg az erődítési munkálatok (...) még a honvédség hadi-létszámra emelt árkász századainak részvételével.9 (...) 1940-ben (...) év
vége felé megkaptuk azokat a pontokat, ahol völgyzárakat kellett
építeni. Ehhez a szervezetet is átalakították. 1941 elején létrejött az
Erődítési Parancsnokság10 és
a Hadik laktanyából átköltözött a Honvéd utcába a mostani HM melletti
épületbe. A mi részlegünk pedig parancsot kapott arra, hogy költözzünk
le Csapra, mint Erődítési Csoport Parancsnokság.11 Csapon
a vasútállomás mellett a Frank kávépörkölő telepen rendezkedtünk be. Az
volt a feladatunk, hogy egy olyan bázist hozzunk létre, ahonnan minden
szükséges építési anyaggal, 248élelmiszerrel el tudjuk látni az erődítési kirendeltségeket. (...) Volt 30-35 darab személygépkocsink és 80-90 tehergépkocsink (...) Az
anyag zömét vasúton szállítottuk, mert beépített dupla vágányunk volt,
de nem mindenhova vezetett vasút. Nagyon sok helyre nem tudtunk
szállítani, mert olyanok voltak az útviszonyok. Nem hogy gépkocsival, de
szekérrel sem volt járható némely útszakasz, ezért igen sok utat
építettünk. Amikor a munka nagy
részével végeztünk, – akkor már Észak-Erdély visszakerült – Csapról
áthelyeztek Désre, ott alakítottuk meg a következő erődítési csoportot,
hét kirendeltséggel (Havasmező, Felsővisó, Borsa, Óradna, Nagyilva, Marosborgó, Maroshévíz, egy kirendeltség több völgyzárat is épített – SZ.J.J) Mivel
Désről a Székelyföld igen messze volt, egy külön erődítési csoport
alakult meg Gyergyószentmiklóson, amelyikhez három kirendeltség
tartozott (Gyergyótölgyes, Gyergyóbékás, Gyimesfelsőlok – SZ.J.J.). A
kirendeltségek teljesen önállóak voltak, mi csak az anyagot és a
terveket szállítottuk számukra. A faluban voltak raktáraik és mi oda
szállítottuk a kiutalt anyagot (...) Hogy hogyan szállították ki (az építkezésekhez – SZ.J.J) az
már rájuk tartozott. Minden kirendeltségnek volt 2 darab
tehergépkocsija, voltak szállítómunkásai, meg szerződtettek helyi
fuvarosokat.”
Az erődítési kirendeltségek működésére és a völgyzárak építésére
vonatkozóan viszonylag pontos adatokkal szolgál Bajor Kálmán
nyugállományú őrnagy, aki 1941-ben került az Erődítési Parancsnokság
állományába.12
“A csapatoknál szolgálatot teljesítő műszaki tisztek közül emeltek ki sokadmagammal együtt. (...) Az
erődítési kirendeltség állománya rajtunk kívül a különböző
fegyvernemektől, elsősorban a gyalogságtól odavezényelt törzstisztekből
állt. A részletes kitűzést is ők végezték. Az erődvonal felépítésének
elveit a Honvéd Vezérkar határozta meg, de a részletek kidolgozásába nem
szóltak bele (...) A részletes
kitűzést a terepen szintén beosztott gyalogos és tüzértisztek végezték
el. Az építést viszont mindenütt műszaki tisztek irányították. Az
Erődítési Parancsnokság állományában (...) jelentős
számú polgári alkalmazott dolgozott. Ezek a mérnökök tervezték a
völgyzárakba beépített erődelemeket, a bunkereket és más építményeket
is. A személyi állomány szállásaként szolgáló fából készült barakkokat
is ők tervezték. (Ezekre a barakkokra az építés időszakában is
nagy szükség volt, mert a völgyzárak meglehetősen elhagyatott vidékeken
épültek, s később az erődalakulatok szálláshelyeként szolgáltak. –
SZ.J.J.) Az elgondolás szerint a völgyeket kellett lezárni völgyzárakkal. 1943–44-ben (...) teljesen
összefüggő vonalakat kell építeni, de ez már nem a mi feladatunk volt.
