Nincs idő meghalni

Az 1963-as Oroszországból szeretettel című produkció óta minden egyes James Bond film fontos része az úgynevezett főcím előtti szekvencia. Ez afféle bemelegítő, mely egyrészt előjátékként szolgál az eseményeknek, esetleg megmagyarázza, hogy mi történt az előző rész óta. A nincs idő meghalni esetében Cary Fukunaga – aki az első amerikai rendező a franchise történetében – nem kisebb feladat előtt állt, hogy a SPECTRE – A Fantom visszatér végén Madleine-el nyugdíjba vonult szuperügynököt kimozgassa a békés és boldog élet karmai közül. Ehhez természetesen jó, ha vannak (új) titkok Madleine múltja, a Fantom nevű szervezet, meg persze a börtönben csücsülő Blofeld kapcsán. Ezeket kapjuk, ahogyan kell, egy olyan akciósorral, mely a hatvanas évekbeli, szérián belüli önlicitre emlékeztet. Ekkor terjedt el ugyanis a Bigger, Better, Bond – szlogen, tehát filmről filmre nagyobb attrakció kell, hogy a vásznon legyen. És igen, az olaszoroszági Matera városban felvett autós üldözés tényleg tud újat mutatni 2021-ben. A főcím után a történet öt évvel később folytatódik. James Bond már nem MI6 ügynök régóta, így a CIA-s Felix Leiter ráveszi Bondot egy kisebb közös munkára, melynek következtében kiderül, hogy a brit titkosszolgálat is érintett és az új 007-es, egy Nomi nevű fekete hölgy be is lép a történetbe. „A 007 csak egy szám” – hangzik el Bondtól, mindenkit megnyugtatva: a karakter a lényeg továbbra is, nem kell senkinek sem aggódnia. Illetve, hogy nem kevés iróniát tett bele a filmbe Fukunaga mellett a két társíró, Neal Purvis, Robert Wade, illetve Phoebe Waller-Bridge, az a jelenet is bizonyítja, amikor M és Bond eljut oda, hogy újfent van valami fickó, bizonyos Safin, aki milliókat ölne meg a világ jobbátétele érdekében. „Már megint a szokásos” – csattan el a vásznon. Én meg lelkesen, teszem hozzá: így nem is kell, sőt tilos nagyon részletezni. Csak élvezni kell ezt, amiért szeretik, szeretjük generációkon keresztül. Nem mellékesen Phoebe Waller-Bridge volt a „humor” és a post-MeeToo” felelős, így James Bond most a legviccesebb a Daniel Craig érában. Persze, azt be lehet tudni, hogy az új 007-es nagyon kemény nő, de ezen a téren a jutalomjáték Ana de Armas kubai színésznőé, aki Bond havannai segítőjeként, bizonyos Palomaként tizenöt perces fellépésével a széria egyik legjobb mellékszereplőjévé, effektív Bond-lánnyá növi ki magát (modern korunkban az is Bond-lány, aki nem létesít szexuális kapcsolatot a szuperügynökkel). Paloma szarkazmussal túltolt klisé: jobban vedeli az alkoholt, mint Bond és legalább olyan jól megy neki a gyilkosság. Mindemellett végig kacérkodik az ügynökkel, szívesen megnézné, ahogy átöltözik és amikor a cselekmény szétválasztja őket, bedobja: „Legközelebb hosszabban ugorj be.” A kötelező újítások mellett Cary Fukunaga a hommage-ról sem feledkezett meg. A Nincs idő meghalni így afféle tisztelgés is lett a korai Bond-filmek előtt. A főcímben feltűnnek az 1962-es Dr. No animált gömbjei és annak teljes vizualitása: Safin főgonosz szigete, ahol a végkifejlet zajlik, Ken Adam látványtervező díszleteit idézik vissza, köztük a nagyon híres gömb plafon ablakokat. Érdekes, sokkal kevésbé magát Bondot, bár igaz, Daniel Craig magára szabta már a figurát. A Safint alakító Rami Malek esetében mintha csak a rendezői koncepció az lett volna, hogy legyen olyan, mint a Dr. No-t alakító Joseph Wiseman, a színész pedig ijesztően jól hozza a korábbi főgonoszt mimikában, hanghordozásban és elmebajban, de hát az imitációban a Queen film után van bőven tapasztalata. De továbbmegyek, nem is a Dr. No a legtöbbet megidézett patinás Bond-darab, hanem az 1969-es Őfelsége titkosszolgálatában. Az annak idején a sajtó által kikezdett egyszeri Bond, George Lazenby testesítette meg az ügynök emberi arcát, aki szerelmes lesz és még el is veszi feleségül élete párját. Ennek rendezője, Peter Hunt annak idején az eredeti Ian Fleming alapanyaghoz tért vissza, Cary Fukunaga meg a filmhez, konkrét átvett jeleneteket lehet találni a zenehasználat pedig egyértelmű, John Barry 1969-es soundtrackje legalább ötször felcsendül, Louis Armstrong We Have All the Time in the World című dala szintén sokszor (a végefőcím során teljes egészében), mely annak idején a szerelem metaforája volt a műben. Így kijelenthető, hogy az utóbbi dal az első a franchise történetében mely két hivatalos filmhez is köthető. Persze mindemellett ki kell emelni a Nincs idő meghalni zeneszerzőjét, Hans Zimmert, aki pályafutása során most először engedte el a saját stílusát és gondolta tovább Monty Norman alap Bond-témáját, igen nagy témával és eleganciával. Határozottan kijelenthető: a huszonötödik Bond film az Őfelsége titkosszolgálatában testvérfilmje. A lassan hatvan éves franchise esetében mindig a kontinuintás a legérzékenyebb kérdés. Jelesül, hogy Ian Fleming titkos ügynökének a mozis élete vajon véget ér-e egy-egy színész távozásával. Ez tulajdonképpen nem volt téma egészen 1989-ig, a Timothy Dalton éra utolsó filmjéig. Egyfajta rebootnak számított már a Pierce Brosnan éra 1999 és 2002 között és még inkább annak a 2006-ban indult Daniel Craig periódus. Utóbbi legnagyobb érdekesség az volt, hogy visszahozta a Fleming regények és a hatvanas évek filmjeinek terrorszervezetét, a Fantomot (akik a hidegháborús célok helyett most sziplán maguk akartak irányítani) és még a politikai kultúra szabályaihoz is kellett szelidülni a karakternek. A Nincs idő meghalni egyértelműen lezárja a kétezres évek első James Bondjának a történetét. Akkora ambícióval, hogy abba beleszédülnek még a rajongói ének is. Amikor pedig elkezdhetnénk kétségbe esni a jövő kapcsán, a stáblista végén csak felbukkant a már örök üzenet: James Bond visszatér. Hogyan? Ezt szeretné most a fél világ tudni. Nincs idő meghalni