Munkaszolgálatos alakulatokat hoztak, és azok építették ki a tábori
erődítéseket.13 Eredetileg az volt a cél, hogy a völgyzárakat ne tudják megkerülni. Én először 1941-ben Borsára kerültem. (...) ott
akkor már folyt az építkezés. A Kolozsvárról érkezett vállalkozók
építették az erődelemeket. Ezek a létesítmények pedig olyan helyen
épültek, amelyeket nehéz volt megközelíteni szállítóeszközökkel, ez
viszont nagyon megnövelte a költségeket.14 1941
telén áthelyeztek Nagyilvára, ahol kirendeltségvezető lettem. Itt már
vállalkozó nélkül, lényegesen kevesebb költséggel mi építettük meg a
völgyzárat. A bunkerek tervrajzait központilag kaptuk meg. A barakkok
építéséhez is kaptunk különböző típus tervrajzokat (...) 1942-ben indult ez a rendszer (...) Az építkezéshez szükséges anyagok (...) megrendelését
a csoportparancsnokság végezte. A mérnökök, szakemberek felvételét is a
mi igényünk alapján ők végezték. Az erődítési kirendeltség teljesen
önálló volt, szokatlanul nagy hatáskörrel. (...) Nálam
rendszerint 6-7 mérnök, meg építésvezető, valamint több száz munkás
dolgozott. Az akkori időkhöz viszonyítva nagyon jól fizettünk. 1 pengő
10 illetve 1 pengő 30 fillér volt az órabér. Abban az időben egy
pengőért egy többfogásos ebédet lehetett kapni Pesten. Ez a kubikusok
órabére volt, a munkavezetők és a mérnökök ennek a sokszorosát kapták.
Ezen kívül ingyen szállást is kaptak, igaz csak barakkban (...) Mi is ott éltünk a családunkkal együtt tavasztól őszig, 249szintén barakkokban. Rengeteg földmunka volt, így nagyon sok kubikusra volt szükségünk. (...) Mivel
nagyon sok volt a sziklás és köves rész, felvettem egy robbantómestert
is. Rajta kívül szükségünk volt még számos egyéb szakmunkásra is.
Vasbetonszerelők, villanyszerelők, ácsok foglalkoztatása is
elengedhetetlen volt. Az erődelemek kitűzésénél alapvető követelmény
volt, hogy a tűzfegyverek megfelelő kilövése biztosított legyen. Egy-egy
völgyzár egy-egy erődszázad számára készült. Először tehát kitűzték a
főbb tűzfegyverek (...) tüzelőállásait,
amelyek nyílt tüzelőállások voltak, és ezekhez kapcsolódva tűzték ki a
bunkerek helyét. A bunkereken nem volt tüzelőnyílás, csak páncélajtóval
rendelkezett. A tüzelőállások helyeit gyalogos tisztek tűzték ki, bunker (...) pontos kitűzése már az én hatáskörömbe tartozott, műszaki feladat volt. A bunkerek vasbeton építmények voltak (...) Ezeket
mélyen a föld alá építettük, kőtörmelékkel vettük körbe, földdel
betakartuk és álcáztuk. A kőtörmelék arra volt hivatott, hogy a
tüzérségi lövedék, ha netalán találat érné a bunkert, ezen robbanjon és
ne a betonfalon. A bunkertől futóárok húzódott a tüzelőállásokig, ezen
keresztül közelítették meg a fegyverkezelők a nyílt tüzelőállásokat,
amelyek úgy lettek megépítve, hogy kereszttűz lövésére is alkalmasak
voltak. (...) a völgyeket,
utakat vasbetongúlákkal zártuk le. Ezek 1 négyzetméter alapterületű
vasbetonból készült gúlák voltak amelyeket 3-4 sorban raktunk le és jól
le is alapoztuk. Az akkori harckocsik ezeket nem tudták felborítani.
Kisilvánál még a Szamos és az Ilva patak medrébe is építettünk ilyen
gúlákat, amihez először a patakot is el kellett terelni. Az utakat is
elzártuk két, nagyon erős sorompóval. Az egyik az út jobb oldalán, a
másik az út baloldalán volt úgy, hogy egymást fedték és közöttük csak
kanyarogva és nagyon lassan lehetett gépjárművel, vagy harckocsival
áthaladni. A bunkerek falai igen alaposan meg voltak vasalva, ha jól
emlékszem 220 kg szilárdságú betonnak kellett lennie. (...) A völgyzárban többféle bunker kapott helyet, így volt parancsnoki (...) A legtöbb szabvány bunker volt (...) ahova
az erődszázad katonái tüzérségi tüzelőkészítés esetén be tudtak
húzódni. Nagyilván 18 ilyen bunkert építettünk. Egy második vonalat is
kiépítettünk, egy zászlóaljnak a védővonalát Kisilván. A nagyilvai völgyzár építése egyéves program volt, tehát egy év alatt el kellett készülnünk vele.
(Mindössze egy olyan bunker készült, amelyik kilövőnyílással is
rendelkezett, az Ilva patak és a Szamos összefolyásánál Kisilván, belőle
kitűnően lehetett pásztázni mindkét völgyet. Nagyilva két meredek
hegylánc között fekszik, ahol a 10-15 m széles Ilva patak folyik, egyik
partján az úttal, a másikon a vasúttal. – SZ.J.J.) Miután
az erődszázad átvette a völgyzárat, még sok építeni való volt rajta,
mint például a telefonhálózat, de ezeket már nem mi készítettük. A
bunkereket és a tüzelőállásokat a hegyoldalra kellett építeni, ami nem
volt egyszerű feladat. (...) a betonnak a helyszínre való juttatása jelentette a legnagyobb gondot (...) hozattam motor meghajtású csörlőket, bányacsilléket és bányasíneket. Ezekből felvonókat építettünk. (...) A bunkerhez kapcsolódó lövészárkok nem készültek betonból (...) Ha olyan volt a talaj, hogy a lövészárok beomolhatott, akkor vesszőfonattal erősítettük meg. (...) Mélyebben
volt, mint egy ember magassága, de a tüzelőállások már normális
mélységűek voltak. A bunker magassága is olyan volt, hogy kényelmesen
elfért benne a legmagasabb ember is. A tüzelőállások kitűzésének az volt
az elve, hogy egymást tudják védeni. (...) a jó kilövéshez az erdőt is ki kellett irtani (...) olyan nyílt területek keletkeztek amelyeken nagyobb létszámú egység nem tudott észrevétlenül áthatolni. (...) Március
végén, április elején kezdődött a munka a terepen és október végén
november elején vonultunk be Budapestre, ahol a következő évi munkálatok
tervezését, szervezését végeztük. (...) Ahhoz, hogy a bunkert be lehessen építeni többszörös mennyiségű földet kellett kitermelni. (...) Nagy
segítség volt a robbantómester, aki igen csak értette a dolgát.
Kirobbantotta a bunker helyét, a kubikusok meg kivágták a szükséges
formát. A kirobbantott követ, meg földet használtuk a bunker 250betemetésére. Ezt követően amennyire csak lehetett álcáztuk a bunkereket és a tüzelőállásokat. (...) Mikor
Nagyilván elkészült a völgyzár, azt elfoglalta az erődszázad,
hozzákezdtünk Kisilván kiépíteni a második vonalat, ami egy zászlóalj
védőkörlete volt. A völgyzár elkészülte után mi nem telepítettünk
aknamezőket, nem húztunk ki drótakadályokat (...) A völgyzárhoz tartozott még Nagyilván kívül az Óradnán épült erődrész is.
A Székelyföld erődítésének és védelmének problémái
Az Északkeleti- és Keleti-Kárpátok magas hegyvonulatai nagy előnyhöz
juttatják a védekező felet. Erre a magyar katonai vezetés mindvégig
számított is. Annál nehezebb volt a hosszú, ám kis mélységű “székely
zsák” védelme a déli irányból. Vizek, leszámítva az Olt egy rövid
szakaszát, sehol nem képeztek természetes akadályt. Komoly veszélyt
jelentett, hogy az ország belsejével a mindössze 75 km szélességű kosnai
nyak kötötte össze. A Honvéd Vezérkar ezért a Székelyföld körkörös
megerődítése mellett foglalt állást. Észak-Erdélyben a domborzat a
Sebes-Körös völgyében még kedvezett a védelemnek, de a Mezőséget
kettészelő nyílt határ a támadónak kínált jobb lehetőségeket.
Bardóczy Ferenc vezérőrnagy, a Honvéd Vezérkar hadműveleti
csoportfőnöke, egyben az erődcsapatok felügyelője 1943. augusztus 29. és
szeptember 3. között megszemlélte a székelyföldi erődítési
munkálatokat, valamint az erődítési alakulatokat. Augusztus 30-án
megtekintette a borszéki és a gyergyótölgyesi völgyzárakat, 31-én a
Sepsiszentgyörgy környékén épülő helységtámpontokat, valamint a
völgyzárakat a Kászon patak völgyében és Sepsibükszádnál, szeptember
1-jén az Úz völgyi völgyzárat és a Szentegyházasfalunál épülő körkörös
zászlóaljtámpontot, 2-án a gyimesi- és békás-szorosi völgyzárakat,
valamint a parajdi zászlóaljtámpontot.
A szűkös levéltári források között az általa készített szemlejelentés
rendkívüli jelentősséggel bír, mert képet kapunk belőle a Székelyföld
erődítéseinek helyéről és építésének helyzetéről.15
Bepillantást nyerünk az erődrendszer tervezésének folyamatába is. A
Székelyföld erődítései különösen fontosak a számunkra, mert ezek
képezték az Árpád-vonal déli szárnyát, amit nem védtek magas hegyek és
szűk völgyek. A Székelyföld viszont – a havasokkal körülvéve – mint egy
nagy kiterjedésű erőd szolgál, amennyiben sikerül azt körkörösen
megfelelő védőművekkel ellátni.
A látottak alapján az erődítés helyzetét kielégítőnek minősítette.
Véleménye szerint az Erődítési Parancsnokság az 1943-ra kiadott
feladatainak eleget tud tenni, kivéve a hargitai támpontok építését,
ahol az erős munkáshiány miatt a támpontok építése lassabban halad.
Megjegyzi, hogy a következő évben még nagyon sok feladat vár az
erődítések építőire, mert a határ óriási kiterjedése és a terep nagy
részének aránylag jól járhatósága az erődítések állandó kiegészítését és
továbbfejlesztését kívánja.
Kiemelte az Erődítési Parancsnokság kiváló működését, amely rövid 3 év
alatt úgyszólván a semmiből hatalmas szervezetté bővült és jelenleg már
rendelkezik azon korszerű eszközökkel, amelyek szükségesek ilyen
nagyarányú munkálatok elvégzésére. Név szerint említi Pacor Ernő
vezérkari őrnagyot, az Erődítési Parancsnokság vezérkari főnökét és
Varró László vezérkari századost, a hadműveleti részleg vezetőjét, mint
akik kiváló műszaki és vezérkari felkészültségről tettek
tanúbizonyságot.
A hadműveleti csoportfőnök a 9. határvadászdandár parancsnokával, Szász
Ferenc vezérkari ezredessel egyeztetve megfogalmazott szakmai
észrevételeiben az 1944-re kiadott erődítési irányelvek16 módosítását javasolta, az alábbiak szerint.
Az Aklos csárdánál lévő körvédőképes zászlóaljtámpontot eredetileg két zászlóalj részére 251tervezték
kiépíteni. Ehelyett három körvédőképes századtámpontot javasol az Aklos
csárdánál, a Gyürke-tetőn és a Csobányos patak völgyében a 881.
magassági pont területén, ezen kívül javasolja az Úz völgyi völgyzár
szárnyainak megerősítését egy-egy szakasztámponttal. Az elgondolás arra
épít, hogy a védelem mélysége így jelentősen növelhető, mivel a
támpontok nem egymás mellett, hanem egymás mögött helyezkednének el a
völgyben. A Csobányos völgyében, az Úz völgyétől északra egyáltalán nem
volt erődítés. Az Úz völgyét jó védi a völgyzár, de a Csobányos,
bármennyire is nehezen járható, lehetőséget ad az áttörésre. Bardóczy
számol azzal is, hogy annyi erő, amennyi számára kiépítenék a
támpontokat, nem fog rendelkezésre állni.
Bardóczy javaslata szerint Csíkszépvíz és Csíkszentmiklós területén két
zászlóalj helyett csak egy zászlóalj részére kellene körvédőképes
támpontot kiépíteni. Megjegyzi, hogy Szász ezredes véleménye szerint
ennél sokkal többre lenne szükség, de ennyi alakulat sohasem áll majd
rendelkezésre. Leírja, hogy a 9. határvadászdandár parancsnoka szerint
zászlóaljtámpontokat kellene még építeni Csíkszentlélek, Boroszló,
Zsögöd, Ma-rosfő, Csíkszentmárton-kelet, a Pongrác-tető és a Hegyes-tető
területén is. (Boroszló nevű helység nem azonosítható – R.I.).
Az 1943. évre kiadott követelmények alapján az Erődítési
Parancsnokságnak szeptember elején 4 darab körvédőképes zászlóaljtámpont
építését kellett volna megkezdenie Kézdivásárhely környékén, azonban
sem elegendő erő, sem elegendő anyag nem állt rendelkezésére. Ezért
mindössze egy támpont elkészítését javasolja, azzal, hogy a fennmaradó
munkaerő és anyag átcsoportosításával a gyimesi, a gyergyótölgyesi és a
bélbori völgyekben kellene egy-egy körvédőképes zászlóaljtámpontot
kiépíteni.
Az egyes erődelemek építéséről megállapítja, hogy azokat az oroszországi
tapasztalatok figyelembevételével folyamatosan korszerűsítik. Így
például a nyílt tüzelőállások egy részét betongyűrűkkel befedték, ezért
azok mint fedett tüzelőállások működnek. A váltóállások továbbra is
nyíltak maradtak. Megállapítja továbbá, hogy a Sepsiszentgyörgy
környékén kiépült helységtámpontok védelmének nincs mélysége, ezért ott
műszakilag alátámasztott harc csupán a harckocsiárkok mentén
folytatható, s a helységtámpontok egyes házainak megerődítésével lehet
csak növelni a védelem mélységét.
Külön gondot okozott az is, hogy a Székelyföld az akkori határ miatt
déli irányból harckocsikkal könnyen járható volt. Gondoskodni kellet
tehát a megfelelő páncélelhárításról is. Bardóczy e probléma megoldására
azt javasolja, hogy a harckocsikból kiszerelendő rövid csövű páncéltörő
ágyúkat kellene a kupolával együtt a völgyzárakban elhelyezni, mivel a
műszaki zárás kevés a közepes harckocsik ellen. Az erődalakulatok
nehézfegyverei, elsősorban aknavetői számának szaporítását is
elengedhetetlennek tartja.
Az erődalakulatok elhelyezése sem volt még mindenütt megoldott. A tél
közeledtével az erődszázadok nem maradhattak sátorban. A rendelkezésre
álló laktanyákban általában a határvadász-alakulatok voltak elhelyezve.
Az erődszázadokat mindenképpen a völgyzár közelében kellett elhelyezni.
Ezért például javaslata szerint a 32/1. határvadászszázad laktanyájában –
amelyik a völgyzár területén áll – a 32/1. erődszázadot kell
elhelyezni, a 32/1. határvadászszázadnak pedig új laktanyát kell építeni
az Aklos csárda térségében, ahol egyébként alkalmazását tervezik.
Az erődök területén telepítendő műszaki zárak kérdése sem volt még
véglegesen rögzítve. Ennek kidolgozása és az ehhez szükséges anyag
helyszínen való tárolása az erődökben vívandó harc sikere érdekében igen
fontos volt. Az idő egyre sürgetőbb volt, mert a szovjet csapatok egyre
közeledtek Magyarország határaihoz.
A személyi állomány feltöltésével is gondok voltak. Elsősorban a
tiszthiány megoldása volt sürgető. A székely
határőrzászlóalj-parancsnoki helyek jelentős része ekkor még nem 252volt
feltöltve, s ezt a zászlóaljak kiképzése, összekovácsolása sínylette
meg. Az erődszázad-parancsnoki poszt sem volt népszerű, oda sok esetben
máshonnan kiselejtezett emberek kerültek. Ezen önként jelentkezéssel és
kedvezmények adásával kívántak segíteni.
A legnagyobb gondot mégis a megfelelő alakulatok hiánya jelentette. Ezen
a terepen nagyobb kötelékek mozgása, harcának vezetése komoly
nehézségekkel járt. Ezért több határvadász-zászlóalj megalakítására lett
volna szükség, amihez viszont nem volt sem ele-gendő pénz, sem elegendő
mozgósítható tartalék.
A m. kir. Honvédség 1944-es átszervezését a “Szabolcs” hadrend
rögzítette. Az 1944–1945-re tervezett hadrend azzal számolt, hogy a
székely határőrség az 1943–1944-től kiképzendő fiatal évfolyamokkal
megerősödve, a közvetlen határvédelemre kielégítően alkalmas lesz, s az
így felszabaduló határvadász-zászlóaljakkal a kétezredes 27. székely
könnyűhadosztályt (a Székely Határvédelmi Erők központi tartalékát)
háromezredes gyaloghadosztállyá alakíthatják. Az erdélyi határvédelmet
1944. október 1-től a 26 zászlóaljnyira bővített Székely Határvédelmi
Erők (a székely határőrség) látta volna el.
A szemlét vezető Bardóczy vezérőrnagy és Szász ezredes úgy látta, hogy a
27. könnyűhadosztály feloszlatása jelentené az egyetlen megoldást, hogy
elegendő zászlóalj álljon rendelkezésre a Székelyföld védelmére.
Javaslatuk szerint a könnyűhadosztály zászlóaljaiból
határvadász-zászlóaljakat kellene szervezni. Noha tudták, hogy az
ellentétes a már jóváhagyott “Szabolcs” hadrenddel, javaslatukat mégis
megfontolandónak tartották, mivel a 27. hadosztály háromezredessé
fejlesztése esetén a közvetlen határvédelem a gyenge harcértékű székely
határőrzászlóaljakból és ütegekből összeállított határvédelmi
csoportokra hárulna, s a központi tartalék nem sokat ér, ha az első
vonalban nincsenek ütőképes alakulatok. A völgyzárak védőképességét
pedig jelentősen befolyásolják a szárnyakon és a mélységben elhelyezett
harcképes határvadász-alakulatok.
Érdekes a völgyzárakban elhelyezett csapatok hangulatáról tett megjegyzés a szemlejelentésben: “A
völgyzárakban elhelyezett csapatok hangulata és harci kedve igen jó.
Jelentenem kell azonban, hogy a polgári körökben nem mindenütt
tapasztaltam ezt. A románoknak az utóbbi időben tanúsított
magatartásával szembeni passzív magatartásunkat általában a gyengeség
jelének minősítik és a gyengébb jellemek már igyekeznek jó pontokat
szerezni az oláhoknál.”17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése